3.

 

 

Életük legfurcsább hete következett ezután. Leoh terve egyszerű volt és világos. Próbára kell tenni a gépet, teljesítőképessége határáig hajszolni, azaz működtetni – vagyis párbajokat kell vívni.

Könnyebb feladatokkal kezdték azért, hogy kipróbálják, megmozgassák szellemi izmaikat. Leoh gyakran használta már a gépet, de csakis azért, hogy a rutinteljesítményt ellenőrizze. Sohasem mérte össze erejét másokéval valóságos viadalban. Hectornak persze merőben új és másfajta élményt adott a gép.

A helyi személyzet kérdezősködés nélkül vetette magát a vállalkozásba, és aligha túlbecsülhető segítséget adott Leoh-nak. Figyelték és elemezték a párharcokat.

Leoh és Hector jószerével bújócskát játszottak csupán. Egyikük választott valamilyen környezetet, a másik meg igyekezett az adott környezetben megtalálni ellenfelét. Őserdőkben és nagyvárosokban bolyongtak, gleccsereken és néptelen bolygóközi térségeken keltek át, és keresték egymást, noha közben ki sem léptek fülkéikből.

Leoh meggyőződhetett róla, hogy a gép szigorúan és a legapróbb részletig hűségesen adja vissza a gondolatmeneteket, és ekkor megkezdődtek a könnyebb párviadalok. Tompa hegyű vívótőrökkel verekedtek: ebben Hector győzött, hiszen gyorsabbak voltak a reflexei. Azután más fegyverekkel próbálkoztak, pisztollyal, hanghullámos sugárvetővel, gránátokkal, de elővigyázatosságból mindig úgy, hogy védőfelszerelést is képzeltek magukra. Különös módon az ilyen összecsapásokat csaknem kivétel nélkül mindig Leoh nyerte, holott Hector alapos kiképzést kapott a fegyverek használatából. Céllövésben pedig semmivel sem volt pontosabb vagy gyorsabb a fiúnál. És mégis, ha szemtől szemben álltak egymással, csaknem minden alkalommal Leoh győzött.

A gép nemcsak gondolatokat vetít ki – magyarázta önmagának Leoh. – Többet: a személyiséget.

Most már éjjel-nappal a párbajgép fülkéiben ültek, tizenkét órát is napjában vagy még többet töltöttek a zárt fülkékben, a végkimerülés határáig hajszolva önmagukat és a gép személyzetét. Az étkezéseknél valósággal ronggyá nyűtten és ingerlékeny hangulatban jelentek meg, és nyelték le a falatot. Többnyire ott aludtak el Leoh dolgozószobájában, a napi munka eredményének megbeszélése közben.

A párbajok lassanként mind komolyabbra fordultak. Leoh most már a legnagyobb teljesítményt akarta kihozni a gépből, óvatosan szigorítva a mérkőzések feltételeit. És mégis, hiába tudta pontosan, mit és mennyit akar elérni egy-egy menetben, gyakran érezhető erőfeszítésébe került, hogy emlékeztesse önmagát: a csata, amelyet vív, valójában a képzelet játéka csupán.

Most már egyre veszélyesebbé váltak a párbajok, és a mesterségesen felnagyított képzelgések hovatovább halállal és vérontással végződtek, és Leoh azon kapta magát, hogy mind gyakrabban kerül ki győztesen a harcból. Agyának egyik részét kényszerítette, hogy elemezze a sikersorozat okait. Énjének másik fele azonban őszintén élvezte a diadalokat.

Hectort láthatóan megviselte az állandó feszültség. A fizikai erőfeszítés, a szakadatlan munka, gyakorlatilag pihenés nélkül, önmagában is elég lett volna. Ennél azonban sokkal rosszabb volt az érzelmi terhelés, amelyet az okozott, hogy minduntalan „megsebesült” és „meghalt”.

– Talán abba kellene hagynunk egy kis időre – javasolta Leoh a kísérletek negyedik napján.

– Nem. Semmi bajom.

Leoh ránézett. Hector képe nyúzott volt, szeme karikás.

– Eleget dolgozott – mondta nyugodtan Leoh.

– Kérem, ne hagyjuk abba – könyörgött Hector. – Most... most nem bírnám abbahagyni. Kérem, adjon nekem lehetőséget, hogy jobban csináljam, higgye el, belejövök. A délutáni két menetben kétszer annyi ideig kitartottam, mint a délelőttiekben. Nagyon kérem, ne fejezzük be így... az én teljes vereségemmel...

