2.

 

 

A csillagközi űrhajó két hét alatt tette meg az utat a Carinaétól az Acquataine-halmazig. Leoh doktor ezt az időt használta fel arra, hogy közvetlen tri-di rádióirányítással átvizsgálja az acquatainiai párbajgépet. A feladathoz szükséges technikai segítséget, sugárzásidőt és pénzt az acquatainiai kormány bocsátotta rendelkezésére.

Szabadidejéből igyekezett minél többet a hajó utasaival tölteni. Leoh társaságkedvelő ember volt, nagyszerű társalgó, kellemesen kiegyensúlyozott humorérzékkel. Kivált a fiatal hölgyek kedvelték, lévén abban a korban, amikor kitüntető figyelmét még hízelgőnek érezhették, de veszélyt már nem kellett sejteniük benne.

Sajnos, még így is hosszú órákra maga maradt emlékeivel luxuskabinjában. Ilyenkor akarva-akaratlan végig kellett gondolnia az utat, amelyen mind ez ideig járt.

Albert Robertus Leoh a bölcsészettudományok doktora, a fizika és az elektronika egyetemi tanára, a számítógépes technológia elismert szakértője, a csillagközi tri-di távközlő rendszer szellemi atyja volt; utóbb pszichológiai tanulmányokat folytatott, majd a pszichofiziológia egyetemi tanára, végül a Pszichonik Rt. alapító tagja és a párbajgép feltalálója lett.

Ifjabb éveiben, amikor még nem veszítette el a fiatalság mindenekfölött való önbizalmát, Leoh úgy képzelte el önmagát, mint aki segít majd az emberiségnek kiterjeszteni településeit és szerteárasztani civilizációját a Galaktikában. Még gyermek volt, amikor véget értek a galaktikus háború keserves évei, és a Tejút különféle emberi társadalmai között létrejött – a szövetség alacsonyabb vagy magasabb fokán – a kapcsolat, és a csillagcsoportok többé-kevésbé békésen éltek egymás mellett.

A csillagok között terjeszkedő emberi társadalmakban két mozgatóerő-működött, mégpedig egymással homlokegyenest ellentétes irányban. Egyfelől a felfedezés sürgető vágya, elérni újabb csillagokat, újabb bolygókat; új településeket, új nemzeteket alapítani. A terjeszkedés vágyával azonban szembeszegült egy másik, hasonlóképpen hatalmas erő: az a nézet, hogy a technika fejlődése végül is kiküszöbölte a fizikai munkát, sőt egyáltalán a szegénységet is a civilizált emberi társadalmakból. A civilizáció ernyesztő kényelme béklyóba verte és elevenen maga alá temette a vágyat, hogy az ember túllépje az adott határokat.

A következmény elkerülhetetlen volt. Az idő múlásával a civilizált világok mind zsúfoltabbá váltak. Az emberiség hovatovább túlnépesedett, és gyéren elszórt szigeteken élt a világűr hatalmas óceánjában, amelyben még hemzsegtek a lakatlan szigetek.

Mentségképpen többnyire a csillagközi utazás magas költségeit és nehézségeit emlegették. A csillagközi űrhajók kétségkívül költségesek voltak, főként óriási energiaszükségletük miatt. Csakis a legelszántabb és anyagiakkal legjobban ellátott – gyarmatosító csoportosulások engedhették meg maguknak a kutatást. Az emberiség nagyobb része elfogadta a civilizáció kényelmét és biztonságát, és leélte életét a zsúfolt bolygók mind nagyobbra duzzadó városaiban. Életkörülményeiket szomszédaik és kormányaik határozták meg. Ha egy bizonyos körülhatárolt élettérben folyamatosan mind több és több ember kénytelen elhelyezkedni, akkor ezeknek az embereknek mind kevesebb szabadság jut. Lassan minden az állam kizárólagos tulajdonává vált, vagy állami ellenőrzés alá került, még az álmodozás joga, a gondolatszabadság és az utódok nemzése is.

És Leoh is hozzájárult ahhoz, hogy így legyen.

Gondolatait és munkáját adta hozzá. Gyakran és következetesen megtette, amit tudott; a csillagközi távközlő rendszer egy volt csupán hosszú pályafutásának kiemelkedő eredményei közül.

Leoh közel járt a tudósok részére megállapított önkéntes nyugdíjkorhatárhoz, amikor megértette, mit tett valójában tudóstársaival együtt. Minden erejükkel azon, dolgoztak valamennyien, hogy az emberiség élete még gazdagabb, még hasznosabb legyen, és mindössze annyit értek el, hogy az emberek kevésbé tevékenyen, ám sokkal ridegebben éltek.

Leoh felfedezte azt is, hogy a kényelem növekedésével egyenes arányban növekszik a neurózisok, az erőszakos bűncselekmények és a lelki zavarok száma. Értelmetlen presztízsháborúk törtek ki emberöltők óta békében élő csillagcsoportok között. A felszínen a Galaktika békéje, úgy látszott, szilárd. Csakhogy a Földi Államközösség sima felszíne alatt kitöréssel fenyegető vulkán fortyogott. Vészjóslóan megszaporodtak a. Csillagfelügyelet fegyveres rendőri akciói. Kis helyi háborúk lángoltak fel egykor békés népek között.

