Tizenharmadik fejezet

A jó kislányok ritkán írnak történelmet.

LAUREL THATCHER ULRICH

 

Tudom, hogy a mozgás terén megmutatkozó virtuozitásom sosem válik legendássá. Sosem írnak majd róla a kriminológiai tankönyvekben, és nem hangzik el róla egy szó sem az egyetemi előadókban. De valami azt súgta, hogy a chatszobákban annál nagyobb népszerűségnek örvend… Ha már követendő példa nem lehetek, legalább elrettentő példaként hasznossá tehetem magam.

Cookie fáradozása, hogy megszerezze a jelenléti íveket Reyes középiskolájából, nem járt sikerrel. Ritkán fordul elő, hogy Cookie kudarcot vall, de néha megesik. Törvényi előírásokra meg bizalmas jellegű információra hivatkoztak. Ezt észben tartva bementem a rendőrőrsre, és közben egyetlen cél vezérelt.

Nem állítom, hogy jólesett, amikor gyanakvóan méregettek a rendőrök az őrsön, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni a megnyilvánulásaikat – épp elég volt a horzsolásokat és egyéb sérüléseket elviselnem, nem óhajtottam pluszterhet venni magamra. Az őrszoba hátuljában lévő kihallgató-helyiség felé vettem az irányt, amikor pisszegést hallottam.

Lelassítottam a lépteimet, és körülnéztem. Ahol álltam, onnan csak asztalokat és egyenruhás embereket láttam. Ekkor a mellékhelyiségek irányába néztem. Egy idősebb, virágos nyári ruhát viselő latin-amerikai nő intett, hogy menjek oda hozzá.

Fekete, vállra hulló csipkekendő volt a fején, és fogadni mertem volna, hogy ő a tortillakészítés nagymestere. Vagyis hogy az volt, amikor még élt.

Nem igazán volt időm arra, hogy eltávozottak lelkével diskuráljak, de nem volt szívem nemet mondani neki. Valójában sosem tudtam nemet mondani. Körbepillantottam a helyiségben, és besurrantam a női mosdóba. Magam sem tudtam, miért érzem úgy, hogy hűvösen és közömbösen kell viselkednem, hiszen aligha van abban kivetnivaló, ha az ember enged a természet hívásának. Mindenesetre öt perccel később hasonló stílusban hagytam el a helyiséget, csakhogy ezúttal állig felvértezve – átvitt értelemben persze –, és készen álltam arra, hogy egy különösen előnyös üzletet kössek.

Észrevettem, hogy Bob bácsi a megfigyelőhelyiség ajtajában áll.

Élénken társalgott Dwight hadnaggyal, amikor odaviharzottam.

– Üzletet akarok kötni – mondtam, félbeszakítva a beszélgetésüket.

Dwight rám meredt.

BB érdeklődve húzta fel a szemöldökét:

– Miféle üzletet?

– Nem Julio Ontiveros lőtte le az ügyvédeket.

Egyébként az elkövetők bűnös volta számomra szemmel látható volt. Kilométerekről megéreztem, ha az illető sáros volt valamiben. Julio Ontiveros nem volt bűnös. Legalábbis gyilkosságot biztosan nem követett el. Ami az épületből kihallatszó fegyverlövésnek tűnt, az nem volt más, mint a vacak motorjának a hangja. Sehogyan sem kapta el a gyújtást. Ennyi.

Éjszakára bevitte a motort házon belülre, nehogy valaki kedvet kapjon, és az éj leple alatt megfújja a járgányt. Okos fiú.

– Hát ez aztán nagyszerű – mondta Dwight őrmester, és grimaszolt. – Olyan csodás, hogy itt vagy nekünk, és alkalomadtán felvilágosítasz bennünket!

Bob bácsi azonban összehúzta a szemöldökét, lehajtotta a fejét, és közelebb lépett.

– Biztos vagy benne?

– Hogy biztos-e benne? – kérdezte hitetlenkedve az őrmester.

Bob bácsit elfutotta a méreg – ritka pillanat volt –, és olyan pillantást vetett Dwightra, amelytől még a legkeményebb srácoknak is inukba szállt a bátorságuk. Dwight tehát befogta a száját és hátat fordított nekünk, hogy a kétoldalas tükörablakon át a gyanúsítottat figyelje.

– Ez most nagyon komoly, Charley. Biztosnak kell lenned abban, amit mondasz. Nagyon nagy felülről a nyomás az üggyel kapcsolatban.

– Mindig nagyon komoly a dolog. Szeretném, ha felidéznéd a legutóbbi alkalmat, amikor tévedtem.

BB gondolkodott egy kicsit, majd megrázta a fejét.

– Nem emlékszem ilyenre.

– Na látod.

– Oké, rendben. És milyen üzletet emlegettél?

Előre tudtam, hogy BB-nek nagyon fog tetszeni az ajánlatom.

– Ha rábírom őt arra, hogy vallomást tegyen azzal kapcsolatban, milyen szerepet játszott az ügyben, valamint arra, hogy terhelő bizonyítékot szolgáltasson a tényleges lövöldöző személyére vonatkozóan, akkor megteszel nekem két apróságot?

– Nem hangzik rosszul – mondta BB.

– Arról lenne szó, hogy szerezz egy végrehajtást felfüggesztő végzést, amely ahhoz kell, hogy egy elítéltet, aki kómában van, ne vegyenek le a gépekről.

Meghökkenten húzta fel a szemöldökét:

– Milyen alapon?

– Nos, ez lenne az egyes számú kérés – mondtam egy vállrándítással. – Neked kellene kitalálnod valamit. Bármit, Bob bácsi.

– Megteszem, amit tudok, de… – Csak semmi de! – mondtam, magasba tartva a mutatóujjamat. – Csak ígérd meg, hogy megpróbálod.

– A szavamat adom. És mi a másik dolog?

– Szeretném, ha eljönnél velem egy középiskolába. És hoznád a rendőrjelvényedet is.

A második kérésem hallatán elkerekedtek a szemei a csodálkozástól, és ezt mondta:

– Ha nem tévedek, majd később elmagyarázod, miről is van szó voltaképpen.

– Ide a rozsdás bökőt – mondtam, és a jellegzetes kézmozdulattal kísértem a szavaimat, a nagyobb hatás kedvéért.

– Most pedig lássuk, mit dalol nekünk a madárkánk.

