Tizenkettedik fejezet
Gyors léptekkel, de feszült figyelemmel haladtak át termeken. Johner haladt az élen, utána Distephano és Call következett. Ők ketten vállalták Vriess cipelését. Mögöttük Purvis ügetett. A sort Ripley zárta.
– Nincs már messze – jelentette be Distephano.
Purvis felsóhajtott.
– Hála istennek! Olyan fáradt vagyok már...
– Aha – nézett hátra Johner idegesen. – Eleget pihenhetünk, ha meghalunk!
Ripley egyik lába megcsúszott a padlón. Megállt és lenézett. Talpa alatt színtelen, kocsonyás massza csillogott. A többiek is észrevették a nyálkát, ha hamarabb nem, amikor beleléptek, mindenképpen.
Ripley legszívesebben futásnak eredt volna, de uralkodott magán. Lehajolt, és megérintette az anyagot. Hosszú, nyúlós csöppek hullottak ujjáról a padlóra.
Igen. Ők azok.
Purvis végignézett a társain.
– Ez valami rosszat jelent, igaz? Ripley hátrafordult, aztán előrenézett.
– A boly közelében lehetünk. – Ösztönösen érezte, hogy az idegenek a közelben gyűltek össze, bár fogalma sem volt róla, miért vagy honnan tudja.
– Nos, akkor más úton kell továbbmennünk – mondta Vriess türelmetlenül.
– Nincs más út – közölte Distephano. – Ez az egyetlen.
Johner már szinte remegett a félelemtől.
– Nem igaz! Baszódjatok meg, ha akartok, de nélkülem. Mert én nem megyek tovább ezen a folyosón.
– A katonának igaza van – mondta Call. – Láttam a hajó tervrajzát. Erre kell mennünk... Ha nem akarunk visszafordulni, és elölről kezdeni az egészet.
– Nekem tetszik az ötlet – jelentett ki Vriess. – Visszamehetnénk, és...
– Már nincs elég időnk – mondta Call szenvtelen hangon. Ripleyre nézett.
– Még majdnem kilencven percünk van! – kiáltott Johner. Call megrázta a fejét.
– Már nincs annyi.
– Ezt hogy értsük? – kérdezte Distephano. Johner előbb Ripleyre, majd Callra meredt.
– Mit műveltél, robot?
– Kopj le rólam! – modult rá Call.
Johner azonban már túlságosan felhergelte magát. Vádlón Ripleyre mutatott.
– Hé, ha itt akarsz megdögleni a tesókáiddal együtt, nincs kifogásom ellene. Én viszont úgy terveztem, hogy túlélem ezt a napot. Ha kiderül, hogy ez a műspinkó valami szart kevert – Callra bökött a hüvelykujjával –, akkor kinyírom! – Megfordult, és Callra nézett. – Kinyírlak! Fel tudod fogni a gépagyaddal, vagy inkább azt akarod, hogy...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, mielőtt lélegzetet vehetett volna, Ripley rávetette magát, és miközben egyik kezével az állkapcsát szorította, a másikkal megfogta a nyelvét. Johner képtelen volt beszélni, meg sem tudott szólalni. Ripley közel hajolt a csúf archoz.
– Csodás nyakláncot lehetne csinálni belőle! – morogta, és fenyegetően megrántotta a férfi nyelvét.
Aztán eleresztette. Johner becsukta a száját, és nem nyitotta ki újra.
Ripley a katonára nézett.
– Milyen messze van a dokk?
– Úgy százméternyire.
A hátralévő szakasz üresnek látszott, de...
– Szóval? – kérdezte Vriess fáradtan. – Mi lesz?
Egymásra néztek. A tekintetek elárulták, mit éreznek. Nincs más lehetőség, meg kell próbálni.
Anélkül, hogy összebeszéltek volna, Call és Distephano felkapta Vriesst, és a csapat rohanni kezdett a folyosó vége felé. Nincs más lehetőség!
Ripley hátul maradt. Szorosan a többiek nyomában futott, de időnként visszasandított. Aztán hirtelen...
Megérezte őket. Szinte látta őket. A szeme mögött, az agyában jelentek meg. A lelkében. Felbukkantak és közeledtek. Érte jöttek, hogy magukkal vigyék.
Megtántorodott, megpróbált tovább futni, de képtelen volt felemelni a lábát. Fél térdre roskadt.
