Tizedik fejezet

Klónmintatár? A menet élén haladó Ripley a legutolsó laboratórium ajtajára írt betűkre meredt, de a kifejezés értelme nem jutott el az agyáig.

Distephano az egyik konzolhoz lépett, és a billentyűk fölé emelte a kezét.

– Már elhaladtunk a Jupiter holdjai mellett – jelentette a többieknek.

Ripley tudta, hogy valami késztetést kellene éreznie, olyasfélét, ami a kötelesség- vagy hivatástudathoz hasonlít. Csalódottan nyugtázta, hogy csupán egyetlen dolog hajtja egyre tovább: az életösztön. Mint az állatokat, gondolta keserűen. Mint őket. Elterelte gondolatait az idegenekről, mert attól tartott, hogy megérzik, ha velük foglalkozik. Vajon mennyi ideig tart még az, amit most csinálnak? Mennyi idő van addig, míg a menekülők után vetik magukat?

Elhaladtak egy újabb ajtó előtt; az ezen lévő felirat értelmét sem fogta fel. Ám a következő ajtónál...

Megtorpant.

Valami van odabent. Valaki van odabent!

Születése óta csak ürességet érzett, ám most... Most újra megismerte a félelmet. Érzékszervei hiperérzékenyek lettek. – Az ajtó felé fordult. A fémlapba ágyazott üvegablakra két számot, közéjük pedig egy vízszintes vonalat festettek.

1 - 7.

Lassan közelebb lépett, és a jelekre bámult. Lehajtotta a fejét, végignézett magán, majd felrántotta az ingujját, és a könyökén feketéllő számra meredt.

8.

Menj tovább! – adta ki magának a parancsot. Gyerünk! Lehunyta a szemét. Remegéshullám futott végig a testén. Tudta, érezte, valami iszonyatos dolog van az ajtón túl. Valami, aminek köze van hozzá.

Distephano időközben már ellépett a konzol mellől, továbbment, és néhány lépéssel megelőzte Ripleyt.

– Nem arra – mondta segítőkészen.

A fekete férfi Ripley mellé állt, a jelek szerint aggasztotta a nő furcsa viselkedése.

– Ripley, most nincs időnk városnézésre!

Ez sem számított. Nélküle is tovább tudnak menni. Ripley most már biztos volt benne, be kell mennie az ajtó mögötti helyiségbe.

Valahonnan Wren lépett mellé.

– Ripley... ne! – A tudós ideges volt.

Muszáj volt bemennie. Kinyitotta az ajtót, és megállt. Felkészítette magát a látványra. Érezte, tudta, mi fog a szeme elé tárulni.

Születése óta aggodalommal töltötte el, hogy hiányoznak belőle az érzelmek, nincs benne semmi emberi. Most pedig... egyszeriben annyi érzés zúdult rá, hogy majd megfulladt alattuk.

Fájdalom. Iszonyat. Undor. Bűntudat. Szívszaggató bánat.

A többiek az ajtó köré gyűltek. Zavarodottak voltak, idegesek, de látszott rajtuk, Ripley nélkül nem hajlandók folytatni az útjukat.

Ripley körülnézett az inkubátorokkal teli helyiségben. Nem, mégsem inkubátorok voltak. Már nem.

Tárlók. Tartályok. A nővéreim otthona.

Az elsőben egy kifejlett emberi magzattal azonos méretű lény lebegett valami zavaros folyadékban. Formátlan volt, alig felismerhető. A tartályra egy címkét ragasztottak: No 1.

Ez nem lény, gondolta Ripley. Ő... Elbizonytalanodva megérintette a tartály falát, majd továbblépett.

A következő egység, a címke szerint No 2, egy csecsemőméretű valamit tartalmazott. Ez a lény is alaktalan volt, félig emberi, félig idegen. A hosszúkás fej arca Ellen Ripleyé volt. Hátából taréjszerű nyúlványok meredtek ki.

Ripley megmozgatta a vállait, hátranyúlt, és kitapogatta a gerince mellett lévő két sebhelyet.

A harmadik lénynek nem volt arca, viszont farka nőtt. Körülbelül kétéves lehetett.

A negyedik négy év körüli volt. Teste az idegenekére emlékeztető tarajakat növesztett, félig emberi arcából merev, agyaras nyelv meredt elő.

Ripley érezte, valami kipottyan a szeméből. Megérintette az arcát. Nedvesség. Könnyek? Egy szörny könnyei? Majdnem felnevetett.

Az ötödik tartályban egy majdnem felnőtt méretű lény állt. A hátán taréjok meredeztek, de ezek a nyúlványok már csökevényesnek látszottak. A feje, ami olyan volt, mint az idegeneké, mint egy királynőé, groteszk ellentétben volt a kissé torz, meztelen női testtel.

Ripley szeméből megállíthatatlanul patakzottak a könnyek.

Nyolcan vagyunk. De vajon hány száz, hány ezer sejtet próbáltak feltámasztani? Hány olyan lény létezett, amely sohasem jutott túl a nyolc- vagy tizenhat sejtes fázison? Valószínűleg csak egy bizonyos fejlődési fokozat elérése után adtak nekünk számot...

A kutatókra gondolt, akik hetek, hónapok, évek megfeszített munkájával vizsgálgatták, szaporították a sejtjeit. Már egyik tudós sem él; az életüket áldozták a munkájukért. Meghaltak mind, de Ripleyt ez sem vigasztalta meg.

A hatodik tartály elé állt. A hosszúkás, bizarr fej arca nagyon hasonlított az övére. A keze ugyanolyan volt, még a körmei is hosszúra nőttek. A szeme... a saját szemébe nézett. És látott.

Lát. De mit? A jövőmet? A gyűjteményhez tartozó szörnyeteget?

Továbbtántorgott a kísérteties laborban, önmaga különböző változatai között.

A hetedik lény nem egyszerű tartályban lebegett, hanem egy hatalmas opaküveg medencében feküdt. Ripley felfedezte a bevezető huzalokat és csöveket. Néhány műszer különböző adatokat regisztrált.

Körbejárta a medencét, és egyre jobban elborzadt.

Ez nem tartály! Ez egy életfunkciókat fenntartó hidroágy, felszerelve minden szükséges műszerrel, ami ahhoz kell, hogy...

Vadul megrázkódott. Ellátottá a száját, szeme iszonyodva kimeredt.