Leoh tehát felismerte szerepét ebben a mind tragikusabbra forduló drámában, és ekkor kétfajta érzéssel kellett szembenéznie: az egyik a mélységes egyéni és szakmai öntudat volt, a másik, ezzel ellentétben, arra késztette, hogy tegyen valamit, bármit, amivel legalább részben helyreállíthatja az emberiség kollektív lelki egyensúlyát.

Leoh ekkor túllépett a fizika és az elektronika határain, és behatolt a pszichológia birodalmába. A visszavonulás helyett új szakmát akart tanulni. Ehhez persze szükség volt némi csűrés-csavarásra az Államközösség törvényeit illetően – de ha ilyen nagy emberről van szó, akkor a törvényeket is rugalmasabban kezelik. Leoh ismét nekigyürkőzött a tanulásnak, majd kutatómunkát végzett, míg végül eljutott a pszichofiziológia professzora címig.

Ebből született a párbajgép, az elektroencefalográf és az automatikus számítógép keveréke. Álomgépezet, amelynek segítségével az ember addig tágíthatja képzeletét, míg végül valósággal beburkolózhat maga teremtette világába.

Leoh ebben látta az eszközt, amely az embereket ártalmatlan módon megszabadíthatja ellenséges indulataiktól, és levezeti a feszültségeket. Munkatársaival együtt nem csekély erőfeszítés árán sikerült elérnie, hogy a párbajgépeket hamarosan elfogadták mint a vitás ügyek rendezésének eszközét.

Ha két ember súlyosabb nézeteltérésbe keveredett egymással és az ellentétek olyan mélységűek voltak, hogy törvényes beavatkozásra lett volna szükség –, akkor a bíróság helyett a párbajgéphez folyamodtak. Nem kellett többé kiszolgáltatva ülni és nézni, amint a törvény körmönfontan és személytelenül ízekre szedi összekülönbözésük okait, ehelyett szabadjára engedhették fantáziájukat a párbajgépben. Elintézhették maguk között a nézeteltéréseiket, amilyen hevesen csak akarták, mégsem tettek kárt magukban vagy bárki másban. A legfejlettebb világokban az ilyen szabályszerű, ellenőrzött géppárbajokat törvényesnek és az eredményt kötelező érvényűnek ismerték el.

A párbajgéppel elkerülhetővé váltak – még ha csak átmenetileg is – a civilizált élet feszültségei. Nagyon hatásos eszköz volt, sokkal hatásosabb annál, semhogy nyakra-főre használhassák. Leoh ezért magánvállalatot alapított – a Pszichonic Rt-t –, hogy védje találmányát, és a Földi Államszövetség engedélyével kizárólagos jogot szerzett a gépek gyártására, eladására, felszerelésére és működtetésére. Vásárlói a kormányok egészség és igazságügyi szervei voltak. Törvényes felelősséggel az Államközösségnek tartozott, erkölcsi felelőssége azonban kiterjedt az egész emberiségre. És végül: felelős volt tulajdon nyughatatlan lelkiismerete előtt is.

A párbajgépek sikert arattak, Leoh várakozásának megfelelőén jól működtek, sőt gyakran még felül is múlták reményeit. De mindig tudta, hogy nem egyebek szükségmegoldásnál, ideiglenes tömítések a szüntelenül alámosott gáton. Igazából másra lett volna szükség, valamire, ami szétfeszíti a kialakult állandóság határait, valamire, ami rábírja az embereket arra, hogy kezüket nyújtsák a Galaktikában hemzsegő lakatlan, felfedezetlen csillagok felé. Valamiképpen rá kellett volna bírni őket, hogy a civilizáció kényelmét felcseréljék az új világok felfedezésének izgalmaival.

Leoh ebben az irányban kutatott, amikor eljutott hozzá Dulaq és Odal párbajának híre.

Ezért száguldott most a világűr csillagászati távolságain át, és imádkozott magában, hogy ne legyen hiba a párbajgépben.

 

A kéthetes repülőút véget ért. A csillagközi űrhajó parkolópályára állt az Acquataine-halmaz főbolygója körül. Az utasok átszállással jutottak a bolygó felszínére.

Leoh doktort hivatalos küldöttség várta a leszállókorongnál, Massan helyettes miniszterelnök vezetésével. Ott, a hajó tövében, az elsiető utasok mellett túlestek a hivatalos üdvözléseken.

A mozgójárdán, amely Masson és a küldöttség társaságában a kikötőigazgatóság épületébe vitte őket, Leoh megjegyezte:

– Valószínűleg tudomása van róla, hogy az elmúlt két hét alatt tri-di rádióirányítással töviről hegyire ellenőriztem az önök párbajgépét. Semmi hibát nem találtam benne.

Massan megvonta a vállát.

– Talán át kellett volna vizsgálnia a Sarno masináját is.

– A Sarno Államszövetségét? Az ő párbajgépüket?

– Azt. Kanus bérgyilkosa reggel megölt vele egy embert.

