3.

Hosszú, forró, izzadságos percek után Johnny nem hallotta többé sem a hangokat, sem a helikopter motorját. És amint fáradtan bámulta a fölötte lévő takarót, úgy érezte, hogy a napfény ereje csökkenőben van.

Közel lehet a napnyugta, gondolta.

Felajzott idegei ellenére ismét elaludt. Mire felébredt, már sötét volt. Felült, takarója belecsúszott a kiásott árkocskába. Már hűvösödött.

Johnny azonban mosolygott.

Ha minden érzékelőjüket a hajára irányították, gondolta, ez azt jelenti, hogy erre kint senki sincsen. Biztosan könnyű lesz bejutni a katonai táborba, és ott elrejtőzni. Talán találhatok valahol egy melegebb helyet. És élelmet!

De énjének másik fele azt kérdezte: És aztán mi lesz? Hogyan jutsz onnan a hajóhoz és a jövevényekhez?

– Ha odaérek, átmegyek azon a hídon – suttogta Johnny önmagának.

A takarót vállára csavarva, hogy valami kis meleget nyerjen a sivatag hűvös éjszakai szelében, Johnny még egyszer felmászott a dombtetőre.

A hadsereg tankjai és teherautói még mindig kint voltak. Néhány sátrat is felállítottak, és mindenfelé fénysugarak pásztáztak. Az egész majdnem olyan volt a fényekkel és a nyüzsgéssel, mint valami vásárlóközpont, amelyet karácsonyra díszítettek fel.

A fények azonban mind fehérek voltak, nem az ünnep sokszínűségében pompázóak. A tömeg pedig csupán katonákból állott. A cifraságok pedig puskák, ágyúk, radarantennák, lézerek – és valamennyi a jövevények hajóját vette célba.

A hajó miatt tűnik minden olyannak, mintha karácsony lenne, döntötte el Johnny. Ott állt középen, ragyogva és aranylóan, mint valami kedves karácsonyfadísz.

Johnny hosszasan bámulta. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy a figyelme felfelé irányul, a csillagok felé. A sivatag kristálytiszta, hideg éjszakájában a csillagok úgy ragyogtak és hunyorogtak, mint ezernyi drágakő: vörösen, kéken és fehéren. A Tejút ködös, nyüzsgő raja átívelte az eget. Johnny tudta, hogy a csillagos égen billió, száz– meg százbillió csillag van, annyi, amennyi már meg sem számolható.

– Ez a hajó egy ilyen csillagról jött – suttogta. – De melyikről? Takarója ellenére borzongani kezdett a zúgó szél hidegétől.

Lassan, csendesen, óvatosan felállt, és elindult lefelé a dombon a katonai tábor felé. Árnyékban maradt, távol a fényektől, megkerülte a teherautókat és a tankokat. Valami nyílt, sötét helyet keresett, ahol nem üldögéltek emberek, és ahol nem volt őrség sem, egy olyan helyet, ahol be tudott volna surranni, és talán el tudott volna rejtőzni az egyik teherautóban.

Vajon milyen lehet egy tank belülről? – kérdezte magától. Aztán megrázta a fejét, mintha el akart volna hessegetni magától egy ilyen gyerekes gondolatot. Ő egy apacs harcos, szögezte le, s most kikémleli a katonai tábort.

Elég közel volt már, így hallotta, amint a katonák beszélgetnek és nevetgélnek egymás között. De még mindig kívül volt, a sötétben. Nem törődött a széllel és a hideggel, csak szorosabban tekerte keskeny vállaira a takarót, miközben megkerülte a tábort. A teherautóktól távolabb láthatta a jövevények hajójának meleg, sárga sugárzását. Hívogató volt és barátságos.

És ekkor megtalálta az utat! Egy árnyékfolyosót, amely a fénynyalábok között befelé vezetett. Johnny megtorpant, óvatosan megvizsgálta a helyet, leguggolt, hogy olyan kicsi és felismerhetetlen legyen, amennyire csak lehetséges.

Négy sátor állt ott sorban, háttal Johnnynak Az egyik oldalukon néhány veszteglő teherautó és dzsip állt. – Fémrudakra szerelt fényszórók világították meg a területet. A sátrak másik oldalán pár lakókocsi állott, mindenféle antenna meredt fel belőlük. Ez a terület is erősen meg volt világítva. A sátrak közti szűk ösvény azonban sötét és árnyékolt. És Johnny nem látott arrafelé senkit. A sátrakból sem szűrődött ki fény.

Csak néhány pillanatig habozott. Hitelen odalépett az egyik sátor mögé, kikukucskált, de nem látott senkit: Így aztán elindult a sátrak közti ösvényen.

Hozzásimulva a sátor műanyag falához, hallgatódzott, nincs-e valami veszély a közelben. Nem hallott semmit, csupán a szél távoli zúgását, és a saját szíve dobogását. Ott, ahol állt, teljes volt a sötétség. Ez a terület néptelennek tűnt.

Talán órákig állt ott. Ösztöne azt súgta, hogy ez a hely biztonságos. A gyomra azonban arra ösztökélte, hogy a sátrakban viszont lehet valami ennivaló.

Persze, meg emberek is lehetnek odabent gondolta Johnny. A vitában a gyomra győzedelmeskedett.

Johnny mászni kezdett körbe, a sátor bejárata felé. Ezt a területet már meglehetősen megvilágították a teherautók és a lakókocsik fényei. A sátor szélénél kikémlelve, Johnny egy egész csoport katonát pillantott meg, amint ott üldögéltek a parkoló előtt a földön, járműveik mellett, és jó szagú, még ilyen távolságból is finomnak látszó ennivalót ettek. Johnny beleszagolt az éjszakai levegőbe, hús és gyöngyöző gyümölcslé szagának nyomait érezte.

Szája szélét nyalogatva elosont a sátor sarka mellett, és besurrant.

Sötét volt, de kintről elegendő fény szűrődött be ahhoz, hogy Johnny észrevehesse, a sátor valóban valamiféle munkahely lehetett. Két hosszú asztal állt a sátor hosszában. Az egyik asztal végén egy fémsúly alatt iratok tornyosultak. Mindenféle eszközök és készülékek álltak az asztalokon: mikroszkópok, fényképezőgépek, komputerszerű szerkentyűk és sok minden más, amit Johnny egyáltalán nem ismert.

Ennivalót nem látott sehol.

Csalódottan ment vissza a sátor bejáratához. A gyomra most már panaszosan háborgott, hogy ilyen sokáig üresen kell maradnia.

Résnyire elhúzta a sátorajtót, és kilesett. Egy embercsoport jött felé. Négyen voltak. Az egyikük katonai egyenruhát hordott, és nagy pisztoly verdeste a derekát. A többiek hétköznapi ruhában voltak, bő anorákot vagy dzsekit viseltek. Egyikük pipázott vagy inkább csak hadonászott vele beszéd közben, a pipa szárával a sugárzó hajó felé mutogatva, meg visszafelé, a többi három emberre.

Johnny tudta, hogy ha most kilépne a sátorból, azonnal felfedeznék.

Aztán látta, hogy a helyzet még ennél is rosszabb. A négy ember egyenesen a sátor felé tartott