Első fejezet

Dr. Mason Wren fürgén végigsietett a főlaboratóriumához vezető semleges színűre festett folyosón. A reggeli közepén tartott, amikor Perez tábornok váratlanul magához rendelte. Az eligazítás huszonhárom percen át tartott – nem sok idő, de ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy felborítsa a tudós napirendjét.

Szerencsére biztos lehetett abban, hogy a beosztottjai tartják magukat az időbeosztáshoz, és elkezdték az egész délelőttöt igénybe vevő programot, ellenőrzik az éjszakai munka eredményeit, és felkészülnek rá, hogy tájékoztassák főnöküket a kísérlet aktuális helyzetéről. Wren sietve lépkedett, és közben, pusztán megszokásból, egy pillantást vetett a személyi hívójára. Nem kapott üzenetet. Atya (helyesebben: a gigantikus Auriga létfenntartó készülékeit, a kutatásokhoz szükséges berendezéseket és minden egyéb fontos gépezetet üzemeltető komputerrendszer mesterséges férfihangja) mindenképpen a tudomására hozná, ha valaki kereste volna.

Jó hír, ha nincs hír.

Amikor Perez megkereste, rossz előérzete támadt. Bajt szimatolt, arra számított, hogy valami gond van az új kísérlettel. Nem erről volt szó. Az Öreg csak a munka bizonyos részleteire akarta felhívni a figyelmét, csak biztos akart lenni afelől, hogy vezetőtudósa birtokában van a legfrissebb információknak.

Két hét eltelt, és egyszer sem fordult elő, hogy az éjszaka közepén átrángatták volna a laborba. Wren elégedett volt; hosszú idő után egyszeriben jelentkeztek a kutatások eredményei. Talán végre mégis túljutottak a holtponton.

A vékony, kopaszodó tudós szokásához híven gyors léptekkel közeledett a laboratórium ajtajához, szinte észre sem véve a két felfegyverzetten posztoló őrt. Tudta, hogy a katonák négyóránként váltják egymást, de az ő szemében mind egyformák voltak: erős állkapcsú, merev tekintetű, olívzöld testpáncélt viselő, fegyverüket állandóan készenlétben tartó pasasok. Fekete, fehér, barna, férfi, nő – ezek a részletek sem számítottak. Wren számára egyszerűen csak katonák voltak. Bakák. Őrök. Semmi egyéb.

Ő és az emberei doktorok voltak, tudósok. Csapatának tagjai, még a legtapasztalatlanabb technikusok is magasabb célokért, a tudás határainak kitágításáért, az emberiség fejlődéséért, az emberi faj életének megjobbításáért dolgoztak. Wren szerint a katonáknak egyedül az volt a rendeltetésük, hogy biztosítsák a tudósok számára a sikeres kutatásokhoz szükséges körülményeket. Igaz, valamennyien, tudósok és katonák egyaránt a hadsereg kötelékébe tartoztak, de Wren számára nyilvánvaló volt, hogy éles határvonal létezik a két csoport között.

Megállás nélkül továbbment. Az ajtó hangtalanul félrecsúszott. Ahogy ellépett a két őr mellett, csodálkozva állapította meg, hogy a fickók nem csupán külsőre egyformák, de még a rágógumijukat is azonos ritmusban csócsálják. Mint a robotok. Nem, ez nem jó hasonlat. A robotok valójában egészen egyéniek voltak – amikor még léteztek.

A háta mögött az ajtó ugyanolyan nesztelenül csukódott be, ahogy kinyílt. Wren megfeledkezett a katonákról meg a velük kapcsolatos gondolatairól. Pontosan azt látta, amire számított: az emberei mind a helyükön voltak, mindenki serényen dolgozott; senki sem vonta ki magát a tudományos kutatómunka alól. A laboratórium tökéletes hely volt az ilyen tevékenységhez: a felszerelés valamennyi darabja, minden egyes komputerprogram a létező legjobb volt a maga nemében. Ugyanezt az emberekről is el lehetett mondani. Az eredmények pedig – ebben Wren egyre inkább bízott – igazolni fogják ezt a kiválóságot.

Először a pulthoz ment, és végignézett a monitorokon. Gyors pillantással végigfutotta a kijelzett adatokat; agya megfelelő rekeszében eltárolta a részeredményeket. Oldalt fordította a fejét, és dr. Carlyn Williamsonra nézett.

A nő rámosolygott.

– Még mindig nem léptük túl a pénzügyi keretet, dr. Wren – mondta elégedetten.

Wren visszamosolygott.

– Kellemes dolog ebben a tudatban kezdeni a napot, Carlyn.

A szomszédos pulthoz lépett, bólintással üdvözölte az ott dolgozó doktorokat, Matt Kinlochot, Yoshi Watanabét, Brian Clausst, Dan Sprague-ot és segítőjüket, a doktori cím megszerzésére készülő Trish Fontaine-t. Kinloch felfelé fordított hüvelykujjai felemelte ökölbe szorított kezét – Wren ebből megtudta, hogy az előző éjszaka megkezdett tesztsorozat sikerrel zárult. Közben újra – ki tudja hányadszor – feltűnt neki, milyen egyforma öltözéket viselnek a laborban dolgozók: a katonai zubbonyra mindannyian fehér köpenyt vettek. Röpke gondolat suhant át az agyán. Lehet, hogy Perez is éppen olyan nehezen tudja megkülönböztetni egymástól a tudósokat, mint ő az ajtó előtt posztoló őröket?