– Újabb párbajban győzött? – kérdezte Leoh.

– Félreértett – mondta komoran Massan. – Odal ellenfele, egy gyáros, aki sértő kijelentést tett Kanusszal kapcsolatban, csakugyan meghalt a párbajgépben. Meghalt!

Vannak bizonyos előnyei annak, ha az ember a Csillagfelügyelet főparancsnoka, állapította meg magában az öregúr. A többi között például az, hogy akármikor ellátogathat az Államközösség bármelyik bolygójára.

A hegytetőn állva nézte a zöldellő kenyai tájat. Itt született, a Föld volt az igazi hazája. Lehet a Csillagfelügyelet hivatalos főhadiszállása akármelyik gömb alakú csillaghalmaz szívében, valahol a Galaktika kellős közepén, a parancsnok, amióta öregedett és elfáradt, legjobban mégis a Földre kívánkozott.

A szárnysegéd, aki tisztes távolból mindenüvé elkísérte a parancsnokot, váratlanul megzavarta az öregúr töprengéseit.

– Uram, keresik.

A parancsnok dühösen nézett a fiatal tisztre.

– Hiszen mondtam, hogy ne zavarjanak!

A feszes, fekete-ezüst egyenruhát viselő, karcsú tiszt vigyázzba vágta magát.

– A vezérkar főnöke továbbította a hívást, uram. Leoh doktor van a vonalban, a Carinae Egyetemről. Bizalmas és sürgős, uram.

Az öregúr magában dörmögve bólintott. A szárnysegéd kisméretű kristálygömböt tett lé elé a fűre. A gömb fölött fényesen vibrált a levegő.

– Itt Sir Harold Spencer – szólalt meg a parancsnok.

A levegő pezsegve, bugyborékolt, mintha megsűrűsödött volna, majd fokozatosan szilárd alakot öltött. Leoh doktor karosszékben ült íróasztala mellett, és felnézett az álló parancsnokra.

– Harold, örülök, hogy látlak végre.

Spencer szigorú pillantása ellágyult, és húsos arcára széles mosoly rajzolt újabb ráncokat.

– Albert, vén gazember! Mi jutott eszedbe, hogy éppen most zavarsz, amikor tizenöt év után végre hazalátogathatok?

– Nem sokáig zavarlak – mentegetőzött Leoh.

– A vezérkari főnökömnek azt mondtad, hogy sürgős az ügy – zsémbelt Sir Harold.

– Az is. De nem olyasmi, ami túlságosan sok tennivalót adna neked. Egyelőre legalábbis. Ismered a legújabb politikai fejleményeket a Kerak-rendszerben?

Spencer felhorkant.

– Annyit tudok, hogy valami Kanus nevű barbár alak kikiáltotta magát diktátornak. Afféle bajkeverő. Már beszéltem róla az Államközösség tanácsában, hogy ajánlatos lenne megdönteni a hatalmát, mielőtt még nagyobb bajt hoz ránk, de hát tudod, milyen a tanács... addig várnak, míg ég a ház, akkor azután kapkodnak fűhöz-fához, és követelik, hogy a Csillagfelügyelet teremtsen rendet.

Leoh elnevette magát.

– Epés vagy, mint mindig.

– Gondolom, nem az én jellemem a tárgya ennek a meglehetősen drága társalgásnak. Mi van Kanusszal? És te mióta ártod bele magad a politikába? Már megint szakmát akarsz változtatni?

– Eszemben sincs – válaszolta nevetve Leoh. Azután elkomolyodott. – Úgy látszik, Kanus kitalálta a módját, hogy a párbajgépek segítségével politikai előnyökhöz jusson a szomszédaival szemben.

– Micsoda?

Leoh elmondta, hogyan zajlottak le Odal párbajai az Acquataine-halmaz miniszterelnökével és a sarnói gyárossal.

– Dulaq magatehetetlenül fekszik, a másik szegény ördög meghalt? – Spencer arcán viharfelhők gyülekeztek. – Jól tetted, hogy felhívtál. Ez a helyzet könnyen tarthatatlanná válhat.

– Egyetértek – mondta Leoh. – Csakhogy Kanus egyetlen törvényt vagy csillagközi megállapodást sem sértett meg. Mégis szembeötlő ez a két szerencsétlen véletlen, amelyek egyformán Kanus malmára hajtják a vizet.

– Szerinted véletlen balesetek voltak?

– Szó sincs róla. A párbajgép nem tehet kárt senkiben, sem fizikai, sem pszichikai értelemben... hacsak nem babráltak rajta.

– Magam is így gondolom. – Spencer egy pillanatig hallgatott, fontolgatta, mit tegyen. – Helyes. A Csillagfelügyelet hivatalosan nem léphet közbe, de annak nincs akadálya, hogy kiküldjek melléd egy tisztet különleges megbízatással az Acquataine-halmazra.

– Rendben. Azt hiszem, ez idő szerint ez lesz a leghatásosabb módja annak, hogy kézbe vegyük az ügyet.

– Meglesz – jelentette ki Sir Harold. Szárnysegéde gondolatban följegyezte magának a hallottakat.

