Tizenötödik fejezet

A robot lélegezni sem mert, attól tartott, ha beszívja a levegőt, a dög eléri. Fogalma sem volt róla, hogyan kerülhetne ki a szorult helyzetből. A lény egyfolytában morgott és vicsorgott; mintha undorító és félelmetes hangjával akarta volna megfélemlíteni áldozatát. Ha ezt akarta elérni, sikerrel járt. Az egészben a legrosszabb mégis a szaga volt: testéből rettenetes bűz áradt.

Call elgondolkodott. Vajon mennyi ideig képes kitartani? Mennyi idő kell még ahhoz, hogy a szörny elérje a testét? És ami a legfontosabb: mennyi idő kell még ahhoz, hogy a pilótafülkében valakinek feltűnjön a hiánya?

Miközben az idegen kezét figyelte, látómezeje szélén megjelent két bakancs. Call pislogni kezdett. Szabvány katonai lábbelik. Distephano!

A katona nem láthatta meg a stabilizátor alatt kúszó-mászó szörnyet. Lehet, hogy nem is tud róla? Vajon látta a monitoron?

Az átkozott dög is észrevette Distephanót. Call biztos volt ebben, mert a feléje kaparászó ujjak és az egész förtelmes test egyszeriben mintha megfagyott volna. Nem mozdult. Várt.

Distephano óvatosan elindult, hogy átkutassa a félhomályos, kísérteties helyiséget. A gépek, a berendezések szorosan egymás mellett helyezkedtek el, alig maradt közöttük szabad hely. A mennyezetről lelógó láncok, a végükre akasztott fémhorgok időnként halkan megcsörrentek – a hang elég kellemetlen volt ahhoz, hogy megzavarja az ember gondolatait.

Hol az ördögbe lehet a kedvenc robotja?

– Call? – kérdezte halkan.

Hátborzongató mozdulatlanság, néma csend. Distephano óvatosan továbbment.

– Call? Itt vagy?

Hol lehetne, ha nem itt? – tűnődött. Mi oka lenne a robotnak arra, hogy bújócskát játsszon vele?

Óvatosan, jó katonához illő módszerességgel átkutatta a terepet.

Ahogy körbejárt, az idegen lassan, nesztelenül kihúzta kezét a stabilizátor alól. Call megkönnyebbült, de az érzést szinte azonnal felváltotta egy másik, amit beleprogramoztak: féltette a bajba került embert. Mert biztos volt benne, hogy a szörny Distephanóra fog támadni, és majdnem biztos volt abban is, mi lesz a katona és a nála százszor gyorsabb, ezerszer erősebb idegen lény harcának eredménye.

A Betty megrázkódott. Distephano szinte maga előtt látta a pilótafülkét, ahol Ripley és Vriess megpróbál uralkodni a hajó fölött. Mivel Call nem volt mellettük, hogy rácsatlakozzon a rendszerre, a két mondvacsinált pilótának mindent manuálisan kellett vezérelnie.

Distephano megtorpant. Végigfutott a hátán a hideg. Eszébe jutott valami. Lehet, hogy egy olyan izé bejutott ide? Lehet, hogy elkapta Callt? Mi más tarthatta vissza a csajt attól, hogy visszatérjen a pilótafülkébe? Bosszúsan körülnézett. A csarnokban több száz rejtekhely volt... Valami ősi, ösztönös félelem áradt szét benne, de erőt vett magán. Elvégre katona. Perez tábornok válogatott csapatának tagja.

Nyugodt, már-már közömbös mozdulattal csőre töltötte a fegyverét.

Előrébb lépett, és megállt az egyik óriási gép mellett. Könnyed mozdulattal a vállához emelte a fegyvert, és átnézett a célkereszten.

Ha egy olyan dög, ha egy olyan izé bejutott ide... Elgondolkozott. A hajón minden egyes embert kinyírtak. Ha az egyik itt van, visszarobbantom a pokolba, úgy éljek! Ennyivel tartozom a többieknek.

Visszanézett az óriási gépre, amely eltakarta előle a helyiség nagy részét. Biztos ez a stabilizátor, gondolta. Ez nem az Auriga. Ez egy kis hajó... és ebben a csarnokban lehetnek azok a cuccok, amik feltétlenül kellenek a működéséhez. A dögöknek pedig savas a vérük!

Ahogy a gondolat végére ért, Distephano megállt. Nem lőheti le az idegent. Itt semmiképpen. De ha muszáj lesz, akkor...

Sorra vette a lehetőségeit – nem volt túl sok –, és közben óvatosan megkerülte a stabilizátort.

Call agyában majdnem ugyanezek a gondolatok keringtek. Savas vér... Ha Distephano rálő a dögre...

A groteszk, rémálomba illő pofára nézett. Az undorító száj ismét vigyorra húzódott, az ajkak közül előbuggyant egy jókora váladékgöb. Azután...

Mielőtt Call bármit tehetett volna, mielőtt kiálthatott volna, az idegen lecsapott. Kétségbeesetten kikúszott a stabilizátor alól. Tenni akart valamit. Tennie kellett valamit!

A lény előrevetődött, kinyújtotta hihetetlenül hosszú karját, és megmarkolta Distephano arcát. Ugyanezzel a mozdulattal, mintha csak mellékesen tenné, kiütötte a katona kezéből a fegyvert.

– NE! – rikoltott Distephano, de többre nem maradt ideje. Hanyatt zuhant. A fegyver kiröppent a kezéből, és hasznavehetetlenül, elérhetetlen távolságban a padlóra zuhant.