A robot Purvis gondjaira bízhatta Vriesst, mert hirtelen Ripley mellett termett.
– Ripley? Ripley? – rázta meg a vállát. – Mi a baj?
Az agyában visszhangzó iszonyatos rovarzümmögéstől szinte nem is hallotta Call hangját. Megrázta a fejét, kezét a fülére szorította. Arcát eltorzította a fájdalom.
– Rosszul... döntöttünk... – hörögte.
– Ripley!
– Hallom őket – zihálta a klón. Majdnem felzokogott. A fájdalom, az iszony letaglózta. Ahogy azok egyre szorosabb kapcsolatba léptek vele, kezdte elveszteni a józan eszét, emberi mivoltát. – A boly... Közel van. Pontosan alattunk...
Call a homályos tekintetű Ripleyre figyelt. Nem vette észre, hogy a nő lába mellett a padlóból kiesik egy szegecs.
– Hallom őket – nyögte Ripley. A szavak borotvapengékként karistolták a torkát. – Nagyon... nagyon közel vannak.
– Jézusom! – Call idegesen megrántotta a nő kezét. – Gyere!
Ripley azonban mintha a padlóhoz ragadt volna. A fájdalom és a félelem megbénította.
– Hallom őket... Őket és a királynőt!
Észrevétlenül kipottyant a második szegecs is.
– A... micsodát? – kérdezte Call.
Ripley rájött, Call semmit sem tud az idegenek családjának szerkezeti felépítéséről, de nem volt olyan állapotban, hogy előadást tartson.
– Fájdalmai vannak!…
Ripley hirtelen rádöbbent, közvetlen veszély fenyegeti. Valami megmozdult alatta. Lenézett.
Egy szörnykéz lökődött ki a padlólemezeket tartó rács alól. Megfogta az egyik lemez szélét, és lehúzta magához.
Amikor az idegen megbillentette a lemezt, Ripley megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, és csúszni kezdett. Megpróbált megkapaszkodni, de már csak a nyílás szélét markolhatta meg. Call utánakapott, ám túl későn mozdult. Ripley eltűnt a sötétben.
Call kis híján előrebucskázott, majdnem ő is lezuhant.
– Ripley! – sikította. – RIPLEY!
– Mi a franc történik itt? – Johner érkezett vissza Call mellé.
– Nem tudom! Nem tudom! – kiáltozott Call hisztérikusan.
– Ó, Jézusom! – nyögött Johner.
Vriess a lyuk mellé kúszott, és megmarkolta az előredőlő Call vállán az inget.
– Vigyázz, Annalee! Leesel! Vissza!
Callnak nem tűnt fel a férfi aggódó hangja. Minden figyelmét arra a fekete lyukra összpontosította, amely elnyelte Ripleyt.
– Tessék! – Distephano egy zseblámpát nyomott a robot kezébe.
Call előrehajolt, de semmit sem látott. Valahol nagyon messze furcsa fény világított. Hallott valami távolból érkező rikácsoló hangot, de nem Ripleytől származott. Felkattintotta a lámpát.
A kis fénykör az eleven poklot világította meg előtte. Call először azt hitte, egy feneketlen kígyóverembe bámul, egy viperafészekbe, de aztán rájött, hogy minden, ami a szeme előtt van, valamennyi feketén csillogó részlet hozzájuk tartozik. Az idegenekhez. Rengetegen voltak, mind együtt, egy rakáson. Egymás oldalához, hátához tapadtak. A tömeg egyetlen gigantikus, farkakból, karokból, lábakból és hosszúkás koponyákból álló masszára hasonlított. Mindegyik mozgott, kígyóként vonaglott, mintha megriadtak volna a lámpa erőtlen fényétől.
A hullámzó, rángatózó, élő massza közepén pedig ott volt... Ripley. Szétvetett tagokkal, a hátán feküdt. Leszorították, mozdulni sem tudott. Call látta, a szeme nyitva van, és dermedten néz. Rájött, Ripley nem látja őt, nem lát semmi mást, csak a rá váró jövőt.
Miközben Call és a többiek elborzadva meredtek rá, Ripley lassan lesüllyedt a vonagló testek hullámai alá. Úgy merült lejjebb, egyre lejjebb, mintha a feketeség mindent magába szippantó futóhomok volna. Csak süllyedt, süllyedt, míg végül...
