SZEX A SÚLYTALANSÁG ÁLLAPOTÁBAN

 

 

Joe Tenny akkora volt, mint egy jól megtermett baseball-játékos. Ahogy ott ült az Astro Motel bárjában, napbarnított arccal, mogorva képpel, szájában izzó szivar, senki sem gondolta volna róla, hogy jó mérnök és jó katonatiszt.

– Üdvözlöm, őrnagy!

Tenny hátrafordult a széken, és a jó öreg Cy Caldert, a támaszpont sajtófőnökét látta maga előtt.

– Hello! Iszol valamit?

Dolgozom – válaszolta Calder öntudatosan. De azért letette egykor szikár testét a legközelebbi székre.

– Egy dupla whiskyt – mondta Tenny a csaposnak –, és töltsd tele az enyémet is.

– Tiszt és úriember egy személyben – morogta Calder. A hangja ugyanolyan mogorva volt, mint a képe.

Mikor a csapos odalökte nekik az italt, Tenny ezt kérdezte:

– Szeretnéd tudni, ki kapta a megbízatást?

– Mondtam, hogy dolgozom.

Tenny vigyorgott.

– Holnapig hallgass róla, mint a sír, Murdock fogja hivatalosan bejelenteni a sajtókonferencián.

– Ha megkímélsz attól, hogy órákig hallgassam a jó öreg ezredest, amíg kinyög egy nevet, én fizetem a következő rundot, egy hónapig pucolom a cipődet, vagy elvesztek egy pókerpartit a kedvedért.

– Egy frászt!

Calder vállat vont. Tenny nagyot kortyolt az italból. Calder is.

– Oké! Úgyis kitalálnád. De Murdock bejelentéséig tartsd a szád. Kinsman fog menni.

Calder óvatosan letette poharát a pultra.

– Chester A. Kinsman, a légierő büszkesége? Hihetetlen!

– Murdock választotta ki.

– Tudom, hogy az egész reklámcélokat szolgál – mondta Calder –, de miért pont Kinsman? Három napig az űrben a Life magazin legcsinosabb alkalmazottjával? Murdock hírverést akar vagy apasági pert?

– Ugyan már, Chet nem olyan rossz fiú.

– Nem? Azt mesélik, amikor néhány hétig fent volt a NASA-központban, mindenkit elcsábított Berkeleytől North Beachig.

Tenny ellenkezett:

– Fiatal és csinos. A lányoknak nemigen lehetett még dolguk űrhajósokkal. A NASA emberei öreg rókák az én ifjoncaimhoz viszonyítva. És kétségtelenül Chet a legjobb közülük.

Caldert nem sikerült meggyőzni.

– Hát ide figyelj! Tudod, mit csinált Kinsman, mikor Edwardsnál gyakorlatoztunk? Épített egy biplánt, ami megszólalásig hasonlított a Spad harcigépekhez. Csak úgy a semmiből. Igazán jó katona.

– Igen, és aztán hat hétig ő volt a nagymenő. Nem lett baj belőle, hogy alacsonyan repült az utasszállító géppel?

Tenny válaszát feltörő nevetés és zsivaj szakította félbe. Vagy fél tucat kék egyenruhás, karcsú, csinos fiú – mindegyikük kapitány – jött lefelé a bárba a szőnyeggel borított lépcsőn.

– Na, itt vannak – mondta Tenny. – Kérdezd meg magától Chettől.

Kinsman ugyanolyannak tűnt, mint a többi űrhajós. Száznyolcvan centi magas, karcsú, mint a fiatalok általában, sötét haja katonásan rövidre vágva, szeme szürkéskék, arca hosszúkás és csontos. Vidáman mosolygott, miközben a másik öt űrhajóssal együtt leültek, és italt rendeltek az unatkozó csapostól.

Calder fogta a poharát, és az asztalukhoz ment. Tenny őrnagy követte.

– Vigyázat – kiabált az egyik kapitány –, itt jön a sajtó! Készüljünk fel a legrosszabbra.

– No de fiúk – Calder érdes hangja csaknem sértődöttnek hatott –, hát nem bíztok bennem?

Tenny odalökött egy széket az újságírónak, aztán magának is szerzett egyet. Lovaglóülésben helyezkedett el, és azt mondta a kapitányoknak:

– Sajnos köptem neki.

– Mennyit fizet magának, főnök?

– Az maradjon köztünk.

Amikor a csapos kihozta az italokat egy tálcán, Calder így szólt:

– Fizetem ezt a rundot, ha kapok némi felvilágosítást.

– Az sok rundba fog kerülni.

Calder Kinsmanhez fordult.

– Gratulálok, fiam! Murdock ezredes biztosan nagyra tartja magát.

Kinsman felnevetett.

– Murdock? Látnia kellett volna a képét, amikor bejelentette, hogy engem választottak..

– Mintha citromot szopogatott volna.

Tenny elmagyarázta:

– A komputer döntött. Murdock nagyon becsületes akart lenni, ezért mindenkinek az adatait betáplálta a komputerbe, és Kinsman neve jött ki. Ha nem hangoztatta volna annyit, hogy pártatlan akar lenni, visszadugta volna a kártyákat, és megpróbálta volna újra. De épp ott voltam, amikor kiadta a gép, és akkor már nem visszakozhatott.

Calder vigyorgott.

– Akkor hát a komputer tartja nagyra magát, Chet. Azt hiszem, ez is megtiszteltetés.

– Inkább kiváltság. Végignéztem a nő tréningjét, aki a Life-tól jön. Igazán szuper.

– Az űrben még jobban fog kinézni.

– Amikor majd leveszi a szkafandert... és egyebek.

– Hát bizony, még senki sem csinálta az űrben...

– Igen, súlytalanság, szabadesés...

Kinsman gondterhelt lett.

– A probléma egy másik dimenziója.

– Háromdimenziójú. – Tenny kivette szájából a szivarcsutkát, és nevetett:

Calder lassan felkelt a székről, és elhallgattatta a többieket. Szeretettel nézett le Kinsmanre, majd így szólt:

– Fiam, 1915-ben, Londonban tagja lettem a Mérföld Magasan Repülők klubjának. Pontosan 5280 láb magasságban, miközben a Szent Pál-székesegyház felett köröztem, a nyitott pilótafülkében sikerült behatolnom egy önkéntes ápolónőbe... a párás szemüvegem, a rossz munkafeltételek és az erős szél ellenére.

– Azóta ezt nemigen szárnyalták túl. A könnyűbúvárok azt állítják, hogy úttörők, pedig csak visszafelé haladnak. Bármelyik delfin tudja csinálni a vízben.

– De neked valami újjal kell meggyürkőznöd: a súlytalansággal. Lebegni szabadesésben. Három dimenzióban vajon merrefelé áll az ember farka? Ez minden képzeletet felülmúl!

– Kinsman, ezután maga viszi tovább a fáklyát! A Zéró Gravitáció Klub alapítójára!

Egy emberként álltak fel, és ünnepélyesen ittak Kinsman kapitány egészségére.

Amikor leültek, Tenny őrnagy kifakadt:

– Nem is hiszitek, fiúk, hogy Murdocknak mennyi esze van. Csak nem képzeltétek, hogy hagyja Chefet egyedül repülni azzal a tyúkkal?!

Kinsman elkomorodott, de a többiek arca felderült.

– Három ember fog menni.

– Két férfi és a tyúk.

Tenny lehűtötte őket:

– Csak ne csorogjon a nyálatok. Murdock egy gardedámot akar, nem egy másik bikát.

Kinsmannek esett le először a tantusz. Hátradőlt a széken, orra a mellét verte, miközben ezt motyogta:

– A szemét... Jillt is elküldi velem.

Mindenki felhördült.

– Egy órája határozta el – mondta Tenny. – Megfogtad, Chet, így aztán kiötlötte a gardedám dolgot. Neked meg majd kitalál valami munkát, hogy ne unatkozz. Például, hogy kapcsold be az energiatartályt.

– Jill Meyers – mondta az egyik kapitány utálkozva.

– Szakképzett nő, és végig ő edzette a tyúkot. Fogadni mernék, fiúk, jobban ért a dologhoz, mint bármelyikőtök.

– Az biztos.

– Hát igen – tette hozzá Tenny rosszmájúan – azt hiszem, ő a rangidős kapitány köztetek.

Kinsman csak ennyit mondott:

– Egy szart.