Az idegen hatalmas tenyere befedte a katona arcát. Distephano velőtrázóan ordított. A szörny felegyenesedett, és felemelte áldozatát. Call tisztán hallotta a csontreccsenést – Distephano koponyája nem bírt ellenállni a nyomásnak. Az idegen az emberi fejbe mélyesztette karmait, könnyedén letépte a koponyatetőt, hogy kiigya belőle a vért, kiszippantsa az agyvelőt.

Call iszonyodva bámult. Ezt tudatosan tette, emberi módra előre kitervelte – gondolta.

Az idegen lassan feléje fordult. Az óriási, ajaktalan száj egyre szélesebb, csúfondárosabb vigyorra húzódott. A szörny... felröhögött. Lihegve, magas, vakkantó hangokat hallatva nevetett.

Call lába gyökeret eresztett. Moccanni sem bírt a döbbenettől.

Ripley csak félig-meddig fogta fel, mi történik a háta mögött, és hogy Johner még mindig a sérült vezetékek megjavításával kínlódik. Arra sem nagyon figyelt, amit Vriess kiáltott a sebhelyes arcúnak:

– A szervóhoz csatlakoztasd!

– Hé! – morgott vissza Johner. – Ez a te melód lenne! Én általában csak bunyózni vagyok jó.

Amikor azonban Vriess rácsapott a hajó belső kommunikátorának gombjára, és a mikrofonba ordított – Call! Ébresztő! –, Ripley felfigyelt.

Vriess nem kapott választ a robottól. Ripleyt aggasztotta a dolog. Callnak már régen vissza kellett volna érnie. Éreznie kellett a hajó bukdácsolását, és ebből megérthette, hogy a pilótafülkében szükség van rá. Ráadásul Distephano is elment... méghozzá piszok régen.

Azután... Ripley megérezte. A kapcsolat. Utolsó élő “gyermekének" telepatikus érintése.

Megremegett, kikapcsolta a biztonsági övét, és felpattant az ülésből. Hallotta, hogy Johner a háta mögött a nevét kiáltja. A szeme sarkából látta, hogy Vriess megmarkolja a vezérlőkarokat, és kínlódva megpróbálja irányítani a hajót.

Ripley agyának egy része felfogta, hogy egy gyakorlatilag irányíthatatlan hajón a Föld felszíne felé zuhannak, de elhallgattatta magában a hangot, amely arra ösztökélte, üljön vissza a pilótaszékbe. A Betty, az életben maradtak, a zuhanás – ezek közül most semmi, de semmi nem volt fontos a számára.

Elméletileg nem fordulhatott elő ilyesmi, de a gyakorlatban mégis bekövetkezett: Call agya egyszerűen képtelen volt feldolgozni az információkat. A mutáns idegen lény árnyékában állt, és végignézte, ahogy a szörnyeteg felzabálja Distephano agyvelejét. Nem tudott megmozdulni, nem tudott gondolkozni; semmit sem tudott tenni saját megmenekülése érdekében.

Így, hogy egészen közel állt hozzá, még hatalmasabbnak látta a bestiát. Call moccanni sem tudott, dermedten bámulta a rémisztő szörnypofát, arcába forró, vérszagú lehelet csapott.

Mielőtt bármit tehetett volna, az idegen megmarkolta a vállát, és feljebb, egyre feljebb emelte, a pofájához közelítette. A rettenetes száj kinyílt, a fogak egyre közeledtek.

Meg tudja tenni? – töprengett Call zavarodottan. Képes felfalni és megemésztem a processzoraimat, a mikrochipjeimet! Talán nem, de ezeknek az egységeknek a megsemmisülése ugyanolyan hatással lenne rá, mint egy valódi emberre, ha kitépik az agyvelejét.

Call lehunyta a szemét, és elmormolt egy utolsó imát.

Mintha válasz lenne a fohászra, becsapódott a pilótafülkébe vezető ajtó. A csattanást a csarnok fémfalai visszhangozták.

Valaki felkiáltott.

– Hé!

A Callt tartó szörny megmerevedett, azután bosszús morgással megfordult.

A lezárt, bereteszelt ajtó előtt Ripley állt, egyenes háttal, vállszélességű terpeszben. Testtartása végtelen magabiztosságról tanúskodott. A robot éles szeme azonban felfedezte arcán a fáradtság jeleit. Azok után, amiken keresztülment, nem is csoda, hogy kimerült. Az ő tűrőképességének is van határa.

Ahogy meglátta Ripleyt, az idegen morgása halk mormogássá szelídült.

– Nem engedhetem, hogy megtedd – mondta a nő halkan.

A bestia türelmetlenül csapott egyet a farkával. Gyorsan Ripley felé fordult, de nem eresztette el Callt, hanem pajzsként maga elé tartotta a testét. A robot pislogva próbálta rendezni gondolatait, beindítani az önvédelmi funkcióit. Nehezen ment a dolog; az, hogy az idegen reakciója ennyire emberi volt, tovább fokozta zavarodottságát.

Ripley sziklaszilárdan állt. Call szemébe nézett.

Biztos van valami, amivel segíthetek neki, gondolta Call kétségbeesve. A szörny egyre erősebben szorította, de még így is ezen járt az esze. Hirtelen meglátta Distephano padlón heverő fegyverét. Vajon Ripley meg tudja kaparintani?