Eltűnt a lények alatt, amelyeknek végre sikerült megszerezniük őt.
Ripley először megijedt, majd, ahogy lesüllyedt az idegen szörnyek eleven, pulzáló sokaságába, szétáradt benne az iszony. Amikor lejjebb, egyre lejjebb húzták, hozzádörgölőztek, átölelték, maguk közé fogadták, testét-lelkét hatalmába kerítette az eszelős félelem.
Ám az a benne lakozó lény, amely valójában nem volt azonos Ellen Ripleyvel, hamar kimászott a pánik feneketlennek tűnő verméből. Ekkor, a meleg, fekete testek között, valami határtalan közömbösség telepedett rá.
Ebben a nyugalmasnak tűnő pillanatban lecsukódott a szeme, elernyedt a teste, és tudata belebegett az álom burka mögé, ahol semmit sem kell érzékelni, semmit sem kell megérteni.
Megérkezett. Oly sokáig vágyott a boly gőzölgő melegére és arra, hogy érezze az övéi megnyugtató erejét. Amíg ide nem ért, a magánytól szenvedett, és csak álmában lehetett a többiekkel, csak öntudatlanul örvendezhetett együtt velük.
De megérkezett. Az övéi felépítették a bolyt, és most eljött az idő, amikor csatlakozhatott a harcosokhoz, és megkezdhette a királynő szolgálatát. Ezért élt, ez volt a célja.
Álmában a harcos, akit Ripleynek hívtak, meglóbálta a farkát, és mindent átsugárzott a királynőnek, amit érzett, tervezett, gondolt. És a királynő szeretet- és dicsérethullámmal jutalmazta alattvalóját. És közölte, mit kíván.
Call érezte az arcán végigcsorgó nedvességet. Agya egyik hátsó, logikusan gondolkodó darabkája feldolgozta az érzést, és levonta a következtetést. Úgy. Tehát a könnyképző mechanizmusa még működőképes...
Lehet, hogy ez az egész semmire sem volt jó? Hogy hiábavaló volt Ripley bátorsága? Hiába küzdött azért, hogy ember, hogy önmaga maradhasson? Ha igen, ugyan mit tehet egy sérült robot, hogy ne így legyen?
A gondolat irtózatos fájdalmat okozott neki. Rosszabb volt, mint amikor lelőtték.
A harcos a boly gőzölgő melege felé igyekezett. A biztonságot és erőt adó társak felé. Többé már nem nehezedett rá teherként az egyedüllét. A királynő megjutalmazta, ügyességéért abban a kegyben részesítette, hogy kiválasztotta. Ő volt az első, aki megszökött, ő szabadította ki a többieket. Ő szerezte meg az első testeket, amelyekből az újak kikeltek, amelyekből mind ehettek. És most a királynő új feladatot adott neki. Ismét szolgálatra szólította. Megszerezte Ripleyt, és most a bolyon keresztül a királynő elé vitte.
Tökéletes volt a boly, amit felépítettek. A királynő körül annyi harcos volt, amennyi bizton megvédhette. Aztán ott voltak körülötte az emberek is, a szánalmas és puha emberek, akik arra vártak, hogy táplálhassák az újakat, és testükbe fogadhassák a még újabbakat.
ÁM A HARCOSRA TEHERKÉNT NEHEZEDTEK AZ EMLÉKEK. A VÁRATLAN KÁOSZ – A SIKOLTVA ELPUSZTULÓ HARCOSOK –, A TŰZ. ÉS A RIPLEY NEVŰ EMBER, AKI SZILÁRDAN ÁLL, KARJÁBAN A SAJÁT KICSINYÉVEL ÉS HALÁLT, PUSZTULÁST ZÚDÍT A BOLYRA.
A harcos tudatát elárasztották a fájdalmas veszteség emlékképei. A képek semmit sem jelentettek, ugyanakkor mindent ezek jelentettek. Kereste a kapcsolatot az övéivel, és megtalálta – a bolyból kisugárzó erőt, biztonságot.
Az egy másik boly volt, egy másik idő. Most nem gondolhat ilyesmire. Most nem, hisz a királynője szolgálatra szólította.
A fegyvereik, az eszközeik ellenére az emberek újra a prédájukká váltak. Testükkel táplálták a harcosokat, testükből új élet fakadt. Erőszakkal kellett őket rávenni a szolgálatra. Mindig így volt. Mindig így lesz. Erőszakkal, tiszta és vad elszántsággal.
