Kilencedik fejezet

Nos tehát, az ember onnan tudja, hogy figyelemzavaros, hogy… hűha, oda nézz! Ott egy csirke!^[xxiii]

PÓLÓFELIRAT

 

Akkor láttam először, amikor megszülettem. Csuklyás köpönyege fenségesen hullámzott, mint a fák leveleinek árnyéka a lágy szellőben. Rám nézett, amikor az orvos elvágta a köldökzsinórt. Bár az arcát nem láttam, tudtam, hogy engem néz.

Tudtam, hogy megérint, miközben a nővérek megtisztogatták a bőrömet, bár nem éreztem az érintését.

Tudtam, hogy mély, erőteljes, ugyanakkor lágy hangon a nevemet suttogja, bár nem hallottam a hangját. Valószínűleg azért nem, mert ordítottam, ahogyan a torkomon kifért, tekintettel arra, hogy nem sokkal azelőtt estem át egy… nos, mondjuk úgy, kilakoltatáson.

Azóta csak nagyon ritkán látom, de a megjelenése mindig ijesztő élethelyzetekhez kötődik.

Így tehát már meg sem lepődtem, hogy zuhanás közben is láttam őt, tekintettel arra, hogy maga a zuhanás teljes joggal nevezhető ijesztő élethelyzetnek.

Miután átestem az ablakpanelen, az épület betonpadlója szélsebesen közelített felém, ő pedig ott állt, és lentről nézett felfelé – bár az arcát most sem láthattam. Megpróbáltam esés közben lassítani, valamiképp megszakítani a zuhanásomat, lebegni egy kicsit, hogy jobban lássam őt. Azonban a gravitáció kényszerített, hogy folytassam az utamat lefelé. És ekkor az elmém sötét és ijesztő – egyesek szerint pszichotikus – szegletéből előkerült egy emlék. Emlékeztem, mit suttogott nekem azon a napon, amikor megszülettem. Az agyam azonnal elhessegette a gondolatot, hiszen a név, amit suttogott, nem az én nevem volt. Dutchnak nevezett. Azon a napon, amikor megszülettem. Vajon honnan tudhatta?

Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy a földön töltött első napom történésein merengtem, szinte el is felejtettem, hogy tulajdonképpen a halálomba tartok. Mi ez, ha nem figyelemzavar? Ami azt illeti, a földet érésemkor meglehetősen hatásos emlékeztetőt kaptam. Nagyot koppant a testem, és kipréselődött a levegő a tüdőmből. Ő még ekkor is engem nézett, de a tekintete furcsamód még mindig felfelé irányult. Ez csak azt jelenthette, hogy mégsem értem még földet. Valami másnak csapódtam, valami fémes rácsnak, még mielőtt elértem volna a végállomást, az acélpadlót.

Iszonytató fájdalom hasított a testem kellős közepébe, és végigszaladt rajtam, mintha egy atombomba utóhulláma lenne.

Kegyetlen és nagyon erőteljes érzés volt; a levegő bennem rekedt, a tekintetem elsötétült, míg végül úgy éreztem, cseppfolyóssá válok, és lassan lecsurgok, az acélrácson át a földre. Aztán a tudatom elhomályosult, lassan bekúszott az elmémbe a sötétség, és ekkor újra megláttam őt, amint fölém hajol és szemügyre vesz.

Minden erőmmel igyekeztem összpontosítani és elnyomni a fájdalmat, ami könnyeket csalt a szemembe, és elhomályosította a tekintetemet. De kifutottam az időből, mielőtt sikerült volna, és minden elsötétült. Egy nem emberi morgás – haragos és fájdalommal teli – visszhangzott az üres raktárépületben, megrázta a fémfalakat, míg végül már csak egy hangvilla rezgéseként zümmögött a tudatomban.

Mert hallani nem hallottam… Úgy tűnt, abban a pillanatban, amikor elveszítettem az eszméletemet, rögtön magamhoz is tértem. Valamelyest.

Legalábbis lélegeztem, és egyben voltam. Meglepő módon a régi mondás igaznak bizonyult: nem az esés öli meg az embert, hanem a hirtelen megállás.

Megpróbáltam kinyitni a szemem. Nem sikerült. Vagy nem voltam teljesen a tudatomnál, vagy Garrett talált valahol egy tubus pillanatragasztót, és ily módon egyenlítette ki a számlát az autókárpit összeszószozása miatt. Miközben vártam, hogy a szemhéjam végre vegye az üzenetet és hajlandó legyen kinyílni, hallottam, hogy Garrett valamit magyaráz az adóvevőjébe, és többek közt mintha azt is mondaná, hogy van pulzusom. Az nem árt, ha az embernek van pulzusa. Garrett ujjbegyeit a nyakamon éreztem.

– Itt vagyok – mondta Bob bácsi, és az adóvevőből szakadozottan hallatszott a hangja. Majd fémesen kongó lépteket és szirénázást hallottam a háttérből.

Garrett bizonyára észrevette, hogy magamhoz tértem.

– Nyomozó – mondta Bob bácsinak, aki épp most vágott át az épületen, és felénk tartott – azt hiszem, elveszítjük. Nincs más választásom, mint hogy szájon át lélegeztessem.

– Ne merészeld! – mondtam, még mindig csukott szemmel.

Alig hallhatóan felnevetett.

– Szent ég, Charley! – mondta Bob bácsi zilált hangon, amelyben inkább aggodalom csengett, semmint rosszallás. Lehet, hogy mégis jót tesz neki az a bizonyos szilikonpánt, amit a csuklóján visel? – Mi történt?

– Leestem.

– Jaj, ne!

– Valaki meglökött.

– Már megint? Teljesen kiment a fejemből, hogy megalakult az egylet, amely az Öljük meg Charley Davidsont! jelszót tűzte a zászlajára.

– Hű, és a tagsággal jár szabadnap is? – kérdezte Garrett.

Bob bácsi minden bizonnyal rávethette a hírhedt fagyos pillantását, mert Garrett felugrott, és ezt mondta: – Rendben, rajta vagyok az ügyön – és elviharzott, bizonyára azért, hogy felkutassa titokzatos támadómat.

– Eltört valamid? – kérdezte Bob bácsi, sokkalta lágyabb hangon.

– Szerintem a szemhéjam. Nem tudom kinyitni a szemem.

Bob bácsi kuncogott.

– Ha bárki másról lenne szó, most azt mondanám, hogy a szemhéjunk nem tud eltörni, de tekintettel arra, hogy te vagy a pácban… Egy halvány mosoly szaladt át az arcomon.

– Tehát én olyan, hogy is mondjam, különleges vagyok?