A medencében fekvő lény élt – ha egyáltalán életnek lehet nevezni a létnek azt a formáját, amit megtapasztalt. Az alaktalan szörnyfejnek pontosan olyan arca volt, mint Ripleynek. Még néhány barna, hullámos hajtincset is növesztett magából. A kitekeredettnek tűnő végtagokat hevederek fogták le; a karokhoz csatlakozó számtalan csövön keresztül jutottak be a testbe az élethez szükséges anyagok. A szeme csillogó, intelligens. Látta Ripleyt.

Felismerte őt.

A nővérem! – gondolta Ripley döbbenten.

A lény kinyitotta a száját, amelyben szörnyagyarak sorakoztak. Amikor felszisszent, hogy jelezze, valóban ráismert Ripleyre, áttetsző, sűrű váladék buggyant ki a torkából.

Könyörögni kezdett.

– Végezz velem!

A világmindenségben csak egyetlen olyan ember létezett, aki kész volt teljesíteni a kívánságát, és ő pontosan tőle kérte a halált. Emberi szemeiből hatalmas, ragacsos könnycseppek peregtek. Megfeszítette béklyóit, és vergődni, vonaglani kezdett.

Ripley reszketve hátratántorodott. Halkan felsikoltott. Már képtelen volt visszafojtani a zokogást. Váratlanul Call jelent meg mellette, aki egy jókora, ismerősnek tűnő tárgyat tartott a kezében.

– Lángszóró – mondta a fiatal nő halkan. – Distephano találta útközben az egyik fegyverszekrényben.

Ripley kipislogta szeméből a könnyeket, és a fegyverre nézett. Igen, valóban találkozott már hasonlóval. Megfordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen nővérére. Az ágyon fekvő leszíjazott szörny ellátottá obszcén száját. Állára és az ágyra sűrű váladék csörgött. A szeme mindent elárult.

Ripley gépies mozdulattal elvette Calltól a fegyvert, megcélozta az agyongyötört lényt, és meghúzta a ravaszt. Egyszerűen nem vett tudomást a félig emberi, félig idegen hangról, a sikoltozásról. Újra és újra tüzelt, és a hosszú lángcsóvával végigperzselte, megolvasztotta a medencét, a csöveket, a hevedereket, a vergődő élőlényt.

Hátrálni kezdett. Jó érzés volt a kezében tartani a fegyvert. Az összes tárolóegységet felgyújtotta. Megszólalt a tűzjelző szirénája, a hajó megpróbálta megvédeni magát, ám a jelek szerint már nem volt víz a tűzoltó rendszer tartályaiban. Ripley tombolását semmi sem fékezhette meg. A tartályok egymás után szétrobbantak, a termet üvegszilánközön borította el.

Csak akkor hagyta abba, amikor a lángszóró tartálya kiürült. A laboratórium olvadt, füstölgő, égő masszává változott. Ripley elhajította a fegyvert, kiugrott a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.

Már nem sírt, és arcán a bánatos kifejezés helyett valami egészen más látszott. Félelmet gerjesztő pillantással Wren felé fordult.

A férfi kétségbeesetten hátrálni kezdett, és közben védelmet keresőn forgatta a fejét. A többiek azonban, akik végignézték Ripley őrjöngését, elhúzódtak mellőle, mintegy jelezve, tőlük hiába várja, hogy közbelépjenek. Egyedül Call állt a tudós felé közeledő Ripley elé.

– Ripley... ne tedd meg! – mondta halkan. Ripley megtorpant. Irtózatos fáradtság áradt szét benne. Megtántorodott.

– Mi ne tegyek meg? – kérdezte reszelős hangon.

A feszültség feloldódott. Wren megkönnyebbülten felsóhajtott, és már ahhoz is volt bátorsága, hogy elvigyorodjon.

Call hirtelen a tudós felé fordult, és lendületből teljes erővel állón vágta. Wren feje hátrabicsaklott. Térde megroggyant, és magatehetetlenül Ripley lába elé roskadt. Ripley a fiatal nő szemébe nézett, és úgy érezte, valami kapcsolatféle jött létre közöttük. Az érzés határozott volt, mégsem tudta volna megfogalmazni, mi történt.

– Ezt ne tedd meg – mondta Call. Megmozgatta felhorzsolt ujjait, és a padlón heverő tudóst egyetlen pillantásra sem méltatva elindult a folyosón.

Ripley a tudósra nézett. Wren az állat tapogatva rázta a fejét. Christie lehajolt hozzá, mintha attól tartana, hogy amíg a padlón ücsörög, Ripleynek esetleg kedve támad befejezni azt, amit Call elkezdett.

– Ezt bekapta, doki – mondta a fekete férfi.

Ripley kis híján felnevetett. Kézbe kapta fegyverét, és Call után sietett. Hallotta, hogy a háta mögött Johner, aki eddig az égő labort bámulta, megkérdi Christie-től:

– Ez meg mi a francra volt jó? Kiürítette a lángszórót. Teljesen feleslegesen.

Christie csak egy vállrándítással felelt. Segített Wrennek feltápászkodni.

– Menjünk – szólt hátra Call –, mielőtt ez a hangzavar idevonz valamit.

Johner egyre csak a fejét ingatta.

– Nem értem. Hiába, na, nem értem én ezeket a csajokat!

Végre maguk mögött hagyták a laborkomplexumot. Egy sötét folyosón álltak. Distephano felnyitotta a padlóba süllyesztett csapóajtót. A függőleges aknában égett a vészvilágítás. A fény nem volt valami erős, az aljára nem láthattak le.

– Itt kell lemennünk – mondta, teljesen feleslegesen. Christie a tolószékes férfira nézett.

– Vriess, a kocsidat itt kell hagynunk.

– Tudom – mondta Vriess fáradtan, és az egyik rejtekhelyéről előhúzott egy összetekert kötelet.

Call elindult lefelé, és a többiek követték.

– Emlékszel a Kawlang-manőverre? – kérdezte Christie a barátját.

Vriess halkan, kesernyésen felnevetett.

– A régi szép idők...

Christie is elmosolyodott. Akkor azt hitték, nem élik túl. Akkor azt hitték, nem létezik iszonyatosabb dolog annál, amivel szembe kellett nézniük. Tévedtek. Most, ahogy az Auriga folyosóján állt, Christie számára a kawlangi akció nem volt több egy kellemes pikniknél.

Amikor az akna aljára érve leugrott a hágcsóról, Call egy hűtőtorony belsejében találta magát. Térdig érő vízben állt. Kíváncsi lett volna rá, hogy került az oda. Distephano és Johner is megérkezett. Egymásnak háttal, lövésre emelt fegyverrel előrébb caplattak a vízben, és ellenőrizték a terepet. Kis idő múlva intettek Callnak, hogy menjen előre. Közben a csapat többi tagja is leérkezett.