FELÉPÍTÉSŰNK TÖKÉLETES. MINDENNEL SZEMBEN ELLENSÉGESEK VAGYUNK.
A hatalmas harcos csapott egyet a farkával, és minden érzését, minden gondolatát, minden tervét átsugározta fivéreinek és királynőjének. Királynője, az anyja, szeretet- és dicsérethullámmal jutalmazta ezért. Közölte, mire vágyik. Ripleyt akarta, azt az embert, akit a harcos oly óvatosan tartott a karjaiban.
Nagyon óvatosan.
A királynő újabb szeretet- és dicsérethullámot küldött harcosának. És a tudást: ez az ember, ez a Ripley nevű test valamennyiük anyja. Az első test, amelyből élet fakadt. Az első harcos, akinek élnie kell, hogy mindezt felfoghassa, aki osztozni fog a többiek dicsőségében. A királynő ezt kívánta, és a hatalmas harcos végrehajtotta a parancsot: megszerezte Ripleyt. Mert Ripley a boly alapköve. Belőle származik minden. Az ő teste az újszülött bölcsője.
Az alvó Ripley magatehetetlenül vonaglott, és halkan, tiltakozón nyögdécselt. A harcos az arcára fújt, hogy melegítse, hogy levegőhöz juttassa. Vigyázott rá, ahogy egykor ő vigyázott mindenkire. A királynő pedig elküldte hozzá szeretet- és dicsérethullámait.
Call mozdulatlanul állt a lyuk mellett. Egyszerűen képtelen volt elfogadni a tényeket. Érezte, hogy a többiek egymásra néznek. Rájött, a történtek megváltoztatták őket. Valamilyen furcsa módon Ripley ereje, bátorsága tartotta össze a csapatot, és most, hogy Ripley nem volt többé, valamennyien elbizonytalanodtak.
Még Johner sem moccant, csak nyeldesett, mintha egy túlságosan nagy falatot akarna leerőltetni a torkán.
Vriess olyan bánatosan, olyan szimpátiával nézett rá, hogy Call érezte, azonnal ősszeomlana, ha viszonozná a pillantását.
Distephano összeszorított fogakkal nézett. A fegyverét markolászta, de olyan erővel, hogy elfehéredett a csuklója.
Mint már többször, most is Purvis volt az, aki először szavakat talált. Call valami örömfélét érzett, hogy magukkal hozták; az mindenesetre jó volt, hogy valaki megtörte a döbbenetüket.
– Mennünk kéne, kisasszony – mondta halkan. – A legtöbb, amit most már Ripleynek kívánhat: a gyors halál.
Valószínűleg meg is kapja a sorstól ezt a kegyet, amikor az Auriga beleütközik a Földbe. Akkor majd Ripley hosszú bolyongásáról végre hazatér.
Call még mindig nem bírt megmozdulni, képtelen volt elszakadni arról a helyről, ahol utoljára látta a nőt.
– Ez így nagyon nincs jól... – A szavak megakadtak a torkán, de most nem a hangképző egységében volt a hiba.
Purvis megfogta a karját, és magával húzta. A többiek előrementek. Purvis lassan a Betty felé vezette Callt.
– Ez így nagyon nincs jól... – ismételte Call a fejét rázva. Purvis felsóhajtott.
– Én is ezt mondom egész álló nap!
ÉBREDJ! MARADJ CSÖNDBEN! BAJBAN VAGYUNK.
Hallgatózott. Érzékelt. Valami történt. Nem álom. Valami valóságos.
Ripley mozdulatlanul feküdt a szörny karjában. A fény minimális volt, de ez nem zavarta. Halkan szuszogott, magába szívta a lény lélegzetét A meleg nedvesség biztonságosnak tűnt, de időnként kaotikus álomképek villantak át a tudatán.
A fagyálom biztonsága.
A késztetés, hogy megvédje sarjait
Az övéi ereje és társasága.
Önnön dühének ereje.
A gőzölgő boly biztonsága és melege.
A képek semmit sem jelentettek, ugyanakkor nagyon sokat jelentettek. Tudatalatti, a megértésen túli szinten felismerte őket. A részei voltak; annak a részei, ami és aki valamikor ő volt És most annak a részei, amivé válni fog.
