Első fejezet

Még mindig jobb látni a holtakat, mint közéjük tartozni.

CHARLOTTE JEAN DAVIDSON: A HALÁL ANGYALA

Az elmúlt hónapban minden éjjel visszatérő álmom volt: egy sötéten gomolygó lény tűnt elő a ködös árnyékból, hogy eljátszadozzon velem. Komolyan elgondolkodtam, vajon nem jár-e valamilyen mellékhatással, hogy ezen éjszakai hallucinációim alkalmával újra meg újra eget-földet rengető orgazmusokat élek át. Mi van, ha a földi örömök álcájában csap le rám a halál? A helyzetértékelést követően két lehetőség merült fel bennem: vagy orvoshoz fordulok, vagy nekiállok nyakló nélkül piálni.

Ez az éjszaka sem volt kivétel. Őrületes álom volt: adott egy kéz, amely érti a dolgát, egy forró száj, na meg egy alpesi jellegű naci, amelyből az említett kéz tulajdonosa igyekszik kihámozni engem. Persze megpróbáltam megakadályozni, hogy véghezvigye a tettét, de az a bizonyos külső erő… nos, ellenállhatatlan volt.

Aztán egyszer csak jeges érintést éreztem a bokámon, és azon nyomban kizökkentem a tüzes álomból. Megborzongtam, és rúgkapálni kezdtem, hogy megszabaduljak a jéghideg érintéstől, majd pedig visszadugtam a lábam a nyuszis paplanom vastag és meleg rejtekébe.

Ezután egy lágy, ugyanakkor szűnni nem akaró dallamot hallottam, valahol a tudatom mélyén – ismerős volt: abból a fajtából való, amit az ember hirtelen nem tud hová tenni. Egy pillanat elteltével leesett, hogy az új telefonom tücsökciripelésre emlékeztető csörgését hallom.

Nagyot sóhajtva résnyire nyitottam a szemem, de épp csak annyira, hogy rápillanthassak az éjjeliszekrényemen lévő óra világító számaira. Hajnali 4 óra 34 perc volt. Miféle szadista képes egy embertársát hajnali 4 óra 34 perckor felhívni?

Az ágyam végénél valaki a torkát köszörülte. Odanéztem a halott pasas békésen álldogáló szellemére, majd morcosan megkérdeztem:

– Felveszi?

Habozott.

– Mármint a telefont?

– Ühüm.

– Nos, én voltaképpen… – Nem számít – mondtam. A telefonért nyúltam, majd vágtam egy grimaszt a hirtelen belém hasító fájdalomtól, amit annak köszönhettem, hogy előző este alaposan elagyabugyáltak.

A halott pasas ismét köhintett.

– Halló – morogtam a telefonba.

Bob bácsikám volt az. A rám zúdított szóáradatából arra következtettem, nyilván fogalma sincs róla, hogy a pirkadat előtti időszak érezhetően befolyásolja az összefüggő gondolkodásra való képességemet – negatív irányban. Veszettül koncentráltam arra, hogy koncentrálni tudjak, és ennek köszönhetően három dolgot ragadtam ki a monológjából: mozgalmas éjszaka, két gyilkosság, told ide a képed! Kipréseltem magamból valami válaszféleséget, valami olyasmit hogy:

– Te melyik bolygóról jöttél egyébként?

Bosszúsan sóhajtott egy nagyot, majd letette a telefont.

Én is letettem, pontosabban megnyomtam egy gombot, amiről azt gondoltam, hogy megszakítja a vonalat – persze az sem kizárt, hogy a sarki kínai büfét hívom gyorstárcsázóval. Hát igen, az új telefonok… Aztán megpróbáltam felülni. Hasonlóan az összefüggő gondolkodáshoz, ezt a műveletet is könnyebb volt eltervezni, mint végrehajtani. Míg normál esetben a súlyom ötvenhat kiló körül volt, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ebben az ébrenlét és majdnem-ébrenlét közötti időszakban kemény kétszáztíz kilót nyomtam.

