Tizenegyedik fejezet

 Biztos én is jobban tudnék figyelni, ha nem lenne annyi csillogó izé körülöttem.

PÓLÓFELIRAT

 

Hajnalhasadáskor arra ébredtem, hogy hív a természet. Az esésemnek köszönhetően úgy éreztem, mintha épp akkor gurítottam volna le az ötödik Jack Daniel’s whiskymet.

Miután átgyalogoltam egy cserepes növényen, bevertem a kislábujjam a kis háztartási létrámba és arccal nekimentem az ajtófélfának, nagy nehezen leültem a vécére, és a csordogáló háttérzajban átgondoltam az aznapi teendőimet. Hála az égnek, a lakás csinosítgatását illetően a minimalizmus híve voltam. Ha bármi is állt volna köztem és a porcelán trón között, lehet, hogy maradandó testi károsodást szenvedek… Lepillantottam a focistamezre, amit viseltem. Az egyik pasimtól nyúltam le annak idején, még középiskolás koromban.

Egy szőke, kék szemű ördögfióka volt, akinek a vérében volt a rosszalkodás. Már a legelső randin is sokkal nagyobb érdeklődést mutatott az alsóneműm, mint a szemem színe iránt.

Ha tudtam volna, milyen, akkor a pávakék bugyimat veszem fel.

Az volt a furcsa az egészben, hogy nem emlékeztem rá, miszerint előző este felvettem volna ezt a pólót. És arra sem emlékeztem, hogyan kerültem ágyba.

Lehet, hogy Cookie manipulált egy kicsit azzal a forró csokival. Majd később beszélek a fejével, de most egyelőre azt kellett kitalálnom, mihez is kezdek aznap. Vajon halasszam el a nyomozással kapcsolatos teendőimet, és menjek egyenesen a börtönbe, hogy utánajárjak Reyes rejtélyének? Vagy hagyjam Cookie-ra az összes, nyomozással kapcsolatos teendőmet, és aztán derítsem ki?

Már a viszontlátás gondolatára is zakatolni kezdett a szívem, és tagadhatatlan, hogy nagyon ideges voltam. Mi van, ha nem tetszik majd, amit látok? Mi van, ha Reyes tényleg bűnös?

Akaratlanul is az járt a fejemben, hogy valami ostoba félreértés következtében ítélték el annak idején. Reyest tévesen ítélték el.

Rosszul értelmezték a bizonyítékokat, vagy egyszerűen csak koholt vádakról volt szó. Nem tagadom, hisz tagadhatatlan:

dagadozott bennem a tagadás.

Egymás után olvastam a cikkeket az üggyel kapcsolatban – és mondanom sem kell, nem azért, mert lenyűgözött a nyomdatechnikájuk –, sőt még a Reyes tárgyalásán felvett bírósági jegyzőkönyveket is átnéztem, amelyeket Cookie ásott elő valahonnan, és mindezek alapján megállapítottam, hogy messze nem volt elegendő bizonyíték ahhoz, hogy elítélhessék.

Mégis, az esküdtszék bűnösnek találta. És ami még ennél is nyugtalanítóbb volt: szó sem esett arról, hogy annak idején családon belüli erőszak elszenvedője volt. Vajon annak semmi jelentősége az ügy szempontjából, hogy a vádlottat kis híján agyonverte az apja?

Akármennyire is szerettem volna még szundítani egyet, tudtam, hogy nem fogok. Minden okom meglett volna rá, hogy visszatérjek az álmok mezejére, és elmerüljek a boldog tudattalanságban, lesz, ami lesz alapon, de a gondolataim túlságosan is gyorsan cikáztak a fejemben ahhoz, hogy aludni tudjak. Egy hónapon belül ez volt az első este, hogy Reyes nem jelent meg álmomban. Nem láthattam sötéten izzó tekintetét és nem érezhettem forró érintését. Nem csókolta végig a hátam a gerincem mentén, és nem csúsztatta a kezét a combjaim közé.

És akaratlanul is egyre csak az járt a fejemben, miért nem jött el. Valami rosszat tettem?

Üresnek éreztem a szívemet. Hozzászoktam már az éjszakai látogatásaihoz! Jobban vágytam rá, hogy lássam, mint a levegőre.

