Hetedik fejezet

Christie már éppen meg akarta mondani Johnernek, hogy elege van a piájából meg a társaságából. Már éppen szólni akart, hogy megy és lefekszik, amikor az apartman ajtaja hirtelen kivágódott.

Christie és Johner talpra szökkent. Négy katona rontott be a helyiségbe. A két kalóz semmit sem tehetett. Zavarodottan a rájuk szegeződő fegyverekre bámultak, majd egymásra sandítottak. Johner ösztönösen szorosabban markolta a kezében tartott termoszt.

– Mi a gond? – kérdezte Christie. Nem tett hirtelen mozdulatot. Karját maga mellé lógatta, kissé eltartotta a testétől. Nem akart hibázni, mert az ilyen helyzetben akár végzetes is lehet.

– Önök velünk jönnek... uram – mondta az egyik katona kínos udvariassággal. – Most.

Nem lenne jó, ha ellenkeznénk, gondolta Christie, és bólintott Johnernek.

– Velünk kell jönniük, uram! – ismételte a katona. – Haladéktalanul!

Christie az előtte álló egyenruhás fickóra nézett. Sisakjára a Distephano nevet bélyegezték.

– Persze... Miért is ne? Megyünk. Nem ellenkezünk... Igaz, Johner? – Óvatosan a háta mögé csúsztatta és összefonta a kezeit.

– Ahogy mondod – mormolta Johner.

A katonák az ebédlődbe kísérték őket. A hatalmas helyiség fényárban úszott. Néhány perccel később megérkezett egy másik osztag – ezek a katonák Elgynt és Hillardot hozták magukkal. Elgyn még nem fejezte be az öltözködést, látszott rajta, hogy sietve kapta magára a ruháit. Christie-re nézett. Hillard szintén. Egyikük sem szólalt meg.

A harmadik csapat Callt lökte be az ajtón. A nő tántorgott, látszott rajta, hogy nincs egészen magánál. A nyakát dörzsölgette. A kíséretét alkotó katonáknak a Wren nevű tudós parancsolgatott. A pasas dühödten méregette a törékeny technikusnőt; látszott rajta, nagyon bepörgött valamin.

Elkábították Callt! Christie teste ösztönösen megfeszült. Mi a fenét csinálhatott a kislány ilyen rövid idő alatt? És hol a francban van Vriess?

Elgyn közben felöltözött. Wren felé fordult.

– Mi a franc folyik itt?

– Azt hiszem, főnök, valami félreértésről van szó – mondta Christie tiszta hangon. Akarta, hogy Elgyn felfigyeljen józanságára. Johnerhöz. hasonlóan már órák óta vedelt, de mind a ketten hozzászoktak a piához. A legtöbb ember belepusztult volna, ha annyi szeszt fogyaszt el, mint ők, de nekik nem jelentett különösebb akadályt vérük magas alkoholszintje. Christie tudta, Elgyn tisztában akar lenni azzal, számíthat-e rájuk a helyzet megoldásában.

Elgondolkodott. Vriesst sehol sem látta. Lehet, hogy a katonák túszként tartják fogva valahol?

Wren végignézett az arcokon, és éles hangon megszólította Elgynt:

– Hol van a társuk? Az a tolókocsis.

Nos, ha nem tudja, hol van, gondolta Christie, akkor Vriess még mindig szabad. Ettől egy kicsit felvidult.

A mellette álló Johner rámordult a Distephano nevű katonára.

– Vedd le rólam a mocskos kezed! – Hangja rekedt volt, a nyelve akadozott. Christie látta rajta, rá tényleg nem lehet majd számítani, ha úgy alakul a helyzet.

– Doktor! – mondta Elgyn határozottan. – Elárulná, mi történik itt?

Wren válaszolt, de amit mondott, annak nem sok értelme volt.

– Vagy most rögtön elmesélik, kinek dolgoznak, vagy még napkelte előtt visítva fognak könyörögni, hogy elárulhassák!

Mi a szent szar? – töprengett Christie. Amikor idejöttünk, nektek dolgoztunk, te agybarom! Rajtatok kívül pedig magunknak. Jelentőségteljes pillantást vetett Elgynre.

Call váratlanul előrelépett. Az arca szokatlanul komor volt.

– Wren, nekik semmi közük sincs a dologhoz!

Szóval Call csinált valamit? De mi az ördögöt művelhet egy ilyen madárcsontú kislány egy ilyen hiperszuper katonai állomáson?

Hillard a nőre nézett.

