1.

 

 

Dulaq fölfelé haladt a mozgójárdán a felső szintre. Odafönt átment az úttesten a túloldali korláthoz. Alatta körös-körül nyújtózkodott a város: siető emberektől nyüzsgő, széles sugárutak, felüljárók, toronyépületek és közöttük suhanó légi járművek.

És ebben az óriási városban valahol van egy ember, akit meg kell ölnie. Vagy aki megölheti őt.

Minden pontosan olyan, mint a valóságban. A lármás utca, a járdákat szegélyező fák műillata, sőt mintha még a vöröslő nap melegét is érezné a hátán, míg az elébe táruló látványban gyönyörködik.

Mindez képzelődés csupán – figyelmeztette magát Dulaq –, ügyes, ember alkotta hallucináció. Tulajdon képzeletem gépbe táplált játéka.

Mégis annyira valóságosnak tetszett minden. Valóság vagy sem, meg kell találnia Odalt még napnyugta előtt. Megtalálni és megölni. Megtapogatta zubbonya zsebében a rövid, hengerforma energopisztolyt. Maga választotta ezt a fegyvert, sőt kitalálta magának. És a színhely is olyan, amilyennek maga választotta, ez az ő városa, nyüzsgő, lármás, zsúfolt nagyváros. Dulaq gyermekkora óta ilyennek ismeri és szereti.

Megfordult, szembe a nappal, amely nagyjából félúton lebegett a látóhatár fölött. Dulaqnak körülbelül három órája maradt arra, hogy megkeresse Odalt. Ha megtalálja, egyikük gyilkos lesz, a másik áldozat.

Valójában persze haja szála sem görbül senkinek. Éppen ez a legszebb a masinában. Lehetővé teszi, hogy rendezzék a vitás ügyeket, levezessék az agresszív indulatokat, anélkül hogy bárkit fizikai vagy lelki sérülés érne.

Dulaq megvonta a vállát. Kövérkés, holdvilágképű figura volt, válla enyhén csapott. Tudta, hogy csakis a feladatára kell gondolnia. Civilizált ember létére elég kellemetlen feladatot vállalt, de hát könnyen lehetséges, hogy az Acquataine-halmaz és a környező csillagrendszerek szövetségének egész jövője ennek az elektronikus úton szintetizált álomnak a kimenetelétől függ.

Megfordult és lassan elindult a sugárút felső szintjén, minden lépésnél azon csodálkozva, hogy még a járda keménységét is érzi a talpa alatt. Gyerekek száguldottak el mellette, és összesereglettek egy játékbolt kirakata előtt. Üzletemberek siettek céltudatosan a dolgukra, de azért nem mulasztották el szemügyre venni a szembejövő lányokat.

Bámulatos fantáziám lehet – gondolta Dulaq, magában mosolyogva.

Azután eszébe jutott Odal, a jéghideg, szőke profi gyilkos, akivel össze kell mernie erejét. Odal mindenféle fegyverrel tudott bánni, maga volt a megtestesült erő és hideg pontosság, érzéketlen eszköz egy gátlástalan politikus kezében. De mihez kezd vajon az energopisztollyal, amelyet akkor lát életében először, amikor megkezdődik a párbaj? És mennyire lehet ismerős a nagyvárosban, hiszen élete java részét katonai táborokban töltötte, meg a Kerak sivár bolygóin, hatvan fényévnyire Acquatainiától?

Nem, Odalnak eleve vesztett ügye van ebben a helyzetben. Talán megpróbál eltűnni a tömegben. Dulaqnak meg nincs más dolga, csak annyi, hogy megkeresse.

A párbaj feltételei szerint a két férfi csak a város üzleti negyedének járdáit vehette igénybe. Dulaq otthonosan mozgott ezen a környéken, és a zsúfoltságban módszeresen vadászott a magas, szőke hajú, kék szemű Odalra.

És máris meglátta! Alig néhány perce sétált a főútvonalon, – amikor egy szinttel lejjebb megpillantotta ellenfelét, amint nyugodtan ácsorgott egy kereszteződésben.

Dulaq lesietett a legközelebbi rámpán, keresztülfurakodott a tömegen, és újból megpillantotta, akit keresett. Magas, szőke, jellegzetes, nem lehet összetéveszteni senkivel. Dulaq nyugodtan, könnyedén mögéje került. Csak semmi zavarkeltés. Semmi lökdösődés: Van idő bőven. Negyedórája rótták már az utcát, a távolság lassan fogyott kettőjük között, ötven lábból már alig öt maradt.

Azután Dulaq utolérte, karnyújtásnyira volt tőle. Megmarkolta a fegyvert, és kihúzta zubbonya zsebéből. Egyetlen gyors mozdulattal a férfi tarkójához illesztette, és hüvelykujjával kitapintotta a kallantyút, amely majd kioldja a gyilkos energiát... A férfi hirtelen megfordult. Nem Odal volt.

