5.

Elérkezett a párbaj reggele, és Odal, a Kerakot képviselő kis csoport kíséretében, belépett a párbajgép termének dupla ajtaján.

Hector és Leoh már várták őket. Még valaki volt velük, és ez a valaki a Csillagfelügyelet fekete-ezüst egyenruháját viselte. Tagbaszakadt, széles arcú, öreg harcos volt, acélszürke hajjal és szigorú, mosolytalan tekintettel.

A két kis csapat a terem közepén, a gép vezérlőműszerfala előtt találkozott. A fehér egyenruhás orvostechnikusszemélyzet is bevonult a túloldali ajtón, és felsorakozott a fal mellett.

Odal gyorsan túl akart jutni a formaságokon. Kezet rázott Hectorral, és biccentett a Csillagfelügyelet képviselőjének.

– Az utóda? – kérdezte kajánul. A fő orvostechnikus közbelépett.

– Minthogy ön a kihívott fél, Odal őrnagy, elsőnek ön választ fegyvert és helyszínt. Szüksége van valamilyen felvilágosításra vagy magyarázatra a párbaj előtt?

– Azt hiszem, semmire sincs szükségem – válaszolta Odal. – A helyszín önmagáért beszél. Feltételezem persze, hogy a Csillagfelügyelet tisztjei nemcsak technikai, hanem harci kiképzést is kapnak. Olyan helyszínt választottam, ahol sok harcos szerzett már dicsőséget magának.

Hector még egyetlen szót sem szólt.

– Az állandó személyzet mellett magam is részt veszek a párbaj ellenőrzésében – jelentette ki nagyon határozottan Leoh. – Az ön segédei természetesen ugyancsak odaülhetnek a műszerfal elé.

Odal bólintott.

– Ha készen vannak, uram, kezdhetjük – szólalt meg a fő orvostechnikus.

Hector és Odal fülkéikhez mentek. Leoh leült az ellenőrző asztalhoz, és mellette helyet foglalt a Kerak-rendszer egyik embere is.

Bent a fülkében Hector hasztalan igyekezett elernyedni, érezte, hogy minden izma és idegszála megfeszül. A feszültség csak lassan engedett, és akkor a hadnagy kellemesen elálmosodott. Mintha szétfoszlott volna körülötte a fülke.

Füves réten állt. A távolban erdő borította hegyek domborodtak. A nyugodt kék égen kis felhőgomolyokat kergetett a fel-feltámadó, hűs szellő.

Hector valami szuszogáshoz hasonló zajt hallott a háta mögül, és villámgyorsan megfordult. Hunyorgott, majd tágra nyílt szemmel bámult.

A négylábú lény, amelyet meglátott, valószínűleg valamilyen teherhordó állat tehetett. Legalábbis erre vallott, hogy a hátára erősített nyeregre valaki vagy valakik nagy csomó kacatot – Hector első pillantásra annak látta – kötöztek halomba. Közelebb ment az állathoz, és gondosan szemügyre vette. Ekkor a „kacat” között felfedezett egy hosszú dárdát, egy teljes lovagi páncél darabjait a hozzá való sisakkal, kardot, pajzsot, csatabárdot és tőrt.

Olyan helyszínt választottam, ahol sok harcos szerzett már dicsőséget magának. Hector habozva nézte a fegyverválasztékot. A Kerak sötét középkorából származott valamennyi. Odal bizonyára hónapokig, netán évekig gyakorolt velük. Lehetséges, hogy nem is lesz szüksége az öt segítőre.

Hector nagy gonddal magára öltötte a páncélt. A mellrész lötyögött rajta, és nem tudta, hogyan kell meghúzni sípcsontja fölött a lábvértet. A sisak úgy állt a fején, mint valami ócska olajoskanna, lelapította fülét és orrát, és a keskeny szemrésen hunyorogva látott csak ki.

