Kilencedik fejezet

Christie jókora utat tett már meg, amikor rájött, hogy a többiek nincsenek mögötte. Visszarohant; társai az egyik keresztfolyosó betorkollásánál álltak.

– Mi a franc van itt? Sietnünk kell!

Senki sem válaszolt, mindenki a sötét kiágazás vége felé bámult.

– Elgyn! – visított Hillard. – Elgyn!

Christie előrefurakodott – éppen időben ahhoz, hogy lássa, amint kapitányát valami keresztülrántja a padlón.

– Mi a szent szar?...

Végigvágtatott a keresztfolyosón. A többiek mögötte. Elgyn testéből már csak a mellkas fölötti rész látszott. Arcát maszkká keményítette a fájdalom és az iszony.

– Húzzuk ki! – ordított Hillard. – Húzzuk ki, a rohadt életbe!

Johner és Distephano előreugrott. Megragadták Elgyn karjait, és kihúzták a lyukból. Christie megbabonázva bámult a kalózkapitány mellkasának közepén tátongó sebre. Már nem él... Elgyn halott? Christie a seben keresztül átlátott Elgyn háta mögé.

Elgyn meghalt.

Mindenki döbbenten bámult. Még Wren is elsápadt, hirtelen elöntötte a veríték. Hillard nem mozdult, csak nézte, nézte halott szeretőjét.

A hangos reccsenésre mindannyian a folyosó vége felé fordultak. Valamivel a kereszteződés előtt a padló megemelkedett, majd törmelékzáporrá változva felszakadt. A lyukból egy pokolbéli lény, egy toronymagasnak tűnő félelmetes szörny bukkant elő. Christie-nek eszébe jutott, amit Call mondott Wren tudományos munkájáról, az idegen lények kitenyésztéséről.

Ha elszabadulnak, olyan katasztrófa következik be, amihez képest a Lacerta-járvány farsangi mulatság.

Ó, igen! – gondolta Christie. Igazad volt, kislány!

A lény kitátotta a pofáját, kivillantotta fémesen csillogó fogait, kinyújtotta a nyelvét, és élesen felszisszent.

A rábámuló embereken páni félelem vett erőt. A két férfi egy pillanatig sem tétovázva eleresztette Elgyn testét, és a jókora lyuk fölött átugrálva mindannyian futásnak eredtek. Mindegy hova, csak minél távolabb ettől az... izétől!

Befordultak egy sarkon. Zsákutca!

Ez kitervelte a dolgot! – zakatolt Christie fejében a gondolat. Valahogy tőrbe csalta Elgynt, aztán őt használta csaliként, hogy csapdába ejtsen minket! Most mindannyiunkat elkapott. Az istenit! Gondolkoznia kellett, gondolkozni... Ha nincsenek legalább félannyira okosak, mint a szörny, biztos halál vár rájuk. Christie a falhoz szorította a hátát, és araszolva a sarokhoz húzódott. Tudnia kellett, hol van az a sátánfajzat.

Megmarkolta Johner ingujját, és maga mellé húzta. Johner arca elszürkült, a kacskaringós sebhely környéke fehérre színeződött. De legalább már kijózanodott. Christie ebben az egyben biztos volt. Johner reszketett. Christie még sosem látta ilyennek; eddig azt hitte, egyszerűen képtelen félni.

– Jól vagy? – kérdezte súgva.

Johner pislogott, mély lélegzetet vett.

– Igen... Igen. Veled vagyok.

Pontosan ezt akartam hallani, gondolta az izmos fekete férfi. Kidugta fejét a fal mögül, majd gyorsan visszarántotta.

A folyosó túlsó végén a lény, amely alig egy perccel korábban rakétaként pattant ki a padló alól, lassan elindult a tátongó, olvadt szélű lyuk mellett heverő halott Elgyn felé. Christie kipislogta szeméből az izzadságot.

– Jön? – kérdezte Johner. – Idejön?

– Nem t'om. Lehet, hogy csak Elgyn kell neki. Hillard halkan felnyögött.

Christie érezte, hogy Johner összeszedte magát. Christie elé hajolt, és kinézett a folyosóra.

– Jön? – kérdezte Christie.

– Jön – válaszolt Johner szinte egykedvűen. Hillard felsóhajtott.

– Szent isten!

– Tudjátok, mit mondok? – Johner előhúzta a fegyverét. – Nyírjuk ki a rohadékot!

Christie a sebhelyes férfira nézett. Egymásra vigyorogtak. Christie csak ekkor jött rá, alig hajszálnyira voltak a hisztériától. Kihajolt, hogy még egyszer megnézze magának a dögöt. Jött. Tényleg közeledett. Két és fél, három méter magas volt, mégis olyan könnyedén mozgott, akár egy pók. Átlépett Elgyn teste fölött, és jött.

Elgyn teste hirtelen megmozdult.

Christie hitetlenkedve kimeresztette a szemét. A lény lábai között tisztán látta Elgynt. Mozgott.

Hátraintett Johnernek, nézze meg ő is. Hillard is előrébb húzódott, és kikémlelt a folyosóra.

Elgyn halott! Akkor meg hogy az ördögbe?...

Az, hogy a hulla megmoccant, legalább annyira megzavarta az idegent, mint őket, mert visszafordult, és Elgyn fölé hajolt. Teljesen úgy nézett ki, mintha szimatolgatná a testet.

Az újra megmozdult, és egy kicsit mintha felemelkedett volna. Christie már sok halottat látott, és tudta, a holttestek nem sokkal a halál után időnként furcsa dolgokat művelnek, de a mozgás és a felemelkedés nem tartozott az általa ismert mutatványok közé.

