Második fejezet

Ó, mily sok a hulla, s mily kevés az idő!

CHARLOTTE DAVIDSON

 

Még mindig az álmomban felbukkanó pasas lehetséges kiléte körül jártak a gondolataim. Magam köré csavartam a törölközőt és széthúztam a zuhanyfüggönyt. Sussman bekukucskált a fürdőszobaajtón – a rémülettől kisebb sokkot kaptam, úgy éreztem, hogy a szívem a gyomromban dobog, és épp arra készül, hogy kiszakítsa magát az őt körülölelő idegvégződések hálójából.

Önkéntelenül hátrahőköltem, majd a szívem fölé kaptam a kezem, hogy valamelyest megnyugtassam őrült dobogását.

Meglepődtem és bosszankodtam, hogy lám, még mindig ilyen könnyen rám lehet hozni a frászt. Az ember azt hinné, hogy ha valaki olyan gyakran lesz szemtanúja annak, hogy a holtak lelke csak úgy előtűnik a semmiből, mint én, akkor az már semmin sem lepődik meg. Hát, úgy látszik, nem így van… – Te jó ég, Sussman! Bárcsak megtanulnának kopogni!

– Testetlen lény volnék – mondta, és egy színpadias mozdulatot tett.

Kiléptem a zuhanykabinból, és kivettem egy pumpás üvegcsét a fürdőszobaszekrényből.

– Legközelebb, ha csak beteszi a lábát a fürdőszobámba, szétolvasztom az arcát ezzel a különleges, transzcendentális irtószerrel!

Hatalmas szemeket meresztett:

– Komolyan?

– Nem – mondtam, és leeresztettem a kezem. Nagyon nehezemre esett hazudni az eltávozottaknak. – Ez csak víz. De el ne árulja Mr. Habershamnek! Tudja, ő az a halott pasi, aki a 2B-ben lakik. Ez az üveg az egyetlen fegyverem, amellyel távol tudom tartani azt a vén kéjencet a fürdőszobámtól.

Sussman felvonta a szemöldökét és végigmért hiányos öltözékemben.

– Nem mondanám, hogy hibáztatom.

Fenyegetően néztem rá, és egy széles mozdulattal kitártam az ajtót. Tulajdonképpen áthúztam az ajtót az arcán, és ily módon egy időre elveszítette a tájékozódási képességét. Az egyik kezével homlokához kapott, a másikkal megkapaszkodott az ajtófélfában, hogy a rövid megszédülést átvészelje. Az újoncokkal mindig olyan könnyű dolga van az embernek! Vártam egy kicsit, hogy visszatámolyogjon a megfelelő testtartásba, majd rámutattam a fürdőszobaajtó külső oldalára ragasztott feliratra.

– Ezt vésse az eszébe! – figyelmeztettem, majd ismét becsaptam az ajtót.

– Halottaknak tilos a bemenet – hallottam, amint hangosan olvasta a feliratot az ajtó túloldaláról.

– Nos tehát, ha ez az ember képes arra, hogy falakon át mászkáljon, akkor több mint valószínű, hogy halott. Nem valami árokszélen hever éppen, édesdeden szunyókálva, nem bizony!

Igyekezzen túllépni a dolgon, és be ne tegye még egyszer a lábát a fürdőszobámba!

Megint átdugta a fejét az ajtón.

– Ez azért túlzás, nem gondolja?

Lehet, hogy a felirat egy kissé durvának tűnhetett egy avatatlan szemlélő számára, de általában megtette a hatását.

Hacsak nem Mr. Habershamről volt szó. Őt bizony gyakran kellett megfenyegetnem. Túlságosan is gyakran.

Felirat ide, felirat oda, általában olyan tempóban mostam meg a hajam, mintha égne a ház. Az, hogy az öblítés alatt halott emberek álldogáljanak velem a zuhany alatt, azért már nekem is sok. Valljuk be, nem múlik el nyomtalanul az élmény, ha egy fejbe lőtt férfi beugrik az ember lányához egy teára, vagy éppen egy jó kis szaunázásra.

Határozottan ráemeltem a mutatóujjamat:

– Kifelé! – mondtam, majd a saját problémámra fókuszáltam, ami történetesen a zúzódásokkal teli és csúnyán feldagadt arcom volt.