Nyirkos, kényelmes melegben lebegett. El akart rejtőzni. Mormogást hallott, távoli hangokat, amelyek nem belőle származtak. Amelyek belőle eredtek. A hangok felerősödtek, elhalkultak; semmit sem jelentettek, mégis minden bennük volt Érezte a királynő jelenlétét, érezte azt a szörnyűséget is, amire vágyott.
Azután újra meghallotta a belső hangokat. Az egyik erősebb volt, mint a többi. Ezt az egyet mindig hallotta. Ez volt az, amire oly sokszor megpróbált visszaemlékezni. Ez volt az, ez a suttogás...
A MAMÁM MINDIG AZT MONDTA, NEM LÉTEZNEK SZÖRNYEK... VALÓDIAK SEMMIKÉPPEN. NEM IGAZ. LÉTEZNEK.
Ez a hang volt az, ami nem hagyta aludni, ami arra ösztönözte, hogy ébredjen fel. Ám tudta, ha engedelmeskedik neki, és felébred, az álmok mind valóra válnak. Fáradt volt, nagyon fáradt... Amikor azonban aludt...
NEM AKAROK ALUDNI. HA ALSZOM, ISZONYATOS ÁLMOKAT LÁTOK...
Álmában megérintették. A szörnyek, a valódiak. A mozgó, lélegző, rikácsoló, álmodó, tervezgető, várakozó bestiák.
Megremegett.
Tökéletes organizmusok voltak, és csak egyetlen céljuk volt.
FELÉPÍTÉSÜK TÖKÉLETES. MINDENNEL SZEMBEN ELLENSÉGESEK.
Halkan felnyögött.
Egy idealista fiatal nő megmutatta neki az árnyékot, ami valaha volt. Azt, amit a sors gyúrt belőle. De... vajon most mivé lett? Ellen Ripley talán, vagy csak egy szörny, amely legalább olyan groteszk, mint...
TE LEGALÁBB FÉLIG-MEDDIG EMBER VAGY! ÉN PEDIG CSAK...
JOBBAN SZERETEM, HA MESTERSÉGES SZEMEMNEK NEVEZNEK...
Lassanként felfogta azt, ami körülötte, rajta kívül történt. Valamit, ami vele történt. A szeme megmoccant, információkat gyűjtött.
Iszonyatos gyermekei végül mégis eljöttek érte. Mindenhol ott voltak. Ölben cipelték. Üdvözölték.
A többiek azonban eltűntek Az emberek. Azok, akik olyan sokat és olyan keményen harcoltak, hogy megvédjék, hogy megmentsék. Elválasztották tőlük, elszakították tőlük. Tudatának egy része megkönnyebbült ettől. Tudatának egy része dühödten tombolt emiatt. A bestia karjaiban heverve e két érzés között ingadozott.
Egy szőke kisgyerek képe jelent meg az agyában. Úgy nézett ki, mint valami rajzfilmfigura. A rajzolt alak fokozatosan valódi gyermekké változott. A kép kitisztult. Az ő kislánya? Nem, nem az övé...
DE IGEN, AZ ENYÉM!
Agyában kaotikus emlékek kavarogtak.
A boly gőzölgő melege. Az övéi ereje, a biztonság, amit nyújtanak. Az egyedüllét és a vágy, hogy megtalálja...
Kicsiny, erős karok fonódtak a nyaka köré. Kicsi, erős lábak kulcsolták át a derekát. Mindenhol káosz uralkodott. A harcosok felsikoltottak és meghaltak. Tűz lobogott.
TUDTAM, HOGY EL/ÖSSZ ÉRTEM...
Zavartan pislogott, agyában emléktöredékek, képszilánkok, ösztönök kavarogtak, egymástól megkülönböztethetetlenül, szétválaszthatatlanul. A veszteség fájdalma, a szédítő, testet kifacsaró veszteségé... Fájdalom és gyász árasztotta el az elméjét, az egész testét. Semmit sem jelentett, mégis ez jelentett mindent.
NYUSZINAK HÍVNAK. SENKI SEM SZÓLÍT REBECCÁNAK.
JÖVÖK, NYUSZI! JÖVÖK!
MAMI! MAMI!
Ripley kereste a kapcsolatot az övéivel, megpróbált rátalálni a bolyból sugárzó erőre és biztonságra, de hiába. Ez a hely maga volt a fájdalom, az iszonyatos veszteség. Üres volt. Kiégett.