A szörny megszaglászta az Elgyn mellén vöröslő sebet. A test közben ismét megmozdult, majd hirtelen egy puska csöve bukkant ki a mellen tátongó lyukból! Christie egyszerűen nem hitt a szemének. Johnerre nézett, aki éppen olyan döbbent értetlenséggel bámult, mint ő.

Az idegen sem tudta, mi történik körülötte. Megszagolta a fegyver csövét, azután elvicsorodott. A cső vége a hosszúkás fejhez tapadt.

Lövés dörrent.

A lövedék visszarobbantotta a dög fejét a pokolba. A Betty legénységének kíváncsiskodó tagjai a fal mögé húzódtak, elkerülve a szétfröccsenő savesőt. Először Christie mert újra kinézni. A szörny a padlón hevert. Minden megolvadt, amire ráhullott a vére. Christie óvatosan kilépett a folyosóra. Fegyverét lövésre készen maga elé tartotta. Társai követték.

Az Elgyn mellkasából kiálló puskacső visszahúzódott. A holttest felemelkedett, majd az oldalára fordult.

Két keskeny kéz jelent meg a padlón sötétlő lyuk peremén. A kezek kitolták a puskát, majd megfeszültek, és kiemelték a nyílásból a lövészt is. Christie döbbenten látta, hogy az nem más, mint a nő, aki pár órával korábban szarrá verte őket. Az a nő, akit mindenki Ripleynek szólított. Egyetlen szökkenéssel kiugrott a lyukból, hanyag mozdulattal végigsimított magán. Olyan mozdulattal vetette a vállára a katonai fegyvert, mintha naponta gyakorolná.

A fekete férfi Johnerre pislantott. A sebhelyes nem úgy nézett ki, mint akinek sok kedve lenne megkettyinteni Ripleyt. Egy hosszú percig senki sem mozdult, majd a nő letérdelt Elgyn holtteste mellé, és nekilátott, hogy átkutassa. Hillard a veszéllyel mit sem törődve kirohant a folyosóra. Olyan dühödten ordított, mintha Ripley tehetne minden rosszról, ami velük történt.

– Hagyd békén!

Christie összerezzent. Kíváncsi lett volna rá, hány idegen lény kószálhat a hajón, és hányat vonz a közelükbe az üvöltözés. Ripley csak egyetlen pillantást vetett Hillardra. A tőle megszokott közömbösséggel előhúzott Elgyn zsebéből egy maréknyi lőszert. Zsebre vágta szerzeményét, felegyenesedett, és profi mozdulattal megtöltötte a fegyverét. A banda többi tagját figyelemre sem méltatta.

Call váratlanul megszólalt; Christie tisztán hallotta mormogását:

– Oké... gondolkozzunk. Mi... a... lószar?...

Ripley egy hosszú, kényelmetlen pillanatig rájuk nézett, majd egyetlen szó nélkül a szörny teteméhez lépett. Lehajolt, és belenyúlt a pofájába! A szétfeszített állkapcsok közül tiszta, ragacsos folyadék csorgott. Már kimúlt, de a teste időnként meg-megrándult.

Christie halk nyöszörgést hallott. Oldalra kapta a fejét. Meglepődött. Johner nyüszített. A sebhelyes férfi szeme elszörnyedve tágra nyílt. Aha, gondolta Christie. Johner utálja a rovarokat, ez a dög pedig pontosan úgy néz ki, mint minden bogarak ősanyja.

Ripley minden teketória nélkül megmarkolta az idegen lény nyelvét. Vad, éles csatakiáltást hallatott, és emberfeletti erővel kitépte a fejből a merev, agyaras nyúlványt!

Amíg Christie és társai csak bámultak, Ripley könnyedén Call elé lépett, és a kezébe nyomta a csöpögő, ocsmány szervet.

– Tessék – mondta cinikusan. – Csodás nyakláncot lehet csinálni belőle. – Pár lépéssel hátrább húzódott.

Call elborzadva nézett az “ajándékra". Szétnyitotta az ujjait, és hagyta, hogy a nyelv a padlóra hulljon.

Ekkor már valamennyien reszkettek.

Christie-nek feltűnt, Wren megpróbál úgy helyezkedni, hogy a csapat mindig közte és Ripley között legyen, A nő azonban ügyet sem vetett rá.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Johner remegő hangon Christie-től.

A fekete férfi megvonta a vállát.

– Ugyanazt, amit eddig... Elhúzunk innen a francba.

– És ha még több ilyen van? – Johner szeme úgy csillogott, mintha lázas volna. – Inkább maradjunk itt, és bízzuk őket a katonákra. Valaki majd eljön, és... úgy értem... Tényleg, hol a francban lehetnek a katonák?

Christie-nek nem igazán tetszett, hogy Johnért ennyire megviselték a történtek. Tudta, ha élve akarja elhagyni a hajót, szüksége lesz a sebhelyes segítségére.

– Meghaltak – mondta Call. Magabiztosan beszélt, és Christie nem volt abban a helyzetben, hogy vitatkozni kezdjen vele. Tulajdonképpen ez akár igaz is lehetett, hiszen egyetleneggyel sem találkoztak, mióta elhagyták az étkezdét.

Johner hirtelen Wrenre nézett. Arca elkomorult. Felemelte fegyverét, és a tudós felé indult. Distephano, annak ellenére, hogy fegyvertelen volt, elállta az útját. Johner ügyet sem vetett rá; tekintete, félelme és dühe Wrenre irányult. Call korábban azt állította, hogy a tudós a felelős az idegenek újrateremtéséért; Johnernek valószínűleg ez a kijelentés jutott az eszébe.

– Többé nincs szükségünk erre a seggfejre! – morogta. – Intézzük el!

– Vissza! – parancsolt rá Distephano, de hiába próbálkozott.