Lehet, hogy a börtönbe tervezett látogatásom új megvilágításba helyezi majd a dolgokat, és fellebbenti a fátylat erről a rejtélyről is.

Épp fogat mostam, amikor motoszkálást hallottam a konyhából. Míg a legtöbb egyedül élő nő ilyenkor óvatossá lesz, én a munkámmal együtt járó környezeti ártalomnak fogtam fel.

Kiléptem a fürdőszobából, és hunyorogtam az erős fényben.

– Te vagy az, Lillian néni? – kérdeztem, és a konyhapult felé sántikáltam, miközben persze nekimentem egy széknek. Lillian néni aprócska alakját egy Hawaii-mintás lepelszerű ruha borította, amit egy kellemes bőrmellénnyel és egy, a hatvanas évek hippikorszakából való üveggyöngy nyaklánccal dobott fel.

Az elmúlt évek alatt több kísérletet is tettem arra, hogy kiderítsem, épp mit csinált, amikor a halál utolérte. Semmi olyan tevékenység nem jutott eszembe, amihez indokolt lenne a Hawaii-mintás lebernyeg és az üveg gyöngysor viselése.

Legalábbis attól eltekintve, hogy az ember egy adag LSD-t a szervezetébe juttat, majd pedig nekiáll Twistert játszani.

– Hahó, tökfej! – mondta Lil néni, és rám villantotta legszélesebb, bár fogatlan mosolyát. – Hallottam, hogy a fürdőszobában matatsz-katatsz, így arra gondoltam, megragadom az alkalmat és felteszek egy kávét, ahogy elnézem, rád férne egy csészével.

Vágtam egy grimaszt:

– Nahát, de kedves vagy!

A francba! Lillian néni valójában persze nem tudott kávét főzni. A konyhapulton ült, és úgy tett, mintha egy csészéből hörpölgetne.

– Túl erősre sikeredett? – kérdezte.

– Dehogy, Lil néni! Te főzöd a legjobb kávét.

A kávéivás tettetése nem sokban különbözik attól, mintha az ember orgazmust színlelne. Mi jó van egyáltalán a túlvilági életben? Hozzáteszem, a koffeinelvonás volt a legkisebb bajom.

Még mindig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy Reyes nem bukkant fel álmomban. Lehet, hogy tényleg valami hibát követtem el… Vagy nem tettem meg valamit, amit meg kellett volna tennem. Lehet, hogy sokkal odaadóbbnak kellene lennem az ágyban. Már persze ennek előfeltétele lenne, hogy egyenlő félként vehessek részt a tevékenységben, és némiképp hatással lehessek az események alakulására a kis szeánszaink alkalmával.

Bár be kell látnom, a találkozásaink jellemzőit illetően az összeszedettség messze nem a legtalálóbb kifejezés.

– Kicsit… zaklatottnak tűnsz, kedvesem.

Hát, talán nem véletlenül… – Lázas vagy?

Lil nénire pillantottam:

– Köszönöm kérdésed, Lil néni, de biztos vagyok benne, hogy semmi gond a testhőmérsékletemmel.

Nem tartottam fontosnak megjegyezni, hogy hozzá képest nekem, éppúgy, mint a föld többi teremtményének, nekem valóban volt némi hőemelkedésem. Persze valamennyi testhőjük még a holtaknak is van. Nem mondhatni, hogy túl magas az értéke, de azért van.

– És köszönöm a kávét.

– Nem tesz semmit, kedvesem. Kérsz reggelit?

A világért sem, ha valaha is neki akarok kezdeni a napomnak.

– Ó, nem, nem szeretnélek ezzel terhelni. Egyébként is, ideje lezuhanyoznom. Húzós napom lesz.

Előrehajolt, és sokatmondóan rám mosolygott. Gyakran elgondolkodtam azon, vajon a haja életében is kék volt-e, vagy csak amiatt játszik kékes színben, hogy a néni ugyebár testetlen lény… mondhatni, halott.

– Valami rosszfiú után kujtorogsz, mi?

Kuncogva válaszoltam:

– Hát ismersz, nem? A legrosszabb után.

