2.

A jövevények néhány percig álltak ott. Fél tucat ember indult el feléjük, ketten katonai egyenruhában, a többi civilben. Pár perc múlva az idegenek eltűntek. Csak úgy. Eltűntek. A hat ember éppolyan kábultnak tűnt, mint amilyennek Johnny is érezte magát. Forgolódtak egy darabig, mintha azt kutatnák, merre mentek a jövevények. Majd lassan visszabaktattak a teherautók, a tankok és a többi katona felé.

Johnny visszacsúszott a dombtető pereméről. Óvatosan kikerülve a katonák és a rendőrség látóköréből, felült, és megvizsgálta élelmiszerkészletét. Egy kulacs, tele vízzel, egy bőrzsák, benne két hirtelen elkészített szendvics és két narancs. Belekotort a zsákba, hogy van-e még valami. Nem volt benne más, csak az előzőleg megevett két szendvicset burkoló nylon maradványai. Ezenkívül csak egy plédet hozott magával, hogy melegítse a hűvös sivatagi éjszakában.

Alig volt árnyék, s a Nap már igen erősen tűzött. Johnny felállt, és lassan odament a sűrű cserjéhez, amely egy satnya, kiszáradt fát vett körül. Leült, és hátát nekivetette a fa árnyékban lévő törzsének.

Egy pillanatra eszébe jutottak a szülei.

Az anyja már bizonyára betegre aggódta magát. Johnny gyakran kelt fel korán, és mielőtt az anyja felébredt volna, elment hazulról, de mindig biztosra lehetett venni, hogy ebédre hazaérkezik. Az apja haragudott volna. Mostanában azonban mindig haragudott legtöbbször azért, mert elvesztette az állását. Johnny azonban tudta, hogy valójában az ő betegsége bántja.

Johnny felidézte dr. Pemberton kerek, vörös, általában barátságos arcát. De dr. Pemberton mogorván rázta a fejét, amikor ezt mondta Johnny apjának:

– Ostobaság magától, John, hogy elpocsékolja azt a kevéske pénzét. A leukémia gyógyíthatatlan. Elküldheti a fiút az egyik kutatóintézetbe, és majd kipróbálnak rajta néhány új gyógymódot. De ez sem fog segíteni. Gyógyíthatatlan.

Ezt Johnnynak nem kellett volna hallania. A vizsgálószoba, ahol ült, és a doktor irodája között csak résnyire volt nyitva az ajtó. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy mindent megértsen.

Johnny apja elfúló hangon mondta:

– De hiszen... remekül néz ki. És azt mondja, jól érzi magát.

– Tudom. – Pemberton doktor hangja olyan súlyos volt, mint kerek, kövér teste. A kegyetlen igazság mégis az, hogy a fiúnak már egy éve sincs hátra. A betegség rendkívül előrehaladott. Szerencsére sokáig jól fogja érezni magát. A vége felé azonban...

– A kutatóintézetek – mondta Johnny apja, és hangja elcsuklott. – Az orvosok mindig kitalálnak valami új szérumot...

Johnny még sohasem hallotta az apja hangját ilyennek: olyan volt, mint egy kisfiúé, akit lopáson kaptak, és most könyörög, hogy engedjék el a büntetését.

– Elküldheti egy kutatóintézetbe – mondta dr. Pemberton lassan. – Majd arra használják, hogy többet tudjanak meg a betegségéről. Egyelőre azonban semmi kilátás arra, John, hogy ezt a betegséget meg lehessen gyógyítani. Sem ebben az évben, sem a következőben. A fiúnak pedig mindössze ennyi idő áll rendelkezésére.

S ekkor Johnny olyasmit hallott, amit soha életében azelőtt: az apja sírt. Nem mondták meg neki.

Hazahajtottak az apjával., és másnap reggel Johnny anyja olyan volt, mintha egész éjszaka sírt volna. De.az egészről soha egyetlen szót sem szóltak neki. Ő pedig nem árulta el nekik, hogy tudja.

Ha Johnnynak lett volna bátyja vagy nővére, akivel beszélhet, talán más lett volna a helyzet. Mert az iskolatársainak és a szomszédságból való barátainak nem mondhatta el. Mit is mondhatott volna? „Hé, Nico... úgy körülbelül karácsony táján meg fogok halni.”

Nem. Johnny hallgatott, mint az apacsok, akikről olyan gyakran álmodott. Mind kevesebbet játszott a barátaival, ideje nagy részét egyre inkább magányosan töltötte.

És akkor érkezett meg a hajó.

Ennek jelentenie kellett valamit. Egy másik csillagról érkező űrhajó nem pottyan le csak úgy véletlenül a hátsó udvarba.

Miért jöttek az idegenek a Földre?

Senki sem tudta. Ezzel Johnny valójában nem is törődött. Csak annyit akart, hogy alkalma legyen beszélnie velük, s rábírja őket, hogy meggyógyítsák. Talán – ki tudhatná? –, talán éppen azért vannak itt, hogy rátaláljanak és meggyógyítsák!

A fának támaszkodva elszundikált. A hőség agyat forraló volt, szellő sem fújt, és Johnnynak sötétedésig nem volt semmi dolga. Az agyában millió gondolat nyüzsgött és kavargott, szempillái lecsukódtak, és elaludt.

