4.

Nem volt ideje megijedni. Visszaejtette a sátorponyvát a helyére, és bebújt az egyik asztal alá. Más búvóhely nem kínálkozott.

Az asztal alatt elmászott a sátor legtávolabbi sarkába, és takarójával a vállán ott kuporgott, két térdét az orráig húzva.

Időközben a hangok, kétség nem fér hozzá, közeledtek a sátorhoz, már a tények is ott cikáztak.

– Jobban tennéd, ha aludnál egyet, Ed. Semmi értelme, hogy egész éjszaka ébren legyél.

– Persze. Fogok is. Csak még egyszer ellenőrizni akarom a délutáni szalagokat.

– Ezzel az erővel alhatsz is, az is ér annyit.

– Tudom. Nos... viszlát!

– Jóccakát!

Az asztal alól Johnny látta, hogy egy csizmás láb besétál a sátorba. A férfi, akárki volt is, csíkos anorákot viselt. Nem volt katona, sem rendőr, és ettől Johnny egy kicsit fellélegzett.

Itt nem fog észrevenni, gondolta Johnny. Egyszerűen megvárom, amíg kimegy, és... – De most aztán már gyere elő onnan – mondta a férfi.

Johnny ereiben megfagyott a vér. A lélegzetét is visszafojtotta.

A férfi leguggolt, és Johnnyra vigyorgott.

– Na gyerünk, kölyök. Nem foglak bántani. Magam is megszöktem hazulról jó néhányszor.

Johnny teljesen leforrázva mászott ki az asztal alól. Lassan fölállt, hirtelen minden tagja megmerevedett és sajogni kezdett.

A férfi végignézett rajta. – Mikor ettél utoljára?

– Dél körül.

Johnny figyelte a férfi arcát. Most már nem vigyorgott, a szája és a szeme körül aggodalmas ráncok keletkeztek. Vagy talán haragosak. Nem volt olyan magas, mint Johnny apja, de erős testalkatú. Hosszú, sötét haja majdnem a válláig ért. A szeme sötétbarna volt, majdnem fekete, valami belső tűz izzott benne.

– Biztosan éhes vagy! Johnny bólintott.

– Ha kimegyek a konyhakocsihoz, és hozok neked valamit enni, itt maradsz, amíg visszajövök?

Az ennivalóról Johnnynak eszébe jutott, hogy valójában mennyire éhes. Majd kiesett a gyomra.

– Honnan tudjam, hogy nem hozza-e magával a rendőröket? – kérdezte. A férfi vállat vont.

– Honnan tudjam, hogy itt maradsz, és megvárod, amíg visszaérek? Johnny nem válaszolt.

– Figyelj, kölyök! – mondta a férfi kedvesebben. – Nem akarok neked semmi rosszat. Előbb vagy utóbb haza kell menned, de ha enni akarsz, és talán beszélni, erre van lehetőség. Nem mondom meg senkinek, hogy itt vagy.

Johnny hinni akart neki. A férfi nem mosolygott; olyan volt, mintha nagyon komolyan venné a dolgot.

– Előbb–utóbb meg kell bíznod valakiben – mondta.

– Persze... – Johnny hangja nem hangzott nagyon meggyőzően még saját maga számára sem.

– Gene Beldone a nevem – mondta a férfi, és nyújtotta a kezét. Johnny elfogadta.

– Johnny Donato vagyok – mondta. Gene kézfogása kemény volt.

– Oké, Johnny! – mosolygott szélesen Gene. – Maradj itt, és én hozok neked valamit enni.

Öt percen belül Gene visszatért egy katonai műanyag tálcával, amely tele volt meleg, illatozó étellel és egy bögre tejjel, hogy leöblítse a falatokat. A sátorban nem volt szék, Gene azonban arrébb tolta a műszereket, és felsegítette Johnnyt az asztalra.

Néhány percig Johnny semmi mással nem törődött, csak az evéssel. Gene a másik asztalhoz lépett, és valamivel matatott, ami magnónak látszott.

– Valóban megszökött otthonról? – kérdezte Johnny. Gene felnézett a foglalatosságából.

– Persze. Többször is. Tudom, mi az.

– Tényleg?

– De... – Gene odasétált Johnnyhoz. – Tudod, hogy haza kell menned, ugye?

– Gondolom.

– A szüleid bizonyára aggódnak. Mintha azt hallottam volna valamelyik rendőrtől, hogy beteg vagy.

Johnny bólintott.

– Akarsz erről beszélni?

Johnny ismét a tálca felé fordult.

– Nem.

Gene könnyedén megvonta a vállát.

– Oké! Ha egyelőre nincs szükséged orvosságra vagy bármi effélére.

Johnny felnézett, és azt kérdezte:

– Maga tudós?

– Afféle. Nyelvész vagyok.

– Mi az?

– A nyelveket tanulmányozom. A hadsereg kért ki az egyetemtől, hogy segítsek nekik megérteni az idegenek nyelvét.

– Idegenek?

– A hajó legénysége.

– Ó, idegenek – maguk így hívják őket?

– Így.

– Meg tudja érteni, amit mondanak?

Gene ismét vigyorgott, de ezúttal nem valami boldogan.

– Semmit se tudok megérteni – mondta.

– Semmit? – Johnny hirtelen megrémült. – Miért nem?

– Mert az idegeneknek nincs mondanivalójuk számunkra.

– Hogyhogy?

Gene megrázta a fejét, úgy mondta:

– Mindennap, pontosan délben egyszerűen kijönnek, ott állnak néhány percig, amíg beszélünk hozzájuk, aztán eltűnnek a hajójukban. Azt hiszem, egyáltalán nem figyelnek ránk. Az az érzésem, hogy valójában ránk se néznek. Mintha nem is tudnák, hogy itt vagyunk!