Dwight őrmester, hallván a beszélgetésünket, felhorkant – nyilván a felém irányuló rosszallását igyekezett kifejezni, valamint arra célzott, hogy indokolatlanul arrogánsnak véli a viselkedésemet.

Válaszul bosszúsat sóhajtottam.

– Nem fog sokáig tartani – mondtam Bob bácsinak.

Dwight őrmester egész egyszerűen képtelen volt arra, hogy csak ott álldogáljon, és ne csináljon semmit. Odafordult hozzánk:

– Bizonyára nem fogod kockáztatni az egész nyomozás sikerét, és hagyni, hogy ez a nő bemenjen oda, ugye?

BB azonban a gondolataiba merülve állt ott, és figyelmen kívül hagyta kollégája epés megjegyzését. Dwight a fogát csikorgatta mérgében, és kérdőn lépett BB elé:

– Davidson?

Láthatóan válaszra várt, nekem azonban nem volt időm az ilyesféle közjátékokra. Míg BB elrendezte Dwighttal a kérdést, besétáltam a megfigyelőhelyiségbe, és a kétoldalú tükörablakon át alaposan megnéztem magamnak Mr. Ontiverost. A helyiségben lévő rendőrtiszt meglepetten fordult felém.

Természetesen úgy tettem, mintha észre sem venném. Julio egy kis elkülönített szobában volt, a tükörablak túloldalán, a székén fészkelődött, és mindegyre a tükörbe nézett. Tipikus bandatag-külseje volt; a haja oldalt felnyírva és a feje tetején hosszabbra hagyva, a viselkedése pedig azt tükrözte, hogy nem is érdekli igazán a helyzet, amibe keveredett. De minden pórusából félelem áradt.

Nem mondhatni, hogy teljesen ártatlan volt, de az bizonyos, hogy nem lőtt le senkit. Félelme abból eredt, hogy attól tartott, olyan dologért kell majd börtönbe mennie, amit el sem követett.

Mostanában mintha túlságosan is gyakran fordulna elő ilyesmi.

Megfordultam és Yeseniára pillantottam, a latin-amerikai hölgyre, akivel nemrég a női mosdóban volt alkalmam beszélgetni, és aki történetesen Julio Ontiveros nagynénje volt.

Ott álldogált a sarokban és várt. Amikor beléptem a szobába, csalafinta mosolyt villantott rám.

– Készen állok – vetettem oda Bob bácsinak, mielőtt beléptem volna a kihallgatóhelyiségbe. Amikor becsuktam az ajtót, hallottam, hogy ő és Dwight tolakodnak, hogy bejussanak.

Aztán hallottam több lépést is, és gyanítottam, hogy egyre többen lesznek bent. Nyilvánvaló, hogy lesz közönsége a mutatványnak. Lehet, hogy csalódnak, ugyanis nem fog sokáig tartani a műsor.

Julio egy kis fémasztalkához volt bilincselve. Felnézett rám, és tágra nyílt szemében meglepetés tükröződött. Egy másodperc törtrészéig összevonta a szemöldökét, majd ismét visszanyerte az arcvonásai fölötti uralmát.

Hátradőlt a széken, amolyan laza stílusban rázendített:

– Mi a fr… – Fogd be – mondtam, és célirányosan mentem felé. Az előtte lévő asztalra tenyereltem, és hozzáértem a bilincsbe vert kezéhez a csípőmmel, így blokkolva a látványát a kétoldalas tükörben, de ami még ennél is fontosabb, útját állva annak, hogy a megfigyelőhelyiségben lévő férfiak hallhassák, amit mondok neki. Elég közel voltam ahhoz, hogy akár szexi táncot is lejthettem volna, az ölébe csüccsenve. Nem állítom, hogy lázba hozott ez a testhelyzet, de nem volt más választásom, ha nem akartam, hogy rajta kívül más is hallja, amit mondok neki.

Ugyanis ha bárki meghallotta volna, annak egyenes következménye lett volna, hogy engem egy olyan műintézménybe utalnak, ahol a szobák fala szépen ki van párnázva, és kis fehér csészécskékben érkezik a gyógyszeradag.

Éreztem, hogy Bob bácsin úrrá lett a rémület, látván, hogyan viszonyulok az általa még mindig hidegvérű gyilkosnak tartott pasashoz. Én azonban ott voltam a szeren.

Meglepetésként hatottam Julióra. A saját javamra fordítottam azokat a pillanatokat, amelyek ahhoz kellettek neki, hogy felocsúdjon a döbbenetből, és előrehajolva a fülébe suttogtam.

Nem volt sok időm, mert Bob bácsi – komolyan aggódva a testi épségemért – biztosan rövid időn belül beviharzik majd a helyiségbe. Csak néhány szó, két vagy három rövid, tömör mondat, és Julio Ontiveros máris szépen előjön a farbával, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Tíz másodpercért imádkoztam. Megkaptam.

– Nincs sok időm, úgyhogy hallgass és figyelj!

Igyekezett a maximumot kihozni a helyzetből, és végig megjátszotta a kemény gyereket. Odafordult hozzám, és beszippantotta a nyakam és a hajam illatát.

– A tíá-d^[xxvi], Yesenia küldött… Ekkor megdermedt.

– …és elmondta, hogy pontosan hol találom azt a három dolgot, ami számodra a legfontosabb a világon.

Hallottam, hogy fordul az ajtó gombja. És éreztem, hogy Ontiverosból elillan minden kétség, szertefoszlik a nyakam, valamint a hajam iránt mutatott érdeklődése. Mindig ez történik, amikor valakinek halottakról beszélek. Kissé hátrébb húzódtam, és csillogó szemébe néztem.

– Öt percnyire vagy attól, hogy lesitteljenek három gyilkosságért, pedig te is és én is pontosan tudjuk, hogy nem követted el őket. Mondd el, milyen szerepet játszottál ebben az ügyben, ne hallgass el egyetlen részletet sem, és akkor megmondom, hol van az a kitüntetés, amit annyira keresel.

Kezdetnek legyen elég ennyi.

Meglepetten kapkodott levegő után. Ez volt az egyes számú vágya. A kettes számú is sima ügy, de a hármas számú már egy kicsit zűrösebb lesz, nagyrészt azért, mert Ontiveros nagynénje csak nagyjából tudta meghatározni a vágyott dolog földrajzi helyzetét. Arra gondoltam, Cookie végül úgyis meg tudja majd oldani a problémát.