– Mihez nincs közünk?

Elgyn nyugalmat parancsolóan felemelte a kezét.

– Mindenki csillapodjon le! Megoldjuk a helyzetet. Semmi szükség rá, hogy heveskedjünk, és...

Christie teste megfeszült. Elgyn kimondta a kódszavakat! Az izmos fekete férfi még mindig a háta mögött tartotta a kezeit, de közben behajlította alkarját. Az ingujjából két stukker csúszott a tenyerébe. Óvatosan megszorította a markolatukat.

Wren tovább dühöngött:

– Tudják, milyen büntetés vár a terroristákra?

– Terroristákra? – kérdezte elképedve Johner.

A francba! – szisszent fel Christie. Johner tényleg túl sokat ivott. Ha ő nem lesz benne a buliban, ha túl lassan reagál majd... akkor nyakig ülünk a szarban!

Már Elgyn sem próbálta leplezni indulatait.

– A legénységemben egyetlen átkozott terrorista sincs! – Dühödten arra a személyre nézett, akitől valami magyarázatot kaphatott. – Call, mi ez az egész?

Mielőtt a nő felelhetett volna, Wren újra felkiáltott:

– Engem nem érdekel, hogy maguk is benne vannak-e vagy sem! Maguk hozták ide ezt a szabotőrt, ezért vele együtt fognak megsülni. Hallja, amit mondok?

Elgyn kihúzta magát, és keményen Wren szemébe nézett.

– Hallom. – Elkapta tekintetét a tudósról. – Christie?

A fekete férfi meg se moccant, szobormereven állt, de mindent megértett.

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, előrántotta a háta mögül a fegyvereket. Megpördült maga körül – úgy forgott, akár egy csatahajó lövegtornya –, és tüzet nyitott. Elképesztően gyorsan mozgott, ám mégis pontosan célzott. Négy lövéssel négy katonát terített le. Mind a négy lövedék szívbe fúródott. A Betty kalózai egészen közel álltak a célpontjaihoz, ám egyetlen karcolás nélkül megúsztak a dolgot.

A nagy erejű lövedékek nem pusztán megölték a katonákat, hanem a testüket is jó másfél méterrel hátrább lökték. Mellkasuk szétrobbant; húscafatokból, csontszilánkokból és vérből álló massza fröccsent a falakra, a padlóra, az asztalokra, a székekre, a többi katonára.

Mire a negyedik test a padlóhoz csapódott, az életben maradt fegyveresek is észbe kaptak. A Christie-hez legközelebb álló fickó megpördült, és az izmos fekete emberre szegezte a fegyverét.

Christie a szeme sarkából meglátta, s anélkül hogy ránézett volna, lőtt. A katona hanyatt dőlt – mire meghúzhatta volna a ravaszt, már nem élt.

A kijárati ajtó közelében álló másik egyenruhás dühödt csatakiáltást hallatva, vadul lövöldözve, rohamot indított.

Christie kilépett a tűzvonalból, de a lövedékek vészesen megközelítették a valóban lassan reagáló Johnért. A részeg kalóz szinte komikus látványt nyújtott, ahogy fémtermosza tetejét csavargatva táncolni kezdett. Valamilyen csoda folytán sikerült megúsznia...

Aztán mégis bekapott egyet. A lövedék a legfájóbb pontján találta el: a termosza tetejét kapta telibe. Johner őszinte csodálkozással bámult rá. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a golyó egyetlen koppanással elintézte azt, amit ő nem tudott megtenni: felnyitotta az edényt, amiből egyszerűen a markába csúszott a gondosan elrejtett revolver.

Megvolt tehát a fegyver, de célozni nem maradt ideje – nem is tudott volna, mert a revolver csövén ott fityegett a termosz imént lelőtt csavaros teteje. Nem tehetett mást, vaktában kellett tüzet nyitnia a rá lövöldöző katonára.

Johner lőtt. A fémkupak szétrobbant, és egy másodperccel később a katona is. Amikor a lövedék a mellébe csapódott, a szerencsétlen férfi felüvöltött, a hátára zuhant, és vergődni kezdett. Mozgása hasonló volt, mint egy perccel korábban Johneré – csakhogy a kalóz életben maradt, a katona pedig nem úszta meg.

Csak akkor hagyta abba a rángatózást, amikor Elgyn keményen a fejére taposott. A kalózkapitány olyan közömbösen hajtotta végre a mozdulatot, mintha csak egy feléje száguldó futball-labdát állítana meg a talpával.

