CSENDES ÉJ

 

 

Az alacsony lány egyedül korcsolyázott a sötétben. A Dow-tó ilyenkor, december végén teljesen be volt fagyva. A jég néhány órával korábban még tele volt ünneplőbe öltözött emberekkel, a pavilonban alig fértek a rock súlyos ütemére táncoló párok.

De most már majdnem éjfél volt, és Kelly egyedül korcsolyázott. Hideg volt, szorosan maga köré tekerte vastag, steppelt kabátját, amelyben majdnem úgy nézett ki, mint azok a rongybabák, amelyekkel akkortájt árasztották el a játékboltokat.

A szél hangosan zúgott a magányos éjszakában. A jeget csak a telihold világította meg, ferdén vigyorgott le Kellyre. A lány a fejében hallható zenére pörgött és kanyargott.

Sztereo fülhallgatójából a Hattyúk tava szólt; akkor is erre táncolt, amikor nem jutott be az olimpiai csapatba. A zene sötét, baljóslatú szenvedélyessége pontosan illett hangulatához. Egyedül korcsolyázott, itt nem voltak bírák, nem volt közönség. Nem volt senki.

Nem érdekel, mondogatta. Jobb egyedül. Senkire sincs szükségem. Magamban is remekül szórakozom.

Épp egy dupla axelbe kezdett bele, amikor a kommunikátor búgása megszakította a zenét. Annyira megijedt, hogy megbotlott, és fenékre esett.

Szétcsúszott lábbal ült a jégen, de azonnal benyomta az övén a kommunikátor gombját.

– Angel Star, Robbie beszél. Kitört a válság. Mindenki az állomáshelyére. Azonnal válaszolj.

Kelly gyűlölte ezt a becenevet. Az anyja Stella Angélának keresztelte, de vaskos, tompa orrú, szeplős, vörös hajú nagylány lett belőle, sokkal inkább a környék megszelídíthetetlen vadóca, mint holmi angyali kis csillag. Tízéves korában az összes fiút meg tudta verni az iskolában, és tizenhárom volt, amikor megszerezte a fekete karateövet. De nem került be a korcsolyaválogatottba.

Tömzsi volt, a reflexei és az esze egyformán gyorsak. Alakja nem volt formásnak mondható, szinte nyílegyenes vonal a vállától a csípőjéig. És nem volt egyetlen barátja sem, pedig már három hónapja állomásozott itt Ottawában.

Felkelt a jégről, lecibálta egyujjas kesztyűjét, és kirántotta a kommunikátor gombostűfejnyi mikrofonját. A hajszálvékony vezeték halkan búgott.

– Oké, Robert, indulok. Bár ha engem kérdezel, elég hülye időpont egy válság kirobbantására.

Robbie hangja halálosan komoly volt.

– Tudod, hogy nem mi robbantjuk ki őket, mi épp hogy megakadályozzuk a robbanást. Villámgyorsan repítsd ide a kis hátsódat, tündérkém.

Kelly odakorcsolyázott a sötét, elhagyatott pavilonhoz, és egész úton morgott. Holnap lesz a huszonkettedik születésnapom, dörmögte. És talán tudják? Talán törődnek vele? De a vékony, cinikus máz alatt kétségbeesetten reménykedett, hogy igenis tudják, és törődnek vele. Főleg Robert.

A bázis, egy alacsony épületcsoport a régi kísérleti farm területén, alig egy mérföldre volt a tótól. Kelly villamos motorján tette meg a buckás utat, melyet kétoldalt embermagas hósáncok szegélyeztek. Ottawa tornyai csillogtak és integettek. A távolban mindenütt ragyogott az ünnepi kivilágítás.

Elhaladt az állomás határát jelző drótkerítés mellett, egyenesen a főbejárat nagy, nyitott kapujához. Alig figyelt a kapu fölé vésett jelszóra. Bezárta a motort a bejárat melletti tárolóba, és odabiccentett a két őrnek, akik a bódéjukban melegedtek a hősugárzó mellett, gépiesen meglengette feléjük az azonosító jelvényét, és súlyos téli csizmájában ledübörgött a rámpán a földalatti monitorközpontba.

Lehet, hogy kitört valami istenverte válság, gondolta, de ezeken az ostoba őrökön nem látszik semmi, az biztos.

Az öltözőben lerángatta vastag kabátját és csizmáját. Alatta a Békehadtest égszínkék egyenruháját viselte. A vállán lévő ezüstsávok mutatták, hogy hadnagy, a stilizált T, amely pedig majdnem olyan volt, mint egy kinyújtott kéz, talán egy gépé, azt, hogy teleoperátor.