Épp befejeztem a rögtönzött előadást, amikor Bob bácsi berontott, csak úgy sugárzott róla az aggodalom.

Rákacsintottam, majd ismét odafordultam Julióhoz, kihúztam egy névjegykártyát a farzsebemből, és a megbilincselt keze alá tettem.

– Szavamat adom neked – mondtam, mielőtt távoztam.

Miután visszamentem a megfigyelőhelyiségbe, vártam egy kicsit, hogy lássam, vajon beadja-e végül a derekát. Nem mintha sokat láthattam volna, ugyanis az aprócska szoba zsúfolásig megtelt. A bent lévők fele engem bámult – többek közt a láthatóan dúló-fúló Garrett Swopes is, aki egyébként is tehet nekem egy szívességet –, a másik fele pedig a kihallgatóhelyiségben zajló eseményeket figyelte.

Aztán meghallottam, amire vártam.

– Beszélek – mondta Julio a hangszórókon át. – Elmondom, amit tudok, azzal a feltétellel, hogy nem indítanak ellenem bűnvádi eljárást. Nem öltem meg senkit, és nem fogok olyan dologért ülni, amit nem követtem el.

Felcsillant a szemem, elfordultam, és feltartott hüvelykujjal jeleztem Yeseniának, Julio tiá jának, hogy sínen van a dolog, majd pedig diadalmasan kimasíroztam az őrsről, megkönnyebbült mosollyal az arcomon. Yesenia nevelte fel Juliót, és nem akarta elhagyni a földi dimenziót addig, amíg – az ő szavaival élve – el nem sepregette azt a szemetet, amit a fiú hordott össze. Nyilván Bob bácsi felhív majd a részletek miatt, és akkor majd elmondom neki, pontosan mit is szeretnék cserébe, az alkunk alapján. Pillanatnyilag azonban fáradt voltam, és nagyon, de nagyon vágytam egy hosszú, forró fürdőre. Ha tudtam volna akkor, mi vár rám, amikor hazaérek, a vágyaim bizonnyal a bujaság irányába tolódtak volna.

Miközben a habfürdő illata és a gyertyákkal megvilágított fürdőzés járt a fejemben, kinyitottam a bejárati ajtót és belopóztam a lakásomba. Igyekeztem olyan halkan végigmenni a folyosón, amennyire csak tudtam, nehogy megzavarjam Cookie és Amber álmát. Nagyon késő volt. A nap már két órája lebukott a horizonton, és nem vitt rá a lélek, hogy Cookie-t két egymást követő éjszaka ne hagyjam aludni. Mielőtt hazamentem, beugrottam az irodába és észrevettem, hogy Neil, egy meglepően kedves ötlettől vezérelve, elszállíttatta Reyes anyagának másolatát a címemre. Nem voltam benne biztos, hogy mindez vajon teljes mértékben legális-e, de akkor sem lettem volna hálásabb neki, ha a nyerő lottószelvényt hozza el.

Az aktán egy felirat várt, amelyen mindössze ez állt: Nem tőlem kaptad.

Megkérdeztem a papámat, kaptam-e bármilyen üzenetet, biztos, ami biztos, hátha Rosie-nak (a kis nőnek, akinek segítettem, hogy meg tudjon szabadulni a bántalmazó baromtól, aki a férje volt) időközben akadt valamilyen kérése, majd bekaptam egy falat zöld csilis ragut, miközben a Causeway felé vettem az irány. Bár az a hír, hogy Rosie-ról nincs semmi hír, tulajdonképpen jónak számított, nem tudtam szabadulni a hátborzongató aggodalomtól, és titkon abban reménykedtem, hogy szigorú és egyértelmű utasításom ellenére is mégiscsak felhív.

Amikor felkapcsoltam a nappaliban a lámpát és épp arra készültem, hogy gyorsan odaköszönjek Mr. Wongnak, megpillantottam Reyest. Fejedelmi pózban állt az ablak előtt; tényleg olyan volt, mintha egy istenség szobra lett volna. Reyes Farrow. Ugyanaz a Reyes Farrow, aki egy órával ezelőtt még a Santa Fe-i kórházban feküdt, kómában. Megfordult, hogy kinézzen az ablakon, én pedig letettem a cuccomat a konyhapultra.

Majd előrébb léptem, és közelebb mentem hozzá. Ekkor megmozdult, még mindig nem emelte rám a tekintetét, de láttam, hogy a szeme sarkából figyel. Nyilvánvalóan testetlen lény volt, de mégis úgy tetszett, az emberi szövetnél sűrűbb, vaskosabb matériából áll.

Azon igyekeztem, hogy sikerüljön valamit mondanom. Amit valójában szerettem volna mondani, azazhogy nagyon jó vagy az ágyban, az adott helyzetben nem tűnt épp a legadekvátabb közlésnek. Elkeseredettségemben kimondtam az első gondolatot, ami eszembe jutott:

– Három napon belül kikapcsolják a gépeket, amelyek életben tartanak téged.

Ekkor fordult felém, és a lábamtól felfelé haladva, lassan végignézett rajtam. A pillantása nyomán melegség járta át a testem, és úgy éreztem, minden bennem lévő molekulát átjár az energia, amely utána a hasamba áramlott, forrósággal öntötte el az összes porcikámat, és elgyengítette a végtagjaimat.

Kényszerítettem magam, hogy ura maradjak a helyzetnek.

– Fel kell ébredned – mondtam, de ő továbbra sem szólt egy szót sem. – Legalább a húgod nevét elárulod?

A tekintete megpihent a csípőmön, majd ismét felfelé vette az irányt.

– Ő az egyetlen, aki meg tudja állítani a folyamatot.

Még mindig semmi válasz. Aztán eszembe jutott Rocket reakciója, amikor az elmegyógyintézetben Reyes nevét említettem neki. A félelem. Egy lépéssel közelebb mentem, és ügyeltem arra, hogy ne kerüljek kartávolságon belülre. Annak ellenére, hogy a közelsége miatt reszkettem, mint a nyárfalevél, vágytam az érintésére. A pavlovi reflex ékes példája volt ez, olyan, amire bármely behaviorista büszke lett volna. Muszáj volt beszélnünk.

– Rocket fél tőled – mondtam, és a hangom hirtelen rekedt lett. A tekintete megpihent Danger en és Will Robinson on, én pedig folytattam: – Nem bántanád őt soha, ugye?

