9.

Egy hétbe tellett, míg Johnnyban a helyére került minden. Zűrzavaros hét volt. Katonatisztek faggatták, orvosok próbálták megtalálni betegsége nyomait, újságírók és tévériporterek millió kérdést tettek fel neki, anyja és apja sírt, hogy megvan, biztonságban és gyógyultan – zűrzavaros hét volt.

Johnny iskolatársai a ház körül ólálkodtak, figyelve, ahogy a katonák és az újságírók ki-be járkálnak a házba. Johnny integetett nekik, ők visszaintegettek mosolyogva, barátságosan. Mindent megértettek. Az újságok és a tévé óriási szenzációt csinált az ügyből, még a leukémiát sem hallgatták el. A gyerekek megértették, miért volt Johnny olyan nagyon egyedül az elmúlt hónapokban.

Az elnök telefonált, és meghívta Johnnyt szüleivel együtt Washingtonba. Dr. Gene Beldone is elment a légierő kétmotoros, lökhajtásos különgépével.

Miközben Johnny figyelte, hogyan takarják el a New Mexico-i sivatagot a Szikláshegység szaggatott ormai, hirtelen ráeszmélt, mit is mondtak neki végül a sugárzók: „Mintegy nyolcvan-száz évet fogsz élni, ahogyan a te történeted ezt félreérthetetlenül elárulja.”

– Hogyan is tudhatnának rólam ezeknek az időknek a történelméből? – suttogta Johnny magának, miközben kibámult a repülőgép vastag ablakán. – Ez nem jelenthet mást, mint hogy a nevem elég híres lesz ahhoz, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe vagy a magnószalagokra vagy bármire, amit használni fognak.

Hosszú ideig elgondolkodva ezen, miközben a gép átszelte a Sziklás-hegységet, és nyílegyenesen szállt a középnyugati, zöld szántóföldek felett, eszébe jutott még valami, amit a sugárzók mondtak:

„Mielőtt az életed véget érne, meg fogsz látogatni néhány csillagot, amely a legközelebb esik a saját világodhoz.”

– Amikor azt mondták, te – suttogta Johnny ismét –, azt hittem, hogy ránk gondolnak, az emberi fajra. De – talán valóban rám gondoltak! Rám! Csillagközi asztronauta leszek!

Johnny most döbbent csak rá, hogy az izgalmak nem értek véget az életében, most kezdődnek csak igazán.

F. Nagy Piroska fordítása