 

A felszállás csontropogtató vibrációja és moraja hirtelen elhalt. Kinsman a pilótaülésből vizsgálta a pár centiméterre lévő műszerfalat. Érezte, hogy csökken a nyomás és a feszültség. Nem áll vissza a normálisra, hanem a nullára. Már nem préselődik bele az ülésbe, alig ér hozzá, szinte lebeg benne, csak a szíjak tartják.

Életében negyedszer érezte a súlytalanságot. Még mindig mosolygásra késztette a nehézkes sisakban.

Automatikusan megérintett egy kontrollgombot az ülés karfáján Az előtte tévő ablakban egy manőverező léghajtásos gép, majd a Föld kedves képe tűnt fel. Óriási volt, gyönyörű és derűs, a kék szín dominált, de beburkolták a fényes fehér felhők; békésen csillogott.

Kinsman szívesen elnézte volna az örökkévalóságig, de fejhallgatójában mozgolódás zaját hallotta. A két nő mögötte ült, egymás mellett. Azt akarták, hogy a kabin tágasnak tűnjön, ezért a három széket begyömöszölték a műszerállványok közé. Jill Meyers a Légi Gyógyászati Részlegtől volt a hivatalos másodpilóta és biomedikai tiszt. Meg gardedám, gondolta Kinsman, Linda Simmes, a fotós pedig egyszerű utas.

Létrejött az összeköttetés a Földdel. Kinsman fejhallgatója ezt recsegte:

– AF-9, itt a földi irányítóközpont. A Föld körül kering. A röppálya névleges. Az egész rendszer működik.

– Értettem – mondta Kinsman a sisak mikrofonjába.

A hang, miközben egyre halkult, normális beszélgetéssé változott:

– Úgy látom, minden rendben, Chet. A komputertől majd megkapjuk az űrparamétereid, és megadjuk, amint az Ascensionhoz érsz. Valószínűleg nem kell sokat manőverezned ahhoz, hogy találkozz a laboratóriummal.

– Oké. Itt a fedélzeten minden lámpa zöldet jelez.

– Rendben. Földi központ kikapcsol. – Egészen halkan: – És sok szerencsét. Ősapa!

Kinsman elmosolyodott. Feltolta a sisakrostélyt, kiengedte a szíjakat, és hátrafordult.

– Oké, lányok, ha kedvetek tartja, levehetitek a sisakot.

Jill Meyers felnyitotta a rostélyt, és nekiállt kinyitni a sisak zárját.

_– Először én – mondta –, aztán majd segítek Lindának.

– Biztos, hogy nem kell segítség? – kérdezte Kinsman.

Jill levette a sisakját.

– Több időt töltöttem az űrben, mint te. Inkább a műszerekkel törődnél.

Hát ez lesz egész úton – gondolta Kinsman.

Jill arca kerek volt, szokványos, és csillogott, akár egy új pénzdarab. Pisze orr, széles száj és barna, rövid haj. Kinsman tudta, hogy a szkafander alatt az alakja még a legnagyobb jóindulattal is csak átlagosnak mondható.

Linda Simmes már egy egészen más ügy. Felemelte a sisakrostélyt, nagy kék szemében női kíváncsiság és tehetetlenség vegyült.

Csaknem olyan magas volt, mint a férfi, sűrű haja aranyszőke, Kinsman már testének minden hajlatát jól emlékezetébe véste.

Édes, magas hangon így szólt:

– Hányingerem van.

– A fene...

Jill a két ülés közt lévő rekeszből elővett valamit.

– Majd én elintézem. Te csak törődj a műszerekkel.

Kirázott egy nagy műanyag zacskót, és Linda szájához tartotta.

Kinsmannek a hideg futott végig a hátán, amikor arra gondolt, mi történik majd a súlytalanság állapotában, és visszafordult a műszerfalhoz. Lecsukta a sisakját, és bekapcsolta a szkafander légkondicionálását, hogy ne hallja Linda kínlódását.

– Az ég szerelmére, Jill – kiabálta –, kapcsold ki a rádió adóját, vagy azt akarod, hogy én is kidobjam a taccsot?!

– AF-9, itt Ascension.

Megpróbált elfeledkezni róla, mi folyik a háta mögött, bekapcsolta a rádióadót.

– Hallgatlak, Ascension.

Hálát adott az istennek, amiért a következő órában sok dolga volt. Háromszemélyes űrhajójuk pályáját a Légierő Űrlaboratóriumára állította, mely már több mint egy éve keringett az űrben, időnként két-három főnyi személyzettel.

A laboratórium vaskos, cilinderes formáját jól kiemelte a felhőkkel borított Föld fényes fehérsége. Ahogy közelebb vitte az űrhajót, Kinsman látta az antennákat, a zsilipkamrát és a többi furcsa felszerelési tárgyat. Mint valami szemétdomb – gondolta. Mögötte lebegett az új energiatartály óriási kúpja.

Kinsman egyszer körülrepülte a laboratóriumot, felhasználta a lökhajtásos gépeken szerzett pilótatudományát. Megérintett egy irányítógombot, és a műszerfal mutatta, hogy a laboratórium radarjelzése működésbe lépett.

– A rendszer működik – jelentette a földi központnak. – Úgy tűnik, minden oké.

– Kezdődhet az összekapcsolás.

Ez egy kissé kényes ügy. Jó lenne, ha Jill le tudná olvasni a komputer jelzéseit.

– A távolság nyolcvannyolc méter – hallotta Jill magabiztos hangját a fejhallgatóból. – A megközelítés szöge...

Kinsman önkéntelenül hátrafordult, de semmit sem látott a sisakjától.

– Hé, hogy van a beteg?

– Mindent kihányt. Nyugtatót adtam neki. Alszik.

– Oké – mondta Kinsman. – Akkor kapcsolódjunk össze.

A laboratórium egyik feléhez irányította az űrhajót, ahol a dokk volt, és hozzákapcsolta. A műszerfal jelezte, hogy sikerült a manőver.

– Kapcsold be Csipkerózsika biztonsági övét – mondta Jillnek, amint megérintette a gombot, mély meghosszabbította a laboratóriumba vezető hajlékony alagutat a fejük feletti zsilipkaputól a laboratórium főzsilipjéig. A műszerfal sárga fénye zöldre váltott, amint az alagút hozzásimult a laboratórium zsilipkapujához.

Jill megszólalt:

– Nekem kell ellenőriznem az alagutat.

– Maradj csak. Majd én.

Kinsman lecsukta a sisakrostélyt, kikapcsolta magát, és erőtlenül felemelkedett az ülésről, kicsit beverte a fejét a zsilipkapuba.

– Mindketten bekapcsoltátok a biztonsági övet?

– Igen.

– Figyeld a légnyomásmérőt.

Néhány milliméternyire felnyitotta a zsilipkaput.

– A légnyomás rendben. Nem gyulladt ki a piros lámpa.

Kinsman bólintott, és egészen kinyitotta a zsilipkaput. Könnyedén felhúzta magát a vállszélességű alagútba, ujjával alig érintette a bordázott falat, úgy haladt előre.

Csak könnyedén – jutott eszébe. Apró mozdulatok, semmi kapkodás.

Amikor elérte a laboratórium zsilipjét, lassan megpördült, mint egy úszó, sisaklámpája fényénél átvizsgálta az alagút tömítésének minden centiméterét. Elégedetten látta, hogy minden a legnagyobb rendben, kinyitotta a zsilipet, és belökte magát. Tapadó csizmáját óvatosan a műanyag padlóra helyezte és felegyenesedett. Karja felemelkedett, de mindkét oldalon a szűk központi átjáró műszerállványaiba ütközött.

Bekapcsolta a laboratórium belső világítását, ellenőrizte a levegő mennyiségét, a nyomást és a hőmérsékletet, azután a zsiliphez csoszogott, és visszalökte magát az alagútba.

Fejjel lefelé érkezett vissza az űrhajóba, lassú mozdulatokkal manőverezett a pilótaülés körül, mire ismét normális testhelyzetbe került.

– A laboratóriumban minden rendben – mondta végül. – De hogy a csodába visszük át a nőt az alagúton?

Jill már kikapcsolta Linda biztonsági övét.

– Te húzod, én tolom. A sarkoknál meg kellene hajolnia.

És Linda meghajolt.