Ez a legjobb időpont, hogy behívjanak szolgálatra, morgolódott, miközben felhúzta kékesszürke gyakorlóruháját. Épp elegen vannak, akikkel betölthetnék ezt a műszakot, miért mindig pont engem szúrnak ki? És miért nem tudják annyira befűteni ezt az átkozott barlangot, hogy dolgozni lehessen benne?

Ebben a pillanatban két másik operátor is bejött. Hallgattak, az arcuk komor volt. Odabólintottak Kellynek.

A lány megborzongott a hűvösen párás levegőben, és egy pillanatig töprengett, ne vigye-e magával a kabátját a monitorközpontba, de aztán mégis a szekrényben hagyta. Ahogy kinyitotta a csarnokba vezető ajtót, még három ove-rallos alakot látott a hideg betonfolyosón a központ felé sietni, két nőt és egy férfit. Egyik nő menet közben húzta fel a ruhaujján a cipet.

Robbie vidámnak látszott. Százkilencven centis Adonisz volt, és a mosolya még a wolframmal ötvözött acélt is megolvasztotta volna. Az egyenruhája, még az overall is, úgy állt, mintha ráöntötték volna, vállán a négyágú kapitányi csillag.

– Sajnálom, hogy épp ma este kellett berángassalak -mondta, és megajándékozta egy mosolyával –, de tudod, Angel Star, azt hiszem, igencsak rázós lesz a szitu.

Bárki szólította máshogy, mint a vezetéknevén, Kelly azonnal felmeresztette a tüskéit. De a jóvágású Roberttől még ezt a becenevet is eltűrte.

– Mi van?

Látta, hogy mind a tíz monitoroszlop működik, tíz férfi és nő ül előttük a mély, párnázott székekben, fejükön fülhallgató, szemük a domború képernyőkre mered, ujjuk villámgyorsan táncol a billentyűkön. A levegő szinte szikrázott a feszültségtől. A terem melegnek és tömöttnek tűnt, mindenki izzadt. Az egyetlen fényt a képernyők szolgáltatták; úgy villogtak, mint a kandalló tüze, nyugtalan, táncoló fényeket vetítettek a kopár betonfalakra.

Az oldalsó széken egy sor pilóta terpeszkedett: még most is megpróbáltak lazának és nyugodtnak látszani, pedig tudták, hogy bármelyik pillanatban akcióba szólíthatják őket. Ennek a műszaknak Robert volt a parancsnoka, a kommunikátor magas székében ült a monitorok mögött és fölött. Kelly akárhogy kihúzta magát, alig volt nagyobb az ülő férfinál.

– Mi nincs?– félelte Robert. – Pedig az ember azt hinné, hogy ma este mindenki otthon van a családjával.

Odaintett a képernyők felé; a villódzó képek a világ több tucat pontját mutatták.

– A Yukon Területen egy hegymászó család fennragadt a Burgess csúcson. Egy műhold vette a segélykérő adásukat. – Kelly meglátta Jan van der Meer – a férfi azon kevés monitorosok közé tartozott, akit névről ismert – válla fölött a vad hegyvidék infravörös képét.

– És egypár dilinyós terrorista – folytatta Robbie, és rámutatott egy távolabbi képernyőre – megpróbálta elrabolni az egyik atom-tengeralattjárót, amelyet épp most szerel le Connecticutban az USA haditengerészete.

Kelly szemmagasságból látta a mólóhoz kikötött tengeralattjárót. Fényes fémsisakos katonai rendészek épp a várakozó rendőrségi kocsihoz vezettek egy csomó álcázó festékkel dekorált arcú férfit és nőt.

– De a válság Eritreában van – mondta Robert.

– Csak nem újra? – felelt Kelly. – Hisz már több mint egy éve szarakodnak ott.

Robert mereven bólintott, megérintett egy gombot magas széke karfáján, és a szájához emelte a mikrofont.

– Jan, kérlek, mutasd Eritreát.

Van der Meer ernyedt, szótlan holland volt, az egyenruhája pedig mindig mintha egy számmal nagyobb lenne a kelleténél. Majdnem szégyenlősen nézett át a válla fölött, és bólintott. Mélyen ülő szemével, beesett, csontos arcával olyan volt, mintha egy halálfej bólintana igent. Hosszú, vékony ujjával megütögette a billentyűket, és képernyőin megjelentek a kísérteties infravörös képek, amelyeket egy, a Közel-Kelet fölött pályára állított műhold közvetített.

Eltartott egy ideig, amíg Kelly azonosítani tudta a homályos formákat és árnyékokat. Tankok. És mögöttük tüzérségi egységeket vontató teherautók. A hajnal előtti sötétben vonulnak a hegyekben az eritreai határ mentén.

– Tényleg támadni fognak? – Kelly hangja hirtelen magas és éles lett –, mint egy ijedt kislányé.

– Ha hagyjuk – felelte Robbie, aki most már nagyon komoly volt.

– De hát tudniuk kell, hogy mindent be fogunk vetni!