Egy kiadós verés elszenvedését követően az alapozó felvitele inkább volt művészet, semmint tudomány. A művelet kétségtelenül sok türelmet kívánt. És sok réteget. A harmadik réteg felvitele után azonban elfogyott a türelmem, és lemostam az arcomról az összes festéket. Most komolyan, ki a nyavalya fog kora reggel épp engem nézegetni? Mire lófarokba fésültem csokoládészínű hajam, már majdnem sikerült meggyőznöm magam arról, hogy a zúzódások és a monoklik egyfajta különleges bájt kölcsönöznek a megjelenésemnek. Egy kis korrektor, némi rúzs, és íme, készen állok, hogy szembenézzek a világgal! Mindenesetre az a kérdés megválaszolatlanul maradt, hogy vajon a világ készen áll-e arra, hogy szembenézzen velem… Kiléptem a fürdőszobából egy sima, fehér, végig gombos blúzban és farmerben, abban a reményben, hogy hatalmas méretű melleimnek köszönhetően a tízes skálán azért 9,2 pontra talán van esélyem. A mellméretemre egyáltalán nem panaszkodhatom. Biztos, ami biztos, kigomboltam a blúzomon még egy gombot, csak hogy kedvezőbb belátást tegyek lehetővé az érdeklődők számára. Ennek köszönhetően talán észre sem fogják venni, hogy az arcom Észak-Amerika topográfiai térképéhez hasonlít.

– A mindenit! – mondta Sussman. – Ezzel a kis rendellenességgel, ha lehet, még dögösebb! Hű, de meleg a pite!

Megtorpantam, és odafordultam hozzá:

– Mit mondott?

– Hát azt, hogy dögösen néz ki.

– Hadd kérdezzek valamit – mondtam, és közelebb léptem hozzá. Óvatosan hátrált egy lépést. – Mielőtt elpatkolt, mondjuk, úgy öt perccel ezelőtt, lett volna mersze azt mondani egy lánynak, akit életében akkor lát először, hogy dögösen néz ki?

Egy pillanatig fontolgatta a választ, majd így szólt:

– Nem. Félő, hogy a feleségem azonnal elvált volna tőlem.

– Akkor miért van az, hogy abban a pillanatban, amikor a férfiak meghalnak, azt hiszik, hogy akármit mondhatnak akárkinek, ahogy úri kedvük tartja?

Megint elmélázott egy pillanatra.

– Talán azért, mert a feleségem nem hallja? – tűnődött.

A halálos pillantásaim széles tárházából kiválasztottam a legerőteljesebbet, és úgy mértem végig Sussmant, mintha örökre el akarnám venni a szeme világát. Majd fogtam a táskámat és a kulcsaimat, de még mielőtt lekapcsoltam volna a lámpát, visszafordultam és rákacsintottam: – Ja igen, és kösz a bókot.

Mosolygott, és kijött utánam az ajtón.

Úgy látszik, Sussman tévedett, és mégsem volt olyan meleg az a bizonyos pite. Voltaképpen iszonyatosan fáztam. És persze otthon hagytam a dzsekimet. Lusta voltam visszamenni érte, így hát gyorsan beszálltam a cseresznyepiros Jeep Wranglerembe.

Mizériának kereszteltem, a rettegés és borzongás ura iránti tiszteletem jeléül. Sussman odaillant a vezető melletti ülésre.

– A halál angyala, mi? – kérdezte, miközben a biztonsági övemmel bíbelődtem.

– Személyesen – mondtam. Nem is gondoltam volna, hogy ismeri a beosztásom pontos megnevezését. Ő és Angyal szép kis beszélgetést folytathattak. Elfordítottam a kulcsot, és Mizéria dorombolva életre kelt. Még harminchét havi részlet, és az utolsó csavarig az enyém lesz a kicsike.

– Nem úgy néz ki, mint a halál angyala.

– Ó, hát már találkozott vele?

– Nem, nem mondhatnám – válaszolta.

– A csuklyás köpönyegem épp a tisztítóban van.

A megjegyzésemre zavart nevetés volt a válasza.

– És hol a kaszája?

Rosszalló pillantást vetettem rá, majd bekapcsoltam a kocsiban a fűtést.

– Ha már bűntettekről beszélgetünk – mondtam, hogy témát váltsak –, látta, hogy ki lőtte le?

– Egyáltalán nem.

– Szóval… nem.