A laboratórium mérete és alakja, mint egy utasszállító repülőgép belseje. Az egyik oldalon csaknem végig műszerállványok, ellenőrző műszerek. A komputer alig hallhatóan berregett a világos műanyag kapcsolótábla alatt. A szűk átjáró másik felén volt a legénység helye: ellenőrző műszerek, két figyelőablak, biológiai és asztrofizikai pult. A túlsó végén, függönnyel diszkréten elválasztva a fejrészben egy függőágy.

– Kinsman fáradtan ült-a vezérlőpultnál, egyik lábát a forgószék lába köré fonta, nehogy odébb lebegjen. Előírásszerűen ellenőrizte a laboratórium műszereit: levegő, víz, fűtés, áram. Minden jelzés zöldet mutatott. Hírközlő berendezések. Zöld. Baloldalt a radar képernyőjén egyetlen közeli felvétel – az energiatartály.

Felnézett, amikor Jill kijött a függöny mögül, a hálóból. Még mindig szkafanderben volt, csak a sisakot vette le.

– Hogy van a beteg?

Jill fáradtnak látszott.

– Jól. Még alszik. Azt hiszem, rendbe jön, mire felébred.

– Ajánlom is. Semmi szükség egy kókadt virágra idefent. Leállítom az egész programot.

– Légy türelmes vele, Chet. Csak a szabadesést nem bírta. Semmilyen földi tréning nem tud előkészíteni azokra az első percekre.

Kinsmannek eszébe jutott első bolygóközi útja. Nincs megállás. Zuhansz lefelé. Mint a sízők vagy az ejtőernyősök, csak gyorsabban.

Jill a munkapadok előtt álló székek tartályába és a műszerállványok fogantyújába kapaszkodott, miközben felé csoszogott.

Kinsman felkelt, és előrelökte magát.

– Gyere, segítek levenni a szkafandert.

– Egyedül is boldogulok.

– Ne ellenkezz!

Néhány perc múlva Jill megszabadult a nehézkes öltönytől, és fáradtan ült overalljában az egyik széken.

Kinsmannek le kellett hajtania a fejét, miközben becsusszant a konyhába. Feleolyan széles volt, mint egy telefonfülke, de nem olyan mély vagy magas.

– Kávét, teát vagy tejet?

Jill elmosolyodott.

– Narancslevet.

Kinsman egy koncentrátum után nyúlt.

– Nem könnyű kielégíteni téged.

– Ugyan, dehogy. Könnyen ki lehet jönni velem. Olyan vagyok, mint a többi nő.

Kinsman erre kissé zavarba jött, odanyújtotta neki a narancskoncentrátumot.

A következő néhány órában aprólékosan ellenőrizték a laboratórium felszerelését. Kinsman kitisztított és megpróbált újra összeszerelni egy nagy felbontóképességű kamerát, melynek részei a levegőben lebegtek körülötte, miközben szorgalmasan dolgozott. Jill egy kusza filodendront ápolt, amit valaki felcsempészett a fedélzetre, és most a biológiai pultnál araszolt a világos plafon felé.

Linda elhúzta a háló függönyét, és bizonytalanul lépett a kabinba.

Jill vette észre először.

– Hello! Hogy vagy?

Kinsman felnézett. A nő testre simuló overallt viselt. A férfi felugrott a székből, a fényképezőgép alkatrészei szanaszét repültek.

– Jól vagy? – érdeklődött.

A lány szégyenlősen mosolygott.

– Azt hiszem, jól. Igazán zavarban vagyok... – Magas, kedves hangon beszélt.

– Ugyan, szóra sem érdemes – vágta rá Kinsman. – Gyakorlatilag mindenkivel ugyanez történik. Én is rosszul lettem, amikor először jártam az űrben.

– Ez – jegyezte meg Jill, miközben, kikerült egy lassan repülő lencseszemet, ami a plafonról verődött vissza – kegyes hazugság, hogy ne érezd kényelmetlenül magad.

Kinsman szándékosan nem lett dühös. Miért tesz neki keresztbe Jill?

– Chet, szedd össze azokat a fényképezőgép-alkatrészeket, mert úgy szétszóródnak, hogy nem fogód őket megtalálni – mondta Jill.

Kinsman csattanós választ akart adni, de aztán meggondolta magát, és csak annyit felelt:

– Oké!

Amikor végzett a fényképezőgéppel, szemügyre vette Lindát. Már nem olyan sápadt az arca. Kiegyensúlyozottnak tűnik, a tekintete tiszta, nem rémült vagy dühös. Lehet, hogy minden rendben lesz. Jill teát készített neki, és a lány kiszopogatta az edény plasztikcsőrén keresztül.

Kinsman a vezérlőpulthoz ment, és átfutotta küldetésük programját.

– Jill, már rég le kellett volna feküdnöd.

– Nem vagyok álmos – felelte a nő.

– Lehet, de nehéz napod volt, kislány. És holnap még nehezebb lesz. Most te alszol négy órát, azután én. Frissnek kell lennünk az összeboronáláskor.

– Összeboronálás? – kérdezte Linda az átjáró végében ülve, jó ötlépésnyire Kinsmantől. Aztán eszébe jutott. – Á, persze, a tartály összekapcsolása a laboratóriummal.

Kinsman magába fojtott vagy fél tucat lehetséges viccet, és bólintott.

– Ehhez ki kell másznunk innen.

Jill vonakodva libbent le a székről.

– Oké, lefekszem. Fáradt vagyok, de itt fönt valahogy soha nem érzem igazán álmosnak magam.

Vajon mit mondott neki Murdock? Tényleg úgy viselkedik, mint egy gardedám – gondolta Kinsman, Jill a hálóhelyhez csoszogott, és behúzta maga után a függönyt. Néhány percig csend volt, aztán Kinsman Lindához fordult.

– Végre egyedül vagyunk.

A lány rámosolygott.

– Pont ott ülsz, ahová ezt a fényképezőgépet kell felszerelnem. – Kicsit meglökte a masinát, és az lassan a lány felé lebegett.

Linda lassan, óvatosan kelt fel, mindkét kezével fogta a szék karfáját, mintha attól félne, hogy elesik. Kinsman becsusszant a lány helyére, és fél kézzel megállította a kamera lassú reptet.

Miközben helyére illesztette, ezt kérdezte:

– Tényleg jól vagy?

– Igen, egészen jól.

– Mit gondolsz, holnap ki tudsz jönni az űrbe?

– Remélem. Igazán szeretnék kimenni veled.

Én inkább bent szeretnék lenni veled – vigyorgott Kinsman, miközben folytatta a szerelést.

Egy óra múlva egymás mellett ültek a megfigyelőablak előtt; a hatalmas Földet figyelték, a felhőkkel borított Csendes-óceán kék-fehér csillogását. Kinsman jelentést tett a hawaii földi központnak. Küldetésük programja kettejük közt lebegett. Kinsman megpróbálta kideríteni, mikor alszik majd Jill a legtovább, mikor nem fogja megzavarni őket.

– Az a Föld? – kérdezte Linda a sűrű felhőtömegre mutatva, mely eltakarta a látóhatárt.

Kinsman felnézett a programból.

– Igen, a dél-amerikai partok, Chile.

– Ott egy másik állomás.

– NASA-támaszpont. Nem tartozik hozzánk. Mi csak a légierő állomásait használjuk.

– De miért?

Érezte, hogy elkomorul az arca.

– Murdock katonásdit játszik. Ez egy szigorúan katonai hadművelet. Nem mintha háborúznánk. De úgy vesszük, mintha semmilyen polgári állomástól nem kaphatnának segítséget. A szokásos marhaság.

A nő felnevetett.

– Nem értesz egyet az ezredessel?

– Mostanában csak egy dolog volt, amivel tökéletesen egyetértettem.

– Éspedig?

– Hogy elhozzunk téged ide.

Linda továbbra is mosolygott, de már nem nézett a férfira.

– Úgy beszéltél, mint egy katona.

– Nem mint egy tiszt vagy egy úriember?

Linda a szemébe nézett.

– Hagyjuk ezt a témát.

Kinsman vállat vont.

– Hát persze. Oké. Te csak egy sztorit akarsz. Murdock meg azt akarja, hogy a légierő olyan nyilvánosságot kapjon, mint a NASA. A Pentagon meg akarja mutatni a világnak, hogy nincs fegyverünk a fedélzeten. Katonásdit játszunk, de szépen.

– És te? – kérdezte most Linda komolyan. – Te mit akarsz? Hogy kerül a légierő egy kapitánya az űrkadettek közé?