Már eléggé eltávolodtunk a stabilizátortól, gondolta, de itt is elég sok szar van, ami fontos a hajó működéséhez... Mi történne, ha Ripley szétlőné, a pokolba küldené a dögöt? A hajó remegése elárulta, bejutottak az atmoszférába, és közelednek a talaj felé. Vajon meg tudják-e úszni a repülést, ha a szörny savas vére kárt tesz néhány fontos berendezésben? Call nem tudta a választ. Már semmit sem tudott. A gondolkodás is nehezére esett.

Az idegen vadul verdesett a farkával. Dühösen felszisszent, lehelete szélvészként süvített el Call füle mellett.

Ripley megvizsgálta a terepet. A halott katona fegyverére nézett, azután újra Callra pillantott.

Tudja, mi a helyzet, gondolta Call. Persze, hiszen már korábban is repült. Emlékszik. Talán még a gépek némelyike is ismerős számára.

Ripley arca kemény maradt. Call egyszeriben rájött, mi jár a fejében. Igen. Útban vannak a Föld felé. Egy szörnnyel a fedélzeten. Az sem számít, ha valamennyien elpusztulnak, ha a dögöt magukkal viszik a halálba... Ráadásul ahhoz, hogy megölje az idegent, Ripleynek keresztül kellene lőnie a robot testén, ez pedig nagyon fájó feladat lenne neki.

Call felélénkülve előredőlt, mintha így akarná meggyőzni Ripleyt, muszáj megtennie azt, amit mindketten helyesnek tartanak.

– Lőj! – kiáltotta szinte hisztérikusan. – Gyerünk, lőj már! Megszoktam az ilyesmit! – Nem érdekelte, hogy a golyók darabokra fogják szaggatni; már csak az volt fontos a számára, hogy az az átkozott bestia, amely a karmai között tartja, megszagolja a másvilág levegőjét. Nem érdekelte a halál. Elvégre ez a küldetése. Meg kell mentenie az emberiséget a gonosztól... Ez a gondolat segített.

Ripley azonban nem mozdult; Call csalódottan látta, meg sem kísérli felkapni Distephano fegyverét.

A hajó megrázkódott. Nem sokon múlott, hogy Ripley, Call és a vállát markoló dög nem zuhant a padlóra.

A pilótafülkében Vriess őrült iramban nyomkodta a gombokat, kattintgatta a kapcsolókat, hogy egyben tartsa a szétesőben lévő Bettyt. Tekintete a különböző műszerek és kijelzők között cikázott, de túlságosan sok dolgot kellett volna egyszerre végrehajtania. A monitorra azonban félt ránézni; nem akarta látni azt az izét, ami magához szorította Callt.

Hiába nem látta, az agya egyfolytában ezen járt.

Mellette Johner éppen olyan kétségbeesetten, de sokkal dühösebben küzdött a vezérlőkarokkal, hogy legalább szinten tartsa a megbolondult hajót.

Az éjszakai féltekéről átsuhantak a nappali világosságba. A pilótafülkére könyörtelen napsugarak zuhogtak.

– Közeledünk a felszínhez! – figyelmeztette Vriess a másodpilótáját.

– Mindjárt meglesz... – szűrte a szót Johner a foga között.

– Harminc másodperc a becsapódásig – közölte a komputer nyugodt hangon. Vriess csak most vette észre, hogy a Betty agya Call hangján beszél.

Az újszülött sziszegve, hörögve magához szorította a halálra rémült Callt. Ripley rádöbbent, hogy csak egy módon ölheti meg a szörnyet: ha azt teszi, amit a robot kért tőle. Fel kell kapnia Distephano fegyverét, és keresztül kell lőnie Call testét... Muszáj, ám ő éppúgy nem tudna véget vetni Call életének, ahogy annak idején Nyuszinak sem lett volna képes ártani.

De akkor mit tegyen?

A lényre meresztette a szemét, és megpróbálta leküzdeni egyre erősödő csüggedtségét. Minden fájdalmat okozott neki. Minden. Kimerült, elfáradt, legszívesebben lefeküdt volna, hogy meghaljon. Istenem – gondolta – miért nem heveredhetek le? Miért nem várhatom meg a halált?

Talán én vagyok csak igazán a robot, töprengett szédelgő fejjel. Egy robot, amelybe csak egyetlen parancsot programoztak: mindegy, milyen körülmények között, de menni, tovább csinálni. Szent isten, hogy mennyire gyűlölöm ezt az egészet!

Az újszülött dühödten hörgött, agyarai éppen Call feje fölött villogtak – ám nem harapott a prédába. Talán rájött, hogy Call nem ember, hogy nincs organikus agya, nincs hemoglobin a vérében? Lehet, hogy végre megérezte a robottest idegenségét?

Ripley agyába bevillant egy fájdalmas emlék: Bishopot szétszakítja a felbőszült királynő. Tudta, az újszülött éppen ilyen könnyedén végezhetne ezzel a robottal. Akkor és ott nem sikerült megmentenie Bishopot... Talán ez is közrejátszott abban, hogy képtelen volt rászánni magát Call feláldozására.

Valamit viszont tennie kellett. Mint mindig. Ez volt a feladat, amit a sors kirótt rá: ki kellett találnia a megoldást. Gyötrődő sóhajjal kinyújtotta a kezét, jelezve a megadást, és közben kényszerítette magát, hogy felvegye a telepatikus kapcsolatot az idegennel.

Van itt valami... rejtett gondolat... valami... Érzem...

