KIS SZÁMÍTÁSI HIBA

Natnan French vérbeli matematikus volt. Egy kutatóintézetben dolgozott, amely egy kaliforniai domb tetejéről bámult alá a csendes-óceáni habokra; a matematikus szobáján azonban nem volt ablak. Amikor intézete a nukleáris bombákhoz végzett kutatásokból tartotta el magát, Nathan azt számítgatta, hogyan lehetne minimális üzemanyag-felhasználással embert juttatni a Holdra. Amikor pedig az intézetnek sikerült elcsípnie egy zsíros szerződést a Holdra szállás témakörében, Nathan egyszerre a légszennyezés miatt kezdett nyugtalankodni.

Nathan külsőre egy cseppet sem hasonlított egy matematikusra. Magas volt és nyurga, imádott kézilabdázni, ha izgalomba jött, elfogta a selypítés, az arca pedig határozottan egy lóéra emlékeztetett. Ami hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak a matematikában, hanem egyéb dolgokban is megőrizze tisztaságát. Foglalkozásáról talán egyedül az árulkodott, hogy az utóbbi időben meglehetősen bandzsítani kezdett. Pedig nem lehet azt mondani, hogy bármi is idegesítette vagy nyomasztotta volna; ellenkezőleg, továbbra is gyakran és önfeledten vigyorgott bele a világba. Amikor az intézet megkapta (Kalifornia államtól) a légszennyezés tanulmányozására vonatkozó első megbízását, csak természetes, hogy Nathan érdeklődése új térségek felé fordult.

– Azt hiszem, ki tudnék dolgozni egy módszert a földrengések előrejelzésére – állt oda egyszer az intézet vezetője, a jó öreg Moneygrinder elé.

Moneygrinder Nathanra emelte félbevágott bifokális szemüvege fölött a tekintetét.

– Rendben van, Nathan fiam – helyeselt szívből jövően. – Csak rajta, vágj bele. Hiszen tudod, hogy én mindig fölkaroltam az embernek a világ megismerésére irányuló törekvéseit.

Miután Nathan elhagyta a tágas főnöki irodát, Moneygrinder kiemelte alacsony, köpcös alakját a plüssfotelből és az ablakhoz vonult. Az ő szobájából bezzeg kétfelé is nyíltak ablakok: az egyik a szépséges Csendes-óceánra nézett, a másik pedig a parkolóra, úgyhogy a főnök kényelmesen ellenőrizhette, ki mikor állít be a munkahelyére.

A parkolóudvar mögött pedig, amely csak félig volt teli lerobbant autókkal (már több éve pangott az üzlet), az eukaliptuszfák és a festékkel fölfrissített pázsit mögött ott húzódott egy meglepően egyenes, alacsony, alig négy láb magas töltés. Jó lépésnyire megközelítette az intézeti épületet, majd elhaladt a dombtetőt koronázó, rózsaszínűre stukkózott, elhagyott templom mellett. Ennek az alacsony, fűvel benőtt földhányásnak San Andreas törésvonal volt a neve.

Moneygrinder gyakorta elnézte az ablakából ezt a földtaréjt és azt ismételgette magában, hogy mi a teendője, ha elkezd mozogni a föld. Nem mintha félt volna, de hát sosem árt az óvatosság. Egyszer éppen munkatársi értekezletet tartott, amikor megremegett a föld. Moneygrinder egy szempillantás alatt kiugrott az ablakon, átrobogott a parkolón és a törésvonal keleti, azaz „biztonságos” oldalán termett, még mielőtt a nálánál kétszer fiatalabbak egyáltalán fölocsúdtak volna. A munkatársak ezután még hónapokig emlegették a vén trotli meghökkentő fürgeségét.

Szinte napra rá a rákövetkező évben a parkolóban némileg megszaporodtak a kocsik, és akadt köztük egy-két új is. A San Clemente-i vészes füstköd óta kezdett föllendülni a légszennyezésből származó üzlet. Ráadásul az intézetnek sikerült suba alatt néhány kisebb ügyet a légierőktől is elnyernie – ezek hatszor annyit hoztak a konyhára, mint a légszennyezési munka.

Moneygrinder hátradőlt plüss karosszékében és megpróbált egyszerre érdeklődőnek és közönyösnek mutatkozni, ami nem volt éppen könnyű dolog, minthogy csak üggyel-bajjal tudta követni Nathant, amikor a matematikus a munkájáról beszélt.

– Aztán mindössze transzponálni kell a haladványt – fejtegette Nathan hadarva és selypítve az izgalomtól, és közben egyenleteket rótt a fuksziaszínű táblára, amelyen idegborzolóan meg-megcsikordult a sárga kréta.