Végül mégis felkötötte a kardot, és a többi fegyver illesztékét is megtalálta a nyergen. A pajzsot alig bírta megemelni, olyan súlyos volt, és az iszonyú teher alatt csak nagy nehezen sikerült felkapaszkodnia a nyeregbe.

Azután csak ült odafent. Lassacskán úgy érezte, kissé nevetséges lehet. Tegyük fel, hogy elered az eső. De természetesen nem eredt el.

Végtelenül hosszúnak tűnő várakozás után méltóságosan ügető csatalován felbukkant Odal. Páncélja fekete volt, mint a sötét űr maga, és ugyanilyen a ló is. Mi sem természetesebb – gondolta Hector.

Odal a mező túloldalán komoran tisztelgésre emelte hatalmas dárdáját. Hector viszonozta az üdvözlést, és eközben csaknem kiejtette kezéből a dárdát.

Odal ekkor leengedte a fegyvert, és megcélozta vele – Hector úgy látta – egyenest az ő bordáját. Lovát vágtára ösztökélve közeledett. Hector követte a példát, a paripa nehézkes ügetésbe lendült, úgyhogy Hector összevissza zötykölődött a nyeregben. A két lovag vágtatva közeledett egymáshoz a mező két széle felől.

És ekkor hirtelen hat fekete alak viharzott szembe Hectorral. A hadnagy gyomra összeszorult. Automatikusan megpróbálta félrefordítani lovát. De a bestia semerre sem volt hajlandó kitérni, csak vágtatott egyenesen előre. A keraki harcosok közeledtek, hatan egy sorban, hat, fenyegetően célzásra emelt dárdával.

Ebben a pillanatban Hector lódobogást hallott maga mellett. A sisakrostély egyik sarkából megpillantott még legalább két lovagot, amint vele együtt rontottak neki Odal legényeinek.

Leoh hazárdjátéka bevált. A rádió adó-vevő, amelynek a segítségével Dulaq a kórházi ágyon összekapcsolódhatott a párbajgéppel, most lehetővé tette, hogy a Csillagfelügyelet öt tisztje csatlakozzék Hectorhoz – noha fizikai valóságukban űrhajón keringtek, magasan a bolygó felett.

Az esélyek tehát egyenlőek voltak. Az öttagú csapatot a Csillagfelügyelet legkeményebb, legedzettebb, rámenős és közelharcra kiképzett embereiből válogatták össze egyetlen nap leforgása alatt.

Tizenkét izmos paripa rontott egymásnak, és tizenkét erős férfi ütközött össze fülsiketítő csattanással! A kicsorbult dárdákból szilánkok záporoztak szerteszét. Emberek és lovak rogytak a földre.

Hector hátrabillent nyergében de sikerült megkapaszkodnia, nem zuhant le.

A levegőben por kavargott, csillogtak a fegyverek, Hector amúgy is szédülő feje mellett kard süvített, és a penge csörrenve pattant le a pajzsról.

Hector hatalmas erőfeszítéssel kihúzta kardját, és lecsapott a legközelebbi lovasra. Kiderült, hogy egyik bajtársát találta el, de a csapást szerencsésen kivédte a sisak.

Minden összezavarodott: az ide-oda forgolódó, horkanó állatok, a porfelhők, a dühösen ordítozó emberek. Az egyik fekete páncélos lovas, csatabárdját feje fölött lengetve, egyenest Hectornak rontott. Vadul lecsapott, és Hector pajzsa kettéhasadt. A lovas újabb csapásra emelte fegyverét, Hector megpróbált elhajolni előle, és ettől végképp kicsúszott a nyeregből. Fájdalmasan nagyot puffant a földön, a csatabárd meg süvítve szelte a levegőt ott, ahol egy szemvillanással előbb még pontosan Hector fejét találta volna.

A sisak valamiképpen megfordult rajta: Hector igyekezett eldönteni, mi a jobb, ha vakon csapkod maga körül, vagy ha leteszi a kardot, és megigazítja a sisakot. A kérdést gyorsan megoldotta helyette egy kard, amely akkorát vágott a sisak hátoldalára, hogy csak úgy kondult. Az ütés erejétől Hector szaltózott egyet a levegőben, és nyomban meg is szabadult a sisaktól.