Johner felemelte a fegyverét, és célba vette a katona fejét. Distephanónak egyetlen arcizma sem rándult meg, Wren viszont reszketni kezdett.

– Elég ebből! – kiáltott Call, és mozdult, hogy közbelépjen.

Johner feléje fordult. Látszott rajta, kis híján felrobban a dühtől.

– Te itt nem parancsolgathatsz!

Az alacsony, vékony nő nem hátrált meg. Johner elé állt, a szemébe nézett, és felkiáltott:

– Nem ölünk meg senkit! Legfeljebb önvédelemből.

Christie rájött, hogy közbe kell avatkoznia. Kelletlenül meg is tette.

– Doktor – nézett Wrenre –, ez az izé... ez az állatka az, amit kitenyésztettek?

– Igen – ismerte el Wren halkan.

– Több is van belőle? – kérdezte Christie. Wren bólintott.

– Hány?

A tudós idegesen körülnézett. Christie megértette, még mindig Ripleytől fél, aki pár méternyire tőlük guggolt.

– Húsz – motyogta Wren alig hallhatóan. Johner megszédült.

– Húsz?! Szét lesz cseszve a rózsaszín seggünk, ha még húsz ilyen dög van a hajón!

Hirtelen mindenki beszélni kezdett. Mindannyian féltek, a pánik határán tántorogtak.

– Még többen lesznek – hallatszott Ripley nyugodt hangja. – Sokkal többen.

Valamennyien ránéztek.

– Szaporodni fognak – mondta Ripley. – Néhány órán belül legalább negyvenen lesznek. Talán többen.

Kecses mozdulattal felegyenesedett, és a csapat elé lépett. Szenvtelenül, mint mindig, az ijedt emberek mellének szegezte a kérdést:

– Szóval kit kell szétcsesznem azért, hogy lejussak erről a hajóról?

Nem kapott választ. Ripley mindannyiukat idegessé tette. Annak ellenére, hogy ő mentette meg a társaságot a dögtől, senki sem örült annak, hogy a közelben van.

Call váratlanul előrelépett, és Ripleyre bökött.

– Várjunk csak! A dögök ebből a nőből keltek ki! Wren azért klónozta, mert eredetileg is volt egy benne!

– Ez sok mindent megmagyaráz – mormolta Christie a sebhelyes fülébe.

– Túl nagy kockázatot vállalnánk, ha magunkkal vinnénk – folytatta Call. – Hagyjuk itt!

– Ebben az egyben egyetértek a kislánnyal – bólogatott Johner.

Rossz ötlet, gondolta Christie. Szükségünk van rá. Fogalma sem volt róla, honnan tudja ezt, de egyszerűen biztos volt benne. Ösztönösen érezte, és régen megtanulta, hallgatnia kell a megérzéseire. Különösen akkor, ha meleg a helyzet. Elgyn halála után vezér nélkül maradtak. Valakinek vállalnia kellett a parancsnoklás és a döntés felelősségét. A többiek ránéztek. A fenébe, ő sohasem vágyott arra, hogy főnök legyen!

Végignézett a társain.

– Ripley velünk jön – jelentette ki. Call döbbenten elé ugrott.

– Ő nem ember! Wren kísérletének része! Egyetlen másodperc alatt kinyírhatna minket.

Christie szemügyre vette Ripleyt. A nő hűvös közönnyel nézett vissza rá. A szeme... akár egy ragadozóé. Vitatkoznak, az értékes idő meg egyre csak telik. Húsz ilyen dög?

Christie a csapatra nézett.

– Engem rohadtul nem érdekel, hogy éltek vagy haltok, viszont ha életben akarunk maradni, együtt kell dolgoznunk. Együtt fogjuk elhagyni ezt a hajót. Utána mindenki azt csinál, amit akar. – Lehajolt, felemelte Elgyn fegyverét, és Distephano kezébe nyomta. Johner dühösen felhorkant, Christie azonban ügyet sem vetett rá. A katona hálásan bólintott, és ellenőrizte a tárat.

Call a közömbösen várakozó Ripleyre nézett.

– Nem bízhatsz meg benne! – figyelmeztette Christie-t még egyszer.

Christie először Ripleyre, majd Distephanóra pillantott, végül Call felé fordult.

– Senkiben sem bízom.

Hillard, aki a vita során egyszer sem szólalt meg, halott szeretőjéhez lépett, és a holttest fejére terítette a dzsekijét.

Johner rájött, hogy temetetlenül, idegen területen kell hagyniuk társuk maradványait. Arca bánatosan megrándult.

– Vaya con Dios, haver!

Hillard még egyszer, utoljára megérintette Elgyn kezét, majd felegyenesedett. Call át akarta ölelni a vállát, hogy megvigasztalja, ám Hillard kitért előle, és bizalmatlanul végigmérte.

Christie látta, Ripley a menet végén, Elgyn posztján akar maradni. A nő kissé csodálkozva nézett végig az embereken. Christie észrevette, hogy Call elkapja a tekintetét, mire Ripley hűvösen elmosolyodik. Arckifejezése láttán a fekete férfi hátán végigfutott a hideg.

– Oké. Rajta, emberek, induljunk! – adta ki a parancsot Christie, és az élre állt.

Halott kapitányukat maguk mögött hagyva továbbvonultak a Betty irányába.

Ez lehet a legénységi szállás, gondolta Christie, amikor befordultak a következő folyosóra. Egy rakás ajtó. Rengeteg hely van itt, ahol azok a dögök elbújhatnak. Mióta maguk mögött hagyták a helyet, ahol Elgyn meghalt, egyetlen idegent sem láttak. A helyiségek, amelyeket ellenőriztek, tisztának bizonyultak, mégis úgy érezték, valami követi, figyelemmel kíséri őket. Talán csak a leghátul haladó Ripley miatt volt így. Christie nem tudta, de mindenesetre ugrásra készen, mindenre felkészülve haladtak.