Christie hirtelen fenyegető kattanást hallott. Rádöbbent, valaki a háta mögé került.

– ABBAHAGYNI! – ordított egy férfihang a füle mellett. Christie hátralesett, de csak a koponyájához szegezett katonai fegyver csövét látta.

– Dobják el a fegyvereket! – parancsolt a katona Christie-re és Johnerre. – Dobják el, különben lerobbantom a fejét!

Mindenki mozdulatlanná dermedt. Christie látta, Johner vicsorogni kezd – ettől a grimasztól rondább lett a képe, mint valaha volt. A szétlőtt termosz vékony füstcsíkot eregetett. Biztos égette Johner kezét.

Dobjam el a stukkeremet? – gondolta Christie. Lehetetlent kérsz, haver! Lassan, nagyon lassan felemelte a kezét. Ahogy szétterpesztette az ujjait, mindenki láthatta a hevedereket, amelyek a tenyeréhez szorították a két revolvert. A fegyvereket egykönnyen nem lehetett leoldani a pántokról; Christie ezt a problémát nem oldotta meg, mert sosem gondolt rá, hogy valaha ilyen helyzetbe kerül.

Az őt sakkban tartó katona nem sejthette, hogy a fegyvereket, a fekete férfi kezéhez erősítették. Christie hátrasandított, és látta az egyenruhás arcán legördülő verítékcseppet. A fickó keze reszketett az idegességtől. Christie tudta, nagyon óvatosan kell cselekednie. Nemcsak neki, a társainak is. Egyetlen rossz mozdulat, és beléjük ereszt egyet.

Christie hidegvérrel felnézett a golyóálló lapokkal borított mennyezetre. Az egyik revolver csövét a sarok felé fordította. Lassan mozgatta a fegyvert, gondosan célzott, mindent számításba vett, és...

Lőtt.

Éles sivítás – a golyó gellert kapva visszapattant, és a másodperc tört részével később a Christie háta mögött álló katona sisakjába fúródott. Teste az erdőben kivágott fák tehetetlenségével dőlt el. A sisakba ütött lyuk széle füstölt.

Már csak egyetlen katona maradt életben, meg persze a doktor. Wren és Distephano. Christie elmosolyodott, leeresztette a karját, és célba vette a két férfit.

Amikor eldörrent az első lövés, a megfigyelőhelyiségben felbőgött a sziréna, és villogni kezdtek a riadófények. Gediman és az asszisztense, Carlyn Williamson, azonnal a videomonitorok felé fordultak. Az egyik képernyőn az étkezde látszott. Döbbenten figyelték a jelenetet.

– Vészhelyzet! – jelentette be Atya tökéletesen modulált hangon. – Vészhelyzet! Az étkezdében fegyveres támadás érte az Auriga személyzetének néhány tagját!

A komputer újra és újra elismételte az üzenetet. Gediman és a nő döbbenten nézte végig, ahogy a Betty szedett-vedett legénysége másodpercek alatt lemészárol féltucatnyi kiválóan kiképzett katonát.

Gediman még magához sem tért az első döbbenetből, amikor a tűzpárbaj már véget is ért. A fiatal tudós kábultan bámult a hatalmas termetű fekete bőrű férfira, aki dr. Wren halántékához szorította revolvere csövét.

– A francba! – sziszegte. Tehetetlennek érezte magát.

A mellette álló nő Wren nevét suttogva megmarkolta Gediman karját. Mindketten tudták, semmit, abszolúte semmit sem tehetnek. Nem léphetnek közbe.

Iszonyodva meredtek a monitorra.

Most meg mi a szart csinálunk? – töprengett Elgyn, amikor az események lelassultak. Christie magához szorította a doktort, és revolvert tartott a fejéhez, hogy együttműködésre kényszerítse. Hogy az istenbe fogunk feljutni a hajónkra egy darabban? Vigyük magunkkal Wrent? Legyen a túszunk? Pár másodperc, és az egész környék tele lesz bakákkal!

Időközben Johner is összeszedte magát, és lefegyverezte az egyetlen életben maradt katonát. Elgyn látta, ahogy leolvassa a fickó nevét a sisakjáról.

– Oké... Distephano! Most légy okos és főleg nyugis! – Johner egyszerűen kivette a katona kezéből a puskát. Ebben a pillanatban Call mocorogni kezdett.

– Véget fogok vetni ennek az egésznek! – morogta, és elindult.