Dulaq meglepetésében hátrahőkölt. Lehetetlen. Hiszen az arcát is látta. Odal volt az és mégsem; ez az ember itt ismeretlen.

Értetlenül bámult Dulaqra, aki néhány lépést még hátrált, majd sarkon fordult, és gyors léptekkel elhagyta a párbaj képzeletbeli színhelyét.

Apró tévedés – nyugtatta magát Dulaq. – Elsiettem a dolgot. Szerencse, hogy itt minden a képzelet játéka csupán, máskülönben már rég nyakamon volna a robotrendőrség.

Mégis furcsa... annyira bizonyos volt benne, hogy Odalt látta. Megborzongott. Felnézett, és ellenfele ott volt, fönt, a felső gyalogjárdán, pontosan azon a helyen, ahol ő álldogált az imént. Pillantásuk találkozott, és Odal ajka hideg mosolyra nyílt.

Dulaq fölsietett a rámpán. Mire a felüljáróra ért, Odal eltűnt. Nem juthatott messzire – okoskodott Dulaq. A képzelet képei lassan, de biztosan átalakultak rémálommá. Odal az egyik pillanatban még ott volt előtte a tömegben, a másikban, mintha köddé vált volna, eltűnt. Azután újra meglátta, egy kis parkban kószált, de közelebbről megint csak kiderült, hogy ez az ember is idegen. Újra meg újra borzongva érezte hátában az ellenfél jéghideg, kék szemének pillantását, de ha megfordult, hogy szembenézzen vele, senkit sem látott, csak a személytelen tömeget.

Hol itt, hol ott bukkant fel Odal arca. Dulaq átverekedte magát az embertömegen, csak azért, hogy megállapítsa: Odal eltűnt. Mintha a nagy forgalomban csupa magas, szőke férfi cikázott volna ide-oda Dulaq kétségbeesett tekintete előtt.

Az árnyékok hosszabbra nyúltak. Alkonyodott. Dulaq érezte, hogy szíve erőteljes csapásokat mér a mellkasára, és bőrének minden négyzetcentiméteréből ömlött a veríték.

Ott van! Ez most bizonyosan ő, nem lehet más! Dulaq lökdösődve furakodott át a hazafelé tartók sűrűjén a magas, szőke férfi felé, aki nyugodtan támaszkodott a város főútvonalának korlátjánál. Odal, átkozott, magabiztosan mosolygó Odal!

Dulaq előhúzta zubbonyából az energopisztolyt, és a kavargó forgalomban átverekedte magát odáig, ahol Odal mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel állt, és várta őt.

Már csak karnyújtásnyira volt tőle.

 

„Vége, uraim! Letelt az idő, a párbajt befejeztük.”

 

A steril, fehér teremben, ahol a párbajgép működött, jó magasan fent, a mennyezet alatt, szűk galéria futott körbe. Régebben, míg a gépet be nem szerelték, a helyiség Acquatainia legnagyobb egyetemének egyik előadóterme volt. Azóta a hallgatók padsorait és az előadó katedráját kivitték innen. A teremben csak a gép kapott helyet, a hozzá tartozó konzolok, vezérlőasztalok, energiaegységek, asszociációs áramkörök fura egyvelegével, továbbá a két fülkével, amelyben az ellenfelek foglaltak helyet.

A galéria közönséges párbajok idején rendszerint üres volt, most azonban ott helyezkedett el a sajtó néhány kiváltságos képviselője.

– A megadott idő lejárt – jegyezte meg egyikük. – Dulaq nem kapta el.

– Ez igaz, de ő se kapta el Dulaqot.

Az első vállat vont.

– Mindegy, Dulaqnak most az ő feltételei szerint kell továbbküzdenie. Ha Dulaq nem tudott győzni, amikor maga választhatott fegyvert és helyszínt, akkor...

– Várj egy kicsit, jönnek.

A teremben Dulaq és ellenfele kilépett a zárt fülkékből. Az egyik újságíró halkan füttyentett.

– Nézz oda, Dulaq arca határozottan szürke...

– Sohasem láttam még ilyen összetörtnek a miniszterelnököt.

– És figyeld meg Kanus bérgyilkosát! – Az újságírók oda fordultak, ahol Odal, fülkéje előtt állva, nyugodtan fecsegett segédeivel.

– Hm... akár egy vödör szárazjég.

– Élvezi a dolgot.

Az egyik újságíró felállt.

– Lapzártám van. Tartsátok a helyemet!

Az őrség kiengedte az ajtón, az újságíró lesietett az épület falai mentén kívül körbefutó sima rámpán, a hordozható tri-di berendezéshez, amelyet a kormány engedélyezett az újságíróknak, azzal a feltétellel, hogy csakis az egykori előadótermen kívül használhatják.