Megigazgatta a szemüvegét a mutatóujjával.

– Nem láttam senkit.

– A fenébe! Ez nem sokat segít… – balra kanyarodtam, a központba vezető útra. – Tudja, hogy hol van? Mármint, hogy hol lehet a teste? Épp a belváros felé tartunk. Lehet, hogy az ott a magáé?

– Nem. Épp akkor történt, amikor felhajtottam a kocsibeállóra. A feleségemmel a Heightson^[i] lakunk.

– Szóval házas?

– Öt éve – mondta, és szomorúság csengett a hangjában. – Két gyerekünk van. Lányok. Az egyik négyéves, a másik tizennyolc hónapos.

Utáltam a hátrahagyott szerettekről szóló részt.

– Nagyon sajnálom.

Azzal a tekintettel nézett rám, amivel már oly sokan előtte, mintha azt mondaná, hogy mert látom a halottak szellemét, nyilván minden kérdésre tudom a választ. Kénytelen leszek kiábrándítani.

– Nagyon nehéz lesz nekik, igaz? – kérdezte. Meglepett, hogy ilyen irányt vettek a gondolatai.

– Igen, nehéz lesz – mondtam őszintén. – A felesége sírni és jajveszékelni fog, és a poklok poklát fogja megjárni szomorúságában. Aztán erőre kap majd, méghozzá olyan erőre, amelynek még a létezéséről sem tudott – egyenesen ránéztem –, és folytatni fogja az életét. A lányok kedvéért fog tovább élni.

Úgy tűnt, hogy ez ideig-óráig megnyugtatja. Bólintott, és kibámult az ablakon. A belvárosba vezető út további részét csendben tettük meg, ami lehetőséget adott, hogy – legjobb szándékom ellenére – az álmaimban megjelenő férfiról gondolkozzam. Ha nem tévedek, Reyesnek hívják. Hogy ez a vezeték-vagy a keresztneve, arról fogalmam sem volt, mint ahogy azt sem tudtam, honnan jött, vagy épp akkor hol van; gyakorlatilag ezen kívül semmit sem tudtam róla. Annyi azonban bizonyos, hogy a neve Reyes, és gyönyörű példány.

Sajnos, egyben veszélyes is. Az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele, évekkel ezelőtt volt; mindketten tizenévesek lehettünk. Szerelmi légyottunk, ha ez egyáltalán annak nevezhető, fenyegetésektől és feszültségtől vibrált. Olyan közel volt hozzám, hogy az ajkammal megérinthettem volna a bőrét és akár a száját is. Azután nem láttam többé.

– Itt van – mondta Sussman, visszazökkentve a gondolataimból a valóságba.

A pár háztömbnyivel arrébb lévő tetthelyre mutatott. Vörös és kék színű fények villództak az épületek mentén, vibráltak a hajnali sötétben. Amint közelebb értünk, láttuk, hogy a nyomozók reflektorainak erős fénye nappali világosságba öltözteti a háztömb egyik felét. Olyan volt, mintha a nap csak azon a ponton kelt volna fel. Megláttam Bob bácsi terepjáróját, és beálltam egy közeli szálloda parkolójába.

Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, Sussmanhoz fordultam:

– Nem látott senkit a lakásomban, ugye?

– Úgy érti, Mr. Wongon kívül?

– Igen. Mondjuk, egy másik férfit.

– Nem. Miért, volt ott még valaki?

– Nem, nem érdekes.

Még rá kellett jöjjek, hogyan csinálta Reyes a zuhanyzós trükköt. Hacsak nem rendelkezem azzal a sajátos képességgel, hogy állva tudok aludni, akkor bizony Reyes többre is képes annál, mint hogy csak az álmaimban tűnjön fel.

Miután kiszálltam – Sussman pedig többé-kevésbé kiesett – a kocsiból, Bob bácsi keresésére indultam. Körülbelül harmincöt méternyire volt tőlünk. Egy reflektor kísérteties fénypászmát vont köré, ő pedig rosszallóan méregetett, mintha szemmel verésre készült volna. Pedig még csak nem is olasz. Egyébként sem vagyok biztos abban, hogy a szemmel verés nem büntetendő cselekmény.