Véget vetni? Minek? Elgynnek fogalma sem volt arról, miért hurcolták ide őket. Call viszont tudja! A kapitány kinyújtotta a kezét, a lány fekete, rövidre nyírt hajába markolt, és hátrarántotta. Az apró női test kis híján hanyatt vágódott.

– Nem mész te sehová, Call! – kiáltott Elgyn dühösen.

A harcos a neki és két fivérének háttal álló két ember hangulatváltozását figyelte. Egyik fivére melléje állt, a másik azonban – hármójuk közül ez volt a legkisebb termetű – a karóm végében maradt. A második harcos idegesen lépkedett, az első szilárdan, rezzenéstelenül állt. Figyelt. Várakozott. A vörös gombot bámulta, amellyel most senki sem foglalkozott.

Az emberek idegesek, izgatottak voltak. Féltek valamitől. A színük akár a lángé; az ok, ami aggodalmat váltott ki belőlük, a jelek szerint nem csupán egy pillanatig tartott. Odakintről különös hangok, zajok, hangos és értelmezhetetlen dörejek hallatszottak be a karómba. Fények villództak. Érdekes volt, ám annyira mégsem, hogy eltereljék a harcos figyelmét elsődleges céljáról.

Biztos van egy mód, amivel a saját hasznukra fordíthatják az emberek váratlanul bekövetkezett problémáját...

Egy emlékkép szökkent a szeme elé. Az anyától érkezett.

NEM TUDOM, MELYIK FAJ ROSSZABB. EZEK NEM MÁSZNAK EGYMÁSRA, NEM KÖZÖSÜLNEK...

Nem az ő emléke volt, ezért nem tudta pontosan, mit jelent. Abban azonban biztos volt, hogy jelent valamit. Valamit, amiből okulhat és tanulhat. Elgondolkozott.

Az első harcos a mellette álló fivéréhez fordult, és továbbította neki az információt. A második harcos feldolgozta a gondolatokat. Abbahagyta a járkálást. Mindketten a harmadikra néztek. A kicsi is megértette céljukat, okaikat, felfogta az elképzelést. Egyetértett velük, de túlságosan nagy terhet jelentett a számára az individualitása. Idegesen a karóm túlsó falához hátrált.

A két nagyobb termetű harcos újra az emberek felé fordult. Figyelték őket, lesték a nagy vörös gombot. Az emberek félelmükben mindenről megfeledkeztek. A hangok, a zajok, a gépeiken felvillanó képek – mindez elterelte figyelmüket a harcosokról. Az emberek nagyon ingerérzékeny lények, fejlett az idegrendszerük. Éppen ez teszi őket olyan jó gazdatestté.

Gyorsan kellett cselekedniük.

A két harcos a harmadik felé fordult, amely-annak ellenére, hogy pontosan megértette, mire készülnek társai – éppen beleveszett saját individualitásába. Félelmében kivillantotta fogait fivéreire.

Ez sem számított.

A két harcos egy testként lendült előre. A kisebb termetű harmadik felrikoltott. A két nagyobb rávetődött. Teljes erejüket latba vetették; hatalmas farkuk korbácsként csapkodott. Közösen felemelték, és az egyik falhoz, majd az átlátszó ablakhoz vágták a kicsit. Könyörtelenek voltak. A haldokló egyre hangosabban visított, hiába próbált védekezni. Egy fogsor a koponyájába mélyedt, végtagjait, farkát, fejét erős karmok szaggatták.

A sebből vér tört elő, mikor a második harcosnak végül sikerült átütnie a kicsi kemény, vastag testburkát. Az első harcos leszakította sérült testvére egyik karját. Vér fröccsent a falakra, a padlóra, az ablakra. Az első harcos érezte a savas vér hatására megolvadó anyag szagát, hallotta sistergését, látta pezsgését. A haldokló lény még egyszer felrikoltott – életét a királynőnek, a bolynak ajánlotta. Ezután már csak a két nagyobb diadalmas üvöltését lehetett hallani.

A két harcos darabokra szaggatta az élettelen testet. A vér belepte őket, de nem tett kárt bennük. A padló azonban fortyogva, olvadozva egyre puhábbá változott. Apró cafatokra tépték a kicsi hulláját, majd péppé taposták a darabkákat.

Az első harcos érezte, a királynő bánatos büszkeséggel nyugtázza fia feláldozását.

A szirénák bömböltek, a jelzőfények eszelősen villogtak, a riadót elrendelő Atya hangja azonban nyugodt, közömbös maradt. Már harmadszor ismételte el az üzenetet, amikor Gediman és az asszisztense felfogta a szavak értelmét.