Néhány perccel később, amikor mindenki elfoglalta a számára kijelölt helyet, Call átment a helyiség túlsó végében álló Ripleyhez. A magas nő a kezét bámulta, amely még mindig reszketett egy kicsit a laborban történtek után. Arca időnként fájdalmasan megrándult, szeme kivörösödött.

Callt nyugtalanította, hogy ilyennek kell látnia Ripleyt. Egyfolytában győzködte magát, hogy Ripley nem ember, és valószínűleg semmit sem érez, erre most... Most szembe kellett néznie a valósággal. Ripley legalább annyira ember, mint ő maga. Call érezte, hogy ez az igazság, kár lenne tagadni.

Megállt Ripley mellett. Zavarban volt, úgy érezte, mondania kell valamit.

– Én... el sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett... Ripley bánatosan nézett le rá.

– Nem. Tényleg nem tudod elképzelni.

Call elfordította a fejét, és körülnézett. A sötét, csövekkel teli helyiségben folyamatosan emelkedett a padlót elborító víz szintje. A mennyezeti hűtőcsövek megállás nélkül szivárogtak. A csapat felkészült, és Christie jelére elindult.

Mindenki feszülten figyelt. Egyre fárasztóbb volt a dolog; az állandó készenlét, a pihenés hiánya fokozatosan kimerítette őket. Johner, Hillard és Purvis a szemét erőltette, a fülét hegyezte. Christie határozott léptekkel taposta a vizet, mintha meg sem érezte volna Vriess súlyát. A mozgásképtelen férfi hanyatt feküdt Christie hátán, testét a labor szintjén hagyott tolókocsiból kivett pántokkal rögzítették a fekete óriáshoz. Célszerű megoldás volt, mert így mindkettejük keze szabad maradt, és Vriess szemmel tarthatta a mennyezetet.

– Biztos valamelyik hűtőtartály lyukadt ki – jegyezte meg Vriess. – Az is lehet, hogy valaki kinyitott egy tolózárat.

– Biztos nem a dögök voltak – mondta Johner, de elbizonytalanodott. – Vagy lehet; hogy erre is képesek?

– Minek csinálták volna? – kérdezte Hillard idegesen.

Tovább taposták a vizet.

Egy falhoz értek. Megálltak. Rövid, lépcsős járaton keresztül lehetett lejutnia a legalsó szintre. Padlóba épített csapóajtaja nyitva volt, mégis áthatolhatatlannak tűnt, mert szinte teljesen ellepte a víz.

– A hajó aljában vagyunk – mondta Wren. – Le kell mennünk azon a lépcsőn, majd át a hajófenéken. Lesz ott egy huszonöt méteres szervizakna. Azon kell feljutnunk.

Call bólintott, de aztán rájött, hogy ezt a huszonöt métert víz alatt kellene megtenniük.

Christie hátrafordította a fejét.

– Készen állsz a fürdésre, haver? – kérdezte Vriesstől. Vriess halk, ugató hangon felnevetett.

– Ó, hát persze!

– Itt valami nem stimmel – nézett körül Johner. Hillard a tudós felé fordult.

– Biztos ebben a huszonöt méterben?

Wren bólintott.

Christie nem volt túl bizakodó.

– Előre kellene küldenünk egy felderítőt... Ripley?

Call haragosan a fekete óriásra nézett. Ripley a lépcsőhöz ment, és lenézett a járatba.

– Nekem sem tetszik a dolog – mondta halkan. Christie bólintott.

– Nincs is benne semmi szép.

Ripley amolyan minden mindegy egykedvűséggel megrántotta a vállát.

– Rendben van – mondta. Mély lélegzetet vett, és a víz alá merült.

A tartályok időközben kiürülhettek, mert a mennyezetről egyre vékonyabb sugárban folyt a víz. Egy fél perc sem telt bele, és a csordogálás csöpögéssé szelídült.

Senki sem szólalt meg, senki sem mozdult. Némán figyelték azt a helyet, ahol Ripley alábukott. Vajon mennyi ideig bírja ki egy ember a víz alatt?

A Call mellett álló Distephano az övtáskájába nyúlt, elővett egy védőburkot, és gondosan a fegyvere tárára húzta. Christie minden mozdulatát figyelte.

– A tiédre sem ártana egy – mondta a katona a fekete óriásnak és sziámi ikertestvérének. Christie felemelte a fegyverét.

– Ez egyszer használatos. Bírja a vizet. Distephano érdeklődve közelebb hajolt.

– Egyszer használatos? Hallottam már róla. Hány golyó van a tárban?

– Húsz – felelt Christie. A kalóz és a katona megtalálta a közös beszédtémát. – Robbanómagvas lőszer. Kis kaliberű, de így is bazi nagy lyukat üt.

Distephano elismerően bólintott.

– Nem semmi!

Christie folytatta a kiselőadást; a társalgás a jelek szerint csillapította az idegességét.

– A merénylők meg hasonlók egyszerűen imádják az ilyen stukkereket. Tudod miért? Mert a meló után egyszerűen eldobhatják, és kész. A hagyományos fegyverektől az ember nem szívesen válik meg. Főleg akkor nem, ha megkedvelte. Érted?

A fekete óriás rájött, Distephano nem értheti, mire gondol. A srác hivatásos katona volt, az igazságért harcolt, meg a hazáért, meg hasonlókért. Nem kerülhetett olyan helyzetbe, amikor az a legcélszerűbb, ha az ember gyorsan megválik a stukkerétől.

Kényelmetlen csend. támadt. Egyikük sem tudta, mit mondhatna.

A Christie hátához szíjazott Vriess egyre a mennyezetet fürkészte.

Call a halk vízcsobogáson kívül semmit sem hallott. Egyre idegesebb lett. Ripley már túlságosan régen volt távol... A hideg vízbe dugta a kezét, és az arcára löttyintett egy keveset.

Hirtelen jókora buborékok pattantak a vízfelszínre. Az izmok megfeszültek, a fegyverek csöve a feltételezett cél felé fordult. Lassan teltek a másodpercek. Kipukkant az utolsó buborék.

Semmi mozgás. Némaság.

A következő pillanatban, közvetlenül a feszülten figyelő társaság előtt Ripley bukkant ki a víz alól. Társai ijedten hátrább szökkentek. Ripley kétségbeesetten kapkodott levegő után.