Bob bácsi, vagyis BB, ahogy szívesen neveztem – persze szemtől szemben csak ritkán –, az apám testvére, és az albuquerque-i rendőrség nyomozója. Szerintem egész életében nyomozó is marad. Az apám is zsaru volt, igaz, ő évekkel ezelőtt nyugdíjba vonult, és vett egy bárt a Centralon^[ii].

A háztömb, amiben a lakásom van, épp a bárja mögött húzódik. Alkalomadtán némi többletjövedelemre teszek szert azzal, hogy beállok hozzá pultosnak. Tulajdonképpen ezzel egészítem ki a magánnyomozói fizetésemet úgy, hogy elérjem a 3,7 dolláros minimál-órabért. Ha vannak ügyfeleim, akkor magánnyomozóként dolgozom, ha az apámnak szüksége van egy kis segítségre, akkor pultos vagyok, és emellett az albuquerque-i rendőrségtől is kapok megbízásokat. A beosztásom – papíron – szakértő. Feltehetőleg azért, mert ez a megnevezés olyan komolyan hangzik. A valóságban én vagyok Bob bácsi sikereinek a titka, éppúgy, mint annak idején az apámé, amikor még ő is a rendőrségnek dolgozott. A képességeimnek köszönhetően viharos sebességgel emelkedtek a ranglétrán, előléptetést előléptetésre halmozva, amíg mindketten nyomozókká nem lettek. Elképesztő, milyen egyszerű megoldani a rejtélyeket, ha az ember megkérdezheti az áldozatot, hogy ki követte el a bűntettet.

A 0,7 dollár a halál angyalaként végzett illusztris tevékenységemért jár. Miközben jelentős időt elvesz, az életemnek e szerepéből semmilyen bevételem nem származik.

Így tehát még magam sem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán nevezhető-e munkának.

Fél hat körül sétáltunk át a rendőrségi szalagkordon alatt.

Bob bácsi élénk volt, és meglepő módon az agyvérzés egyetlen tünetét sem produkálta.

– Már majdnem hat óra van – mondta, és a karórájára mutogatott.

Ez nagyon kellett!

Ugyanaz a barna öltöny volt rajta, mint előző nap, de az arca frissen borotvált, a bajsza szépen fésült, és közepes árkategóriájú kölni illatát árasztotta. Két ujja közé fogta az államat, és úgy fordította az arcomat, hogy alaposan szemügyre vehesse a sérüléseimet.

– Közelebb van az öt ötvenhez – ellenkeztem.

– Több mint egy órával ezelőtt hívtalak. Egyébként meg ideje lenne megtanulnod kitérni az ütések elől.

– Négy harmincnégykor hívtál – mondtam, és lesöpörtem magamról a kezét. – Utálom a négy óra harmincnégy percet.

Szerintem egyszerűen be kellene tiltani ezt az időpontot, és helyettesíteni kellene valami sokkal ésszerűbbel, mondjuk, kilenc óra húsz perccel.

Bob bácsi nagyot sóhajtott, és megnyomkodta a csuklóját körülfogó szilikon karkötőt. Azt mondta, sokat segít neki abban, hogy levezesse a feszültséget. Nekem mindenesetre magas volt, hogyan segítheti a feszültség csökkenését az, ha az ember fájdalmat okoz magának. Persze rám mindig lehetett számítani, ha arról volt szó, hogy egy zord rokon segítségre szorul, így odahajoltam hozzá: – Ha úgy gondolod, hogy egy elektromos sokkolóval való kellemes kezelés segíthet, szívesen állok rendelkezésedre.

Megint azzal a „szemmel verős” nézésével meredt rám, de ezúttal vigyorgott is hozzá, és ez jókedvre derített.

Időközben a halottkém elvégezte a munkáját, így már odamehettünk a tett színhelyére. Miközben odafelé tartottunk, figyelmen kívül hagytam a sokatmondó oldalpillantásokat, amelyekkel méregettek. A többi rendőr sosem értette, hogyan csinálom, amit csinálok, hogy vagyok képes ilyen gyorsan megoldani az ügyeket, és mindig is óvatos gyanakvással méregettek. Valószínűleg nem hibáztathatom őket ezért.

Várjunk csak! Már miért is ne tehetném?