Nem emberi, visszataszító, de ugyanakkor ismerősnek tűnő gondolattömeg sugárzott át a fejébe. Ripley erőt vett magán, és sikerült uralkodnia a testén. Nem remegett meg, amikor elkapta a lény pillantását, és a szemébe nézett. A szembe, amely pontosan olyan színű volt, – mint az övé.

A kapcsolat hideg volt, de erős. Düh és fájdalmas magány...

A boly megsemmisült. Mindenki meghalt. Egyedül vagyok.

Az újszülött magára maradt, egyetlen társa az előtte álló, hozzá képest parányi ember volt. Ripley egyetlen szempillantás alatt felfogta a lényeget, és rájött, ez az az utolsó kártya, az adu, amelyet ki kell játszania.

Nos, kicsikém, gondolta ironikusan, az összes anyukád közül egyedül én maradtam életben!

Segítőkészen kinyújtotta a kezét, agyát megtöltötte vigasztaló gondolatokkal. Lelki szemei előtt megjelent Ellen Ripley – a régi Ripley –, ahogy magához szorítja Nyuszit, a szőke kislányt, aki annyira bízott benne. Látta magát, ahogy a gyermek a teste köré fonja karját és lábát, tudván, hogy Ripley nem ereszti el, nem hagyja magára. Látta Nyuszit, aki a gyermekek rendíthetetlen bizakodásával hitte, Ellen Ripley visszamegy érte.

Felemelte a másik kezét is.

– Gyere – duruzsolta. – Igen, gyere!

Az újszülött lassan lecsillapodott. Már nem csapkodott a farkával, szorítása is enyhült.

Ripley látta, Call őt figyeli. A robot arcáról lerítt a zavarodottság.

Call nem mozdult. Képtelen volt rá. Az újszülött olyan váratlanul eresztette el, hogy a padlóra roskadt.

Ripley nem engedhette meg magának, hogy Call szemébe nézzen, hogy válaszoljon kérdő pillantására. Tekintetével sakkban tartotta az újszülöttet, szemével kényszerítette a szörnyet, hogy hagyja ott a robotot, ahol van, és lépjen közelebb hozzá. Amikor a monstrum csoszogva elindult felé, a szeme sarkából látta, hogy Call nesztelenül arrébb mászik.

Igen, gondolta. Ez az!

Agyában felbukkant egy újabb emlékkép, amelyhez hang is társult. Fuss! Bújj el! Valamikor régen ezt kiáltotta Nyuszinak... A legszívesebben most Callt is erre biztatta volna, ám a robot még mindig túlságosan közel volt az újszülötthöz.

– Menj ki – mondta Ripley anélkül, hogy Callra nézett volna, majd az újszülött elé ment. – Gyere csak, gyere – gügyögött a szörnynek kitárt karokkal.

Két lépés. Három. Az újszülött már egészen közel, karnyújtásnyira került Ripleyhez. Call egyre messzebb mászott. Ripley még mindig széttárt karokkal állt. Elméjét nyitva tartotta, és egyre az agyában lévő anyaképet sugározta a szörny felé. Az idegenek királynőjére gondolt, amely megérintette mutáns gyermekét, mielőtt az cafatokra tépte a testét.

Vajon ez a bestia képes egyáltalán felfogni, mi a szeretet, a bizalom? Ripley kisöpört az elméjéből minden zavaró gondolatot, csak azt az egyet tartotta meg, amelyet át akart juttatni az újszülött fejébe. Mozdulatlanul állt, testtartásával, egész lényével engedékenységet, alázatot sugárzott magából. A lény még közelebb lépett. Ripley visszafojtotta a lélegzetét.

Az újszülött halk hangot hallatott – mintha fájdalma lett volna. Mintha szüksége lett volna valamire. Ripleyt meglepte a gyermekinek tűnő nyöszörgés. Felnézett. A halálfejen, a förtelmes arcon nyoma sem látszott érzelmeknek, mégis érezte, mi bántja az újszülöttet. Magány. Egyedüllét. Elhagyatottság...

Ripleynek eszébe jutott, milyen gesztussal “üdvözölte" az újszülöttet a bolyban, és milyen kedvesen bánt a Call nevű robottal, aki azért érkezett az Aurigára, hogy végezzen vele... Felemelte a kezét, és lassan, szelíden megsimogatta a szörny hosszúkás fejét.

A háta mögött mászó, a pilótafülke ajtaja felé tartó Call iszonyodva, ugyanakkor csodálkozva bámult a két lényre, amelyek ugyan idegenek voltak egymás számára, genetikai szempontból mégis szorosan összetartoztak. Ripley újra és újra végigsimított a bestia koponyáján. Az újszülött kinyújtotta kígyószerű nyelvét, és lenyalta a nő arcán végiggördülő verítékcsöppet.

Ripley némán tűrte a nyalogatást, és miközben agyában a szerető anyát ábrázoló képet rögzítette, elnézett az újszülött mellett, és körbepillantott a csarnokban. Közvetlenül a szörny mögött felfedezett egy közepes méretű megfigyelőablakot, amelyen túl már nappali világosság ragyogott. Tisztán látszott: a Betty egyre közelebb kerül a bolygó felszínéhez.

Nem hagyta abba az újszülött simogatását. Kezét szelíden végighúzta a kitüremkedő homlokcsonton, megérintette az állkapcsot, hozzáért az állhoz. A vékony, szinte észrevehetetlen ajkak ösztönösen felhúzódtak a fogakról. Ripley végigsimított az agyarakon. Az újszülött, miközben a nő arcát nyalogatta, kinyitotta a száját, és hagyta, hogy a puha kéz kíváncsian tapogatózó ujjai oda csússzanak, ahová gazdájuk szeretné.