Mormogott valamit, és itt-ott finoman megnyomogatott, azt vizsgálva, nem tört-e el csontom, meg ilyesmi.

– Kedvesem, ha rólad van szó, a különleges nem a megfelelő kifejezés.

Csodák márpedig vannak. Arra gondoltam, hogy én vagyok erre az élő bizonyíték. Elsétálni – nos, rendben, mondjuk inkább úgy, hogy elvánszorogni – egy ilyen esés után, úgy, hogy egyetlen csontom sem tört el, mi lett volna, ha nem maga a csoda? Méghozzá csupa nagybetűvel.

– Meg kell röntgeneztetni – mondta a sürgősségi mentőegység megbízottja Bob bácsinak, amikor rátettek a hordágyra.

A mentősök olyan klassz pasik!

– Tudom ám, arra megy ki a játék, hogy büntetlenül megérinthessék bizonyos testrészeimet – mondtam a dokinak, miközben a kezembe vettem egy ezüstszínű bigyót, ami feltehetőleg nem más volt, mint egy furcsa kinézetű testüreg-szonda. Véletlenül eltörtem, és gyorsan megpróbáltam összeilleszteni valahogy. Abban reménykedtem, hogy egyetlen embertársam élete sem múlik majd azon, hogy ügyetlenségem miatt a sürgősségiek nem fogják tudni elvégezni rajta a szükséges testüreg-vizsgálatot. A doki felkacagott, és ki tudja, hányadszor újra megmérte a vérnyomásomat.

– De tényleg, Bob bácsi, most már jól vagyok. Kié ez a raktárépület?

Bob bácsi letette a telefonját, és a mentőautó nyitott ajtaján át rám nézett.

– Nos, ha arra számítasz, hogy a tulaj feje felett a rosszfiú felirat villog, mégpedig neonfénnyel megvilágítva, akkor nagyot tévedsz.

– Ne már! Csak nem azt akarod mondani, hogy a tulaj egy szent?

– Majdhogynem. A neve Federico Díaz atya.

Ezt nevezem! Minek kell egy katolikus papnak egy raktárépület? De tényleg. Percről percre egyre bizarrabb lett ez az ügy.

– Sehol senki – mondta Garrett, amikor odakocogott hozzánk. – Egyszerűen nem értem. Ha két ember volt az épületben, egy pedig a tetőn, akkor most hová tűnhettek?

– Az a kisteherautó volt az egyetlen jármű a helyszínen.

Csakis gyalog távozhattak – jegyezte meg Bob bácsi, és fürkésző tekintettel pásztázta a környéket.

– Vagy az is lehet, hogy nem is mentek el – morfondíroztam.

– Hol vannak a dobozok?

Mindketten megfordultak, és az üres épületet tanulmányozták.

– Micsoda? Dobozok? – kérdezte Bob bácsi.

– Bizony – mondtam, és igyekeztem feltápászkodni a hordágyról, hogy a törött szondát visszaadjam a dokinak, aki babrált vele egy kicsit, visszaállította eredeti formájába, és a helyére tette. Aztán kilépett a kocsiból, némiképp több szempilla-rebegtetéssel, mint az a helyzetből adódóan indokolt lett volna.

– Három szót mondok önnek: valószínűleg belső vérzés – mondta a doki.

Visszafordultam hozzá:

– Nem gondolja, hogy ha belső vérzésem lenne, akkor arról, szó szerint valahol mélyen, én magam is tudnék?

– Egy gyors röntgen – ajánlotta.

Amikor megint grimaszoltam, hozzátette: – Na jó, esetleg kettő.

Bob bácsi vaskos karját a vállamra tette. Már csak egy ezredmásodperc választott el attól, hogy vitába szálljak a dokival, amikor Bob bácsi megmentette a helyzetet:

– Charley, tele van a helyszín az embereinkkel. Megígérem, megkeressük azokat a dobozokat.

– De… – Bemész szépen a kórházba, és kész. Ne akard, hogy a hordágyhoz bilincseljelek! – mondta Garrett, és elém lépett, mintha el akarná állni az egyetlen menekülési útvonalamat.

Dühös sóhajjal karba tettem a kezem, és rámeredtem:

– Próbálj meg leszállni erről a bilincselős témáról! Ott akarok lenni, amikor Federico atyával beszéltek – mondtam Bob bácsihoz fordulva, és figyelmen kívül hagytam Garrett döbbent arckifejezését. Hát sosem tanul ez a pasas?

– Megegyeztünk – mondta Bob bácsi, mielőtt meggondolhattam volna magam. – Holnap felhívlak, és megmondom, mikor találkozunk vele.

– Kell majd valaki, aki hazavisz a kórházból – emlékeztetett Garrett.

– Tudom, hogy csak trükközöl, hogy esélyed legyen a bilincsekkel próbálkozni. Majd felhívom Cookie-t. Inkább derítsd ki, hová tűntek azok a dobozok!

– Meg akarod nézni holnap a rendőrségi fotókat is? – kérdezte Bob bácsi. – Gondolod, hogy felismernéd azt a pasast, aki meglökött?

– Hát… – az orromat ráncolva azon morfondíroztam, vajon tudnám-e azonosítani a támadómat az alapján az állas alapján, amit tőle kaptam. – A periferikus látómezőmbe került bal öklét fel tudnám ismerni. Esetleg még a kisujját is.

Ki tudja, miért, Cookie nem volt elragadtatva, amikor hajnali egykor felhívtam a kórházból, és arra kértem, hogy vigyen haza.

– Mit csináltál már megint? – kérdezte, amikor belépett a vizsgálóba. Még mindig a pizsamanadrágja volt rajta, és egy vastag, pelerinszerű pulcsit vett fel a pólójára. Úgy festett, mint egy túlélő, aki épp csak megúszta a világvégét. A hajáról jobb, ha nem is beszélünk. Vicces látványt nyújtott.

Lekászálódtam a vizsgálóasztalról. Úgy mozogtam, mintha egy időzített bomba lenne a helyiségben, ráadásul olyan, amihez mozgásérzékelőt kapcsoltak. Cookie odaszaladt hozzám, hogy segítsen. Ha valóban lett volna a helyiségben egy mozgásérzékelővel ellátott időzített bomba, akkor már bizonyára apró darabokra robbantott volna bennünket.

– Miért gondolod rögtön, hogy az én hibám volt? – kérdeztem, amikor végre szilárdan álltam a talajon.

A száját összepréselte – azt hiszem, amolyan dorgálás-féleségnek szánta.

– Van bármi fogalmad arról, milyen érzés telefonhívást kapni a kórházból az éjszaka kellős közepén? Pánik-üzemmódra kapcsoltam. Alig vagyok képes két szót egymás mellé tenni.

