Hatodik fejezet

Call és Christie az étkezővel egybeépített szabadidőközpont ajtaja előtt érte utol a többieket.

– Befejeztétek? – vigyorgott a nőre a tolószékben ülő Vriess. Call biccentett.

– Kipakoltunk, és mindent átvetettünk – mondta Christie. – Mindet átadtuk. Gondolom, bámulatra méltó vezérünk még mindig az El General vendégszeretetét élvezi.

– Mármint Elgyn? – kérdezte Hillard. – Azt hiszem, igen. – Vriessre nézett. – Bevásároltál már?

– Éhgyomorra? – nevetett a tolószékes férfi. – Viccelsz? De megígérem, ahogy kilépünk ebből a négycsillagos étteremből, azonnal átböngészem a raktáraikat. Beláthatod: az embernek vannak fontosabb dolgai is, mint az alkatrészek összegyűjtögetése.

A csapat vihogva belépett az ajtón. A helyiség óriási volt – főleg a Betty szűk fülkéihez képest látszott hatalmasnak –, szükség esetén az állomáson szolgáló valamennyi katona elfért volna benne. Az étkezde szomszédságában sportpályákat alakítottak ki; egyik végében kosárlabdapalánkot szereltek fel, amely mellett ökölvívóedzések végzésére alkalmas eszközöket és erőfejlesztő gépeket helyeztek el.

Már elmúlt a vacsoraidő; a csarnokban csupán egyetlen személy tartózkodott, aki a palánkra dobálta a labdáját. Magas, karcsú nő volt, hullámos haja a vállát verte. Call úgy gondolta, szolgálaton kívüli katona lehet, esetleg a kutató tudósok közé tartozik.

A kalózok körülnéztek. Johner szemügyre vette a magányosan kosarazó nőt.

– Huhú! – mormolta,

Call teste önkéntelenül megfeszült az idegességtől. Johner elmosolyodott.

– Tudod, Vriess, igazad lehet. Az embernek meg kell állapítania a dolgok fontossági sorrendjét.

Kissé imbolygó léptekkel a nőhöz ment. Társai diszkréten hátrább húzódtak. Call nem tudta eldönteni, hogy véletlenről van szó, vagy a kalózok azért távolodtak el Johnertől, mert megérezték, a nagyszájú fickó újra bajt fog keverni. Nem izgult különösebben, mert nem tartotta valószínűnek, hogy az Auriga fedélzetén van valaki, aki könnyű célpont lehet a groteszk Johner számára.

Johner szemtelenül a nő mögé állt, a vállára tette a kezét, és hódítónak szánt hangon megkérdezte:

– Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit játszanánk egymással? Test a test ellen.

Call kíváncsi lett volna rá, hogy Johner jutott-e valamire az életben ezzel a romantikusnak éppen nem nevezhető stílussal. Nem tartotta valószínűnek a dolgot; ahogy jobban belegondolt, el sem tudta képzelni, hogy találkozhatott valakivel, aki ingyen lefeküdt vele.

A kosarazó nő kissé oldalt fordította a fejét, éppen csak annyira, hogy jelezze, tudomást vett Johner jelenlétéről. Az arca nem volt éppen kedves. Hátat fordított a férfinak, és egyetlen szó nélkül tovább pattogtatta a labdáját.

– Na mi lesz? – erőlködött Johner. Közelebb hajolt, és a hajtincsei közé dugta az orrát.

– Takarodj! – A nő hangja keményen, tisztán csengett, de volt benne valami felhang, ami fáradt rezignáltságról árulkodott.

– Már miért takarodnék? – kérdezte Johner ingerkedve.

– Mert megbánod, ha nem teszed. – A jókedv leghalványabb árnyalatát sem lehetett felfedezni az arcán.

Johner szorosan mögé állt, a fenekéhez dörzsölte az ágyékát. A távolról figyelő Call gyomrát görcsbe rántotta a düh. Johner megszimatolta a nő hosszú nyakát.

– Miért bánnám meg? Talán megütsz? Azt hiszem, élvezném, ha hozzám nyúlnál... – Apró, savószínű szeme résnyire szűkült, szája gonosz vigyorra húzódott.

A nő hátrafordította a fejét. Az ajkán megjelenő grimasz éppen olyan visszataszító volt, mint Johner vigyora.

Call csak ekkor vette észre, hogy a kalózok egy helyben állnak, figyelnek, várják a balhét. A jelek szerint Johner viselkedésében nem volt semmi szokatlan – legalábbis a számukra nem. Call ösztönösen előredőlt, hogy a különös nő segítségére siessen. Tisztában volt vele, a társai nem néznék jó szemmel a közbelépését, de mégis...

Vriess megrángatta az inge szélét. Call lenézett a tolókocsisra. Az alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Call szinte hallotta a ki se mondott figyelmeztetést: ne ártsd bele magad!

Call a nőre és Johnerre nézett. Eszébe jutott, talán az lenne a legjobb, ha vacsorázni hívná a pasast. Ezzel talán sikerül elterelni a figyelmét az áldozatáról, és esetleg...

A nő figyelmeztetés nélkül támadott. Hegyes könyökét kéményen Johner gyomrába vágta, közben ugyanazzal a lendülettel félig megfordult, és ököllel állcsúcson vágta. Call döbbenten látta, hogy a mindezt fél kézzel intézi el, a másikból ki sem ereszti a kosárlabdát. A termetes férfi egy másodpercre a szó szoros értelmében a levegőbe emelkedett, majd végigterült a padlón, és a hátán fekve arrébb csúszott.

A Betty kalózai rémült ámuldozással figyeltek. Nem az hökkentette meg őket, hogy a nő kiütötte társukat, inkább az a roppant erő, ami minden mozdulatában benne volt. Call pislogva nézte a padlón csúszó Johnért, aki végül beleütközött egy halomnyi egymásra rakott bokszzsákba. A kupac ráomlott.

Mielőtt Call teljes egészében felfoghatta volna, mi történt, Hillard dühödten felrikoltott, és a furcsa nőre vetette magát. Az kitért, és könnyedén félretaszította Hillardot. Call a döbbenettől alig kapott levegőt. A pilótát mindenki szívós, kemény harcosnak tartotta, ám a másik nő úgy lökte oldalra, mintha tapasztalatlan, gyenge gyerkőc volna. Az egyensúlyát vesztett Hillardot a saját lendülete terítette végig a padlón. A nő, mintha csak szórakozna, felemelte a kosárlabdát, és figyelmeztetés nélkül teljes erővel Hillard gyomrához vágta. A pilóta képtelen volt felállni, lélegzetet is alig kapott.