Egy partra vetett bálnáéhoz hasonló szerencsétlenkedés után feladtam. Minden bizonnyal rossz ötlet volt betermelni a Chunky Monkey csoki negyedét, közvetlenül azután, hogy az a barom szétrúgta a seggem. Tekintettel arra, hogy a nyújtózkodás túl nagy tortúrát jelentett volna, beértem egy hatalmas ásítással, ami szintén nem volt jó ötlet, mert az állkapcsomba is belenyilallt a fájdalom. Újra a halott pasasra néztem. Homályosan láttam. Nem azért, mert halott volt, hanem mert hajnali 4 óra 34 perc volt. És persze azért is, mert nem sokkal azelőtt volt szerencsém alaposan megveretni magam.

– Üdv – mondta idegesen. Az öltönye gyűrött volt, a haja kócos, és kerek keretes szemüveget viselt, így a mindenki által ismert és szeretett kis varázslótanonc és egy őrült tudós sajátos keverékének látszott. Ezenkívül a feje egyik oldalán két golyó ütötte lyuk tátongott, valamint a jobb halántékán és arcán vér csordogált. Na, nem mintha megjelenésének bármely eleme különösebb problémát jelentett volna. A probléma ugyanis az volt, hogy a pasas a hálószobámban volt. Ráadásul kora hajnalban. Ott állt, és bámészkodott, mint valami leskelődő szatír.

A hírhedt halálos pillantásommal mértem végig – ennél csak a lesújtó pillantásom volt veszedelmesebb –, és már érkezett is a reakció:

– Bocsánat, nagyon sajnálom – mondta akadozva –, nem akartam megijeszteni.

Miért, úgy nézek én ki, mint aki megijedt? Nyilván csiszolgatnom kell még azon a bizonyos halálos pillantáson.

Ügyet sem vetve rá, kikászálódtam az ágyból. A Scorpions hokicsapat meze volt rajtam, amit egy kapustól szereztem még annak idején, és egy skót kockás boxeralsó, amelynek eredeti tulajdonosa ugyanabban a csapatban, csak más poszton játszott.

Csivavák, tequila és vetkőzős póker… Hát igen, azé az éjszakáé az örökös első hely A dolgok, amelyeket többé sosem csinálok című listámon.

Nagy kínok közepette, összeszorított foggal elvonszoltam mind a kétszáz kilómat a konyha, és ami ennél is fontosabb, a kávéfőző felé. A koffein szépen legyalulja a kilókat, és pillanatokon belül a normál súlyomnál leszek.

Mivel a lakásom alapterülete alig nagyobb, mint egy sajtos tallér, nem tartott sokáig kitapogatni az utamat a sötétben a konyháig. A halott pasas jött utánam. Mindig ezt csinálják. Csak abban reménykedtem, hogy legalább addig csendben marad, amíg hatni kezd a koffein, de – ó, borzalom! – nem volt ekkora szerencsém.

Alighogy bekapcsoltam a kávéfőzőt, már rá is zendített:

– Nos, tudja – mondta az ajtóból –, az a helyzet, hogy tegnap meggyilkoltak. Úgy hallottam, hogy önt érdemes felkeresnem.

– Aha, szóval úgy hallotta? – talán ha valami módon a kávéfőző fölé tudnék emelkedni, akkor ezáltal kisebbségi érzést kelthetnék a masinában, teljesítménykényszer ébredne benne, és gyorsabban főzné le a kávét, bizonyítandó, hogy képes rá.

– Egy kissrác mondta, hogy bűnügyek felderítésével foglalkozik.

– Ezt mondta volna?

– Ön Charley Davidson, ugye?

– Személyesen.

– Maga zsaru?

– Nem kimondottan.

– Seriffhelyettes netán?

– Nem, nem.

– Akkor mi, gázóra-leolvasó?

– Nézze – mondtam, és végre felé fordultam –, nem akarom megbántani, de simán elképzelhető, hogy akár harminc nap is eltelt azóta, hogy meghalt. A halottaknak ugyanis nincs időérzékük. Semmi. Nyista.

– Tegnap, október 18-án, öt óra harminckét perckor két lövést kaptam a fejembe, melyek következménye súlyos agysérülés és halál.

– Aha – mormogtam, de a kétkedésem egy szemernyit sem enyhült. – Nos, nem vagyok zsaru – a kávéfőző felé fordultam, elszántam magam, hogy megtöröm a vasakaratát, és végigmérem a méltán híres és egyben hírhedt gyilkos pillantásommal, aminél egy dolog veszedelmesebb csupán… – Akkor tulajdonképpen ki maga?