– Sajnálom – mondtam. Beleszuszakoltam magam a dzsekimbe, pontosabban próbáltam belerázni magam, és meg voltam rökönyödve azon, milyen nagy erőfeszítésembe telik, hogy el ne ájuljak.

– Biztos arra gondoltál, hogy Amberrel történhetett valami.

– Viccelsz? Amber hozzád képest egy földre szállt angyal. A kamaszkorral meg a hormonokkal járó cirkuszolása örömmámor ahhoz képest, amit te tudsz produkálni. Ha őszinte akarok lenni, elképzelni sem tudom, hogy bírta ki veled a mostohaanyád.

Amikor Cookie ezt mondta, képletesen szólva felgyulladt a fejemben egy lámpa. Igaz, nem egy különösebben erős fényű – legyen, mondjuk, egy 12 wattos –, de ennek hatására újraértékeltem a mostohaanyám velem kapcsolatos érdektelenségét. Lehet, hogy a zűrzavaros kapcsolatunkról részben én is tehettem?

Nem, az nem lehet.

Cookie egész hazáig előadást tartott nekem. Hála az égnek, sikerült a mentősökkel a presbiteriánus kórházba vitetnem magam, így nem volt olyan hosszú az út hazafelé. Cookie aggodalma jólesett, de ugyanakkor némiképp bosszantó is volt.

Az én aggodalmam kissé más természetű volt. Kezdett nagyon is melegem lenni a hétdolláros, használtruha-boltból származó Gucci felsőmben. A mindenségit neki! Valaki meglökött. Valaki megpróbált megölni. Ha sikerrel jár az akciója, most nem lennék itt!

Persze a határtalan optimizmusom – le merem fogadni, hogy előző életemben hippi voltam – győzedelmeskedett, és nem engedte, hogy eluralkodjanak rajtam a negatív gondolatok.

Egyszerűen muszáj volt úgy látnom, hogy az a bizonyos pohár félig tele van. Ha minden jól megy, akkor Jack Daniel’s whiskyvel… Ma este azonban rájöttem valamire, persze azon kívül, hogy nem az esés jelenti a problémát, hanem a hirtelen megállás. Rájöttem, hogy valamilyen végzetes együttállás következtében Reyes és Nagygonosz valami módon kapcsolatban állnak egymással. De hogyan? Reyes nem lehetett több háromévesnél, amikor születtem. Honnan tudta vajon Nagygonosz, hogy tizenöt évvel később Reyes Dutchnak fog szólítani?

Nem létezik, hogy mindezt csak kitaláltam. Olyan tisztán emlékeztem mindenre. Dutch. Lágyan suttogó, mély és megbabonázó hang. Olyan, mint maga Reyes. És a hasonlóság nem merült ki ennyiben. Az agyam elkezdte sorra venni a kettejük közti hasonlóságot. Ott van mindjárt a forróság és az energia, ami mindkettejükből áradt. Aztán ahogy suhannak, mint az árnyak; egyáltalán nem úgy mozog egyikük sem, ahogy az eltávozottak lelkei szoktak. Ne feledkezzünk meg az érintésük és a tekintetük bénító erejéről sem. A térdem majd összecsuklik a súlyom alatt, ha bármelyikük megjelenik a színen.

Lehet, hogy kezdem elveszíteni a fonalat. Lehet, hogy Reyes és Nagygonosz ugyanaz a személy. De hogyan lehetséges ez?

Szükségem volt valaki más véleményére is. És amint Cookie lassított, hogy leparkoljon a Taurusával, azt mondtam:

– Megint láttam őt.

Hirtelen a fékre lépett, és rám meredt.

– Amikor leestem a tetőablakon – tettem hozzá.

– Mármint Reyest? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem. Nem tudom – mondtam fáradtan. – Kezdek belegondolni… Kezdek eltűnődni egy csomó dolgon.

Megértően bólintott, beállt a parkolóba, és leállította a motort:

– Körülszimatoltam egy kicsit. Késő van, de valami azt súgja, hogy úgysem alszol el addig, amíg néhány kérdésre meg nem tudod a választ.

Cookie nagy nehézségek árán betámogatott, mondhatni becipelt a lakásomba, majd elment, és megnézte, minden rendben van-e Amberrel. Odaköszöntem Mr. Wongnak, majd feltettem egy kávét, ezzel beüzemelve a vadiúj kávéfőzőmet, ami – a mellékelt szalagocska és kártya tanúsága szerint – az AAA Műszaki Áruház kedves dolgozóinak ajándéka volt, amelyet azért kaptam tőlük, mert sikerrel működtem közre az elveszett áramelosztó kütyü megtalálásában. Fogalmam sincs, mire jó az a bizonyos áramelosztó kütyü, és elképzelésem sincs, ugyan mi értelme eltüntetni. Mindenesetre piros volt. Mármint nem az elosztó, hanem a kávéfőző. Lövésem sem volt arról, hogy az elosztók milyen színűek lehetnek, mert sokkal hamarabb megtaláltam a tolvajt, mint hogy egyáltalán megmutatták volna, milyen is egy ilyen kütyü. Mindazonáltal kételkedtem abban, hogy piros.

Egy kis pohár tejet töltöttem magamnak, amit fel is hörpintettem egy húzásra, és vele küldtem még négy fájdalomcsillapítót is; így legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy a gyógyszerek kikészítik a gyomorfalamat. Nem kértem el azoknak a fájdalomcsillapítóknak a receptjét, amelyeket a sürgősségin írt fel a doki. Nem volt erősségem a receptekkel való bajlódás. Azonban a fájdalom már elérte az izmaimat, és megmerevítette őket, mígnem már azt éreztem, hogy bármely mozdulatra megszakadnak. Lehet, hogy az esés semmilyen tartós károsodást nem okozott, de az biztos, hogy a közvetlen utóhatását nem kispályás dolog volt elviselni. Alig kaptam levegőt.

Igaz, még a korlátozott levegővételi képesség is jobb, mint a fulladás.

Miközben Mark Weirnél voltam a börtönben, Rockettel kergetőztem a diliházban, illetéktelenül behatoltam az ügyvédi irodába, valamint leestem egy tetőablakon át a raktár tetejéről, be-bevillant az agyamba, hogy jó lenne számítógép-közelbe kerülni, hogy végre én is átnézhessem azt a bizonyos börtönnyilvántartást, és még több információt szerezzek Reyesszel kapcsolatban.