Miután végigjárta a helyiséget, és elégedetten nyugtázta, hogy minden pontosan úgy halad, ahogy elvárja (a helyzet szinte túlságosan jó volt ahhoz, hogy igaz legyen), dr. Wren engedélyezte magának, hogy az inkubátor közelébe lépjen.

Dr. Jonathan Gediman, Wren fiatal, fekete hajú, szorgalmas asszisztense már alig várta, hogy a főnöke mellé érjen. Valósággal remegett, izgatottan toporgott – Wren már-már azt várta, védence táncolni kezd, de nem bosszantotta a dolog. A gyors ellenőrzés során kiderült, minden csodálatosan halad. Ennek ellenére nem akarta, hogy szétáradjon benne az elégedettség. Oly sokáig dolgoztak a legcsekélyebb eredmény nélkül, és annyi probléma támadhatott még, hogy nem tudott, nem mert őszintén örülni a pozitív eredményeknek.

– Látom, nem kezdte el nélkülem – mondta segédjének. – Köszönöm.

Gediman bólintott.

– Így is éppen elég dolgom volt... Felkészült rá, uram, hogy megnézze a kislányt?

Wren a homlokát ráncolta. Nem volt kedvére való, hogy Gediman “kislány"-nak nevezi a kísérleti példányt. Ez valahogy nem illett a helyzet és a munka komolyságához, Gediman azonban olyan jól és keményen dolgozott, olyan odaadóan viszonyult a kísérlethez, olyan kreatívnak bizonyult, hogy Wren hajlandó volt szemet hunyni a pongyolaság fölött.

– Természetesen – felelte. – Vessünk egy pillantást a példányra!

Gediman meghatározott sorrendben lenyomta a vezérlőpult gombjait, és Wrennel együtt az inkubátor tetejére szerelt monitoron megjelenő adatokra meredt. A magas fémhenger, ahogy a belsejéből kiszisszent a hideg gáz, automatikusan korrigálta saját belső hőmérsékletét. A külső burok lassan elfordult, majd felemelkedett. Amikor a mennyezethez ért, megállt. A fémház önműködően kinyílt, a belsejéből előtűnt a körülbelül egy méter magas, fél méter átmérőjű, átlátszó falú mélyhűtő henger.

Wren a monitorra meresztette a szemét. Az adatokból pontosan kitűnt, mennyi ideig tartott az inkubáció, milyen folyamatok zajlottak le közben, milyen vegyszereket és elektromos sejtstimulációkat alkalmaztak stb. Egyes adatok időnként megváltoztak: a monitoron mindig az éppen aktuális állapotjelentés látszott.

– Íme, itt a kislány! – mormolta Gediman halkan.

Volt a hangjában valami, ami arra ösztönözte Wrent, nézzen rá. Gediman szeme tágra nyílt; valahogy úgy bámult a példányra, mint a kispapák az első alkalommal újszülött gyermekükre. Wren elégedett volt. Bizonyos szempontból a... kislány valóban Gediman utóda volt. Gedimané, Wrené, Kinloché, Claussé, Williamsoné meg a többieké. Gyakorlatilag a laborban dolgozó valamennyi személy a példány “szülőjének" vallhatta magát. Wren mindig is arra buzdította őket, érezzék a sajátjuknak, az efféle büszkeség ugyanis még nagyobb erőfeszítésekre, még kreatívabb gondolkodásra serkentette az embereket. Valami olyasféle elhivatottságot hozott ki belőlük, amit semmilyen fizetéssel sem lehetett volna kompenzálni.

Wren önkéntelenül elmosolyodott.

– Nézze meg az arcát – suttogta Gediman büszke áhítattal.

Wren tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a példány előrébb lebegett a testét körülvevő tápláló, fejlődésre serkentő, áttetsző kocsonyában. Az első pillanatban csak valami homályos testmassza látszott. Magzati pózba gömbölyödve (Wrennek eszébe jutott: már maga ez a póz jelzi a tudományos kutatómunka csodálatos eredményét) közelebb úszott az üveghez, így jobban láthatta, amire Gediman az imént felhívta a figyelmét.

Az arc olyan volt, akár egy gyermeké. Egy gyönyörű embercsecsemőé. Wren érezte, őt is hatalmába keríti az az izgalom, ami Gedimanen teljesen eluralkodott. Az arc már eléggé kifejlődött ahhoz, hogy fel lehessen fedezni rajta bizonyos vonásokat. Nem pusztán emberi, de egyéni volt! A tökéletes formájú fej körül vékony, babafinom, barna hajtincsek lebegtek, éteri külsőt kölcsönözve a valamiféle tengerlakó gyermekhez hasonlatos lénynek. Wren elhessegette a hasonlatot. Szakértő szemmel végignézte a pici példányhoz kapcsolt csöveket, kábeleket, műszereket. Minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Minden működött. A gépek táplálták, fejlesztették az élőlényt, stimulálták növekedését, ami így sokkal gyorsabb volt, mintha a természet irányította volna.