Leoh nem akart hinni a fülének.

– Folytatni akarja?

– Igen, uram.

– És ha nemet mondok?

Hector habozott. Leoh megérezte, hogy a fiú küzd magával.

– Ha nemet mond – válaszolta tompán –, akkor nem folytatjuk. Nem vitatkozhatom önnel.

Leoh egy hosszú percig nem válaszolt. Végül kihúzta az íróasztal fiókját, és egy kis üveget vett elő belőle.

– Itt van, nyeljen le egy kapszula altatót. Ha felébredt, újból megpróbáljuk.

 

Hajnalban kezdték újból. Leoh azzal az elhatározással lépett be a párbajgép fülkéjébe, hogy ezúttal engedi, hadd nyerjen Hector. Felajánlotta a Csillagfelügyelet fiatal tisztjének a fegyver és helyszínválasztás jogát. Hector egyszemélyes, bolygó körüli pályán mozgó felderítőhajót választott. A fegyverek közönséges energia-sugárvetők voltak.

Ám hiába nem akarta, Leoh egyszer csak észrevette, hogy már megint győzni fog. A hajók spirális pályán keringtek egy névtelen bolygó körül, útjuk legalább egy alkalommal keresztezte egymást fordulatonként. A feladat egyszerű volt: az ellenfél becsült orbitális helyzetét figyelembe véve, kinek-kinek úgy kellett programozni a hajóját, hogy találkozáskor vagy a másik mögé, vagy az oldalába kerüljön. Akkor rászegezhette a fegyvert, megelőzve azt, aki elkésett a fordulattal.

Valójában könnyű feladat lehetett volna Hectornak is, hiszen ösztönösen tehetséges fejszámoló volt. Az első ütést azonban Leoh mérte – Hector kiváló tüzelőállást vett fel, de lövése messze elkerülte a célt. Leoh ügyetlenebbül manőverezett, de elkönyvelhetett egy súlyosabb következmények nélküli találatot Hector hajójának az oldalán.

A következő három fordulat közben Leoh még két találatot ért el. Hector hajója súlyosan megsérült. Válaszképpen a hadnagy is elhelyezett egy ragyogó lövést Leoh hajóján.

Még egy fordulatot tettek, és Leoh megint csak gyorsabban kalkulált ifjú ellenfelénél. Ráirányította fegyvereit Hector hajójára, de keze bizonytalanul megállt a kioldó fölött.

Ne öld meg már megint – intette önmagát. – Még egy vereséget nem bír elviselni.

Keze azonban, mintha csak önálló akarata volna, könnyedén megérintette a gombot. Még egy grammnyi nyomás, és a fegyver elsül.

Ezt a pillanatnyi habozást kihasználva, Hector gyors fordulatot tett sérült hajójával, és Leoh felé irányította a sugárvetőt. A fiatal hadnagy egyetlen perzselő sugárral teljes hosszában felhasította Leoh hajóját. Leoh keze lecsapott a kioldógombra. Maga sem tudta már, szándékosan teszi-e vagy sem.

A sugár végigsöpört Hector hajóján, de nem állíthatta meg. A két jármű egyenest egymásba rohant. Leoh kétségbeesetten igyekezett elkerülni az összeütközést, de Hector valósággal belefúrta magát, pontosan követve Leoh manővereit.

A két hajó összeütközött és felrobbant.

 

Leoh egyszerre ott találta magát a párbajgép fülledt, szűk fülkéjében, egész teste hideg verítéktől tapadt, keze remegett.

Nagy nehezen kipréselte magát a fülkéből, és mély lélegzetet vett. A boltíves terembe melegen áradt be a napfény. Vakítóan ragyogtak a fehér falak. A magas ablakokon át embereket látott, fákat és felhőket az égen.

Hector odajött hozzá. A hadnagy napok óta először mosolygott. Nem nagyon vidáman, de mosolygott.

– Nos, ez egyszer legalább döntetlen.

Leoh kissé bizonytalanul viszonozta a mosolyt.

– Igen, csakugyan... nagy élmény volt. Még sohasem haltam meg.

Hector egyik lábáról a másikra állt.

– Hát, nem olyan rossz az sem... úgy értem... szóval, hogy azért megrázza az embert, érti, ugye?

– Igen. Most már értem.

– Még egy játszmát? – kérdezte Hector, fejével a masina felé biccentve.