A kidolgozott izomzatú, hatalmas termetű Christie előreszökkent, felkapta a padlóról az egyik bokszzsákot, és a végét a különös nő fejéhez csapta. Call azt hitte, nem lát jól: a zsák telibe találta a kosaras nő arcát, de az fel sem szisszent. Úgy állta az ütést, akár a profi öklözök. Az arckifejezése sem változott meg, csak az orrából buggyant elő egy sűrű, vörös vércsepp.

Christie is elcsodálkozott. Másodszor is lecsapott – talán még az előzőnél is erősebben –, de a nő, mintha elnyelte volna az ütés energiáját, meg sem tántorodott. Christie üvöltve harmadszor is felemelte a zsákot. A nő ezúttal nem várta meg a támadás végét. Keze villámgyorsan felnyúlt, elkapta a zsák végét, és megfékezte zuhanását. Erőlködés nélkül kirántotta Christie szorításából (Christie kezéből vette ki, futott át a gondolat Call agyán), és egyszerűen félrehajította.

Vadállatként vetette magát a fekete bőrű óriásra. Egyik kezével Christie haját markolta, a másikkal megfogta a férfi állkapcsát. Christie megpróbálta ledobni magáról, de hiába erőlködött. Ordítani kezdett, karmolta, ütötte, vágta a nőt; mindent megtett, hogy megszabaduljon tőle. Ellenfele nem mondott le róla, hogy eltörje a széles állkapcsot. A látvány iszonyatos volt...

Call már-már előrelépett, hogy segítsen Christie-nek, ám Vriess az ingébe csimpaszkodott.

– Maradj ki belőle! – parancsolta a nyomorék.

Call habozott, de végül engedelmeskedett.

Johner időközben valahogy talpra állt. Az egymást gyűrő két alakhoz rohant, és húsos öklével lesújtott a nő védtelenül hagyott veséjére.

Az hátrakapta a fejét; arcát csak a düh torzította félelmetes maszkká, s nem a fájdalom. Eleresztette Christie-t; az óriás zsinórjait vesztett marionettfiguraként roskadt a padlóra. A nő váratlanul térdre emelkedett. Keze előrekígyózott. Ugyanolyan elszánt dühvel markolt Johner ágyékába, amilyennel az imént még Christie állkapcsát öklözte. Johner magas, hörgő hangot hallatva felsikoltott. Ahogy lerogyott, a nő kegyetlenül gyomorszájon vágta. A férfi kétrét görnyedve előrebukott.

A zűrzavar kellős közepén hirtelen egy éles, határozott hang hasított a megsebesített, kiütött kalózok nyöszörgő kórusába:

– RIPLEY!

Call a hang irányába fordult. Négy katonát látott. Fegyverek készenlétben, lövésre emelve, célra tartva... Egyenesen rájuk irányultak. Nem... Mégsem. A katonák Ripleyre céloztak. A fegyveresek között két laborköpenyes alak állt. A fiatalabb az idősebbik háta mögül leskelődött. Call először az idősebbet ismerte fel: ez a pasas vette át a szállítmányt. Fehér köpenyén most is ott virított a neve: Wren. A mögötte álló férfi köpenyére a Gediman nevet írták. A fickó iszonyúan rémültnek látszott, Wren azonban olyan volt, akár egy jégszobor. Nem volt nehéz megállapítani, kettejük közül melyik a főnök.

A nő, akire Wren rákiáltott, lassan felemelte a fejét. Arca újra közömbös volt, szenvtelen – nem úgy nézett ki, mint aki pár másodperccel korábban felmosta a padlót azzal a bandával, amelyik a lehető legkeményebbnek tartotta magát a kemény vagányok között.

Call elfordult, és a nőre meresztette a szemét. Hogy is szólította Wren? Ripley? Call értetlenül pislogott. Ripley?

Egy másodpercre mindenki megdermedt, majd a Betty kalózai lassanként megkezdték a visszavonulást. Christie talpra kecmergett, és úgy tette a háta mögé a karját, mintha a katonáéknál szabályosnak számító “pihenj" állásba akarna helyezkedni. Call persze tudta, szó sincs ilyesmiről. Hillardnak is sikerült egyedül feltápászkodnia, Johner azonban még mindig nem szabadult ki Ripley kezei közül. A nő úgy markolta a sebhelyes férfi ingét, akár a ragadozó vadállatok a prédájukat, amiről semmiért sem hajlandóak lemondani.

– Ne csináljunk felfordulást. – Wren halkan és olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mintha gyerekekhez szólna. Úgy beszélt, mintha nem lett volna máris felfordulás; mintha nem négy fegyveres katona kellett volna Ripley megfékezéséhez; mintha azt hinné, tényleg képes parancsolni a megvadult nőnek.

Call csodálkozva látta, hogy Ripley elereszti Johnért, és engedelmesen hátrább húzódik. Mindenkitől eltávolodott, látszott rajta, senkivel sem hajlandó közösséget vállalni. Fejét a padlón heverő Johner felé fordította.

– Ez az ember... bűzlik – jelentette ki közömbös hangon, mintha ezzel magyarázatot adna a történtekre. Wren bólintott. Johnernek végül sikerült levegőhöz jutnia.

– Mi a szar vagy te? – kérdezte Ripleytől. Szinte zokogott a fájdalomtól.

Ripley ránézett, majd félig lehunyt szemhéja mögül körbepillantott a társaságon. Egyetlen szó nélkül letörölte az ajkán vöröslő vércseppet, és elpöckölte.

A Betty legénységének tagjai – a fegyveres katonák, Wren és Gediman, de még Call is – a padlóra hulló vércsöpp után néztek.

Ripley mintha hirtelen ráunt volna a helyzetre. Felkapta a padlóról a kosárlabdát, a jó messze lévő palánkra dobta, és megvárta, míg keresztülhullik a gyűrűn. Ezután megfordult, és elment.

Wren intett katonáinak, akik a jelre leeresztették fegyverüket.

– Olyan, akár valami ragadozó, nem? – kérdezte Gedimantől.

Ennek a pasasnak imponál a nő, gondolta Call, aki hallotta Wren kérdését.

Gediman olyan mozdulatlanul állt, akár egy rémült macska. – Ostobán csoszogni kezdett.