Az újságíró pár percig tanácskozott a technikusokkal, azután az adóhoz lépett.

„Emilé Dulaq, az Acquataine-halmaz miniszterelnöke, a Kerak-rendszer kancellárja, a Kanus ellen alakult koalíció ismert vezéralakja kudarcot vallott Par Odal keraki őrnaggyal vívott pszichopárbajának első félidejében. A felek a szokásos orvosi és pszichológiai ellenőrzés után folytathatják a viadalt.”

Mire az újságíró újból elfoglalta helyét a galérián, csaknem minden készen állt az újrakezdéshez.

Dulaq, tanácsadóitól körülvéve, a fenyegetően személytelen gép előtt állt.

– Nem kellene azonnal nekivágnia az újabb menetnek – mondta éppen a védelmi miniszter. – Várjon holnapig. Pihenjen egy kicsit, hogy megnyugodjék.

Dulaq kerek képén haragos ráncok jelentek meg. Dühös pillantást vetett a kis csoport szélén ácsorgó orvosszakértőre.

Az orvosszakértő, a párbajgépet üzemeltető vezérkar állandó tagja, nyomatékosan kijelentette:

– A miniszterelnök túl van a vizsgálatokon. Képes arra, hogy a megállapodásban rögzített szabályok szerint folytassa a párbajt.

– De jogában áll visszavonulni mára, nem?

– Amennyiben Odal őrnagy egyetért vele.

Dulaq türelmetlenül rázta fejét.

– Nem, be akarom fejezni. Még ma.

– De...

A miniszterelnök arca hirtelen megkeményedett. Tanácsadói tiszteletteljesen elhallgattak. A fő orvostechnikus visszakísérte a fülkéjébe Dulaqot. A helyiség túlsó oldaláról Odal gyors pillantást vetett rájuk, gonoszul vigyorgott, és határozott léptekkel bevonult a számára kijelölt fülkébe.

Dulaq leült, és igyekezett mindent kitörölni az agyából, míg az orvostechnikusok fejére és felsőtestére illesztették az elektródokat. Végre elkészültek és visszavonultak. Most teljesen magára maradt a fülkében, és nézte a halottfehér falat, amelynek sivárságát csak a szemközti képernyő enyhítette. Végre halvány fény derengett fel az ernyőn, aztán ragyogássá erősödött, és nyugtalanul cikázó színekre bomlott. A színek egymásba olvadtak, változtak, vadul örvénylettek, keresztül-kasul Dulaq látómezején. Érezte, hogy fokozatosan magukhoz vonzzák, ellenállhatatlan, kényszerítő erővel, míg végül tetőtől talpig elmerül bennük.

 

A kép lassan kitisztult, és Dulaq végtelen, tökéletesen kopár síkságon találta magát. Sehol egyetlen fa vagy fűszál, csak puszta, köves talaj körös-körül, ameddig a szem ellát, odáig, ahol a látóhatár összeért a nyugtalanítóan rikító, sárga égbolttal. Lepillantott, és lábánál meglátta a fegyvert, amelyet Odal választott.

Egyetlen, közönséges husáng hevert előtte a földön.

Dulaq irtózva hajolt le érte, és szorosan megmarkolta. Szeme a síkságot fürkészte. Sehol semmi. Nincs egyetlen domb, fa vagy bokor, amely mögé elrejtőzhetne. Nincs hová menekülnie.

És a távoli látóhatáron felbukkant egy magas, karcsú alak, husánggal a kezében, és lassú, de határozott léptekkel közeledett.

 

A sajtógaléria jószerével kiürült. A párbaj még vagy egy óráig is elhúzódhatott, és az újságírók kimentek, hogy leadják első, gyors jelentéseiket Dulaq vereségéről, amelyet a maga választotta fegyverrel és színhelyen vívott első menetben elszenvedett.

Ekkor különös dolog történt.

A párbajgép vezérlőasztalán felvillant egy kis piros lámpa. Az orvostechnikus meglepetten hunyorgott, azután gyors egymásutánban lenyomott néhány billentyűt az asztalán. Több piros fényjelzés villant fel. A fő orvostechnikus az asztalhoz ugrott, és megrántott egy fogantyút.

Az egyik újságíró a társához fordult.

– Mi van odalent?

– Azt hiszem, vége... Igen, nézd, nyitják a fülkéket. Valamelyikük máris győzött.

Izgatottan figyeltek, most már együtt a többiekkel, akik a hírre ugyancsak visszasiettek a galériára.

– Ott van Odal. Nagyon vidámnak látszik.

– Akkor pedig...

– Úristen! Nézd Dulaqot.