Azon tűnődtem, hogy válaszként a legrosszabb rémálmod vajon nem hangzana-e nagyon bután.

– Magánnyomozó vagyok. Lebuktatom a házasságtörőket és előkerítem az elveszett kutyákat. Gyilkossági ügyekkel nem foglalkozom – valójában persze igen, de nem akartam az orrára kötni. Épp most zártam le egy komoly ügyet. Reménykedtem benne, hogy lesz egy pár nap nyugalmam.

– De ez a gyerek… – Angyal – mondtam, és szívből megbántam, hogy nem intéztem el azt a kis ördögfiókát akkor, amikor lehetőségem nyílt rá.

– Hát angyal volt?

– Nem, csak a neve Angyal.

– Angyalnak hívják?

– Igen. Miért? – kérdeztem, és kezdett elegem lenni az angyalos játszmából.

– Csak azt hittem, hogy akár a foglalkozása is lehet.

– A neve. Az a gyerek minden, csak nem angyal, nekem elhiheti.

Úgy éreztem, legalább annyi ideje várok már arra a nyamvadt kávéra, amennyi alatt lezajlott az a bizonyos földtörténeti korszak, amelyben az egysejtű lényekből kifejlődhettek a talkshow-házigazdák. És Kávé uraság még mindig váratott magára… Feladtam hát, és úgy döntöttem, hogy inkább pisilni megyek.

A halott pasas most is a sarkamban volt. Mindig ezt csinálják… – Maga olyan… nagyon… nem is tudom… fényes – mondta.

– Hű, hát köszönöm.

– És… sziporkázó.

– Aha – nem volt ebben semmi újdonság. Abból, amit az eltávozottak lelkei elmondtak, tudom, hogy valamiféle jelzőfénynek látnak engem, egy csillogó jelenségnek – hangsúly a csillogón! –, amit messziről, akár földrészek távlatából is észrevesznek. Minél közelebb kerülnek hozzám, annál csillogóbbnak látnak. Már persze ha létezik olyan, hogy csillogóbb. Ezt a csillogást mindig is egyfajta plusznak tartottam, amellett persze, hogy én vagyok a halál angyala a Mars innenső oldalán. És mint olyan, az a dolgom, hogy az emberek lelkét a fénybe vezessem. Én vagyok a portál. A mennyekbe vezető kapu. Hát, ez volnék én. Persze nem mindig működtek olajozottan a dolgok. Hiába tesz meg az ember minden tőle telhetőt, azért sok múlik ám a másik félen is.

– Egyébként – mondtam, és hátrapillantottam –, ha tényleg találkozna egy angyallal, mármint egy igazival, akkor kapja a nyakába a lábát, és fusson! Gyorsan! És az ellenkező irányba – ez persze nem volt igaz, de kifejezetten szórakoztató dolog ijesztgetni az embereket.

– Komolyan?

– Komolyan. Egyébként – megtorpantam és hirtelen megperdültem, hogy szemtől szemben legyek vele –, maga ért hozzám? – mert hát ugye valaki birizgálta a jobb bokámat; valaki, akinek jeges volt az érintése, és tekintettel arra, hogy ő volt az egyetlen halott ember a helyiségben… – Tessék? – kérdezte méltatlankodva.

– Még az előbb, amikor az ágyban voltam.

– Ó, nem, dehogy.

Összevontam a szemöldököm, fenyegetően végigmértem, majd tovább bicegtem a fürdőszoba felé. Le kellett zuhanyoznom. Már nagyon ideje volt. Nem gatyázhattam el az egész napot, Bob bácsi a végén még agyvérzést kap.

Útban a fürdőszoba felé ráébredtem, hogy a reggelem legrosszabb része – az „és lőn világosság”-rész – feltartóztathatatlanul közeledik. Felmordultam, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy húzom még egy kicsit az időt – még akár Bob bácsi artériáinak a rovására is.

Ne szívd mellre, mondtam magamnak. Úgyis túl kell rajta esni.

Remegő kézzel támaszkodtam a falnak, és visszafojtott lélegzettel felkattintottam a villanykapcsolót.