Wrennek nem volt kedvére való a természet módszere, lassúsága, hibái és meghökkentő meglepetései. Munkája éppen abból állt, hogy helyettesítse a természetet, kedve szerint irányítsa annak folyamatait. A dolog úgy festett, hogy végre sikerült megtennie. Elmosolyodott; ujjai szinte szeretettel simítottak végig az inkubátor falán.

– Gyönyörű, ugye? – kérdezte Gediman halkan.

Wren válaszra nyitotta a száját, de azután becsukta, és csak bólintott. Sokkal gyorsabban és jobban fejlődik, mint reméltük, gondolta. Ahogy a példány távolabb lebegett tőle, Wren mintha látta volna a csukott pillák alatt mozgó szemgolyókat. Eltűnődött. Lehetséges, hogy máris érzékeli a fény és a sötétség közötti különbséget? Egyáltalán: érzékel, felfog valamit?

Hirtelen fényesség támadt. Összegömbölyödött.

A fényben minden látható. Te is az vagy! Fényben nehezebb elrejtőzni... A teste összehúzódott. A körülötte lévő, ráboruló meleg nedvesség biztonságosnak ígérkezett, ám a fény megrémítette. Kaotikus álomképek villantak keresztül akadozva működő tudatán.

A mélyálom hideg kényelme.

Az ösztön, hogy megvédje kicsinyét.

A faj hatalma, amelyhez ő is tartozik.

A düh ereje.

A boly gőzölgő melege és biztonsága.

A képeknek nem volt jelentésük, de ugyanakkor jelentőségteljesek voltak. Tudatalattijának legmélyebb szintjén mindet felismerte, de nem foghatta fel azt, amire rájött. A képek hozzá tartoztak, az ő részei voltak. Annak a valakinek a részei, aki és ami valaha volt. És annak a részei, amivé majd válni fog.

A zselészerű, megnyugtató melegben lebegve megpróbált elrejtőzni a fény elől. Meg a hangok elől. Mormolás, távolról, nem tőle származó zajok meg a saját bensőjéből fakadó neszek. Hangok érkeztek, hangok tűntek el. Semmit sem jelentettek, sokat jelentettek.

Újra meghallotta a belülről jövő neszeket. Az egyik sokkal erősebb volt, mint a többi. Erre az egy hangra mindig odafigyelt. Hallgatott rá. Megpróbált emlékezni rá, és... Meghallotta a suttogását.

A MAMÁM MINDIG AZT MONDTA, NEM LÉTEZNEK SZÖRNYEK... VALÓDIAK SEMMIKÉPPEN. NEM IGAZ. LÉTEZNEK.

Bárcsak tudná, ez mit jelent! Talán egy nap majd...

Wren egyetlen röpke pillanatig hagyta eluralkodni magán a reményt. Tanulmányokat fog írni. Könyveket. Cikkeket. Díjakat nyer majd. Mindez még csak a kezdet!

A magzat lebegve megfordult a kocsonyás anyaggal megtöltött inkubátorban. Wrennek el kellett ismernie, Gedimannek igaza volt. Csodálatos. Tökéletes példány...

Az élőlény a hátát fordította Wren felé, begörbített gerince az üvegnek ütközött. A férfi csak ekkor vette észre azt a valamit, aminek korábban nyoma sem látszott.

– Látta már... ezt? – kérdezte Gedimantől. Megpróbálta megőrizni hangja közömbösségét.

– Micsodát? – Gediman az élőlény hátára meresztette a szemét.

– Ezt. – Wren a gerinc két oldalán kitüremkedő négy dudorra mutatott. – Ezeket. Négy van belőlük. Pontosan a lapockák mellett helyezkednek el.

Gediman a homlokát ráncolva szemügyre vette a dudorokat.

– Arra gondol, hogy fejlődési rendellenesség következett be?

Wren a fejét csóválta.

– Szemmel kell tartanunk a dolgot. Ezek a kinövések talán valamilyen embrionális torzulás előjelei.

– Ne!... – sóhajtott Gediman.

– Ne fessük a falra az ördögöt. Ha szerencsénk van, akkor kiderül, hogy csak csökevényes kinövések. Az ilyesmit pedig könnyen el lehet távolítani.

Gediman aggodalmas arcot vágott, korábbi öröme mintha szétfoszlott volna. Wren megveregette a vállát.

– Semmi baj, ennek ellenére még mindig ez a legfejlettebb példány, amit idáig sikerült létrehoznunk. Én még nem adtam fel a reményt. Magának sem szabad elcsüggednie.

Az asszisztens elmosolyodott.

– Eddig baj nélkül eljutottunk. A kislány nagyon szépen fejlődik. Bízom benne, hogy igaza van, dr. Wren.

Én is, gondolta Wren a példányt vizsgálgatva. Remélte, nemcsak a természet űz vele újabb csúfondáros tréfát.