– Menjünk innen egypár órára. Nem éhes?

– Majd éhen halok!

A következő másfél nap alatt további hét párbajt vívtak. Hector háromban győzött. Késő délután volt már, amikor Leoh félbeszakította a kísérleteket.

– Még visszamehetünk egy vagy két menetre – jelentette ki a hadnagy.

– Semmi szükség rá – mondta Leoh. – Minden fontos adat a birtokomban van. Holnap, hacsak meg nem akadályozzuk, Massan találkozik Odallal. Holnap reggelig még sok a tennivalónk.

Hector leroskadt a kanapéra.

– Úgy is jó. Azt hiszem, hét évet öregedtem az utóbbi hét nap alatt.

– Nem, fiam – mondta Leoh kedvesen. – Nem öregedett. Érettebb lett.

 

Erősen alkonyodott már, amikor a kocsi sűrített levegő párnáin puhán megállt a keraki nagykövetség előtt.

– Mégsem hiszem, hogy helyes volt idejönni – mondta Hector. – Úgy értem, hogy felhívhatta volna őket tri-din is, az is megfelelt volna, nem?

Leoh a fejét rázta.

– Soha ne adja meg a lehetőséget, hogy azt mondhassák: „egy pillanat, tartsa a vonalat”, azután összedugják a fejüket, és fontolgatják, hogy mihez kezdjenek magával. Húsz esetből tizenkilencben a vége az lesz, hogy eggyel magasabb fórumhoz továbbítják a kérését, és várhat a válaszra.

– Igaz – makacskodott Hector –, de mégiscsak ellenséges területre lép. Nem kellene ekkora kockázatot vállalnia.

– Egy ujjal sem mernek hozzám nyúlni.

Hector nem válaszolt, de lerítt róla. hogy nincs meggyőzve.

– Nézze – mondta Leoh. – Összesen két ember él, aki fényt deríthet erre az ügyre. Egyikük Dulaq, de az ő tudata meghatározhatatlan időre bezárult. Rajta kívül Odal az egyetlen, aki tudja, mi történt.

Hector kétkedően csóválta fejét. Leoh vállat vont, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Hectornak nem maradt más választása, kénytelen volt kiszállni és követni a tudóst a feljárón a nagykövetség főbejáratához. A gondosan nyesett sövénnyel körülvett épület barátságtalanul, szürkén állt a sűrűsödő félhomályban. A bejáratot kétfelől magasra nőtt, örökzöld fák díszítették.

Odabent, mindjárt a nagy ajtó mögött egy hölgy ült a kapusfülkében. Kicsit zilált volt, mintha abban a percben küldték volna oda, hogy foglalja el a helyét. Bejelentették, hogy Odalt keresik, erre bevezették őket egy fogadóhelyiségbe, és néhány perc múlva – Hector legnagyobb meglepetésére – egy másik hölgy közölte velük, hogy Odal őrnagy azonnal jön.

– No látja – jegyezte meg kedélyesen Leoh –, ha az ember megjelenik a helyszínen, akkor nincs annyi lehetőségük, hogy latolgassák, miképpen szabaduljanak meg magától.

Hector körülnézett az ablaktalan helyiségben, és gondterhelten szemlélte a csukott ajtót.

– Fogadok, hogy nagy a nyüzsgés ott az ajtó mögött. Úgy értem, lehet, hogy éppen most latolgatják, hogy... szóval... hogyan szabadulhatnának meg tőlünk... végérvényesen.

Leoh a fejét csóválta, és szárazon mosolygott.

– Szívük szerint kétségkívül ez lenne a legjobb megoldás, csakhogy az adott helyzetben teljességgel lehetetlen. Hiszen éppen a párbajgép a legeredményesebb és leghatásosabb eszközük.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Odal.

– Leoh doktor... Hector hadnagy... beszélni óhajtottak velem?

– Köszönöm, Odal őrnagy. Remélem, tud nekem segíteni – mondta Leoh. – Ön az egyetlen élő ember, aki felvilágosítást adhat nekünk a párbajgép hibás működéséről.

Odal olyan mosollyal válaszolt, amely Leoh-t az ember módra mosolygó robotok tervezőinek hiábavaló erőfeszítéseire emlékeztette.

– Attól tartok, nem segíthetek önnek, Leoh doktor. A gépben szerzett tapasztalataim... magánjellegűek.