 

Leoh doktor a Carinaei Körzeti Egyetemen tartott előadást, amikor a Dulaq-féle párbaj híre eljutott hozzá. Egy tanársegéd vállalkozott az elképzelhetetlen szentségtörésre, hogy az előadást félbeszakítva, fülébe súgja az újságot.

Leoh komoran bólintott, kurtán befejezte az előadást, majd a tanársegéd kíséretében a dékánhoz sietett. Szótlanul álltak a mozgójárdán, míg a kertben sétálgató diákok mellett végigsiklottak az elmélyült munka csöndjébe süppedt egyetemi épületek között.

Leoh gondolataiba mélyedt. Alig vette észre, hogy megérkeztek az igazgatósági épületbe, majd beléptek a csőfelvonóba. Csak a dékáni szoba ajtajában jutott eszébe megkérdezni:

– Jól hallottam, eszméletlen, sokkos állapotban emelték ki a gépből?

– Ugyanúgy van azóta is – a kérdésre a dékán válaszolt. – Semmi kapcsolata a valóságos világgal. Nem beszél, nem hall, sőt nem is lát meg senkit és semmit, vegetál, mint a növények...

Leoh a legközelebbi karosszékbe zöttyent, és kezével végigsimított húsos arcán. Kopaszodott, és tekintélyes tokát növesztett, de arca többnyire mosolygós ráncokba gyűrődött, szeme éberen, figyelmesen nézett a világba.

– Nem értem – ismerte el. – Géppárbajban ilyesmi még soha sehol nem fordult elő.

A dékán megvonta vállát.

– Én sem értem. De ez a maga boltja... – talán akaratlanul is alig észrevehető hangsúlyt adott az utolsó szónak.

– Nos, legalább nem vet rossz fényt az egyetemre. Ezért alakítottam független üzleti vállalkozást a gépek gyártására. – Majd széles mosollyal hozzátette: – A pénznek természetesen csak másodlagos szerep jutott ebben a megfontolásban.

A dékán kényszeredetten mosolygott.

– No persze.

– Feltételezem, hogy az Acquatainián beszélni akarnak velem – tette fel Leoh a meglehetősen akadémikus kérdést.

– Már hívtak tri-di vonalon, várnak magára.

– Nyolcszáz parszeknél hosszabb távközlő csatornát nyitottak – Leoh büszkeségének láthatólag hízelgett a dolog –, fontos ember lehetek.

– Maga a párbajgép feltalálója és a Pszichonik Rt. feje. Az egyetlen ember, aki megmondhatja, mi lehetett a hiba.

– Nos, gondolom, ne várassuk őket.

– Ide is kérheti a vonalat – ajánlotta a dékán, és felállt, hogy átadja a helyét.

– Nem, nem, maradjon csak – tiltakozott Leoh. – Nem zavar, és maga is maradjon – fordult a tanársegédhez.

A dékán megnyomta az íróasztalán elhelyezett készülék egyik gombját. A dolgozószoba szemközti fala egy pillanatra kifényesedett, azután mintha feloldódott volna. A helyén megjelent egy másik hivatali helyiség, az acquatainiai miniszterelnöké, tele polgári és katonaruhás férfiakkal.

– Uraim! – jelentkezett elsőnek Leoh doktor.

A vonal túlsó végén egyszerre többen is válaszolni akartak. Néhány másodperces hangzavar keletkezett, azután valamennyien elhallgattak, és a társaság egyik tagja felé fordultak.

– Fernd Massan vagyok, az Acquatainia helyettes miniszterelnöke – mutatkozott be a magas, határozott megjelenésű, okos arcú férfi, aki polgári ruhát és jól ápolt, fekete szakállt viselt. – Természetesen megérti, hogy kormányomat válságos helyzetbe hozta ez a párbaj.

Leoh pislogott.

– Ha jól értettem, némi bonyodalom támadt önöknél a Halmaz kormánybolygóján fölszerelt párbajgép körül. A politikai válságok egyébként nem tartoznak a hatáskörömbe.

– Akkor sem, ha az ön párbajgépe megfosztotta cselekvőképességétől a miniszterelnökünket? – hepciáskodott az egyik tábornok.

– És éppen a jelenlegi nehéz időkben – tette hozzá a védelmi miniszter –, amikor súlyos nézeteltéréseink támadtak a Kerak-rendszerrel.

– Ha a miniszterelnök nem...

– De uraim – szólt közbe Leoh –, ha valamennyien egyszerre beszélnek, sohasem fogom megérteni, mi történt valójában.

Massan csendre intette a többieket.