– A nulla-nulla-egyes karámban komoly szerkezeti károsodás következett be. A nulla-nulla-egyes karámban komoly szerkezeti károsodás következett be. A károsodás mértéke nagy, a nulla-nulla-egyes karámban nem biztonságos az állatok tartása. A nulla-nulla-egyes karámban komoly szerkezeti károsodás...

Megsérült a karám? Gediman egyszeriben megfeledkezett az étkezdéi borzalmakról. Sarkon fordult, és a karám ablakára nézett. Hirtelen meghallotta az odabentről kiszűrődő vérfagyasztó visítozást. A szemét méregetve bámult előre, de csak vadul kavargó árnyakat látott. Egy hatalmas farok az ablakhoz csapódott. Az átlátszó tábla megremegett. Valami folyadék fröccsent az üvegre…

...és a megfigyelőablak lassan megolvadt.

Két lény széttépi a harmadikat! Mi az isten?...

– Dr. Gediman! – kiáltott Carlyn az ablakra mutatva. – Doktor!

Gediman válasz helyett az ablakhoz rohant. A karámban pár másodpercig még folyt az öldöklés, aztán minden elcsendesedett. Látta a pár perccel korábban még élő példány testének cafatait. A padlón valami lüktető, bugyborékoló massza hevert. A két életben maradt idegen lény hirtelen a fiatal tudós felé fordult. Gediman úgy érezte, mintha mindkettő rá vigyorogna!

A massza lassanként sűrű nyálkatócsává változott.

Gediman szeme kiguvadt. Iszonyodva a vörös gomb után nyúlt. Lenyomta. Rajta tartotta a kezét. Felnézett az ablakra. A kamrába beömlő nitrogén felhőm kívül semmit sem látott. Néma csend. A harcosok nem rikoltoztak. Az igazat megvallva... semmilyen hangot nem adtak. A nitrogén megtöltötte a kamrát. Gediman semmit sem látott. Levette kezét a gombról. Arra várt, hogy a nitrogénköd felszálljon, és végre láthassa...

– Szent isten! Doktor! – ordított Carlyn előremutatva.

Amikor a gázfelhő szétoszlott, Gediman csak egy hosszú farkat látott, azt is csupán egyetlen másodpercre pillantotta meg, mert éppen belecsusszant a padlón tátongó feneketlennek tűnő lyukba.

Üvöltve tért magához a rémálomból.

ÉBREDJ FEL! CSEND! BAJBAN VAGYUNK!

Nem, ez is csak valami emlék...

Hallgatózni kezdett. A sötétséget fürkészte. Érzékelt.

Nem. Nem emlék. Ez több mint egy rossz álom. Valami történt. Valami... valódi dolog.

Gediman a karám kinyíló ajtajára bámult. Ez lehetetlen! Ez nem történhetett meg! Eltűntek. Eltűntek! Egyetlen értelmes, összefüggő gondolata volt csupán:

Wren ezért megöl engem! A tanulmányaim! A karrierem! Minden odavan!

Bearaszolt a tiltott zónába, a karámba, és megpróbálta felfogni, mit jelent ez az... üresség. Óvatosan lépkedett, kikerülte a padlón tátongó olvadozó szélű lyukakat. Az égett műanyag szaga a torkát kaparta, fojtogatta.

A helyiség közepén egy jókora darabon a padló egyszerűen eltűnt. A lyuk széle nyúlós masszává változott. Ez lehetetlen! Vajon hova mehettek? Mit csinálhatnak?

Gediman a lyuk fölé hajolt. Vigyázott, nehogy a savtócsákba lépjen. A padló alatt túlságosan sötét volt, semmit sem látott. Talán odalent vannak. A hajó alsó szintjének labirintusában. Biztos be lehet fogni őket... valahogy. Legalább látná, merre indultak!

Letérdelt, és a feketeségbe meresztette a szemét.

– Szent ég, doktor Gediman! – zihált a háta mögött Carlyn. – Legyen óvatos!

Rosszabb volt a helyzet, mint amire számított. Fényt látott. A savas vér már két szintet átrágott!

– Jézusom! Carlyn... – motyogta. – Ezek bárhová eljuthattak!

Hirtelen valami fekete, pókszerű dolog jelent meg a lyuk peremén. Gediman, aki az alsó szint sérült padlóját bámulta, csupán egy fél másodpercre látta.

És a kelleténél egy pillanattal késeibb vette észre.