Épp ekkor vettem észre Garrett Swopest, akit egyébként a hátam közepére sem kívántam. Rendőrségi nyomszakértő volt, és pont a holttest mellett állt. Bősz szemforgatásba fogtam, ami olyan jól sikerült, hogy joggal tarthattam attól, hogy összegabalyodnak a látóidegeim. Nem mintha Garrett nem végezte volna jól a munkáját. A legendás Frank M. Ahearn tanítványa volt, aki minden bizonnyal a leghíresebb nyomszakértő széles e világon. Úgy hallottam, Mr. Ahearnnek köszönhetően Garrett még Hoffát^[iii] is megtalálhatná, ha éppen úgy tartaná kedve.

Egyébként kellemes látványt nyújtott. Rövid fekete haja volt, széles válla, a bőre színe pedig a Maya csokoládéra emlékeztetett. Nem volt olyan lány, aki sokáig ellen tudott volna állni neki, ha elég hosszú ideig merült el a füstösen szürke tekintetében.

Hála az égnek, az én figyelmi kapacitásom nem vetekedett egy szúnyogéval sem.

Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy Garrett félig afroamerikai. A világosabb bőrtónus és a szürke szemek erre a félvér jellegre utaltak, csak azt nem tudtam, hogy vajon a másik fele latin vagy angolszász vérvonal-e. Akárhogy is, magabiztos fellépése volt, és olyan mosolya, hogy bárhová is ment, biztos, hogy utána fordultak. Tehát nem a kinézet volt az a személyiségvonása, amin érdemes lett volna csiszolnia egy kicsit.

Nem, Garrett más dolgok miatt ment az ember idegeire. Amint kiléptem a fényre, ránézett a zúzódásokra az arcomon, és hetykén vigyorogva megkérdezte: – Vakrandi?

Azt a mozdulatot tettem, amikor az ember megvakarja a szemöldökét, és ugyanakkor el is hesseget valamit az arcától. Ha ilyesmiről van szó, nekem aztán nem jelent gondot a figyelemmegosztás. Elvégre Garrett csak egy önelégült megjegyzést tett. Ismét.

Persze nem tehet róla, hogy idegesítő figura. Egész addig semmi baja nem volt velem, amíg egy részeg pillanatában Bob bácsi el nem mondta neki a mi kis titkunkat. Garrett persze egy árva szót sem hitt el abból, amit hallott. Ugyan ki venne be egy ilyen sztorit? Körülbelül egy hónapja történhetett, és a kapcsolatunk éles fordulatot vett: a nagyon felszínesből nem létezővé alakult. Nyilvánvalóan onnantól az ütődött kategóriába sorolt. És persze Bob bácsit is, mondván, hogy nem százas az, aki elhiszi, hogy látom az eltávozottak lelkét. Vannak olyan emberek, akiknek semmi, de semmi képzelőerejük sincs.

– Mit csinálsz, Swopes?

– kérdeztem meglehetősen ingerülten, mert láttam, hogy kénytelen vagyok vele szóba elegyedni.

– Abban reménykedtem, hogy talán ez az egyik eltűnt személy, aki után nyomozok.

– És ő az?

– Nem, hacsak nem lett újabban a metamfetamin^[iv]-függők szokása, hogy mellényes öltönyt és ötszáz dolláros Crisci cipellőt viseljenek.

– Hát, ez nem valószínű. Ámbár nem kérdés, hogy könnyebben jutsz a honoráriumodhoz, ha az illető, akit keresel, hirtelen elpatkol, nemde?

Garrett vállat vont; félig-meddig talán egyet is értett velem.

– Voltaképpen – mondta Bob bácsi –, én kértem meg őt, hogy maradjon itt, tudod, több szem többet lát alapon.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek a holttestre – a halottak szellemeivel nem volt gondom, de a hullák látványa igazán nem volt kellemes élmény. Volt azonban valami, amit épp csak a szemem sarkából láttam, ami arra késztetett, hogy túllépjek az aggályaimon.

– Jutottál valamire? – kérdezte Bob bácsi. Nyilván még mindig azt gondolja, hogy valamiféle orvos vagyok. De nem válaszoltam, mert túlságosan is lefoglalt, hogy a halott pasas lelkét bámuljam, ami láthatóan visszatért a testbe.

Egy kicsit előrébb léptem, és megböktem a testet a lábammal:

– Hahó, mit csinál még odabent?

A halott férfi nagy szemeket meresztett rám:

– Nem tudom mozgatni a lábam.

Fújtam egyet.