Ripley az agyarak szélére tette, majd egy hirtelen mozdulattal a csontpengékhez nyomta a tenyerét. A szempillája sem rebbent a fájdalomtól. Amikor visszahúzta a kezét, a tenyere gyorsan megtelt vérrel. Vörös vérrel. Az ő embervérével.

Az újszülött szemébe nézett. Arca még mindig nyugodt volt, agya is engedelmeskedett akaratának. Széles mozdulatot tett, és a megfigyelőablakra fröccsentette a markában összegyűlt vért.

A vörös vércsomó tompa loccsanással csapódott az üveghez. Először semmi sem történt, de néhány másodperccel később az ablak anyaga sisteregve olvadozni kezdett. A savmarta lyukakból ritkás füst szállt.

Ripley a törékeny telepatikus szálat végigtapogatva megérezte, megváltozott az újszülött viselkedése. Eltűnt a gyermeki bizakodás, semmivé vált az egyedüllét dermesztő érzete. A lény fejében egyetlen gondolat örvénylett: árulás!

Teljes magasságában felegyenesedett, és fenyegetően felhördült.

Az újszülöttet megdöbbentette a Ripley nevű árulása. Ezek után már csak egyetlen dolog érdekelte: az, hogy az előtte álló, törékenynek látszó élőlény halála lassú és fájdalmas legyen. A hely, ahol voltak, folyamatosan rázkódott, remegett – az újszülött gyanította, hogy valamennyien komoly veszélyben vannak, de már ezzel sem törődött. Már semmi sem téríthette el szándékától.

Áldozata fölé magasodott, és előre élvezte a pillanatot, amikor fogai a vékony csontkoponyába hatolnak. Élvezetes lesz! Lassan fogja kiszívni az agyvelőt, hosszan ízlelgeti majd... Még az is lehet, hogy így sikerül megszereznie a Ripley nevű emlékeit. Csodálatos lesz, amikor majd a testből kicsurranó vér eloltja perzselő szomjúságát. Legalábbis egy időre.

Lassan, minden másodpercet kiélvezve, az újszülött kinyújtotta a nyelvét.

Ripley nem mozdult. Félt, de arca rezzenéstelen maradt.

Az újszülött kitátotta óriási pofáját. A nyelve – az a nyelv, amely egy perccel korábban még olyan szelíden nyalogatta, tisztogatta a nőt – obszcén módon előrelökődött. Ripley émelyegve látta, ahogy a csápszerű nyúlvány megkeményedik, és éppen olyan keménnyé válik, mint az idegeneké. A nyelv átalakult, és kicsiny, éles fogak jelentek meg a végén. Az új állkapocs szétnyílt; a kis fogak úgy csattantak össze, mintha erejüket próbálgatnák.

Ripley felnyögött. Az újszülött föléje hajolt, készen arra, hogy a homlokába döfje a nyelvét. A nő le akarta hunyni a szemét, de már ehhez sem volt ereje. Álmélkodó döbbenettel figyelte a lény átalakulását. Istenem, most segíts! – gondolta. Rádöbbent, hogy ez az első fohász, amelyet ebben az életében kiejtett a száján.

A nyelv végén fehérlő fogakról ezüstszínű váladék csörgött. A fogsor egyre közelebb került Ripley arcához...

A nő egész testében reszketett, mégsem próbált menekülni, mert tudta, az újszülött azonnal lecsapna rá. A mutáns mellett elnézve látta, Call végigkúszik a padlón, és megkaparintja Distephano fegyverét. Felnézett. A megfigyelőablak éppen az újszülött mögött volt. Közepét fokozatosan szétolvasztotta a ráfröcskölt vér. A levegőben égett plasztik bűze terjengett. Ripley sejtette, hogy a Betty időközben újra belépett a sztratoszférába. Már majdnem hazaértek…

Megdelejezve nézte a megfigyelőablakot és a közepén keletkező lyukat, mert nem akarta látni a szörny gyilkos nyelvét. Az agyában megváltozott a kép; már nem a régi önmagát látta, ahogy magához szorítja Nyuszit.

Emlékek érkeztek. A káoszról, az elszabaduló pokolról. Visítva haldokló harcosok. Tűz. És Ellen Ripley, ő maga, ahogy szilárdan áll, karjában a gyermekkel. Önmagát látta, amint halált és pusztulást ont a bolyra.

Az újszülött közelebb hajolt, hogy utoljára megcsókolja a Ripley nevű lényt, de... meghökkentette a mentális kapcsolatszálon keresztül érkező képek változása. A Ripley nevűben nem volt már semmi alázat, semmi félelem vagy bűntudat. Áruló lett. A belőle érkező képek – a boly elpusztítása, a halál – még jobban feldühítették az újszülöttet.

Felhördült, mielőtt lecsapott volna, majd...

Hangos durranás. Egy láthatatlan kéz megragadta, és maga felé húzta, egyre erősebben rángatta. Semmit sem tehetett. Mind messzebb és messzebb került a prédától, az árulótól. Nem értette, mi történik vele... Hogy fordulhat elő ilyesmi? Dühödten felordított. A Ripley nevű egyre távolabb került tőle.