– Nos... – motyogta. – Ez a férfi valóban szaglik.

A két tudós a katonák kíséretében elhagyta az étkezdét. A Betty kalózai felszedegették elpáholt társaik szétszóródott holmiját. Call az egyik padhoz támogatta Christie-t, Hillard felhúzta a padlóról Johnért. Call sejtette, hogy a történtek után senkinek sem lesz valami nagy kedve a vacsorához.

Az ajtóra nézett, amin keresztül Ripley kivonult, majd önkéntelenül a vörös vércsöppre tévedt a tekintete, amelyet a nő pöckölt le az ujja végéről.

Vékony, alig észrevehető füstöt eregetett; alatta furcsán pezsgett a padló burkolata.

Ahogy a virtuális éjszaka rátelepedett az Aurigára, mindkét hajó legénysége talált magának valamilyen szórakozást.

Hillard meztelenül hasalt a szállásául kijelölt szoba ágyán. Az arca sugárzott az elégedettségtől. Időnként halkan felnyögött az élvezettől. Az étkezdében történtek után ugyan pár helyen még mindig sajgott a teste, de ez... ez helyre tette. Megérdemelt egy kis boldogságot, és minden másodpercét ki akarta élvezni.

A válla fölött hátranézett, és a férfira mosolygott, aki képes volt ilyen örömet okozni neki. Elgyn visszamosolygott rá, és tovább masszírozta szeretője sajgó, fáradt lábát.

Perez tábornok a szobájában céltudatos elszántsággal fényesítette a csizmáját. Mindent az előírások szerint végzett: a kézilézerrel megolvasztotta a viaszt, vékony rétegben a csizmára kente a sűrű folyadékot, majd egy kefével tükörfényesre suvickolta. Ez a munka az ő számára felért egy Zen-meditációval; csizmapucolás közben fürgén mozgott a keze, de a gondolatai mégis szabadon kószálhattak.

A tervezet jövőjén töprengett.

Lent, a hajó raktárszintjén, Vriess végiggurult a gondosan felcímkézett ládák, az alkatrészeket tartalmazó konténerek között.

Sok ezer, talán sok millió alkatrész! Edénkért egy gépész számára. És minden egyes cucc vadonatúj! Tökéletes, hibátlan, a legújabb technológiával készült alkatrészek. Perez tábornok mindenből a legjobbat szerezte be. Vriess már nagy halom kábelt, nyomtatott áramköri lapokat és hasonlókat gyűjtött össze az ölében. A diódákat tartalmazó láda előtt lefékezett, aztán már-már továbbgurult, ám meggondolta magát. Kinyitotta a láda elejét, és kiemelt egy dobozt. El akart indulni, de aztán bűntudatosán körbelesett, és kivett még egyet.

A több hálószobából álló apartman közös nappalijában Christie, Call és Johner a videomonitor előtt heverészett. Johner termosza időnként körbejárt. Az esti verekedés után egyikük sem volt beszédes kedvében. Callt meglepte, hogy a két férfi és Hillard nem szidta le, amiért nem szállt ringbe mellettük. Habár, ahogy jobban belegondolt, nem is volt ebben semmi furcsa: új volt a bandában, és különben sem nőtt valami nagyra. Egyébként pedig Vriess sem avatkozott közbe. Oké, tolókocsis, de csak a hülye hiheti, hogy magatehetetlen a pasas.

Johner, Christie, Hillard meg persze Vriess és Elgyn már időtlen idők óta egy csapathoz tartozott. Vriess nem sokat beszélt erről, de egyszer elejtett egy megjegyzést, amiből arra lehetett következtetni, hogy hajdanán, mielőtt ő megbénult, mind az öten zsoldosként szolgáltak.

A monitoron egy feketén-krómosan csillogó csodarevolver látszott Lassan körbeforgott, hogy a nézők jól szemügyre vehessék. A kép mellett megjelentek a rá vonatkozó adatok. Olyan szuper ez a stukker, gondolta Call, hogy talán még a betárazást is automatikusan csinálja.

– Az öné lehet! – mondta a narrátor, aztán közölte a fegyver árát. Ekkora összegért már egy nem túl ósdi űrhajót is lehetett kapni.

Johner – anélkül hogy levette volna a szemét a monitorról – a nő kezébe nyomta a termoszt. Call elvette tőle, és a poharába löttyintett egy adagnyit a méregerős italból.

Az Aurigán mindenki megtalálta a számára legkellemesebb kikapcsolódást.

Gediman a kívülállók számára tiltott területnek számító laborban dolgozgatott. Élvezte, hogy végre egyedül lehet. Belépett a mozgó megfigyelőfülkébe, ahonnan figyelemmel kísérhette az idegen lények fejlődését. Nem hagyta, hogy gondolatai a fagyasztókapszulákban álló álmodókra és a rájuk tapadó arctámadókra terelődjenek. Nem hagyta azt sem, hogy eszébe jusson, milyen eszelősen, agonizálva üvöltöttek, amikor az embriók kiemelkedtek a testükből. Ez mind nem tartozott rá. Kísérletező tudós volt, akinek itt és most az volt a feladata, hogy megfigyelje a világra jött idegen lényeket.

Sajnos, a feljegyzésekben csak minimális rájuk vonatkozó információ létezett. Gediman a tudomány tragédiájának tartotta, hogy nem mehettek vissza az LV-426 katalógusszámú bolygóra, ahol a Nostromo legénysége legelőször találkozott az idegenekkel. Ó, milyen sok adatot találhattak volna azon a helyen! Ám az a furcsa hajó és bizarr rakománya, a sok ezer tojás megsemmisült, amikor a sérült atmoszférafejlesztő atomreaktora felrobbant, semmit nem hagyva maga után, csak radioaktív hulladékot meg egy tizenkilenc megahektáros krátert. Az LV-426 soha többé nem tartozhat a lakható világok közé...

Ripley néhány társával együtt túlélte a katasztrófát. Megmenekült, de később hajója meghibásodása miatt le kellett szállnia a Fiorina 161-en. Ott csupán egyetlen idegen lény bukkant fel, annak a királynőnek az alattvalója, amelyet – anélkül, hogy bárki is tudott volna róla – Ripley a testében hordozott. Ám azt a példányt elpusztították, Ripley pedig öngyilkosságot követett el, hogy a benne növekvő királynő soha ne születhessen meg.