– Nem bizony, sőt a karját, a lábfejét és a nyavalyás szemhéját sem tudja mozgatni. Ugyanis meghalt.

– Jézusmária! – Garrett a fogai között szűrte a szót.

– Ide figyelj – mondtam neki, és azon nyomban felé fordultam. – Te csak játssz szépen a homokozó egyik sarkában, én pedig a másikban. Mindenki a maga dolgával törődik.

Comprende?

– Nem vagyok halott! Én nem haltam meg.

Visszafordultam hozzá:

– De igen, drágám, nagyon is meghalt. Halott, mint az üknagynénikém, Lillian néni. És nekem elhiheti, hogy az idős hölgy már része az örök körforgásnak, egész pontosan a bomlás fázisában van.

– Nem, én nem haltam meg! Miért nem próbál meg valaki újraéleszteni?

– Hm, talán azért, mert halottat nem lehet?

Hallottam, hogy Garrett morog valamit az orra alatt, majd hatalmas léptekkel távozott. A kétkedők igazi drámakirálynők tudnak lenni!

– Oké, rendben, nos, ha halott vagyok, hogyan tudok beszélgetni magával? Egyébként hogy lehet, hogy ilyen szikrázóan fényes?

– Ez egy hosszú történet. De higgye el nekem, uram, meghalt.

Épp akkor ért oda hozzánk Dwight őrmester, ropogós rendőregyenruhájában, a lehető leghivatalosabban. Katonás légkör lengte körül.

– Ms. Davidson, jól láttam, hogy épp most rúgott bele a holttestbe?

– Az ég szerelmére, nem vagyok halott!

– Nem.

Dwight őrmester megpróbálkozott egy halálos pillantással… Nos, igyekeztem visszafojtani a nevetést.

– Ura vagyok a helyzetnek, őrmester – mondta Bob bácsi.

Az őrmester odafordult hozzá, és egy teljes percen át farkasszemet néztek, mielőtt válaszolt volna: – Nagy problémát jelentene önnek, ha megkérném, hogy ne lábatlankodjanak a rokonai a tetthelyemen?

– Az ön tetthelyén? – kérdezte Bob bácsi. A halántékán láthatóan lüktetni kezdett egy ér.

Megfordult a fejemben, hogy meg kéne nyomkodni azt a szilikon karkötőt a csuklóján, de még mindig volt bennem némi kétség a módszer hatékonyságát illetően.

– Figyelj, Bob bácsi – mondtam, és rátettem a kezem a karjára –, menjünk egy kicsit távolabb, és beszélgessünk, jó?

Válaszra sem várva sarkon fordultam, és elindultam.

Reméltem, hogy utánam jön. Jött is. Elhaladtunk a reflektorok mellett, megálltunk egy fánál és ártalmatlan beszélgetős testtartást vettünk fel. Dwight Yokel őrmesterre villantottam a mosolyomat, ami leginkább egy „Na, mi van, okostojás?”-jellegű nézésre hajazott. Szerintem mormogott is magában valamit.

Még szerencse, hogy nem az emberek elégedettségi szintjének növelésével kapcsolatos a hivatásom.

– Nos? – kérdezte Bob bácsi. Garrett kényszeredetten csatlakozott hozzánk.

– Nem tudom. Nem akar kiszállni a testéből.

– Mit nem akar?! – kérdezte Garrett, és beletúrt a hajába. – Ez klasszikus!

Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, és néztem, amint Sussman a helyszínen lévő harmadik halotthoz lép, egy feltűnő külsejű, szőke nő szelleméhez, aki tűzpiros kosztümöt viselt.

Sugárzott belőle az erő és a nőiesség. Azonnal szimpatikus volt.

Sussman kezet fogott vele. Mindketten a helyszínen lévő holttestre meredtek, amely vértócsában hevert a földön.

– Szerintem ismerik egymást – mondtam.

– Kik? – kérdezte Bob bácsi, és körülnézett, mintha bizony láthatná őket.

– Ismered a pasas személyazonosságát?

– Igen – mondta, és előhalászta a noteszét, amiről azonnal eszembe jutott, hogy be kell ugranom a Staples írószeráruházba.

Az összes kis jegyzetfüzetem betelt. Ennek eredményeképpen a kezemre kezdtem felirkálni a fontos információkat, majd persze véletlenül mindig le is mostam azokat. – Jason Barber. Ügyvéd a… – A Sussman, Ellery és Barbernél – mondta Sussman egyszerre Bob bácsival.