Nagy nehezen, szédelegve feltápászkodott. Percekig tartott, mire felfogta, hogy a csata véget ért. A porfelhő eloszlott, és akkor látta, hogy a keraki harcosok egy kivételével a földön hevernek. A fekete páncélos alak levette és félredobta sisakját. Odal volt. Vagy mégsem? Annyira hasonlítottak egymásra. Nem mindegy? – elmélkedett Hector. – Odal gondolatai uralkodnak valamennyiükön.

Odal szétterpesztett lábbal állt, kezében kard, és bizonytalanul nézegette a Csillagfelügyelet embereit. Hárman voltak még talpon és kettő nyeregben. A keraki bérgyilkos arcán zavar tükröződött. A megdöbbenés, hogy azonos létszámmal kellett szembenéznie, megtépázta önbizalmát.

Óvatosan közeledett Hectorhoz, kardját védekezőn maga elé emelte. A Csillagfelügyelet emberei félrehúzódtak, míg Hector lassan hátrált, itt-ott kicsit botladozva az egyenetlen talajon.

Odal cselezett, és Hector karja felé vágott. A hadnagy hajszál híján elkésett a védekezéssel. Még egy csel, ezúttal a fejre irányítva, és egy gyors vágás a mellkasra. Hector elvétette a hárítást, de páncélja megvédte. Odal komoran közeledett. Egy csel, még egy és reccs! Hector kezéből kirepült a kard.

Egy pillanatra mindenki megdermedt. Ekkor Hector kétségbeesésében puszta kézzel nekiugrott Odalnak, és a váratlan támadástól meglepett ellenfelét a földre teperte. Kicsavarta Odal kezéből a kardot, és elhajította. Csakhogy Odal szabad kezével oldalról fejbe vágta Hectort, aki hanyatt esett. Mind a ketten felugrottak, és rohanvást igyekeztek elérni a legközelebbi, kezük ügyébe eső fegyvert.

Odal felkapott egy vészjóslósan nagy, kétélű csatabárdot. Egyik, még nyeregben ülő bajtársa hatalmas, széles pengéjű pallost nyújtott Hectornak. A fiú két marokra fogta a fegyvert, de még így is kis híján egyensúlyát vesztette, amikor nagy lendülettel a válla fölé emelte.

Hector föltartott pallossal rontott Odalra, aki zord ábrázattal, lihegve, verejtéktől csapzottan várta a támadást. A pallos súlyos volt, még két marokra fogva is. És Hector nem vette észre, hogy viharvert sisakja ott hever kettőjük között a földön.

Odal elméletben pontosan kiszámította Hector támadását és az ütés lendületét is. Azt tervezte, hogy gyors mozdulattal elhajlik a pallos csapása elől, és ugyanakkor a hadnagy mellkasába vágja a bárdot. Azután jöhetnek a többiek. Noha a vezér halálával valószínűleg automatikusan véget ér a párbaj is. Csakhogy Hector nem lesz a valóságban is halott. Odal már csupán a párbajgyőzelemben reménykedhetett.

Hector támadása pontosan beleillett Odal tervébe, mindössze az időzítés volt a vártnál sokkal gyengébb. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a pallos hatalmas csapással lesújtani készült, a hadnagy belebotlott a sisakba. Odal már félig lehajolt, amikor úgy látta, hogy ellenfele fejest ugrik a fűbe, két lába a levegőben kalimpál, és a pallos, mintha önálló akarata volna, száll a levegőben.

Odal zavartan hátrált, ám ezzel csak annyit ért el, hogy a céltalanul lezúduló pallos a csuklója fölött sebezte meg. Odal elejtette a bárdot, és bal kezével önkéntelenül a sérült jobb karjához kapott. Ujjai közül vér szivárgott.