– Ahogy minden más is történik, épp a megfelelő helyen vagy a megfelelő időben. Azt mondták, űrhajós leszek. Ez a munkámhoz tartozott... Az első bolygóközi útig. Most már nem tudnék lemondani róla.

– Tényleg? És miért?

Kinsman mosolyogva felette:

– Várj, amíg kimegyünk. Magadtól is rájössz.

Jill pontosan, terv szerint érkezett vissza a kabinba; most Kinsmanen volt. a sor. A Földön nem jelentett neki problémát az alvás, annál inkább az űrben. Azon gondolkodott, miközben karjára és lábára erősítette a vérnyomásmérőt, hogyan viselkedik majd Linda odakint. Az orvosok ragaszkodtak a vérnyomásmérés ceremóniájához, azt állították, hogy alvás közben edzi a cardiovasculáris rendszert.

– Micsoda hülyeség – mormolta Kinsman. – Néhány földhözragadt orvos ezzel akar nevet szerezni magának!

Végül becipzározta magát a pókhálószerű, selyemhernyógubónak tetsző függőágyba, és lehunyta a szemét. Érezte a vérnyomásmérő pumpálását. Utoljára arra gondolt, hogy Linda meg fog rémülni az űrtől.

Amikor felébredt, és Linda feküdt be a függőágyba, erről beszélt Jillel.

– Azt hiszem, minden rendben lesz, Chet. Ne vonj le semmilyen következtetést az első néhány percből.

– Dehogy. De itt csak kétféle viselkedés lehetséges: vagy szereted, vagy oktalanul megrémülsz tőle. Nem imitálhatod. Ha meghülyül odakint...

– Nem fog – állította Jill határozottan. – És te egyébként is ott leszel, hogy segíts neki. Mondtam, hogy nem mehet ki, amíg nem végzel az összekapcsolással. Le akart fényképezni, miközben dolgozol, de megelégszik egy-két beállítással is.

Kinsman bólintott. De továbbra is kétségek gyötörték. Vajon Calder önkéntes ápolónője is félt a repüléstől?

Épp egyik csizmáját húzta fel, másik lábát a műszerállványnak támasztotta, nehogy odébb lebegjen, amikor Linda visszajött a kabinba.

– Sétálunk egyet odakint? – kérdezte Kinsman.

Linda jelmosolyodott, és gondolkodás nélkül bólintott.

– Izgatottan várom. Csinálhatok rólad néhány felvételt, miközben belebújsz a szkafanderbe?

Talán nem lesz baj vele.

Végül felvette a szkafandert. Linda és Jill hátrahúzódott, amint Kinsman a zsilipkapuhoz csoszogott. A kabin végében, a padlóhoz volt erősítve, ahol az űrhajó állt. Jill segítségével leereszkedett a zsilipkamrába, és becsuktad zsilipet. A zsilipkamra koporsó méretű volt. Kinsmannek össze kellett görnyednie, hogy mozogni tudjon benne. Átvizsgálta a ruháját, aztán kipumpálta a levegőt a kabinból. Készen állt a külső zsilipkapu kinyitására.

Amint kinyílt, és Kinsman lába alatt feltűntek a csillagok, tájékozódása, mint egy optikai illúzió, hipp-hopp, tovatűnt, érezte, hogy a feje tetején áll, és felfelé néz.

– Most kimegyek – mondta a sisak mikrofonjába.

– Oké – hallotta Jill hangját.

– Óvatosan átsegítette magát a nyitott zsilipkapun; amikor már kint volt, egyik kesztyűs kezével a szélébe kapaszkodott, mint ahogy az úszó kapaszkodik a korlátba egy pillanatra, mielőtt a mély vízbe ér. Óvatosan himbálta a testét, élvezte a Föld látványát, ahogy káprázatosan fénylik színes szemellenzője előtt. A Föld görbületén túl a végtelenség feketéllett, fentről a csillagok figyelték ünnepélyesen.

Egyedül volt. A saját zárt világában, távol mindentől és mindenkitől. Elvághatná a köldökzsinórt, ami a laboratóriummal összeköti, és elindulhatna egymaga az örökkévalóságba. De sajnos két percen belül meghalna. Ez itt a bökkenő.

Leoldotta derekáról a kis gázfegyvert, és a köldökzsinór mentén a laboratórium mögött levő energiatartály felé igyekezett. Mint egy összenyomott kúp, rövidebb, de vastagabb a laboratóriumnál, egyik oldalát fényesen bevilágította a Nap, másik oldala a Földről visszaverődő finomabb fényben fürdött.

Kinsmannek ellenőriznie kellett az energiatartályt, a műszereket és aztán hozzákapcsolni a laboratórium elektronikus rendszeréhez. Nem szükséges teljesen összekapcsolni a két testet, csak néhány energiavezetéket kell összekötni. Mindent, amire szüksége lehet – szerszámokat, vezetékeket, ellenőrző műszereket – beleépítettek a tartályba, csak arra vártak, hogy jöjjön valaki, aki használja.

A Földön ez egyszerű feladat lenne. A zéró gravitáción már bonyolultabb. Ha bármelyik testrészed megmozdítod, odébb sodródsz. Egy életen át beléd ivódott szokásmechanizmust kell legyőznöd; állandóan azon kell lenned, hogy a helyeden maradj. A súlytalapság könnyen kifáraszt.

Kinsman mindezt öntudatlanul vette tudomásul. Lassan, módszeresen dolgozott, a lehető legkevesebb mozdulattal, így a többé-kevésbé természetes mozgás ellensúlyozta a sodródást, és az ellenkező irányba húzta. Munkáját ritmusosan végezte: a súlytalanság természetes, álomszerű ritmusára.

A fejhallgatója süket volt, ő sem szólt semmit. Csak a szkafander légfúvókáit és saját lélegzését hallotta. Lekötötte a munka.

Végül visszaért a laboratóriumhoz, magával vonszolta a két vastag kábelt. A laboratórium oldalán megtalálta a konnektorokat, bedugta a kábeleket. Ezennel laboratóriumnak és energiaforrásnak nyilvánítalak benneteket. Megvizsgálta a konnektorok ellenőrző fényeit. Mindegyik zöldet mutatott. Sok-sok kilowatt áramnak adjatok életet.

Végig fogta a laboratórium oldalát, miközben a zsilipkamra felé igyekezett.

– Oké, kész vagyok. Linda hogy áll?

– Készen van – felelte Jill.

– Küldd ki!

Linda lassan jött kifelé, először egy kapálózó láb csusszant ki a hagymaszerű zsilipkamrából. Kinsmant egy bálna születésére emlékeztette, amit egy filmen látott.

– Üdvözöltek az igazi világban – mondta, mikor a nő feje előbukkant a zsilipkapu mögül.

Linda megfordult, hogy válaszoljon neki, Kinsman hallotta, hogy levegő után kapkod, és most tetszett neki a nő.

– Ez... ez...

– Elképesztő – fejezte be Kinsman. – És nézd meg saját magad.

Linda könnyedén lebegett a szkafanderre erősített kamerával, a mögötte tekergő köldökzsinórral együtt. Kinsman nem látta az arcát a színezett plasztikon keresztül, de hallotta az áhítatot hangjában, sőt a lélegzésében is.

– Még sohasem láttam ilyen lenyűgöző dolgot.

Aztán Lindának rögtön eszébe jutott a munka, elővette a fényképezőgépét, gyorsan lekapta a Földet, a csillagokat, a távoli Holdat. Túl gyorsan mozgott, ezért bukdácsolni kezdett. Kinsman odament hozzá, és a vállánál fogva tartotta meg.

– Lassabban, hé! Nem tűnnek el. Rengeteg időd van.

– Rólad és a laboratóriumról is szeretnék néhány képet készíteni. Légy szíves állj oda az energiatartályhoz, és csinálj úgy, mintha dolgoznál.

Kinsman modellt állt, válaszolt a kérdéseire, elkapta a fényképezőgépet, amikor Linda ügyetlenül elengedte, alig tudta elérni, mert odébb sodródott.

– Itt elég nehéz felmérni a távolságokat – mondta Kinsman, miközben visszaadta a kamerát.

Jill kétszer is hívta őket, hogy jöjjenek vissza:

– Chet, már tizenöt perccel tovább maradtatok kinn a megengedettnél.

– Sok hülyeség van a programban. Igazán maradhatunk még egy kicsit.