– A párbajgép – folytatta Leoh kissé tanáros stílusban – csupán pszichonikus eszköz és semmi több, az ember agresszív indulatainak és gyűlöletének a levezetésére való. Két ember kölcsönösen megoszthatja egymással azt az álomvilágot, amelyet maga teremt. Csaknem tökéletes visszacsatolás jön létre a két fél között. Ebben az álomvilágban két ember, bizonyos határok között, megtehet mindent, amit csak akar. Vagyis erőszakot alkalmazhat, hogy feloldja konfliktusait, és közben tulajdon képzeletének biztonságos védelmét élvezi. Ha a gépet rendeltetésszerűen működtetik, a részvevőket semmiféle fizikai vagy lelki károsodás nem érheti. Biztonságban levezethetik feszültségeiket, anélkül hogy kárt tennének egymásban, vagy kárt okoznának a társadalomnak.

Az önök kormánya kipróbálta egyik gépünket, és engedélyezte a berendezés használatát az Acquataine-halmazon. Ennek már elmúlt három éve. Az urak között is látok nem egyet, akinek magam mutattam be a gépemet. A Galaktikában nagyon sok helyen működnek ugyanilyenek, és bizonyos vagyok benne, hogy önök közül is sokan igénybe vették már. Ön, tábornok úr, bizonyosan.

– Ennek a szóban forgó ügyhöz semmi köze – válaszolta dühösen a tábornok.

– Kétségkívül – ismerte el Leoh. – De nem értem, mi köze lehet egy egészségügyi segédeszköznek az önök politikai válságához.

– Engedelmével megmagyarázom – vette át a szót ismét Massan. – Kormányunk rendkívül kényes tárgyalásokat folytatott a velünk szomszédos térségek mérvadó kormányaival. Tárgyalásaink a Kerak-rendszerek újrafelfegyverzésével függnek össze. Hallott már Kanusról, a kerak kancellárról?

– Úgy rémlik, ismerős a név – mondta Leoh. – Valami új politikai vezér.

– A legrosszabb fajtából. A Kerak-rendszerben diktátori hatalomra tett szert, és most újrafegyverkezik, mert háborúra készül. Az eljárása közvetlenül nem ellentétes az Acquataine-halmazzal fennálló, alig harminc földi évvel ezelőtt aláírt államközi szerződéssel.

– Értem. A szerződést a háborúskodások befejezése után írták alá, nemde?

– A győzelmünkkel végződött háború után – helyesbített nyomatékosan a tábornok.

– És a Kerak most ismét fegyverkezik, hogy újból megpróbálkozzék – mondta Leoh.

– Így van.

Leoh megvonta vállát.

– Forduljanak a Csillagfelügyelethez. Az ilyen rendőri feladat az ő profiljuk. Mi köze ennek a párbajgéphez?

Massan türelmesen magyarázott tovább:

– A Földi Államközösség sohasem ismerte el teljes jogú tagjának az Acquataine-halmazt. A velünk szomszédos térségek sem tagjai az Államközösségnek. A Csillagfelügyelet tehát kizárólag akkor avatkozik be, ha a részvevő felek mindegyike kéri. Kivéve persze a katonai szükséghelyzetet. A Kerak-rendszer természetesen ragaszkodik a teljes függetlenségéhez, és csakis az erőszak törvényét hajlandó elismerni, semmi egyebet.

Leoh fejcsóválva hallgatta.

– Visszatérve a párbajgépre – folytatta Massan –, Kanus politikai fegyvernek használja Kerak érdekében...

– De hát az nem lehetséges. Az önök kormánya szigorú törvényekkel szabályozta a gép használatát; magam ajánlottam, hogy így tegyen, és jelen voltam az ülésteremben, amikor a törvényeket elfogadták. A gép csakis magánszemélyek között támadt konfliktusokban vehető igénybe. Szigorúan kívül esik a politika területén.

Massan szomorúan ingatta fejét.

– Uram, más dolog a törvény, és mások az emberek. Márpedig a politikában emberek cselekszenek, nem szavak vagy papirosok.

– Akkor sem értem – vallotta be Leoh. Massan folytatta:

– Egy földi évvel ezelőtt Kanus belekötött az egyik vele szomszédos csillagcsoportba. Ez volt a Safad Szövetség. Különlegesen előnyös kereskedelmi megállapodást akart kötni velük. De a Szövetség kereskedelmi minisztere határozottan ellenállt. A keraki tárgyalóbizottság egyik tagja, bizonyos Odal őrnagy, személyes természetű vitába bonyolódott a miniszterrel. Mire bárki tudomást szerezhetett volna a történtekről, már kölcsönösen kihívták egymást párbajra. A párbajban Odal győzött, és a miniszter lemondott. Azt mondta, többé nem tudna hathatósan küzdeni Odal és a körülötte csoportosulok szándékai ellen... nincs abban a lelkiállapotban. Két hét múlva halott volt... feltehetően öngyilkosságot követett el, noha vannak bizonyos kételyeim...