Robert felvonta a szemöldökét. Fiatal, sima homloka összeráncolódott.

– Talán azt hiszik, hogy megúszhatják. Esetleg arra számítanak, hogy nem tudunk elég gyorsan reagálni, vagy hogy az Afrikai Tömbben lévő barátaik megakadályozzák, hogy Genf egyáltalán beavatkozzék.

– Épp most vetettünk véget a disznóságnak Sri Lankán. Talán azt hiszik, nem vagyunk elég erősek...

– Rendkívül sürgős üzenet Genfből! – kiáltotta Bailey, a néger asszony, aki a hármas állásban dolgozott. Los Angeles-i amerikai volt, magas, hosszú lábú és kecses. Kelly annyira irigyelte a szépségét és sima, kakaóvajszín bőrét, hogy az már szinte fájt. Ráadásul a szeme sötét, egzotikus és mandulavágású. Kellyé meg ronda, unalmas, közönséges barna.

Robert a fülhallgatójához emelte a kezét. Szeme összeszűkült, és a pillantása Kellyébe mélyedt.

Bólintott, suttogva válaszolt, aztán eltolta magától a mikrofont.

– Ez az, kölyök. Mindenki a fedélzetre!

Kellyt mintha áramütés érte volna, félt és izgatott volt. A többi pilóta is megmozdult.

– Indulok – mondta Kelly.

De Robert már újra lehúzta a mikrofont, és most az állomás interkomjába szólt bele.

– Pilóták, foglaljátok el a helyeteket. Minden pilóta foglalja el a helyét.

Kelly átrohant a monitorközpont ajtaján, ki a hosszú központi folyosóra. Hallotta, hogy Robert szerencsét kíván neki. De nem volt benne biztos. Nem számít, monáta, és tudta, hogy hazudik magának.

A technikusok hátrahúzódtak, mikor Kelly beugrott a pilótaülésbe, és szakértő pillantását végigfuttatta a műszereken. A képernyőn látta a kis gép pisze orrát, amely mélyfeketére festve csillogott a hajnal előtti sötétségben.

A kommunikációs tejhallgatókat fiús hajára szorította, és figyelte az eligazítást; nem volt feiszállás előtti ellenőrzés, ezt már a technikusok elvégezték, és az adatokat betáplálták a fedélzeti számítógépbe. Kelly magára húzta az opálos üvegburát, és belerepült a sötétségbe. Az útvonalat már menet közben kapta meg Genfből.

Az agresszorok ellen több tucat gépet küldtek; minden szabad Békehadtest-támaszpont pilótái ott ültek a gépeikben, kezük a műszereken. Persze megint a szokásos késedelem és félreértések, de Kelly hirtelen szabadnak és boldognak érezte magát, teljesen egyedül a mozgékony kis repülő irányító műszerei előtt. Minden mozdulata összhangban volt a gépével, idegei összeolvadtak áramköreivel; kettejük egyesülése bensőségesebb volt, mint amilyen férfi és nőé lehet.

A gép a lehető legkisebb volt, anélkül, hogy ez a teljesítményét csökkentette volna. Kihasználva a titkos technológia legújabb eredményeit, csendes Stirling motorja olyan

lassan forgatta a propeller hat lapátját, hogy gyakorlatilag hangtalanul repült. Viszont lassú volt, kínosan lassú. Nagyrészt fából és műanyagból építették, hogy a radar és az infravörös hőkeresők ne találhassanak rá. Nem arra tervezték, hogy gyorsabb legyen az esetleg rátaláló ellenségnél. Hogy a szabad szemmel való észlelést is nehezebbé tegyék, Kellyt úgy képezték ki, hogy alacsonyan repüljön, a dombtetőket és fákat kerülgetve, hirtelen szélrohamokkal kacérkodva, amelyek a földre ránthatták volna a törékeny kis gépet.

Kelly vadászó bagolynak látta magát, amelyik csendesen köröz az éjszakában, zsákmányra lesve. A rádió fülhallgatóján át megtudott mindent, amit tudnia kellett – pontosabban mindent, amit Genf képes volt megmondani. Most, hogy hangtalanul repült a sötét és veszedelmes eritreai hegyi hágók között, kikapcsolta a rádiót.

Bagoly vagyok, gondolta, vadászó bagoly. De a levegőt sólymok is járják, és vigyáznia kell, nehogy vadászból vaddá váljék. Egy modern lökhajtásos harci gép, mely percenként több ezer sorozatot képes kilőni, pillanatokkal a felfedezése után megsemmisíthetné. És zavarta az ellenőrző rendszer egy-két másodperces késleltetése, hisz egypár másodperc az élet és halál közötti különbséget jelentheti.

De először fel kell fedezzenek, nyugtatta meg magát. Légy csendes. Légy láthatatlan.