– Köszönöm – búcsúzott Leoh. – Most pedig vonulj vissza, és élvezd tovább a szabadságodat.

– Szabadság? Szó sincs szabadságról – háborgott Spencer. – Véletlenül éppen a születésnapomat ünneplem.

– Igen? Nos, akkor gratulálok. Ami engem illet, igyekszem megfeledkezni a magaméról – mondta Leoh.

– Ezek szerint bizonyosan idősebb vagy nálam – válaszolt Spencer, elfojtva egy amúgy is nagyon halványra sikeredett mosolyt.

– Könnyen lehet.

– Noha nem valószínű, mi?

Mind a ketten nevettek, és elköszöntek egymástól. A Csillagfelügyelet főparancsnoka napnyugtáig bolyongott a hegyek között, élvezte a gyermekkorából jól ismert füves pusztaságok és a távolban lilásan ködlő dombok látványát. Bealkonyodott már, amikor szólította szárnysegédét, hogy indulhatnak.

A szárnysegéd megnyomott egy gombot a derékszíján, és a dombok mögül azonnal melléjük siklott, majd a talaj fölött lebegve várakozott a kétüléses légi jármű. Spencer üggyel-bajjal bemászott, míg a szárnysegéd tapintatosan várakozott mellette. Mire a parancsnok hatalmas termetét elhelyezte az ülésen, a szárnysegéd fürgén megkerülte a kocsit, és a helyére pattant. A jármű felemelkedett, és simán siklott a közeli légikikötő felé, ahol a Spencer személyi használatára rendelt bolygóközi űrhajó várta a parancsnokot.

– Ne felejtsen el kijelölni egy tisztet Leoh doktor mellé – motyogta szárnysegédének a parancsnok.

Majd elfordult, és figyelmét a földi napnyugta utolérhetetlen szépségének szentelte.

A szárnysegéd nem feledkezett meg feladatáról. Még akkor éjjel, amikor Sir Harold hajója spirális pályán száguldott a csillagközi hajóval való találkozóra, a szárnysegéd bediktálta a megfelelő parancsot az automatikus továbbítóba, amely azonnal leadta a Csillagfelügyelet legközelebbi távközlési központjának a Marsra.

A parancsot ellenőrizték, útnak indították, végül rádión eljuttatták a Perseus Alpha csillag körül keringő hatodik bolygóra, a Csillagfelügyelet illetékes egységparancsnokához, akinek a hatáskörébe az Acquataine-halmaz tartozott. A parancs ott is automatikus úton haladt tovább, és a helyi főparancsnokságon keresztül eljutott a személyzeti nyilvántartóba. A kartotékrendszer automatikája kiválogatta a parancs követelményeinek megfelelő dossziékat, és hármat talált alkalmasnak.

A három mikrokartoték a parancs szövegével együtt olvashatóvá vált a Csillagfelügyelet személyzetis tisztjénél, az íróasztal lapjába süllyesztett képernyőn. A tiszt elolvasta a parancsot, azután a dossziékat tanulmányozta. Egy gombnyomás, és a gép megadta a szóban forgó három ember pillanatnyi tartózkodási helyét. Az egyik, hosszúra nyúlt szolgálata után éppen szabadságra készülődött. A második a helyi parancsnok jó barátjának a fia volt. A harmadik néhány hete érkezett, egyenest a Csillagfelügyelet Tisztképző Akadémiájáról, a Marsról.

A személyzetis tiszt ezt a harmadikat választotta. Dossziéját, Sir Harold parancsával együtt, visszatáplálta az automatikus továbbítórendszerbe, majd figyelmét újból a filmnek szentelte, amelyet az imént, az asztalára érkezett ügy miatt félretett; most aztán ismét gyönyörködhetett a háncsszoknyás lányok táncában.

Az Acquatainia – a Halmaz főbolygója – körül keringő űrállomás több feladatot is teljesített egyszerre. Itt rakták át az érkező csillagközi űrhajók szállítmányát a bolygóköziekre, emellett élénk idegenforgalmat bonyolított le, továbbá meteorológiai állomás, távközlési központ, tudományos kutatóintézet és csillagvizsgáló állomás is működött a területén, azonkívül allergiában és szívbetegségekben szenvedők gyógyhelye és katonai támaszpont is volt. Valójában akár jól méretezett városnak is beillett, piacokkal, önkormányzattal és nem utolsósorban önállóan kialakult életmóddal.

 

Leoh doktor a Sarnóról érkezett. Céltalan és eredménytelen utazás volt. Mindegy, mindenképpen oda kellett mennie, abban a halvány reményben, hogy hátha mégis talál valami rendellenességet a párbajgépben, amelyik megölt egy embert.

Enyhén borzongva igyekezett túljutni az automatizált utasellenőrző és útlevélvizsgáló állomásokon. Miféle emberek lehetnek azok ott, a Kerakon? Hidegvérrel megölnek egy emberi lényt, nyilvánvalóan jó előre megtervezik egy embertársuk halálát. Még a barbároknál is rosszabbak, vademberek.