– Tetszik látni? – húzta ki magát Nathan a tábla előtt, amelyet teljesen elborított alig olvasható számjegyeivel és matematikai jeleivel. Körülötte sárga krétapor lebegett.

– Hm – hümmögött Moneygrinder. – A végkövetkeztetés?

– Teljesen egyértelmű – bizonygatta Nathan. – Megfelelő adatbázisra támaszkodva nemcsak a földrengés idejét és helyét, hanem az erősségét is képesek vagyunk megjósolni.

– Biztos vagy ebben? – vonta össze a szemöldökét Moneygrinder. – Ellenőriztem a Cal Tech (Kaliforniai Műszaki Egyetem) geofizikusaival. Az elmélettel ők is egyetértenek.

– Hmm... – dobolt az asztalon Moneygrinder párnás ujjaival. – Jól tudom, hogy ez kissé kívül esik az érdeklődési körödön, de... izé... igazi földrengést is előre tudsz jelezni? Vagy csak elmélet az egész?

– Már hogyne tudnám előre jelezni a földrengést – vigyorgott Nathan, akár Francis, a filmszínész. – Mint a következő hét csütörtökit.

– A következő hét csütörtökit?

– Úgy van. A következő hét csütörtökére nagyobb földrengés várható.

– Hol?

– Itt. A hasadék mentén.

A főnök nagyot nyelt.

Nathan hanyagul a magasba dobta a krétacsonkot, de nem tudta elkapni és az a szőnyegre pottyant. Moneygrinder a krétánál is sárgább arccal megismételte:

– Azt mondod, egy nagyobb földrengés?

– Ühüm.

– Ezt a... Cal Tech emberei állítják?

– Á, dehogy, én. Azok nem értenek velem egyet. Arra hivatkoznak, hogy a tizennegyedik egyenletemben van egy fordított gamma-faktor. Épp most ellenőrzöm a számítógéppel. Moneygrinder hájas arcába visszatért némi szín.

– Ó, értem. Majd szólj, hogy mire jutott a számítógép.

– Hogyne.

Másnap reggel, amikor Moneygrinder az irodája csipkefüggönyén keresztül figyelte a munkába érkező kocsikat, megszólalt a telefon. Jól tudta, hogy a titkárnőjének mozgalmas éjszakája volt, ezért nem jött még be. Így hát maga csoszogott oda az asztalhoz és fölemelte a kagylót.

Nathan jelentkezett.

– A számítógép továbbra is a Cal Tech fiúkkal ért egyet. De szerintem a programban van a hiba. Az ember nem bízhat meg teljesen a számítógépben, mert ugyebár az csak annyit ér, mint az ember, aki betáplálja.

– Értem – mondta Moneygrinder. – Hát csak folytasd az ellenőrzést.

Azzal letette a kagylót és elmosolyodott. Jó öreg Nathan, gondolta. Erős oldala az elmélet, de reménytelen a gyakorlatban.

Mindazonáltal, amikor végre beállított a titkárnője és fölszolgálta a reggeli kávéját és az orvosságát, és szokás szerint megharapdálta a fülcimpáját, tűnődve így szólt hozzá:

– Talán mégsem ártana, ha beszélnék azokkal a New York-i bankárokkal.

– De hát azt mondtad, hogy most, amikor jól megy a bolt, nincs szükséged a pénzükre – dorombolta a titkárnő.

– Azt mondtam – bólintott a főnök kényszeredetten. – De azért csak légy szíves, beszélj meg velük egy találkozót jövő csütörtökre. Szerda délután utazom el. A hétvégét is New Yorkban töltöm.

– De hát azt ígérted, hogy mi ketten... – tiltakozott a lány tágra nyílt szemmel.

– Ugyan, ugyan... első az üzlet. De azért ülj föl a péntek esti gépre és a szállodában találkozunk.

– Igenis, cuki bogaram – ragyogott föl a titkárnő arca.

Matt Climber éppen visszatért egy Pentagon-beli ebédről, amikor utolérte Nathan telefonja.

Climber néhány évvel korábban Nathan munkatársa volt. Kezdetben számítógépprogramozóként dolgozott a keze alá, két év múlva pedig szekcióvezetőként Nathan közvetlen főnökévé avanzsált. (Persze csak papíron. Nathannak senki sem parancsolt, mindig is önállóan tevékenykedett.) Amikor Moneygrinder gyanút fogott, hogy Climber az ő utcája felé törekszik, az intézet vezetőjeként szerzett neki Washingtonban egy állami hivatalt. Mert ugyebár jól jön ez a tapasztalat egy feltörekvő ifjú titánnak.

– Szia, Climber, hogy megy a ceruzárágás? – kiáltott bele Nathan a kagylóba és az előjegyzési naptárára pillantott. Ma délutánra három külső tárgyalás és két munkaértekezlet volt beiktatva.