– Linda teljesen ki fog merülni.

– Remekül vagyok – mondta Linda.

– Hány felvételed var még? – kérdezte tőle Kinsman.

Linda a fényképezőgépre meredt.

– Hat.

– Oké, Jill, bemegyünk, ha elfogy a film.

– Öt perc múlva teljesen sötét lesz!

Kinsman Lindához, fordult, aki fejjel lefelé lebegett, mögötte a felhőkkel övezett Föld, és így szólt:

– Tartalékolj néhány kockát a naplementére, de akkor rettenetesen gyorsan dolgozz!

– Naplemente? Milyen fókusszal dolgozzak?

– Tudni fogod, ha látod. Csak figyelj!

Gyorsan történt, de Linda is gyorsan dolgozott. Amikor a laboratórium a Föld éjszakai árnyékába került, a Nap lebukott a látóhatáron, és néhány csodálatos pillanatig hihetetlenül piros, narancs– és végül szívszorítóan kék színben pompázott. Kinsman csendben figyelte. Hallotta, hogy Linda lélegzése egyre gyorsabbá válik fényképezés közben.

Aztán sötét lett. Kinsman felkattintotta a sisaklámpát. Linda még ott álldogált, kezében a géppel.

– Ezt... nem is lehet leírni. – Elfojtott hangon mondta: – Ha nem láttam volna, ha nem fényképeztem volna le, igazán nem tudnám elhitetni magammal, hogy nem álmodtam.

Jill hangja recsegett a fejhallgatóban:

– Chet, azonnal gyertek be! Minden biztonsági intézkedést megszegtek azzal, hogy kint vagytok a sötétben.

Kinsman a laboratórium felé nézett. Hosszában fények világították meg, az ablakokon is fény szűrődött ki. Egyébként alig látszott, bár csak néhány méterre volt.

– Oké, oké, kapcsold be a zsilipkamra fényeit, hogy lássuk a zsilipet.

Linda még akkor is a kinti látványról áradozott, amikor már rég levették a szkafandert, és megették a szendvicseiket és a süteményeket.

– Te már voltál kint? – kérdezte Jillt.

Jill a biológiai pultnál gubbasztott, a kísérleti egerek mellett.

– Kétszer – bólintott.

– Hát nem csodálatos? Remélem, jók lesznek a képek! A fényképezőgép néhány alkatrésze...

– Jók lesznek – mondta Jill. – És ha nem, rengeteg képünk van, amit felhasználhatsz.

– De azokon nincs rajta Chet, ahogy az energiatartályon dolgozik.

Jill vállat vont.

– Itt bent nem csinálsz felvételeket? Ha igazi űrveteránokat akarsz fényképezni, az egereket keltene lekapnod. Hónapok óta itt vannak az űrben, remekül érzik magukat, még szaporodnak is. Ráadásul nem is csapnak olyan hűhót körülötte.

– Néhányan bizony izgalmas dolgokat csinálunk – jegyezte meg Kinsman –, néhányan pedig egereket gondozunk.

Jill fenyegetően nézett rá.

Kinsman a karórájára pillantott, és így szólt:

– Lányok, ideje aludni mennem. Fárasztó szerepeim voltak: szerelő, idegenvezető és fotómodell a Like magazin számára.

Lindára mosolygott, amikor elsuhant mellette, még Jill mellett is mosolygott. De ő mogorván nézett vissza.

Amikor felébredt és visszament a kabinba, Jill Lindával beszélgetett, mindketten a biológiai részleg mikroszkópján át néztek valami mintát. Linda vette észre:

– Hello! Jill megmutatta a spórákat, amiket tanulmányoz. És lefényképeztem az egereket. Talán belőlük lesz a címlapfotó.

Kinsman vigyorgott.

– Látom, Jillnek sikerült ellenem hangolnia téged.

Magában viszont azon morfondírozott: mi a fenét mesélhetett róla Jill?

Jill az irányítóasztalhoz ment, felkapta programjuk leírását, és Kinsman felé lökte.

– A földi irányítóközpont szerint az energiatermelés tökéletes – mondta. – Jó munkát végeztél.

– Kösz. Ki megy most aludni?

– Én – felelte Jill.

– Oké. Csináljak valamit? – kérdezte Kinsman.

– Nem. Minden terv szerint megy. A következő adatok tizenkét perc múlva érkeznek a Kodiak állomásról.

– Aludj jót!

Ahogy Jill behúzta a háló függönyét, Kinsman a vezérlőpulthoz vitte a programot, és leült. Linda a biológiai pultnál maradt, háromlépésnyire.

Kinsman gyors pillantással ellenőrizte a műszerfalat, azután Lindához fordult.

– Most már érted, mire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem tudnék lemondani róla?

– Azt hiszem, igen. Annyira más...

– Ez az igazi. Tökéletes szabadság. Bátor, új világ. Tíz perc az űrben, és minden más marhaságnak tűnik.

– Tényleg nagyon izgalmas volt.

– Több annál. Ez az igazi élet. A Földön élni merő unalom. Még a repülés is az. Itt történnek a dolgok az űrben és a Holdon. Olyan, mint a mennyország...

– Komolyan így érzed?

– Hát persze. Még azon is gondolkodtam, hogy megkérem Murdockot, helyezzen át a NASA-hoz. A légierő emberei nem mennek a Holdra, és én szívesen sétálnék abban az új világban, megnézném a látványosságokat.

A lány rámosolygott.

– Én nem vagyok ennyire lelkes.

– Gondolkodj el rajta. Itt fent szabad vagy. Életedben először igazán szabad. Minden törvény, szabály és előítélet, melyek állandóan kiborítottak, ott lent marad. Itt fent mindent újrakezdhetsz. Saját magad lehetsz, és a saját dolgaiddal foglalkozhatsz. Senki nem mondhat ellent.

– Mindaddig, amíg valaki biztosítja számodra a levegőt, a vizet, az élelmet és...

– Igen, persze, ez a fizikai oldala. Mikrovilágban élünk, az űrkutatási ipar jóvoltából. De nincsenek kötöttségek, nem kell betartanunk a nagyfejűek szabályait. Mi írjuk a saját szabályainkat, 1776 óta először hozunk létre új szabályokat.

Linda gondolkodóba esett. Kinsman nem tudta, tényleg nagy hatást gyakorolt rá, vagy csak rájött, hová akar kilyukadni.

A műszerfal felé fordult, és ismét az űrprogramot tanulmányozta.

Alaposan számba vett minden lehetőséget, és két eshetőség maradt. Mindkettő holnap, az Indiai-óceán felett, negyven-ötven percnyire a földi állomástól, miközben Jill aludni fog.

– AF-9, itt a Kodiak.

A rádiókapcsoló után nyúlt.

– Itt AF-9. Jelentést kérek!

– Tisztán vesszük az automata adatközlést.

– Itt minden rendben, terv szerint történik.

– Oké. Semmi újat nem tudunk mondani. Azaz várj csak. Lew Regneson van itt, és fogadott rád, hogy nem hozol szégyent a légierőre.

Kinsman megpróbált komoly maradni.

– Mindért terv szerint történik.

– Sok szerencsét!

Linda arckifejezése még gondterheltebbé vált.

– Miről beszéltetek?

Kinsman egyenesen belenézett a lány hideg-kék szemébe, és ezt mondta:

– Tudja a fene. Regneson, az űrhajósok egyike, hat hete került a Kodiakra. Gondolom, szörnyen boldog. Jó, ha mindenki a kedvében jár.

– Á, értem.

Úgy tűnt, nem sikerült meggyőznie.

– Megnézted már valamelyik filmed?

Linda a fejét rázta.

– Nem hívom elő az automatáitokon. Majd saját kezűleg, ha hazaérünk.

– Igazán jó gépek.

– Bizalmatlan vagyok.

A férfi vállat vont, és annyiban hagyta.

– Chet!

– Tessék?

– Az az energiatartály... mire jó? Murdock ezredes nagyon szűkszavú volt, amikor erről kérdeztem.

– Senkinek sem szabad, tudnia róla, míg be nem jelentik Washingtonban... Gondolom, amikor hazaérünk. Hivatalosan én sem mondhatok semmit – elmosolyodott –, de biztos források szerint egy radarrendszert lát majd el energiával, amit a jövő hónapban lőnek fel. A radar a rakétaelhárító rendszerünk részé lesz. Ugyanis az űrből észre lehet venni a kilőtt rakétalövedékeket, és így jó előre figyelmeztethetik a lentieket – magyarázta.