Válaszként mélyreható és örvénylő tekintettel nézett rám.

Jó pár méterrel arrébb állt tőlem, de csak úgy áradt belőle a forróság. Bár minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyem, önkéntelenül tettem felé egy lépést. Olyan sok kérdés kavargott bennem, és olyan sok kétség… Bár patetikusan hangzik, nagyon igaz, hogy az adott pillanatban az érdekelt a legjobban, miért nem látogatott meg előző este.

Egy hónapon át minden éjjel eljött, és aztán hirtelen semmi, így elhatalmasodott rajtam a bizonytalanság.

Reyes összeráncolta a homlokát, a szemöldöke mahagóniszín szeme fölött szinte összeért, és oldalt billentette a fejét, mintha azt próbálná kitalálni, mire is gondolok. Valójában legalább annyira szerettem volna választ kapni a velem kapcsolatos kérdéseimre, mint arra, hogy Rocket bármi módon veszélyben van-e. Igaz, elképzelni sem tudtam, hogyan és miért akarna Reyes Rocketnek ártani.

– Ha szépen megkérlek, és a kérésem tetejére, a habra, még egy kis cseresznyét is odacsempésznék, akkor ugye, megteszed, hogy nem bántod Rocketet?

A pillantása az ajkamra vándorolt, és hirtelen úgy éreztem, nehezemre esik a levegővétel, sőt, komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne ugorjak azonnal a nyakába. Koncentráltam, hogy ura maradhassak a helyzetnek.

– Pislogj egyet, ha a válasz igen – mondtam. Ki tudja, mikor illan el az önuralmam és ragadtatom el magam annyira, hogy egyszerűen nekiesek? Nyilvánvaló, hogy igen veszélyes teremtmény, és egyre gyakrabban motoszkált a fejemben a gondolat, hogy ki kellene derítenem, miféle szerzet is valójában.

Lehet, hogy olyasmi, mint Rocket vagy én. Lehet, hogy hasonló megbízatással született, de aztán – Rockethez hasonlóan – az élete rossz irányt vett, és többé már nem képes arra, hogy beteljesítse a küldetését. Éreztem, hogy az önuralmam már a végét járja. Kezdtem elveszni a szeméből sugárzó, szikrázó kis aranycsillagok fényében. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit elbűvölt egy varázsló, és pusztán a gondolatai erejével a maga oldalára csábított.

Hirtelen megfordult, és ezzel megtörte a varázst, mintha valami elvonta volna a figyelmét. Majd előttem termett, és érzéki szája csupán centiméterekre volt az enyémtől.

– Fáradt voltál – mondta, és még mielőtt befejezte volna a mondatot, egy hatalmas, sötét, gomolygó ködben el is tűnt.

Ott álltam, és még mindig a hatása alatt voltam, a hangjának mély rezgése olvadt aranyként simított végig a gerincemen.

Cookie ekkor rontott be az ajtón.

– Garrett hívott, mondta, hogy megsérültél – mondta, és odaszaladt hozzám. – Már megint. De azért még állsz a lábadon – enyhén balra döntötte a fejét. – Vagyis majdnem. Arra gondoltál már, hogy az, hogy ilyen gyorsan rendbe tudsz jönni egy-egy sérülést követően, valahogy része annak, hogy a halál angyala vagy?

Reyes itt volt, a nappalimban, ott állt előttem, szilárdan és mégis kecsesen, mint a Dávid-szobor.

– Charley?

A szája olyan közel volt az enyémhez! Még mindig éreztem a belőle áradó forróságot. Várjunk csak! Fáradt voltam? Mit értett ez alatt…? Ó, istenem! Arra a kérdésemre válaszolt, miért nem jött el hozzám előző éjjel. Pedig ki sem mondtam a kérdést… csupán a gondolataimban jelent meg. Ez bizony aggasztó… – Hát, lehet, hogy be kellene húznom egyet. Azt hiszem, az talán segítene… Pislogtam, és visszazökkentem a valóságba. Végre képes voltam Cookie-ra figyelni:

– Itt volt.

Cookie tágra nyílt szemmel nézett körbe a szobában, és láthatóan bizonytalan volt.

– Az a nagy és gonosz lény?

– Reyes.

Cookie megnyugodott. Beleharapott az alsó ajkába, majd ismét rám nézett, és megkérdezte:

– És mondd, átadtad neki az üdvözletemet?

Másnap reggel még mindig sajogtak a tagjaim. Viszont ez azt is jelentette, hogy még mindig éltem és lélegeztem. A pohár félig van tele, satöbbi, satöbbi. Mindenféle nehézség nélkül eljutottam a fürdőszobáig. Ez minden bizonnyal annak az előjele, hogy remekül fog zajlani a napom. Megérdemelném, hiszen az éjszakám meglehetősen zűrös volt. Reyes megint nem jött el. Már megint nem. Forgolódtam és hánykolódtam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy SMS-em érkezett. BB üzent.

Tekintettel arra, hogy BB-nek nem szokása SMS-eket írogatni, nagyon megörültem ennek a kis meglepetésnek. Miután magamhoz tértem a csodálkozásból, megkíséreltem dekódolni az üzenetet, ami a következőképpen szólt:

AHOGW MEGALPODTUNK ELMEGGUNK A GIMMAZIUMAA. Több se kellett nekem! Alig vártam már, hogy a tettek mezejére lépjünk.

Ma végre elmegyünk Reyes középiskolájába!

Fél éjszaka ébren voltam, és Reyes aktáját olvasgattam, ami tele volt felbecsülhetetlen értékű információmorzsákkal. Valóban az egyik legérdekfeszítőbb dolog volt, amit valaha nyomtatásban olvastam. Egész Új-Mexikó történetében ő volt a legmagasabb IQ-jú elítélt. Hogyan is nevezték szakszerűen? Az intelligenciája nem mérhető? A börtönben meglehetősen magának való volt, de azért kötött néhány barátságot is, többek közt a cellatársával, akit fél évvel ezelőtt feltételesen szabadlábra helyeztek. És az a börtöntiszt, a kórházban, igazat mondott. Reyes valóban megmentette az életét egy börtönlázadás alkalmával. A börtönőr bent rekedt a rabok közt, amikor kitört a lázadás. Az elítéltek körbevették, és kis híján eszméletlenre verték, amikor is Reyes felbukkant. Tekintettel a körülményekre, a tiszt nem tudott konkrét információval szolgálni azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi is történt. Csak annyit mondott jegyzőkönyvbe, hogy Reyes megmentette az életét. Biztonságos helyen rejtegette addig, amíg véget nem ért a lázadás.