A lény hátrarepült. Egyre gyorsabban úszott a levegőben. Azután valami keménynek ütközött. Eszelős üvöltéssel a Ripley nevű felé csapott. Képtelen volt felfogni, hogy csapdába ejtették. Pedig ez történt. Éppen most, hogy ennyire közel került az áldozatához!

Robbanás – a sav szétrágta a megfigyelőablakot. A lyuk körül füst örvénylett, apró tárgyak röpködtek a hirtelen támadt szélviharban.

Ripley látta, Call gyorsan reagál: megkapaszkodik a mennyezetről lelógó láncokba és kampókba. Ő is felnyúlt, elkapott egy láncot, és a melle köré tekerte.

Többtucatnyi apró tárgy száguldott keresztül az ablakra olvasztott lyukon. A sav még nem fejezte be munkáját, a nyílás egyre szélesebb lett, és nőtt a dekompressziós erő is. Az újszülött támadásra emelt karokkal hátrasodródott, az ablak felé repült.

Nekivágódott. Háta mögött megrepedt a plasztüveg maradéka. Ordított a fájdalomtól és a dühtől, de a kiszökő levegő ereje a fémkerethez préselte.

Ripley melléről leoldódott a lánc. A padlóra zuhant. A robot kinyújtotta a kezét.

– Gyere! – ordította.

Ripley megpróbált közelebb kúszni hozzá.

Az újszülött az űr erejével viaskodott, de csak annyit bírt tenni, hogy eltolta magát az ablaktól. Teste arrébb csúszott, a lyuk, amelyet eddig eltakart, ismét szabaddá válva még erősebben húzta magához Ripleyt.

A bestia fülsiketítő üvöltése még hangosabb lett. Vergődve megpróbálta elkapni a nőt, de hiába erőlködött. Ripley érezte, a lény gyengül, egyre zavarodottabbá válik, és rájött, hogy rövidke élete során először fél valamitől.

Talán a haláltól? – gondolta a nő. Nos, jobban tenné, ha megbarátkozna a pusztulás gondolatával.

Felnevetett, azután eszébe jutott valami. Vajon minek kell történnie ahhoz, hogy ne találjon humort egy ilyen őrült helyzetben?

Az újszülött elvesztette a légáramlattal vívott hiábavaló harcot. Hangos koppanással a még mindig táguló lyukhoz csapódott. Az ütéstől felhasadt a bőre, savas vére kifröccsent a felső atmoszférába.

A hajó megdőlt. Ripley közelebb csúszott az éles rovarsikolyt hallatva hadonászó szörnyhöz. Felkiáltott, és megpróbált visszakúszni a robothoz... Kicsit furcsa volt, hogy éppen attól vár segítséget, ami korábban merényletet akart elkövetni ellene, de tudta, a robotok elsődleges célja mindig a valódi emberek megmentése. Ezért léteztek, ezért építették meg őket.

A rég lepergett évek ködéből felbukkant egy emlék.

JOBBAN SZERETEM, HA MESTERSÉGES SZEMÉLYNEK NEVEZNEK...

AMI AZ ESÉLYEIKET ILLETI... HAZUDHATNÉK VALAMIT, DE... RÉSZVÉTEM.

Bishop is robot volt. Meg Ash is. Az egyik kész volt feláldozni az életét érte és a gyermekért. A másik meg akarta ölni, mert zavarta tervei végrehajtásában.

Ripley becsukta a szemét. Az emlékek olyan gyorsan pörögtek, a régi hangok olyan hangosan ismételgették a szavakat az agyában, hogy képtelen volt gondolkozni.

Az újszülött először semmit sem vett észre – kivéve persze a félelmetes erejű vákuumot, ami elrántotta a Ripley nevű, megsemmisítésre ítélt lény közeléből. Amikor azután irdatlan erővel a megolvadt ablakhoz csapódott, megérezte a már-már égető fájdalmat okozó hideget. A hátán és a derekán lassanként megkeményedett a bőr, valamivel később pedig felhasadtak rajta az első sebek. Velőtrázó hangon felrikoltott, arca agonizáló maszkká változott. A hátán és derekán tátongó, egyre táguló repedésekből kifröccsent savas vére; az űr kiszippantotta szerveit. Az ablakon túl uralkodó rettentő hidegben minden azonnal megfagyott, testéhez jeges vérrögök és bőrlebenyek tapadtak.

Halott volt, ám az agya képtelen volt elfogadni ezt a tényt. Kétségbeesetten küzdött az életért. Tenyerét az ablak pereméhez szorította, és megpróbált elhúzódni a nyílástól. A lyuk azonban egyre tágult – már nem csupán Ripley odafröccsentett vére rágta, marta az anyagot, az újszülött sebeiből kicsorgó sav is megtette a magáét.

Vergődött, a túlélésért harcolt, de közben a háta mögött az egész fal megolvadt. A légritka tér kirántotta a karját az űrbe, a karmos végtag szinte rögtön keményre fagyott. Éles reccsenés hallatszott. A fagyott váll megrepedt, a kar egyszerűen letört.

Az újszülött szeme kiguvadt. A fájdalom kibírhatatlanná fokozódott. Magatehetetlenül bámult a Ripley nevű lényre. Már nem tudott beszélni, legfeljebb sikoltani, de ez a Ripley... ez biztos így is megérti, mit akar. Egy anya nem hagyhatja szenvedni a gyermekét!

Könyörögve a Ripley nevű szemébe nézett, ami majdnem ugyanolyan volt, mint az övé.

ÖLJ MEG! VÉGEZZ VELEM! KÖNYÖRGÖM, ÖLJ MEG!