– Ez... rendkívül érdekes – jegyezte meg Leoh.

– Három napja – folytatta Massan – ugyancsak Odal őrnagy éles, személyes természetű vitába bonyolódott Dulaq miniszterelnökkel. Odal most a keraki nagykövetség katonai attaséja, itt nálunk. Legutóbb, a követség fogadásán, többek füle hallatára gyávasággal vádolta a miniszterelnököt. A miniszterelnöknek nem volt más választása, mint hogy kihívja párbajra az őrnagyot. És...

– És Dulaq most sokkos állapotban van, a kormányuk meg inog.

Massan kihúzta magát.

– A kormányunknak nem szabad megbuknia, és az Acquataine-halmaz nem nyugodhat bele a Kerak-rendszer újrafelfegyverzésébe. De – tette hozzá jóval csöndesebben – Dulaq nélkül félő, hogy a szomszédos kormányok meghajolnak Kanus követelései előtt, és elnézik a fegyverkezést. Egymagunknak nincs elég erőnk ahhoz, hogy ebben megakadályozzuk.

– Az újrafelfegyverzés önmagában még nem olyan nagy baj – elmélkedett Leoh –, ha sikerül megakadályozni, hogy a Kerak-rendszer használja is a fegyvereit. Talán mégis a Csillagfelügyelethez lehetne...

– Mire a Csillagfelügyelethez eljut a hívás, és válaszol is rá, addigra Kanus rég csapást mérhet egy egész naprendszerre, és be is kebelezheti. Abban a pillanatban, amint a Kerak fegyverhez jut, a Galaktikának ez a térsége mindenestül veszélyben forog. Sőt igazság szerint az egész Galaktikát veszély fenyegeti...

– És a párbajgépet használja fel arra, hogy célhoz érjen – egészítette ki Leoh. – Nos, uraim, úgy látszik, nincs más hátra, oda kell utaznom az Acquataine-halmazra. A párbajgépért én felelek, és ha valami nincs rendjén vele, vagy nem rendeltetésszerűen használják, akkor meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy helyrehozzam a dolgot.

– Ezt szerettük volna kérni – mondta Massan. – Köszönjük.

A kép elhalványult, kihunyt, és a három férfi már csak a dékán hivatali szobájának tömör falát bámulta.

– Nos – szólalt meg Leoh doktor a dékánhoz fordulva –, a jelek szerint meghatározatlan időre szabadságot kell kérnem.

A dékán homlokát ráncolta.

– És a jelek szerint teljesítenem kell a kívánságát... noha a tanév kellős közepén vagyunk.

– Sajnálom, nem tehetek mást – mondta Leoh, majd széles mosollyal hozzátette: – De ne aggódjék, az itt jelenlévő tanársegédem az év hátralévő felében átveszi az óráimat, s biztosan nagyon jól boldogul majd. Neki talán sikerül zavartalanul leadnia az óráit.

A tanársegéd elvörösödött.

– Nos tehát – motyogta Leoh, inkább csak magának –, ki az a Kanus, és miért akar fegyverraktárt berendezni a Kerak-rendszerben?

Kanus kancellár, a Kerak-rendszer korlátlan ura a teraszon állt, és a szakadék vadonán túl meredeken a magasba törő hegyeket nézte.

– Lám, az erők, amelyek meghiúsítják az emberi terveket – nyilatkoztatta ki hivatalos tanácsadóiból álló, csekély számú hallgatóságának. – Az üvöltő szelek, a hatalmas hegyek, a végtelen égbolt és a fellegek sötét erői.

A férfiak rábólintottak, és helyeslően mormoltak valamit.

– Ahogyan a hegyek felmagasodnak a síkságból, ugyanúgy emelkedünk majd mi is a közönséges emberek csoportjai fölé – magyarázta Kanus. – Megrémítjük őket, akár a mennydörgés, és kényszerítjük, hogy meghajoljanak akaratunk előtt.

– Leromboljuk a múltat – jelentette ki a miniszterek egyike.

– És megbosszuljuk a vereségnek még az emlékét is – tette hozzá Kanus. Szembefordult a kis csoporttal. Kanus volt a legkisebb termetű a teraszon; alacsony, csenevész, sápadt arcú, de szúrós fekete szeme és erőteljes hangja figyelmet követelt.

A csomóba verődött emberek között szemével azt a magas, karcsú, szőke fiatalembert kereste, aki világoskék egyenruhát viselt. Odalépett hozzá, és megállt előtte.

– Odal őrnagy, maga lesz a legfontosabb eszközünk, hogy elinduljunk a győzelemhez vezető úton.

Odal mereven meghajolt.

– Remélem, jól szolgálhatom vezéremet és a rendszert.