Olyan büszke voltam Reyesre! Tudtam én, hogy a jófiúk táborába tartozik. Bár az aktájában lévő információ újabb, véget nem érő fantáziálásoknak engedett teret, a húgával kapcsolatban semmit sem találtam; egyáltalán nem tettek róla említést az iratokban.

Azon gondolkodtam, vajon bevonjam-e Garrettet ebbe az egészbe. Ha valaki, hát ő biztosan meg tudná találni Reyes testvérét. Ehhez azonban elkerülhetetlen lenne, hogy egy-két dolgot megmagyarázzak neki. Egy időre takarékra tettem ezt az ötletet, és kiléptem a zuhany alól. Angel Garza, azaz Angyal, a tizenhárom éves magatartászavaros nyomozótársam ott álldogált a fürdőszobában, és csípőjével a mosdókagylónak támaszkodott.

– Hívtál, főnök? – kérdezte, és végighúzta ujját a vízcsapon.

– Hol mászkáltál? – kérdeztem vissza, és a fürdőköpenyemért nyúltam, amikor nem nézett oda. – Aggódtam érted. Soha nem szoktál ennyi időre eltűnni.

– Bocs, a mamámmal voltam.

– Ó, értem – persze a gyanakvás még mindig ott ült az arcomon. A hajamra borítottam egy törölközőt. Pár másodperccel ezelőtt még anyaszült meztelen voltam, és Angyal, ez a megrögzött flörtbajnok még csak észre sem vette. Valami nem stimmelt. Angyal élt-halt azért – persze átvitt értelemben –, hogy ruhátlanul láthasson. Az volt a kedvence, ha anyaszült meztelen voltam. Már nagyon sokszor utalt erre korábban.

Egyértelmű, hogy valami nem volt rendben Angyal körül.

A tizenhárom éves bandatagok olyan szeszélyesek tudnak lenni!

Angyal és én Reyes Istenség Éjszakáján – most mit csináljak, ha szerintem ez a legtalálóbb kifejezés arra az estére? –, szóval, azon a bizonyos éjszakán ismerkedtünk meg. Velem volt a gimnáziumi évek alatt, aztán az egyetemen is, sőt, még akkor is, amikor felvételemet kértem a Békehadtest állományába. Amikor pedig megnyitottam a saját magánnyomozóirodámat, kötöttünk egy üzletet. Én elküldtem az édesanyjának azt az összeget – persze névtelenül –, amelyet Angyal keresett volna, ha a valóságban is nekem dolgozik, Angyal pedig a lehető legnagyszerűbb és egyben az egyetlen nyomozótársammá lett.

Azonban alkalmasint egy másik szemszögből kezdte látni a megállapodásunkat, és minden erejével azon volt, hogy meggyőzzön, szerezzünk pénzt az emberektől úgy, hogy kihasználjuk a különleges helyzetünket.

– Bakker, micsoda klassz fogás lehetne! – mondta annak idején.

– Fogás… nos, igen, valószínűleg elfogás lenne belőle.

– Most gondolj bele! Elmehetnénk az eltávozott emberek rokonaihoz, és kaszálnánk, mint állat.

– Ezt úgy hívják, zsarolás.

– Ezt úgy hívják, kapitalizmus.

– Nos, egytől négy évig terjedő sittlét, és egy jelentős pénzbírság az ilyesmi ára.

Végül frusztráltan és vádlón kijelentette: – Csak a testem kell neked.

Nos, azon a napon, amikor arra találnék vetemedni, hogy egy tizenhárom éves halott fiú testét bármire is használjam, magam mennék a rendőrségre, hogy a letartóztatásomat kérjem.

– Nincs is tested – emlékeztettem Angyalt erre az el nem hanyagolható tényre.

– Mondd a szemembe!

– Tulajdonképpen szemed sincs. És még ha arra is ragadtatnánk magunkat, hogy pénzt csináljunk a képességeinkből, semmire se mennél vele. Vennél egy új gördeszkát, vagy mi?

– Kisanyám, hát több pénz jutna anyámnak!

– Hát erről van szó!

– És különben is nagyon odavagyok a megvilágosodásért.

– A micsodáért?

– A megvilágosodásért – mondta. – Tudod, amikor az emberek megvilágosodnak! Amikor végre rájönnek, hogy valódi vagyok! Olyan, mint az áramütés. Mindenem belebizsereg.

Olyan, mint egy sztatikus elektromossággal feltöltött takaró.

Hűha.

– Nahát, erről még nem is hallottam.

– Hát igen, nagyon odavagyok azért, amikor az embereknek leesik a tantusz, hogy a magafajta is itt van ám a köreikben.

Közel hajoltam hozzá, és megkérdeztem:

– Akarod, hogy megtudja a mamád, hogy te is itt vagy a köreinkben? Szeretnéd, hogy tudjon rólad?

– Á, nem. Túl sokáig tartott neki, hogy túltegye magát azon, hogy elpatkoltam.

Végül is rendes gyerek ez az Angyal. De a mai viselkedése sehogyan sem illett a képbe.

Elhessegettem az útból, és elkezdtem a piperetáskámban kotorászni.

– Minden rendben? – kérdeztem a lehető legközönyösebb hangomon.

– Persze – mondta egy vállrándítással. – Te viszont pocsékul nézel ki. Két percre sem hagyhat magadra téged az ember?

– Érdekes kis hetem volt. Sikerült Rosie-t útjára bocsátanom – mondtam, az eltűnésre utalva, amelyhez alkalmam volt asszisztálni. Tulajdonképpen Angyal ötlete volt, hogy Rosie menjen vissza Mexikóba, és nem keveset talpalt, amíg rábukkant a tengerparti kis szállodára. Ügyeskednünk kellett, hogy valamiképp előteremtsük a szükséges pénzt, de végül minden összejött.

Megérintette a pulton lévő parfümösüveget.

– Hát tudod, azért nem olyan rossz ám itt – mondta.

Miután megcsodáltam a zöldek újabb árnyalatát az arcomon, letettem az alapozót, és Angyalra néztem.

– Úgy értem, az én dimenziómban. Nem lesz éhes az ember, nem fázik, meg ilyenek.

Nos, ez már aztán tényleg nagyon furcsa volt.