Ábrándosan sóhajtott egyet:

– Ó, milyen jó is volt fiatalnak és meggondolatlannak lenni!

De most komolyan, tökfej – folytatta, némiképp józanabb hangon, és komoly pillantást vetve rám –, jó lenne, ha nem rúgatnád szét a hátsód minden adandó alkalommal.

Borzalmasan nézel ki.

– Köszi, Lil néni – mondtam, és egy grimasszal az arcomon felálltam a székről. – Igyekezni fogok.

Elmosolyodott, aminek következtében láthatóvá vált a szájürege, amelyben egykor a fogai voltak. Láthatóan nem sikerült kinövesztenie őket a túlvilágon… Sosem voltam teljesen biztos abban, hogy Lillian néni vajon tudatában van-e annak, hogy meghalt, avagy sem, de eddig még nem vitt rá a lélek, hogy felvilágosítsam a dolgok mibenlétéről. Bár valószínűleg meg kellene tennem. Végre volt egy olyan kávéfőzőm, ami működik is, és akkor az eltávozott üknagynénikém úgy dönt, hogy hasznossá teszi magát.

– Milyen volt Nepál? – kérdeztem.

– Ááá – mondta, és legyintett egyet. – Párás levegő, és olyan meleg, hogy szinte felforr az ember agyvize.

Tekintettel arra, hogy a megboldogultak lelkének semmiféle hőérzete nincs, visszafojtottam egy mosolyt.

Épp akkor rontott be Cookie a lakásba, vetett rám egy pillantást, és beljebb nyomult; kék pizsamája csupa ránc és gyűrődés… – Elaludtam – mondta lázas kapkodással.

– De hát nem ez az ember dolga éjszaka?

– Nem – mondta, és anyáskodó tekintettel nézett rám –, vagyis igen, de már órákkal korábban terveztem, hogy jövök, és megnézem, mi van veled – odahajolt hozzám, és a szemembe bámult. Hogy miért, arról elképzelésem sem volt. – Jól vagy?

– Élek – válaszoltam, és szó szerint értettem.

Láthatóan csak félig-meddig győztem meg. Lesimította a pizsamafelsőjét, és körülnézett: – Esetleg tegyek fel egy kávét?

– Miért? – kérdeztem vádló hangon. – Bele akarsz keverni nekem még egy altatót?

– Mi van?

– Egyébként – mondtam, és hanyagul Lillian néni felé biccentettem –, Lil néni már főzött kávét.

Ártatlanul néztem rá, és nagyon igyekeztem, nehogy kitörjön belőlem a nevetés, látván, hogy Cookie koffein iránt éledt reménye apró darabokra hullik szét az irónia gúnyos szikláin.

Lehajtotta a fejét és elvette a kezemből a felé nyújtott csészét. – Köszi, Lillian néni! Te vagy a csúcs.

Atyám, micsoda színésznő!

Cookie-ra bíztam azt a hálátlan feladatot, hogy olvassa át Mark Weir tárgyalásának anyagát és jegyzőkönyveit – ezeket még Bob bácsi hagyta az asztalomon –, és nézze végig Barber pendrive-jait. Bíztam benne, hogy Barbernek nem volt semmiféle bizarr fétise. Ha pedig mégis, akkor remélhetőleg nem hagyott erre utaló anyagot a pendrive-okon, amelyekhez, ugye, elméletileg bárki hozzáférhetett. Az ilyesfajta dolgok legjobb helye egy jelszóval védett fájlon belül van, a számítógép hardverjének legmélyén, egy gyanútlanul csengő fájlnév alatt.

Mint például Dögös tűzoltók bevetésen. Vagy valami ilyesmi.

A telefonomból felcsendült Beethoven 5. szimfóniája, és belekezdtem a keresd a tűt a szénakazalban-hadműveletbe. A százhúszas sebességkorlátozást figyelmen kívül hagyva száznegyvennel hajtottam, és közben azon járt az agyam, hogyan tud egy telefon ilyen ügyesen elrejtőzni egy aprócska női táskában.

– Szia BB!

– mondtam végül a telefonba, egy háromórányinak tűnő keresgélés után.