– Nem lehetne egy kissé lassabban, öregem? – szakította félbe Climber barátságos hangon, de komor arccal. – Tudhatod, hogy milyen nehezen lehet megérteni téged, ha hadarsz.

Félórával később Climber székében hátradőlve, lábát az asztalra helyezve, meglazított nyakkendővel, kigombolt inggallérral ült a székében. Az első két délutáni program máris ugrott.

– Lássuk csak, Nathan – mondta elkínzottan. – A következő csütörtökön csendesóceáni idő szerint délután fél háromra nagyobb földrengést jósolsz a San Andreas törésvonal mentén. A Cal Tech emberei viszont, de a saját komputered sem osztják ezt a véleményedet.

Újabb tíz perc elteltével Climber azt mondta:

– Oké, oké, persze hogy emlékszem rá, hogy egyszer-kétszer mi is elcsesztük a programozást. Csakhogy te is követtél el hibát. Oké, figyelj ide, Nathan. Folytasd csak az ellenőrzést. Ha megbizonyosodsz róla, hogy a komputer téved és neked van igazad, rögtön telefonálj. Akkor én, ha kell, elmegyek egyenesen az elnökhöz. Rendben? Akkor jó. Viszlát. – És egyetlen elcsigázott mozdulattal letette a kagylót és leemelte a lábát az asztalról.

„A jó öreg Nathan egészen megkergült – gondolta. – Méghogy csütörtökön! Hah! Hogy csütörtökön? Hmm...”

A naptárára nézett. Hát persze, a következő csütörtökön esedékes Seattle-ben a Boeing embereivel való megbeszélése.

Ha valóban kitör egy nagy földrengés, akkor az egész vacak Nyugati Part belecsúszhat a Csendesóceánba. Ugyan, nevetséges. Egyszerűen Nathan hülyesége az egész. De mégis... Milyen messzire is megy el észak felé az a törésvonal?

Áthajolt az asztalon és megnyomta a telefon gombját.

– Parancsoljon, Mr. Climber! – hallatszott a titkárnő hangja.

– Arról a csütörtökre tervezett tárgyalásról a Boeing embereivel a hiperszonikus torlósugaras gép ügyében – kezdte Climber körülményesen, aztán tétován elhallgatott. Majd ellentmondást nem tűrő végérvényességgel kijelentette: – Mondja le.

Nathan French nem kedvelte az italt, a következő hét keddjén mégis munka után egyenesen a barátságos kiskocsmába vette az útját, amely egy sziklapárkányról tekintett alá az óceán haragos habjaira.

Ez a kedd délután meglepően csendes volt, így Nathan egyedül élvezhette a készséges kocsmáros és a vastagon sminkelt örömlány figyelmességét. A nő mélyen kivágott ruhába és átható parfümillatba öltözve teljesítette a korai műszakot.

– A krisztusát, még sohasem tapasztaltam ilyen lanyha forgalmat, mint a tegnapi meg ez a mai – panaszkodott a kocsmáros, aki tétlenül matatott a pult mögött.

Az egyetlen mosatlan poharat Nathan tartotta a kezében, aki nem szívesen vált meg tőle, minthogy előszeretettel szopogatta a jégkockákat.

– Így igaz – erősítette meg a lány is. – Ha így folytatódik, a hét végére visszanyerem a szüzességemet.

Nathan ráhagyta. Elfoglalták a jégkockák, amelyeket önfeledt buzgalommal ropogtatott a fogai között. Azonkívül még mindig azon rágódott, hogy miért nem jut egyetértésre ő meg a számítógép a tizennegyedik egyenlet dolgában. Amikor minden egyéb nagyszer űen stimmel: az időpont, a hely, a Richter-skála szerinti erősség. Csak a vektor, az irányérték – valaki még mindig nem érti meg a programutasításait. Csakis ez lehet a magyarázat.

– A tőzsdei árak a padlón vannak – folytatta a kocsmáros borúsan. – A brókerem azt mondja, hogy a Boeing a dolgozók felét az utcára teszi. A torlósugaras járműprogramjuknak befellegzett. Az intézetet is ott fönn a dombtetőn megveszi valamelyik keleti parti bank – csóválta komoran a fejét. A lány odakönyökölt Nathan mellé a pultra, és habszivaccsal kitömött melltartóját kifeszítve rámosolygott a férfira:

– Hé, nagyfiú, mit szólnál hozzá? Csak hogy el ne felejtsem, hogy kell, mi?

– Elnézést, hölgyem. Meg kell néznem azt a számítógépes programot.