Most már a hideg ellenére is izzadt. Nem a félelemtől, ez az a fajta izzadság volt, ami a sikeres edzésen önti el az embert, és amikor felkészül az akcióra, amelyet több hónapos kemény testi-lelki kiképzés előzött meg.

A repülő minden rendszere a műszerfalon lévő vezérlőgombokhoz volt kötve. Elég a hüvelykujj egy gyors mozdulata, és a gép hátára fordul, vagy meredeken felszáll a sötét égbe. Mint egy jégtáncos, gondolta. Én meg te, gépem, bemutatunk nekik néhány olimpiai figurát, mielőtt végeznénk.

A fülhallgatójában megszólaltak az agresszorok rádióadásai; nem értette a nyelvet, hát balra nyúlt a műszerfalon, és egyetlen mozdulattal bekapcsolta a fordító számítógépet. Túl lassú volt ahhoz, hogy igazi segítséget jelentsen, de azért elkapott egypár szót...

– ... A tankhadoszlop ... roham ... bevetés ...

Bal kézzel lekopogott valamit á könyöke melletti billentyűkön, aztán megérintette a szürke műszerfal tetején lévő fekete gombot, és ezzel elindította a manővert.

A pilótafülke mögötti zsilipen sok ezer apró fémes forgács hullott ki; úgy szóródtak szét a sötét éjszakai levegőben, mint a csillogó hókristályok. De ezek a monomolekulá-ris méretű pelyhek nyugodtan lebegtek a hajnal előtti szélcsendben. Órákig fennmaradnak a levegőben, együtt táncolnak minden apró fuvallattal, és sok ezer megahertzes frekvenciatartományban lehetetlenné tesznek minden rádió-összeköttetést.

A Békehadtest első taktikai szabálya: a modern hadviselés erősen függ az elektronikus kommunikációtól. Tedd hidegre a kommunikációs rendszerüket, és ezzel hidegre tetted a támadást.

Maga mögött hagyta a hosszú árnyékolóernyőt, és leszállt egy vad, fás völgybe. Olyan alacsonyan repült, hogy a falevelek szinte a gép hasát súrolták. Folyó csillogott a halvány fényben. Kelly infravörösre kapcsolta a képernyőt, és igen, meglátta a tankhadoszlopot a folyóparti úton. Ronda, szürke halmok, az ágyúcsövek úgy meredtek előre, mint görcsbe merevedett ormányok.

Jó mutatást a rádióval, hapsikáim, mondta hangtalanul.

Ha a tankok eljutnak a határig, és átlépnek Szudán területére, agressziót követnek el, és a Békehadtest parancsnoki vezérlőgépeiről kilőtt kis, okos rakéták majd elkapják őket. De amíg a határt át nem lépik, nem szabad veszélyeztetni a legénységüket.

A Békehadtest második taktikai szabálya: nem lehet ellentámadást indítani, amíg az agresszor nem támadt. Mutass akkora erőfölényt, hogy meggyőzzed az agresszort, támadását meg fogod állítani, de ne lőj, amíg valóban sor nem került az agresszióra.

1. folyomány: nem számít, ki támad és miért. A Békehadtestnek az a feladata, hogy megakadályozza a támadást. Rendőrök vagyunk, nem bírák.

Kelly tudta, mire képesek azok az okos rakéták. Alig voltak karhosszúságúak, a fejük nem robbanó fáradt uránium, amelynek az anyaga olyan sűrű, hogy úgy szalad át a százmilliméteres vastag páncélon, mint a közönséges puskagolyó a vajon.

A Békehadtest harmadik taktikai szabálya: ha csak egy mód van rá, a fegyvereket pusztítsd el, ne az embereket.

De hát egy tank mozgó fegyverraktár, tele van éghető üzemanyaggal és robbanékony lőszerrel. Szinte akárhol találja el a hipergyors lövedék, lángra gyullad vagy felrobban, mint egy miniatűr vulkán. A bennülőknek nincs esélyük a menekülésre. És akármilyen kicsi is a lövedék, a körömnyi chip könyörtelen, makacs pontossággal vezérli a célba.

Egy kicsit megdöntötte a gépet, hogy jobban lássa a lassan haladó tankokat. Rádöbbent, azt reméli, hogy a pihéi annyira összezavarják a kommunikációjukat, hogy még a határ innenső oldalán kénytelenek lesznek megállni. Különben az ezerdolláros rakéták tönkreteszik a milliódolláros tankokat. És a bennük ülő emberek meghalnak. Fiatalemberek, akik olyan ostobák, hogy elhitték, népüknek joga van megtámadni a szomszédját. Vagy olyan jámborak, hogy elhiszik, bármi is a parancs, teljesíteniük kell. Fiatalemberek, akik pedig szeretnének élni, megházasodni, gyerekeket nevelni és megérni a tisztelettel övezett aggkort, amikor majd unokáiknak mesélhetnek híres csatákról és saját nemes hősiességükről.