– Van valami, amit elhallgatsz előlem?

– Nem, csak azt akartam, hogy tudd. Már a jövőre vonatkozóan, meg minden.

Amikor rájöttem, hogy lehet, hogy Reyesre célozgat, egy pillanatra megállt bennem az ütő.

– Angyal, te tudsz valamit Reyes Farrow-ról?

Összerándult, és meglepetten nézett rám:

– Nem. Nem tudok róla semmit. Különben van valami meló a számomra, vagy ilyesmi? – kérdezte, hogy témát váltson.

A francba! Senki nem tud semmit Reyesről, de mégis mintha mindenki ugrásra készen állna, amikor kiejtem a számon a nevét. Sokért nem adtam volna, ha megtudhatom, mi folyik itt.

Elmondtam Angyalnak, mi a helyzet az ügyvédekkel, és beszéltem Mark Weirről, akit jogtalanul ítéltek el. Angyal persze alig várta, hogy találkozhasson Elizabethtel. Azután elküldtem, hátha kideríti, milyen kapcsolat lehet az eltűnt unokaöcs és a között a fiú között, akit Mark hátsó kertjében holtan találtak.

– Jaj, de jó – mondta Angyal, mielőtt elment volna –, itt van Lillian néni. Nagyon kedvelem őt.

Igyekeztem nem csalódott képet vágni.

– Én is kedvelem, de a kávé, amit főz, borzalmas. Leginkább azért, mert nem is létezik.

Elmosolyodott és indult, hogy megkezdje a felderítőmunkát.

Mindeközben Lillian néni is elment valahová a 2B-ben lakó megboldogulttal, Mr. Habershammel. Nem akartam tudni, mi zajlik köztük. Valaki kopogott az ajtón, úgyhogy igyekeztem minél gyorsabban felhúzni a csizmám cipzárját. Óra húszkor kellett találkoznom Bob bácsival, és elképzelni sem tudtam, ilyen korán ugyan ki látogat meg.

Rásimítottam a barna pulóveremet a farmeremre, kinéztem a kémlelőlyukon, és – képletesen szólva – lepetéztem, amikor megláttam Taft rendőrt. Az nem lehet, hogy ez most történik… Miért pont most?

Lassan kinyitottam az ajtót – leginkább azért csigatempóban, mert még mindig fájt minden mozdulat. Az egész testemet szűnni nem akaró, tompa fájdalom járta át.

– Igen? – kérdeztem, miközben kikukucskáltam a nyíláson.

– Szia – mondta, és úgy nézett rám, mintha nem lennék teljesen normális. – Csak gondoltam, megkérdezem, tudnál-e rám szánni néhány percet.

– Miről lenne szó? – nem tudtam jobban kinyitni az ajtót.

Biztos voltam benne, hogy ott van mellette a Démongyermek is.

Éreztem a lézerfényt, amit csak azért árasztott magából, hogy egy óvatlan pillanatban szétégesse a szürkeállományomat. És leperzselje a hajamat is.

– Rosszkor jöttem? – kérdezte Taft, és láthatóan feszengett.

– Sajnálom, ha zavarlak… – Persze, persze. Nem gond. Minden rendben. Mit szeretnél?

– Csak arra gondoltam, hogy… nos, tudod, mostanában furcsa dolgok történnek.

Basszus. A vállammal az ajtónak dőltem, és szélesebbre nyitottam, hogy a látóterembe kerüljön az a szőke, kék szemű sátánfajzat. A kezemet a szemem elé tartva egy kissé talán túlságosan hatásvadász módon felkiáltottam:

– Nem! Ezt nem teheted velem! Nem hozhatod el őt az otthonom szentélyébe!

– Sajnálom – mondta Taft, és a tekintete ide-oda cikázott félelmében. – Tehát igaz, ugye? Valaki kísért engem.

A Démongyermek bosszúsan sóhajtott:

– Nem kísért, te szerencsétlen. Csak figyel és vigyáz rád.

Az arcomon tükröződő félreérthetetlen felháborodással a lény szemébe néztem, és ezt mondtam:

– Amit te csinálsz, kedvesem, az nem más, mint zaklatás, és tudod, az ilyesmit a legtöbb kultúrában nem nézik ám jó szemmel.

– Látsz… látsz valakit? – kérdezte Taft, és suttogóra fogta a hangját.

– Hapsikám, hall téged. De gyere be inkább, ne adjunk feleslegesen beszédtémát a szomszédoknak – ez persze csak kifogás volt. A szomszédok már akkor remek beszédtémát találtak maguknak, amikor épphogy beköltöztem. Azért jobb, ha idebent zajlanak az események; persze nyilván engem nem zavar, hogy mindenféle teremtmények bukkannak fel szerény hajlékomban, terpeszkednek a bútoraimon, és kirámolják a hűtőmet… Intettem Taftnak, hogy üljön le a kanapéra, én pedig a vele szemben lévő székre huppantam.

– Megkínálnálak kávéval, de sajnos ma Lillian néni főzte.

– Hm, persze. Értem.

– Szóval, mit szeretnél tudni?

– Nos, csak arról van szó, hogy mostanában furcsa dolgok történnek.

– Hm, hm – hümmögtem, és nagyon igyekeztem, nehogy ásítozni kezdjek.

– Tudod, van egy csengettyű a kandallópárkányon, és egyre csak azt hallom, mintha valaki csilingelne vele, pedig nincs is ott senki.

– Dehogynem! Én ott vagyok – mondta a Démongyermek, és ránézett Taftra. – És mindig is ott leszek. Annyira szeretlek!

A Démongyermekre pillantottam:

– Tényleg? Nem korai ez egy kicsit?

Nyelvet öltött rám.

– Hallottam egy s mást rólad odabent, tudod, csak blabla, meg minden, de… Kizökkentem a gondolatmenetből, a sorsára hagytam Taftot, folytassa csak, amit elkezdett, és a tekintetem a lakásnak arra a pontjára vándorolt, ahol órákkal azelőtt Reyes álldogált. Még sosem találkoztam hozzá fogható lénnyel. Tulajdonképpen az eltávozottak szellemeitől eltekintve még sosem találkoztam nem e világi teremtménnyel. Sem kopogó szellemmel, sem vámpírokkal, de még démonokkal sem.

– Miért vagy te olyan nagyon fényes? – kérdezte a Démongyermek. – Fura, mert egyébként nagyon bárgyúnak tűnsz.