– Találtam egy ajtót – zihálta, amikor végre beszélni tudott. – Jó húszméternyire innen. Be volt zárva. Eltartott egy ideig, míg kinyitottam. Nem mentem tovább, de azt hiszem, onnan már nincs messze a járat vége.

Call végignézett az embereken.

– Kit kell külön figyelmeztetnem, hogy vegyen mély lélegzetet? Páran elmosolyodtak.

– Christie – szólalt meg Vriess. – Megtennél egy szívességet? Ha átérünk a másik oldalra, ne kezdj háton úszni, jó?

Az emberóriás halk vihogással felelt. A csapat tagjai teleszívták a tüdejüket levegővel, és követték a víz alá bukó Ripleyt.

Hillard és Johner merült le utoljára. A víz alatt elég rosszul lehetett látni. Nem mintha zavaros lett volna, de a hajó aljában alig néhány világítótest maradt működőképes, így a folyosó jó részét félhomály borította. Hillardnak nem tetszett a dolog, de abban sem volt biztos, hogy szeretne reflektorfényben fürdeni. A hajófenék hatalmas kiterjedésű labirintus volt, a látótávolság így normális esetben sem lett volna valami nagy. Hillard az előtte úszó Wrent figyelte. Nem bízott a tudósban, akinek annyi előnye volt velük szemben, hogy ismerte a hajó felépítését.

Befordultak egy sarkon. Még mindig jókora távolságot kellett megtenniük. Hillard tüdejét egyre jobban feszítette a bent tartott levegő. A mellette haladó Johner egyenletesen tempózott. A férfi hirtelen hátrafordult, azután előrenézett, majd ismét visszakapta a fejét. Lelassított, lemaradt. Hillard is visszalesett.

Kis híján kinyitotta a száját, hogy felordítson. A hátuk mögött két idegen közeledett. Olyan fürgén úsztak, akár az angolnák, hosszú farkuk uszályként követte testüket.

Johner szeme tágra nyílt a rémülettől. Villámgyorsan csőre töltötte a fegyverét, és lőtt. A fegyver visszarúgott – ez az erő elég volt ahhoz, hogy előrébb lökődjön a vízben.

A speciális lövedék keresztülszáguldott a vízen, és telibe kapta az egyik dögöt. A robbanótöltet megtette a magáét: az idegen teste széthasadt. A víz letompította a robajt, az egész egy tompa puffanásnak hallatszott.

A másik rendületlenül közeledett.

Johner pánikba esett. Vadul kapálózva, torpedóként elszáguldott előbb Hillard, majd Ripley mellett. A klónozott nő hátralesett, és meglátta a szörnyet. Még néhányan megfordultak. Kitört az általános hisztéria. Egyedül Ripley őrizte meg a nyugalmát. Intett Hillardnak, ússzon tovább – a mozdulat teljesen felesleges volt, a kalózhajó pilótáját nem kellett biztatni.

Ennek a Ripleynek semmi baja sincs idelent, gondolta veszett tempózás közben. Úgy viselkedik, mintha nem is kellene lélegeznie. Az ő fejében viszont egyre hangosabban üvöltött egy hang. Levegőt! Levegőt!

Hillard látta, hogy Purvis és Distephano ijedtében vizet nyelt. Mind a ketten fulladoztak. A szörny egyre közelebb ért. Ripley még mindig az úszók felé fordult, és egyfolytában integetett, hogy igyekezzenek.

Hillard rádöbbent, hogy társai mind lehagyják, egyre távolabb kerülnek tőle. Nem bírom tovább! Levegőt kell vennem. Ez a dög... mindjárt utolér!

Megpróbálta kiverni a fejéből a gondolatot. Most nem foglalkozhatott ilyesmivel, minden energiáját a karjába és a lábába kellett irányítania... Mégis elkövette azt a hibát, hogy hátralesett.

Az idegen már egészen közel volt, már csak két karhossznyi távolság választotta el a pilótától. Kivicsorította agyarait. Hillard, amikor hátrapillantott, meglátta a víz alatti homályos fényben fémesen csillogó fogakat és a felgyorsuló ritmusban csapkodó farkat.

Hatalmába kerítette a pánik. Nyelt egy hatalmas korty vizet. Fulladozni kezdett. Nem igaz! Még vadabbul, még kétségbeesettebben tempózott.

Erős, nem emberi ujjak fonódtak a bokája köré.

Önkéntelenül felsikoltott, kieresztve a tüdejéből a benntartott levegőt. Mély lélegzetet akart venni, hogy a következő ordításkor legyen mit kiadnia magából, ám levegő helyett víz áramlott a szervezetébe. A hatalmas, erős kezek bilincsként tartották a lábát; már a derekát, a törzsét is elérték, már...

Az idegen lény halálos ölelésben magához szorította a pilótát. Hillard vonaglott, rugdalózott, de mindhiába. Látta, hogy társai eltávolodnak tőle a sötét vízben. Magára maradt. Megfordította a fejét, hogy szembenézzen a borzalommal, amit víz alatti szeretője tartogatott a számára.

Hillard lemaradt! Odaveszett! – gondolta Call, miközben átvergődött az ajtón, és meglátta a liftaknából leszűrődő fényt. Hány embert fognak még elveszteni a dögök miatt? Lehet, hogy egyenként levadásszák őket, és végül az utolsóval is végeznek? A hajó pedig folyamatosan, megállíthatatlanul halad a Föld felé... Hát tényleg nem lehet megakadályozni a katasztrófát?

Call kétségbeejtőnek ítélte a helyzetet, egyelőre azonban nem adhatta fel a reményt. Csak szépen, lassan, fokozatosan. Ki kell jutnunk a víz alól!

Nagyot rúgott, és rakétaként száguldott a víz felszíne, a levegő, a fény felé. Ám mielőtt kibukkant volna, valami erős, átlátszó, rugalmas anyagba ütközött.

Mi a?...

Nekinyomta a fejét, a kezét. Egy kicsit sikerült feljebb nyomnia, de nem eléggé. A levegő, az áldott levegő még mindig legalább egy arasznyira volt tőle. Lehet, hogy az idegenek tették ide ezt az izét? Ők feszítették ki ezt az átlátszó hártyát? De miért? Call megfordult, és rugdalni kezdte.

A többiek közben utolérték, és csatlakoztak hozzá. Kínlódva próbáltak áttörni. Néhányan csak arra voltak képesek, hogy hozzátapadjanak, és utolsó erejükkel karmolni, ütni kezdjék.