– Talán nem beszéltem elég érthetően – folytatta Leoh. – Az elmúlt héten alapos próbának vetettük alá a párbajgépet itt, a helyszínen. Megtudtuk, hogy teljesítményét nagyban befolyásolhatja egy-egy ember személyisége és gyakorlata. Ön már sok párbajt vívott ezekben a gépekben. Ön, mint hivatásos katona és gyakorlott játékos, olyan tapasztalatokra támaszkodhat, amelyek révén határozott előnyt élvez ellenfeleivel szemben.

Ennek ellenére és mindezt számításba véve, meggyőződésem, hogy nincs módjában megölni a másikat a géppel, legalábbis normális körülmények között nincs. Ezt a megállapítást kísérleteink igazolták. A gép fizikai ártalmat nem okozhat senkinek, hacsak szándékosan kárt nem tesznek benne. Ön azonban egy embert már megölt, és egy másikat magatehetetlen ronccsá nyomorított. Mi lesz ennek a vége?

Odalnak egyetlen arcizma sem rándult, csak szemében mintha fellobbant volna egy halványan izzó szikra. Hangja is nyugodt volt, de metsző, akár a kiélesített penge.

– Nem róhatják fel nekem, hogy a tapasztalataimra támaszkodom. A masináikat pedig nem babráltam.

Nyílt az ajtó, és egy alacsony, vaskos, golyófejű férfi lépett a szobába. Sötét utcai ruhája nem árulta el, milyen hivatalt visel a nagykövetségen.

– Óhajtanak az urak valami frissítőt? – kérdezte mély hangon.

– Nem, köszönöm – válaszolt Leoh.

– Keraki bort talán?

– Nos...

– Nem hiszem, hogy... szóval, hogy helyes lenne, uram – szólt közbe Hector. – De mindenesetre köszönjük.

A férfi vállat vont, és leült az ajtó mellé állított karosszékbe.

Odal ismét Leoh felé fordult.

– Uram, én a kötelességemet teljesítem. Holnap Mas-sannal fogok párbajozni. Halogatásnak itt már nincs helye.

– Nagyon helyes – válaszolt Leoh. – Megengedné legalább, hogy néhány különleges műszert elhelyezzünk a fülkéjében? Szeretnénk ugyanis monitoron követni a párbaj menetét. Megtehetjük ugyanezt Massannal is. Tudom, hogy a párbajok általában magánügyek, és önnek joga van visszautasítani a kérésemet. De erkölcsi szemszögből nézve...

A mosoly ismét megjelent Odal arcán.

– Ön monitoron akarja követni a gondolataimat. Látni kívánja, hogyan hajtom végre, amit akarok. Érdekes, nagyon érdekes...

Az ismeretlen férfi fölállt az ajtó mellől.

– Ha nem óhajtanak frissítőket, uraim... – kezdte.

Odal biccentett.

– Köszönjük a figyelmességét.

Pillantásuk találkozott, és egy másodpercre összekapcsolódott. A férfi alig észrevehetően megrázta fejét, és kiment.

Odal figyelme visszatért Leoh-hoz.

– Sajnálom, professzor, de nem engedhetem meg, hogy párbaj közben monitoron kövessék a gondolataimat.

– De...

– Sajnálom, hogy nemet kell mondanom. De mint maga is hangsúlyozta az imént, erre nincs törvényes alapja. Kénytelen vagyok elutasítani. Remélem, megérti.

Leoh felkelt a kanapéról, Hector ugyancsak felpattant, és megállt mellette.

– Attól tartok, nagyon is értem. És sajnálom, hogy így döntött.

Odal kikísérte őket a kocsihoz. Megvárta, míg elhajtottak, és akkor lassan visszaballagott a nagykövetség épületébe. A hallban a sötét öltönyös férfi várta, aki az imént jelen volt a beszélgetésnél.

– Megengedhettem volna, hogy képernyőre vigyék a gondolataimat, akkor is összeroppantom Massant – mondta Odal. – Alaposan megkeverhettem volna őket.

A másik morgott valamit az orra alatt.

– Most beszéltem a kancellárral tri-di vonalon, és engedélyt kértem, hogy módosítást eszközöljünk a terveinken.

– Módosítást, Kor miniszter?

– A holnapi párbaj után legközelebbi ellenfeled a kiváló Leoh doktor lesz – mondta Kor.

 

Fernd Massan körül sűrű, áthatolhatatlan köd gomolygott. Hiába erőltette szemét, semmit sem látott a sisak fölöslegessé vált nézőkéjén át. Lassan, óvatosan fölnyúlt, hogy beállítsa az infravörös keresőt.