Az mindenesetre pozitív dolog volt, hogy csapatként és nem csürheként mozogtak. Christie tudta, hogy a háta mögött haladó Johner, Hillard, Distephano meg még a fegyvertelen Call is ellenőrzik az ajtókat, a berendezési tárgyak mögötti helyeket.

Amikor elhaladt az egyik lift ajtaja előtt, Christie-ben feléledt a remény. Talán mégis megússzák... Ötméternyire távolodott el a lifttől, amikor megszólalt a fülke érkezését jelző halk, csilingelő hang.

Christie készenlétbe helyezte a fegyverét. A kattanásokból és a surrogásokból tudta, a többiek is hasonlóképpen cselekszenek. Amikor az ajtó lassan kinyílt, Christie célba vette. A többiek is lőállásba helyezkedtek. Senki sem mozdult. Senki sem lélegzett.

A liftben sötét volt. Semmit sem láttak.

A fülke mennyezetéből hirtelen szikrák pattantak ki. A készenlétben álló emberek összerezzentek. Kigyulladt egy lámpa, aztán elaludt, de csak azért, hogy újra kigyulladjon. A villogásban Christie látta, valami van odabent. Az ujjak a ravaszokra tapadtak.

A folyosó mennyezetén elhelyezett neoncsövek váratlanul ontani kezdték magukból fehér, vakító fényüket. A liftben Vriess ült a tolókocsijában. A kezében lövésre emelt puskát tartott. Szeme tágra nyílt a félelemtől, teste remegett, homlokáról szakadt a veríték.

Ő és a csapat tagjai egy hosszú másodpercen át céloztak egymásra. Végül mindannyian rájöttek, embert látnak. Megkönnyebbülten fellélegeztek. Leeresztették a fegyvereket.

– Hú, haver! – kiáltott Johner.

– Vriess! – Call boldogan a tolókocsishoz futott. A férfi bágyadtán elvigyorodott.

– Hé! Mit kerestek ti itt? Szevasz, Call!

Christie letörölte homlokáról az izzadságot.

– Már azt hittük, feldobtad a bakancsot. Vriess nem kezdett mesélni, de a hangja elárulta, min ment keresztül.

– Ti is láttátok azt a kibaszott állatot?

– Láttuk őket – felelte Christie komoran.

– A francba! – mondta Vriess. – Azt hittem, mindegyiket elkaptam.

Christie megrázta a fejét. Csak ekkor fedezte fel Vriess lábán és fülén az égésnyomokat. Igen, kerekes barátja nagyon közeli kapcsolatba került az idegenekkel.

Johner a tudósra nézett.

– Van rá mód, hogy nyomon kövessük ezeket a dögöket? Wren a fejét rázta.

– Nincs.

Most igazat mondasz, doki, ugye? – tűnődött Christie.

Johner a fekete férfi felé fordult. Látszott rajta, komolyan fél.

– Oké, eljuthatunk a Bettyhez... De mi van akkor, ha az idegenek körülötte, vagy ami még rosszabb: rajta lesznek? Wren úgy döntött, segíteni fog a társaságnak.

– A jelek szerint az idegen lények aktivitása a hajó farában, a legénységi szállás környékén a legerősebb. Nincs okunk feltételezni, hogy kimozdulnak onnan.

Christie kétkedően nézett a tudósra.

– Nem fognak kimozdulni – szólalt meg Ripley.

Határozottan beszélt, Christie azonban egyszerűen képtelen volt hinni neki. Ezzel nem volt egyedül: a csapat tagjait még mindig nyugtalansággal töltötte el, hogy nem tudták, kicsoda, micsoda egyáltalán ez a nő.

– Szaporodnak – folytatta Ripley a tőle megszokott közömbös hangon. – Új gazdatesteket szereztek. Egymás közelében fognak maradni. Ha kiküldenek valakit, az csakis ide jöhet. Ide, ahol a... hús van.

Ha kiküldenek valakit. Christie végiggondolta a szavak jelentését. Mintha emberek volnának, akik gondolkoznak, terveket készítenek. Talán valóban képesek rá...

– A “hús" – ismételte Call undorodva. – Jézusom!

Christie többet akart tudni. Nem foglalkozott a kifejezésekkel.

– Szóval szaporodnak. Ez mennyi ideig tart náluk? – Nem Wrennek tette fel a kérdést, mert volt valaki, akitől pontosabb választ kaphatott.

– Órákig – mondta Ripley.

– Nem biztos – tette hozzá Wren. Minden fej felé fordult. – A folyamat felgyorsult. Ennek valami köze lehet a... – Bűntudatosan Ripleyre nézett. – ... a klónozott sejtekhez.

A nő arca még jobban elkomorult.

Oké. Most már tudjuk, gondolta Christie.

– Minél hamarabb átjutunk a Bettyhez, annál jobb – mondta.

– Nos – nézett rá Johner –, ha jó időt akarunk futni, én azt mondom, szabaduljunk meg a kriplitől. – Hüvelykujjával Vriessre bökött, aztán ránézett és elvigyorodott. – Nem vedd személyeskedésnek.

Vriess keserűen visszamosolygott rá, és felmutatta a középső ujját.

– Nem vettem annak.

Mielőtt Christie közölhette volna Johnerrel, hogy mit kapjon be, Hillard előrelépett. Elgyn halála miatt gyászos hangulatban volt; látszott rajta, mindenért Callt és Ripleyt teszi felelőssé. Christie aggódott emiatt, mert a nő ilyen depressziósán kiszámíthatatlanná vált. Hillard azonban most felszegte a fejét, és úgy tűnt, újra felpörgött egy kicsit.

