1.

Johnny Donato elnyúlva feküdt a hasán a csenevész fűben, és figyelmesen nézte a jövevények hajóját. A hajó ragyogott, csillámlott a sivatag homokján a New Mexico-i napfényben. Óriási volt és gömbölyű, mint egy aranylabda, mint maga a Nap. Olyan könnyedén érintette a talajt, mint egy héliummal töltött léggömb. Johnny még abban sem volt biztos, hogy valóban érinti-e a talajt.

Hunyorítva nézte, de még így sem tudta megmondani, hogy a hajó valóban összeér-e a sivatag homokos talajával. Árnyékot nem vetett, és úgy tűnt, mintha valami rejtett energia belülről izzította volna fel. Johnnynak ismét a Nap jutott az eszébe.

De ezek a lények nem a mi Napunk közeléből jöttek, szögezte le magában Johnny. Egy másik csillagvilágból érkeztek.

Maga elé idézte, milyen kicsik és halványak a csillagok éjszaka. Aztán felnézett a hatalmasan ragyogó Napba. Milyen messze lehetnek a csillagok! És a jövevények ezt a távolságot szelték át, hogy idejöhessenek. A Földre. New Mexicóba. A sivatagnak erre a pontjára.

Johnny tudta, hogy most izgatottnak kellene lennie. Vagy talán félnie kellene. De nem érzett mást, csak kíváncsiságot. És forróságot. A napsugarak perzselték a sziklapadot, amelyen feküdt, égették meztelen karját és lábát. Megszokta már a sivatagi napot. Soha nem zavarta.

De ma valami belülről égette Johnnyt. Először azt gondolta, talán a betegsége. Néha forróságot és fáradtságot érzett tőle. De nem, ez nem az volt. Beteg volt, valóban, ezen nem segíthetett senki. De attól nem érezte magát így.

Most olyasmit érzett, amit eddig soha. Talán ahhoz hasonlíthatott, ami oly gyakran késztette az apját kiabálásra, mióta elbocsátották a munkából. Oka részben a düh volt, és talán a szégyen is. De volt benne még valami más is, aminek Johnny nem tudott nevet adni.

Így hevert ott hason fekve, miközben önmagáról és az idegen hajóról gondolkodott, amely a csillagokból érkezett. Türelmesen várakozott, ahogyan apacs barátai tették volna, s közben a Nap egyre feljebb kúszott a fénylő kék égen, egyre nagyobb és nagyobb forróságot árasztva.

A hajó három napja ért földet. Hogy földet ért az igazán pontatlan kifejezés volt. Olyan könnyedén ereszkedett alá, mint amikor a felhők nekisodródnak a hegycsúcsoknak. Warner őrmester látta. Éppen akkor hajtott végig az országúton rendőrségi járőrkocsiján, amikor a hajó megjelent. Csaknem az út melletti árokban kötött ki, úgy bámulta a hajót.

Aznap, még napszállta előtt katonai teherautók és tankok százai özönlötték el az országutat, olyan porfelhőt kavarva, amelyet még Johnnyék mérföldekkel távolabb lévő, albuquerque-i házából is látni lehetett. Körülvették az idegen hajót, és senkit sem engedtek a közelébe.

Johnny most láthatta az acélból és puskákból formált gyűrűt. A tankok között katonák lépkedtek lassan, vállukon géppisztoly lógott. Apacs harcosnak képzelve magát, Johnny arra gondolt, micsoda ostobaság, hogy a fiatal katonákat ebben a forróságban körbejáratják, nemhogy megengednék nekik, hogy leüljenek az árnyékban. Tudta, hogy a katonák izzadnak, morognak, és átkozzák a hőséget. Mintha ettől hűvösebb lenne. Még az acélsisak is a fejükön van; csak arra jó, hogy felforrjon az agyuk.

A hajó földet érése óta mindennap, pontosan, amikor a Nap delelőn állt, három jövevény lépett ki a hajóból. Legalábbis ezt beszélték a városban. A lapok nem foglalkoztak a jövevényekkel, legfeljebb néhány bosszús sor jelent meg arról, hogy a hadsereg nem engedi a csillaghajó közelébe sem az újságírókat, sem a tévéseket.

A három jövevény pár percre mindennap kilépett a hajóból. Johnny beszélni akart velük. Talán – de csak talán – ők meg tudják gyógyítani. Ahány doktor csak látta, mind a fejét rázta, és azt mondta, hogy nem lehet tenni semmit. Johnny nem éri meg a felnőttkort. De ezek a jövevények, ha csakugyan egy másik világból valók, egy távoli csillagról, talán tudják, hogyan lehet meggyógyítani egy olyan betegséget, amelyen a Föld egyetlen orvosa sem tud segíteni.

Johnny érezte, hogy ettől a gondolattól gyorsabban ver a szíve. Nyugalmat erőltetett magára. Hogy meggyógyulhass, mondta magának, beszélned kell a jövevényekkel. És hogy ezt megtehesd, keresztül kell lopakodnod a katonákon.

Porfelhőt pillantott meg az országúton. Rendőrségi autó közeledett a katonai tábor felé. Minden bizonnyal Warner őrmester. Johnny kitalálta, hogy az anyja már észrevette a szökését, és a rendőrséghez fordult, hogy megkeressék. Tehát még egy dologgal kell megbirkóznia: a rendőrségnek nem szabad elcsípnie.

Ismét a hajó felé fordult. Hirtelen elakadt a lélegzete. A három jövevény ott állt a hajó előtt. Ajtó sem nyílt, és semmiféle mozgás nem látszott. Egyszerűen csak ott voltak, egy szempillantás alatt.

Magas, sudár, férfiak, egyszerű overallban, amely ragyogott, akárcsak a hajójuk. És nem volt árnyékuk!