Tulajdonképpen ezzel akár vége is szakadhatott volna az emberiség és az idegen faj kapcsolatának. A hadseregek tudósai és a magáncégek megbízottjai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megtalálják a szülőbolygójukat. Minden hiábavaló volt: nemhogy a bolygót, de egyetlen feléje vezető nyomot sem leltek, pedig több száz, több ezer világot átvizsgáltak. A majdnem tökéletes organizmus titkát örökre megfejthetetlenné tette az LV-426 pusztulása. Legalábbis mindenki azt hitte – egészen addig, amíg a Fiorina 161-en meg nem találták Ripley vér- és szövetmintáit.

Ez huszonöt éve történt. Az eredeti minták alig tartalmaztak használható információt. Két alkalommal majdnem megsemmisültek. Tíz esztendővel ezelőtt Mason Wren, a hadsereg egyik tudósa, érdekesnek találta a kérdést. Valamilyen úton-módon sikerült meggyőznie a fegyverkutató részleg vezetőit, hogy érdemes elvégezni néhány kísérletet.

A munka elkezdődött, de az első nyolc évben még a kísérletben részt vevő tudósok sem nagyon hittek abban, hogy Wren elképzelése valóra válhat. Azután bekövetkezett az áttörés: a mintákból klónozott sejtek hosszabb ideig életben maradtak, és osztódni kezdtek. A csapatot átköltöztették az Aurigára. A tudósok mindent megkaptak, ami szükséges lehetett a munkájukhoz.

Az azóta eltelt két év során a csapat eljutott a tudományos kutatómunka gyakorlati hasznosításáig. Még mindig sok minden volt, amit meg kellett tanulniuk, de már jelentkeztek az első valódi eredmények. Gediman a monitorokra, az elektronikus mérőműszerekre és a mintapéldányokra pillantott.

Egyszerűen döbbenetes volt, hogy az embriók milyen hamar kifejlődtek, és milyen elementáris erővel törtek ki a gazdatestekből. Wren nem tudta, hogy a gyors fejlődés a klónozás eredménye vagy természetes folyamat. A feljegyzések nem adtak egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy az embriók mennyi ideig növekszenek az eleven inkubátorban, és sajnos olyan kevés esetleírás állt a kutatók rendelkezésére, hogy ezekből sem lehetett helytálló következtetéseket levonni.

Gediman elindította a megfigyelőkabint, amely elhaladt az idegen lények karámjai előtt. Az egyik lényhez érve lefékezett, és a karám széles ablaka elé irányította a fülkét.

A padlón két majdnem teljesen kifejlett példány hevert. Összegömbölyödve feküdtek, meg sem moccantak. Gediman feljegyzett néhány adatot, majd az órájára pillantott. Az árnyékból hirtelen egy harmadik lény lépett az ablak elé.

Gediman ösztönösen összerezzent. Csak akkor vette észre, amikor váratlanul megjelent. Mintha a semmiből bukkant volna elő... A férfi az előtte tornyosuló fekete, erős, fenyegető és abszolút idegen alakra nézett. Bizarr, hosszúkás fej; hosszú, vastag farok; hatujjú kéz; szilíciumborítású külső csontváz; hatalmas, taréjszerű gerinccsigolyák. Már így is óriási volt, de még folyamatosan fejlődött.

Szóval kíváncsi vagy rám? – gondolta a tudós. Hátborzongató érzés volt tudni, hogy egy ilyen hatalmas ragadozó figyeli. Egy olyan lény, amely szemmel láthatóan nem rendelkezik látószervvel.

De ettől még jól látsz, igaz? Különleges érzékszervek lapulnak ebben a hosszúkás fejben... Érzékeled a hőmérséklet változásait, a vibrációt, a hangokat, a szagokat, a mozgást... Mindent felfogsz magad körül. Háromszázhatvan fokos érzékelés... A szenzoraid sokkal jobbak, mint a legélesebb szem és fül. Csodálatos vagy!

Gediman lelki szeme előtt újra megjelent a hibernálókapszula, amelyre a Purvis nevet írták. Tisztán maga előtt látta az öntudatánál lévő férfi halálra rémült arcát és a kinyíló tojásra meredő szemét. Újra látta az arctámadót, amint a kétségbeesetten és hiábavalóan rángatózó emberre veti magát.

Pislogni kezdett, hogy szétoszlassa az emlékképeket. Purvis testéből még nem kelt ki az embrió. A jelek szerint a fickó pajzsmirigyének működése nem volt a legtökéletesebb. Határeset: még nem volt veszélyes a dolog, az embriója azonban lassabban fejlődött, mint a többieké.

Felejtsd el a pasast! Csak azért gondolsz mindig rá, mert megtudtad a nevét. Felejtsd el az egészet! Az a dolog... elkerülhetetlen volt. Meg kellett történnie, hogy most itt lehess. A lények világra jöttek. És ez még csak a kezdet!

Az idegen óvatosan közelebb araszolt az ablakhoz. Gediman is még előrébb manőverezett a fülkével. Az idegen vékony ajkai lassan hátrapöndörödtek, szájából kivillantak a krómszínű fogak. A hatalmas állkapocs szétnyílt, a kemény, merev nyelv előrébb csusszant. Az egész olyan volt, mintha a lény kifejezetten azért pózolna, hogy kielégítse Gediman tudományos kíváncsiságát. A rúdszerű nyelv végén is egy fogsor villogott. A szájból áttetsző, sűrű nyál csörgött.

Gediman megfeledkezett Purvisról, az arctámadókról, és megbabonázva bámult. Ezt őelőtte még senki sem láthatta úgy, hogy túlélje az élményt! Elvigyorodott.

– Most csak megmutattad a nyelved, vagy esetleg örülsz nekem? – kérdezte.

Izgalmában megszédült. Gyorsan megkapaszkodott, de annyira előredőlt, hogy az arca és a homloka az acélkemény, átlátszó ablakhoz lapult, amelynek anyagát csak megszokásból nevezték “üveg"-nek.

Az idegen nyelve korbácsként előrevágódott, és Gediman szeme mellett az ablakhoz csapódott. A férfi rémülten dobogó szívvel hátraszökkent. Tagjaiból hirtelen elszállt az erő, de le sem véve tekintetét az idegenről, valahogy mégis elhátrált, és fülkéje közepére állt.

– Ideje, hogy megkapd az első leckét, kicsikém! – mondta a lénynek, és rácsapott a konzolon vöröslő jókora gombra.