Az agya azonnal azonosította a feketeséget: hat ujj, hosszú karmok, nem emberi kéz...

Hátrakapta a fejét, de nem elég gyorsan. Az óriási kéz szorosan megmarkolta az arcát. Felsikított, ám az idegen szilíciumbőrű tenyere szinte teljesen elszigetelte a hangot. Agyában szétáradt a félelem, lelkét megtöltötte a testet dermesztő iszony. Nem érdekelte, hogy senki sem hallhatja – mégis üvöltenie kellett.

Megtette. Aztán újra. És még egyszer.

– Az idegen harcos elképzelhetetlen erővel és szinte már szelídnek nevezhető mozdulattal húzta le a sötétségbe, a szint padlóját tartó rudak alá. Amikor leért, a szörny átölelte, köréje fonta farkát és karjait, szorosan magához húzta, erősen tartotta, nehogy lejjebb zuhanjon. Ezután levette az arcáról hatujjú kezét, és érdeklődve megvizsgálta. Gediman tüdejét majd szétrepesztette a páni félelem eszelős üvöltése.

A lény mintha elmosolyodott volna... Nem is mosoly volt az, inkább sátáni, kegyetlen vigyor. A sötétben pislogó Gediman nem látott mást, csak irtózatos, ezüstfénnyel csillogó fogakat. Sikoltozása még hangosabb lett...

Carlyn döbbenten látta, hogy dr. Gediman hirtelen valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva eltűnik a padlón tátongó lyukban. Nem... Mégis volt rá magyarázat... Carlyn pontosan tudta, mi történt.

Szent isten! Nagyon jól tudta, mi lett Gedimannel.

Tágra meredt szemmel, ellátott szájjal, reszketve kióvakodott a karambol, és az ajtózáró kapcsolóra csapott.

Kijutottak. Kiszabadultak!

Atya egyfolytában a szerkezeti károsodásról magyarázott, és újra meg újra elmondta, hogy a karám nem biztonságos. Először az étkezdét foglalta el az a terroristabanda, most meg ez...

Carlyn a félelemtől reszketve rohant, hogy találjon valakit, hogy segítséget hívjon. Reménykedett, de a lelke mélyén tudta, hogy itt a Plútó mellett senki sincs, aki megoldhatná a problémát. Tisztában volt vele, hogy a legénység, a katonák és a tudósok nem várhatnak segítséget a külvilágtól. Mintha egy külön világban lettek volna... Össze voltak zárva ezekkel a vadállatokkal, amelyek okosabbak és könyörtelenebbek minden más szörnynél.

Call még soha életében nem érezte ennyire tehetetlennek magát. Elgynre bámult. Valahogy meg kellett győznie a férfit az igazáról! Látta, Elgyn elbizonytalanodik, félig-meddig hisz neki, ám mégis inkább afelé hajlik, hogy összeszedi a csapatát, és meglép a hajóról.

– Itt illegális kísérleteket folytatnak! – Call szinte már üvöltött. – Ezek az emberek ki akarják tenyészteni a... A félig részeg Johner a szavába vágott.

– Baromság az egész! Én aszondom, fagyasszuk le a spinkót, és...

– Hallgassatok rám! – üvöltötte Call, és Wrenre mutatott. – Ez az ember azon fáradozik, hogy kitenyéssze a létező legveszélyesebb idegen élőlényt! Ezek a dögök... ezek nem pusztán veszélyesek. Többek annál. Ha elszabadulnak, olyan katasztrófa következik be, amelyhez képest a Lacerta-járvány farsangi mulatság!

Elgynen látszott, komolyan fontolóra veszi a nő szavait. Előbb Callra, majd Wrenre nézett.

– Figyeljetek csak! – szólalt meg Christie váratlanul. A halk parancsra mindenki, még Wren és Distephano is felkapta a fejét.

A hangok távolról érkeztek, de elég erősek voltak. Sikoltozás. Iszonyatos üvöltés... Az étkezdében fülelők mozdulatlanná dermedtek. Kiáltások. Lövöldözés. Valami éles, hátborzongató rikoltás.

Wren lassan a hang irányába fordult.

Hirtelen megszólalt egy nyugodt férfihang.

– Vészhelyzet – közölte Atya. – A nulla-nulla-egyes karómban komoly szerkezeti károsodás következett be. A benne elhelyezett lények elhagyták a helyiséget. Mindenki haladéktalanul hagyja el az Aurigát. Ismétlem: Mindenki haladéktalanul hagyja el az Aurigát! Azonnali evakuálás!