– Jól. Sőt már eddig is jól szolgálta! – Kanus ragyogott. – Az Acquataine-halmaz vonaglik, mint a kígyó, ha levágják a fejét. Dulaq nélkül a kormány tehetetlen, hiányzik az irányító bölcsesség. Ebben a győzelemben magának is része van, és ezért – Kanus pattintott az ujjaival, mire egyik tanácsadója gyorsan mellé lépett, és átnyújtott a vezérnek egy kis fényes, fekete dobozt – fogadja tőlem a Kerak-rendszer elismerésének és személyes megbecsülésemnek a jelét.

Odanyújtotta a dobozt Odalnak, aki felnyitotta és kivette belőle az ékkövekkel kirakott medáliát.

– Kerak Csillaga – jelentette be Kanus. – Első ízben jutalmaztunk vele olyasvalakit, aki nem a csatatéren érdemelte ki. De ezúttal, ha úgy vesszük, csatatérré változtattuk az úgynevezett civilizált masinájukat. Igaz?

– Úgy van, uram, nagyon igaz – vigyorgott Odal. – Köszönöm, uram. Ez életem legnagyszerűbb pillanata.

– Egyelőre, őrnagy. Csak egyelőre. Lesznek még ennél nagyszerűbb pillanatai is. Jöjjön, menjünk be. Beszélnünk kell a további terveinkről... a további párbajokról... és a győzelmekről.

 

Valamennyien bevonultak Kanus óriási, választékosan berendezett dolgozószobájába. A vezér a bársonykárpitos helyiség legtávolabbi végében emelvényre állított íróasztalához ment és leült, míg a többiek elhelyezkedtek a padlózatból alig kiemelkedő karosszékekben és díványokon. Odal állva maradt az ajtó közelében.

Kanus ujjai végigfutottak az íróasztal lapjába süllyesztett kis kapcsolótábla gombjain, és a vele szemközti falon felragyogott a háromdimenziós csillagtérkép. Pontosan középen fénylett a Kerak-rendszer tizenegy tagja. Körülötte a szomszédos égitestek színei jelezték politikai hovatartozásukat. Messze, a térkép szélén látszott az Acquataine-halmaz csillagtömege: gazdag nagyhatalom, a legfontosabb politikai és gazdasági erő a Galaktikának ebben a részében, legalábbis a tegnapi párbajig.

Kanus belefogott elmaradhatatlan szónoklatába. Politikai és katonai célokról beszélt. A Kerak-rendszert már sikerült Kanus uralkodó akaratának alárendelve egyesíteni. A népek követik vezérüket, bárhová vezesse is őket. Most, hogy Dulaq már nem szerepel a képen, inog a politikai szövetség, amelyet Acquatainia diplomáciája hozott tető alá a legutóbbi háború után. Az újabb politikai vereség itt, a Sarno Konföderációban majd kényszeríti őket, hogy fegyvergyártásukat minden erővel felzárkóztassák a Kerakéhoz, és akkor, végezetül, jöhet a katonai lépés – az Acquataine-halmaz ellen.

– Váratlan támadás, utána gyors, döntő csapások sora, és az acquatainiai ellenállás összeomlik, akár a kártyavár.

Mire a Csillagfelügyelet netán felébred, mi leszünk az urak a Halmazon. És akkor az acquatainiai tartalékok birtokában megmérkőzhetünk a Galaktika bármelyik nagyhatalmával... még magával a Földi Államszövetséggel is!

A férfiak a helyiségben egyetértően bólintottak.

Számtalan alkalommal hallgatták már végig ezt a mesét – gondolta Odal. Most első ízben részesült a kegyben, hogy maga is meghallgathatta. Ha behunyta szemét, vagy ha csak a csillagtérképet nézte, úgy vélhette, bizarr, szélsőséges, majdhogynem megvalósíthatatlan a terv. De ha közben Kanust figyelte, és tekintete elszakíthatatlanul összekapcsolódott a szúrós, szinte hipnotikus erőt sugárzó szempár pillantásával, akkor a vezér legvadabb álmai izgalmas, törvényszerű valósággá váltak.

Odal fél vállal a faburkolatos falnak támaszkodva, a helyiségben összegyűlt férfiak arcát fürkészte.

Greber, a kövér alkancellár kétségbeesetten küzdött az ebédhez és az utána elfogyasztott tetemes mennyiségű bor okozta álmosság ellen. Mellette Modal, csillogó, éber szemmel már azt számítgatta magában, hogy ő, mint az ipari termelés teljhatalmú ura, vajon mekkora haszonhoz és hatalomhoz juthat, ha komolyan beindult az újrafelfegyverzési program.

Egy másik kanapén egyedül ült Kor, a felderítés rendíthetetlen nyugalmú főnöke, Odal fölöttese; a hallgatag Kor, aki néhány elejtett szavával rémületbe kergetett bárkit, aki ellene fordult.