Sohasem hittem, hogy puszta hallucináció ennyire megtévesztően valóságos lehet – gondolta Massan.

Most értette meg, hogy Odal kihívása óta ennél sokkal valószerűtlenebbnek látta a való világot. Egy hétig úgy folytatta minden élettevékenységét, mintha félrehúzódva, bizonyos távolságból, a megfigyelő szerepében szemlélné önmagát. Barátainak és híveinek kis csoportja, akik az éjszaka, a párbajt megelőző éjszakán körülvették; mint valami gyászoló gyülekezet – minden, minden teljességgel valószerűtlen volt.

Most azonban, amióta elkezdődött ez a művi álom, szinte vibrálóan elevennek érezte magát. Minden érzékszervre megbízhatóan és biztatóan működött. Egész testében érezte, hogy lüktet ereiben a vér. Tudta, hogy odakint, valahol a ködben, Odal vár reá. A gondolat, hogy rövidesen megverekszik a bérgyilkossal, különös elégtétellel töltötte el.

Massan a kormány szolgálatában jó néhány évet töltött az Acquataine-halmaz értékes, de barátságtalan és nagy sűrűségű kisbolygóin. Ilyen helyszínt választott most is. Gyilkos nyomás; hidrogén és ammónia keverékéből álló atmoszféra, megfűszerezve szabad kéngyökökkel és egyéb fontos, de halálos vegyi anyagokkal. Cseppfolyós ammónia-és metánóceánok, mállékony, törmelékes jégből képződött „szilárd talaj”, a hatalmas erejű, üvöltő szelek jéghegyeket görgetnek maguk előtt, és körbehajkurásszák a fél bolygón; sötétség, veszély, halál.

Az egyszemélyes védőfelszerelés, amely tetőtől talpig beburkolta, félig páncélruha, félig meg jármű volt. A belső erőtér kényelmes, 3, 7 g nyomást teremtett, de az öltözék még így is nehézkes volt. A szervomotorok segítségével is csak igen lassan mozoghatott benne.

A fegyver, amelyet választott, a lehető legegyszerűbb volt: néhány kézi oxigénkapszula. Csakhogy ebben a hidrogén-ammónia légkörben az oxigén életveszélyes robbanóanyaggá válik. Massan több „bombát” is vitt magával; Odal hasonlóképpen. Azám, de nem mindegy, hogyan dobja el az ember ilyen viszonyok között, gondolta Massan. Minden ezen múlik: kellő távolság, megfelelő röppálya. Nem könnyű megtanulni, hacsak nem sokéves gyakorlattal.

A párbaj feltételei is egyszerűek voltak. Massan és Odal egy élesen fogazott jéghegy tetején helyezkedett el. Á jéghegyet valamelyik metán-ammónia óceán egyik vad áramlata sodorta és pusztította; a párbajnak véget kell érnie, mire a jéghegy végképp felmorzsolódik.

Massan óvatosan araszolt előre a göröngyökön. A védőfelszerelés kapaszkodói és görgői automatikusan alkalmazkodtak a talajviszonyokhoz. Minden figyelmét a nézőke ablaka elé illesztett infravörös keresőre összpontosíthatta.

Emberfej nagyságú jégrög úszott át a gomolygó atmoszféra sűrű homályán. A nehézségi erő nagyságához mérten elég különös, meredek pályán siklott, és súlyosan puffant Massan védőöltözetének a vállán. Az ütés elég nagy erejű volt ahhoz, hogy enyhén kibillentse egyensúlyából Massant, mielőtt még a szervók kiegyenlíthették volna. Massan behúzta karját az öltözék ujjából, és megtapogatta a vállbélést. Behorpadt, de nem szakadt át. A legkisebb szivárgás is valószínűleg végzetes lehet. Ekkor eszébe ötlött: No persze – hiszen csakis az ellenfél közvetlen beavatkozása végezhet velem. Ez az egyik legfontosabb játékszabály.

Azért mindenesetre gondosan kitapogatta a horpadt vállrészt, hogy meggyőződjék róla, nincs-e szivárgás. A párbajgép, szabályaival együtt, nagyon távolivá, lényegtelenné zsugorodott ebben a dermesztő, üvöltő pokolban.