A következő másodpercben folyékony nitrogén fröccsent az idegenre. Amint az anyag érintkezett a levegővel, rögtön felhősűrűségű gőzzé változott. A lény riadtan felüvöltött, és hátraugrott a karám közepére. Közben rátaposott szendergő társaira. A másik kettő riadtan talpra szökkent, és üvölteni kezdett. Gediman elengedte a gombot.

A lefröcskölt harcos Gediman felé fordította obszcén fejét. Skorpiófullánkhoz hasonló hatalmas farka vadul csapkodott. Két társa értetlen fejcsóválással a karám másik végébe húzódott. A harcos újra az ablak felé lépett, műre Gediman a gombra tette a kezét, de nem nyomta meg.

A szörny mozdulatlanná dermedt. Gediman sem moccant.

Az idegen biztonságos távolságból fenyegetően kinyújtotta a nyelvét, de nem közelített az ablakhoz.

Gediman elismerően bólintott.

– Tehát ilyen gyorsan tanulsz? – Elégedetten elővette a jegyzetfüzetét.

A hatalmas harcos reszketve állt a szűk, furcsa karómban. Határtalan düh tombolt benne. EZ AZ APRÓ, PUHA PRÉDA BÁNTOTT ENGEM! MEGÉGETETT! Hevesen csapkodott a farkával. A prédát figyelte, aki a berendezésre tette a kezét. Nem értette pontosan, mire jó az a... dolog.

A harcos az aprócska lény keze ügyében vöröslő gombra nézett. Veszélyelhárítás!" – olvasta a gomb fölé írt szót. "Vigyázat! Nitrogénbefúvás!" – ez a gomb mellett volt. A lény – a mellére a “Gediman" nevet írták – szavakat jelenített meg a kezében tartott tárgyon. Elégedettség sugárzott belőle, meg büszkeség; látszott rajta, fontosnak érzi magát.

A harcost mindez nem érdekelte. Számára ez a lény préda volt, és a préda csak egyetlen szempontból lehet fontos. Csapott egyet a farkával, és figyelmeztetően kinyújtotta a nyelvét. Gégéiből fütyülve tört elő a levegő. Gyűlölte ezt az idegen környezetet, a boly gőzölgő melegére vágyott, biztonságra és erőre, amit egyedül az övéi közelsége adhat neki. Az a kettő, aki itt van vele, nem számít – ezek is éppen úgy szenvednek a magánytól, mint ő.

Ideje lenne felépíteni egy bolyt... Ideje lenne csatlakozni a többi harcoshoz, és megkezdeni a királynő szolgálatát, hiszen ezért létezik.

Nézte a prédát, és mindent megtudott róla, amit egy harcosnak tudnia kell. A szagát még nem érezte, de a hozzá hasonlókét igen, hiszen ezzel volt tele a levegő. Meleg vérű oxigénlélegzők. Még az áttetsző falon keresztül is jól látta a préda által kifújt levegő színét. Látta az ereiben keringő vér vörösét, és elemezte annak összetételét. Felbecsülte a préda súlyát, izomtömegét, szívósságát. Tudta, milyen erős – mennyire gyenge. Látta az érzelmei színét, tudta, mikor fázik, mikor van melege, mikor érez fájdalmat, mikor fél. Látta rajta, hogy fél a harcosoktól, de... nem eléggé. Amikor kiderült, hogy képes ártani a harcosoknak, “Gediman" a büszkeség, az elégedettség színét ontotta magából.

EMLÉKEZNI FOGOK ERRE A SZÍNRE, AMIKOR EL/ÖVÖK ÉRTED!

ÉS EL FOGOK JÖNNI ÉRTED!

Gediman a testével fog hozzájárulni, hogy létrejöjjön a boly. Ha majd préda válik belőle, az őt legyőző harcos fogja eldönteni, mi történjen vele: legyen a királynő étke, esetleg húsa az ifjonc alattvalókat táplálja. Ha a győzedelmes harcos úgy határoz, Gediman segít világra hozni egy utódot, és táplálja is azt, aki belőle fog kikelni.

MIVEL FÁJDALMAT OKOZTÁL NEKEM, ÉS ÉLVEZTED, ÚGY INTÉZZÜK, HOGY A LEHETŐ LEGTOVÁBB ÉLETBEN MARADHASS!

A harcos elhatározta, végignézi majd, ahogy Gediman-ről leolvad a büszkeség, eltűnik minden érzelme, és csak a félelme marad meg. A mindent elnyelő, mindent elhomályosító félelem, amilyenhez hasonlót soha nem érezhetett.

A félelem nagyon fontos dolog: ez változtatja fogékonnyá az organizmusokat; ez nyit ösvényt a testükön, amin keresztül az újak behatolhatnak, hogy gyökeret eresszenek és növekedjenek. A félelem nélkül ez talán nem is sikerülhetne. Amikor aztán az ifjoncok elhagyják az idegen lényt, a félelem és a fájdalom teszi zamatossá a szétszakadó test húsát.

A hatalmas termetű harcos csapott egyet a farkával, majd minden gondolatát és tervét átsugározta fivéreibe és királynőjébe. A királynője, az anyja, szeretet- és dicsérethullámmal jutalmazta.

A harcos tudta, hamarosan sor kerülhet arra, amit eltervezett. Ez az apró ember, ez a Gediman lesz az első a sorban. Az első test, amelyből egy ifjonc bújhat elő. Az első élelemadag. Gediman látni, érezni fogja, mi történik vele.

ÉS ÉN IS LÁTNI FOGOM. A KIRÁLYNŐ MEGÍGÉRTE...

Call a monitoron megjelenő bizarr formájú tőr adataira pillantott, és úgy döntött, egyelőre elege van a videókból meg az alkoholból. A francba, a Bettyn érdekesebben teltek az éjszakák, mint itt! Megpróbált felállni, de visszazuhant a helyére.

A két férfi kárörvendően vihogott.

– Jézusom! Johner! – kiáltott Call panaszos hangon, és megvakarta a fejét. – Egyáltalán mit tettél ebbe a szarba? Akkusavat? – Úgy bámult az üres pohárra, mintha meg akarná fejteni az ital összetételét.

– Azt csak azért, hogy legyen egy kis színe – mentegetőzött Johner, de aztán kitört belőle a röhögés. Christie hahotázva tapsolt.

– Nekem ebből elég! – mondta a nő. Felállt a székről, és kitántorgott az ajtón. Megpróbálta elfütyülni a dallamot, amit Vriesszel a hajón már elfújt, de most valahogy túl merev volt a szája az ilyesmihez.