Épp hogy elhelyezkedtem a számítógépem előtti székben, amikor is Cookie rontott be a lakásba, egy halomnyi jegyzettel és nyomtatott dokumentummal a kezében. Ismervén őt, már Reyes lábméretéig és vércsoportjáig bezárólag mindent megtudott, amit csak lehetett. Beléptem az új-mexikói büntetés-végrehajtási intézet weboldalára, Cookie pedig töltött egy kis kávét mindkettőnknek. Tíz másodperccel később, hála a száloptikának, Reyes rendőrségi fotója már ott is világított a gépem monitorján.

– Istenem – mondta Cookie a hátam mögül, és láthatóan ugyanaz a fájdalomhoz hasonlatos érzés járta át Reyes láttán, mint engem mindannyiszor, ahányszor csak a képére néztem.

Letette mellém a csészét.

– Köszönöm – mondtam –, és sajnálom, hogy az éjszaka kellős közepén zargattalak.

Odahúzott magának egy széket, leült, és megfogta a kezem.

– Charley, csak nem gondolod, hogy akár egy icipicit is zavar, hogy felhívtál?

Vajon ez egy beugratós kérdés?

– Hát, úgy gondolom, azért egy hangyányit mégiscsak zavarhat. Merthogy azért az ilyesmi mindenkit bosszantani szokott.

– Engem nem – mondta, és kicsit visszahúzódott, mintha megbántottam volna, már pusztán azzal is, hogy ilyesmit feltételezek róla. – Akkor lettem volna dühös, ha nem engem hívtál volna. Tudom, hogy különleges vagy és van egy nem mindennapi adottságod, amit én soha nem fogok tudni teljesen megérteni, de ettől még emberi lény vagy, és a legjobb barátom.

– Az aggodalom sokféle megnyilvánulási formája tükröződött az arcán. – Nem az bosszantott, hogy felhívtál, hanem az, hogy azt hiszed magadról, hogy sebezhetetlen vagy. Pedig nem vagy az – elhallgatott egy pillanatra, és tekintetét az enyémbe fúrta, hogy ezáltal még jobban hangsúlyozza a lényeget. Annyira cuki volt!

– És e miatt a csalóka biztonságérzeted miatt olyan dolgokba keveredsz, ami… nos, maradjunk annyiban, hogy elképesztő dolgokba keveredsz.

– Elképesztő? – kérdeztem vissza, sértettséget színlelve.

– Hadd mondjak két szót: szennyvíztelepi kaland.

– Az egyáltalán nem az én hibám volt – tiltakoztam, és már a történtek gondolatára is megborzongtam. Na, nem mintha… Összepréselte az ajkát és várta, hogy jobb belátásra térjek.

– Jó, akkor az én hibám volt – Cookie-t nem lehetett megtéveszteni. – De nem teljesen. Azok a patkányok maguknak keresték a bajt. Szóval, mire jutottál? – kérdeztem, és ismét Reyes fényképére vándorolt a tekintetem.

Cookie a nyomtatott lapok közt matatott, majd egyet kivett közülük:

– Készen állsz?

– Amennyiben nem idős hölgyek szexfotóit akarod mutogatni, akkor igen – mondtam, és le nem vettem volna a szememet Reyes szilaj, átható tekintetéről.

A kezembe adta a papírt:

– Gyilkosság.

– Az nem lehet – suttogtam, mintha kiment volna a tüdőmből a szusz. Egy tíz évvel ezelőtti újsághír volt. Nem, nem, nem és nem. Bármi, csak ne gyilkosság! Vagy nemi erőszak.

Vagy emberrablás. Vagy fegyveres rablás. És közszeméremsértés se, mert az nagyon ciki! Kelletlenül olvastam végig a cikket, úgy, mint amikor az ember elhalad egy baleset mellett, és bár nem akarja, minduntalan odanéz.

Az albuquerque-i férfi gyilkosnak találtatott Rövid. Lényegbevágó.

Hétfőn, három napon át tartó tárgyalást követően a bíróság bűnösnek találta a férfit, akit apja megölésével vádoltak. Az elkövető múltja legalább olyan misztikus, mint a körülmények, amelyek az apja halálát övezik. Az ügyész több szokatlan problémával került szembe a tárgyalás során, többek között azzal, hogy a vádlott, a 20 éves Reyes Alexander Farrow a rendelkezésre álló dokumentumok alapján tulajdonképpen nem is létezik.

Reyes Alexander Farrow. Egy pillanatra abbahagytam az olvasást, megpróbáltam ismét lélegzethez jutni, és lelassítani a pulzusomat. Már Reyes nevének említése is heves szívdobogást váltott ki belőlem. Mi az, hogy nem létezik?! A francba! Ha megkérdeztek volna, ennyit én is tudtam volna mondani.

Farrow nem rendelkezik születési anyakönyvi kivonattal – jelentette ki az ügyész, miután a kéthetes tárgyalás véget ért.

– Nem szerepel az orvosi nyilvántartásban, nincs társadalombiztosítási száma, és az iskolázottságával kapcsolatos dokumentumok sem állnak rendelkezésünkre, leszámítva azt a három hónapos időszakot, amelyet a nyilvántartás alapján a Yucca Középiskolában töltött. Papíron ez az ember egy szellemlény.

Szellemlény. Ahogy Morpheus mondaná, a végzet nem mentes az iróniától.

Farrow apjának, Earl Walkernek holttestére egy kirándulócsoport bukkant rá, Albuquerque-től öt mérföldnyire északra. Mr. Walker az autójában volt, egy kanyon mélyén. Bár a teste a felismerhetetlenségig eldeformálódott, a halottkém megállapította, hogy a fejére mért nagy erejű ütéstől halt meg. Szemtanúk igazolják, hogy Farrow verekedett az apjával egy nappal azelőtt, hogy Walker eltűnését a férfi menyasszonya bejelentette a rendőrségen.

– Meg volt kötve a kezünk – nyilatkozta Stan Eichmann, Farrow védőügyvédje az ítélethirdetés után. – Sokkal több minden van ebben az ügyben, mint amit a felszínen látunk.

Véleményem szerint sosem fogjuk pontosan megtudni, mi is történt valójában.

Eichmann bejelentése csak egy a tucatnyi rejtély közül, amely körbelengi az ügyet. Tény, hogy Walkernek sem volt társadalombiztosítási azonosító jele, és soha nem nyújtott be egyetlen adóbevallást sem.

– Nincs semmi, ami arra utalna, hogy Walker törvénytisztelő állampolgár lett volna – nyilatkozta Eichmann. – Nyomós okunk volt feltételezni, hogy különféle álnevek alatt élt.

Hetekbe telt, mire kinyomoztuk azt, amiről jelen állás szerint úgy véljük, hogy Walker valódi neve.