Buzgón nekilátott átfésülni a terepet, elhatározta, hogy felkutatja és megöli Odalt, nem várja meg, míg az úszó sziget szétmállik alattuk. Gondosan átvizsgált minden kiemelkedést, minden hasadékot és minden egyes lejtőt, lassan haladva a hegy egyik végétől a másikig. Oda-vissza, keresztül-kasul. Az infravörös érzékelők háromszázhatvan fokos szögben fürkészték körülötte a terepet.

Időrabló tevékenység volt. A lassú mozgás a jégen, szemben az erőteljes széllökésekkel még a védőfelszerelés szervomotorjaival és hajtóegységeivel is keservesen nehéz volt. De Massan folytatta útját, végestelen-végig a jéghegyen, azzal a növekvő, mardosó félelemmel küzdve, hogy Odal egyáltalán nincs is ott.

És ekkor alig észrevehető árnyék suhant át a keresőn. Valami vagy valaki a jéghegy pereménél villámgyorsan beugrott az egyik felmeredő jégcsúcs mögé.

Massan lassan, óvatosan igyekezett megközelíteni a jégcsúcsot. Övéből elővette és jobb markába szorította az egyik oxibombát.

Lassan kúszva megkerülte a jégszirt alapzatát, és megállt egy keskeny, jégnyelven a szirt és a kavargó tenger között. Senkit sem látott. A maximumra növelte a kereső látótávolságát, és alulról felfelé végigtapogatta a szirt kopár falait.

Megtalálta! A képernyőn emberi alak árnyszerű körvonalai rajzolódtak ki. És ebben a pillanatban Massan tompa üvöltést és közeledő dübörgést hallott. Az a sátán a szirt csúcsán robbantotta a bombát!

Massan hátrálva igyekezett kitérni a görgeteg útjából, de elkésett. Az első jégrög visszapattant a sisakról, anélkül hogy kárt tett volna benne, de az utána jövők annyiszor és olyan gyors egymásutánban billentették ki egyensúlyából, hogy a szervóknak idejük sem maradt a kiigazításra. Néhány percig vakon tántorgott a lezúduló jég súlya alatt, azután lebillent a jéghegyről, bele a haragos tengerbe.

Nyugalom! – parancsolt rá önmagára. – Semmi pánik! A védőöltözet fenntart, nem enged elsüllyedni. A szervók fejjel fölfelé fordítanak. Egyébként sem halhatsz meg baleset következtében. Odal kezétől kell megkapnod a kegyelemdöfést.

Eszébe jutottak a védőöltözet hátán elhelyezett vészrakéták. Ha sikerül tájékozódnia, akkor csak meg kell nyomnia derékövén a megfelelő gombot, bekapcsol a hajtómű, és visszalöki a jéghegyre. Lassan megfordult az öltözék belsejében, és az infravörös keresőn át igyekezett felbecsülni a jéghegy távolságát. Nehéz feladat volt, mert a kavargó áramlat eszeveszettül dobálta.

Végül is úgy határozott, hogy begyújtja a rakétát, és ha kiemelkedett a tengerből, akkor majd pontosan beállítja a távolságot és a leszállóhelyet.

Csakhogy a keze nem mozdult.

Hiába próbálkozott, jobb karja beszorult, meg sem moccant, hiába erőlködött. És a bal sem. Valami vagy valaki szorosan lefogta mind a két karját. Még az öltözék ujjából sem bírta kihúzni egyiket sem.

Massan vergődve igyekezett lerázni magáról ezt a valamit. Hasztalan.

És ekkor a nézőke ablaka előtt lassan felemelkedett a kereső képernyője. Mintha valami megrezzent volna a sisakján. Az oxigéntartályok! Lekapcsolták róla!

Massan felordított, és küszködve igyekezett szabadulni. Hiába. Az oxigéntartályok sziszegve távolodtak a sisaktól. Massan kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani magát, és közben érezte, hogy ereiben lüktetve száguld a vér.

Valaki lenyomta a tenger felszíne alá. Tátott szájjal sikoltozni akart, és vonagló testtel igyekezett eltávolodni támadójától. Szeme előtt, a nézőke túlsó oldalán habosán kavargott a tenger. Alámerült. És nem tudott a felszínre törni, mert erősen tartották. És most... most a nézőke ablakát is meglazították.

Ne! Ezt ne! A fojtó, hideg metán-ammónia tenger beszivárgott a megnyíló ablak mellett.

– Hiszen csak álmodom! – kiáltotta Massan önmagának. – Az egész csak álom. Álom. Ez...