Lugal marsall láthatólag unta Kanus politikai eszmefuttatásait, de amint a katonai erő alkalmazásának a témája került terítékre, mintha kicserélték volna. A marsall életének egyetlen célja volt: megbosszulni a szégyenletes vereséget, amelyet hadai harminc földi esztendeje az Acquataine-halmaz ellen vívott háborúban elszenvedtek. Nem sejti, gondolta magában mosolyogva Odal, hogy amint elkészül a hadsereg újjászervezésével, Kanus abban a pillanatban nyugdíjba küldi, hogy fiatalabb embert állítson a helyére. Olyasvalakit, aki nem a hadsereg és nem a Kerak-rendszer vagy népe, hanem csakis a kancellár iránt viseltetik hűséggel.

Mohón leste a kancellár minden egyes szavát, vezérének minden kézmozdulatát a kis Tinth. Nemesi származásának, művészi képzettségének, filozófiai tanulmányainak fordított hátat, elhagyta ősei birtokát, és csatlakozott Kanus híveihez. Jutalma a művelődésügyi minisztérium volt – sok tanár őszinte keserűségére.

És végül Romis, a kormányközi ügyek minisztere. Hivatásos diplomata, és egyike azon keveseknek, akik az előző kormányból mindmáig túlélték Kanus hatalomátvételét. Romis nyilvánvalóan gyűlölte a kancellárt. De a Kerak-rendszert becsülettel szolgálta. A diplomáciai testület feddhetetlenül járt el a kormányközi ügyekben. Odal tudta, idő kérdése csupán, és egyikük – Romis vagy Kanus – végez a másikkal.

A többiek, akik Kanust hallgatták, politikai bérencek voltak, testőrséggé átvedlett vagányok, meg néhányan a régi sleppből, akik vele tartottak akkor is, amikor Kanus még pincékben harsogta el politikai monológjait, és sorra látogatta szövetségeseit, hogy kitérjen a rendőrség útjából. Kanus hosszú utat járt végig a sötét homályból a kancellár vidéki kastélyának kápráztató magasságáig.

Kinek a pénz, kinek a hatalom, a dicsőség, a bosszú, a hazafiság – ebben a szobában mindenkinek volt oka arra, hogy hallgassa és kövesse a kancellárt.

És én? – kérdezte önmagát Odal. – Vajon én miért követem? Vajon a tulajdon lelkembe Is ugyanolyan könnyen belelátok, mint az övékébe?

Kötelesség is van a világon persze. Odal katona volt, és Kanus a törvényesen megválasztott kormányfő. Igaz, hogy a választások után azonnal feloszlatta a kormányt, és mint a Kerak-rendszer teljhatalmú ura szilárdította meg diktátori hatalmát.

Megvoltak az előnyei annak, ha valaki jól szerepelt Kanusnál. Politikai becsvágyától és tirannusi egyéniségétől eltekintve, Kanus megjutalmazta azokat, akik a kedvében jártak. A kitüntetés – a Kerak Csillaga – akkora évi nyugdíjat biztosított, hogy abból szépen megélhetett volna egy család. Feltéve, ha volna családom gondolta keserű gúnnyal Odal.

No meg a hatalom persze. A párbajgép is hatalom, ha úgy kezelik, ahogyan ő, amikor tönkreteszi, megsemmisíti ellenfelét, megtalálja és kihasználja a másik egyéniségének gyenge pontjait, összeméri velük szellemi erejét, gőgös, fennhéjázó, mindenkit megvető Dulaq-féle alakokat megvert kutyává silányít – ez igenis hatalom! Ráadásul olyan hatalom, amelyre a Kerak-rendszer városaiban is felfigyelnek. Odalt máris sokan felismerik az utcán, és főként a nőket vonzza észrevehetően.

– A legfontosabb tényező – mondta éppen Kanus –, és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy teremtsük meg magunk körül a legyőzhetetlenség nimbuszát. Ezért olyan fontos az ön munkája, Odal Őrnagy. Verhetetlennek kell lennie! Mert ma ön képviseli a Kerak-rendszer kollektív akaratát. Ön ma az én akaratom megtestesítője. És ezért minden alkalommal győznie kell. Valahányszor belép egy-egy párbajgép fülkéjébe, tudnia kell, hogy népének, kormányának, kancellárjának sorsa az ön vállán nyugszik. Eddig becsülettel viselte ezt a felelősséget, őrnagy. Van ereje hozzá, hogy továbbra is vállalja?

– Van, uram – válaszolt Odal keményen. – És vállalom.

Kanus elégedetten rámosolygott.

– Helyes! Mert legközelebbi párbaját és az utána következőket is a halállal vívja.