– Sokkal gyakoribb jelenségről van szó, mint az ember gondolná – jelentette ki az ügyész. – Felnőttként a bűnözők gyakran választják ezt az utat. Jelen ismereteink szerint Farrow sosem létezett. A rendelkezésre álló adatok szerint meg sem született, és a DNS-vizsgálat eredménye arra mutat, hogy Walker nem a vér szerinti apja volt. Abból kiindulva, amit róla tudunk, ha találgatásokba kéne bocsátkoznom, azt mondanám, hogy Reyes Farrow-t még gyermekként rabolták el.

Elállt a lélegzetem. Lehet, hogy tényleg elrabolták? Gyorsan végigolvastam a cikket.

Farrow nem kívánt szót emelni saját ártatlansága mellett. Az esküdtek nagy nyomás alatt, közvetett bizonyítékok alapján voltak kénytelenek meghozni ítéletüket. Farrow ügyvédje, bár az ügyész perdöntőnek szánt állításait több ízben sikerült vitathatóvá tennie, kudarcot vallott.

A továbbiakban cikk Walker menyasszonyáról, Sarah Hadley-ről szólt. Azt vallotta, hogy Reyes számos alkalommal megfenyegette Walkert – jól tette –, és hogy a vőlegénye és ő is közvetlen veszélyben érezték az életüket. Egy másik tanú, Ms.

Hadley üzlettársa cáfolta az állítást, és eskü alatt vallotta, hogy Walker menyasszonya titokban Farrow-ba volt szerelmes, és egy szempillantás alatt megszökött volna a fiatalemberrel. A tanú kijelentette, hogy ha Ms. Hadley félt is valakitől, akkor az maga Walker volt.

– Ez az ügy egy összetört szív és egy zavarodott elme históriája – mondta Eichmann az esküdtszék tagjainak, mielőtt az esküdtek visszavonultak döntéshozatalra. – Már pusztán Walker előélete is tartalmaz számos kétséges dolgot, és okunk van feltételezni, hogy a halála inkább ezekkel az ügyletekkel állhat kapcsolatban, hiszen a rendelkezésre álló bizonyítékok távolról sem utalnak arra, hogy egyetlen gyermeke követte volna el a gyilkosságot.

Egyetlen gyermeke? De hiszen Reyesnek volt egy húga is!

– A Walker halálát övező körülmények rejtélyesek és áttekinthetetlenek – folytatta Eichmann.

Farrow, aki letartóztatása előtt – illegális úton szerzett társadalombiztosítási azonosító számmal – esti iskolába járt, ironikusan épp jogi tanulmányokat folytatott.

Ítélethirdetéskor higgadtan, kifejezéstelen arccal és enyhén lehajtott fejjel állt.

Belesajdult a szívem, mikor elképzeltem, ahogy Reyes ott áll a tárgyalóteremben, és várja, hogy meghozzák az ítéletet, és kimondják rá, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Azon gondolkodtam, vajon mit érezhetett akkor, és hogyan dolgozta fel az esküdtszék ítéletét.

– Reyes Farrow rejtélye minden pillanatban egyre homályosabbá válik – jegyeztem meg. – Walker menyasszonya – sajnos nincs rá jobb szó – egy szemét állat. A bántalmazott gyerekek ritkán fordulnak a bántalmazóik ellen, és még ritkábban kínozzák meg őket. A nők pedig a lehető legritkábban szeretnek bele olyasvalakibe, akiről azt gondolják, meg akarja ölni őket.

– Mégiscsak gyilkosság volt, Charley.

– Van fogalmad arról, hányan ülnek börtönben olyan bűncselekmények miatt, amelyeket nem ők követtek el?

– Úgy gondolod, hogy Reyes ártatlan?

Álmomban igen.

– Látnom kell őt a börtönben, hogy biztosan tudjam, az-e vagy sem.

Összevonta a szemöldökét.

– Ez is a különleges képességed egy része?

Bár ez még sohasem fogalmazódott meg bennem így, azt feleltem:

– Igen, azt hiszem. Mindig elfelejtem, hogy nem mindenki látja azt, amit én látok.

– Ha már itt tartunk, azt mondtad, hogy ma éjjel újra láttad.

Reyesről beszéltél?

– Ó, igen – kihúztam magam, és a mozdulattól összerándultam, majd visszakuporodtam a székembe, és azon gondolkodtam, mivel is kezdjem. Jobban járok, ha kiteregetek mindent, az összes szennyesemet, hogy úgy mondjam. – Tudod, hogy bizonyos dolgokról sosem beszéltem neked, mert nem akartam, hogy miattam kelljen terápiára járnod.

Cookie felkacagott:

– Igen, de tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

– Igen, persze. Nos, ez nagyszerű, mert akkor most egy gyorstalpaló tanfolyam következik a hátborzongató dolgok világáról. Ami engem illet, úgy fest, hogy elvesztettem a fonalat.

– Nem is te lennél – mondta Cookie, és a szemében huncutság csillogott.

– Haha, nagyon vicces. Nem arra gondolok, hogy valahogy mindig egy kicsit zizi vagyok. Ez most valahogy más.

– Más, mint a szokásos teljes zűrzavar? – amikor összeráncoltam a homlokomat és bosszankodást imitáltam, fészkelődni kezdett ültében, és ezt mondta: – Jól van, most már tényleg figyelek.

De még mindig a fülemben csengett a teljes zűrzavar kifejezés. Cookie-nek igaza volt. Az életem vagy parkoló üzemmódban volt, vagy állandósult benne a hajsza. Mintha átszáguldottam volna az életem autópályáján, és sem a mellettem elhaladókkal, sem pedig a tulajdonképpeni céllal nem foglalkoztam volna. – Valahogy mintha csak átbotladoznék az életemen, nem gondolod?

– Hát igen, de ezzel nincsen semmi baj – mondta, és megvonta a vállát.

– Gondolod?

– Persze. Ha engem kérdezel, mindnyájan csak botladozunk.

– Mégis, ez az egész halál angyala-dolog… jó lett volna, ha adnak egy használati utasítást. Vagy tudod, olyan ábrás útmutatót. És egy folyamatábra sem jött volna rosszul.

– Ó, igazad van – ismerte el Cookie, a szokásos támogató, melletted állok-bólintásával. – Olyanra gondolsz, amin ilyen színes kis nyilak vannak, igaz?