– Johnny Donato!

Mennydörgésszerű volt a hang. Johnny felriadt, annyira meglepődött, hogy megijedni sem volt ideje.

– Johnny Donato! Itt Warner őrmester. Tudjuk, hogy itt vagy valahol. Gyere elő, akárhol rejtőzöl is!

Johnny hasra vágódott és körülkémlelt. A fát körülvevő bokrok elég jól elrejtették. Bármilyen figyelmesen nézett is körül minden irányba, nem látta sem Warner őrmestert, sem senki mást.

– Johnny Donato! – ismételte a hang. – Itt Warner őrmester...

A hang most már távolabbról hallatszott. Johnny rájött, hogy a rendőr őrmester egy elektromos szócsőbe beszél.

Nagyon lassan, hason csúszva feljutott a kis domb tetejére. Ügyelt arra, hogy ne emelkedjen fel, és a csenevész fű eltakarja.

Jobbja felől néhány száz yardnyira Warner őrmester lassan sétált a forró homokos talajon. A sapkája hátracsúszott a fején, izzadságfoltok látszottak az ingén. A szócsövet a szájához emelte, úgyhogy Johnny valójában nem is látta az arcát. Az őrmester tükröződő napszemüvege elfedte arcának a felső felét.

Miközben az őrmester tovább sétált, ismét beleüvöltött a szócsőbe:

– Figyelj rám, Johnny! Az anyád majdnem eszét vesztette aggodalmában. Apád még azt sem tudja, hogy elszöktél – még mindig a városban van, eddig nem jött haza. Gyere elő, hallod? Itt kint nagyon meleg van, és már nagyon kétségbe vagyok esve miattad.

Johnny majdnem hangosan felnevetett. Mit fogsz tenni velem, megölsz?

– A fene egye meg, Johnny! Tudom, hogy itt vagy valahol! Azt akarod, hogy hívjam a kocsikat és a helikoptert, csak hogy megtaláljunk egy makacskodó fiút? Helikopterek? Johnny arca elborult. Abban biztos volt, hogy el tud rejtőzni akár egy tucat rendőrautó és a benne lévő emberek elől. De a helikopter egészen más eset. Visszamászott a bokorba, a halott fához, és puszta kézzel ásni kezdte a laza homokot. Hamarosan lihegni és izzadni kezdett, de végül sikerült egy keskeny árkot kiásnia, elég hosszút ahhoz, hogy belefekhessen. Bemászott az árokba, magához húzta az élelmiszeres zsákját és a kulacsát.

Aztán magára terítette a takarót. Ha fölült és előrehajolt, elérhetett néhány kisebb követ. Rárakta őket a takaró két alsó sarkára, hogy lehorgonyozza. Aztán lefeküdt, és magára húzta a takarót.

A takaró barna volt, talán nem veszik észre a helikopterről. Amint ott feküdt, és az orra felett néhány centiméterre lévő bolyhos világosságra bámult, Johnny bebeszélte magának, hogy ő most a hadsereg elől rejtőzködő apacs.

Ez majdnem igaz volt.

Egyre melegebb lett Johnny rejtekhelyén. Az idő végtelennek tűnt. A levegő fullasztóvá vált, Johnny alig tudott lélegezni. Egyszer úgy rémlett neki, hogy egy helikopter zúgását hallja, de nagyon messziről hallatszott. Az is lehet, hogy csak képzelte.

Ismét álomba merült.

Újra hangok ébresztették. Ez alkalommal több hang, és nem tudta felismerni, ki beszél. De most nagyon közel voltak – nem is használtak szócsövet, és nem is őt hívták. – Biztos vagy benne, hogy errefelé van?

– Hova máshova mehetne egy szökevény gyereki Az anyja azt mondja, hogy az elmúlt három napban nem is beszélt másról, csak erről a kísértethajóról.

– No, ez jókora sivatag. Ha csak állunk itt és locsogunk, sohasem fogjuk megtalálni.

– Van egy ötletem – a hangok halkabbá váltak, mintha az emberek távolabb mentek volna.

– Igen? Mi az?

Johnny visszafojtotta a lélegzetét, és hegyezte a fülét, hogy hallja őket.

– Ezeknek a katonáknak mindenféle elektronikus szerkentyűjük van. Miért nem használjuk ezeket ahelyett, hogy itt mászkálunk, és törjük a fejünket?

– Vannak a helikopteren ilyen szerkentyűk, ugye? A hangok egyre halkabbá és halkabbá váltak.

– Vannak, de ahelyett, hogy egy tűt keresnénk a szénakazalban, ésszel kellene élnünk.

– Mire gondolsz?

Johnny fel akart ülni, hogy jobban hallja őket, de nem mert mozdulni.

– Miért nem használjuk a hadsereg szerkentyűit a hajó ellen? A gyerek oda akar menni. Ahelyett, hogy átkutatnánk érte az egész átkozott sivatagot...

– Megvan! – mondta a másik hang. – Legyen a hajó a csali az egérfogóban.

– Helyes. Így elkaphatjuk.

Mindketten nevettek.

És Johnny, miközben csendben feküdt búvóhelyén, sejteni kezdte, hogyan érzi magát egy halálra ítélt egér.