– Megvakulok – kiáltottam, és a karommal hadonászva igyekeztem valamelyest beárnyékolni a szemem. Próbáltam a padlóra, a mosdókagylóra, sőt még a Clorox WC-tisztítóra is fókuszálni, de semmi mást nem láttam, csak a nagy, vakítóan fehér homályt. Nem vitás, most már tényleg eljött az ideje, hogy beszerezzem azokat az alacsonyabb teljesítményű izzókat.

Hátratántorodtam, de aztán valahogy sikerült megtartanom az egyensúlyomat, és kényszerítettem magam, hogy egyik lábamat a másik elé téve haladjak tovább, és még véletlenül se hátráljak. Egy nyamvadt villanykörte nem állhatja utamat!

Elvégre dolgom van, a mindenségit neki!

– Tudja, hogy egy halott ember van a nappaliban? – kérdezte a pasas.

Odafordultam hozzá, majd a szobába néztem, oda, ahol Mr.

Wong álldogált, nekünk háttal, orral a sarokban.

Visszapillantottam az egyes számú halott pasasra, és megkérdeztem: – Mit gondol, ez nem a bagoly mondja tipikus példája?

Egyébként Mr. Wong is halott volt. Méghozzá egy igen-igen aprócska halott. Nem lehetett százötven centinél magasabb, és szürke színben játszott – a maga áttetszőségében is mindene szürke volt, az egyenruha-féleség, amit viselt, a haja, sőt még a bőre is. Úgy nézett ki, mint egy kínai hadifogoly. Nap nap után, évről évre ott álldogált a szobám sarkában. Sosem mozdult, sosem szólalt meg. Aligha hibáztathattam azért, hogy nem hoz ki többet magából – eleve, ezzel a színnel… meg egyébként is –, de nem tagadom, meg voltam győződve arról, hogy Mr. Wong nem százas.

A halott pasas nem azon akadt ki igazán, hogy egy szellem álldogál a sarokban, hanem azon, hogy észrevette, Mr. Wong tulajdonképpen nem is áll, hanem – a padlótól több centire – lebeg. Na, ez betette neki a kaput! Ezekért a pillanatokért éltem.

– Jó reggelt, Mr. Wong – már szinte kiabáltam. Nem voltam biztos benne, hogy Mr. Wong hall engem. Valószínűleg nem is olyan nagy baj, ha nem, mert még azt sem tudtam, mi a valódi neve. Arra az időre neveztem el így, amíg a másik dimenzióbeli léte és a szellemként töltött e világi – meglehetősen szerencsétlen – létformája közti életben leledzik. Ha engem kérdeznek, előbb-utóbb rendes szellem válik majd belőle.

Kétségtelen, hogy az eltávozottak lelke is vágyik a jól-lét üdítő érzésére.

– Csak pihenget ott?

Jó kérdés.

– Fogalmam sincs, miért időzik a sarokban. Azóta ott van, hogy kibéreltem a lakást.

– Maga kibérelt egy olyan lakást, ahol egy halott fickó lebeg a sarokban?

Vállat vontam.

– Kellett nekem ez a lakás, és arra gondoltam, hogy majd eltakarom valahogy egy könyvespolccal, vagy valami hasonlóval.

De furdalt a lelkiismeret, amikor arra gondoltam, hogy a kedvenc Édesen vad románc című könyvem mögött egy halott fickó lebegjen. Különben sem tudom, szereti-e a romantikus regényeket.

De ugye, itt is van a legújabb testetlen lény, akinek van szerencsém a társaságát élvezni; ránéztem, és megkérdeztem:

– Egyébként magát hogy hívják?

– Ó, de neveletlen vagyok! – mondta. Kihúzta magát, és előrébb lépett, hogy kezet fogjunk. – Patrick vagyok. Patrick Sussman. A legifjabb – megtorpant, és a kezére meredt, majd zavartan hátrált egy lépést. – Nem hiszem, hogy kezet tudnánk fogni… Határozottan megszorítottam a kezét.

– Tudja, legifjabb Patrick Sussman, az a helyzet, hogy tudunk.

Összevonta a szemöldökét.

– Nem értem… – Akkor hát – mondtam a fürdőszobába menet –, üdv a klubban!