– Igen, és egyszerű, igennel vagy nemmel megválaszolható kérdések. Mint például: Ma a halál megtestesítője látogatott el hozzád? Ha nem, menj a tízes mezőre. Ha igen, állj meg, mert nem vagy teljesen százas, kispofám. Olyan zavaros minden! És ez csak egyetlen nap volt. Végy egy nagy levegőt, mert nem lesz egyszerű, amit hallani fogsz. Lehet, hogy majd fel akarod hívni az egyik barátod, hogy megbeszéld vele, és el akarod mondani neki, hogy búcsúzzon el szépen tőled… Észrevettem, hogy eltűnt az a szokásos támogató, melletted állok-bólogatás. Láttam, hogy Cookie hirtelen elsápad. Egész jól állt neki. Valahogy kiemelte a szeme kékjét.

– Cookie?

Épp amikor nyúltam, hogy megnézzem a pulzusát, akkor suttogta:

– Maga a megtestesült halál?

Hoppácska.

– Ja igen – mondtam legyintve egyet, mintha csak valami csekélységről lett volna szó.

– Valójában nem igazán maga a megtestesült halál. Csak úgy néz ki. Ha belegondolok, tényleg úgy néz ki, mint a halál – gondolataimba merülve pillantottam fel, és úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást a világítótesten megfigyelhető pókhálókról. – Valahogy úgy néz ki, mint a… szóval, a kaszás.

Azt leszámítva, hogy én mint a halál angyala tulajdonképpen szintén egy kis kaszás vagyok, egyáltalán nem úgy néz ki, mint én. De ha, tegyük fel, nem tudnám, hogy valójában hogy néznek ki a kaszások, na nem mintha saját magamon kívül egyet is ismernék, nos, akkor pont úgy képzelném el őket, ahogyan ő kinéz – megint Cookie-ra pillantottam. – Igen. A megtestesült halál a megfelelő kifejezés.

– Maga a megtestesült halál? Hát tényleg van ilyen?

Úgy tűnt, kissé elkanyarodtam a témától.

– Valójában nem ő a halál. Tulajdonképpen elég menő, mármint a maga félelmetes módján – Cookie a hallottak hatására még jobban elfehéredett. A francba. – Ha tényleg terápiára szorulsz majd ezek után, akkor nekem kell állnom a cechet?

– Nem – mondta, és kihúzta magát ültében, igyekezvén azt a látszatot kelteni, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ura a helyzetnek. – Jól vagyok. Csak megleptél egy kissé, ennyi az egész – az egyik ujjával intett, hogy folytathatom. – Gyerünk, mondd tovább! Meg tudom emészteni.

– Isten bizony? – kérdeztem, és gyanakodva néztem a szája körül kirajzolódó kékséget.

– Így görbüljek meg. Gebedjek meg, ha nem. Készen állok.

Amikor Cookie megmarkolta a szék karfáját, mintha légitámadásra készülne, ismét felébredtek a kétségeim. Mi a fészkes fenét csinálok tulajdonképpen? Azonkívül mármint, hogy halálra rémítem szegényt.

– Nem tudom megtenni – mondtam, és átgondoltam az egészet. Nem terítem ki a lapjaimat, hanem csak Nagygonoszról beszélek majd, akivel ezúttal a raktárépületben volt szerencsém találkozni, és kikérem vele kapcsolatban Cookie véleményét.

Nem. Ezt nem tehetem meg vele. – Sajnálom, nem lett volna szabad még csak megemlítenem sem ezt az egészet.

Levette a kezét a szék karfájáról, és rám nézett. Eltökéltség sugárzott az arcáról:

– Charley, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Nem fogok megint kiborulni itt neked. – Amikor a tekintetem meglehetős kétségeket fejezett ki, kicsit pontosított: – Megígérem, hogy megpróbálok majd nem kiborulni megint.

– Nem tehetsz róla – mondtam, és lehajtottam a fejem. – Vannak olyan dolgok, amelyekről az ember jobb, ha nem tud.

El sem hiszem, hogy kis híján ezt tettem veled! Nagyon sajnálom.

Az egyik következménye annak, ha a hozzám közelállókkal őszintén beszéltem, az volt, hogy amit mondtam, komoly hatással volt a lelkükre. Már régen megtanultam ezt, igen: hogy fájt, ha az emberek nem hittek nekem, de ha mégis hittek, az életük mindörökre megváltozott. Nem látták többé olyannak a világot, mint annak előtte. És ez a tudás megsemmisítő erejű lehet. Nagyon alaposan megválogattam, hogy kit avatok be. És csak egyetlenegy ember van a világon, akinek említést tettem Nagygonoszról, és azóta is bánom, hogy megtettem.

Cookie hátrébb dőlt a székén, és a kezébe vette a csészéjét, majd belebámult:

– Emlékszel, amikor először beszéltél nekem arról, ki is vagy valójában?

Egy pillanatra visszagondoltam az esetre:

– Csak homályosan. Ha visszaemlékszel, épp a harmadik margaritámat kortyolgattam.

– Emlékszel, mit mondtál?

– Tudod, a harmadik margarita azért megtette a hatását… – Azt mondtad, idézem: Cookie, én vagyok a halál angyala. – És hittél nekem? – kérdeztem, és hitetlenkedve húztam fel a szemöldökömet.

– Igen – mondta sugárzó arccal. – Egy szemernyi kételkedés nélkül. Akkorra már túl sokat láttam ahhoz, hogy kételkedjem benne. Mi a nyavalyát tudnál most mondani, ami még annál is rosszabbul hangzik?

– Meg lennél lepve – jegyeztem meg.

Cookie a homlokát ráncolta:

– Tényleg olyan nagy a baj?

– Nem arról van szó, hogy nagy a baj – magyaráztam, és megpróbáltam úgy beavatni, hogy az ártatlansága is megmaradjon, és szerencsés esetben a józan eszéből is valamennyi. – Csak éppen talán egy kissé még annál is kevésbé hihető.

– Ja persze, hiszen igaz is, manapság minden sarkon a halál egyik angyalába botlik az ember.

Ebben volt valami. Általában az történt, hogy a képességeim bajba sodortak, és magammal rántottam azokat az embereket is, akikről úgy hittem, hogy bízhatok bennük. Már ezek a tények önmagukban elbizonytalanítottak, és nem számít, milyen nagyra tartottam Cookie-t. Most komolyan, mi a nyavalyára számítottam? Néha magamat is megleptem azzal, mennyire önző tudok lenni.

– Amikor középiskolás voltam – mondtam, és bedobtam a neked lesz így jobb– csalit –, egy alkalommal túl sokat mondtam el a legjobb barátomnak. A barátságunk rosszul végződött emiatt. Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen.