Fáradtnak érezte magát, mire túl volt a vámon is, és rálépett a mozgójárdára, hogy megkeresse a bolygók között ingajáratban közlekedő űrhajót. Félúton mégis meggondolta magát, kíváncsi volt, hátha üzenet várja az információnál. A Csillagfelügyelet tisztjének, akit Sir Harold egy hete megígért, azóta itt kellett volna lennie.

Az információs fülkében a hírközlő komputer kimenőegysége mellett csinos, fiatal, fekete hajú lány teljesített szolgálatot. Automatizáció ide vagy oda, állapította meg magában mosolyogva Leoh doktor, vannak bizonyos emberi értékek, amelyek mindig hatásosak.

A fülke pultjánál nyakigláb ifjonc könyökölt, és igyekezett beszédbe elegyedni a lánnyal. A fiúnak göndör szőke haja és kristálykék szeme volt; kinőtt nadrágjához kötött inget viselt. Kis utazózsákját lába mellé tette a földre.

– Úgyhogy... szóval... arra gondoltam... talán akadna valaki... aki eligazítana egy kicsit – dadogta. – Mert én... szóval... még nem jártam itt...

– Ez a Galaktika legszebb bolygója – válaszolta a lány. – És nagyszerűek a városaink is.

– No igen... szóval... arra gondoltam... persze tudom, hogy csak... szóval... hogy csak pár perce ismerjük egymást... de talán azért... ha volna véletlenül egy szabad napja vagy ilyesmi... talán megtenné... szóval, hogy velem tölti...

A lány hűvösen mosolygott.

– A hét végén két napig nem leszek szolgálatban, de itt maradok az állomáson. Annyi látni, meg tennivalóban itt is, hogy ritkán megyek el innen máshová.

– Ó...

– Rosszul teszi – avatkozott bele a beszélgetésbe ellentmondást nem tűrően Leoh doktor. – Ha már ilyen gyönyörű bolygót mondhat a hazájának, és az istenek ésszel is megáldották, mi a csudáért nem megy le, hogy élvezze is egy kicsit? Fogadok, hogy amióta itt dolgozik az állomáson, még egyetlenegyszer sem látogatott le az imént említett természeti szépségeket és nagyszerű városokat járni.

– Igaza van – lepődött meg a lány.

– No látja. Maguk fiatalok valamennyien egyformák. Nem látnak tovább az orruknál. Vissza kellene térnie a bolygóra, ifjú hölgyem, ki a napfényre! Miért nem megy el például a főváros egyetemére? Rengeteg szabad terület, zöld növényzet, napsütés, és se szeri, se száma az igencsak elfogadható fiúknak!

Leoh széles mosolyára a lány is elmosolyodott.

– Lehet, hogy el is megyek egyszer – mondta.

– Keressen engem, ha jön. Leoh doktor vagyok. Majd gondoskodom róla, hogy megismerjen néhány korban magához illő lányt meg fiatalembert.

– Nahát... kösz, doktor. Még ezen a hétvégén elmegyek.

– Nagyon helyes. Nos, akkor nézzük, nincs-e üzenet a részemre. Senkinek sem hiányoztam az állomáson?

A lány megfordult, és egymás után lenyomott néhány billentyűt a komputer vezérlőasztalán.

– Sajnálom, uram, nincs semmi – fordult vissza Leoh felé. – Nem keresték, és üzenetet sem hagytak.

– Hm. Különös. Nos, köszönöm... és várom a hétvégén.

A lány búcsúzóul ismét rámosolygott. Leoh elindult vissza a mozgójárdához. Csak pár lépésre távolodott el a fülkétől, amikor a fiatalember egy lépést tett utána, de belebotlott az utazózsákjába, és vagy hat lépést botorkált a síkos padlózaton, mire visszanyerte egyensúlyát. Leoh visszafordult, és kis híján elnevette magát a fiú bizonytalansággal vegyes kíváncsiságot tükröző arca láttán.

– Segíthetek? – kérdezte Leoh már a mozgójárda mellől.

– Hogyan... hogy csinálta ezt, uram?

– Mit?

– Hát, hogy... hogy rábeszélte a lányt az egyetemi látogatásra. Félórája győzködöm, de rám se hederít.

Leoh jóízűen nevetett.

– Nos, fiatalember, mindenekelőtt maga zavarban volt. Ezért nagyon félénken viselkedett. Másfelől az én koromban az ember már szigorúan tarthatja magát a plátói elvekhez. Magától félt egy kicsit, de annyit ő is tud, hogy tőlem aligha kell félnie.

– Azt hiszem, értem...

– Nos – Leoh egy kézmozdulatot tett a mozgójárda irányába –, gondolom, itt elválnak útjaink.

– Nem, uram. Önnel tartok. Mármint ha jól értettem, hogy ön Leoh doktor, igaz?

– Az vagyok. És akkor maga... – Leoh elbizonytalanodott. Lehetséges, hogy ez a fiú a Csillagfelügyelet tisztje?

A fiatalember már feszes vigyázzban állt, és Leoh agyán átvillant a képtelen gondolat, hogy mindjárt tisztelegni is fog.