– Muszáj így szólítanod? – kérdezte mogorván morogva. Úgy tűnt, éppannyira szenvedhet a koffein-megvonási tünetektől, mint én.

– Igen. Magtaláltam az aktákat az asztalomon. Cookie épp most nézi át őket.

– És te mi a nyavalyát csinálsz?

– Azt, ami a dolgom – mondtam, és sértődést színleltem. Sok kérdést szerettem volna feltenni neki Reyes elítélésének ügyével kapcsolatban, de csakis szemtől szemben, hogy lássam az arckifejezését. Vagy legalábbis néhány árulkodó rezdülést, amely többletinformációval szolgálhat az ügyet illetően. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ő vezette a nyomozást Reyes gyilkossági ügyében. Most komolyan! Mekkora esélye volt annak, hogy őt bízzák meg?

– Jól van, jól van – mondta. – Rábukkantam valamire Ms.

Ellery meggyilkolásának helyszínén.

– Tényleg? – kérdeztem, és reménykedni kezdtem. – És jutottál vele valamire?

– Ez nem a CSI, kedvesem. A dolgok nem olyan gyorsan történnek errefelé. Délutánra meg kellene tudnunk, hogy ér-e egyáltalán valamit a dolog. – Hatalmasat ásított, majd megkérdezte: – A kocsidban vagy?

– Persze. Épp a Santa Fe-i börtönbe megyek, hogy kicsit körülszimatoljak egy elítélttel kapcsolatban.

– Milyen elítéltről van szó? – kérdezte, és gyanakvás bujkált a hangjában.

– Egy… egy másik ügy kapcsán – magyarázkodtam.

– Vagy úgy.

Hm, ez könnyen ment.

– Hékás, mint jelent az a szó, hogy bombázó?

– Bob bácsi – mondtam rosszallóan –, már megint a magyar nyelvű chat-szobában voltál? – megpróbáltam visszafojtani a nevetést, de az a gondolat, hogy valamelyik magyar csajszi így nevezi BB-t, egyszerűen túl viccesnek bizonyult. Orkánszerű hahota tört elő belőlem.

– Nem érdekes – mondta Bob bácsi sértődötten.

Még hangosabban nevettem.

– Hívj majd fel, ha visszaértél a városba – mondta, majd letette a lefont. Én is összecsuktam a készüléket, és igyekeztem a könnyeimen át az útra koncentrálni. A reakcióm érzéketlen volt és cseppet sem helyénvaló. Erre gondoltam, amikor a kormánykerékre borultam, és – a sajgó bordám ellenére is – nevettem, mintha sosem akaródzna abbahagyni.

Kellett pár perc, hogy magamhoz térjek, de legalább Bob bácsi virtuális románca végre elterelte a figyelmemet Reyesről.

Sajnos az egy órán át tartó zuhanyozás – aminek köszönhetően világosan láthatóvá vált, hogy kék és zöld vagyok – nem segített rájönnöm, miért nem bukkant fel Reyes éjszaka. Minél közelebb értem az új-mexikói büntetés-végrehajtási intézethez, annál bizakodóbb lettem. Ez a hely bizonyára megadja majd a választ jó néhány kérdésemre. Amikor azonban odaértem a maximális biztonsági fokozatú börtön kapujához, optimizmusom átadta helyét az izzasztó pesszimizmusnak.

Még egyszer lepillantottam a ruháimra. Laza nadrág, hosszú ruhaujjak, magas gallér. Nyaktól térdig eltakart a ruházatom.

Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy egy maximális biztonsági fokozatú börtönben a férfias megjelenés vajon előny-e, avagy hátrány. Megfontolandó… Harminc perccel és egy kis várótermi közjátékkal később – két olasz nénike távozott rajtam keresztül a másik dimenzióba, miközben megállás nélkül vitatkoztak – bevezettek Neil Gossett börtönparancsnok-helyettes irodájába. Kicsi, de világos helyiség volt. Sötét színű irodabútorokkal volt berendezve, és a papírok hegyekben álltak nemcsak az asztalon, hanem minden elképzelhető berendezési tárgyon is. Neil valamivel jobb, mint tűrhető futballjátékos volt a gimnáziumban, és láthatóan megőrizte az akkori testalkatát, bár a testarányai némiképp eltolódtak. Az ilyen korú pasikra jellemző kopaszodást leszámítva egész jól nézett ki.