Wren hisztérikusan felvisított.

– NE!

A váratlanul felüvöltő vészjelző sziréna hangja felriasztotta a szobájában alvó Martin Perez tábornokot. A vijjogás ellenére tisztán lehetett hallani Atya hangját; a hajó komputere a vészhelyzetben végrehajtandó teendőket sorolta, és azonnali evakuációt emlegetett.

Evakuálás? Perez álomittasan töprengett. Lehetetlen. Az Aurigát kizárólag abban az esetben kell kiüríteni, ha...

Atya nyugodt hangon mindenre magyarázatot adott:

–...karámban komoly szerkezeti károsodás következett be. A benne elhelyezett lények elhagytak a helyiséget...

Perez dühödt ordítással felkapta a sapkáját, a fejébe csapta, és a nadrágja után nyúlt. Ha az a francos klón a felelős ezért, személyesen fogja végrehajtani a megsemmisítését! A legapróbb sejtjét is el fogja pusztítani!

A szirénák vijjogására és Atya bejelentésére a kutatást végző szakemberek is rohantak segíteni. Egyikük sem tudta elhinni, hogy az idegenek valóban kijutottak a karambol. Nem, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Hogyan csinálták volna?

Amikor felharsantak az ordítások és eldörrentek a lövések, dr. Brian Clauss tartózkodott legközelebb a laborhoz. Gondolkodás nélkül a karámokhoz futott. Testében vadul áramlott az adrenalin. Menet közben lehámozta magáról fehér köpenyét. Alatta ugyanolyan khakiszínű egyenruhát viselt, mint a többi katona.

Belépett a laborba, és óvatosan végigment a megfigyelőfülke pályája mentén. Megtorpant, és hitetlenkedve az előtte heverő öt halott katonára bámult. Tényleg meghaltak? Leguggolt, de közben a fülét hegyezve figyelt minden neszre. A legközelebbi holttest egy fiatal őrmesternőé volt. Clauss megérintette a nyakát. A még meleg bőr alatt érezte a vér lüktetését. A szív még elég erősen ver... Talán megbénították őket? Mi a fene történt itt? A nőt hiába kérdezte volna.

Clauss felegyenesedett, és minden részletet szemügyre véve továbbment. Megállt és megfordult. Egy hirtelen támadt gondolattól vezérelve lehajolt, és kézbe vette az őrmesternő puskáját. Ellenőrizte a tárat. Jobb félni, mint megijedni...

Tudta, Wren nem hagyná, hogy megöljék az idegeneket. Ő valószínűleg csak arra adna parancsot, hogy kábítsák el és hozzák vissza a karámba a szökevényeket. Clauss már elég régóta dolgozott együtt vele ahhoz, hogy kitalálja, hogyan döntene a tudós. Tulajdonképpen egyetértett vele, ám ahogy a padlón heverő katonákra, az üres karámokra pillantott, valahogy megnyugtatónak találta, hogy magához szoríthatja a fegyvert.

Cseszd meg, Wren! – gondolta. A kutatómunka egyik alappillére mindig az, hogy az ember tanul a múlt hibáiból, tévedéseiből.

Clauss sorban megvizsgálta a mozdulatlan katonákat. Én nem fogok így járni! Én nem végzem így! Ha elém kerül egy dög... Nos, akkor majd meglátjuk, melyikünk marad a padlón! Kibiztosította a puskát, és felkészült a nagy menetre. Egyszeriben hálát érzett a hadsereg iránt, hogy miután elvállalta ezt a munkát, részt vehetett egy fegyverkezelési tanfolyamon.

Lássuk, mit szólnak majd azok az undorító dögök, ha köszönés helyett golyót kapnak tőlem! Óvatos léptekkel, nesztelenül továbbhaladt a szétrombolt karámok előtt, és ügyelt rá, nehogy a halottnak tűnő katonákra taposson.

Valamennyi karámot elintézték. Mindegyiket, kivétel nélkül. Még azokat is, amelyek eredetileg is üresek voltak. A jelek szerint az idegenek mindent el akartak pusztítani, ami a fogságra emlékeztette őket. Őrület! Elvégre ezek csak állatok! Vagy mégsem?...

Clauss az első karám előtt állt. Itt kezdődhetett az egész. Belesett. A padlón egy olvadt szélű hatalmas lyuk sötétlett. Hogyan történt? A világítás gyenge volt, ám Clauss mégis úgy látta, mintha valami megmoccanna a nyílásban. Lehet, hogy az egyik dög még mindig itt ólálkodik?