– Hector hadnagy, uram, különleges szolgálatra kirendelve, a Perseus Alpha-(VI) bázis CsF4-5188 cirkálójáról, jelentkezem.

– Helyes – válaszolta Leoh. – Őö... Hector a családi vagy a keresztneve?

– Mind a kettő, uram.

Kitalálhattam volna – jegyezte meg magában Leoh. Hangosan csak annyit mondott:

– Nos, hadnagy, jó lesz igyekezni, nehogy az ingajárat nélkülünk induljon el.

Ráléptek a mozgójárdára. Fél másodperccel később Hector leugrott, és visszarobogott az információs pulthoz, az utazózsákjáért. Majd rohanvást igyekezett újra utolérni Leoh-t. Közben csaknem ledöntött a lábáról hét különböző, de egyformán holtra rémült polgárt, és kis híján a lábát törte, amikor nagy sebbel-lobbal visszaugrott a mozgójárdára. Hasra esett, és elterült keresztben két, különböző sebességgel mozgó járdán, úgyhogy többen is a segítségére siettek, míg nagy nehezen talpra állították, hogy végre csakugyan utolérje Leoh-t.

– Sajnálom... és elnézést, hogy ekkora... szóval, hogy... ekkora felfordulást okoztam, uram.

– Minden rendben. Remélem, nem sérült meg?

– Ó, nem... legalábbis nem hiszem. Csak összegabalyodtam.

Leoh nem válaszolt. Szótlanul álltak, míg a mozgójárda végigsiklott a forgalmas állomáson, ki a hozzá csatlakozó kikötőkig, ahol a bolygóközi ingajáratok dokkoltak. Beszálltak az egyik hajóba, és mindjárt találtak is két ülőhelyet egymás mellett.

– Mióta szolgál a Csillagfelügyeletnél, hadnagy?

– Hat hete, uram. Három hetet a csillagközi űrhajón töltöttem, míg kiutaztam a Perseus Alpha-VI-ra, egy hétig a bolygó űrállomáson dolgoztam, és két hetet a CsF4-5188 cirkálón töltöttem. Vagyis összesen hat hete kaptam meg a beosztásomat. Azelőtt az Akadémián tanultam... úgy értem, a Csillagfelügyelet Tisztképző Akadémiáján, a Marson... négy évig.

– Négy évig tartott, mire elvégezte az Akadémiát?

– Ennyi a rendes tanulmányi idő, uram.

– Igen, tudom.

A hajó lassan kifarolt a dokkból. Egy percig tartott a súlytalanság állapota, azután üzembe helyeződtek a hajtóművek, és az egyensúly helyreállt.

– Mondja, hadnagy, hogyan választották ki magát erre a kiküldetésre?

– Azt én is szeretném tudni, uram – mondta Hector, és vékony arca értetlen fintorba húzódott. – Éppen a navigációs tisztnek dolgoztam ki egy programot... mármint a cirkálón... az ilyesmiben elég jó vagyok... többnyire fejben dolgozok ki egész számítógépes programokat. Matematikából én voltam a legjobb az Akadémián...

– Érdekes.

– Nos, igen... mindegy. Szóval... azon a programon dolgoztam, amikor a kapitány maga jött fel a fedélzetre, kezet rázott velem, és mondta, hogy különleges szolgálatra küldtek Acquatainiába, a főparancsnok közvetlen parancsára. Szemmel láthatólag nagyon örült... mármint a kapitány.

– Kétségkívül örömére szolgált, hogy ilyen nem mindennapi megbízatást kapott – mondta Leoh tapintatosan.

– Ebben nem vagyok olyan biztos – válaszolt őszintén Hector. – Azt hiszem, elég sok gondja volt velem, uram. Amíg nála voltam, gyakorlatilag mindennap más szolgálatra osztott be a hajón.

– Nos, akkor lássuk – Leoh gyorsan témát váltott –, mit tud a pszichonikáról?

– Miről, uram?

– Hát... az encefalográfiáról?

Hector értetlenül bámult rá.

– De pszichológiával talán foglalkozott már? – Leoh nem adta fel a reményt. – Pszichológia? Komputer-molektronika?

– Matematikából elég jó vagyok.

– Igen, már tudom. Nem kapott véletlenül valamilyen diplomáciai kiképzést?

– A Csillagfelügyelet Akadémiáján? Nem, uram. Leoh végigsimított gyérülő haján.

– Akkor miért magát választotta ki a Csillagfelügyelet erre a munkára? Meg kell vallanom, hadnagy, hogy nem értem a katonai szervezetek munkamódszerét.

Hector bánatosan csóválta fejét.

– Én sem, uram.

 

Leoh számára bágyasztó lassúsággal telt el egy hét. Idejének felét a párbajgép alkatrészeinek aprólékos ellenőrzése foglalta le, a másikat arra fordította, hogy szemérmetlen cselfogásokkal igyekezett minél távolabb tartani Hectort a masinától.