Kábultan a hatalmas harcosra nézett, amely a karjai között tartotta. Ugyanazt a kérdést akarta feltenni neki, amit már a többiektől, az emberektől is megkérdezett. Azt a kérdést, amelyet soha senki sem fog megválaszolni.
MIÉRT? MIÉRT?
Miközben Nyuszi hangjának emléke gellert kapott golyóként pattogott az agyában, elhatározta, mindenképpen megszerzi a feleletet. Igen, kikényszeríti belőlük. Hiába nagyok, hiába erősek, hiába vadak és könyörtelenek. Ha kell, erővel szorítja ki belőlük.
A túlélők idegesen, gyors léptekkel, de sietség nélkül tették meg a Bettyhez vezető út hátralévő részét. Jelét sem látták az idegenek jelenlétének, nem találkoztak nyálkapocsolyákkal, savrágta lyukakkal. Semmit sem találtak. Minden meglepően nyugodt volt.
Vriess, amikor társai felvitték a hajóra, először boldog volt, hogy végre “haza"-térhetett, de rögtön ezután belezuhant a bánat mély kútjába. Ahogy Johner és Distephano beleültette a másodpilóta ülésébe, úgy érezte, mintha arcul csapták volna: minden Hillardra emlékeztette. A pilótaülés körül szétszórt tárgyakról, de magáról az ülésről is Elgyn jutott az eszébe. Kínlódva megszabadította magát az emlékektől. A múlton később is ráér majd rágódni; azután fog ilyesmivel foglalkozni, ha elhúztak erről az átkozott hajóról.
Feltéve, hogy egyáltalán sikerül meglépniük. Magára csatolta az ülés hevedereit.
– Mennyi idő kell még ahhoz, hogy kijussunk az űrbe? – kérdezte tőle Johner.
Vriess megnyomott néhány gombot, az egyik monitorra varázsolta az adatokat, gyors repülési tervet készített, és a megfigyelőablak mögött fénylő, egyre közeledő Földre nézett.
– Szükségem lesz Callra. Rá kell csatlakoznia a hajóra, hogy kinyissa a zsilipet, kioldja a mágneseket meg hasonlók miatt.
– Pár perc múlva belépünk a légkörbe – mondta Johner. – Ott már nehezebb lesz leválni.
Vriess bólintott, keze megállás nélkül mozgott a konzol fölött. Nem akart arra gondolni, hogy csak néhányszor irányította a hajót; nem akart arra gondolni, milyen kevés repülési gyakorlattal rendelkezik. A Bettyt mindig Hillard vagy Elgyn vezette, a tartalék ember pedig Christie volt. Ő a gépekért felelt, Johner pedig általában tedd ide, vidd oda munkákat végzett. Mindannyian ehhez a felálláshoz szoktak hozzá, és csak ritkán fordult elő, hogy szerepet kellett cserélniük. Most azonban nem akart erre gondolni. Most ő a pilóta. Nincs más választása, meg kell csinálnia.
A mellé lépő Call elterelte a gondolatait az idegesítő dilemmáról. Abbahagyta a kapcsolgatást, a robot szemébe nézett. Amióta ismerték egymást, egyszer sem fordult elő, hogy Call úgy tekintett volna rá, mint a legtöbb ember. Ő nem a nyomorékot, a kriplit látta benne. Úgy tett, mintha észre sem venné, hogy csak a tolószékével tud mozogni. Call mindig csak őt látta, az embert, Vriesst.
Vriess a csinos arcra bámult, és érezte, neki is így kellene gondolkoznia. Csak Callt kellene látnia, nem pedig a mellkasán tátongó lyukból kiálló huzalokat, nem a karjába épített csatlakozóaljzatot.
– Segítsek? – kérdezte Call halvány mosollyal. Vriess megkönnyebbülten biccentett.
– Ha megtennéd... Annalee...
Call a keresztneve hallatán felkapta a fejét. Gyorsan bólintott.
– Persze. Természetesen – mondta, és hozzálátott, hogy rácsatlakoztassa magát a hajó komputerére. Úgy dolgozott, mintha mindig ezt csinálta volna.
Vriess azonban nem a kezét nézte, észre sem vette a karján az aljzatot. Csak az arcát látta, a szép, formás, emberi arcot.