– Szóval a te bátor új világod is háborúzik.

– Nem egészen. – Kinsman a homlokát ráncolta. – A radarok nem ölnek meg senkit. Életet menthetnek.

– De mégiscsak katonai bolygók.

^– Nincsenek rajta fegyverek. Ebben a bátor új világban még két dolog nincs: halál és szerelem.

– Sokan haltak már meg...

– Nem az űrben. Hanem mikor megpróbáltak ide följutni. Földi vagy légi balesetekben. Itt fent senki sem halt meg. És senki nem szeretkezett.

Kinsmannek úgy tűnt, hogy Linda önkéntelenül elmosolyodik.

– Volt már rá esély?

– Az oroszoknak voltak női űrhajósaik. Jill az első amerikai lány az űrben. Te vagy a második. – Egy percig elgondolkozott. – Ez nem éppen olyan, mint a Waldorf Szálló nászutaslakosztálya. Még az útszéli motelszobák is kényelmesebbek. Hát bizony, a pioníroknak nehéz a dolguk.

– Én fényképész vagyok, Chet, és nem pionír.

Kinsman felhúzta a vállát, és tehetetlenül tárta szét a karját. Majdnem előrebukott a székben ettől a mozdulattól.

– Kiütöttél.

– Több szerencsét legközelebb!

– Kösz.

Figyelmét az űrprogramra irányította. Az a legközelebb pontosan tizenhat óra múlva lesz, baby.

Jillt Linda váltotta a hálóban. Kinsman a vezérlőpultnál maradt, és langyos kávét ivott egy konténerből. A műszerfal lámpái zöldet jeleztek. Jill vérmintát vett az egyik fehér egértől.

– Hogy vannak?

A nő fel sem nézett, úgy válaszolt:

– Remekül. Nagyon jól alkalmazkodtak a súlytalansághoz. A kalciumszint kiegyenlített, az izommunka tökéletes.

– Akkor nekünk, kétlábúaknak is van esélyünk?

Jill visszatette az egeret, és lecsukta a zárat. Az egér átverekedte magát az átlátszó műanyag alagutak útvesztőjén, és visszatalált a társaihoz.

– Nem látom fizikai akadályát annak, hogy emberek az űrben éljenek – felelte.

Kinsman észrevette, hogy Jill hangsúlyozta a „fizikai” szót.

– Azt hiszed, hogy egy idő után érzelmi problémák léphetnek fel?

– Egy háromnapos út alatt is felléphetnek érzelmi problémák, Chet.

Egy dugóval ellátott kémcsőbe helyezte a vérmintát.

– Ezt hogy érted?

– Ugyan már! – felelte a nő; arca csalódást és ellenszenvet tükrözött. – Nyilvánvaló, miben mesterkedsz. Feláll a farkad, ahogy Linda megjelenik.

– Nem aludtál valami sokat, ugye?

– Nem hallgatóztam, ha erre célzol. Csak láttam, milyen szemekkel nézed. És az a néhány üzenet a Földről... az egész légierő benne van? Mennyiben fogadtatok?

– Én nem fogadtam semmiben. Én csak...

– Te csak azt kockáztatod, hogy elrontod a küldetésünket, és talán mindhárman meghalunk, csak hogy bebizonyítsd, hogy te vagy Tarzan, ő pedig Jane.

– A fene egye meg, Jill, tisztára olyan vagy, mint Murdock.

Jill arca még inkább elkomorult.

– Oké. Már nagyfiú vagy. Ha Tarzant akarsz játszani munka közben, az a te dolgod. Nem állok az utadba. Beveszek egy altatót, és aludni fogok.

– Tényleg?

– Igen. Játszadozz csak a szőke babáddal nyugodtan. De mondok valamit... Ez a lány nagyon gyanús nekem. Sokáig beszélgettem vele, mire rájöttem. Te megpróbálod felhasználni őt, de ő is kihasznál minket. Miközben aludtál, az energiatartályról faggatott. Nem véletlenül van itt, Chet, és ha el is játszadozik majd veled, egyáltalán nem romantikus kalandvágyból teszi.

Atyaisten, Jill féltékeny!

 

Mikor Linda felébredt, minden nyugodt volt és csendes. Mindhárman külön dolgoztak: Jill a biológiai pult feletti algatenyészettel foglalatoskodott, Kinsman előírás szerint kivette a filmet a megfigyelőkamerákból, és újakat tett bele, felkészült a Földre való visszatérésre, Linda mindkettőjüktől távol csattogtatta a kamerát.

A földi ellenőrző központ érdeklődött, hogyan haladnak a dolgok. Jill és Linda éles szemmel figyelte Kinsmant. De ő csak ennyit mondott:

– Minden előírás szerint történik. Az összes lámpa zöldet jelez.

Együtt fogyasztották el pépes tubusételüket, még mindig szótlanul. Aztán Kinsman ment aludni. De előtte még egyszer ellenőrizte küldetésük tervét. 

Utánam Jill megy aludni, és akkor lesz négy óránk kettesben az Indiai-óceán fölött.

Mikor Jill visszavonult, Kinsman rögtön odahívta Lindát a műszerfalhoz, azzal az ürüggyel, hogy meg akarja mutatni neki egy szovjet bolygó radarképét.

– Közelítünk hozzá.

Egymás mellett hajoltak a radar narancsszínű képernyője fölé, elég közel ahhoz, hogy Kinsmant megcsapja egy nagyon nőies parfüm illata.

– Csak ezer kilométerre vagyunk.

– Miért nem jelzel neki?

– Nincs rajta ember.

– Tényleg?

– Ez itt fönn olyan, mint az első világháború – ismerte el Kinsman, amint kiegyenesedett. – Fontosabb, hogy itt vagy, mint az, hogy milyen a nemzetiséged.

– Az oroszok is így gondolják?

Kinsman bólintott.

– Azt hiszem, igen.

A nő előtte állt, olyan közel, hogy csaknem hozzáért.

– Tudod – mondta Kinsman –, mikor először láttalak a támaszponton, azt hittem, hogy egy fotós modellje vagy, nem pedig a fotós.

Linda kicsit odébb csusszant, úgy válaszolt:

– Modellként kezdtem – elcsuklott a hangja.

– Ne hagyd abba. Mit akartál mondani?

Kinsman észrevette, hogy valami megváltozott a nő körül. Még mindig barátságos, de óvatos. Bizalmatlan és talán szomorú?

Linda vállat vont.

– Modellnek lenni zsákutca. Rájöttem, hogy nagyobb jövőm van a gép túlsó oldalán.

– Túl okos voltál ahhoz, hogy modell legyél.

– Ne hízelegj! Nem a Földön vagyunk.

Linda a konyha felé igyekezett, Kinsman követte.

– Mióta vagy a kamera másik oldalán?

Linda megfordult.

– Nekem kell leírnom a te sztoridat, és nem fordítva.

– Oké, kérdezhetsz:

– Hány ember tudja, hogy le akarsz feküdni velem itt fenn?

Kinsman érezte, hogy elmosolyodik, ezzel is önkéntelenül húzva az időt. Mi a fene? – gondolta. De ezt válaszolta:

– Nem tudom. Először csak néhány fickó kezdett viccelődni vele, de aztán egyre több.

– És mennyi pénzt nyersz vagy veszítesz? – Linda komoly volt.

– Pénzt? – Kinsman tényleg meglepődött. – Pénzről szó sincs.

– Tényleg?

– Részemről nincs – bizonygatta.

Úgy tűnt, Linda felenged.

– Akkor miért... miért ez az egész?

Kinsman újra elmosolyodott, és lerogyott a legközelebbi székre.

– Miért ne? Átkozottul csinos vagy, egyikünknek sincsenek kötöttségei, senki sem próbálta eddig zérógravitáción. Mi a fenéért ne?

– De én miért csináljam?

– Ez a nagy kérdés. Ettől lesz a dolog igazi kaland.

Linda elgondolkodva nézett rá.

– Hát csak ennyi? Egy kaland? Semmi több?

– Ez attól függ – válaszolta Kinsman. – Nem lehet előre megmondani.

– Te nagyon egyszerű világban élsz.

– Megpróbálok. Te nem?

A nő megrázta a fejét.

– Nem, az én világom nagyon összetett.

– De azért van benne szex, ugye?