A Csillagfelügyelet ifjú tisztje csakugyan segíteni akart, és csakugyan kis híján zseniálisan oldott meg bonyolult matematikai feladatokat fejben. Egyébként azonban, Leoh hamarosan tapasztalhatta, hogy ez a lármás idegcsomó ügyetlen, fecsegő, harsányan fütyül, ráadásul kelekótya és gyakorlatlan. Képtelenség volt dolgozni, ha a közelben volt.

Talán nagyon is szigorúan ítéled meg – intette önmagát Leoh. – Talán megzavarta az egyensúlyérzékedet, hogy nem boldogulsz a párbajgéppel.

A professzor bent ült a dolgozószobában, amelyet átengedtek neki a párbajgépnek berendezett egykori előadóterem egyik végében. Leoh a dolgozószoba nyitott ajtajából láthatta a masina érzéketlen fémfelületét.

A szoba, amelyben ült, a gépezet állandó kezelőszemélyzete részére berendezett irodahelyiségek egyike volt. De a személyzet erre az időre kiköltözött az épületből – ennyi tisztelettel tartoztak Leoh-nak –, a kormány a szűk kis irodahelyiségeket átalakíttatta, úgyhogy itt volt most Leoh meg a Csillagfelügyelet tisztjének a szállása, és még egy kis automata konyhának is jutott hely. Napjában kétszer – reggel és este – megjelent a szakács-inas-háziszolga egy személyben, hogy ellássa azokat a feladatokat, amelyeket a takarító és konyharobotok netán elmulasztottak volna.

Leoh tétlenül dőlt hátra a karosszékben, fáradt tekintetét végighordozta a papírhalmazon, amely a gép legújabb teljesítményének elemzését tartalmazta. Azzal kezdte a napot, hogy katatóniás klinikai esetek encefalogramjait betáplálta a gépbe. A gép azon nyomban visszadobta valamennyit, nem volt hajlandó végigvinni őket az erősítőkön és az asszociációs egységeken.

Más szavakkal: a gép felismerte, hogy ezek az EEG-görbék valamilyen módon veszélyesek lehetnek az emberi lényekre.

Akkor mi történhetett Dulaq esetében? – kérdezte Leoh önmagától ezredszer is. A gép nem lehetett hibás; Odal agyában kellett lennie a valaminek, ami legyőzte, meghaladta Dulaq szellemi, erejét.

Legyőzte? Iszonyúan tudománytalan kifejezés – vitázott önmagával Leoh.

Nem folytathatta a vitát, mert a nagy terem ajtaja hirtelen kivágódott, majd hangos dörrenéssel visszacsapódott, és Hector hamis füttyszavától visszhangzott a magas, boltíves helyiség.

Leoh felsóhajtott, és elraktározta agyának valamelyik hátsó zugába az önmagával folytatott vitát. – Hector közelében reménytelen vállalkozás lett volna logikusan gondolkodni.

– Bent van, doktor?! – harsant Hector hangja.

– Itt vagyok.

Hector benyomult az ajtón, és hórihorgas termetét lezöttyentette a kanapéra.

– Megy a dolog, uram?

Leoh megvonta a vállát.

– Attól tartok, nem a legjobban. Nem találok hibát a párbajgépben. Még erőszakkal sem kényszeríthetem, hogy rosszul működjön.

– De hát ez a jó, nem? – csipogott boldogan Hector.

– Bizonyos értelemben – ismerte el Leoh.

Nem tehetett róla, bosszantotta a fiú határtalan, értelmetlen optimizmusa.

– De sajnos ez annyit jelent, hogy Kanus emberei olyasmit is ki tudnak hozni a gépemből, amit én nem tudok.

Hector homlokát ráncolva mérlegelte a dolgot.

– Hm... hát igen, azt hiszem, ez így van, nem?

– Rendben visszakísérte a lányt a hajójához? – kérdezte Leoh.

– Igen, uram – válaszolt Hector, fejével hevesen bólogatva. – Már úton van vissza az állomásra, az információs pultjához. Azt üzente, mondjam meg önnek, hogy nagyon élvezte a látogatást.

– Rendben. Nagyon... rendes volt magától, hogy végigkísérte az egyetemen. Legalább nem engem boldogított. Már amennyire engem egyáltalán boldogíthatott volna.

Hector elvigyorodott.

– Ó, uram, nagyon szívesen kalauzoltam, meg minden. És addig legalább én sem voltam útjában, igaz?

Leoh-nak homlokára szaladt a szemöldöke a meglepetéstől.

Hector nevetett.

– Doktor, lehet, hogy ügyetlen vagyok, és tudós sem vagyok, annyi szent, de eszem azért nekem is van.

– Sajnálom, ha úgy érzi...

– Ó, dehogy, semmit se sajnáljon! Nem azért mondtam... mintha, szóval, hogy azt higgye, amit most hisz... szóval tudom, hogy az útjában vagyok... – Menni készült.

Leoh intett, hogy üljön csak vissza a kanapéra.

– Nyugalom, fiam, nyugalom. Tudja, egész délután itt ültem, és azon töprengtem, hogy mi legyen a legközelebbi lépés. És most nemrég elhatároztam valamit.

– Igen?

– Itthagyom az Acquataine-halmazt, és visszautazom a Carinaéra.

