6.

Gene bevezette Johnnyt egy sátorba, melyben összecsukható tábori ágyak és meleg katonai takarók voltak.

– Most alszol egy keveset; bizonyára fáradt vagy – mondta. – Én meg majd tudatom a rendőrséggel, hogy minded rendben van veled.

Johnny máris úgy érezte, hogy nyomban elalszik, noha még csak állt az egyik ágy mellett.

– Akarsz beszélni a szüleiddel? Rádión keresztül felvehetjük velük a kapcsolatot...

– Később – mondta Johnny. – Mindaddig, amíg tudják, hogy semmi bajom.... Nem akarok vitatkozni velük, míg nem beszéltünk az idegenekkel.

Gene bólintott, és kiment a sátorból. Johnny leült az ágyra, lerúgta a bakancsát, s mire kinyújtózkodott, és álláig húzta a takarót, már aludt is.

Másnap reggel Gene tálcán hozta a reggelijét. Mihelyt Johnny befejezte az evést, és felhúzta a bakancsát, Gene kivezette az egyik nagy lakókocsihoz.

– Hackett tábornok nem lelkesedik túlzottan a tervünkért – mondta Gene, miközben a sárgásbarna lakókocsi felé lépkedtek. Olyan volt, mint egy civil lakókacsi, csak nagyobb. Két katona állt őrt az ajtajában, puska lógott a vállukon. Már világosság és forróság volt a sivatagban, noha a nap még csak a távoli hegytetőkön kúszott fölfelé.

Az idegen csillaghajó még mindig ott lebegett a tábor közepén, melegen ragyogva, és alig érintve a talajt. Egy pillanatra Johnnynak az a képtelen ötlete támadt, hogy olyan, mint egy sugárzó strandlabda, amit egy fóka egyensúlyoz az orrán.

Bent a lakókocsi légkondicionáló berendezése olyan erősen működött, hogy Johnny megborzongott.

De Hackett tábornok izzadt. A súlyos, tokás férfi teljesen bepréselődve ült egy asztal mögött, kis fekete szivar állt ki a szája sarkából. Nem égett, de Johnny érezte savanyú szagát. A lakókocsi legnagyobb fülkéjében egy kisasztal körül ült Warner őrmester a rendőrségtől, néhány civil és két másik katonatiszt, mindketten ezredesek.

Még két szabad szék volt. Johnny és Gene leültek.

– Nekem ez nem tetszik – mondta Hackett tábornok, és megrázta a fejét. – Az egész világ meg van őrülve ezektől a kísértetektől, az összes átkozott újságíró és tévés be akar törni a táborba, és akkor mi rakjunk ki oda egy gyereket, hogy csinálja meg helyettünk a dolgunkat? Nekem ez nem tetszik.

Warner őrmester olyan képet vágott, mint aki mondani akar valamit, de aztán megelégedett annyival, hogy szigorú tekintetet vetett Johnny felé.

Gene megszólalt:

– Nem veszíthetünk semmit. Az elmúlt három nap alatt minden erőfeszítésünk kudarcot vallott. Talán egy gyerek látványa megmozdítja őket.

Az egyik civil megrázta a fejét. Az egyik ezredes öklével rácsapott az asztalra, és azt mondta:

– Az ördögbe is, két sorozat ágyúlövés majd megmozdítja őket! Néhány lövés majd megtanítja őket, hogy mi nem tréfálunk!

– És vállaljuk a kockázatot, hogy erre elpusztítanak mindent? – kérdezte az egyik civil olyan éles hangon, amely egy éhes lódarázs zümmögésére hasonlított.

– Ez nem valami hülye film! – csattant fel az ezredes.

– Erről van szó – felelte a civil. – Ha feldühítjük őket, ki tudja, milyen kárt okozhatnak. Van valami fogalma arról, mennyi energia felett rendelkezhetnek abban a hajóban?

– Egy kis hajóz Három ember?

– Az a kis hajó – felelte a tudós – billiószorta nagyobb távolságot tett meg, mint a mi legnagyobb rakétáink. És minden bizonnyal még több hajójuk van.

– A NORAD egyetlen más hajót sem észlelt Föld körüli pályán – mondta a másik ezredes.

– Ezt a hajót sem jelezte egyetlen radarunk sem – mondta a tudós, miközben vaktában a fénylő csillaghajó felé mutatott. – A radarok semmiféle jelzést nem adtak róla.

Hackett tábornok kivette a szivart a szájából.

– Jó, jó. Nincs értelme, hogy tüzeljünk rájuk, hacsak nem látjuk határozott jelét annak, hogy veszélyesek. – Gene-hez fordult. – Valóban azt hiszi, hogy egy gyerek eléggé felkelti a figyelmüket ahhoz, hogy szóba álljanak velünk?

Gene vállat vont.

– Meg kell próbálni.

– Nem gondolja, hogy ez veszélyes? – kérdezte a tábornok. – Egyenesen odavinni hozzájuk a fiút?

– Ha veszélyesek akarnak lenni – felelte Gene –, fogadok, hogy megsebezhetnek bárkit, akit akarnak, bárhol a Földön.