Vriess, miközben megpróbálta a leszálláshoz szükséges szögbe állítani a hajót, a megfigyelőablakon keresztül az egyre közeledő Földet figyelte. A Betty komputere szenvtelenül folytatta a visszaszámlálást. Call hangjának hallatán újra eszébe jutott, hogy a robot és Ripley még mindig nem tért vissza, és neki egyedül kell megvívnia a csatát a szétesőfélben lévő rendszerekkel.

Egyedül... Amikor nem is ért az ilyesmihez. Neki kell csinálnia mindent. Neki, a nyomoréknak. Egyszerűen képtelen lesz megakadályozni, hogy a Betty becsapódjon a Föld felszínébe!

A másodpilóta székében ülő Johner hirtelen megfogta Vriess kezét. Közös erővel lehúztak néhány vezérlőkart, és megpróbálták lefékezni a bukdácsoló hajó száguldását.

Amikor a rettenetes erejű szívóhatás megszűnt – az újszülött a testével zárta el az ablakon tátongó nyílást –, Ripley kimerülten elterült a padlón. Hallotta, hogy Call a nevét kiáltja, de képtelen volt reagálni, nem bírt menekülni. Még gondolkozni is alig tudott. Call fél kézzel az egyik berendezésbe kapaszkodott, és segítőkészen nyúlt felé. Ripley összeszedte az erejét, és lassan, kúszva elindult a robot irányába.

Az újszülött hangosabban, egyre magasabb hangon sikoltozott. Hisztérikus pánik uralkodott el rajta. Karmaival a levegőt markolászta, de nem talált fogódzót. Az arca eltorzult, szemében a félelem lángja lobogott. Ripley nem akart ránézni, mégis megtette; a rettegő visítozás furcsa érzéseket támasztott fel benne.

Az újszülött fájdalmasan sziszegve a szemébe nézett.

Ripley megrázta a fejét. Ez az utolsó “gyermeke"... végig kellett néznie a haláltusáját. Biztos akart lenni abban, hogy tényleg elpusztul.

Call megmarkolta a ruháját, közelebb húzta magához, majd valami kötélfélét tekert előbb a derekára, azután a mellkasára. Ripley érezte a robot érintését, de egyszerűen képtelen volt levenni szemét a kínlódó szörnyről, amelyhez olyan erős genetikai szálak fűzték. Az újszülött segítséget kérőén felé nyújtotta a karját, könyörgő tekintettel ránézett. Ripley felzokogott.

Ez a vége, küldte át a gondolatüzenetet. Mindennek vége. Örökre. Nincs több inkarnáció.

Az újszülött szűkölve vergődött.

Oké, gondolta Ripley nyugtatóan. Nem tort sokáig. Nyugodj meg!

Az újszülött kinyújtott karja hirtelen visszarándult, kicsúszott a lyukon, megfagyott és leszakadt. A lény agonizálva bömbölt, kétségbeesetten vonaglott a nyílás előtt. Hasa behorpadt; a hátán keletkezett hatalmas seben keresztül a külső térbe ömlöttek szervei.

Az éles sikoly pengeként hasított Ripley agyába. Megremegett, fülére szorította a kezét. Együtt sikított az újszülöttel, de a hangpengék tovább döfködték, hasogatták az agyát. Valami meleg, ragacsos anyag csordult végig a tenyerén – a vér a füléből szivárgott. A padlóra dőlt, vergődve felordított. Call közelebb húzódott hozzá, belekapaszkodott, és úgy ölelte át, mintha saját robottestével akarná megvédeni az utolsó támadástól.

Az újszülött egyik lába felemelkedett, az altestéhez feszült, majd hátracsúszott, és eltűnt a nyílásban. A másik lába is fellendült. Ripley érezte, a fal már nem bírja sokáig a megpróbáltatást, de mégsem tudott elmenekülni. Végig kellett néznie az újszülött pusztulását. A lény ránézett, azután a feje is hátrabicsaklott.

Ugye most már nem élsz? Ezt te sem bírhattad ki! Ripley akarta, hogy igaz legyen, ám amikor a lény szemébe nézett, látta, még nincs vége. Az újszülött tüdeje már fagyott kövületté válva zuhant a föld felé, de a szája még mindig mozgott, állkapcsa szétnyílt és összecsukódott. A mentális kapcsolat pedig még mindig nem szűnt meg.

Segíts! – rimánkodott az újszülött némán. Segíts rajtam!

Bőre megrepedt, testének maradékából apró darabkák szakadtak le, és vágódtak ki az ablakon. A karok már eltűntek, de az egyik ujj még mindig a lyuk szélét szorongatta.

El kell tűnnöm innen, gondolta a nő. Félt, ha nem teszi meg, elveszti a józan eszét. El kell mennem innen! Ám azok a szemek... az ő szemei... Még mindig élet csillogott bennük. Ripley képtelen volt elszakadni a pillantásuktól.

A hajó folyamatosan rázkódott; a szörny testéből újabb darabok szakadtak le, és röppentek ki a sztratoszférába. Ripley levette a kezét vérző füléről, és átölelte Callt. Úgy szorította magához, mintha a robot gyermek lenne, akit meg kell óvni valami szörnyű látványtól.

De mindketten az újszülöttet nézték, megdelejezve bámulták pusztulását.

Ripley érezte, a telepatikus csáp tapogatózva megpróbál kapcsolatba kerülni vele. Megremegett az undortól, de ugyanakkor mélységes bánat áradt szét benne. Ez a haldokló lény... ez az idegen valahogy hozzá tartozott. Belőle származott...