Célzásra emelte a fegyvert, de nem látott elég jól. Hallgatózott. Semmi. A szilánkokra zúzott ajtón át óvatosan belépett a helyiségbe. Teste megfeszült, izmai megkeményedtek; felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban tüzelnie kell. Hunyorogva körülnézett. Elővigyázatosan az ajtó közelében maradt.

Ott van? De mi az? Ott mozog valami. Olyan, mint egy... farok?

A fegyvert célra tartva, a szemét erőltetve bámult a lyukba. Most nem érezte magát komoly kutatómunkát végző tudósnak. Katona volt. Szerette volna szétlőni az egyik dög fejét. Azok után, amit a karám előtt heverő katonákkal tettek, nem is érdemeltek mást.

A megfigyelőfülkében rejtőző harcos nem mozdult, míg az ember belép a karúmba, ahonnan az első harcosok megszöktek. Megválta, míg harcra készen közelebb húzódik a lyukhoz, amelyhez a fivérek egyike a farka végét mozgatva odacsalogatta. Ó, milyen ostobák ezek az emberek! A rejtőző harcos figyelmesen végignézte, ahogy ez a példány az arca mellé, a vállához emeli a fegyverét.

A harcos várt.

Azután szájából kivágódott a kemény, hosszú nyelv. A belső fogsor ahhoz a gyűlöletes vörös gombhoz csapódott. Lenyomta.

És lenyomva tartotta. A karómban elhelyezett fúvókákból előtörő permet beterítette az embert. A cseppfolyós nitrogéngáz átitatta a ruháit, az arcába csapott, egész testét elárasztotta az iszonyatosan perzselő hideggel.

Az ember rángatózni kezdett a nitrogénzuhany alatt. Gyorsan megfagyó, égő arcához kapott, de csak annyit ért el a mozdulattal, hogy a fagy a fejéhez tapasztotta a kezét. Felsikoltott, de aztán elhallgatott: dermedt tüdeje nem pumpált több levegőt. Agonizálva vergődött. Fegyvert tartó keze a falhoz ütődött. Karja – mintha jégcsap volna – könyökből levált. Megfordult, és ismét a falnak ütközött. A másik karja is letört, de a keze még mindig az arcához tapadt.

Megtántorodott. Lába és gerince élesen megreccsent. A padló: rá zuhant, bőre megkeményedett, és a következő pillanatban teste apró, fagyott szilánkokra robbant.

A harcos végignézte a haláltusáját. Mindent pontosan látott, a gázköd sem zavarta ebben. Amikor az ember darabkái szétgurultak, visszahúzta kemény nyelvét a vörös gombról.

Az ember még mindig jó lesz valamire. Testét még így is meg lehet enni. A harcos elhatározta, visszajön a prédáért. Majd később, amikor már nem lesz ennyire fagyott...

A hangzavar foszlányai Ripley cellájába is leszűrődtek.

Kinyitotta a szemét, és a sötétbe bámult. Teste megfeszült – ébredés után mindig ilyen volt –, és valamennyi érzékszervét élesre állítva figyelni kezdett.

Lassan előjött az árnyékból, és a helyiség közepére állt. Hallotta őket, az embereket. Hallotta kiáltozásukat, fegyvereik dörrenését. Hallotta a káoszt. Ismerős volt számára.

És hallotta a harcosokat is, amelyek kiszabadulva ráüvöltötték dicsőségüket azokra, akik fogságban akarták tartani őket. Hallotta, ahogy győzedelmesen ordítanak az emberekre, akiknek testéből hamarosan új élet fog származni.

És messziről hallotta a királynőt is, érzékelte az örömét és a szeretetet, amit bátran viselkedő alattvalói felé sugárzott.

Összes érzékszervével figyelte az embereket és az idegeneket. Nem először hallotta ezeket a hangokat...

Ellen Ripley semmit sem tehetett. Lekuporodott a cella padlójára, és nevetni kezdett. Örömtelen kacagás volt, és egy kicsit hisztérikus is.

Hirtelen egy hatalmas test csapódott a cellája ajtajához. Felugrott; már nem nevetett.

A test ismét lecsapott. És megint. Még egyszer. Az ajtó egy helyütt behorpadt. Újabb támadás. Az ütés erős volt, a csattanás hangos.

Ellen Ripley tudta, iszonyatos gyermekei jöttek el érte.