Ripley lassan magához tért, de úgy érezte, mintha a szédülés és a furcsa, émelygéssel társult kábulat mocsarának fenekén lenne. A szemét egy darabig még csukva tartotta. Nedvesen cuppogó hangokat hallott. Valami csöpögött. Valami csörgött. Valami nyöszörgőit. Emberi nyögés... Rovarzümmögés. És a szag...
Vér. Ürülék. Halál. Nedves, és forró, és nyirkos volt minden, olyan, akár egy trópusi mocsár.
Lassan mozdulni próbált; teste túlságosan ernyedt volt ahhoz, hogy azonnal engedelmeskedjen akaratának. Lehet, hogy beadtak neki valami szert? Hipnotizálták? Valami kemény, szilárd felületen feküdt. Hirtelen egy ragacsos csöpp hullott az arcára fentről. Összeráncolta a homlokát. A szédülés felerősödött. A csöpp érintése túlságosan kellemetlen volt – kinyitotta a szemét.
Az anyag az arcáról a padlóra csörgött, azonnal megkötött, és hevederként leszorította a fejét. Ripley felnyúlt, letépte magáról a szálat, azután gondolkodás nélkül a padlóhoz dörzsölte a kezét. Miközben ezt a mozdulatot végezte, pislogva körülnézett. Gondolkozni próbált. Megpróbálta megérteni, hol van és mi történik vele. Tudta, érezte, idegesnek, riadtnak kellene lennie, féltenie kellene az életét, de az agya nem volt elég tiszta ahhoz, hogy ilyen gondolatokat feldolgozzon.
Körbefordult a félhomályban. Nem volt egyedül. Emberek voltak körülötte. Legalább nyolc ember. A közelben, egy különös párkányon álltak. Ripley hunyorogni kezdett, és amikor a látása élesebbé vált, hirtelen rájött: az emberek lába alatt nincs semmiféle párkány. Karjukat, lábukat lekötözték, nyúlós szálakkal a tágas, henger alakú helyiség falaihoz ragasztották. Eszébe jutott valami. Call hangja. Mintha azt mondta volna, hogy valami mozgás van a hulladékgyűjtő tartályban. Kár, hogy akkor nem figyelt oda jobban.
A nyolc ember az óriási henger falához tapadt. Katonák voltak, és kutatók. Csapdába került gigantikus legyekként álltak, testüket félig begubózták.
Valahol már látott ilyesmit...
Az LV-426 valamennyi telepesét a falhoz ragasztották. Mellükben idegen lények növekedtek. Amikor világra jöttek, szétrobbantották az emberek mellkasát. Ezek a testek azonban sértetlenek...
Ripley megérintette a mellét. Bele nem ültettek idegen embriót. Tudna róla. Erezné. Lehet, hogy ezeket az embereket azért tartják itt, hogy később eleven inkubátorokká változtassák őket? A gondolatra összerezzent, de amikor újra körülnézett, kissé megnyugodott. A tartály belsejében nem voltak tojások. Ennek ellenére iszonyatos volt látni a ragacsos szálak közé ragasztott nyolc embert.
Elfordította tekintetét a lekötözött szerencsétlenekről, és amikor – most már tiszta tekintettel – újra körülnézett, meglátta őket. Az idegeneket. A hulladékgyűjtő tartály lejtős fenekén hevertek, leginkább a mocsárban hasaló alligátorokra emlékeztettek. Csakhogy az ő “mocsaruk" emberi vérből, ürülékből, testrészekből és saját mocskukból állt. Ripley a függőleges fal mellett, a lejtős padló legmagasabb pontján, az ocsmány tó partján hevert. Mozdulatlanul figyelte a harcosokat. Talán ezek felügyelnek a falhoz ragasztott emberekre? Lehet, hogy később ezek fogják előhozni azokat az iszonyatos tojásokat?
A homlokát ráncolva ismét körülnézett, és... meglátta őt. A királynőt.
Az óriási lény pontosan vele szemközt helyezkedett el, de a megjelenése olyan döbbenetes volt, hogy beletelt néhány percbe, míg egyáltalán felfogta, mit lát.
Ripley tisztán emlékezett rá, hogy egyszer, valamikor már látta. Akkor egy hatalmas, undorító tojócső csatlakozott a testéhez, amelynek kettős szerepe volt: pillérként alátámasztotta a szörnyet, és közben ontotta magából a tojásokat az LV-426 atmoszféraprocesszorának padlójára.