Egy hónappal később Wren és Gediman újra az inkubátor előtt álltak. Ez az egység sokkal nagyobb volt, mint az első: magassága elérte a három, átmérője pedig az egy métert. A gyermekméretű élőlény, amely az első inkubátorban még kis parafa dugóként lebegett, azóta annyit fejlődött, hogy teste majdnem megtöltötte az új hengert.

A labor levegője szinte vibrált a várakozásteli izgalomtól. Wren akaratlanul is észrevette, az emberei újra és újra a inkubátor közelébe somfordálnak, hogy ámuldozó pillantást vessenek közös teremtményükre.

Ilyen sokat sikerük elemünk abból a kevésből, ami a rendelkezésünkre állt. Réges-régi vérmintákat kaptunk csupán, néhány szövetdarabkát a lépből, a csontvelőből meg egy kis gerincfolyadékot. DNS-cafatokat. Fertőzött sejteket. Ez volt minden, és tessék, ilyen alapanyagból létre tudtuk hozni... ezt!

Az élőlény megfordult. Valiig érő, hullámos, barna haja lazán az arca elé libbent, eltakarva a vonzó, határozottan emberi vonásokat. Keze ökölbe szorult, azután elernyedt. A szemgolyók szünet nélkül mozogtak a lehunyt szemhéjak mögött.

Talán álmodik? Miféle álmai lehetnek? Kinek az álmait látja?

Wren az inkubátorhoz csatolt műszerek kijelzőire nézett. Az első monitor a példány EKG-ját mutatta: a szívverés egyenletes és ritmusos, a szinuszaritmia teljesen normális volt. Helyes. Nagyon helyes...

A második képernyőre pillantott. Azon a helyen, ahol a felnőtt méretű nőnemű élőlény monitorán a “GAZDA" felirat világított, a második képernyőn a “PARAZITA" szó látszott, alatta pedig a második EKG-vonal. Ez a szívverés gyorsabb volt, mint a gazdáé, a görbe labilisabbnak tűnt, ám a második lény is éppen olyan erősnek látszott, mint a gazda.

Wren elmosolyodott, és újra a gazdaélőlény arcára pillantott. A homlokon ráncok látszottak. Wrennek, ha egy kicsit romantikusabb lett volna – mondjuk annyira, mint Gediman –, talán az jut eszébe, hogy a lény szomorú.

Kinek az álmát látod? A sajátodat? Vagy azét, akivel szimbiózisban vagy? Ó, mit nem adnék azért, ha tudhatnám!...

Dr. Jonathan Gediman képtelen volt elhinni, hogy ennyire szerencsés lehet. Dr. Wren megengedte neki, hogy végrehajtsa a műveletet! Steril ruhába bújva, tisztára sikált testtel, munkára készen állt a hideg, tökéletesen fertőtlenített helyiségben, és ügyetlenkedve az arca elé illesztette a sebészvizort. Mellette az izgatott dr. Wren várakozott – ő is beöltözött már, és felkészült a munkára. Dr. Dan Sprague szintén jelen volt. Amikor Wren bejelentette, hogy vele kívánja végeztetni a műveletet, Dan gratulált neki. Őszinte jókívánságaival egy kicsit enyhítette a testét görcsbe rántó feszültséget.

A vizor fókuszálódott; Gediman megérintette a vezérlőgombokat. A műszer segítségével akkora látómezőt állíthat be, amekkorát akar; az eszköz távcsőként ugyanolyan jól működik, mint mikroszkópként. Ezzel könnyen megvizsgálhatja a szövetek sejtjeinek működését is, ha éppen arra lesz szükség. Mély lélegzetet vett, és megpróbálta lenyugtatni pattanásig feszült idegeit. Hiába: amikor Sprague a steril kendővel letörölte homlokáról a verítéket, kis híján hátraugrott ijedtében.

– Csak nyugi, pajti! – mormolta Dan. – Úgy izzadsz, mint egy kutya.

Gediman bólintott. A kutyák nem is izzadnak, gondolta szórakozottan. Pislogott, megpróbált a munkára összpontosítani. Legalább Wren ne állna ilyen közel hozzá! Neki nem kell vizor, hogy észrevegye, ha esetleg elszúr valamit; a legapróbb hibát is felfedezi majd. Persze nemcsak ő, Sprague is rögtön látni fogja, ha valami nem stimmel...

Nyugi, nyugi, Gediman – gondolta. Nem az első műtétedre készülsz! Egyszerű rutinfeladat az egész. Már ezerszer csináltál ilyesmit.

Igen, de nem itt. És nem ezen a példányon.

Nem Ripleyn!

Példány. Wren mindig ezt a szót használta, de Gediman már nem úgy tekintett rá, mint egy tökéletes formájú sejtekből álló szövethalmazra.

Oldalra fordította a fejét, és az élőlényre nézett. Az altatószerek hatására “Ripley" lassan, egyenletesen lélegezve szendergett a műtőkamra vastag és átlátszó falának túlsó oldalán. Teste, arca ernyedt volt, szeme nem mozgott, erős állkapcsa ellazult, ajkai kissé szétnyíltak. Ha nem műtőlepel fedi testét, ha nem merednek ki testéből a különböző csövek, vezetékek és katéterek, éppen olyan szépségesnek látszott volna, akár a varázsálmot alvó Csipkerózsika, aki a jóképű herceg ébresztő csókjára vár.