Call hátrahajtotta a fejét, és felnézett. Jó húszméternyire tőlük egy lift függött az aknában. Az alja fényes, csillogó fémlap volt. Ebbe a tükörbe nézett, és... meglátta, mi vár rájuk, ha kijutnak a vízből, és megpróbálnak felmászni a liftaknában.

A víz fölött keskeny falpárkány futott végig. Az idegenek ezen a peremen helyezték el tojásaikat.

Callt azonban nem érdekelte, mi lesz akkor, ha kijutnak, csak arra tudott gondolni, hogy mind megfulladnak, ha nem kapnak levegőt. Ruhája ujjába nyúlt, és előrántotta a rugós kését. A penge megolvadt ugyan, de egy ujjnyi darabon nem vesztette el az élét. A hártyába döfte az acélt, kis lyukat fúrt bele, azután vad mozdulatokkal, minden centiméterért megküzdve, vágni kezdte. Johner és Christie a lyukba dugták a kezüket, és húzni, rángatni kezdték az anyagot, ám hiába erőlködtek.

Call a szeme sarkából látta, hogy a katona, Distephano, nem bírja tovább, teste egyre jobban elernyed. És valahol mögöttük ott van az a bestia...

Hirtelen Ripley jelent meg a hártyával küzdők között. Félrelökdöste társait, mindkét kezével megmarkolta, megfeszítette izmait, és jókora rést tépett rá. A menekülő csapat tagjai egyszerre bukkantak ki a víz alól. Tátott szájjal, lihegve, prüszkölve és köpködve megpróbáltak minél több levegőt magukba szívni. Ripley közvetlenül Call mellett zihált. A fiatal nő furcsa módon megkönnyebbült, amikor látta, hogy a klónnak is vannak emberi szükségletei.

Call kipislogta szeméből a vizet, és felnézett a lift aljára. A fémtükörben meglátta, hogy az egyik tojás lassan, nedvesen kinyílik. Egy soklábú, groteszk formájú valami katapultált robbanásszerűen a belsejéből. Az óriáspókhoz hasonlító hosszú ujjú lény undorító cuppanással Ripley arcára vetette magát. Purvis velőtrázó hangon felsikoltott. Ripley lebukott a víz alá. Call utánanézett, tekintetével megpróbálta követni, ám Ripleyt magába szippantotta a vízmélyi sötétség. Amikor utoljára látta, a klón az arcára kapaszkodó szörnyeteggel birkózott.

– Szent szar!... – Johner sziszegve felnézett a liftre. A fémtükörben meglátta az- egyenként felnyitó tojásokat és a belsejükben cuppogó hangokat hallatva mozgolódó póklábúakat. – Csapda! – ordított torkaszakadtából. – Csapdába csaltak minket a rohadékok! A víz alá! Mindenki! Bukjatok le! – Lemerült.

Társai gondolkodás nélkül követték példáját.

A fulladás talán jobb, mint a csapda? – gondolta Call, aztán megértette a dolgot. Akár átjutunk a hártyán, és tátott szájjal levegő után kapkodunk, akár a víz alatt maradunk, míg elájulunk, nekik mindegy. Egyenként összeszednek minket. Bármit csinálunk, mindenképpen az övék leszünk.

Az újra a víz alá kényszerült társaság kétségbeesetten nézett körül; fogalmuk sem volt róla, merre menjenek. Call már nem látta Ripleyt, a távolban – ami valójában nem is volt olyan távol – azonban felfedezte a feléjük úszó idegent, Hillard lemészárlóját. Amikor a dög meglátta a víz alatt tétovázó embereket, felgyorsított.

Christie is észrevette a lényt. Felnézett a teherliftre, az alján lévő fémlapban szemügyre vette a rájuk váró, némán gubbasztó tojásokat, és megmarkolta gránátvetőjét.

Minden csendben történt, csak a víz bugyborékolt körülötte. Beállította a fegyver lőtávolságát, felemelte a csövét, és megcélozta a tojások tükörképét.

Lőtt.

A gránát kivágódott a vízből, és a mennyezeten végigfutó csövön megpattanva, cuppanó hangot hallatva, az egyik tojásra pottyant. A robbanás ereje még a víz alatt is megrázta az embereket.

Christie kilőtte a második, majd a harmadik és a negyedik gránátot. A halálos lövedékek egymás után felrobbantak, elpusztítva a várakozó tojásokat. Erejük szétvetette, masszává változtatta a pókszerű lényeket, testük cafatait freskókként a falakra mázolta. A negyedik robbanás után jelzett társainak, hogy vége, nyugodtan kiemelkedhetnek a víz alól.

Call a feléjük úszó idegenre nézett. A dög mintha figyelt volna valamit... De mit? És hol lehet Ripley?

Elviselhetetlennek érezte Ripley elvesztését. Bánatát tovább fokozta, hogy a nővel éppen egy nyamvadt arctámadó végzett. Amikor kibukkant a víz alól, segített Christie-nek és Johnernek kirángatni az eszméletlen Distephanót. Ezután – tulajdonképpen nem tudta, mit remél – néhányszor elkiáltotta Ripley nevét. Addig ordítozott, míg Vriess végül rászólt, fogja be a száját, mielőtt a liftaknába csődíti a pokoli lényeket.

Call az ajkába harapott, és engedelmesen elhallgatott. Égő szemmel Distephanóra nézett, és segített kipumpálni tüdejéből a vizet.

– Hé, emberek! – kiáltott Christie. – Gyerünk! Az a dög utánunk fog jönni! Húzzunk el innen gyorsan!

Call felnézett a liftakna falára, és meglátta a fülke mellett a magasba, a hajó közepébe vezető hágcsót. Distephanóra pillantott, aki köhögve lélegezni kezdett, majd az átlátszó hártya alatt sötétlő víz felé fordult.

A még mindig Christie hátára kötözött Vriess megérintette a vállát. Call felnézett rá. Arca elárulta, mit érzett a klónozott nő iránt.

– Oké, Call – mondta Vriess vigasztalóan –, erről ennyit. A katona jól van. Mennünk kell.

Call válaszolni akart, de torkán akadt a szó. Biccentett, és sereghajtóként követte társait.

Ripley megpróbálta letépni az arcáról a pókszerű lényt, amely viszont erőnek erejével a szájába akarta préselni implantációs csövét. Összeszorította a fogait; a cső képtelen volt áthatolni ezen a barikádon, ám a lény mégsem hagyta abba az erőlködést. Számára az életnek csupán egyetlen oka és célja volt, és e cél eléréséről akkor sem mondott le, amikor Ripley sorban lefejtette fejéről a lábait.