– Micsoda? De hát ilyet nem tehet! Úgy értem...

– Miért nem? Itt nem megyek semmire. Akármit művel is Odal meg Kanus, ez a probléma semmiképpen sem műszaki, hanem politikai. A gépet itt is szakképzett személyzet működteti, előbb-utóbb ők is nyomára bukkannak majd a trükknek.

– De uram, ha ön nem találja a választ, akkor hogyan találják meg ők?

– Őszintén szólva nem tudom. De mint mondtam, ez sokkal inkább politikai, mintsem műszaki probléma. Fáradt vagyok, csődöt mondtam, öregnek érzem magam. Vissza akarok utazni a Carinaéra, hogy néhány hónapig olyan szépségesen elvont problémával foglalkozzam, mint az insztantszállítás megoldása. Kanus miatt fájjon Massan feje, meg a Csillagfelügyeleté.

– Ó, hát ezért jöttem éppen! Még nem tudja, hogy Odal provokálta Massant, és párbajozni fognak?

– Micsoda?!

– Odal délután megjelent a Tanács épületében. A főfolyosó kellős közepén belekötött Massanba, szóváltás kerekedett köztük, és az őrnagy kihívta párbajra Massant.

– És Massan elfogadta a kihívást?

Hector bólintott.

Leoh áthajolt az íróasztalon, és a tri-di készülékért nyúlt. Eltartott néhány percig, mire a titkárok és szárnysegédek után, az íróasztallal szemközt elhelyezett képernyőn végre megjelent Massan sötét bőrű, szakállas arca.

– Elfogadta Odal kihívását? – kérdezte Leoh, mellőzve minden bevezetést.

– Jövő héten találkozunk – felelte komoran Massan.

– Vissza kellett volna utasítania.

– Milyen ürüggyel?

– Semmilyen ürüggyel. Kerek perec visszautasíthatta volna azzal, hogy Odal vagy másvalaki a Kerakról kétségkívül babrált valamit a párbajgépen.

Massan szomorúan ingatta fejét.

– Kedves tudós barátom, ön még most sem érti a politikát. Nyíltan nem merném bevallani, de az Acquataine-kormány sokkal közelebb jár a teljes széthulláshoz, mint bárki gondolná. A csillagcsoportok koalíciója, amelyet még Dulaq alapított, hogy a Kerakot semlegesítse, alkotóelemeire esett szét. Kanus ma reggel bejelentette, hogy annektálja a Sarnót. Délután meg Odal provokált engem.

– Azt hiszem, értem.

– Hát persze. Az Acquataine-kormány egyelőre bénultan várja, hogyan végződik majd a párbaj. Nem avatkozhatunk bele hathatósan a Sarno-válságba, amíg azt sem tudjuk, ki áll nálunk a jövő héten a kormány élén. És őszintén szólva a kormányzótanács nem egy tagja mostanában már nyíltan rokonszenvez Kanusszal, és sürgeti, hogy alakítsunk ki vele baráti viszonyt, amíg nem késő.

– Eggyel több ok arra, hogy elutasítsa a párbajt – makacskodott Leoh.

– És tűrjem, hogy a kormányzótanácsom gyávasággal vádoljon? – Massan szomorúan mosolygott. – A politikában, kedves uram, a látszat fontosabb, mint a belső tartalom. Ha gyávának bizonyulok, hamarosan elveszíthetem a hivatalomat. De ha megnyerem a párbajt a verhetetlen Odal ellenében, vagy netán még mint mártír is... talán használhatok az ügyünknek.

Leoh hallgatott. Massan folytatta:

– Egy héttel elodáztam a párbajt, abban a reményben, hogy ön addig talán fölfedezi Odal titkát. Tovább nem merem halogatni a dolgot. A politikai helyzet olyan, hogy bármelyik pillanatban mindenestül fejünkre omolhat a ház...

– Szétszedem a masinát, és újból összerakom minden egyes molekuláját külön-külön – ígérte Leoh.

Massan arca eltűnt a képernyőről, és Leoh Hectorhoz fordult.

– Egy hetünk van arra, hogy megmentsük az életét.

– És talán arra, hogy elkerüljük a háborút – tette hozzá Hector.

– Igaz. – Leoh hátradőlt a széken, és merev tekintettel nézett valahová a messzeségbe.

Hector lába nyugtalanul csosszant néhányszor a padlón. A hadnagy megdörzsölte az orrát, elfütyült néhány hamis hangsort, végül kibökte:

– Hogyan akarja szétszedni a párbajgépet?

– Hm? – Leoh kizökkent elmélkedéséből.

– Hogyan akarja szétszedni a párbajgépet? – ismételte meg a kérdést Hector. – Elég nagy munka egy hétre...

– Az. De fiam, talán ketten... együtt megbirkózunk vele.

Hector a fejét vakarta.

– Nos hát, uram... én nem... szóval az én géptani gyakorlataim az Akadémián...

Leoh mosolyogva nézte.

– Nem kell ide géptan, fiacskám, se szerelői gyakorlat. Harcolni, gondolom, megtanítottak? Elméletben is elvégezhetjük a feladatot.