Dicstelenül fognak meghalni, élve megsülnek a tankokban, és ahogy a lángok tüdejüket perzselik, utolsó leheletükkel ordítani fognak.

De Kellynek még egyéb dolga is volt.

A Békehadtest negyedik taktikai szabálya: a gépesített hadseregnek üzemanyagra és lőszerre van szüksége. Ha elvágod az utánpótlást, ugyanolyan eredményesen leállítottad őket, mintha megölted volna a katonákat.

Kelly gépe felderítő volt, nem harci egység. Nem is voltak fegyverei. Vadászó bagoly volt ugyan, de információra vadászott, nem áldozatokra. Valahol a terméketlen síkságok és mély folyóvölgyek veszedelmes útvesztőjében ott kell lennie az utánpótlásraktáraknak, az üzemanyagdepóknak, a lőszerraktáraknak, melyek a támadó hadsereg vérét és inait jelentik. Kellynek az volt a feladata, hogy ezeket megtalálja. Méghozzá gyorsan.

Ha a feladat könnyű lett volna, nem őt küldik. Ha a készleteket meg lehetett volna találni műholdas felderítéssel, már rég rájuk irányították volna a támadó rakétákat. De az eritreaiak hosszú, türelmes munkával készítették elő a szomszédjuk elleni támadást. Mélyen a föld alá ásták raktáraikat, hogy megvédjék a Békehadtest kémkedő műholdjaitól és a felfedezést szükségszerűen követő rakéta– és messzehordó tüzérségi támadásoktól.

Kellynek és bagolyszerű kis gépének át kellett repülnie ezeken a kanyargós völgyeken, és a spektrumon végig keresni, fürkészni hő-, fény-, mágneses tér-, sőt szagérzékelőivel. És meg kell találnia azokat a raktárakat, még mielőtt olyan magasra feljön a nap, hogy fénnyel árassza el a völgyeket. Napvilágnál elkerülhetetlenül felfedezik apró, fegyvertelen gépét. És ha megtalálták, gyorsan és kegyetlenül elpusztítják.

Minden érzékelője élt és figyelt, Kelly pedig könnyedén, ügyesen ment végig egyik kanyargós völgyön a másik után. Feszült volt, ugyanakkor furcsa módon nyugodt is. Ismerte a tétet, a veszélyt, de amíg mozgékony kis gépe műszerei előtt ült, boldog volt. Ugyanúgy, mint amikor egyedül táncolt a jégen – ilyenkor az égvilágon semmi nem számít, csak az ember saját mozdulatai. Itt nincs közönség, nincsenek bírák. Kelly boldog és szabad volt. És magányos.

Lassan virradt. Már csak kevés ideje maradt.

Az érzékelők kezdtek adatokat közvetíteni, itt nagy fémtömegek vannak elásva, ott félreérthetetlen, hőkisugárzás és a frissen fölásott földhalomról emberi izzadság és gépolaj és plasztikbomba szagfoszlányai. Az adatokat erősen összesűrítve, lézerfénnyé átalakítva lőtte fel a várakozó műholdra, és reménykedett, az eptreaiaknak nincsenek olyan szuper műszereik, amelyekkel észlelhetnék az ilyen adásokat, és megállapíthatnák, hogy az ő gépéről erednek.

Sok hasonló félderítő fésülte át a szövevényes völgyeket, mindegyik pilóta azt remélte, hogy az eritreaiak nem veszik az adását, nem fedezik fel, mielőtt teljesítette a feladatát, hogy biztonságban hazarepülhet.

Semmi lényeges, állapította meg Kelly, mikor végigfutott a képernyőn megjelenő adatokon. Egyik felfedezett depó sem tűnt olyan borzasztó jelentősnek. Helyi tartalékok. De hol van a legfontosabb, a fő haderő központi lőszer- és üzemanyagraktára? Nem lehet még messzebb, mélyebben benn az ország területén, töprengett, valahol a határhoz közelebb kellett elásniuk.

Az ég már olyan világos volt, hogy a csillagok kezdtek elhalványulni, de a földet még mindig árnyékok borították. Kelly gondolkozott, engedélyt kérjen-e Genftől, hogy meg-forguljon, ahelyett hogy még mélyebben hatolna.be az eritreai területre.

– A fenébe is – motyogta –, mire képesek elhatározni magukat, idekinn már ragyogni fog a nap.

Bal szárnya körül megfordította a gépet, és elindult a saját nyomán visszafelé. A dombvonulat fölé emelkedett, és ide-oda repkedve átfésülte a neki kiosztott négy fő völgyláncot.

Kell legyen itt valahol egy központi raktár – győzködte magát. Egyszerűen kell.