Ahogy kilépett a lakosztály előtti folyosóra, és befordult az első sarkon, Call kihúzta magát. Józan volt, részegségnek a jele sem látszott rajta. Körbelesett, meggyőződött róla, hogy egyedül van, majd céltudatosan elindult. Az előre eltervezett útvonalon haladva addig ment, míg elért a “Belépni tilos!" feliratokkal telerakott szektorba.

Előre tudta, ettől a ponttól kezdve minden ajtó akadályt fog jelenteni. A zsebébe kotort, és előhúzott egy hatalmas kulcskarikát, amelyen tucatnyi, javarészt saját készítésű mikrospraykapszula fityegett.

Hátralesegetve, a fülét hegyezve, újra és újra meggyőződött arról, hogy még mindig egyedül van, és senki sem figyeli. Egymás után kinyitotta a zárakat. Némelyik már akkor megadta magát, amikor villámgyorsan bebillentyűzött valamilyen kódot. A lélegzetanalizátorokat a pici kapszulákból kipermetezett vegyszerekkel bolondította meg. Volt olyan érzékelő, amelynek elég volt egyetlen permetadag, néhánnyal nehezebb dolga volt, de mindegyiket legyőzte, Végül a legutolsó ajtó is kinyílt – igaz, nem teljesen, de a rés elég széles volt ahhoz, hogy a karcsú nő keresztülpréselje rajta magát.

Tétovázva megállt egy pillanatra, majd előrébb lépett, és becsukta maga mögött. A riasztók még mindig nem szólaltak meg. A jelek szerint a cella lakóját már nem őrizték, legalábbis nem úgy, mint korábban.

Sötét volt. Call egy pillanatig azt hitte, eltévesztette az ajtót, és véletlenül egy lakatlan szobába hatolt be.

Nem volt se mosdókagyló, se ivóvíztároló, WC vagy hasonló. Csak árnyékokat látott. A sötét foltok közötti világosabb területek kis részekre osztották a helyiséget. Amikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, Call az egyik legfeketébb árnyék peremén felfedezett egy pár bakancsot. Csak a sarkukat látta. Pislogott, és újra odanézett. A bakancsokhoz egy-egy láb is tartozott. A cella lakója az árnyékban hevert – okosan választotta meg a fekhelyét, mert így láthatatlanná vált azok számára, akik felülről, a mennyezetbe vágott nyíláson át akarták kifürkészni, mit csinál.

Call az árnyékok leple alatt maradva nesztelenül a mozdulatlan alakhoz osont, és lekuporodott. A sötétben alig tudta kivenni a magzatpózban fekvő test körvonalait. Lehasalt, és közelebb kúszott. Életében először örült annak, hogy alacsony és vékony. A sötétség őt is teljesen beterítette.

Alighogy behúzódott a legfeketébb árnyékba, egy őr haladt el a helyiség fölött. A-mennyezeti nyílást lezáró rács halkan megnyikordult bakancsos lába alatt. Call visszafojtotta a lélegzetét.

Az őr továbbhaladt. Call az alvó nő felé fordult. Várt; azt figyelte, észrevette-e a behatolását. Semmi nesz. A nő mélyen aludt, barna haja félig eltakarta az arcát. Mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt, légzése egyenletes volt. Emberi. Karjait a hasára szorította, mintha őrizne valamit, ami odabent van. Vagy mintha fájdalmai lennének. Csinos arca szenvedésről árulkodott. Talán rosszat álmodik?

Azért jöttél, hogy elvégezd a munkád, gondolta Call, és elfojtotta feltámadó sajnálatát. Csináld meg! Ne tartson vissza, hogy így néz ki!

Egy orgyilkos nesztelen mozdulatával kinyújtotta a jobb kezét. A ruhája ujjában elrejtett rugós kés nyele a markába csúszott. A penge egyetlen gombnyomásra kipattant. Majdnem harminc centi hosszú és félelmetesen hegyes volt. Mindig úgy gondolta, csak a gyávák dolgoznak távolról ölő fegyverekkel. Mindig szerette, ha közelről, csendben csaphatott le.

Feltérdelt, és felemelte a kezét. Ne bámuld! Tedd meg, amiért idejöttél!

Nyelt egyet. Egyetlen gyors mozdulat. A szívet döfi át. Tisztán. Pontosan. Ripley észre sem fogja venni. Ez a legtöbb, amit érte tehet.

Az addig mozdulatlan alak hirtelen megmoccant. Call megdermedt. A nő hátrahajtotta a fejét. Hosszú nyaka védtelenné vált. Barna, testhezálló zekéje elöl szétnyílt. Meztelen bőre fehér volt, szinte világított.

Call a kés hegyével félrehúzta a zekét. Meghökkent. Pislogja a testre bámult. Egy sebhely?

Egy sebhely!

Ne!

– Nos? – A nő hangja halk és közömbös volt. Call hátrahőkölt. Annyira meglepődött, hogy kis híján elejtette a kést.

– Most megölsz, vagy mi lesz? – kérdezte Ripley tompa, monoton hangon.

Call összeszorította a fogát.

– Nincs értelme, igaz? – Gyors csuklómozdulattal eltüntette ruhaujjában a kést. – Már kivették. Jézusom! Itt van? A hajón? – Úgy érezte, mintha minden szerve jéggé fagyott volna. Képtelen volt felfogni, hogy elkésett.

Elkésett!

Ripley komoran mosolygott.

– A babámra gondolsz?

Call megrázta a fejét. Alig tudta felfogni a bizarr valóságot: itt van, és beszélget ezzel a nővel!

– Nem értem. Ha már megkapták, amit akartak, miért hagytak életben?

Ripley vállat vont.

– Kíváncsiak. Én vagyok a legújabb teremtményük.

Callban tehetetlen düh fortyogott. Egyszerűen nem számított rá, hogy elkésik! Nagy nehezen összeszedte magát. Jelentőségteljesen az árnyak közt heverő nőre nézett, nesztelenül újra elővarázsolta a kését, kipattintotta a pengét, és Ripley elé tartotta.

A hangja olyan lágy, olyan kedves volt, mintha ajándékot ajánlana fel:

– Ha akarod, én véget tudok vetni az egésznek. A fájdalomnak... Ennek a rémálomnak. Csak ennyit tehetek érted. – Pedig sokkal többet érdemelnél, tette hozzá gondolatban.