Most azonban valami egészen más látvány tárult Ripley szeme elé. A királynő szemmel láthatólag nem különbözött attól a másiktól, viszont testének végéhez nem csatlakozott tojócső. Az obszcén szaporítószervnek nyoma sem volt. Teste félig-meddig alámerült a hulladékgyűjtő tartály padlóján összegyűlt vér- és mocsoktóba. A bestia valószínűleg a tartály egyik sekélyebb részén helyezkedett el, vagy az alattvalói által szőtt nyalkaháló tartotta testét a mély fenék fölött. Az undorító anyagban idegen lények mozogtak; a jelek szerint a királynő táplálása és ellátása volt a feladatuk, mert ügyet sem vetettek a tartály falához ragasztott emberi testekre.
Ripley a szemét meresztgetve figyelt, megpróbálta felfogni mindazt, amit lát.
A nőstény szörnyeteg a hátán feküdt, lábait, farkát, karjait a tóba merítette. Feje megállás nélkül mozgott, hasa furcsán hullámzott. Talán fájdalmai vannak? És mi lehet az ott, a hasán?
Amikor Ripley végre megértette, mi történik a szeme előtt, testén végigfutott az iszonyat jeges hulláma. A királynő hasán vastagon kígyózó erek feketélltek. A testburok alatt valami mozgott. Valami, ami önálló életet élt...
A királynő ellátottá a pofáját, és dühödten felszisszent.
– Nincsenek tojásai – suttogta Ripley maga elé. – Nincsenek tojások, csak...
– A legfontosabb eredmény, amit eddig elértünk! – szólalt meg egy furcsán ismerős hang.
Ripley félt megfordulni, nem akart a hang tulajdonosára nézni. Mégis kénytelen volt megtenni. Ahogy felpillantott, a falhoz ragasztott tudósok és katonák között felfedezte dr. Gedimant. A férfi kiguvadt szemében különös tűz lobogott, látszott rajta, már csak egy hajszál választja el az őrülettől.
– Másodlagos reproduktív rendszer! – locsogott vidáman. – Aszexuális. Olyan, akár az emlősök módszere. Gazdatest nélkül!
– Ez... lehetetlen! – nyögött fel Ripley.
Gediman arcán széles vigyor jelent meg.
– Meg akartuk változtatni a reprodukciós rendszerét. Ki akartuk iktatni a tojásrakó funkciót, de nem jártunk sikerrel. – Felvihogott. – Ez a dög tojásokat rak, és közben kifejlesztette magában a másik funkciót is. Egyszerűen... csodálatos!
A királynő éles rikoltása hallatán Ripley összerezzent. Hátralesett a fájdalmasan vergődő, rikoltozva vonagló szörnyre. Az őt ellátó idegenek riadt hangokat hallatva hátrább húzódtak. Ripley már-már dallamosnak találta zümmögő rovarhangjaikat.
– De hogyan?... – mormolta zavarodottan.
– Genetikai keresztezéssel – felelte Gediman segítőkészen. Ripleyre nézett; szeme még jobban elkerekedett, szája eszelős vigyorra húzódott. – Az eredeti gazdatest DNS-ének felhasználásával.
– Ne!... – Ripley egyszerűen képtelen volt elhinni a magyarázatot.
– Nézzen rá! – horkantotta Gediman kárörvendően. – Ez itt nem más, mint maga! Ez a lény azonos magával!
Ripley lenyelte a rémület és a kétségbeesés könnyeit, és kényszerítette magát, hogy a királynőre nézzen. Agyában már csak egyetlen gondolat zakatolt. Ez az én... gyermekem!
A királynő hasa még jobban felpuffadt, majd megmozdult, hullámzani kezdett.
Ripley végre összeszedte magát. Lassan, kínlódva felállt – teste meglepően lassan engedelmeskedett akaratának. Ezzel sem törődött, izzadva felegyenesedett.
– Eltűnök innen. A franc az egészbe, én megyek! Gediman még mindig vigyorogva figyelte. Ahogy Ripley ránézett, a férfi ábrázatáról leolvadt a józanság utolsó árnyalata.
– Nem kíváncsi rá, mi következik ezután? – kérdezte mániákus vidámsággal.