Nos, igen. Lehetséges, hogy egy démonnal mégiscsak találkoztam.

Miután a lehető leggúnyosabb tekintetemmel végigmértem, eldöntöttem, hogy kicsinálom. Már nagyon elegem volt abból, hogy a kis hülye ábrázatát nézegessem. Az elgondolásomnak volt létjogosultsága, ez kétségtelen.

– Kedvesem, most Mr. Taft beszél, úgyhogy fogd be.

Még mulattatott is valamelyest a szemében kigyúló harag.

Nincs mese, kénytelen leszek meggyőzni, hogy tűnjön el végre a saját dimenziójába. Végre megint játszhatunk Angyallal egy kis ördögűzősdit. Egyébként utáltam az ördögűzősdit. Leginkább azért, mert Angyal rémesen nézett ki, amint a padlón fetrengett, és azt tettette, hogy szénné ég a szentelt csapvíztől, amit ráöntöttem.

– Nézd – szakítottam félbe Taft mondandóját –, értem, miről van szó. És igen, van egy kislány a nyomodban, aki mindenhová követ. Valószínűleg annak a balesetnek az áldozata, amiről korábban meséltél nekem. Hosszú szőke haja van, ezüstösen csillogó kék szeme – de lehet, hogy ez csak azért van, mert halott –, és Eperke-mintás rózsaszín pizsamában van, tudod, az a helyes kis rajzfilmfigura, aki Strawberry Shortcake néven is ismert – Taftra pillantottam –, ja igen, és gonosz.

Taft tetőtől talpig rendőr volt. Megtanulta, hogyan vágjon pókerarcot, így eltartott vagy egy percig, mire láthatóvá vált, amint a düh szép lassan elborítja az agyát. Az energia, ami felgyülemlett benne, olyan volt, mint egy délibáb; olyan, mint amikor az ember úgy véli, hogy vizes az út felszíne, pedig valójában nincs ott egy csepp sem.

Most valami rosszat mondtam?

Talpra ugrott, és én is ezt tettem.

– Honnan a francból tudod? – kérdezte a fogát csikorgatva.

Mit honnan tudok?

– Hát, talán azért, mert épp itt áll most is melletted.

– És mindig is melletted fogok állni – mondta a Démongyermek. – Örökkön-örökké.

Nem volt mit hozzáfűznöm a dologhoz. Eperke kezdett kifejezetten nyűggé válni.

Taft kis híján bekattant. A dühe úgy gyűrűzött felfelé, ahogyan az orsós magnóra tekeredik a szalag. Odaállt az orrom elé, és felkészültem arra, hogy bármi megtörténhet. De magamban megesküdtem mindenre, ami szent, hogy ha ezen a héten bárki is megüt, nekem esik, állcsúcson vág, vagy tudom is én, lelök egy tetőablakon, akkor nem állok jót magamért. És ha az élet úgy hozza, Taft lesz az első áldozatom.

Egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, majd rekedten ezt suttogta: – Kapd be! – és ezzel kiviharzott az ajtón.

Rendben van. Ez nagyon érdekfeszítő volt. Indultam, hogy találkozzam Bob bácsival… és magával a végzettel.

Miután beraktam Reyes aktáját a táskámba, bezártam a lakást és az irodámba mentem. Eperke, közismert nevén Strawberry Shortcake persze jött utánam. Időközben rájöttem, hogy a monogramja nem más, mint SS. Na nem mintha nem passzolna hozzá. De most komolyan, lehet-e vajon még ennél is rosszabb ez a nap?

– Nem akarja, hogy ott legyek körülötte, igaz? – kérdezte Eperke-SS, és a kis karját maga mellett lóbálta.

Megkeményítettem a szívemet.

– Nem bizony – válaszoltam, és megnéztem a telefonomat, hogy jött-e újabb üzenet. – És én sem.

Nagyot toppantott, majd eliramodott. Sokkal simábban ment a dolog, mint remélni mertem volna. Ha majd több időm lesz, fogalakozom SS-Eperke ügyével is. Most azonban egyéb sürgető teendőim akadtak.

Apa még nem volt bent a bárban, így a külső lépcsőn mentem fel az irodámba – csigalassan, mert mindenem sajgott.

A napsugarak fényesen ragyogtak, így megtévesztően melegnek tűnt az idő.

Hosszú és vesződséges volt az utam felfelé a másodikra, de közben sorra vettem magamban, mi mindent is kell majd aznap csinálnom. Első feladat a Yucca Gimnázium. BB csak megvillantja a jelvényét, és a személyzet együttműködése máris garantált. Szükségem volt azokra az iskolai dokumentumokra és a jelenléti ívekre. Valaki biztosan emlékszik majd Reyesre.

Hogyan is felejthetné el őt bárki? Végignézem az évfolyamtársai listáját, és így könnyűszerrel kideríthetem, hogy kikkel járt egy órára. Minél több egyezés van, annál valószínűbb, hogy az illető emlékszik majd Reyesre. És a húgára.

Laza mozdulattal odadobtam a kabátomat és a táskámat egy székre, felcsavartam a fűtést és odalibbentem – no jó, lássuk be, odatántorogtam – a kávéfőzőhöz, hogy meglegyen a reggeli dózisom. És ekkor kicsúszott a talaj a lábam alól. Utolért a karmám? Vajon azért, mert – finoman szólva – nem foglalkoztam a feszes fenekű Taft sirámaival, most lecsap rám az átka? Megnéztem, és újra megnéztem; nem, egyetlen kanálnyi, mi több, egyetlen csipetnyi kávém sem volt.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet velem ennyire kegyetlen az univerzum?

A kopogás némiképp felébresztette bennem a reményt. Az irodám külső ajtaján kopogott valaki, és ezt az ajtót a papám szokta használni. Neki pedig biztosan van kávéja. Hiszen tudja, hogy kell élni!

Szélesre tártam az ajtót, és egy meglehetősen feszült Garrett Swopesszal találtam szembe magam. Sóhajtottam egy nagyot, és mogorván végigmértem.

– Mit akarsz?

Az arckifejezése valamelyest megenyhült, és így szólt:

– Kávé van nálam!

A kezében tartott pohárra meredtem, és megpróbáltam visszafogni magam, nehogy azonnal rávetődjek, és közben azon morfondíroztam, miféle tréfát űznek velem az istenek. Aztán persze beadtam a derekam. Rendben, hadd tréfálkozzanak, legfeljebb én is velük nevetek.