Linda most elmosolyodott, de nem örömében.

– Szex?

– Úgy érted, nincs? – hitetlenkedett Kinsman.

A nő nem válaszolt.

– Egyáltalán nincs?! Ezt nem tudom elhinni!

– De van – felelte a nő –, ám sohasem a kaland kedvéért. Hanem hogy biztos legyen az állásom, hogy megkapjak egy munkát, és mindenekelőtt megtanítsanak a fényképezőgép használatára. De szórakozásból soha... legalábbis már nagyon-nagyon hosszú ideje nem.

Kinsman belenézett a lány hideg-kék szemébe, látta, hogy tekintete egyenesen rászegeződik. Furcsán érezte magát. Linda felé nyújtotta a kezét, de a lány meg se mozdult.

– Átkozottul magányos életed lehet – mondta.

– Igen. – Élesen csengett a hangja, önsajnálatnak nyoma sem volt.

– De... hogy történt? Miért?...

Linda az étkező falának támasztotta a fejét, szemével messzire nézett, a múltba.

– Gyerekem született. Ő nem akarta. Nevelőszülőkhöz kellett adnom vagy elvetetnem. Most ötéves lehet a kislány... Azt sem tudom, hol él... – Kihúzta magát, és megint Kinsmanre nézett. – De rájöttem, hogy a szexszel vagy gyereket lehet csinálni, vagy karriert. Egyáltalán nem szórakozás.

Kinsman úgy ült ott, mintha övön aluli ütés érte volna. Csak az elektromos szerkezetek zümmögése és a ventilátorok zaja hallatszott a kabinban.

Linda felnevetett.

– Bárcsak látnád, milyen képpel ülsz itt! Tarzan, a majomember, amint egy nukleáris reaktoron elmélkedik.

– A súlytalanság egyetlen baja – mormolta Kinsman –, hogy az ember nem tudja felakasztani magát.

 

Kinsman látta, hogy Jill érzékelte a bajt. Attól a perctől fogva, mióta visszajött a kabinba, szimatolt, fürkésző tekintettel nézett körül. Végül, mikor Linda utoljára feküdt le pihenni visszatérésük előtt, Jill megkérdezte:

Na, jól kijöttök egymással?

– Naná!

– Tényleg?

– Tényleg. Nyitunk itt egy Playboy-klubot. Nem akarsz nyuszika lenni?

Jill felhúzta az orrát. – Na, ebből elég!

Több mint egy óráig dolgoztak szótlanul. Kinsman épp egy radartérképet akart újra kalibrálni, amikor Jill forró kávét hozott neki.

Kinsman megfordult a székben. A nő mellette állt, de így sem volt sokkal magasabb nála.^

– Köszönöm.

Jill arca nagyon komoly volt.

– Mi bajod van, Chet? Mit csinált veled?

– Semmit.

– Tényleg?

– Az ég szerelmére, ne kezdd újra! Semmi nem történt, az égvilágon semmi. Talán ez a bajom.

Jill megrázta a fejét.

– Nem, valami más aggaszt, és nem rólad van szó.

– Jill, ne légy már ilyen drámai!

A nő Chet vállára tette a kezét.

– Tudom, hogy neked ez csak játék, de az emberek komoly sérüléseket szerezhetnek egy ilyen játék közben, és mint tudod, az életben semmi sem olyan, mint amilyennek elképzeled.

Kinsman a lány átható barna szemébe nézett, és érezte, hogy bosszúsága elszáll.

– Köszönöm a jó tanácsot. De már nagyfiú vagyok, és tudom, hogy van ez.

– Azt csak hiszed.

Vállat vont.

– Oké, csak hiszem, hogy tudom. Lehet, hogy semmi sem olyan jó, mint amilyennek tennie kéne, de az ember ártatlan, amíg be nem bizonyosodik, hogy bűnös; és először minden új jó fényben tűnik fel, amíg meg nem kopik. Ez az én filozófiám mára.

– Oké, te keményfejű! – Jill szomorúan mosolygott. – Légy csak majomember. Harcolj érte. De nem szeretném, ha megbántana az a nő.

– Nem fog.

– Ezt csak reméled. Ha esetleg tehetek érted valamit....

– Tehetsz.

– Mit?

– Amikor lefekszel, csinálj úgy, hogy Linda lássa, hogy beveszed az altatót. Megtennéd?

Jill arca kifejezéstelenné vált.

– Hát persze – felelte egykedvűen –, egy kolléga kedvéért mindent.

Néhány óra múlva látványosan vette be az altatót, hogy jól aludjon, mielőtt visszatérnek a Földre. Kinsman szerint szándékosan játszotta túl a szerepét.

– Mindig altatót vesztek be az utolsó alvás előtt? – kérdezte Linda, miután Jill lefeküdt.

– Ébernek és kipihentnek kell lenni a visszaúthoz – felelte Kinsman. – A visszatérés a legbonyolultabb manőver. Azért nem kell aggódnod – tette hozzá Kinsman.

A vezérlőpulthoz ment, és az előírt feladatokkal foglalatoskodott. Linda könnyedén helyezkedett el a mellette lévő székben, karnyújtásnyira tőle. Kinsman terv szerint röviden beszélt a Kodiak állomással, és bevezette a naplóba.

Még három földi állomás, ós az Indiai-óceán felett vagyunk, ahol lesz elég tér és idő.

Nem nézett fel a műszerfalról, a laboratórium minden műszerét ellenőrizte, ujjával átfutott a kontrollgombokon, szeme a piros, sárga és zöld fényeket pásztázta, melyek a laboratórium mechanikus és elektromos műszereinek a működését jelezték.

– Chet!

– Tessék?

– Haragszol rám?

Még mindig nem nézett a nőre.

– Nem, csak dolgozom. Miért haragudnék rád?

– Talán nem haragszol, csak...

– Zavarban vagyok.

– Igen, zavart, sértett... valami ilyesmi.

Kinsman megnyomott egy gombot a komputeren, azután a lány felé fordult.

– Linda, még nem volt igazán időm, hogy elgondolkozzam az érzéseimen. Te egy bonyolult nő vagy, túl bonyolult nekem. Van épp elég baj az életben.

A lány lebiggyesztette az ajkát.

– Másrészt viszont – tette hozzá Kinsman – legalább mi, igazi angolszászok tartsunk össze. Nem maradt túl sok belőlünk.

Erre a lány elmosolyodott.

– Nem vagyok angolszász. Szymanskinak hívnak. Akkor változtattam meg a nevem, amikor modell lettem.

– Á! További bonyodalom.

Épp válaszolni akart a lány, amikor megszólalt a rádióadó:

– AF-9, itt Cheyenne. Cheyenne az AF-9-nek.

Kinsman előredőlt, és megveregette a mikrofon gombját.

– AF-9 a Cheyenne-nek. Halkan, de tisztán haltak.

– Fogjuk a méréseidet. Innen úgy tűnik, minden jól működik.

– A földi ellenőrző fények szintén ezt jelzik – mondta Kinsman. – Minden a terv szerint halad, semmi eltérés. A feladat kilencven százalékban végrehajtva.

– A földi irányítóközpont azt javasolja, jelentsd be az űrhajót a következő állomáson. Tíz óra múlva leszállhatsz.

– Rendben.

– Oké, Chet. Innen úgy tűnik, minden rendben. Van egyéb jelenteni valód? Ősapánk!

– Törődj a magad dolgával! – Kikapcsolta a mikrofont.

Linda mosolygott.

– Mi olyan mulatságos?

– Te. Nagyon ingerlékeny lettél ezzel a dologgal kapcsolatban.

– És az is maradok még sokáig. Azok a fickók évekig fognak cukkolni vele.

– Hazudhatsz nekik.

– Nem, azt nem tudnám megtenni. Hisz rólad van szó. Egy ismeretlen lánnyal egészen más lenne a helyzet. De téged mindenki ismer. Tudják, hol dolgozol...

– Igazán gáláns vagy. Azt hiszem, az ilyen pletyka eljutna New Yorkba is.

Kinsman vigyorgott.

– Még a címoldalra is kerülhetnénk.

Linda nevetett.

– Biztosan előszednék az egyik régi bikinis fényképemet.

– Csak óvatosan – emelte fel Kinsman a kezét figyelmeztetőn. – Ne kavard fel a képzeletemet még jobban. Így is elég nehéz gálánsnak maradnom.

