5.

Gene lejátszotta Johnnynak azokat a szalagokat, amelyek az idegenekkel folytatott beszélgetési kísérleteiket rögzítették.

Az óriási sztereó fülhallgatón keresztül Johnny hallotta, amint a hadsereg tisztjei és egy másik ember, Gene szerint egy washingtoni tudós, beszélnek. A fiú hallotta a szél hangját és egy lágy, fütyülő hangot, amely hasonlított a túl hosszú ideig felemelt telefonkagyló búgó hangjához. De az idegenek beszédéből semmit se lehetett hallani. Egyetlen szót sem, semmiféle nyelven.

Gene segített levenni a fülkagylókat Johnny fejéről. – Egyáltalán semmit sem mondtak?

– Semmit – felelte Gene, és kikapcsolta a magnót. – Az egyetlen hang, ami tőlük származik, valami fütyülésféle – ez pedig a hajóról jön. A katonai mérnökök közül többen azt hiszik, hogy ez valamiféle generátornak a hangja.

– Akkor hát nem tudunk beszélni velük. – Johnny hirtelen nagyon fáradtnak és legyőzöttnek érezte magát.

– Tudunk beszélni hozzájuk – mondta Gene –, de még abban sem vagyok biztos, hogy hallanak bennünket. Ez az egész... ez az egész dolog kísérteties. Mintha átnéznének rajtunk – mintha falon függő képek volnánk.

– Vagy sziklák, vagy fűcsomók, vagy valami efféle.

– Így van! – mondta Gene felvillanyozottan. – Mintha a táj részei volnánk, semmi rendkívüli, semmi, amihez szólni is kellene.

Johnnyban készülődött valami, és ki akart törni. Érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe.

– Akkor hogyan mondhatom meg nekik...

– Mit? – kérdezte Gene.

Johnny legyőzte felindultságát.

– Semmit – mondta –, semmit.

Gene odalépett hozzá, és rátette a kezét Johnny vállára. – Szóval te ki akarod kényszeríteni, ugye?

– Mire gondol?

Gene mosolyogva felelte:

– Hallgass ide, kölyök! Senki fia nem szökik el hazulról, és nem óvakodik be egy katonai táborba csak úgy viccből. Először azt hittem, hogy egyszerűen kíváncsi vagy az idegenekre, de most... most úgy érzem, hogy ennél valami sokkal nagyobbat forgatsz a fejedben.

Johnny nem felelt, de – bármily különös is – egyre nagyobb biztonságban érezte magát ezzel a férfival. Már nem félt tőle.

– Légy egészen nyugodt – folytatta Gene. – Ez a te problémád, bármi legyen is, és jogod van hozzá, hogy azt mondd nekem, ne üssem bele az orromat.

– EI fogja mondani a rendőrségnek, hogy itt vagyok?

Válasz helyett Gene nekitámaszkodott az asztal sarkának, és azt mondta:

– Figyelj ide! Éppen annyi idős voltam, mint te, amikor először szöktem meg hazulról. Ez Clevelandben történt. Tél volt, és jókora hó. Átkozottul hideg. Nos, elképzelheted, hogy bármi volt is, ami elüldözött otthonról, hogy két napon és két éjszakán keresztül fagyoskodjak a hóban – biztos lehetsz abban, hogy ez valami meglehetősen fontos dolog lehetett, ugye?

– És nem az volt?

Gene hangosan nevetett.

– Nem tudom! Az életemre esküszöm, már nem emlékszem rá, mi volt az. Akkor borzasztóan fontos volt nekem, persze, de most már semmivé vált, és nincs sehol.

Johnny szeretett volna együtt nevetni vele, de nem tudott.

– Az én esetem más.

– Igen, azt hiszem – mondta Gene, de még mindig mosolygott.

– Egy éven belül meg fogok halni – mondta Johnny.

Gene arcáról eltűnt a mosoly.

– Hogyan?

Johnny elmondta neki az egész történetet. Gene néhány kérdést tett fel, egy ideig kételkedően nézett, de végül csak állt ott, és az arca nagyon komoly volt.

– Ez rémes! – mondta végül.

– Azt gondoltam, hogy talán a jövevények, vagyis az idegenek talán tehetnének valamit, talán meggyógyíthatnának... – Johnny szava elfulladt.

– Értem – mondta Gene, és igazi részvét volt a hangjában. – És még azt sem tudjuk elérni, hogy tudomást vegyenek rólunk. Vagy hogy szóba álljanak velünk.

– Azt hiszem, akkor reménytelen. Gene hirtelen felegyenesedett.

– Nem; miért adnánk fel? Biztosan tehetünk valamit!

– Mit? – kérdezte Johnny.

Gene megdörzsölte háromnapos borostától sötétlő állát.

– Nos... lehet, hogy megértenek bennünket, de egyszerűen nem törődnek vele. Talán csak azért vannak itt, hogy megfigyeljenek bennünket, vagy pedig valami tudományos feladatuk van. Lehet, hogy úgy gondolkoznak rólunk, ahogy mi az állatkerti vadakról vagy a marhákról a mezőn...

– De mi nem vagyunk állatok! – mondta Johnny.

– Nem? Képzeld csak el, hogyan néznek ránk – Gene sétálni kezdett az asztal mentén. – Fényévek távolságán át utaztak, több billió mérföldön át, hogy idejussanak. A hajójuk, az agyuk, a gondolkodásuk bizonyára több ezer évvel jár a miénk előtt. Talán nem is vagyunk érdekesebbek számukra, mint az állatkerti majmok.

– Akkor miért...

– Vári egy kicsit – mondta Gene. – Lehet, hogy nem érdekeljük őket. De mindeddig csupán felnőtteket láttak. Férfiakat, katonákat elsősorban. Tegyük fel, hogy megmutatunk nekik egy gyereket, téged, és megpróbáljuk tudomásukra hozni, hogy halálra vagy ítélve.

– Hogyan fogja ezt megértetni velük?

– Nem tudom – felelte Gene –, lehet, hogy fel sem fogják, mit jelent a halál. Lehet, hogy olyan messze előttünk járnak, hogy sok ezer évig élnek – de az is lehet, hogy halhatatlanok! – Ekkor ismét Johnny felé fordult. – Nekem azonban az volt az érzésem az első pillanattól kezdve, amikor megpróbáltunk beszélni velük, hogy minden szót megértenek, amit mondunk. Csak egyszerűen nem törődnek vele.

– És azt hiszi, hogy velem törődnének?

– Megéri, hogy megpróbáljuk. Bármit próbáltunk is, nem sikerült. Talán ez sikerülni fog.