– Senkit sem fogunk itt hagyni – jelentette ki. – Még téged sem, Johner. – Hangja határozott volt, bár halk és szomorú. Senki sem mert ellenkezni vele.

Christie a katonára nézett.

– Melyik a legrövidebb útvonal? Distephano elgondolkozott.

– A felső szint és a hajtóműterem között gyorslift jár. Ha bejutunk az aknájába, egy szervizalagúton át eljuthatunk az egyes fedélzetre, onnan pedig a dokkhoz.

Christie bólintott.

– Jól hangzik. És hogy jutunk el ahhoz a lifthez?

Distephano előremutatott.

– Végig kell mennünk ezen a folyosón, aztán elfordulni, és át a laborokon. Ez a legrövidebb út.

– Helyes – mondta Christie. – Akkor rajta!

Vriess váratlanul mocorogni kezdett a székében, leakasztott róla és kipattintott belőle néhány tárgyat. A fegyvereit. Gyors mozdulatokkal egymáshoz illesztette az alkatrészeket. Halk kattanások hallatszottak, s egy perccel később egész arzenál meredezett a tolókocsi karfáján, vázán.

Elkapta barátai csodálkozó pillantását.

– A széket soha sehol nem vizsgálják át... Distephano bosszúsan felmordult.

– Call! – kiáltott Vriess éles hangon.

A fiatal nő felnézett. A tolókocsis férfi egy kisméretű, de halálos erejűnek látszó fegyvert dobott a kezébe. Éppen illett az alacsony termetű Callhoz.

– Ez meg mi? – fortyant fel Johner. – Már Call is kaphat stukkert?

Christie nem reagált a megjegyzésre.

– Ha készen állnak – mondta –, induljunk el végre! Párosával megyünk.

A csapat tagjai megmozdultak, felkészültek a nagy menetre, de Ripley tompa hangja megállította őket.

– Mozgunk.

– Micsoda? – kérdezte Christie értetlenül.

– A hajó mozog – jelentette ki Ripley. – Érzem. Érzi? Hát az meg hogy lehet? – töprengett Christie. Wren megcsóválta a fejét.

– A hajó lopakodó üzemmódban működik. A mozgását akkor sem érezheti senki, ha valóban elindulunk.

Ripley a tudósra nézett. Wren sietve hátraiszkolt; jobbnak látta, ha van valaki Ripley és őközötte. Mielőtt Christie összeszedhette volna a gondolatait, Call eldöntötte a vitát:

– Igaza van.

– A hajó a támadás kezdete óta mozog. – Ripley a tudósra meresztette kifejezéstelen szemét.

Mindenki Wrenre nézett. Homlokán kövér verítékcsöppek jelentek meg.

– Ööö... Ez a normális állapot – vallotta be. – Legalábbis azt hiszem...

Distephano aggodalmasan bólintott.

– Így van. Ha a hajó komoly sérülést szenved, a robotpilóta azonnal elindul a bázis felé.

Call a fogát csikorgatva pattant Wren elé.

– Ezt el akarta mondani nekünk, igaz? Igaz?!

A tudós egyre idegesebb lett. Hátrahőkölt a dühös nő elől.

– El... elfelejtettem!

Aha. És ezt most higgyük is el? Christie mérgesen felhorkant.

– Hol van az a bizonyos bázis? – kérdezte Hillard.

– A Földön – vallotta be Wren.

Call már olyan dühös volt, hogy alig bírt uralkodni magán.

– Ó, szent isten! Maga szemét!

Johner fancsali képet vágott.

– A Földön? Én nem akarok átmenni arra a pöcegödörre!

Call nem bírta türtőztetni magát. Wrenre ordított.

– Ha ezek a dögök lejutnak a Földre, akkor... akkor...

– Akkor mindennek vége – fejezte be Ripley a mondatát. A hangja most is közömbös, tompa volt.

Call megrázta a fejét; látszott rajta, ezt a gondolatot képtelen megemészteni.

– Fel kell robbantanunk a hajót!

– Semmit sem kell tennünk – mondta Christie. – Mármint azonkívül, hogy meglépünk innen. – Distephanóra nézett. – Mennyi idő kell hozzá, hogy lejussunk a Földre?

A katona az egyik konzolhoz lépett, és lehívta az információt a monitorra.

– Három óra. Majdnem.

Call a fekete férfi felé fordult, és győzködni kezdte.

– Hát nem érted, miről van szó? A hajó egy bázis közepén, egy sűrűn lakott területen fog landolni! Senki sem sejti majd, mi van a fedélzeten. Vörös szőnyeget gurítunk fajunk gyilkosai elé! Behívjuk őket az otthonunkba!

– Ez nem a mi gondunk – szólt közbe Hillard.

– Call! – mondta Christie szigorúan. – Nem fogod felrobbantani a hajót. Addig semmiképpen, amíg mi a fedélzeten vagyunk. Ha elhúztunk innen, azt csinálsz, amit akarsz. – A klónozott nőre nézett. – Ripley a neved, igaz? Nem akarsz elöl menni?

A nő bólintott, a menet élére állt. A társaság újra elindult. Most Christie volt a hátvéd. Az előtte lépkedő Johner nem hagyta abba a dühös morgolódást:

– A Föld... haver! Ezt a szart!

Johnernek nem tetszett, hogy esetleg a Földön kell majd landolniuk, de tudta, vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is. Például úgy meghalni, mint Elgyn, gondolta. Az tényleg rosszabb volna... Megremegett, és megpróbálta kirázni a fejéből a feléjük tartó, rájuk rontó gyilkos óriásrovar emlékképét.