Odal keserű belenyugvással megcsóválta fejét, hátat fordított a földön heverő ellenfelének, és elballagott.

A helyszín lassan elhalványult, és Hector a párbajgép fülkéjében találta magát.

Nyílt az ajtó, és Leoh benyomult a szűk fülkébe.

– Minden rendben? Hector hunyorogva igyekezett – hozzászoktatni szemét a valósághoz.

– Azt hiszem...

– Jól ment? Megvolt a kapcsolat a Felügyelet embereivel?

– Jó munkát végeztek. Kis híján így is megölt.

– De túl van rajta.

– Egyelőre.

Odal a terem túlsó felében állt, homlokát dörzsölgette.

– Honnan tudhatták meg? – firtatta Kor. – Hogyan szivároghatott ki?

– Ez most nem fontos – válaszolt nyugodtan Odal. – Sokkal fontosabb ennél, hogy nemcsak leleplezték a titkunkat, hanem át is vették és utánozzák.

– Álszent szemforgatók! – vicsorgott Kor. – Bennünket vádolnak csalással, és ugyanazt csinálják ők is.

– Kölcsönös magatartásunk morális értékelésétől függetlenül – jegyezte meg Odal szárazon –, a továbbiakban nyilvánvalóan nincs értelme annak, hogy telepatikus úton irányított segédeket vegyek igénybe. A második menetben egymagam szállok szembe a hadnaggyal.

– Biztos benne, hogy ők is követik a példáját?

– Biztos. Pár perce könnyűszerrel elintézték a segítőimet, azután félreálltak és hagyták, hadd küzdjünk egymással, ahogyan tudunk.

– És maga mégsem győzött?

Odal homlokát ráncolta.

– Véletlenül szerencséje volt és megsebesített. Ez a fiú nagyon... nagyon szokatlan ellenfél. Nem tudom eldönteni, hogy csakugyan olyan ügyetlen-e, mint amilyennek látszik, vagy csak színleli azért, hogy elbízzam magam. Akárhogyan is, lehetetlenség megjósolni, mit tesz legközelebb. Nem kizárható, hogy neki is vannak telepatikus képességei.

Kor szürke szemében minden érzék kihunyt.

– Természetesen tisztában van vele, mire számíthatunk a kancellártól, amennyiben nem végez ezzel a kis hadnaggyal. A győzelem nem elég. Ennek az embernek meg kell halnia. A sebezhetetlenség nimbusza nem szenvedhet csorbát.

– Megteszem, ami tőlem telik – mondta Odal.

– Végezzen vele.

Megszólalt a szünet végét jelző csengő. Odal és Hector visszatértek a fülkékbe. Most Hectoron volt a helyszín és fegyverválasztás sora.

Odalt egyszerre sűrű sötétség vette körül. Szeme csak fokozatosan alkalmazkodott hozzá. Akkor látta, hogy űrruhában van. Percekig állt mozdulatlanul, fürkészte a sötétséget, valamennyi érzékszervével éberen figyelt, izmai megfeszültek, hogy szükség esetén azonnal cselekedjék.

Töredezett sziklák árnyai rajzolódtak ki a csillagok miriádjaival telehintett háttérből. Kísérletképpen fölemelte egyik lábát. Talpa nehezen vált el a felszíntől, mintha odaszögezték volna. Mágneses csizmák – állapította meg Odal. – Ez tehát valamelyik kisbolygó.

Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és amit látott, igazolta sejtését. Kisméretű égitesten volt csakugyan, a gömb átmérője nem lehetett nagyobb egy mérföldnél. A gravitáció nullával egyenlő. Levegő nincs.

Odal elfordította fejét az űrruha halasvödör-forma sisakjában, és jobb válla fölött visszanézve megpillantotta Hectort; hórihorgas, suta alak volt még a vastag űrruhában is. Odal egy percig találgatta, vajon milyen fegyvert fognak használni. Akkor Hector lehajolt, fölvett egy kisebb követ, fölegyenesedett, és könnyed mozdulattal dobott. Az őrnagy figyelte, amint a kő elsuhant a feje mellett, ki, a sötét űrbe, hogy soha többé ne térjen vissza a kisbolygóra.