Mert ha nincs, gondolta, akkor bajba kerül. Ha a központi raktár mélyebben benn van az ország területén, és ő azért nem találta, mert nem hajtotta végre maradéktalanul a parancsot, nemcsak eritreaiak és szudániak, de a Békehadtest katonáinak életét is kockáztatja. És a saját karrierjét, a saját jövőjét is.

A gép érzékelői hűségesen jelezték az összes kisebb raktárt, amelyet már első útja során is észlelt. Még ilyen magasról is észre lehetett őket venni.

Egy pillanatra megdermedt a rémülettől, amikor meglátta, hogy a gépe árnyéka előtte fut a földön. A nap már a látóhatár fölött volt, ő meg olyan magasan, hogy észrevehette bárki, aki véletlenül fölnéz.

Összeszorította a fogát, és makacsul ragaszkodva tervéhez, ide-oda cikázott a völgyek fölött, egyre közelebb a határhoz. Látta maga alatt a harckocsi- és teherautó-oszlopokat – egy részük lassan haladt előre, egy részük állt. A hosszú, csúf tüzérségi egységek működésbe léptek, a lövedékek sivítva szálltak át a szudáni területre.

Megkezdődött a támadás.

A távolban fekete, olajos füst szállt az egyre fényesedő égre. Ott emberek halnak meg.

Végigfuttatta ujjait a képernyő műszerein: orr– és tatmegfigyelők – nincs más repülő a láthatáron. Eddig rendben volnánk, gondolta. Nem találtak meg. Egyelőre.

Az infravörös érzékelő valami szokatlant mutatott tőle balra: meleg foltot egy meredek, sziklás lejtőn, mely a folyómederig nyúlt. Kelly enyhén megdöntötte a gépet, és reménykedve figyelte az érzékelőket.

Barlang a vízmosás koptatta domboldalban. Az évszázadok záporai úgy összeszabdalták a lejtőt, hogy gyűrött, kopott szürke kordbársonyra emlékeztetett.

– Csak egy nyavalyás barlang – motyogta Kelly csalódottan. Amíg észre nem vette, hogy meglehetősen széles, kanyargós utat építettek a völgy fenekétől a barlang bejáratáig. Hepehupás földút volt, esős időben veszedelmes. De most száraz évszakban jártak, és egy teherautó, zötykölődött meglehetősen gyorsan felfelé az úton. Hátsó kerekei alól porcsóva szállt fel.

Kelly még lejjebb ereszkedett, a völgyet határoló dombok közé. A folyóparti csenevész fák alatt egy teherautó-oszlop rejtőzött, a hőkibocsátásból ítélve járó motorral,

Kelly vadul nyomkodta a kommunikációs rendszer gombjait, és szinte beleénekelt a mikrofonba.

– Megtaláltam! Központi utánpótlásraktár, alig tízlépésnyire a határtól.

Tudta, hogy a genfi – és ami azt illeti, ottawai – monitorok beazonosítják, honnan jött az adás. Nagyon valószínű, hogy az eritreaiak is.

Tíz kétségbeejtően hosszú másodperc múlva Robbie hangja válaszolt:

– Lehet, hogy raktár, de mitől vagy benne biztos?

– Az ördögbe is, a teherautó-konvoj! – kiabált vissza Kelly mérgesen. – Most indulnak az úton!

Így is volt. A teherautók üresnek látszottak, és felfelé mentek az úton, a barlanghoz, ahol majd megrakják őket az üzemanyaggal és lőszerrel, ami a csata folytatásához kell.

– Még ha igaza van is – jött a genfi hang, amely feszült volt, és enyhe norvég akcentussal beszélt –, nem tudjuk megsemmisíteni a raktárt. Túlságosan is jól védett.

Kelly nem szólt. Tudta, mi következik.

– Térjen vissza a bázisra. Küldetése véget ért.

Kelly csalódottan az ajkába harapott. Aztán figyelmeztető búgás a műszerfalról: egy radar észlelte. Rendes körülmények között ez nem zavarta volna, de az egyre világosodó hajnalban, a közelben néhány száz ellenséges katonával, tudta, hogy bajba került.

Ösztönösen felnézett, aztán ellenőrizte a képernyőket. Két kondenzcsík odafönn. Ha megpróbál kimászni ebből a völgyből, úgy csap le rá a két lökhajtásos vadászgép, mint a sólyom a zsákmányra.

Kelly mély lélegzetet vett, és mérlegelte a helyzetét. Gyerekesen felpuffasztotta az arcát, aztán kifújta a levegőt.

– Hát akkor már akár ellenőrizhetem is, hogy igazam van-e.

Gázt adott, és egyenesen a barlang szájának irányába kormányozta a gépet.