– Tehát maga ügyvéd? – kérdeztem.

– Hát persze, hogy az vagyok. Ő pedig a társam, Elizabeth Ellery.

– Üdv, Elizabeth – mondtam, és felé nyújtottam a kezem.

Erre Garrett összecsippentette az ujjával az orrcimpáját.

– Ms. Davidson, Patrick említette, hogy ön lát bennünket.

– Így igaz.

– Hogyan lehetséges ez?

– Hosszú történet. De először is – mondtam, hogy elejét vegyem a kérdésözönnek – tegyük egyenesbe a dolgokat: önök hárman partnerek ugyanannál az ügyvédi irodánál, és mindhárman tegnap éjjel haltak meg?

– Ki halt meg még tegnap éjjel? – kérdezte Bob bácsi, szélsebesen lapozgatva a noteszében.

– Mindhármunkat meggyilkoltak tegnap éjjel – helyesbített Sussman. – És mindnyájunkat duplán csapoltak meg, kilencmilliméteressel.

Elizabeth csodálkozva húzta fel tökéletesen ívelt szemöldökét:

– Duplán csapoltak meg?

Sussman zavartan mosolygott, és cipője orrával megpróbálta rugdosni a port. Hiábavaló kísérlet volt.

– Hallottam, hogy a zsaruk így mondják – tette hozzá.

– Csak két gyilkosságunk van.

Bob bácsira néztem:

– Csak két gyilkosságot jelentettek tegnap éjjel? Pedig három történt.

Garrett nagyon csöndben volt; valószínűleg azon morfondírozott, miben is töröm a fejem, és honnan tudhatok ilyesmit, hiszen nyilvánvalóan nem láthatom a halottak lelkét, ebből kifolyólag ők nem is szolgálhatnak a saját halálukra vonatkozó információval. Ez egész egyszerűen lehetetlen, és kész.

Bob bácsi a noteszében keresgélt:

– Van egyszer Patrick Sussman, akire a lakása előtt találtak rá, a Mountain Run körzetben, és egy másik férfi, nevezetesen Jason Barber.

– Rendben, tehát itt van velünk most Patrick Sussman, a… legifjabb – mondtam, és Sussmanre villantottam a mosolyomat –, valamint Jason Barber. Ő azonban még a tagadás fázisában van – odapillantottam a holttestre, és láttam, hogy a halottkém épp akkor húzza be a hullazsák cipzárját.

– Segítség! – kiáltotta Barber, és tekergett, mint hernyó a kerti lapáton. – Nem kapok levegőt!

– Ó, az ég szerelmére – suttogtam hallhatóan. – Felkelne végre?

– És ki a harmadik? – kérdezte Bob bácsi, – Elizabeth Elleryt is meggyilkolták – mondtam, és nagyon kellemetlenül érintett, hogy a nő jelenlétében kell ezt mondanom. Elég bizarr helyzet volt.

Garrett leplezetlen ellenszenvvel nézett rám. A harag a legalapvetőbb érzelem, amikor az ember olyasvalamivel kerül szembe, amit képtelen elhinni. De most teljesen őszintén:

Garrett tehet egy szívességet.

– Elizabeth Ellery? Az ő halálát nem jelentették.

Elizabeth Garrettet tanulmányozta:

– Kissé bosszúsnak tűnik az uraság.

Bólintottam:

– Nem hiszi el, hogy látlak benneteket. És nagyon bosszantja, hogy beszélek veletek.

– Nagy kár. Pedig olyan… – elfordította a fejét, hogy Garrett hátsófelét is szemügyre vehesse –…jóképű fickó.

Kuncogtam, és diszkréten pacsiztunk egyet, amitől persze Garrett még kényelmetlenebbül érezte magát.

– Tudod, hol a holttested? – kérdeztem Elizabethtől.

– Igen. Épp a nővéremet készültem meglátogatni, aki az indiai iskola és Chelwood közelében lakik. Ajándékot vittem az unokaöcsémnek. Lemaradtam a szülinapi bulijáról – tette hozzá szomorkásan, mintha épp akkor döbbent volna rá, hogy innentől fogva minden másról is le fog maradni. – Hallottam a gyerekeket játszani a hátsó udvaron, és arra gondoltam, belopózom és meglepem őket. Ez az utolsó dolog, amire emlékszem.