Miközben végighaladtak a folyosókon, a termeken, Johner kelletlenül bár, de egyre nagyobb elismeréssel tekintett Ripleyre. A nő ereiben mintha jeges víz folyt volna vér helyett. Ezt a vakmerőséget! Képes volt egy olyan dög közelébe menni! Csak egy kihűlőfélben lévő holttest választotta el a szörnytől! Oké, klón a spinkó, de... még a klónoknak is vannak érzéseik!

Egy kereszteződéshez értek. Ripley megállt, és fülelni kezdett. Johner közelebb húzódott hozzá. Minden idegszála pattanásig feszült.

– Tiszta – mondta végül a nő.

Johner még közelebb lépett, és a szemébe nézett.

– Már találkoztál ezekkel, igaz? – kérdezte. Ripleyn látszott, az elvégzendő feladatra koncentrál.

– Igen – vetette oda Johnernek.

A férfi várta, hogy esetleg többet is mond. Amikor nem ez történt, tovább kíváncsiskodott.

– És? Mi lett a vége?

Ripley szenvtelen hangon felelt:

– Meghaltam.

Továbbindult. Johner döbbenten tátogott, majd Distephanóra nézett.

– Hát, az igazat megvallva, nem ezt akartam hallani – mondta.

A katona megrázta a fejét, elvigyorodott, és biztatóan megveregette Johner vállát. Továbbmentek. Distephano hirtelen megfogta Johner karját, és az egyik ajtóra mutatott.

– Erre – mondta a társaságnak. – Erre rövidebb. – Bevezette a csapatot az ajtón.

Az egyik laborba jutottak. Johner Ripleyre nézett, akinek az arcán most először valami érzelemféle suhant át. Az egyik hatalmas hengerre az “inkubátor" szótártak. Otthon, édes labor, mi? – gondolta Johner. Csak nem hazaértél, csillagom?

Ripley megkeményítette vonásait, és továbbment, követte Distephanót.

Befordultak egy sarkon. Johner megtorpant, és megálltak a többiek is. Testük megfeszült, és döbbenten bámultak maguk elé. A félhomályos terem végében, ahol az árnyékok furcsa módon összesűrűsödtek, valahogy minden más volt. Mintha a falak is megváltoztak volna. Az erőtlen fény groteszk formákat húzott elő a sötétségből. A padló, a falak, a mennyezet, az egész helyiség átalakult. Átépítették. Tisztán látszott: az idegenek itt jártak, egy ideig ezen a helyen táboroztak, és a saját “ízlésük" szerint átalakították az emberi környezetet. Amit csináltak, egészen különös – teljesen idegen – látványt nyújtott. Johner még soha életében nem látott hasonlók Az egész egy felnyitott és kifordított testüregre hasonlított. A falak elvesztették simaságukat; helyenként bordákhoz hasonló kitüremkedések meredtek ki belőlük, melyeket fekete, hártyaszerű anyag kapcsolt egymáshoz.

Az ocsmány, nyálkás, fekete felületeken pedig...

Johner úgy érezte, ereiben megfagy a vér, megdermednek az izmai. A lövésre készen tartott fegyverrel álló csapat sóbálvánnyá vált. Még Ripley sem mozdult, nem is lélegzett.

A falakon halálos mozdulatlanságba merevedett emberek lógtak. A kitekeredett, furcsa pózokban elhelyezkedő testek úgy tapadtak a fekete, kocsonyás anyagba, mint légy a ragacsos légypapírhoz. Végtagjaikat, törzsüket nyúlós szálak rögzítették a falhoz.

Johner az iszonyattól kábán a hozzá legközelebb lévő testre meredt. A háta mögött álló Distephano magához térhetett, mert felkattintott egy lámpát. Johner rémülten összerezzent. A kézilámpa éppen arra az emberi tetemre szórta fényét, amelyre a férfi a szemét meresztette.

Az egyik tudós volt az, fehér laborköpenyt viselt; mellzsebe fölé a “Kinloch" nevet írták. Arcát rémmaszkká torzította és merevítette a gyötrelem, szeme nem csukódott le a haláltusa után. Köpenyét átáztatta a testéből kiömlött vér. Mellkasa szétnyílt, mintha valami szétrobbant volna a belsejében. Vagy lehet, hogy valami kirágta magát a testéből, gondolta Johner a hányingerrel küszködve. A förtelmes seb mélyén tisztán ki lehetett venni a tüdő és a belek körvonalait.

Distephano felemelte a lámpáját, és sorra a falhoz ragasztott testekre világított. Mind olyan volt, mint Kinloch hullája: egyikben sem maradt élet, mindegyik mellén undorító, hatalmas lyuk tátongott. A laborban dolgozó tudósok és technikusok voltak. Johner, ahogy rájuk nézett, megpillantotta a köpenyekre írt neveket: Williamson, Sprague, Fontaine... így még rosszabb, gondolta. Ha nem lenne nevük, ha nem tudnám, hogy hívták őket, talán könnyebben elviselném... Társai nyöszörögve, lélegzet után kapkodva bámultak. Egy idő után úgy érezte, képtelen elviselni a látványt. Elfordította a fejét. Tudta, sohasem fogja elfelejteni ezt a szörnyűséget. Ha egyáltalán életben marad...

Ripley látszólag közömbösen méregette a testeket. Úgy viselkedett, mintha nem először látna ilyesmit, mintha már rég hozzászokott volna az ilyen borzalmakhoz.

Johner, ahogy elfordította a fejét, megpillantotta a közelben álló fagyasztókapszulát. Ez abból a szállítmányból való, amit mi hoztunk ide! A kapszulához lépett. A tetejét csak félig távolították el. Felnyitotta a lezárt részt.