Az orrképernyő mellett nyomjelző lövedékek süvítettek el, és akusztikus érzékelői lövések hangját közvetítették; főleg kézifegyverek. A lenti katonák rajta gyakorolják a célba lövést. Pocsékul céloznak, mondta magában, aztán hozzátette, hála istennek.

Maximális sebességgel szállt le, májdnem olyan gyorsan, mint egy modern sportkocsi. Ahogy közeledett a barlang tátott szájához, puska- és géppuskatűz követte. Odabenn sötét volt, a gép érzékelői azonnal infravörösben mutatták, mi van előtte.

Igen, gondolta Kelly, ez a fő raktáruk. Mintha kimerevítették volna a képet, egy másodperc törtrésze elég volt minden részlet megfigyelésére.

Már többtucatnyi teherautó volt a hatalmas barlangban, épp felrakodtak rájuk. A katonákat megzavarta, hogy hirtelen egy repülő kezdett fölöttük körözni. Néhányan a félelemtől kimeredt szemmel mozdulatlanná dermeátek, mások a teherautók alatt kerestek menedéket, vagy a barlang szája felé rohantak.

A barlang tömve volt üzemanyagos hordókkal és lőszeresládákkal. Jó volna tudni, kitől vették ezt a sok cuccot, gondolta Kelly. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megpróbál felszállni és elmenekülni a vadászgépek elől. Eszébe jutott, lehet, a kamerák máris begyűjtötték az értékes információt arról, hogy ki is ennek a háborúnak a szállítója. De tudta, hogy mindez hiú ábránd, ennek a küldetésnek vége. Nem Genf, hanem a géppuskások miatt, akik szitává lövik, amint elindul a határ felé.

Így hát nem szállt föl. Gázt adott, és teljes sebességgel belerohant egy nagy halom olajoshordóba. Sem nem hallotta, sem nem érezte a robbanást.

Kelly hosszú másodpercekig ült a párnázott székben, és az elsötétült műszerfalra meredt. A keze annyira reszketett, hogy meg sem próbálta felnyitni az üvegburát. Egy technikus emelte fel, és lebámult rá. A technikusok a küldetések után vigyorogni szoktak meg viccelődni. De ez a nő komoran nézett.

– Minden oké? – kérdezte.

Kelly nagy nehezen bólintott. Hát persze, gondolta. Ahhoz képest, hogy épp eljátszottam a kamikazét, remekül vagyok.

Egy másik technikus, barna bőrű férfi jelent meg a fülke másik oldalán, és felsegítette Kellyt. A lány óvatosan átlépett a peremen, le az ottawai támaszpont teleoperációs termének betonpadlójára. Két másik teleoperátor pilótaülés még zárva volt, egy csapat technikus ügyködött körülöttük. A negyedik nyitva, üres.

A támaszpont teleoperációs egységét irányító kapitány Kelly felé indult az íróasztala mögül. Az arca komor volt.

Tömzsi, savanyú képű kelet-ázsiai volt, harcias bajusszal, csupa fegyelem, formalitás és glanc.

– Egy TFG-t elvesztettünk, mert a földről lőttek rá – suttogta tajtékozva –, egyet meg az operátora szándékosan megsemmisített.

– De én ...

– Semmi szüksége, hogy védekezzék, Kelly hadnagy. A vizsgálóbizottság majd megtekinti a küldetéséről készült felvételeket, és javaslatokat tesz. Leléphet.

Sarkon fordult – a csizmája csak úgy csillogott –, és visszament az asztalához.

Kelly dühbe gurult. Még hogy TFG, távirányított felderítőgép, füstölgött magában. Operátor! A fenébe ís, ezek repülők\ Én pedig pilóta vagyok!

De tudta, hogy nem igaz. Igenis, távirányított felderítőgépek voltak, ahogy a kapitány mondta. És olyan drágák, hogy ha valaki szándékosan tönkretesz egyet, össze kell hívni a vizsgálóbizottságot. Aztán az is eszébe jutott, hogy eltért az előzetes repülési útvonaltól. Rádöbbent, hogy a vizsgálóbizottság nem fog kesztyűs kézzel bánni vele.

Fáradtan vonszolta magát az öltöző felé. Az ágyára és mindent feledtető álomra vágyott.

Félúton járt, amikor Robbie kiugrott a monitorközponból. A mosolya egyenesen vakító volt.

– Hello, Angel Star! Jó munkát végeztél.

Kelly kényszerítette a szája sarkát, hogy egy hajszálnyit felemelkedjék. Látta, hogy a magas, széles vállú Robbie mögött ott tolakszik majd mindegyik monitorkezelő, és kitódulnak a folyosóra. De hát nem lehet műszakváltás, gondolta, senki más nem ment be.

Robbie észrevette, hogy meglepődött.

– Vége – mondta ragyogva. – Az eritreaiak néhány perce leálltak.