Felállt és megkerülte az asztalt:

– Charlotte Davidson – mondta, és láttam rajta, hogy nagyon meglepi a látogatásom.

Olyan magas volt, hogy fel kellett néznem rá, amikor kezet fogtunk.

– Neil, csodásan nézel ki – mondtam, és azon gondolkodtam, helyénvaló-e ilyesmit mondani egy olyan embernek, akivel valójában sosem voltunk barátok.

– Te is… ööö – mondta, és tehetetlenül tárta szét a karját.

Azon gondolkodtam, sértésnek kellene-e vennem ezt. Nem létezik, hogy a zúzódások miatt mondta. Nagyon keményen dolgoztam azon, hogy eltüntessem őket. A hajammal volt valami gond? Igen, biztosan a frizurámmal lehetett valami… – Te is… ööö… lélegzetelállítóan nézel ki – mondta végül.

Na jó. Ez már megteszi.

– Köszönöm.

– Foglalj helyet – mondta és egy székre mutatott, ő maga pedig leült az íróasztala mögé. – Be kell vallanom – folytatta –, hogy egy kicsit meglep a látogatásod.

Szerény mosoly suhant át az arcomon, és igyekeztem a könnyed és flörtölésbe hajló vonalon elindulni.

– Lenne néhány kérdésem az egyik fogvatartottal kapcsolatban, és arra gondoltam, hogy a csúcson kezdem el a munkám, majd innen haladok lefelé – a szexuális többletjelentés mindig is megtette a hatását. Most sem volt másképp. Neil kis híján elpirult.

– Hát, ami azt illeti, nem én vagyok a csúcs, de azért örülök, hogy így gondolod.

A helyzetnek megfelelően kuncogtam, majd előhalásztam a jegyzetfüzetemet.

– Luann azt mondja, magánnyomozóként dolgozol mostanság.

Luann, vagyis a titkárnője.

– Így van. A helyi rendőrség ACS-ével dolgozom együtt egy EÖ-ügyön, és van egy ETSZ-ünk is – igyekeztem annyi rövidítést csempészni a mondatba, amennyit csak lehet; ha ehelyett szimplán a helyi rendőrség akciócsoportjáról, emberölési ügyről és eltűnt személy felkutatásáról beszéltem volna, sokkal kevésbé tűntem volna bennfentesnek.

Összevonta a szemöldökét. Legalábbis úgy látszott, mély benyomást tett rá, amit mondtam. Ez hosszú távon még jól jöhet.

– És a miatt az ügy miatt vagy itt, amelyen együtt dolgoztok a rendőrséggel?

– Hát, vannak átfedések – mondtam, és reménykedtem, hogy nem szakad rám a plafon.

– Egy pasas miatt vagyok itt, akit körülbelül tíz évvel ezelőtt ítéltek el gyilkosságért. Tudnál nekem valamit mondani egy… – lenéztem a jegyzetfüzetemre, és igyekeztem közönyös arcot vágni – egy Reyes Farrow nevű férfiról? Bízom benne, hogy esetleg kihallgathatnám egy üggyel kapcsolatban, tudod, amin épp dolgozom… Kizökkentem a gondolatmenetből, amikor észrevettem, hogy Neil jól láthatóan elsápadt. Felemelte a telefonját, és megnyomott egy gombot: – Luann, bejönne, kérem?

A francba, hát máris bajba kevertem magam? Most ki fog penderíteni? Még csak most jöttem! Tudtam én, hogy még több rövidítést kellett volna a mondandómba sűrítenem, de már nem jutott több az eszembe. Az NAACP^[xxv]! Miért is nem jutott eszembe az NAACP? Az bizony mindenkiből kihozza a sikítófrászt!

– Igen, uram – mondta Luann, amikor kinyitotta az ajtót.

– Behozná, kérem, Reyes Farrow aktáit?

Sussz. Pfű. Luann habozott egy pillanatig:

– Uram?

– Minden rendben, Luann. Hozza csak be Farrow aktáit.