Ripley arcáról fokozatosan leolvadt a közömbös keménység. Vonásai kimondhatatlan szomorúságról tanúskodtak. Hirtelen kinyújtotta a kezét, és tenyerét nyugodtan a penge hegyéhez tartotta.

– Miből gondolod, hogy hagyni fogom, hogy megtedd? – mormolta.

Határozott mozdulattal a késhegyre szorította a tenyerét. A penge átdöfte. Ripley akkor fejezte be a mozdulatot, amikor már jó kétujjnyira meredt ki a kézfejéből.

Call szeme elkerekedett, szája kinyílt.

– Ki vagy te? – kérdezte suttogva. A keresztülszúrt kézre nézett, a sebből csöpögő vérre, majd Ripley rezzenéstelen arcára.

– Ellen Ripley – hangzott a válasz. – Hadnagy. Első osztályú. Azonosítási szám: öt-egy-öt-hat-egy-hét-zéró.

Callnak csak ahhoz volt ereje, hogy megrázza a fejét.

– Ellen Ripley meghalt. Több mint kétszáz évvel ezelőtt!

Az információ hatással volt a nőre: arca meglepetést tükrözött. Lehúzta kezét a pengéről – közben csak a szája rándult meg, mintha csak egészen kis fájdalmat erezne.

– Mit tudsz még erről? – Közömbös hangon próbálta feltenni a kérdést. Nem sok sikerrel.

– Az egész történetet elolvastam – felelte Call. – Mármint amit feljegyeztek. Ellen Ripley az életét áldozta azért, hogy megvédjen minket a Gonosztól. Te nem ő vagy.

A Ripleynek nevezett nő elfordult, tekintete a semmibe révedt.

– Nem ő vagyok? Akkor ki vagyok?

Jó kérdés. Call döbbenten látta, hogy a kezében tartott kés pengéje sisteregve, füstölögve olvadozni kezd. Pár másodperccel később már csak egy csonk maradt belőle.

Felemelte, és mint valami bizonyítékot, a nő élé tartotta.

– Te egy lény vagy. Egy kísérlet eredménye. Egy klón. Egy rohadt laborban tenyésztettek ki!

A nő újabb komor sziporkával felelt:

– Igazán? Pedig úgy tudtam, hogy csak Isten teremthet fákat.

Call hirtelen úgy érezte, valamilyen módon közel kell kerülnie ehhez az... utánzathoz, az árnyék-Ripleyhez.

– Kivették belőled a szörnyet.

A nő elszomorodott. Call csak sejthette, milyen mélységes mély bánatot érez, milyen fájdalom gyötri.

– Nem egészen.

– Micsoda? – Call nem értette a dolgot.

Ripley a szemébe nézett. Tekintete szinte megperzselte Callt; úgy érezte, a pillantás ugyanúgy átégeti, elolvasztja a testét, ahogy Ripley vére a kés pengéjét.

– A fejemben van – suttogta a nő. – Most először emberinek, sebezhetőnek látszott.

– Akkor segíts nekem! Ha egyáltalán van még benned valami emberi, akkor segíts megállítani őket, mielőtt a szörny elszabadul!

– Már túl késő – felelt a nő félelmetes csüggedtséggel.

Call először nem értette, mire gondol. Elkéstem? Hirtelen rádöbbent, hogy alig karnyújtásnyira guggol ettől... ettől a... Azt sem tudta, hogyan nevezze. Ettől a ragadozótól, amely fél kézzel meg tudná ölni. Védekezni sem maradna ideje. A kése is használhatatlan...

Amikor Ripley Call arcához emelte a kezét, a fiatalabb nő összerezzent. Ripley egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, de azután a keze továbbmozdult. Megérintette Call homlokát, hátrasimított egy hajtincset. Szelíd, szinte érzéki mozdulat volt – az anyák szokták így megérinteni a gyermeküket, amikor meg akarják vigasztalni.

– Már hozzászoktam a gondolathoz – mormolta Ripley.

Call rájött, arra a szörnyre céloz, amelyet ő hozott világra. Ripley hozzászokott a gondolathoz, hogy a lény él, létezik, és új bestiákat fog termelni.

– Nem lehet megakadályozni – mondta Ripley. Call összeszedte magát. Arca megkeményedett.

– Amíg itt vagyok, van remény! – Megpróbálta elhinni, hogy nem hangzott nevetségesnek a kijelentése. Gyűlölte magát, mert kicsi, és mert a hangja is jobban emlékeztet halk csipogásra, mint érces kiáltásra. Nem először fordult elő vele életében, hogy olyan testet szeretett volna, mint például Christie-é.

– Innen nem jutsz ki élve – mondta Ripley. Szomorú volt, és úgy beszélt, mintha egy ostoba kiskölyöknek magyarázna.

– Nem érdekel! – kiáltott Call, de remegett a hangja. Ripley felvonta a szemöldökét.

– Tényleg nem?

Ripley keze villámgyorsan előrelendült. Elkapta Call nyakát. Call védekezőén felemelte a kés maradványát, de egyre jobban eluralkodott rajta a rémület.

Ripley a padlóra szorította a karját, és fölé hajolt. Ő kétségbeesetten küzdött, és megpróbált kiszabadulni. A rámeredő ragadozószemekben különös fény lobogott.

– Abbahagyhatom... – mondta Ripley végtelen szomorúsággal.

Call hallotta a saját zokogását, és tudta, arca elárulja félelmét. Szeme kegyelemért könyörgött.

Ripley ugyanolyan váratlanul eresztette el, ahogy az "imént rátámadt. Behúzódott az árnyak közé, összegömbölyödött, hátát a falnak támasztotta.

Mit csinálsz? Egyáltalán miért bújsz el? Mit gondolsz, mit akarnak tőled? Call most már nem találta furcsának, hogy a cellában nincsenek berendezési tárgyak, bútorok. Ha akár egyetlen priccset elhelyeztek volna idebent, Ripley minden bizonnyal alábújik, és eltűnik őrzői szeme elől. Talán biztonságban és kényelemben érzed magad, amikor begubózol ezen a sötét kis helyen? Lehet, hogy valami rég elfelejtett gyermekkori emlék tör felszínre belőled ilyenkor?

– Gyerünk! – parancsolt rá Ripley. A szavai újra tompán koppantak. – Menj innen! Már keresnek téged.