A nő minden erejét összeszedve harcolt az arctámadó ellen. Miközben a dögöt tépte, csavargatta, érezte, hogy teste leért a vízzel teli akna aljára. A szörny lábait már sikerült letördelnie, ám a hosszú farok még mindig a nyakára csavarodott...

Állkapcsát újra és újra összecsattintva belemélyesztette fogait. Miközben átharapta, szinte észre sem vette, hogy megsérült a nyaka. Amikor a dög végre lecsúszott az arcáról, tomboló dühében apró cafatokra szaggatta. Miután meggyőződött róla, hogy az életnek már szikrája sem maradt benne, felnézett és rádöbbent, hogy a kifejlett idegen lény, amely a víz alatt leselkedett a csapatra, most feléje fordul, és őt akarja megrohamozni, méghozzá legalább olyan elszántsággal, ahogy ő végzett az arctámadóval.

Habozás nélkül ellökte magát a padlótól, és rakétaként száguldott a vízfelszín irányába, teljes erővel úszott; megpróbálta lehagyni a lényt.

Amikor felbukkant, erős karok ragadták meg és emelték ki a vízből. Levegő után kapkodva, elhomályosult tekintettel, meglepetten nézett fel Johner csúf, sebhelyes arcára.

– Mögöttem van! – köpte ki a szavakat a szájába jutott vízzel együtt.

Johner a hágcsó felé taszigálta.

– Akkor felfelé!

Ripley egy pillanatra visszafordult. Az idegen lény éppen akkor emelkedett ki a vízből, amikor ő mászni kezdett. A vas hágcsófokok három oldalról körbefogtak egy vastag oszlopot. Ripley és Johner a többiek után siettek.

Ahogy még egyszer hátrafordult, Ripley csodálkozva látta, hogy az idegen nem mászik utánuk, hanem tengeralattjáróként a víz alá süllyed, és eltűnik. Más körülmények között talán örült volna, hogy ilyen könnyen megszabadult üldözőjétől – csakhogy a körülmények nem voltak mások. Gyorsan utolérte a csapatot. Egy másodpercre megállt. Tulajdonképpen miért siet ennyire? Aztán rájött: azt akarta, hogy Call tudja, épségben került ki az arctámadóval való összecsapásból.

Callt nem lepte meg, hogy elsőként Wren ért fel a párkányhoz. Distephano már korábban megmondta, melyik szintnél kell elhagyniuk a liftaknát, és a tudós igyekezett, hogy ő érjen fel leghamarabb. Callt tulajdonképpen nem érdekelte a dolog, hiszen mindannyian a lehető leggyorsabban a lehető legtávolabb akartak kerülni a vízben ólálkodó szörnyetegtől. Ha Wren esetleg még azt is tudja, hogyan kell kinyitni a liftajtót, egyenesen szuper a helyzet...

Wren a keskeny párkányon egyensúlyozott. Közvetlenül az ajtó mellett állt, amikor Call a nyomába ért. A tudós újra és újra lenézett a létrán kapaszkodókra, és közben beütötte a kódot az ajtó mellett elhelyezett panel billentyűzetén.

– Igyekezzen! – sürgette Call. Innen fentről nem látta, hogy az idegen üldözőbe vette-e őket:

– Beszorult! – ordított Wren. Öklével a panelre csapott. – A francba! Fegyvert! – A nő felé nyújtotta a kezét, de közben egyre a panelt meg a billentyűzetet nézte. A gesztus ugyanolyan volt, mint a sebészé, aki a műtőben valamilyen eszközt kér az asszisztensétől.

Call újra lenézett. Nem látta az idegent. Átnyújtotta Wrennek a kis revolvert, amelyet korábban Vriesstől kapott. Csak akkor jutott eszébe, hogy ostobaságot követett el, amikor felnézett Wrenre, és meglátta a fegyver rászegeződő csövét.

Hogy lehettem ennyire hülye? – villant át az agyán a gondolat. Túlságosan felkavarta Ripley eltűnése és a víz alól támadó idegen megjelenése... Igen, csakis ez lehetett a magyarázat.

Wren arcán gúnyos, kegyetlen és ugyanakkor elégedett vigyor jelent meg. Célzott és lőtt.

Call a mellkasa közepébe kapta a lövedéket. Ösztönösen a sebhez rántotta a kezét, és közben döbbenten Wrenre meresztette a szemét. Végtagjai érzéketlenné váltak, agya felmondta a szolgálatot, szervei hiábavaló igyekezettel próbálták folytatni megszokott működésüket. Tudata egyre jobban elhomályosult. Zuhanni kezdett, kődarabként hullott alá a liftaknában.

Hangot hallott, Vriess hangját. Valahonnan nagyon messziről érkezett.

– NEEE!

Elsuhant Christie és Johner, majd Ripley mellett...

Ripley? Ripley? Hát megúszta?

Keményen a vízbe csapódott. Süllyedni kezdett, ellebegett a felszín alatt leselkedő lény mellett. Az mozdulatlanul figyelte.

Ripley megúszta. Ripley megúszta, gondolta, azután...

Aztán már nem gondolt semmire.

Ripley látta a lezuhanó Callt. Megbénult a döbbenettől, és elcsodálkozott. Miért rázta meg ennyire az elvesztése? Lenézett, és látta, hogy teste a vízbe csapódik, alámerül, és a lesben álló idegen mellett a fenékre süllyed.

Valami megmoccant az elméje mélyén. Valami... Egy emlék?

Egy szőke kislány derékig vízben. A nevét kiáltja:

– RIPLEY! RIPLEY!

Rohan, hogy megmentse; rohan, hogy megelőzze a szörnyeket, lehagyja az időt.

– JÖVÖK! TARTS KI, NYUSZI! JÖVÖK!

Amikor azonban odaér, a víz közelébe jut, semmit sem lát. Semmit, csak egy műanyag babafejet, amely lassan lemerül a víz alá...

Éppen úgy, ahogy Call lemerült.

És sír, zokog, üvölt:

– MEG KELL MENTENEM! NEM HAGYOM, HOGY MEGÖLJÉK! ÉRTSD MEG, NEM HAGYHATOM...

Emlékezett a zokogásra, a szívszaggató fájdalomra, amihez foghatót csak akkor érzett, amikor a laborban meglátta a nővéreit, önmaga torz változatait.