– Így hát te sem láttad a gyilkost? – kérdeztem.

Nemet intett.

– És hallottál valamit? Ha lelőttek, bizonyára… – Nem emlékszem.

– Hangtompítót használt – mondta Sussman. – Furcsa hangja volt, tompa, olyasmi, mintha egy ajtót csapnának be.

– Hangtompítót használt a gyilkos – közöltem Bob bácsival.

– És kettejük közül egyik sem látta, hogy ki tette. Pontosan hol a holttested? – kérdeztem Elizabethtől. Amint elmondta a címet, elismételtem Bob bácsinak a hallottakat. – A ház mellett van. A bokrokban, így nem csoda, ha még nem bukkant rá senki.

– Hogy néz ki? – kérdezte Bob bácsi.

– Hát, fehér bőrű, körülbelül százhatvanhét centi magas – feleltem, és igyekeztem megsaccolni a magasságát úgy, hogy figyelembe vettem a nyolc centi magas cipősarkakat is.

– A mindenit, nagyon érted a dolgod! – jegyezte meg Elizabeth.

Elégedetten mosolyogtam.

– Szőke haj, kék szem, és egy világos színű anyajegy a jobb halántékon.

Zavartan törölgette a halántékát:

– Szerintem inkább vér lesz az – mondta.

– Ó, elnézést. A színek néha kissé elmosódottak. – Bob bácsi noteszében a bejegyzésre böktem: – Húzd ki az anyajegyet – mondtam, majd ismét a bácsikámra emeltem a tekintetem: – Minden bizonnyal ő az egyetlen halott a bokrokban, aki nagynevű tervező által készített piros kosztümöt és tűsarkút visel.

Garrett már majdnem vicsorgott:

– Szállj be a kocsimba – sziszegte oda nekem –, és itt ne hagyd a halott nő szellemét! – tette hozzá kissé szarkasztikusan.

Bob bácsihoz fordultam:

– Hagyod, hogy így beszéljen velem?

Bob bácsi vállat vont:

– Mit tegyünk? Garrett nem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban.

– Nagyszerű – mondtam sértődötten. No, nem mintha nem tudtam volna kezelni. Egyszerűen csak panaszkodni akartam egy kicsit. Mielőtt elmentünk, azért kellett valamit kezdenem Barberrel is. Elizabeth, Sussman és én a mentőautó felé vettük az irányt, amíg a halottkém Dwight őrmesterrel beszélgetett.

Barber orra kikandikált a hullazsákból.

– Kispofám, nem viccelek, muszáj kiszállnia a testéből. Hú, teljesen kiakaszt!

Előrehajolt, de épp csak annyira, hogy láthassam az arcát.

– A francba is, ez az én testem! Ismerem a törvényt! A mindenségit! A tulajdonjogról szól a törvények kilenctized része, nekem maga ne magyarázzon! Különben is, ami magát illeti – mondta, és rám emelte az ujját a zsákból –, nem azért van itt, hogy a segítségünkre legyen? Hogy támogasson bennünket, amikor szükségünk van rá? Nem ez a feladata?

– Nem, hacsak nem nagyon muszáj.

– Nos, erre négy szóval tudok válaszolni: maga ki van égve!

Sussmanhez fordultam, és sóhajtottam egy nagyot:

– Senki sem képes elfogadni, hogy képtelen vagyok pontosan átlátni a helyzetüket. Megpróbálná esetleg ön jobb belátásra bírni?

Garrett a kocsija mellett állt, és azon fortyogott magában, hogy nem követtem őt hűséges kiskutya módjára.

– Davidson! – kiáltott át a kocsitetőn.

– Swopes! – rikoltottam vissza neki, imitálva a bajtársak közt szokásos módit, mely szerint a vezetéknevükön szólítják egymást. Az ügyvédekre pillantottam: – Találkozzunk az irodámban.

Sussman bólintott, majd a társára meredt, aki láthatólag nem volt hajlandó elfogadni a tényt, hogy mostantól alulról lesz kénytelen szagolni az ibolyát.

Elizabeth mellettem jött Garrett autójáig.

– Ülhetek a cukipofa mellé?

Rávillantottam a lehető legszélesebb mosolyomat:

– A tiéd lehet, szőröstül-bőröstül.