– Abbahagyták az inváziót?

– Visszavertük őket. Szétvertük az első tanktámádást, és majdnem minden tartalékraktárukat megsemmisítettük.

A többi monitorkezelő elindult a folyosón. Úgy kiabáltak, mint a gyerekek, ha lyukasórájuk van.

– Valaki – mondta Robbie ravaszkásan – még a fő lőszerraktárukat is felrobbantotta.

– Az én voltam – suttogta Kelly.

– Tudom! – ölelte át Robbie nevetve a lány keskeny vállát. – Láttuk a képernyőkön. A robbanás a fél hegyet elvitte.

– Biztos sokukat megölte – hallotta Kelly saját hangját.

– Nem annyit, mint ahányan egy kiterjedt háborúban elpusztultak volna.

Kelly tudta, hogy a férfi igazat mond, de ez alig nyugtatta meg. 

– Ők kezdték – mondta Robbie halkabban. – Nem te vagy a hibás.

– De az én felelősségem. A gép is az volt.

Robbie újra ragyogóan mosolyogni kezdett.

– Szóval félsz a vizsgálóbizottságtól? Ne félj. Hidd el, a végén még majd kitüntetést kapsz tőlük.

Kelly ezt valahogy nem tudta elképzelni.

– Gyere, Angel Star. – És Robbie fél karja még mindig átölelve tartotta. – Ne légy olyan komor, pajtikám. Megyünk, mulatunk egyet.

– Most?

– Hát karácsony van, vagy nem? Nem láttál egy rénszarvasok húzta hatalmas szánkót-amíg odakinn repkedtél?

– Nem, nem hiszem – vigyorgott Kelly is.

Robbie elindult az öltöző felé. Keze még mindig a lány vállán volt.

– Bulit rendezek a szállásomon. Meg vagy híva.

Kelly hagyta, hogy szinte vonszolja az öltözőig. Van der Meer és Bailey már ott voltak, épp bebújtak vastag télikabátjukba.

– Helló, hugi – köszönt oda neki Bailey. – Jó munkát végeztél.

Az egész csapat felcammogott a lejtős folyosón, el az őrök mellett, akik még mindig a hősugárzó mellé húzódva ültek bódéjukban. Nem adták jelét, hogy tudnák, az elmúlt egy órában megkezdtek és befejeztek egy háborút.

– Pompásan repülsz – mondta Robbie a lánynak. – Adj nekem leckéket, én is szeretném megtanulni.

Kelly szinte megfulladt, alig bírt nyelni, és örült, hogy a sötétben nem látszik, milyen arcot vág. Be akarta vallani, hogy még sohasem repült igazi géppel, odafenn a levegőben, csak szimulátorban és teleoperátorként. De hallgatott, félt, hogy megtöri a pillanat kristályos szépségét.

Az ég még mindig sötét és csillagos volt, a levegő maróan hideg. Ahogy kiment Robbie-val meg a többiekkel, a hó csikorgott a lábuk alatt. Kelly hátranézett a támaszpont bejárata fölötti feliratra:

NEMZETKÖZI BÉKEHADTEST

EGYETLEN NEMZET SE EMELJEN KARDOT A MÁSIKRA!

Megakadályoztunk egy háborút, gondolta. Voltak áldozatok, de megvédtük a békét. Aztán eszébe jutott, lehet, hogy ez az állásába fog kerülni.

– Ne légy már úgy elkámpicsorodva, kislány – vigasztalta Bailey –, a vizsgálóbizottság nem lesz szigorú veled.

– Remélem.

– Ne izgulj – ismételté Bailey.

Kelly továbblépdelt a tiszti szállás felé, melyet egy út választott el a támaszpont földalatti idegközpontjától.

Szóljak? – töprengett. – De hát nem érdekelné őket. Vagy azt hinnék, hogy mindenáron fel akarom hívni magamra a figyelmet. Aztán meghallotta a saját hangját:

– Tudod, ma van a születésnapom. Ma, karácsony napján.

– Tényleg? – kérdezte Van der Meer.

– Boldog születésnapot, kishúgom – így Bailey. Robbie feltűrte a kabátujját, és az órájára meredt.

– Nem egészen, Angel Star, még egypár másodperc ... Aztán meghallották a távoli énekszót.

– Késik az órád – mondta Bailey –, már elkezdődött az éjféli ének.

– Az ő órájuk siet – ellenkezett Robbie.

Az egész csapat megállt az áttetsző éjszakai levegőn, és hallgatta a tiszta gyermekhangokat, melyek mintha egy másik világból jöttek volna. Kelly a magas Robert és a gyönyörű, meleg Bailey között állt, és úgy érezte, hogy külön neki énekelnek:

Csendes éj, Szentséges éj -Mindennek nyugta kél..

 

 

Damokos Katalin fordítása