Call eltűnő teste után nézett, és eszébe jutott az a víz alá merülő műanyag babafej.

Felnézett. Wrenre. A tudósra, aki létrehozta őt. Aki az ő megteremtésével kimondta a saját halálos ítéletét. Wrenre, aki hidegvérrel megölte Callt. Aki könyörtelenebbül gyilkolt, mint az idegenek. A tudósra, aki újra a billentyűket nyomkodta, hogy kinyissa az ajtót.

Ripley nem analizálta tovább az érzéseit. Elindult, felszáguldott a hágcsón, elsuhant Johner, aztán Purvis és Distephano, végül Christie és Vriess mellett.

Vriess hisztérikusan üvöltözött.

– Wren! Te mocsok! A kurva anyádat!

A mozgásképtelen férfi őrjöngve csőre töltötte fegyverét, és tüzet nyitott a tudósra, ám Christie hátára kötözve nem tudott pontosan célozni. Wren körül golyók fütyültek, de az ajtó hirtelen kinyílt, és a gyilkos kiugrott a liftaknából.

Ripley a következő pillanatban felért a párkányra. Az ajtó felé vetődött, ám elkésett: a fémlap már megmozdult, hogy visszacsússzon a helyére. A résbe dugta az ujjait, és megpróbálta kitágítani, de végül kénytelen volt visszarántani a kezét. Az ajtó döndülve bezáródott. Ripley felrikoltott – ugyanazt a perzselő dühöt érezte, mint az idegen lemészárlásakor. Öklével a fémlapnak esett, és ütötte, püfölte.

Hiába.

Közben agya egy hátsó zuga kitermelt egy gondolatot. Hát nem volt jobb, amikor még nem éreztél semmi ilyesmit?

– Vriess! – ordított Christie az eszelősen tomboló emberre. – VRIESS! Hagyd abba a lövöldözést! A végén még megsebzel valakit. Hagyd abba, haver!

A béna férfi valahogy felfogta a szavak értelmét, és engedelmeskedett. Christie érezte, a hátára kötözött test fokozatosan elernyed.

– Ó, a rohadt életbe, Christie! – zokogta Vriess. – Az a mocsok megölte Annalee-t. A kicsi Annalee-t...

– Igen, haver, megölte. – Christie furcsa gombócot érzett a torkában. – A lány harcos volt. Pokolian kemény. Sajnálom? haver.

Vriess megremegett. Christie remélte, nem a sírástól. Ha Vriess kiborul, éppen most... Attól félt, ő sem bírja tovább. Ezt pedig ebben a helyzetben nem engedheti meg magának. Addig semmiképpen sem, amíg kettejük súlyát cipeli.

Vriess teste hirtelen megfeszült.

– A kurva életbe, Christie! Mozogj, mozogj már! Mássz!

A fekete bőrű óriás hátralesett.

Az idegen kimászott a vízből, és majomügyességgel felfelé indult a létrán. A franc essen bele! Hát ez mindenhol képes mozogni?

Christie őrült gyorsasággal nekilódult, és vitte magával Vriesst is.

– Csinálnál végre valamit? – vakkantott hátra a nyomoréknak. Érezte, hogy Vriess felemeli a fegyverét. De nem sütötte el, hanem rázni, csapkodni kezdte.

– Beragadt! Az isten verje meg! Beragadt!

Christie egyik kezével eleresztette a létrát, és hátralőtt, de a hátára kötözött Vriess miatt nem célozhatott pontosan. A golyók az idegen feje fölött zúgtak el, és a szemközti falon gellert kapva a vízbe pattantak.

A szörny egyre feljebb ért, aztán megállt. Christie lenézett rá. A dög kitátotta a pofáját, és gigantikus kobraként jókora adag sűrű, savas nyálkát köpött rájuk.

Tökéletesen célzott. A nyúlós váladék Christie egyik szemét találta el. A fekete férfit annyira meglepte a dolog, a nyálkalövedék olyan erős, perzselő fájdalmat okozott neki, hogy mindenről megfeledkezve felüvöltött, és a szeméhez kapta a kezét.

A két ember zuhanni kezdett a rájuk váró lény irányába. Christie esés közben eszelősen marta, vakarta lassan-lassan szétmálló arcát.

Hirtelen nagyot rándulva megálltak, így Christie rákényszerült, hogy saját fájdalmán kívül mással is törődjön. Vriessnek zuhanás közben valahogy sikerült elkapnia az egyik hágcsófokot. A mozgásképtelen férfi felsőteste hihetetlenül erős volt, de vajon elég erős-e ahhoz, hogy meg tudja tartani kettejük súlyát? Christie megpróbálta rendezni gondolatait; megpróbált a túlélésre koncentrálni, és közben megfeledkezni a savról, amely lassanként szétmarta a bőrét, az arcát, sérült szemét. Rádöbbent, hogy egyik pillanatról a másikra terhet jelent Vriess számára. Szánalmas kolonccá változott...

Vriess a másik kezével is elkapta a vasrudat, de Christie az ép szemével látta, a lábuk alig valamivel a szörny feje fölött kapálózik. Vriess nagyot hördülve az erőfeszítéstől feljebb húzta magukat a hágcsón, ám az idegen felemelte a kezét, és hosszú ujjai satujába szorította Christie egyik lábát. A nagydarab ember felnyögött. Elgyn jutott eszébe. Meg Hillard.

Az idegen megrántotta a lábát. Olyan ereje volt, mint öt, talán tíz jól megtermett férfinak. Christie hallotta Vriess nyögését, érezte, barátja minden használható izmát megfeszítve szorítja a rudat.

Christie-nek hirtelen eszébe jutott Kawlang...

...ahol Vriess fölé hajolt, és megvizsgálta a gerincéből kiálló repeszdarabot. Valami iszonyatos, mocsaras helyen voltak. Vriess zokogva bömbölt:

– Menj innen! Hagyj itt! Te is meghalsz, ha nem hagysz itt! Elgyn a sebesültre vicsorgott.

– Befognád a pofád, Vriess? – Bólintott Christie-nek. Hillard megpróbálta Christie hátára emelni a sebesültet. Johner egész végig körülöttük toporzékolt.

– Ha miattad mind megdöglünk, te rohadék, kiszorítom belőled a lelket!

Már majdnem kijutottak a veszélyes zónából, amikor belerohantak abba az átkozott csapdába. Johner ott szerezte a sebet az arcára. Mindenért Vriesst tette felelőssé.