Gediman megnyalta a szája szélét.

Normálisnak látszik. Magas, vonzó, fiatal nő. Még a rátapadó amniotikus zselé és bőrének kékes árnyalata sem rontja el az összhatást...

Gediman büszke volt rá. A “példány" annyi mindenen ment keresztül eddig, olyan sok mindent elért, és nemsokára bekövetkezik a legdicsőségesebb pillanata – feltéve, hogy ő nem szúr el semmit.

Az irányítópanelhez lépett, és könyékig a sebészi manipulátorvezérlőbe csúsztatta kesztyűs kezét. Érezte, hogy a szerkezet szorosan a kezére, az alkarjára tapad. Finom mozdulattal megmozgatta az ujjait, hogy tökéletesen illeszkedjenek, majd óvatosan működésbe hozta a berendezést. A műtőkamrában elhelyezett robotkarok, mintha Gediman mozdulataira válaszolnának, szelíden megmoccantak. Wren és Sprague mögé álltak, és feszülten figyeltek. A fallal körülvett sebészporond körül az ablakok mögött a csapat többi tagja szorongott. Mindegyikük tett valamit azért, hogy erre a műveletre sor kerülhessen.

– Felkészültem – mondta Gediman, és a kijelzőkre pillantott. Minden érték megfelelő volt. Agyműködés rendben. Légzés rendben. Szívműködés rendben...

A nő mellcsontja fölé irányította a lézervágót.

– Ne feledje: csak lassan – figyelmeztette Wren. Halkan beszélt, szinte suttogott. – Szép fokozatosan. Itt leszek, maga mögött. – Ezzel a megjegyzéssel valószínűleg meg akarta növelni asszisztense önbizalmát, de éppen az ellenkező hatást érte el.

Gediman a testhez közelítette a lézert; úgy irányította a fényes sugarat, hogy a mellcsont alatt kezdődő bemetszés éppen a köldök fölött érjen véget. Gyors pillantást vetett az adatsorokra. Ripley nem aludt túl mélyen, de ő biztos akart lenni abban, hogy semmit sem fog megérezni.

– Nálam minden rendben – mondta halkan Sprague, és újra letörölte Gediman homlokát.

Gediman bólintott. Dannek kellett felügyelnie az altatást. Bízott benne, hiszen jól értett a dologhoz, ám mégis...

Megtörtént az első bemetszés. Gediman úgy irányította a robotkarokat, hogy a csipeszek széthúzzák a bőrt, de ne feszítsék meg túlságosan. Újra a lézerrel kellett dolgoznia. A linia alba mentén óvatosan bevágott az izmok közé. A hashártya következett. Az egész csak egy pillanatig tartott. A vérzés minimális volt. A vágás egész csinosnak tűnt.

– Remek – súgta Wren. – Oké, akkor most tegye a helyére a tartályt. Óvatosan. Készítse elő a magzatburkot.

Még ki sem mondta az utasítást, Gediman már végrehajtotta a feladatot. Bekérte a mesterséges magzatvízzel teli kicsiny inkubátort, és végignézte, ahogy a szerkezet Ripley mozdulatlanul heverő teste mellé csúszik, majd a csípő magasságában megáll. Ahogy a kis tartály hangtalanul a céljához ért, teteje lassan felnyílt, Gediman úgy érezte, szinte tapintható a helyiségben felgyülemlett feszültség.

– Jól van – mondta Wren. – Helyes. Készen állunk.

Gediman az ajkába harapott. Jobb keze megfeszült a vezérlőben.

Mozdulatára a speciálisan párnázott robotkar a megfelelő pozícióba állt, óvatosan előrenyúlt, belemerült a testen vágott nyílásba, és eltűnt Ripley belsejében. Gediman a monitorokra pillantott: leolvasta az adatokat, és a képernyőn követte a női test belsejébe hatoló robotkar mozgását. Óvatosan, szakszerűen irányította a műszer munkáját.

A homlokán végiggördült egy izzadságcsöpp, és már-már becsorgott a vizor alá, ám Sprague figyelmesen előrenyúlt, és letörölte. A helyiségben határozottan hideg volt, Gediman teste mégis verítékben fürdött.

A monitoron a robotkart és a bioszenzorok által közvetített, a páciens testének belsejét mutató színes képet figyelte. Elmosolyodott.

– Megvan – mormolta felvidulva

A jutalom! Valamennyiük munkájának eredménye.

Óvatosan összeszorította a robotkar ujjait.

– Nyugodtan! Lágyan! – suttogta Wren, teljesen feleslegesen.

– Elcsíptem – motyogta Gediman, miközben lassan kihúzta Ripley testéből a robotkart.

Minden szem a testen vágott nyílásra és a Ripleyből kiemelkedő robotkarra meredt.

A kar párnázott ujjai között egy vörös nyálkával borított, maszatos, embriószerű lény vergődött. Tagjaira anyja vérének cseppjei és kötőszövetnyúlványok tapadtak.