Mire eljött a csütörtök reggel, Nathan egészen kikészült. Nem elég, hogy a számítógép változatlanul azt állította, hogy nincs igaza a tizennégyes egyenletet illetően, ráadásul egy szál programozó sem jött be dolgozni. Világos, hogy valamelyikük – de az is lehet, hogy mindegyikük – szabotálja a programját. De hát miért? Végigkajtatta az intézetet, hogy mindegy kit, de legalább egy árva programozót fölhajtson, ám az intézet jószerivel elnéptelenedett. Csak néhány ember szállingózott be, de azok is, miután összedugták a fejüket a büfében és tágra nyílt szemmel susmusoltak a kávéspoharuk fölött, fogták magukat és kiosontak a parkolóba, beültek a kocsijukba és elhajtottak.

Nathan éppen az egyik folyosón csörtetett végig, amikor nekiütközött az egyik kutató fizikusnak, aki új emberként dolgozott egy olyan osztályon, amellyel Nathannak még sohasem volt dolga.

– Ó, elnézést – mentegetőzött a fizikus, és sietve megindult volna a folyosó végén lévő kijárati ajtó felé.

– Várjon csak.egy pillanatra – ragadta meg Nathan az ember karját. – Ért ön a programozáshoz?

– Nem én.

– Hová tűntek az emberek? – tűnődött Nathan fennhangon, anélkül, hogy elengedte volna a másik karját. – Csak nincs valamilyen sátoros ünnep?

– Ember, hát nem hallott róla? – csodálkozott amaz nagy szemeket meresztve.

– Délután földrengés lesz. Az egész istenverte Kalifornia a tengerbe fog csúszni!

– Ja az...

A fizikus kiszabadította a karját és megiramodott a kijárat felé. Az ajtónál megfordult és visszakiáltott:

– Tűnjön el, amíg tud! A hasadék keleti oldalára! Az utak hamarosan zsúfolásig megtelnek!

Nathan összevonta a szemöldökét. Még mindig van egy óra, mondta. És változatlanul az a véleményem, hogy a komputer téved. Vajon mekkora lesz a szökőár a Csendes-óceánon, ha az egész állam belepottyan a tengerbe?

Nathan észre sem vette, hogy magában beszél. Rajta kívül senki sem volt a közelben. Kivéve a komputert.

A számítógépteremben ült és még mindig a makacs egyenletekkel bíbelődött, amikor megkezdődött a morajlás. Eleinte alig kivehetően, mint valami távoli égiháború. Aztán megremegtek a falak és a moraj is fölerősödött.

Nathan a karórájára pillantott: 2 óra 32 perc.

– Tudtam! – szólt kárörvendően a számítógéphez. – Látod? És le mernék fogadni, hogy a többi is bejön. Beleszámítva a tizennégyes egyenletet is.

A folyosón olyan volt a járás, akár egy hajón a viharkorbácsolta tengeren. A padló és a falak szinte kiugrottak a helyükből. Nathan esetlenül ide-oda támolygott, de igyekezett megmaradni a lábán.

Az az eszébe sem jutott, hogy akár a fogát is otthagyhatja, csak amikor kiért a szabadba. Az ég elsötétedett, a talaj vadul hánykolódott, a lárma szinte megsiketítette. Viharos szél kavarta föl a port és sivításával még elviselhetetlenebbé fokozta a föld elkínzott nyögését.

Nathan alig látott el másfél méterre. A cibáló szélben, a szemét elvakító porfelhőben fogalma sem volt, merre menjen. Jól tudta, hogy a törésvonal másik oldalán biztonságban lesz, de hol van az a másik oldal?

Ekkor apokaliptikus erejű villám hasította ketté a homályt, és nyomban rá végítéletszerű reccsenés, csattanás és velőtrázó robaj töltötte be a levegőt. Nathant rettentő erejű lökéshullám terítette le a lábáról, és elveszítette az eszméletét.

Amikor magához tért, a szürke felhőtakarón átderengett a bágyadt napfény. A szélvihar elült. A tájra különös csend nehezedett.

Nathan fürgén föltápászkodott és körülnézett. Az intézet épülete ott magasodott előtte, ö maga a parkoló közepén állott; az egész udvaron csak az ő porlepte kocsija árválkodott.

A parkoló mögött, ahol egykor az eukaliptuszfák sorakoztak, most egy sziklahasadék tátongott, és gőzölgő sziklatömbök és nyers föld zúdult alá a habzó hullámokba.

Nathan a szakadék széléhez tántorgott és a víz fölött elnézett kelet felé. Valami azt súgta neki, hogy odaát a legközelebbi szárazföld Európa.

– A francba! – fakadt ki szokatlan vehemenciával. – Mégiscsak a komputernek volt igaza.

Bárányi Gyula fordítása