Széles mosolyt erőltettem az arcomra, és ismét nekifutottam:

– Ó, hát szia, Garrett! Mi a helyzet?

Elég jól ment. Elragadtam a kávét a kezéből, és igyekeztem visszasomfordálni az irodám fahatású műanyag irodabútorokkal és műbőr borítású székekkel berendezett kényelmébe.

– Mit akarsz? – vetettem oda neki a vállam fölött.

– Beszélni veled.

– Nagyon elfoglalt vagyok.

– Nem úgy tűnik. Mit csinálsz éppen?

– Amit azok a furcsa kis hangocskák parancsolnak, amelyek megállás nélkül a fülembe suttognak.

– Szánsz rám egy percet?

Mintha csak most esett volna le a tantusz Tafttal kapcsolatban, hirtelen rám tört az aggodalom. Egy újabb ember, aki minden ok nélkül ugyan, de megharagudott rám. Tegnap is, a rendőrőrsön, mindenki óvatos, sőt ellenséges pillantásokkal méregetett, mintha feltett szándékuk lett volna, hogy felnyársaljanak a tekintetükkel. Nem tagadom, abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé, mit gondolnak a férfiak.

Garrett is tehet egy szívességet.

– Nem igazán tudnék olyasmit említeni, Swopes, amit neked szánnék. Nem igazán… Még egy percet sem.

– Hogyan csináltad? Tegnap, az őrsön? Mint mondtál annak a pasasnak?

– Ugyan már! Ne tégy úgy, mintha hinnél nekem akkor, ha elmondanám az igazat!

– Nézd – mondta, és előrébb lépett –, el kell ismerned, hogy mindezt egy kissé nehéz megemészteni. De legalább igyekszem.

Felugrottam a székről, hirtelen elöntött az érzés, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, és szemtől szemben nekiestem Garrettnek:

– Tudod, hogy miből van nagyon, de nagyon elegem?

Egy pillanatra elgondolkodott:

– A makacs narancsbőrből?

– Azokból a seggfejekből, akikhez tegnap az őrsön volt szerencsém. Az olyanokból, mint Taft, akik félrenéznek, ha meglátnak. És az elsuttogott megjegyzésekkel is tele van a padlás! Tele van a hócsukám azokkal is, akik hátat fordítanak nekem, mindahányszor csak belépek abba a helyiségbe, ahol éppen vannak. Meg az olyanokból is elég volt, amilyen te is vagy! Mindaddig emberszámba sem vesztek, amíg rá nem jöttök, hogy amit mondok, azt tényleg meg is tudom tenni. Ha viszont rájöttök, hogy tényleg nem a levegőbe beszélek, akkor máris a legjobb barátotoknak tekintetek!

– Taft? Az a zsaru?

– Igen, és a többiek is.

– A többiek?

– Igen, mindnyájan. Azt várják, hogy felgöngyölítsem azokat az ügyeket, amelyekhez ők egyébként hozzá sem tudnak szólni.

– Azt hittem, hogy az ügyvédek… – Nem az ügyvédekről van szó – legyintettem indulatosan. – Nekik minden okuk megvan rá, hogy azt akarják, fel legyen göngyölítve az ügy. Azokról beszélek, akik fogják magukat, és odajönnek hozzám, ilyenekkel, hogy: Nem mondtam meg Stellának, hogy szeretem, mielőtt felszálltam volna arra a gépre. – Jól van, lassíts egy kicsit. És anélkül, hogy bármilyen váratlan mozdulatot tennél, add ide azt a kávét. Megyek, és hozok neked egy másikat, és aztán kezdhetjük elölről ezt a beszélgetést.

– Miért, mi a gond ezzel a kávéval? – kérdeztem, és gyanakodva méregettem az italt.

– Neked most jobbat tenne egy koffeinmentes.

Nagyot sóhajtottam, és letelepedtem az íróasztalomhoz. A hisztériás rohamokkal soha nem értem el semmit. – Sajnálom.

Határidős ügyön dolgozom.

– Ezen az ügyön?

– Nem – mondtam, és Reyesre gondoltam, aki a kórházi ágyon fekszik, és mindenféle gépekhez van kapcsolva, hogy életben maradhasson. Pár korty kávé után megnyugodtam egy kicsit. Vagyis majdnem. A bensőm még mindig fortyogott. Taft egy hamisítatlan balfácán!

– Szóval, miért is jöttél ide? Hogy megtudd, mit mondtam annak a pasasnak?

– Erről van szó. És hogy megrójalak azért, hogy már megint rosszkor voltál rossz helyen.

– Püff. Akkor beállhatsz a sorba.

– Az a fickó nagyon komolyan neked esett! Mondd, te direkt keresed a veszélyes helyzeteket?

– Nem mindennap. Megtudtál azóta valamit arról a raktárról?

– Eleget bíbelődtem vele ahhoz, hogy arra következtessek, nem az, aminek hittük.

– Ó, ez igazán fantasztikus! Ha erre a következtetésre jutottál, az aztán igazán valami!

– Megtudtam, hogy az atya, akié a raktár, valóban nem más, mint egy jóravaló, igazi pap. Egy missziót vezet, és a városban kallódó gyerekeket segíti.

– Gyerekeket? – kérdeztem vissza.

– Most nem arra célzol ugye, hogy… – kérdezte, és nyilvánvalóan a Julio Ontiverosszal való alkumra utalt.

– Nem. De mivel két gyerek is kapcsolatba hozható Mark Weir ügyével, a szimatom azt súgja, biztosan van összefüggés.

– Lehetséges. Van konkrét tipped?

Az újabb kopogás megakadályozott abban, hogy ismételten nemet mondjak. Bár, mint tudjuk, létezik egy mondás, a férfiak és a nem szó kapcsolatáról… Az előbb Garrett az oldalajtón át jött be.

– Gyere csak, apa – szóltam ki. Majd Garretthez fordultam: – Tudod, van ám itt rendes bejárati ajtó is.

Garrett egy vállrándítással válaszolt.

Apa csak nem jött be, így felálltam, és odamentem az ajtóhoz.

– Apa, gyere be nyugodtan – mondtam, és közben kinyitottam az ajtót. Egy másodperc törtrészével később lepergett a szemem előtt az életem, és alkalmam nyílt arra, hogy levonjak egy igen fontos következtetést: jó életem volt – amíg tartott.