Amint becsuktam az ajtót, hallottam, hogy legifjabb Patrick Sussmannál elszakadt a cérna.

– Ó, istenem! De hát… lebeg… Az élet apró örömei és egyebek… Mennyei érzés volt a zuhany alatt állni – a hetedik mennyország, csokival borítva. A gőz és a víz kellemesen beborította a testemet, én pedig leltárba vettem minden egyes izmomat, és amennyiben valamelyik fájt, gondolatban hozzátettem egy-egy olyan szót, amelyet minden valamirevaló filmből kisípoltak volna.

A bal bicepszem megérdemelt egy kisípolást, de ezen nem is csodálkoztam. Az a barom – tegnap éjjel, a bárban – kicsavarta a karomat, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy ki is tépi a helyéből. Ha az ember magándetektív, számolnia kell azzal, hogy a társadalom kevéssé szalonképes tagjaival kerül kapcsolatba, például egy ügyfele bántalmazásra hajlamos férjével.

Ezt követően a teljes jobb oldalamat mértem fel. Igen, igen, minden porcikám sajgott. Sípolás. Valószínűleg akkor történt, amikor nekiestem a zenegépnek. Nem állítanám, hogy csupa báj és kellem volt a mozdulat… Bal csípő… sípszó. Fogalmam sincs, mitől fáj.

Bal alkar, dupla hosszú sípszó. Minden bizonnyal akkor történt, amikor megpróbáltam kivédeni annak a vadbaromnak az ütését.

És aztán persze az arcom bal fele, és az állkapcsom – négyszer olyan hosszú sípszó –, hát igen, az ütés kivédése sikertelennek bizonyult. A vadbarom egyszerűen túlságosan erős és iszonyú gyors volt, az ütése pedig teljességgel váratlanul ért.

Lehuppantam a földre, mint egy részeg cowboy csajszi, aki a Metallica zenéjére igyekszik vadnyugati sortáncot lejteni.

Kínos? Igen. Ugyanakkor furcsamód informatív is egyben.

Eddig még sosem ütöttek ki. Azt hittem, jobban fáj. Valahogy, amikor behúznak egy akkorát, hogy az ember elveszti az eszméletét, még nem lehet érezni a fájdalmat. Később viszont annál inkább. Kis idő elteltével hűvös, szívtelen perszónaként robban ki az emberben a fájdalom.

Mégis, maradandó károsodás nélkül sikerült átvészelnem az éjszakát. Minden rosszban… Miközben azon igyekeztem, hogy a fájdalom egy részét valamelyest kimasszírozzam a nyakamból, a gondolataim ismét az álmomra terelődtek. Az álomra, ami már egy hónapja minden este rám tör. A dolog úgy áll, hogy egyre nehezebb kivernem a fejemből az emlékképeket, a sóvárgó érintéseket, az izzó vágyat, a türelmetlen vágyakozást. Álmomban, minden éjjel, a tudatom legmélyéről előbukkan egy férfi, aki mintha csak arra várna, mikor alszom el végre. A szája telt, ugyanakkor férfias, szinte felperzseli a testem, amikor hozzám ér. Amikor a nyelve végigsimít a bőrömön, úgy érzem, hogy apró szikrák villannak, lángnyelvek ölelnek körül, és minden porcikám megremeg.

Amikor pedig – hogy úgy mondjam – dél felé veszi az irányt, megnyílnak a mennyek kapui és az angyalok hada tökéletes összhangban rázendít a hallelujára.

Apránként alakult az álombéli románc: egy érintés, majd egy leheletfinom csók, egy mosoly, amit csak a szemem sarkából láttam. Olyan testtájaimon éltem meg a gyönyört, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy lehetséges. Majd az álmok lassan kiteljesedtek, erőteljesebbek és lélegzetelállítóan életszerűek lettek. És életemben először álmomban jutottam el a csúcsra. És nem csak egyszer. A múlt hónapban voltaképpen nagyon gyakran; inkább igen, mint nem. Mindez az álombéli szeretőm kezének – és egyéb testrészeinek – volt köszönhető. Őt azonban nem láttam, vagyis nem láttam elég jól. Mégis pontosan tudtam, hogy nem más, mint az érzékiség, a férfiúi vonzerő és a csábítás megtestesítője. És azt is tudtam, hogy valakire nagyon, de nagyon emlékeztet… Arra gyanakodtam, hogy valaki uralja az álmaimat. De vajon ki? Születésem óta rendelkezem azzal a képességgel, hogy látom a halottak szellemét, elvégre a halál angyala vagyok. A halál angyala, ha szabad így fogalmaznom, bár tény, hogy egész középiskolás koromig nem voltam ennek tudatában.