Sokáig csend volt.

Végül Hackett tábornok megszólalt: – Rendben. Beszéljen velük a gyerek.

Warner őrmester ragaszkodott ahhoz, hogy Johnny szüleinek engedélyt kell adniuk az ötlethez, és Johnny a reggel nagy részét a rendőrségi kocsiban lévő rádió-távbeszélő mellett töltötte. Gene is beszélt a szülőkkel, és megmagyarázta, mit terveznek.

Hosszú időbe tellett, amíg megnyugtatták őket. A fiú anyja sírt, és elmondta, mennyire aggódik. Az apja megpróbált dühös hangot megütni, amiért Johnny elszökött. Valójában azonban érezhetően megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy a fia jól van. Órákig tartó beszélgetés után végül beleegyeztek, hogy Johnny szembenézzen az idegenekkel.

De amikor Johnny végül visszaadta a kagylót Warner őrmesternek, rosszabbul érezte magát, mint egy gonosztevő.

– Tényleg megrémítettem őket – mondta Gene-nek, ahogy visszasétáltak a sátrakhoz. – Kétségtelen.

– De ha otthon maradok, és megkérem őket, nem engedtek volna el. Azt mondták volna, hogy nem mehetek.

Gene vállat vont.

Akkor Johnny észrevette, hogy az árnyéka szinte semmivé zsugorodott. Megfordult, és felsandított az égre. A nap már majdnem delelőn állt. Majdnem pontosan dél volt.

– Nem egészen két perc múlva dél – szólalt meg Gene a karórájára pillantva. – Igyekezzünk. Ott akarok lenni, amikor megjelennek, és észrevesznek téged.

Megfordultak, és elindultak az idegenek hajója felé. Elhaladtak a rendezett sorokban parkírozó teherautók, dzsipek és lakókocsik mellett. Elhaladtak az óriási, súlyos tankok mellett, amelyek hosszú ágyúcsöveiket egyenesen a hajóra irányították. Elhaladtak a katonák mellett, akik egyenes sorokban álltak kitisztított és akcióra készen álló fegyvereikkel.

Hackett tábornok és mindazok, akik a reggeli tanácskozáson részt vettek, egy nyitott tetejű kocsiban ültek. A kormánynál lévő tizedes mereven bámulta a hajót.

Elhagyva maguk mögött mindent és mindenkit, Johnny és Gene egyedül lépkedtek tovább, ki a puszta, üres térre a tábor közepén.

Johnny minden lépéssel egyre inkább egyedül érezte magát. Mintha egy űrhajójától elszakadt, lebegő asztronauta lenne, kapcsolat és visszajutási lehetőség nélkül. És bár forróság volt, fényes dél, érezte, hogy a csillagok lenéznek rá – egy nyápic, ijedt fiú az ismeretlennel szemben.

Gene rávigyorgott, amint közeledtek a hajóhoz.

– Már négy ízben tettem meg ezt az utat, és egyre kísértetiesebb lesz. Reszket a térdem.

Johnny bólintott. – Az enyém is.

És akkor megjelentek! A három jövevény, az idegenek ott álltak tízyardnyira Johnnytól és Gene-től.

Valóban kísérteties volt.

Az idegenek csak álltak ott, nyugodtnak és kedvesnek látszottak. De mintha egyenesenkeresztülnéznének Johnnyn és Gene-en. Mintha ott sem lennének.

Johnny nagyon figyelmesen szemlélte meg őket. Teljesen emberi .külsejük volt. Magasak, jóképűek, mint a filmsztárok, széles vállakkal és erős, szögletes állú arccal. Annyira hasonlítottak egymásra, mintha testvérek lennének. Egyszerű szabású, ezüstös overallt viseltek, amely csillogott a napfényben.

Egymásra néztek, mintha beszélni akarnának. De nem mondtak semmit. Az egyetlen, amit Johnny hallott, az az éles, füttyszerű hang, amely előző éjjel a magnóról is szólt. Ilyen közel az idegen hajóhoz még a szél is mintha elcsendesedett volna.

Johnny felpillantott Gene-re, és a szeme sarkából úgy látta, hogy a három alak remeg és hullámzik, mintha egy vibráló, meleg párán át látná őket.

Abban a pillanatban végigfutott a hátán a hideg.

Ha egyenesen ránézett az idegenekre, valódi, tömör testeket látott, ugyanolyanokat, mint amilyenek az emberek, nem számítva csillogó egyenruhájukat.

De amikor elfordította a fejét, és csak a szeme sarkából nézte őket, az idegenek reszketve csillámlottak és villództak. Johnnynak hirtelen felrémlett egy nap az iskolában, amikor moziban voltak. Az ő helye egészen elöl volt a vászonnál, a sor legszélén. Nem látta, mi történik a filmben, de azt megfigyelhette, ahogy a fény csillámlik és villódzik a vásznon.

Ezek nem valódiak!

Johnny hirtelen megértette, hogy amit látnak, kép csupán, valamiféle tükröződés. Ezek nem valódi emberek.

És ez – villant át az agyán – azt jelenti, hagy az idegenek valóban nem látnak bennünket!