Nem mintha Jessicára akarnám kenni az egészet. A múltbeli tapasztalatokból okulva, és abból kiindulva, hogy megvan az a furcsa képességem, hogy belelátok az emberekbe, meg kellett volna állnom, hogy többet mondjak el a valamikori legjobb barátomnak, mint amit el tud viselni. Ennek ellenére nagyon rosszul érintett a hirtelen feltámadó, átható gyűlölete minden dolog iránt, ami Charley Davidsonnal kapcsolatos. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miből táplálkozott a gyűlölködése. Az egyik percben mi voltunk a legjobb barátnők, a másikban pedig már halálos ellenségek. Hatalmas sokként ért a felismerés. Még mostanában is gyakran eszembe jut, még akkor is, ha évekkel később rájöttem, hogy mindössze annyi történt akkor, hogy nagyon megijedtem. Attól, mi mindenre vagyok képes. És attól, mi van odaát. Valamint attól, amit a saját képességeim jelentenek az adott kontextusban. De akkor nagyon el voltam keseredve. Úgy éreztem, megint elárult valaki, akit szerettem… és akiről azt hittem, hogy szeret.

Jessica gyűlölködésének és a mostohaanyám közömbösségének köszönhetően mély depresszióba zuhantam.

Ezt igyekeztem szarkazmussal és feleseléssel leplezni, de az eset végül is egy olyan önpusztító viselkedés ördögi körét indította el, amiből éveken át tartott kikecmeregnem.

Furcsamód maga Reyes volt az, aki segített kimászni a depresszióból. Az ő helyzete döbbentett rá arra, hogy értékelnem kell, amim van, nevezetesen az apámat, aki nem rugdossa a seggemet pusztán azért, mert úgy tartja úri kedve.

Van egy apám, aki szeret, és ez egy olyan kincs, amelyről Reyes nem is álmodhatott. És tessék, ő mégsem dagonyázott az önsajnálat pöcegödrében. Az élete százszor rosszabb volt, mint az enyém, de láthatóan egy cseppet sem sajnálta magát.

Legalábbis abból, amit én láttam belőle, ez derült ki. Így tehát én is takarékra tettem az önsajnálatomat.

A bizalom ugyanakkor más lapra tartozott. Kezdjük ott, hogy az élőkbe vetett bizalom sosem volt erős oldalam. És itt volt Cookie. A legjobb barátom. Mindent elfogadott, amit valaha is mondtam neki, minden kétség, bármiféle lenézés nélkül, és egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy ebből a képességemből valami módon anyagi hasznot lehetne húzni.

– És úgy gondolod, hogy nem lennék képes megbirkózni azzal, amit mondani akarsz?

– Nem. Nem erről van szó. Ha valaki, akkor te meg tudnál vele birkózni. Csak azt nem tudom, hogy valóban ki akarlak-e tenni ennek az egésznek.

A kezem a karjára tettem, és közel hajoltam hozzá. Annyira, de annyira vágytam arra, hogy megértse, amit érzek!

– Nem mindig igaz, hogy akkor jár jobban az ember, ha mindent tud.

Hosszú csend után halvány mosollyal az arcán kezdte összeszedegetni a papírokat.

– A képességeid is a te részedet képezik, Charley. Részei annak, ami te vagy. Nem hiszem, hogy lenne olyan dolog a világon, amit ha elmondasz, megváltozna benne a rólad kialakult kép.

– Nem a rólam kialakult kép miatt aggódom.

– Késő van – jegyezte meg Cookie, és a papírokat elrendezte egy dossziéban. – Ágyban a helyed.

Megbántottam vajon? Azt hiszi, hogy nem akarom beavatni?

Annak a gondolata, hogy van egy legjobb barátom, akivel megoszthatom az életem minden egyes rezdülését, és akiben teljes mértékben megbízhatok, olyan volt, mintha az ember egy szép nagy tál zöld csilis ragut találna a szivárvány lábánál. Vajon elég bátor vagyok hozzá, és megkockáztatom életem egyik legnagyobb ajándékának az elvesztését?

Tényleg késő volt, de akármilyen csábítónak hangzott, hogy teljes tudattalanságba zuhanjak, a gondolat, hogy elmondjak Cookie-nak mindent – hogy az igazat, a színtiszta igazat, és csakis az igazat mondjam – az egekbe lőtte az adrenalin-szintemet. Vágytam rá, hogy legyen valaki, akiben teljesen megbízhatok, aki igazi bizalmasom és harcostársam – annak ellenére, hogy már majdnem hajnali két óra volt, és hullafáradt voltam, minden tagom fájt, és nem voltam magamnál. Abban reménykedtem, hogy egyikünk sem esik abba a hibába, hogy sokat markol, és keveset fog. Velem ez egyszer már megesett… nos, inkább nem részletezem.

Lehet, hogy mégis meg kellene próbálnom. Csak most az egyszer. Az sem kizárt, hogy Cookie-nak nem is ártana az egész, és éppolyan normális maradna, mint amilyen most. Na nem mintha a hagyományos értelemben vett normális jelző teljes mértékben helytálló lenne. De ettől függetlenül… Végigfuttattam az ujjam a kávéscsészém peremén, és nem tudtam Cookie szemébe nézni. Épp arra készültem, hogy megváltoztassam az életét. És nem feltétlenül jó irányban.

– Olyan, mint a füst – mondtam, és éreztem, hogy Cookie még mindig mellettem van.

– És nagyon hatalmas. Érzem, hogy az erő hullámokban tör elő belőle. Elgyengülök, amikor a közelemben van, és olyan, mintha apránként beszippantana.

Cookie csendben ült egy pár döbbent pillanatig, majd visszatette az aktákat az asztalra. Átlépett egy határt, átlibbent a két világ közt tátongó szakadék fölött – a mi földi világunk és egy olyan világ között, amelyet kevesen ismernek. Ettől a pillanattól fogva Cookie Kowalski soha többé nem lesz ugyanaz, aki volt.

– És ő az, akit ma láttál? – kérdezte.

– Igen, a raktárépületben. És reggel is, amikor Reyes feltűnt az irodában.

– Az a lény ott volt akkor is?

– Nem. Kezdem azt gyanítani, hogy ő és Reyes egy és ugyanaz a teremtmény. De Reyes valódi, úgy értem, emberi. És tudod, mostanában látom ezt a gomolygást, meg őrületesen jókat szexelek álmomban, és akkor egyszer csak felbukkan a zuhany alatt is… – A zuhany alatt?

– …és amikor megszülettem, Dutchnak nevezett, épp mint Reyes, csakhogy akkor, amikor születtem, Reyes még túl fiatal volt ahhoz, hogy ott lehessen. Szóval akkor honnan tudta?

Honnan tudta Nagygonosz, hogy Reyes hogy fog engem hívni tizenöt évvel később?