Figyelmeztető lövés – gondolta Odal. Kíváncsi volt, vajon miféle kárt tehet bármiben is egy csaknem súlytalan kődarab, azután eszébe jutott, hogy a tömeg tehetetlenségét nem befolyásolja a gravitációs tér vagy annak hiánya.

Odal leguggolt, és keresett egy öklömnyi követ. Óvatosan fölegyenesedett, látta, hogy Hector körülbelül száz-yardnyira van tőle, és teljes erővel dobott.

A lendülettől Odal megbillent, és a kő jócskán célt tévesztett. A keraki négykézlábra bukott, enyhén visszapattant, csúszott egy kicsit, és megállt. Nyomban maga alá húzta lábát, hogy csizmájának mágneses talpát biztonságosan rányomja a vastartalmú felszínre. Még talpra sem állhatott, amikor oxigéntartálya dallamosan megkondult egy kis kőtől. A hadnagy már bemérte a lőtávolságot!

Odal egy ugrással elérte a legközelebbi magasabb sziklát, és mögéje kuporodott. Szerencsére nem hasadt fel az űrruhám – állapította meg magában. Gyors egymásutánban, mint a sorozatlövés, három kő pattogott a sziklán, amelyik mögött Odal kuporgott. Az egyik a halasvödör-sisakon puffant.

Odal felmarkolt egy csomó kavicsot, és egyszerre eldobta abba az irányba, amerre Hectort sejtette. Ettől majd behúzza a nyakát. Talán elbotlik, és felrepeszti a sisakját.

Elégedetten vigyorgott magában. Ez az. Kor holtan akarja látni, annak, pedig ez a módja. Egy nagy sziklával odaszögezni a talajhoz, hogy meg se moccanhasson, azután elevenen eltemetni további sziklák alá. Egyszerre mindig csak keveset, szépen elnyújtani a dolgot. Míg kifogy az oxigénje.

Egy nagyobb darab szikla, amely azért nem túl otromba ahhoz, hogy fölemelje és elhajítsa, de van akkora, hogy néhány percre a talajhoz szögezze a hadnagyot... Ha sikerül leteríteni, akkor már gyerekjáték betemetni a kövek alá.

A keraki őrnagy kiszemelte a megfelelő méretű követ. Mindössze néhány yardnyira volt tőle. Lassan hátrált arrafelé, közben kisebb köveket hajigált Hector irányába, hogy elterelje ellenfele figyelmét. Válaszképpen valóságos zárótűz csapkodott körülötte. Egyik-másik lövedék talált is, sőt az egyik elég keményen, úgyhogy Odal enyhén megbillent tőle, és kis híján elvesztette egyensúlyát.

Odal lassan, türelmesen mégis elérte a kiszemelt „bombát”; hosszúkás, tojásdad alakú kődarab volt ez, körülbelül akkora, mint egy zsámoly. Leguggolt mögé, és kísérletképpen egy kicsit odébb húzta. Az alig észrevehetően, de megmoccant. Újabb kő érte a karját, fájdalmasan koppant rajta. Az őrnagy most egészen jól látta Hectort, aki egy kis halom tetejéről kényelmesen hajigálta lövedékeit. Odal magában mosolyogva, macska módra összegömbölyödött, és teste ugrásra készen megfeszült. Keze a követ szorította.

Azután egyetlen, villámgyors mozdulattal kinyújtózott, felkapta a követ, megforgatta és elgurította Hector felé. Ahogy megszabadult a nagy kőtől, a heves mozdulat ledöntötte lábáról. Elesett, de estében még követte tekintetével a kődarabot, amely egyik oldaláról a másikra zöttyenve, egyenesen Hector felé gurult.