Luann rám pillantott, majd ismét Neilre:

– Máris, uram.

Luann egész egyszerűen csodálatos volt! Cookie bezzeg sosem mondta nekem, hogy: Máris, asszonyom. Kénytelen leszek leülni és elbeszélgetni vele egy kicsit. Luann reakciója éppolyan érdekes volt, mint Neilé, csak másképp. Áradt belőle a nőiesség; csupa habfürdő– és borillat kiskosztümbe bújtatva. Aztán egy szempillantás alatt védelmező anyatigrissé változott… Majdhogynem dühös volt. Bár úgy éreztem, a haragja nem ellenem irányult.

– A mellékkörülményekről van szó? – kérdezte Neil. – Nem hiszem, hogy Farrow-nak lennének rokonai.

– A mellékkörülményekről? – kérdeztem vissza, amikor Luann behozta a dossziét, és átadta Neilnek. Úgy ment ki az irodából, hogy egy pillantást sem vetett rám. Vajon történt valami Reyesszel? Lehet, hogy tényleg halott volt. Lehet, hogy emiatt kezdett el feltünedezni a semmiből?

Neil kinyitotta az aktát, és tanulmányozni kezdte:

– Lássuk csak. Nem áll benne semmi, ami élő rokonokra utalna. Ki a megbízód? – a tekintetét az enyémbe fúrta, és ezzel azonnal felébresztette bennem az ellenállást.

– Ez bizalmas információ, Neil. Nagyon nem szívesen vonnám be az államügyészt ebbe az egészbe.

– Az államügyészt? Hiszen már tud róla.

Hoppá! Nos, ez nem sokat lendít az ügyemen. Ó, az ég szerelmére! Vettem egy nagy levegőt: – Nézd, Neil, ez amolyan személyes dolog, érted? Dolgozom egy ügyön, de nem kapcsolódik közvetlenül a személyéhez. Csak amolyan… – csak amolyan micsoda? Meg akarom erőszakolni a rabotokat, vagy mi? Látni szeretném, hogy testetlen lénnyé alakult-e? – … Csak arról van szó, hogy beszélni szeretnék vele.

Most, hogy megtettem a személyes vallomást, lesütöttem a szemem. Minden bizonnyal épp úgy néztem ki, mint akinek nincs ki az összes kereke. Egy olyan csajszi, aki szerelmes leveleket írogat a börtöntöltelékeknek, és alig várja azokat a látogatásokat, amikor a börtön falai közt gyakorolhatják házastársi kötelességüket.

– Tehát nem tudod?

– kérdezte.

Leheletnyi megkönnyebbülést éreztem a hangjában. És még valami mást is… Talán sajnálatot?

– Úgy látszik, nem.

Úristen, most ki fogja mondani! Reyes halott. Meghalt, mondjuk, úgy egy hónappal ezelőtt? Visszafojtott lélegzettel vártam, mit fog mondani.

– Farrow kómában van. Körülbelül egy hónapja.

Egy pár percbe beletelt, míg összeszedtem magam, és ismét megtaláltam a hangomat. Amikor végre sikerült, megkérdeztem:

– Kómában? Micsoda? Miért? Mi történt?

Neil felállt az asztaltól, és kezembe adta az aktát.

– Kérsz egy kávét?

Mintha becses ékkövekkel lenne kirakva, úgy vettem át tőle a vastag aktát, majd szórakozottan válaszoltam: – Ölni tudnék érte. – Hoppácska! – Vagyis, nem tudnék – biztosítottam Neilt, és körbepillantottam a maximális biztonsági fokozatú börtönben. – Sosem öltem meg senkit. Egy embert kivéve, de ő magának köszönhette.

A humorizálásra tett gyenge kísérletem mintha megnyugtatta volna Neilt. Mosoly árnyéka szaladt át az arcán.

– Semmit sem változtál.

Az ajkamba haraptam:

– És ez nem a legjobb hír, igaz?

– A legkevésbé sem.

Magamra hagyott, hogy elgondolkodhassam a megjegyzésén, és elment kávéért. Én közben áttanulmányoztam Reyes aktáját, ami egyébként akár a Szent Grál nevet is viselhetné.