Egy nő állt benne. Mellkasa szétrobbant, arcára örökre rákövült a fájdalom.

– Biztosan álmodom – motyogta Johner –, de ennek az álomnak nem vet véget az ébredés.

Hirtelen rádöbbent, ő is felelős azért, ami a nővel történt. Te hoztad ide, hogy ezt tegyék vele. Te raboltad el őt meg a társait. Meg sem kérdezted, mit akarnak csinálni velük. Besöpörted a munkáért járó pénzt, és kész... Te tehetsz arról, hogy ilyen helyzetbe kerültél. Nézz az arcára! Nézz a falon lógók arcára! Te is így végzed majd. Világ életedben csúfnak tartottad magad, de még rondább leszel, amikor meghalsz.

Öklendezni kezdett, de sikerült uralkodnia magán. Aprókat lélegzett. Elfordult a kapszulától; a gyomorgörcs hatására kétrét görnyedt. Christie melléje állt, és szótlanul a karját nyújtotta. Johner hálásan belekapaszkodott; örült, hogy az izomember a közelében van.

– Menjünk tovább – mondta Christie halkan.

Johner bólintott, és nagy nehezen felegyenesedett.

Továbbmentek az idegenek látogatásának bizonyítékaival teleszórt laboratóriumban. Johner időnként a padlón vöröslő vértócsákba taposott, máskor pedig emberi testcafatokra lépett.

A következő helyiségben is sötét volt. Mozgásuk még inkább lelassult. Egy fel-felvillanó neoncső időnként fehér fényt szórt a szétrombolt, átalakított, kísértetiessé változtatott laborra. A Johner mellett guruló Vriess felemelte a fegyverét, és a csővel megpiszkálta a világítótestet, de csak annyit ért él, hogy a villogás felgyorsult.

Ebben a laborban olyan sok berendezési tárgy, műszer meg hasonló állt, hogy bújócskaterephez hasonlított az egész. A sötét sarkokban, az árnyékok között bármi meglapulhatott. Idegtépő volt.

Ripley a menet végén haladt. A menekülők lassan, óvatosan, minden lehetséges rejtekhelyet felderítve vonultak a helyiség túlsó vége felé. Johner a szemét erőltetve figyelt. A villogó fényben az óriási idegen dögök kitűnően álcázhatták magukat; csak az utolsó pillanatban derült volna ki róluk, hogy élőlények, és nem a berendezéshez tartoznak. Csövek, gépek, íróasztalok, mélyedések, csövek, kábelek, újabb csövek... Johner pislogott. Ott, a műszerek között... az nem egy arc? Ripley vette észre elsőként, aztán Christie és Johner is meglátták. A fény újra felvillant. Igen. Ott volt. Egy arc. Sápadt, rémült arc, pániktól kiguvadt szemek.

A hozzá tartozó test hirtelen előszökkent rejtekhelyéről. Egy férfi volt. A kezében valami hosszú, csőszerű tárgyat szorongatott. Sikítva a hozzá legközelebbi alakra, Ripleyre vetette magát, és lecsapott. Ripley megtántorodott; a támadás felkészületlenül érte. A cső a fején csattant. Elvágódott.

Christie rögtön mellé ugrott, és kivédte a második csapást. Johner hátrapördült, lövésre emelte fegyverét, és felüvöltött.

– DOBD EL! DOBD EL, A FRANC ESSEN BELÉD! – Úgy felpörgött, testébe hirtelen annyi adrenalin került, hogy csak nagy nehezen tudta megfékezni a revolver ravaszára feszülő mutatóujját.

A többiek legalább olyan izgatottak voltak, mint a sebhelyes arcú. A Ripleyt védelmező Christie felordított.

– Nyugalom! Mindenki nyugodjon meg!

A csövet markoló fickó visszahátrált a rejtekhelyére. Leguggolt, összehúzta magát. Valamilyen csoda folytán megszűnt a neoncső villogása; egyenletes fény ömlött végig a teremben.

A menekülők mozdulatlanná válva, fegyverüket célzásra emelve meredtek a reszkető férfira. Ripley úgy rázta meg a fejét, mintha az elszenvedett hatalmas ütés csak csiklandozás lett volna. Felállt.

– Dobd el a rudat, haver! – kiáltott Christie az eszelősen remegő fickóra. – Dobd el!

A férfi felnézett rájuk. Tágra nyílt szemében vegytiszta rémület tükröződött.

– Vissza! – rikoltotta, de a hangja túlságosan reszketett ahhoz, hogy bárki komolyan vegye a parancsot. Az iménti támadás a jelek szerint kiszívta belőle az erő és a bátorság legutolsó csöppjeit is. Ujjai szétnyíltak, a cső a padlóra esett. Kábán felnézett, egyik arcról a másikra pillantott, s végül halkan megkérdezte: – Mi történik itt? – Lassan, félve előbújt.

Johner meglátta a pasas overalljára írt nevet: “Purvis". A francba! Őt is mi hoztuk ide!

Christie idegesen, pattanásig feszült izmokkal lépett előrébb.

– Itt most éppen az történik, Purvis, hogy megpróbálunk elhúzni erről a rohadt szellemhajóról!

A férfi pislogott; látszott rajta, nem nagyon érti a dolgot. Szakadt róla a veríték, testéből a félelem bűze áradt.

– Hol vagyok? Befeküdtem a kapszulába, hogy átutazzak a Xaremre, mert az ottani nikkelfinomítóban kaptam állást, aztán...

Christie és Johner jelentőségteljesen egymásra nézett, majd mindketten elfordították a fejüket. Wrennek sem nagyon akarózott Purvisre nézni.

