7.

– Itt van egy a gyerekeink közül – mondta Gene az idegeneknek –, még nem egészen felnőtt, ahogy láthatják. Olyan betegsége van, amely hamarosan...

Johnny nem hallgatta tovább Gene-t. Rámeredt az idegenekre. Olyan valóságosaknak tűntek, ha az ember szembenézett velük. Ismét Gene felé fordítva a fejét, látta, hogy az idegenek villódznak, és reszkető fénnyel csillognak. Akárcsak egy mozifilmen.

Anélkül, hogy ezután bármit gondolt volna, Johnny hirtelen rohanni kezdett az idegenek felé. Két ugrással odaért, és rávetette magát a három csillogó jövevényre.

Egyenesen keresztülfutott rajtuk, és elterült négykézláb mögöttük a földön. – Johnny!

Miközben felült a poros talajon, Johnny látta, hogy az idegenek – vagyis a tükörképük – még mindig úgy állnak ott, mintha mi sem történt volna. Gene arca döbbent volt, szája nyitva maradt, szeme kerekre nyílt.

Akkor kihunyt az idegenek tükröződése. Egyszerűen eltűntek. Johnny felállt.

– Mit tettél? – kérdezte Gene odarohanva, s amint a fiú lábra állt, megragadta a karjánál fogva.

– Nem igaziak! – kiáltotta Johnny izgatottan. – Csak képek... Igazából nem olyanok, mint mi. Még mindig a hajóban vannak!

– Várj, lassabban! – mondta Gene. – Az idegenek, akiket mi láttunk, képek? Talán hologramok. Igen, ez megmagyarázná...

Gene vállán keresztül Johnny látta, hogy egy tucat katona rohan feléjük. Hackett tábornok a kocsijában állva izgatottan hadonászik a karjával.

Minden olyan gyorsan történt! De egyetlen dolog volt, amit Johnny biztosan tudott. Az idegenek – a valódiak, nem pedig a csinos képek, amiket a földi embereknek mutogattak –, az igazi idegenek még mindig a hajójukban vannak. Sohasem lépnek ki onnan.

Aztán egy másik gondolat villant Johnny agyába. Hátha a hajó is csak egy kép? Hogyan beszélhetne valaha is a csillagbeli látogatókkal, hogyan vehetné rá őket, hogy meghallgassák, segítsenek rajta?

Johnnynak azonnal döntenie kellett. Ha Hackett tábornok katonái odaérnek hozzá, soha többé nem lesz lehetősége arra, hogy beszéljen a jövevényekkel.

Összeszorítva a fogát, kitépte magát Gene kezéből, pördült egyet, és rohanni kezdett az idegen csillaghajó felé.

– Hé! – üvöltötte Gene. – Johnny! Ne!

A hajó gömbje meleg fénnyel sugárzott a napban. Már-már lüktetni látszott, mint egy é1ő, dobogó szív. Egy aranyból, nem pedig húsból és izomból való szív.

Johnny egyenesen nekirohant a hajónak, és karját maga előtt kinyújtva beleugrott. Szemét behunyta, mielőtt beleütközött volna a hajó fénylő testébe.

Minden elsötétült előtte.

Nem érzett semmit. A lába elhagyta a földet, de nem érzett olyasmit, hogy szilárd felületnek ütközne, nem érezte, hogy ugrana vagy esne vagy még inkább lebegne. Egyáltalán nem érzett semmit.

Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem tudta. Nem tudta megmozdítani a karját vagy a lábát. Még azt sem érezte, hogy dobog a szíve.

Meghaltam!