Hector egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig mozdulatlanul állt, mint akit megbűvöltek. Azután félreugrott, álomszerűen lebegve ebben a csaknem súlytalanságban, míg a kő akadálytalanul elrobogott mellette.

Odal öklével a földet verte dühében. Fölkelt, de abban a pillanatban egy eléggé tekintélyes kődarab vállon találta, és nyomban leterítette. Még éppen idejében nézett fel ahhoz, hogy lássa, Hector újból célba vette. A kő hangos puffanással fúródott a talajba, néhány hüvelyknyire Odal sisakjától. A keraki őrnagy a talajhoz lapult. Újabb kövek csörrentek sisakján és az oxigéntartályon. Azután csönd támadt.

Odal felnézett és látta, hogy Hector újabb munícióért guggol le. Az őrnagy gyorsan fölállt, markában szorongatva az összegyűjtött köveket. Behajlította karját, és dobni készült...

Ekkor valami arra késztette, hogy hátraforduljon. Tekintete nyomban a nagy, tojás formájú kődarabra esett, amely lassan zötyögve gurult vissza, ugyanúgy, mint az imént, amikor elindította. Túlságosan közel volt és túlságosan nagy ahhoz, hogy kitérjen előle. Legázolta Odalt, és nekivágta a néhány yarddal odább tornyosuló szikláknak.

Odal érezte, hogy testében, valahol középtájon lassan elhatalmasodik a fájdalom, és szerette volna lelökni magáról a nagy követ. De nem bírt elég emelőerőt kifejteni. És akkor meglátta a hadnagy alakját. Ott magasodott mellette.

– Nem hittem, hogy beleesik ebbe a csapdába – hallotta a fülhallgatóban Hector hangját. – Mármint... nem jutott eszébe, hogy ekkora tömegű kő nem szökhet el csak úgy a semmibe, ha már elment mellettem? Kiszámíthatta volna a keringési idejét... azzal a sebességgel, amelyet maga adott neki, pontosan... ööö... hat perc alatt tesz egy fordulatot a kisbolygó körül. Vissza kellett térnie „földközeli” pályára... mégpedig pontosan oda, ahol maga állt akkor, amikor elgurította... érti?

Odal nem válaszolt. Fájdalomtól elkínzott testének minden egyes sejtjét megfeszítve, szabadulni igyekezett a görgetegtől. Hector a válla mögé nyúlt, és a sziklákhoz szorult szelepeken matatott.

– Sajnálom, meg kell tennem... de izé, nem ölöm meg... csak legyőzöm. Lássuk csak... ez az oxigéntartály szelepe, a másik, gondolom, a mentőrakétáé... vajon melyik? – Odal érezte a hadnagy kezét, amint a megfelelő szelepet keresi. – Álmodhattam volna olyan űrruhát is, amelyiken nincs ennyi rakéta... megzavarja az embert... no, megvan végre!

Hector keze megállapodott az egyik szelepen, és hirtelen csavart rajta egyet. A rakéta felbőgött, kirántotta Odalt a kő alól, és ellenállhatatlanul kilőtte a kisbolygó felszínéről a semmibe. Az erős lökés feldöntötte Hectort is, úgyhogy szinte körbegurult a parányi kő és vasdarabkán.

Odal hátra akart nyúlni, hogy lefékezze a rakétát, de a testében égő fájdalom nem engedte. Érezte, hegy hamarosan elveszti az eszméletét. Küzdött ellene; tudta, hogy vissza kell jutnia arra a kisbolygóra, és akárhogyan is, de végeznie kell ellenfelével. A fájdalom azonban fokról fokra úrrá lett rajta. Szeme lecsukódott, végképp lecsukódott.

Váratlanul a párbajgép fülkéjében találta magát. Eltartott egypár percig, mire tudatára ébredt, hogy visszatért a való világba. Lassan kitisztultak gondolatai. Nem ölte meg Hectort, és teljes kudarcot vallott.

A fülke ajtajában már ott állt Kor. Arca eltorzult a dühtől.