–...felébredtem – folytatta Purvis –, és nem értem... Aztán... aztán... láttam valami borzalmasat... ami meg akart fojtani! – Lerítt róla, hogy közel áll a síráshoz.

Call melléje állt. Johner most az egyszer hálás volt neki, hogy megszólalt.

– Nézze – mondta a nő Purvisnek –, velünk kell jönnie. Ez a hely túlságosan veszélyes.

Johner és Christie újra egymásra pillantott, majd mind a ketten vállat vontak. Johner érezte, tartoznak a pasasnak annyival, hogy magukkal cipelik, elvégre éppen ők voltak azok, akik elrabolták. Persze akkor még senki sem gondolta, hogy valaki szörnytápot akar csinálni a kapszulákban alvókból.

Ripley váratlanul Purvis mellé állt. A férfi reszketve próbált elhúzódni a közeléből. Talán arra számított, hogy a nő elégtételt vesz az iménti támadásért. Ripley azonban csak... Johner alig hitt a szemének. Ripley megszagolta Purvist! A pasasnak tényleg elég erős szaga volt – ezt Johner két méterről is érezte –, és nem a magára locsolt parfümtől.

– Hagyjuk itt! – mondta Ripley tompán kongó hangon. Call felé fordult.

– Menj a francba! Senkit sem fogunk itt hagyni, ezen a hajón!

Ripley arca meg sem rezdült.

– Benne is van egy. Érzem a szagát.

Purvis rángatózni kezdett, úgy nézett ki, mintha a teljes idegösszeroppanás szélén egyensúlyozna.

– Bennem? Mi van bennem?

Johner hátán végigfutott a hideg; olyan érzése támadt, mintha ezer hangya masírozna a gerince mentén. Ezer ezüstfogú hangya.

– A rohadt életbe! – mondta Christie-nek. – Semmi szükségem rá, hogy egy ilyen dög éppen az én seggem mellett jöjjön világra!

Vriess melléjük gurult.

– Tényleg kockázatos volna.

Call mindenkivel hajlandó volt szembeszállni:

– Nem hagyhatjuk itt!

A fene egye meg, hát ez sohasem fárad el? – tűnődött Johner fáradtan.

Vriess megpróbálta meggyőzni Callt. Jó ötlet, gondolta Johner, ő az egyetlen, aki beszélni tud a fejével.

– Azt hittem – mondta Vriess a nőnek –, azért jöttél ide, mert meg akartad akadályozni, hogy elszaporodjanak.

Call olyan képet vágott, mintha Vriess szavai megsebezték volna. Wrenre nézett.

– Nem lehetne csinálni valamit? Nem lehetne leállítani a folyamatot?

– Nincs időnk ilyesmire! – csóválta a fejét Christie. Wren nem mert Purvisre nézni.

– Itt nem tudom megcsinálni. A labor romokban hever.

– Én meg tudom csinálni – súgta Christie a fiatal nő fülébe. – Fájdalommentesen. Tarkóba. Ez lesz a legjobb megoldás.

Ó, Christie meg az ő áldott jó szíve! – gondolta Johner, és az emberóriásra nézett.

Call idegesen megrázta a fejét.

– Biztos van valami más megoldás! Mi lenne, ha lefagyasztanánk?

Purvis egyik arcról a másikra kapta a tekintetét, és egyre jobban elhatalmasodott rajta a páni félelem. Lenézett a mellkasára.

– Mi a szent szar van bennem?

Minden szem feléje fordult. Johner megérezte, valamennyien zavarban vannak. Még Distephano is. Mind felelősek voltak a történtekért. Mindannyian, kivétel nélkül.

– Egy parazita – mondta végül Wren halkan. – Egy idegen eredetű lény, amely...

Ripleyt felbosszanthatta a szócséplés, mert türelmetlenül előrelépett.

– Egy szörny van a mellkasában – jelentette ki kertelés nélkül. – Ezek a fickók – hüvelykujjával a Betty legénységére bökött – eltérítették a maguk hajóját, és eladták a kapszuláikat meg a testüket ennek a pasasnak. – Wren felé bólintott. – Ez az ember egy idegen lényt juttatott a maga szervezetébe. Néhány órán belül a dög utat rág magának, szétfeszíti a mellkasát. Maga meg fog halni. Kíváncsi még valamire?

Ó, ez aztán a hidegvér! – gondolta Johner elismerően.

Purvis szeme még jobban elkerekedett.

– Ki... maga k-kicsoda? – dadogta.

Ripley mélyen a férfi szemébe nézett. A szeme sem rezdült, amikor válaszolt.

– Én vagyok a szörny anyja. – Lézersugárként égető pillantását Wrenre vetette, és megvárta, míg a tudós reszketni kezd.

Ripley elindult a kijárat felé. A maga részéről lezárta Purvis ügyét.

Call, aki bátorságot merített Ripley határozottságából, előrefurakodott Johner mellett, és megfogta Purvis karját.

– Velünk jön! – jelentette ki. – A Bettyn majd lefagyasztjuk, és ha elég időnk lesz, a doktor kiveszi belőle az idegent. Mindenki Wrenre nézett.

– Rendben van – bólintott a tudós.

Johner pislogott. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ennyivel elintézték a dolgot. A fiatal nő elé állt.

– Megtudhatnám, mikor lettél parancsnok? Call bátran nézett fel rá.

– Akkor, amikor elhagytad a tökeidet.

Mielőtt Johner visszavághatott volna, Vriess közéjük gurult.

– Elég legyen!

Christie a Purvis nevezetű szerencsétlenhez ment, és Ripley után taszította.

– Velünk jön. Talán mégis életben marad. Ha viszont felbosszant, gondolkodás nélkül szétdurrantom a fejét.

Johner bosszúsan dörmögve követte a labor kijárata felé sorjázó társait.