– Az értékek megfelelőek – jegyezte meg Wren, gyors pillantást vetve a parazitára irányuló bioletapogató által közvetített adatokra.

– Itt is minden rendben van – jelentette a Ripley adatait figyelemmel kísérő Dan.

Gediman a szeme sarkából látta, hogy a csapat többi tagja közelebb húzódik az üvegfalhoz. Senki sem szólt; az emberek tágra nyílt szemmel figyeltek. Minden tekintet a parányi lényre szegeződött...

– Elvágom a kötőszöveteket – mondta Gediman.

– Rajta! – bólintott Wren.

Gediman újabb műszert rendelt a lény közelébe – ezzel kellett elmetszenie a parányi testet a gazdaszervezet belsejéhez rögzítő hat, köldökzsinórhoz hasonló nyúlványt. Gyors, határozott, gyakorlott mozdulatokkal irányította a szikét.

...négy, öt és hat! A lény kiszabadult!

A parazita hirtelen megremegett, kinyújtóztatta testét. Úgy viselkedett, mintha a köldökzsinórok elvágásával egy időben utasítást kapott volna arra, hogy megkezdje önálló életét, hogy lélegezzen, növekedni kezdjen. Hogy megmozduljon.

Rángatózott, vonaglott a robotkar párnázott ujjai között; a farkával csapdosott, és végül néma sikolyra nyitotta apró száját.

– A fenébe! – Sprague bosszúsan a dühödten tiltakozó csöppnyi testre nézett.

– Óvatosan! – Wren hangja hűvös maradt. – Ne eressze el! Tegye a tartályba!

Gediman komoran bólintott. Biztos volt benne, a robotujjak elég erősen tartják, és hiába vonaglik, úgysem tud elszabadulni. A folyadékkal teli tartályba csúsztatta, és csak akkor nyitotta szét a robotujjakat, amikor a fedél majdnem a helyére került. Hirtelen mozdulattal eleresztette a lényt, kihúzta a tartályból a robotkart. A parányi idegen az inkubátor belsejében volt; esélye sem lehetett arra, hogy kiszabaduljon.

– Csodálatos volt! – kiáltott Wren. – Szép munka, Gediman! – Elismerően megveregette a fiatal férfi vállát.

Gediman kifújta a tüdejében tartott levegőt. Sprague újra megtörölgette a homlokát. Úgy érezte, ellazul a teste; csak ekkor jött rá, hogy izmai a művelet során görcsösen megfeszültek.

– Köszönöm, dr. Wren.

Valamennyien az inkubátorra néztek, amely – belsejében a vadul, kétségbeesetten vergődő parazitával – lassan kigurult a műtőből. Gediman tudta, két társa, Kinloch és Fontaine, átkíséri a tartályt a növesztőkamrába, és csak akkor veszik le róla a szemüket, amikor már biztos lesz, hogy a lény nem törhet ki.

Gediman az üvegfal felé fordult. A csapat tagjai mosolyogva néztek rá. Kinloch előrenyújtotta ökölbe szorított kezét, és felfelé bökött a hüvelykujjával. Gediman elvigyorodott, megfordult, és Ripleyre pillantott.

Aztán lehúzta fejéről a vizort, és tétován Wrenre nézett.

– Vele mi legyen? – A műtőben alvó Ripleyre mutatott.

– Mármint a gazdatesttel? – Wren nem nézett a felvágott hasú nőre.

Gediman szemügyre vette a monitorokon világító adatsorokat.

– Az EKG-ja normális... Jól van, és... – Elhallgatott. Rádöbbent, a nő érdekében érvel. Wren valószínűleg már így is azt gondolja, hogy a példány iránti érdeklődése nem pusztán szakmai. Tudta, vigyáznia kell, mit mond, hiszen Wren még nem döntötte el, mi lesz Ripley sorsa.

Gediman idegesen várt. Wren végignézett a monitorokon, majd újra Ripleyre pillantott.

– Varrják össze – mondta végül.

Gedimanből majdnem kitört egy megkönnyebbült köszönöm. Tisztában volt vele, Wrennek, mint a kísérlet vezetőjének, jogában állt volna megsemmisítésre ítélni a testet. Úgy érezte, képtelen lenne elfogadni ezt a döntést. Egyszerűen kár lett volna elpusztítani Ripleyt – főleg azután, hogy valamennyien ilyen sokat dolgoztak a létrejöttéért.

– Dan – fordult Wren az asszisztenshez –, megtenné, hogy bevarrja a metszést? Azt hiszem, Gedimannek. mára már éppen elég izgalomban volt része.

Gediman elmosolyodott, és Danre bólintott.

– Természetesen! – felelt Sprague. – Boldogan megteszem.

Gediman még egyszer az adatsorokra nézett. Altatási szint, szívműködés, légzés – minden érték megfelelőnek tűnt. Hagyta, hogy Wren belekaroljon, és arrébb húzza.

– Nos – mondta Gediman, és már azzal sem törődött, hogy hangja elárulja izgalmát –, eddig minden a lehető legnagyobb rendben történt.