Elengedtem a kávéscsészét, amikor Cookie odanyúlt, hogy elvegye a kezemből és az asztalra tegye.

– Ne vigyél be több koffeint a szervezetedbe.

– Bocs – mondtam, és igyekeztem elfojtani egy zavart mosolyt.

– Kezdjük az elején – javasolta Cookie, és támogatólag megpaskolta a karomat. – Persze csak ha nem akarsz részletekbe menően mesélni a zuhany alatt történtekről.

– Olyan sok minden van, amit nem mondtam el neked, Cookie. Sok minden, amivel meg kell birkóznod.

– Charley, már te magad sem vagy piskóta.

Elnevettem magam, visszaszereztem a csészémet, és felhörpintettem a kávém maradékát.

– Mikor kerültél először kapcsolatba ezzel a lénnyel?

– Aznap, amikor megszülettem. – Hát nem figyel rám? – Az volt az első alkalom, hogy láttam „Nagygonoszt” – mondtam, és a kezemmel idézőjelet mutogattam a levegőben, hogy fokozzam a hatást.

– A Nagy… – Tudod, a füst. Amolyan különös teremtmény vagy szörnyszerű bigyó, ami a lehető legfurcsább pillanatokban bukkan fel. Általában akkor, amikor veszélyben van az életem.

Csinálhatnánk egy kis pattogatott kukoricát.

Cookie a szék szélére húzódott.

– És ott volt azon a napon, amikor megszülettél?

– Igen. De hívd nyugodtan Nagygonosznak, mert a Térben Talányosan Sikló Teremtmény, aki a megveszekedett frászt hozza az emberre elnevezés egy kicsit talán körülményes és hosszú.

Cookie bólintott. Láthatóan lebilincselte már annak a gondolata is, mi fog ebből az egészből kisülni, és nyilvánvalóan ráébredt, hogy az én kis történetem messze felülmúlja a szokásos „volt egyszer egy nagynéném, akinek egy szellem lakott a padlásán”-verziót. Az én történetem köszönő viszonyban sem volt a tábortűznél vagy a pizsamapartikon szokásos rémtörténetekkel. Valószínűleg ez magyarázatot is ad arra, miért is nem adom elő nagyobb közönség előtt.

– Bárki vagy bármi legyen is, mint mondtam, ott volt, amikor megszülettem.

Cookie félúton tartotta a csészéjét az asztal és a szája között, és nagyon igyekezett, hogy ne sürgessen. Eddig a pillanatig fel sem fogtam, mennyire odavan azért, hogy mindent megtudjon, és milyen nehezen viseli a hallgatásomat.

Összevont szemöldökkel megkérdezte:

– De honnan tudod? Mondta neked valaki?

– Mit mondott nekem valaki?

Jól nézett ki a csészém. Egy tigrisliliom volt rajta, a kedvenc virágom. Azzal a céllal bámultam, hogy ne nézzek Reyes fényképére.

– Hát azt, hogy az a nagy és gonosz teremtmény ott volt, amikor megszülettél.

– Ööö, tessék?

Mi a nyavalyáról beszél Cookie? Lehet, hogy időközben elbóbiskoltam volna?

– Honnan tudod, hogy ott volt aznap, amikor születtél?

Ja, értem már. Ez a rész még nem világos neki.

– Világosan emlékszem mindenre, az első naptól fogva.

– Az első naptól fogva?

Bólintottam, és észrevettem, amit addig még soha, nevezetesen, hogy a tigrisliliom egyik szirma épp a csésze karimájáig ér.

– Minek az első napjától fogva? Az általános iskola első napjától? A homokvihar első napjától? A menstruációd első napjától? – majd hirtelen megvilágosulva felszisszent:

– Ez az! Az egész akkor történt, amikor először megjött.

Valami hormonokkal kapcsolatos dolog, igaz? Akkor volt, amikor ráébredtél mindenre.

Elmosolyodtam. Vicces volt.

– Az életem első napjától, Cookie. A létezésem első napjától.

A Földön való megjelenésem első napjától.

– Elvesztettem a fonalat.

– Azon a napon, amikor megszülettem – mondtam a szememet forgatva. Cookie általában nem volt ennyire lassú felfogású.

Néma, döbbent csendben ült. Furcsa volt.

– Tudom. Ez mindenkit kikészít – és miután végighúztam az ujjamat a legvilágosabb narancssárga szirmon, hozzátettem: – Nyilván nagyon ritka, hogy valaki emlékszik arra a napra, amikor született.

A szirmok színorgiája elbűvölő volt, mindegyik a virág legérzékenyebb része, azaz a közepe felé haladva vált egyre sötétebb árnyalatúvá.

– Ritka? – Cookie nagy nehezen megtalálta a hangját. – Komolyan beszélsz? Mondjuk inkább úgy, hogy nem létezik ilyen ember.

– Jó, csak egy kicsit furcsa – a következő sziromra fordítottam a figyelmemet. – Én úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Na nem mintha a tegnap nem lett volna kissé zűrös… Elfogytak a szirmok, és a tekintetem megint a képernyőre és Reyes arcára tévedt. Szinte tapintható volt az arckifejezéséből áradó fájdalom és düh. És a szeme színe, az a szép mélybarna, a szembogara legérzékenyebb része, azaz a közepe felé haladva vált egyre sötétebb árnyalatúvá.

– Te jó ég, Charley! Te emlékszel a születésedre?

– Emlékszem a lényre.

– Arra a nagy, gonosz lényre?

– A Nagygonoszra. És más dolgokra is emlékszem. Például arra, hogy az orvos elvágta a köldökzsinórt, és a nővérek megtisztogattak.

Cookie elképedve dőlt hátra.

– Kimondta a nevemet. Vagyis azt, amiről azt hittem, hogy a nevem.

Cookie nagyot sóhajtott, amikor eljutott a tudatáig, amit mondtam.

– Dutchnak szólított – mormogta.

– Igen. De mondd, hogyan lehetséges ez? Honnan tudhatta?

– Drágám, én még mindig nem léptem túl azon sem, hogy emlékszel a születésedre.

– Rendben, bocs. De igyekeznél egy kicsit, és megpróbálnád túltenni magad rajta? Kérdéseim lennének.

Kételkedés ült ki az arcára.

– Van még a tarsolyodban valami más meghökkentő dolog is?

Vállat vontam.

– Nem igazán. Hacsak az nem számít, hogy születésem óta értek minden nyelven. Ez talán érdekes lehet.

Fáradt voltam, így nem lehettem teljesen biztos benne, de az volt az ösztönös megérzésem, hogy Cookie felfogta, amit hallott.