Az újszülött feje előrebukott, azután felemelkedett. A hosszúkás koponya hátsó része leszakadt, az agyvelő fagyott rögként vágódott ki a felső légkörbe.

Ripley érezte, a mentálcsáp szétfoszlik. Felsóhajtott, és sírni kezdett. Megkönnyebbült, de közben gyászolt. Hála istennek! Halott, végre meghalt! – gondolta. Legszívesebben zokogva végigterült volna a padlón, de nem volt idő ilyesmire. A vákuum a lyukon keresztül mindent magához szippantott, ami nem volt elég erősen lerögzítve.

Csend lett... egy pillanatig semmi sem történt. Azután mindén felgyorsult. Ripley és a rácsimpaszkodó robot megállíthatatlanul csúszni kezdett a még mindig vigyorgó halálfej maradványa felé. Ripley felordított...

– Nem fog sikerülni! – hörgött Johner, miközben a vezérlőkarokkal viaskodtak. A talaj egyre közelebb került hozzájuk. A ráktérben keletkezett lék miatt a hajó kormányozhatatlanná vált.

– De igen! – vakkantott rá Vriess.

Call hangja bizarr nyugalommal folytatta a becsapódásig hátralévő másodpercek számlálását.

A hajó irtózatosan rázkódott, a rakomány és a berendezések egy része a levegőbe emelkedett. Ripley és Call egymást átölelve próbált megkapaszkodni valamiben. Ripley a robot törzse köré fonta karjait, Call pedig megpróbálta a falakra hegesztett fémkampókba akasztani a magukra tekert kötél kapcsos végét. Amikor sikerült, a kötél mélyen Ripley húsába vágott, de nem törődött a fájdalommal.

Valahol mélyen, legbelül – annak ellenére, hogy szó szerint a halál torka felé sodródtak – Ripley döbbenetesen nyugodt volt. Eszébe jutott a mentőkabin, amelyen elhagyta a Sulacót. Felidéződött benne a nem éppen zökkenőmentes út, amelynek végén eljutott az LV-426-ra. Emlékezett Hicksre, aki úgy aludt, mintha egy kéjutazáson venne részt. Ettől önkéntelenül elmosolyodott. Magához szorította Callt, és azt kívánta, bárcsak átsugározhatná a robotba a nyugtató gondolatokat. A Föld biztonságban lesz. Azok mind elpusztultak. Egy sem maradt közülük. Ő pedig túlélte valamennyiüket. Lehet, hogy nem sokkal, de mégis sikerült.

Az újszülött vigyorgó koponyája ezer szilánkra robbant, és a darabkák a léken keresztül kiszáguldottak a hajóból.

– Ez az, haver! Ez az! – üvöltött Johner.

– Én megmondtam, hogy sikerülni fog! – mordult rá Vriess, miközben egyesült erővel megpróbáltak lehúzni egy kart.

A hajó még egyszer, utoljára megremegett, azután váratlanul lecsillapodott. Ripley érezte a lyukon át beáramló hideg levegőt. A szél örvényt kavart a papírdarabokból és a törmelékből. A léken most már nem kifelé, hanem befelé áramlott a levegő.

Ripley mély lélegzetet vett, és pislogva a nyílásra nézett. Olvadt szélein semmi sem maradt, ami az újszülöttre emlékeztetett volna, mögötte pedig kéken ragyogott a bárányfelhőkkel teleszórt ég.

A természetellenes mozdulatlanságban egyszeriben úgy érezte, mintha feloldódna a teste, mintha az újszülött magával ragadta volna ereje maradékát, semmit sem hagyva neki. Az összeomlás szakadéka fölött tántorgott...

Call azonban a segítségére sietett, és visszatartotta.

– Megcsináltad – suttogta. – Megölted.

– Igazán? – kérdezett vissza Ripley értetlenül.

– Igen. Sikerült. Vége. Örökre.

– Remek – motyogta a nő fáradtan. – Ez tényleg remek... Mindketten feltápászkodtak. A robot Ripleyre nézett, segített neki megtartani az egyensúlyát.

– Talán most már mind a ketten szépeket fogunk álmodni – mondta.

Ripley mosolyogni próbált.

– Megcsináltuk. Jól vagyunk.

– Igen! – mondta Call. – Jól vagyunk!

Megreccsent az egyik hangszóró, és a csarnokot megtöltötte Johner diadalüvöltése. A háttérből Vriess megkönnyebbült, már-már hisztérikus nevetése hallatszott.

– Call? – kérdezte Vriess, túlordítva Johnért. – Ripley? Minden rendben? Látunk benneteket, de...

– Jól... jól vagyunk – kiáltott vissza Call. Ripleyre nézett, és boldogan elmosolyodott. – Semmi bajunk!

Ripley bólintott, és kimerültén Call fejére hajtotta az arcát.

A pilótafülkében a két férfi boldogan, megkönnyebbülten ordítozott. Johner felugrott a székéből, durva mozdulattal átölelte Vriess fejét, és kemény, cuppanós csókot nyomott a szájára.

– Igen! – bömbölte. – És most már ez a kis bárka is azt csinálja, amit mi akarunk! Tegyük le gyorsan!

Vriess úgy bólogatott, műit akinek elment az esze. Aztán felnézett, körbelesett a fülkében, és idegesen Johnerre pillantott.

– Oké, de... hogyan tegyük le? – kérdezte halkan.