– Ó, sokkal jobb volt, mint amire számíthattunk, doktor – válaszolt Wren. – Sokkal, de sokkal jobb!

Valami arra ösztönözte, hogy ébredjen fel. Nem törődött a parancsoló hanggal. Tudta, ha felkel, az álmok mind valóra válnak. Ha felébred, újra létezni fog. Nem akart megválni ettől a békétől, amiben a nemlét határán túl végre része lehetett. Félt, ha felkel, véget ér a nyugalom.

Valami arra ösztönözte, hogy keljen fel. Ellenállt a késztetésnek.

Lassan megérzett valamit. Valami homályosat. Valamit, ami rajta kívül létezett. Valami történik vele... Valamit kivettek belőle.

Vajon meg akart válni ettől a valamitől?

Nem emlékezett rá.

A hideg ellenére, a fényességgel mit sem törődve, kinyitotta a szemét.

Mindent látott, ami körülötte történt. Tökéletesen látta a dolgokat, de semmit sem értett. Különös fém- és plasztikkarok mozogtak körötte. Összehúzták a mellén tátongó sebet. Megjelent egy újabb kar, ami összeforrasztotta a vágást. Érezte, hogy mi történik vele, de a fájdalom enyhe volt, könnyen tudatán kívülre rekeszthette. A szemgolyói megmoccantak; fokozatosan magába szívta a látványinformációkat.

Aztán mindent megértett. Elvették tőle az... ivadékát. Valami megkönnyebbüléshez hasonló érzés áradt szét benne, de ugyanakkor iszonyatos dühöt érzett. Egy darabig nem tudta eldönteni, melyik érzésre hagyatkozzon, melyikre hallgasson. Egyiket sem értette, de mindkettő ott tombolt benne, miközben mozdulatlanul fekve a manipulátorkarokat bámulta.

Kettő valahogy fizikai kapcsolatban volt a lények egyikével, akik kívülről, a tojáshéjszerű burok túlsó oldaláról figyelték őt. Körös-körül ezek a figyelő élőlények álltak; mind őt bámulták, de egyik sem próbálta kirángatni a mozdulatlanságból. A karok fürgén mozogtak; dolgoztak, befejezték a munkát, amit rajta végeztek. Azt a műveletet, amit nem kért tőlük, amit nem értett.

A manipulátorokat mozgató lényt figyelte. Látta, az meg őt nézi. Amikor gyors mozdulattal felnyúlt, és elkapta a tojáshéjon kívül álló lény karját, nem volt benne sem düh, sem megkönnyebbülés. Csak kíváncsiság... Érdeklődve megmarkolta a kart, és megcsavarintotta – csak arra volt kíváncsi, mi történik ezután.

Érdekes volt. A lény abban a pillanatban befejezte azt, amit éppen csinált. Nem okozott neki több fájdalmat, és ez jó volt. Még erősebben megcsavarta a kart. Furcsa recsegés hallatszott. A mesterséges kar belsejében elroppant valami. A burkon kívül ácsorgó lények különös módon reagáltak. Az, amelyik a karhoz csatlakozott, vadul hadonászni kezdett, szabad kezével püfölte a héjburkot. Száját úgy tátotta ki, mintha meg akarná harapni őt. Milyen mókás! Vajon milyen hangot ad ki magából? A tojáshéj nem eresztette be a zajokat; biztos hangszigetelt, mert a saját lélegzésén kívül semmit sem hallott.

Pislogni kezdett, és újra megcsavarta a kart. A lény még jobban kapálózott, még vadabbul rángatózott. Hozzá hasonló lények sereglettek köré, megmarkolták, kinyitották parányi, néma szájukat, hadonásztak. – Milyen izgalmas látvány!

Az egyik lény félretaszigálta társait, és lenézett rá. A tekintete vad volt, pici szemgolyói úgy kiguvadtak, hogy már-már kipattantak a helyükről. A tojáshéj oldalán lévő kapcsolókra csapott, és elindított valamit, ami... Nem látta mi az, de egyre nehezebbnek érezte a szemhéját.

Kár. Nem akart aludni. A lényeket akarta nézni. Tanulni akart tőlük, ha egyáltalán volt rá mód. És leginkább... Igen. Legjobban arra vágyott, hogy kikerüljön innen. Mielőtt azonban aggodalmasan elgondolkodhatott volna a jövőn, az álom mindent elorzott tőle...

A csillogó, steril műtőben pillanatok leforgása alatt kitört a káosz. Wren, aki éppen az idegen embrióról beszélgetett Gedimannel, háromméternyi távolságból is jól hallotta Dan Sprague csontjainak roppanását. Dan ordítása végigzengett az állomáson.

A steril kamrába beözönlőitek a kutatócsoport tagjai, a katonák, a megfigyelők. Senki sem törődött azokkal a szabályokkal, amelyeket a kiképzések során olyan jól a fejükbe vertek. Berontottak, de egyikük sem tudta kiszabadítani Sprague karját a gazdapéldány markából.

Erre senki sem számított. Ilyesmi még sohasem történt!

Wren előrefurakodott, az átlátszó fal elé állt, ahonnan jól láthatta a gazdatestet és áldozatát. Kézbe kellett vennie az irányítást. Az emberek egymásnak ellentmondó parancsokat kiabáltak, Dan meg egyre csak üvöltött...