– Most örökre ronda leszek! Miattad!

Megmenekültek, de a kapcsolatuk sohasem lett olyan jó, mint annak előtte...

...Christie az egészből arra emlékezett a legtisztábban, hogy a hátára vette Vriesst, cipelte, és közben újra meg újra elismételte neki:

– Nem fogsz megdögleni, haver, amíg rajtam vagy, biztos nem. Csak figyelj, és nézd, mi van hátul. Csak fedezz, mással ne foglalkozz!

Furcsa, milyen gyorsan leperegnek az ember előtt az emlékei, milyen gyorsan dolgozik az agy, amikor pedig nincs vesztegetni való idő.

Az idegen újra megrántotta Christie lábát. A fekete férfi megesküdött volna rá, hogy a dög vigyorog, és csak játszadozik velük. Vriess zihálva szorította a rudat.

Most rajtam a sor, haver, gondolta Christie. Most nekem kell fedeznem a hátad. De... azt hiszem, pajtás, nem sok esélyünk maradt, és még sohasem éreztem ilyen rohadt nagy fájdalmat, soha, soha...

Az idegen ismét rántott rajtuk egyet. Vriess felnyögött. Christie érezte, hogy barátja keze lassan lecsúszik a hágcsófokról. Olyan tisztán érezte, mintha az ő keze lett volna.

Johner nem hitt a szemének, amikor látta, hogy Vriess elkapja a rudat, és mindkettejüket megtartja. Bámulatos mozdulat volt, de a dolog úgy festett, hogy kiürült a tár, amiben a kripli és Christie a szerencséjét tartotta.

Látta, hogy az idegen ráncigálja őket, játszadozik velük. És látta Vriess gyötrelmes arcát, ahogy kapaszkodni próbál, mert meg akar menekülni, és meg akarja menteni régi barátja életét is.

Gondolkodás nélkül cselekedett. Mindkét kezébe fegyvert fogott, lábát az egyik fémrúdba akasztotta, és hanyatt dőlt. Légtornászként, fejjel lefelé lógva célba vette a társai alatt feketéllő óriási koponyát, és lőtt.

A golyók elszáguldottak a két kínlódó férfi mellett, és a kemény, hosszúkás fejbe csapódtak. Egy másodpercig semmi sem mozdult, azután...

A szörny feje tompa puffanással robbant szét. Szövetcafatok és savas vér fröccsent szanaszét. A fémhágcsó néhány helyen sisteregve olvadozni kezdett, Vriess és Christie azonban csodával határos módon megúszta a záport.

– Elkaptalak, te mocsok! – bömbölte Johner. Fellendült, mindkét kezével megkapaszkodott.

Amint felhúzta magát, valami iszonyatos dologgal találta szembe magát. Az arctámadó a hágcsó egyik fokán lógott. Johner arca eltorzult a félelemtől, megremegett, és kis híján leesett. A pókszerű lény két fokra már rácsorgatott valami nyálkát. A hosszú ujjak szétnyíltak, a puhának tűnő test közepéből kinyúlt egy csápra emlékeztető nyúlvány...

Johner visítva felemelte a fegyverét, és szétlőtte az undorító férget. Amikor a test cafatjai aláhulltak, a hágcsóba kapaszkodva lihegett. Minden izma remegett.

– Megdöglött? – nyögte a függeszkedő Vriess.

– Igen – zihálta Christie. Az arcát maró fájdalom olyan erős volt, hogy alig bírta kipréselni a szavakat. – Megdöglött. Vége. – Iszonyúan kínlódott, mégis sikerült annyira megőriznie a józan eszét, hogy érezze: az idegen lény még mindig a lábába kapaszkodik. Rugdalózni kezdett, de nem tudta lerázni magáról. A szörny élettelen teste oldalra lendült. Döbbenetesen nehéz volt. Vriess ujjai fokozatosan lecsúsztak a vasrúdról. Nincs tovább. Kész...

Vriess lenézett, és rájött, mi történik.

– A francba, a francba, a francba... – motyogta véget nem érő litániaként.

Úgy, úgy, haver, gondolta Christie. Érezte, már nem sokáig képes megőrizni az öntudatát és azt is, hogy Vriess keze egyre lejjebb csúszik. Ennyi...

A fentebb kapaszkodó többiek rájöhettek végre, hogy mi történik. Christie hallotta Distephano káromkodását, hallotta Ripley kiáltását. Talán már elindultak lefelé... De már nem érhetik el őket időben. Tisztában volt azzal, mit kell tennie.

A zubbonya oldalzsebéhez emelte a kezét, és előhúzta a kését.

– CHRISTIE! NE! – Ripley éles hangon rikoltott. – A FENÉBE, NE!

Ez nem semmi! – gondolta a fekete férfi, miközben a kés pengéjét a hevederek alá dugta, amelyek Vriesshez rögzítették a testét. Sose hittem volna, hogy tudja a nevem...

Vriess megértette, hogy barátja mire készül.

– Haver, mit... mi az istent csinálsz? Christie! Ne! Neee!

Ne üvöltözz, pajtás! Ne pazarold az erőd! – gondolta Christie bosszúsan. A fájdalom annyira legyengítette, a lábába csimpaszkodó döglött idegen olyan nehéz volt, hogy alig maradt ereje a hevederek átvágásához. Mégis meg kellett tennie. Muszáj volt, mert különben mind a ketten meghalnak. Lehunyta a szemét, és összeszedte a maradék erejét.

Hallotta, hogy a barátai a nevét ordítják. Férfiak és nők üvöltöttek... valahol. A hevederek végre elpattantak. Christie és az idegen a liftakna alja felé zuhantak. A két test a falból kimeredő fémrudakhoz csapódott, majd a fenék fölötti párkányon csattant, ahonnan aztán lassan belecsúsztak a vízbe.

Amikor az iszonyatos teher, Christie és a döglött idegen leszakadt a testéről, Vriess megmarkolta a hágcsó fokát. A barátja meghalt, hogy ő életben maradhasson... Nem engedheti meg, hogy áldozata hiábavaló legyen! Nem adhatja fel! De hogyan tovább? Elgyn. Hillard. Call. És most Christie. Mind meghaltak.

De Christie azért választotta a halált, hogy megmentse őt! Élnie kell. Nem hozhat szégyent a barátjára, aki miatta, érte áldozta fel magát!

A zokogó Vriess emberfeletti akaraterővel, izmait pattanásig feszítve nekilátott, hogy felkapaszkodjon a hágcsón.