Második fejezet

A sötétben kuporgott, összehúzta magát, és megpróbálta szemügyre venni a környezetét. Végre sikerült annyira magához térnie, hogy ezt megtehesse. A fény minimális volt, de ez nem zavarta, így is látott mindent, amit akart. A hely, ahol tartották, elég tágas volt ahhoz, hogy /elálljon, nyújtózkodjon és sétálgasson. Mégsem mozdult. Addig moccanni sem akart, amíg nem rendelkezik pontosabb információkkal. Lassan, nyugodtan lélegzett. Figyelt.

A cella üres volt, raja kívül senki sem tartózkodott benne. Nem látott vízcsapot, sem edényt; nem látott ruhákat, bútorokat, semmit, amivel kárt tehetne magában, vagy esetleg másokban. Testét lenge, fehér, hálóingszerű ruha fedte – még a műtétről maradt rajta.

A cella mennyezetén kicsiny megfigyelőablak látszott. Hirtelen egy árnyék suhant el előtte, amelynek láttán megremegett. Meg sem moccant, nem lélegzett, de figyelmét az árnyék gazdájára összpontosította. Két bakancs jelent meg az ablakban. Néhány másodpercen át ott maradtak, majd nesztelenül továbbmentek. Úgy... Tehát figyelik. Ezt jó tudni.

Hosszú percekkel később, amikor már biztos volt benne, hogy a bakancsok nem fognak visszatérni, önmagára irányította gondolatait. Az agya, a hosszú alvás és a műtét következményeképpen, még csigalassú volt.

MŰTÉT. MIÉRT KELLETT ŐT MEGMŰTENI? TALÁN BETEG VOLT?

Elhessegette a kérdéseket. Az ilyen gondolatok csak összezavarják. Várni fog, és remélni, hogy mindenre választ kap majd.

Viszketett az arca. Megérintette, megvakarta. Bőre érzékeny volt, és nedves, és... jókora darabokban hámlott. A lehámlott részek alatt maradt bőr szárazabbnak, erősebbnek tűnt. Óvatosan megdörzsölte magát; hosszú csíkokban lehántotta arcáról a legfelső réteget. Jó érzés volt.

Miközben ezzel foglalkozott, újra észrevette a mellén végigfutó sebhelyet. Ujjai megérintették a sima, tökéletesen egyenes vonalat. Érzékeny volt, de nem fájt túlságosan. Felemelte a hálóinget, és a vágásra bámult. Zavarta a dolog, bár nem tudta, miért.

Ahogy végighúzta a körmét a vonalon, tekintete megakadt a kezén. Kirántotta a lepel alól. Volt valami furcsa ebben a kézben; valami különös és ismeretlen. A vékony ujjakra meredt (csak öt volt belőlük!), azután a körmökre. Hosszúak voltak, erősek és hihetetlenül hegyesek. Idegennek tűntek, de... mégis a saját körmei voltak. Valahogy úgy érezte, most látja őket először. Furcsának hatottak ebben a környezetben.

Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett rajta erőt. A szájába dugta az egyik körmét, és rágcsálni kezdte. Azt akarta, hogy rövidebb legyen, ám a vége túlságosan keménynek bizonyult, legalábbis a foga nem bírt vele.

Miközben a körmét rágcsálta, észrevett valami sötét foltot a karján, a könyöke közelében. Abban a pillanatban megfeledkezett a körmeiről. Kinyújtotta a jobb karját, és megvizsgálta. A bőrén valami jel volt. A homlokát ráncaivá, próbált emlékezni.

EGY SZÁM. EGY NYOLCAS.

Megérintette a számot, majd visszarántotta a kezét. Mit jelenthet ez? Ösztönösen tudta, ez nem a neve. Azonosítási szám sem lehet, az mindig hosszabb.

EGY NYOLCAS.

A számra bámult, megpróbálta megérteni, mit jelenthet. Hirtelen halk zümmögés ütötte meg a fülét. Egy parányi repülő élőlény röpdösött a feje körül. Csodálkozva rábámult. A röppencs őt figyelte, majd lejjebb ereszkedett, rászállt a karjára, éppen a tetoválás mellé.

Türelmesen, kíváncsian nézte. Mi lehet ez? Vajon mit csinál?

Óvatosan felemelte a karját, hogy jobban lássa.

A röppencsnek hosszú, vékony lábai voltak, pici szárnyai és hosszú fullánkja...

Egy név ugrott az agyába: MOSZKTTÓ!

Majdnem elmosolyodott, amikor eszébe jutott'. Az emlék meglepően tiszta volt. Már tudta: egy rovart lát, amelyet moszkitónak neveznek. Elmerülten szemlélgette, ahogy az apró lény egy kötéltáncos ügyességével egyensúlyozott a karján.

Lassan a karjába, a bőrébe döfte fullánkját. Olyan finoman csinálta, hogy semmit sem érzett belőle. Csodálatosnak találta a mozdulatot; morbid, gyermeki kíváncsisággal figyelte, mi következik. A rovar potroha vörösre színeződött.

EZ AZ ÉN VÉREM! A VÉREMET SZÍVJA...

Ahogy a táplálkozó szúnyogot figyelte, agyába beszivárogtak a vele kapcsolatos rég elfeledett információk.

Azután, néhány másodperccel később, a rovar megváltozott. Duzzadt potroha megremegett, szárnya összepöndörödött, vékonyka lábai megroggyantak – olyan volt, mintha valami megolvasztotta volna a belsejét. Még egy pillanat, és... csak egy száraz, fekete maszat maradt a helyén.

A nő pislogni kezdett. Érdekesnek találta az információt, de ámuldozása másodpercekig tartott csupán. A karjára fújt. A moszkitó teteme lesodródott róla. Elgondolkozott. Felnézett a mennyezeti ablakra; már várta, hogy a bakancsos láb újra megjelenjen.