Elhallgattak. Kinsman továbbra is a vezérlőpultnál ült, Linda az étkezőig hátrált, csaknem megérintette a háló függönyét.

A földi irányítóközpont jelentkezett, és Kinsman. rövid jelentést adott. Amikor felnézett, Linda az étkezővel szemközti folyosóban ült, a megfigyelőablaknál.

Ahogy Kinsmanre nézett, gondterhelt volt az arca, a szeme... Kinsman nem tudta, mit fejez ki a tekintete. Megváltozott; már nem volt jéghideg, sem számító. Elővigyázatos volt, aggódó, szinte ijedt.

Kinsman még ekkor sem szólalt meg. Újra ellenőrizte a műszerfalat, egészen megbizonyosodott afelől, hogy a laboratórium minden csöve és tranzisztora tökéletesen működik. Az órájára pillantott: még öt perce van Ascension hívásáig. Újra ellenőrizte a műszerfal fényeit.

Ascension pontosan terv szerint jelentkezett. Kinsman érezte, hogy összeszorul a gyomra, ezért szándékosan nyugodt, gépies hangon mondta be a jelentést. Ascension kikapcsolt.

Még egy hosszú pillantás a műszerfalra, és Kinsman kilökte magát a székből, kezével néha hozzáérve a folyosó kapaszkodóihoz, sodródott Linda felé.

– Miért vagy ilyen szótlan? – kérdezte a lány felett állva.

– Azon gondolkodtam, amit az előbb mondtál.

Mi volt a szemében? Célzás, félelem?

– Tényleg szörnyen magányos vagyok, Chet.

A férfi a karjánál fogva gyengéden felemelte a székből, és megcsókolta.

– De...

– Minden rendben – suttogta Chet. – Senki nem háborgat minket. Senki nem fogja megtudni.

A lány a fejét rázta.

– Chet, ez nem megy ilyen könnyen. Nem ilyen egyszerű.

– Miért nem? Együtt vagyunk. Mi olyan komplikált?

– Téged semmi sem zavar. Te egy álomvilágban élsz. Hadászati eszközökkel vagy körülvéve, minden pillanatban rettegned kellene. Ha egy pumpa elromlik, vagy belénk ütközik egy meteor...

– Azt hiszed, biztonságosabb odalent?

– Az élet bonyolult, Chet. És a szerelem... többet jelent, mint jó szórakozást.

– Hát persze. De élvezetet is. Mi a rossz abban, hogy kihasználjuk a helyzetet? Mi olyan átkozottul bonyolult és fontos? Túljutottunk minden földi bajon. Lehet, hogy csak néhány óránk van, de az itt és most. Nem érnek el minket, nem kényszeríthetnek semmire, és nem akadályozhatják meg, hogy azt csináljuk, amit akarunk. Magunk vagyunk. Érted? Magunk.

Linda bólintott, szeme még mindig úgy meredt Kinsmanre, mint egy ijedt kis állaté. De karjával átölelte, és együtt sodródtak vissza a vezérlőpulthoz. Kinsman szó nélkül leoltotta a lámpákat, csak a vezérlőpult fényei vibráltak, és a komputer berregett.

Most a maguk világában voltak, a saját világegyetemükben. Megérintették egymást, aztán elsodródtak. Összekapcsolódtak, új tengerek és kontinensek után kutatva fedezték fel saját világukat.

 

Jill a függőágyban maradt, amíg Linda csendesen be nem lépett a hálóba, hogy megnézze, felébredt-e már. Kinsman a vezérlőpultnál ült; nem fáradtságot érzett, hanem valami furcsa kábulatot.

A repülés többi része előírásszerűen zajlott. Jill és Kinsman végezték a feladatukat, csak akkor szóltak egymáshoz, ha kellett. Linda lefeküdt egy rövid időre, aztán csinált még néhány felvételt. Végül visszamásztak az űrhajóba, lekapcsolódtak a laboratóriumról, és megkezdték hosszú útjukat a Föld felé.

Kinsman még egy utolsó, megilletődött pillantást vetett a nyugodt, fenséges Földre, mielőtt megnyomta a gombot, és a hőpajzs eltakarta a kilátást. Azután érezték a rakéta lökését, leereszkedtek a légkörbe, tudták, hogy elviselhetetlen forróság veszi őket körül, és égő hullócsillaggá változtatja a parányi űrhajót.

Az üléshez nyomta a gyorsulás. Kinsman hagyta, hogy az automata vezérlés a Föld felé repítse őket a forróságon és a légörvényen keresztül, le, olyan magasságba, ahol az űrhajó már úgy tud repülni, mint egy lökhajtásos repülőgép.

Kinsman ismét átvette az irányítást, és a légitámaszpont felé kormányozta az űrhajót, vissza az emberek, a városok, a hierarchia világába, ahol az időjárás uralkodik, és a szolgálati szabályzat. Mindent egyedül, szótlanul csinált, nem volt szüksége Jill segítségére, sem máséra. Szorosan záródó szkafanderéből irányította az űrhajót; a sisakrostélyon keresztül bámulta a műszerfal kijelzéseit.

Automatikusan lépett kapcsolatba a földi irányítóközponttal, és engedélyt kapott a hőpajzs visszavonására. Sötét felhőket látott gyülekezni a tengerparton és a szárazföld felett is. Fejhallgatójában emberi hangok: szélirány, magassági értékek, gyorsasági adatok. Tudta, bár nem látta, hogy két lökhajtásos repülőgép követi, kamerájuk a visszatérő űrhajóra szegeződik.Hogy bizonyítékot szolgáltassanak, ha lezuhannék.

Elmerültek a felhőkben. Szürke köd takarta el a kilátást. Kinsman jobb felé, a radar képernyőjére pillantott. Az űrhajó kissé megremegett, aztán áttörtek a felhőkön, és Kinsman előtt kirajzolódott a kifutópálya fekete vonala. Keze, lába ösztönösen dolgozott. Átsuhantak egy cserjés fölött, és elérték a kifutópályát. A futómű földet ért, egy pillanatra visszapattant, azután őrült csikorgással újra földet ért. Több mint egy mérföldet csúsztak, mielőtt megálltak.

Kinsman hátradőlt a székben, érezte, egész teste izzadságban úszik.

– Szép landolás volt – jegyezte meg Jill.

– Köszönöm.

Kikapcsolta az űrhajó műszereit, keze a hosszú gyakorlás hatására ösztönösen mozgott. Aztán feltolta a sisakrostélyt, felnyúlt és kinyitotta az ajtót.

– Vége az útnak – mondta fáradtan. – Kiszállás.

Felkapaszkodott, át az ajtón, bosszankodva érezte újra a súlyát, aztán kisegítette Lindát és Jillt az űrhajóból. A lányok leugrottak a kifutópálya aszfaltjára. Két autó, egy mentő– és két tűzoltókocsi indult feléjük a kifutópálya végéről, vagy félmérföldnyiről.

Kinsman levette a sisakját. Zavarta a floridai hőség és a páratartalom. Jill néhány lépésre eltávolodott tőle, az érkező autók irányába.

Kinsman Lindához lépett, aki már levette a sisakját, és egy filmekkel teli táskát cipelt.

– Gondolkoztam – mondta neki Kinsman – azon a magányos életen. Tudod, nemcsak te vagy egyedül. Ennek nem kell így maradnia. Bármikor New Yorkba mehetek...

– És most ki veszi komolyan a dolgokat? – A nagy hőség ellenére is hűvösnek, nyugodtnak tűnt az arca.

– Úgy értem...

– Figyelj ide, Chet. Örömet szereztünk egymásnak. Elmesélheted a barátaidnak, én meg az enyéimnek. Sok pénzt csinálhatunk belőle. Elősegíti a karrierünket.

– Soha nem állt szándékomban... Nem akartam...

De Linda már hátat fordított, elindult az emberek felé, akik az autókból ugráltak le, hogy üdvözöljék őket. Az egyik civilnek fényképezőgép volt a kezében. Letérdelt és készített egy felvételt Lindáról, amint kezében tartja a filmeket, és diadalittasan mosolyog.

Kinsman csak állt tátott szájjal. Jill visszajött hozzá.

– Na, elérted, amit akartál?

– Nem – felelte Kinsman csendesen. – Azt hiszem, nem.

Jill a fiú felé nyújtotta, a kezét.

– Az ember soha nem éri el. Vagy mégis?

 

 

S. Kovács Judit fordítása