...a gazdatest pedig nyugodtan feküdt a leplek alatt. A robotkarok csak félig-meddig forrasztották össze a sebét. Arca olyan merev volt, akár egy szfinxé, keze könyörtelenül csavargatta Sprague karját.

Wren az altatást vezérlő műszer gombjaira csapott, és radikálisan megnövelte a beadagolt szer dózisát.

Gediman mellette toporgott, és megpróbálta védelmébe venni kedvencét.

– Ne ölje meg, dr. Wren! Kérem, ne ölje meg!

Ne könyörögj, Gediman, gondolta Wren undorodva. Ez a hang nem méltó egy tudóshoz!

A gazdapéldány lustán pislogott, de még mindig nem eresztette el dr. Sprague karját. A szeme mozgott, pillantása mintha Wren tekintetét kereste volna. A férfira meredt, és valahogy keresztülnézett rajta.

Wren hátán végigfutott a hideg. A gazdapéldány szemhéja lassan, nagyon lassan lecsukódott. Még néhány másodperc, és szorítása elernyedt.

Clauss és Watanabe pillanatok alatt előkerítettek egy hordágyat. Ráfektették Sprague-ot, és Watanabe gyorsan megvizsgálta a törött kart. A csontok itt-ott átszakították a bőrt és a műtősruha ujját. A kar természetellenes szögben állt; a sebből kifröccsenő vér beszennyezte Sprague makulátlan tiszta köpenyét és a padlót. A vörös, sűrű cseppek döbbenetes kontrasztot alkottak a helyiség tündöklő fehérségével.

Legalább steril körülmények között történt, gondolta Wren kissé cinikusan. Az sem számít, hogy ennyien becsődültek, nem kell tartanunk a seb elfertőződésétől. Elégedetten látta, hogy Watanabe átveszi a sérült ellátásának irányítását. Helyes. Watanabe rendelkezik a szükséges tudással; mielőtt idejött, ortopédiai gyakorlatot folytatott.

A fiatal orvos felnézett a reszkető sérültről.

– Dr. Wren, szeretném átvinni Dant a “C" műtőbe. Azonnal meg kellene kezdenünk a seb ellátását.

– Lásson hozzá, Yoshi! – bólintott Wren. – Brian és Carlyn majd asszisztál magának. Szüksége van még valakire?

– Nem, hármasban is elboldogulunk – felelt Watanabe, majd intett a katonáknak, vigyék át a hordágyon fekvő Sprague-ot a másik műtőbe. Gediman kivételével mindenki utánuk tódult.

Gediman visszament a manipulátorvezérlőhöz, és a felfordulás ellenére nyugodt mozdulatokkal befejezte a gazdapéldány sebének összehegesztését. Wren elégedetten nézett rá. Ez a viselkedés már illik egy tudóshoz!

Gediman azonban zaklatottnak tűnt. Wren arra gondolt, talán a váratlan támadás olyan megrázkódtatást okozott neki, amit képtelen ilyen hamar feldolgozni.

– Jól van? – kérdezte. A műtőre újra csend borult; visszatért a megszokott, steril nyugalom. Már csak a padlón vöröslő, absztrakt mintát formázó vércseppek utaltak az incidensre.

Gediman gondolkodás nélkül bólintott. Befejezte a seb ellátását, és visszahúzta robotkarokat. A gazdapéldány aludt. A burok, amelyben hevert, automatikusan átcsúszott a megfigyelőhelyiségbe.

– Semmi bajom – mondta Gediman, de reszketett a hangja. És... hálás vagyok önnek, doktor. Köszönöm, hogy nem rendelte el a példány megsemmisítését. Azt hiszem, ez az egész csupán szerencsétlen baleset volt.

Wren a gazdapéldány után nézett, majd védence felé fordult.

– Semmi helyrehozhatatlan nem történt, Gediman. Dan hamarosan felépül, mi pedig megtudtunk valamit gazdapéldányról. Valami olyasmit, amiről eddig nem volt tudomásunk, amit nem is sejtettünk. Váratlanul az ölünkbe pottyant egy kutatási eredmény. – Elmosolyodott.

Gediman lassan felfogta, Wren a történtek után más szemmel tekint a példányra, mint korábban: már nem tartja tehernek, felesleges részletnek, hanem látja" létezésének előnyeit is. Gediman már sokszor tiltakozott a kísérleti példányok elpusztítása ellen, Wrent azonban mindeddig csakis az általuk, belőlük megszerezhető információk érdekelték. Nem foglalkozott a sorsukkal, ám mostantól – Gediman érezte – a doktor osztotta az ő nézeteit. A szövetségesévé vált.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, és Wrenre vigyorgott.

– Néhány nap múlva okosabbak leszünk – mondta Wren. – Többet fogunk tudni a gazdapéldányról és a parazitáról is. Nagyon érdekes napok elé nézünk, nem gondolja, Gediman?

A fiatalabb férfi elmosolyodott.

– De igen, doktor úr. Nekem is pontosan ez a véleményem.