Call elbizonytalanodva ellökte magát Ripleytől. Félt, hogy meggondolja magát. Megértette, kizárólag tőle függ, hogy élve vagy holtan hagyja el ezt az átkozott, sötét helyiséget, ahová gyilkos szándékkal belopózott. Elmozdult az árnyékból; már azzal sem törődött, hogy a mennyezet fölött sétálgató őr esetleg észreveszi. Rákként hátrálva az ajtóhoz araszolt.

Megfeledkezett a céljáról, küldetéséről, már csak az érdekelte, hogy életben maradjon. Eddig nem tudta, milyen erős az életösztön, mennyivel nagyobb hatást gyakorol az emberre, mint a mégoly szilárd eltökéltség. Megfordult, felrántotta az ajtót, és kiszáguldott a szobából.

Pánikba esett, félelmében a legalapvetőbb óvatosságról is megfeledkezett. Menekült. Kétlépésnyire távolodott el Ripley cellájának ajtajától, amikor valami fémes tárgy ért a nyakához. Meg akart fordulni, hogy védekezzen, ám mielőtt megtehette volna, irtózatos erejű elektrosokkot kapott. Az áramütés fájdalmas volt, ráadásul úgy érezte, mintha lángolna a bőre, meggyulladnának az idegszálai. Az elektromos töltés végigrohant a gerince mentén, eljutott minden egyes idegvégződésébe...

Csak egyszer tudott felkiáltani, mielőtt elsötétült körülötte a világ. A padlóra roskadt.

Wren gunyoros elégedettséggel nézte a padlón heverő alacsony, törékenynek látszó, fekete hajú nőt. Két katona a vékonyka karok alá nyúlt, és függőleges helyzetbe rántotta a testet. Azt hitted, beleütheted az orrod egy szigorúan titkos kutatási programba? – gondolta Wren. Tényleg azt hitted, hogy sikerrel járhatsz?

Wren olyan dühös volt, hogy örült a két katona jelenlétének, mert különben... Igen, különben félő lett volna, hogy nem tud uralkodni magán, és tudóshoz méltatlan módon viselkedik.

Amikor Call kábultan, szédelegve megrázta a fejét, és lassanként visszanyerte az eszméletét, Wren szigorúan ráripakodott:

– Azt hiszem, ezek után megérti majd, milyen nagy ostobaságot követett el! – A közelebb álló katonához fordult. – Hol vannak a társai?

– Tudomásunk szerint, uram, a lakosztályukban tartózkodnak.

– Adja le a riadójelzést! – parancsolt rá Wren. – Hozzák ide őket! Most, azonnal!

Ripley összegömbölyödve feküdt az éjfekete árnyékban, a sötétségbe meresztette a szemét, és megpróbálta megakadályozni, hogy a fiatal nő szavainak jelentése eljusson a tudatáig. Fáradt volt, végtelenül kimerült... mégsem mert elaludni.

NEM AKAROK. ALUDNI, szólalt meg egy vékonyka hang a fejében.

HA ALSZOM, ISZONYATOS ÁLMOKAT LÁTOK...

Ki mondta ezt? Ripley nem tudta, ám az emlékek... akárha éles pengék lennének, az agyába szúrtak.

Képtelen volt elaludni; úgy érezte, álmában védtelenné válik. Igen, a tudatára olyankor semmi sem vigyáz, semmi sem fojtja vissza az előbuggyanni készülő emlékeket. A szörnyeket. A valódi szörnyeket. A mozgó, lélegző, rikácsoló, álmodó, tervezgető, várakozó bestiákat.

Megremegett.

A szörnyek... Tökéletes organizmusok, csupán egyetlen valódi céljuk van. És az a nő, az a kicsi, törékeny, fiatal nő... semmit sem érthetett ebből.

FELÉPÍTÉSÜK TÖKÉLETESSÉGÉNEK MÉRTÉKE CSAK ELLENSÉGESSÉGÜK FOKÁVAL HASONLÍTHATÓ ÖSSZE.

Ripley nem emlékezett rá, hogy ezt kitől és mikor hallotta. A megjegyzés viszont tisztán megmaradt benne, és mélységes szomorúságot árasztott szét a testében. Még lehangoltabb lett, amikor az idealista fiatal nőre, az eltökéltségére, a céljára gondolt. Annak a nőnek a szemében látta, mivé változott – mivé változtatta a sors, az elképesztő balvégzet.

VAJON MOST MIT TARTOGAT SZÁMOMRA A SORS? – tűnődött eltompult aggyal. Nem tudta. Lehetséges volna, hogy a fatális véletlen a valódi Ellen Ripleyt teremtette újjá? Vagy csak egy groteszk bábot hozott létre, amely alig valamiben különbözik az... az...

JOBBAN SZERETEM, HA MESTERSÉGES SZEMÉLYNEK NEVEZNEK...

Ripley pislogni kezdett. A tenyerére, a gyorsan gyógyuló sebre, a törékeny nő késének nyomára nézett.

Ebben a mozdulatlan, nyugodt pillanatban szeme lecsukódott, teste elernyedt. Átlibbent az álom túlsó partjára, ahol... ahol az a valami várt rá. Eddig is ott ólálkodott a szemei mögött, de most meglátta.

Látta, és érezte a vágyait. Érezte, hogy a boly gőzölgő melegére vágyik; hogy maga körül akarja tudni a hozzá hasonlókat, az erőt és biztonságot adókat. Az ébrenlét azonos volt a magánnyal. Egyedül szenvedett. Csak álmában tudott csatlakozni a többiekhez. Ideje megépíteni a bolyt. Ideje csatlakozni a többi harcoshoz. Ideje megkezdeni a királynő szolgálatát. Ezért élt, ez volt a célja. A harcos csapott egyet a farkával, s minden érzését, minden gondolatát és tervét átsugározta a királynőjébe. A királynő pedig válaszképpen elküldte szeretetét, biztatását. Hamarosan sor kerül a boly felépítésére, és akkor…

Akkor ez a burok, ez az embertest, amelyet Ripleynek neveznek, ez lesz valamennyiük anyja. Az első olyan test, amelyből élet származik. Az első harcos. Ha pedig ez bekövetkezik, azért fog élni, hogy osztozhasson a többiek diadalában. A királynő látni fogja ezt, ő is megérti, hogy Ripley az új boly alapköve. Belőle származik minden. Az ő teste az újszülött bölcsője.

Az alvó Ripley magatehetetlenül vonaglott, és halkan, tiltakozón nyögdécselt. A királynő megosztotta vele álmait.