Epilógus

Ripley a Betty megfigyelőablakából nézte a közeledő Földet. Még sohasem látott kék eget és valódi talajt – legalábbis ebben az életében nem. Minden új volt a számára. Élvezettel bámészkodott. Call szorosan mellette áll. A robot jelenléte olyan biztonsággal töltötte el, amilyet már rég nem érzett.

Az emlékek – Nyuszi, Amy, Hicks, Bishop meg a többiek arca – már nem voltak olyan perzselőek; kellemes meleget árasztottak magukból. Emberré tették.

Szeretett, és őt is szerették. Harcolt. Küzdött és meghalt, hogy megmentse szeretteit. Újra megtenné, ha a sors úgy hozná. És újra. És megint, ahányszor csak kell. Beletörődött a sorsába.

Az elméjében villódzó álomképek már nem voltak kaotikusak. A fagyálom hideg kényelme. A belülről fakadó sürgetés, hogy megvédje az övéit. Dühének ereje. A barátok jelenlétéből áradó melegség- és biztonságérzet. A képek értelmet nyertek. Tudatalattija felismerte mindet. A részévé váltak; annak az embernek az alkotóelemei voltak, aki és ami egykor ő volt. És most annak a részei, amivé vált.

Callra mosolygott. A robot a kiszemelt landolóhelyre figyelt.

– A Föld – suttogta hitetlenkedve. Ripley bólintott.

– Igen. A Föld.

– Először járok itt – mondta Call halkan. – Biztos sok helyre elmehetnénk, és... – Elhallgatott. Látszott rajta, annyi mindent szeretne egyszerre elmondani, hogy hirtelen nem találja a szavakat.

Ripley mókásnak találta a dolgot. Call robot volt, egy egész lexikonra való kifejezést tápláltak az agyába, mégsem tudta kifejezni magát.

– Igen? – kérdezte heccelődve.

– Szerinted mit kellene csinálnunk? Úgy értem, ezután. Hová menjünk? – Call úgy nézett Ripleyre, mintha a nő mindenre tudná a helyes választ.

Ripley megrázta a fejét, és a bolygóra nézett.

– Fogalmam sincs... Tényleg nem tudom, Call. Én is idegen vagyok itt.

Némán álltak egymás mellett, és a legközelebbi város éjszakai fényeit nézték. Még rengeteg idejük volt, hogy döntsenek.