Mindazonáltal, az eltávozottak lelkei sosem voltak képesek arra, hogy betörjenek az álmaimba, sosem okoztak apró, földrengésszerű rezgéseket a testemben, és sosem vetemedtem arra, hogy… nos, hogy könyörögjek a folytatásért.

Ami a képességemet illeti, nincs benne semmi különös. Az eltávozottak az egyik dimenzióban léteznek, az emberi faj pedig a másikban, és valamiképpen – lehet, hogy egy ostoba véletlen, isteni beavatkozás vagy pszichés rendellenesség következtében – én mindkét szférában otthon vagyok. Feltehetően ez a lényege annak, hogy a halál angyala vagyok. Az egész rém egyszerű.

Transzba esésről szó sincs. Nincsenek kristálygömbök sem.

Nincs olyan csatorna, amelyen a halottak egyik dimenzióból a másikba járkálnának. Adva van egy lány, néhány szellem, és a teljes emberi faj. Mi sem egyszerűbb ennél!

És mégis, ő valahogy több volt ennél, valahogy… nem egy eltávozott lelke volt. Legalábbis nem annak tűnt. A férfi, aki álmaimban jött el hozzám, melegséget árasztott, a halottak pedig hidegek – ezt a filmekből is tudjuk. A szellemek jelenlétében az ember borzongani kezd, a lehelete megfagy, és még a szőre is égnek áll. Ezzel szemben álmaim hercege egy vonzó, csábító idegen volt, kemenceként ontotta magából a meleget, és bevallom, komoly függőséget váltott ki belőlem. Az érintése olyan volt, mint a testen végigfutó forró víz, amely bár éget, ugyanakkor érzéki is. Mintha mindenütt egyszerre lett volna jelen… Az álmok nagyon valóságosnak tűntek. Az érzékleteim és a testem érintésére adott válaszai mind életszerűek, elevenek voltak. Azt éreztem, hogy ott, abban a pillanatban is velem van a zuhany alatt, a keze felfelé halad a combomon, végigsimít a testemen, éreztem a tenyerét a csípőmön, majd azt, hogy a hátamhoz simul, és nekem feszül a teste. Magához szorított, én pedig hátranyúltam, és végigfuttattam a kezem kőkemény fenekén. Hasonlóan ahhoz, amikor a tenger vízszintje apálykor visszahúzódik, dagálykor pedig megemelkedik, érintésem nyomán a férfi izmai is összehúzódtak, majd ismét elernyedtek.

A kezemet a hátam és a hasa közé csúsztattam, hogy megérinthessem harcra kész férfiasságát. A gyönyörtől felszisszent és magához szorított.

Éreztem, hogy a nyelvével megérinti a fülem, lélegzete végigsepert az arcomon. Sosem váltottunk egy szót sem. A heves álmok vajmi kevés teret engedtek a beszélgetésnek… De most először hallottam, hogy suttog valamit, nagyon csendesen, alig érthetően:

– Dutch.

A szívverésem az egekbe szökött, azonnal visszazökkentem a valóságba, és körbepillantottam a zuhanykabinban, kísértetek után kutatva, amelyek talán a hézagokban vagy a repedésekben bújhattak meg. Sehol semmi. Elbóbiskoltam volna? A zuhany alatt?! Lehetetlen… Igaz, hogy ingatag lábakon, de még álltam.

Megkapaszkodtam a zuhanycsőben, kiegyenesedtem, és azon morfondíroztam, vajon mi zajlik abban az eszeveszett másik dimenzióban.

Miután valamelyest megnyugodtam, elzártam a vizet, és magam elé kaptam egy törölközőt. Dutch. Kristálytisztán hallottam azt a szót: Dutch.

Csak egyetlen ember hívott engem így a földkerekségen, egyszer, nagyon régen…