Tizenharmadik fejezet

Call lekapcsolta magát a Bettytől, és figyelmesen végignézte, ahogy Vriess felkészíti a kis hajót az Auriga elhagyására. Szörnyen érezte magát Ripley eltűnése miatt, de tudta, semmit sem tehetnek érte, és addig kell elmenekülniük, amíg lehet. Vriess, miután elkészítette és betáplálta a repülési tervet, biztatóan rávigyorgott. Call félénk mosollyal felelt.

Még rengeteg dolguk volt. Call ellépett az irányítópult közeléből. Odament Johnerhöz és Purvishez.

– Johner – nézett fel a sebhelyes férfira –, vigyük át Purvist a fagyasztóba!

Johnerön látszott, majd kiugrik a boréból örömében, hogy végre a Betty biztonságosnak hit fedélzetén lehet. Pajtáskodóan megveregette Purvis vállát.

– Rendben. Gyere, haver, itt az ideje, hogy szundíts egy nagyot.

A hihetetlenül fáradt, végletekig elcsigázott Purvis bólintott, és követte Johnért.

Call utánuk sietett, hogy segítsen Johnernek összeállítani az altatógáz-keveréket. Ketten gyorsabban végezhettek a munkával; minden perc értékes volt – különösen Purvis számára. Megelőzte a két férfit, és elindult a sötét folyosón. Kicsit furcsának találta, hogy a világítás nem kapcsolódott be. A homlokát ráncolva körülnézett. Amikor a hajóhoz csatlakoztatta magát, nem vett észre egyetlen meghibásodást sem. Igaz, nem vizsgált meg minden egyes részletet, de... Igen, a lámpáknak már azóta égniük kellene, hogy feljutottak a fedélzetre. Aggodalmasan Johnerre nézett.

Mielőtt bármit mondhatott volna, egy fegyvert tartó kéz bukkant ki a sötétségből. A hátuk mögül kiszűrődő fény megcsillant a puska csövén. Dobhártyaszaggató robbanás – a szűk helyen olyan erős volt a lövés döreje, hogy Call hátratántorodott. A golyót Purvis kapta: a vállába fúródott. Ordítva a padlóra zuhant.

Johner a fegyveréért nyúlt, ám ugyanebben a pillanatban a titokzatos kéz előrelendült, és elkapta Call nyakát. A puska füstölgő csöve az arcához ért. Mozdulatlanná dermedt.

Ki?... Mi?... Hogyan?...

A kar előretolta, a sötét folyosószakaszról a megvilágított részre taszította. Aztán meghallotta az ismerős hangot.

– Ha megmoccan – mondta a férfi Johnernek –, golyót röpítek a nő agyába!

Call látta, hogy Vriess hátrapördül a székével, és dühös, ugyanakkor kétségbeesett arckifejezéssel bámul rájuk, tudva, hogy képtelen segíteni nekik.

Johner izmai pattanásig feszültek, de, megőrizte nyugalmát. Olyan helyzetbe került, amit fel tudott fogni; olyan ellenséggel kellett szembenéznie, akivel képes volt elbánni. Széles terpeszben állt, karját eltartotta testétől, és megpróbált a legkevésbé fenyegető pózban elhelyezkedni. Call azonban már többször látta, hogyan viselkedik, mielőtt akcióba lendül. Ha Wrennek már lett volna dolga hasonló fickókkal, ha ismerte, értette volna a Johnerhöz hasonlókat, valószínűleg gondolkodás nélkül végez vele. Call azonban a jelekből arra következtetett, hogy a tudósnak nincsenek ilyen tapasztalatai.

– Distephano! – vakkantott Wren a katonára. – Fegyverezze le ezt az embert!

Call a katonára nézett. Vajon megteszi? Engedelmeskedik? Lehet, hogy Distephano már elfelejtette, ki mentette meg az életét az ebédlőben? Vajon kihasználja a lehetőséget, és ellenük fordul?

Distephano úgy húzta ki magát, mintha tisztelegni készülne.

– Már megbocsásson, uram, de... kapja be! – Meg se moccant; jelét sem adta, hogy elő akarja rántani a saját revolverét, vagy hogy le akarná fegyverezni Johnért.

Wren még erősebben magához szorította Callt. A robot érezte, a tudós remeg, és kétségbeesésével egyenes arányban fokozódik reszketése.

A tudós odanyomta Call arcához a puskáját.

– Fegyvereket letenni! – üvöltött a többiekre. – Engedelmeskedjenek, vagy mind itt fogunk megdögleni!

A hirtelen felhangzó velőtrázó sikolyra valamennyien összerezzentek. Minden tekintet a hang irányába fordult. A padlón heverő Purvis kiguvadt szemmel felült, és a mellkasához kapott.

Senki sem mozdult, még Wren is kővé dermedt.

Ripley megpróbálta kiokoskodni, hogyan juthatna ki a hulladékgyűjtő tartályból, de arról a helyről, ahol térdelt, egyetlen ajtót vagy más nyílást sem látott. A dögök behoztak ide, gondolta idegesen, kell hát, hogy legyen valami kiút!

A királynő egyre vadabbul rángatózott, és már szünet nélkül rikoltozott. A körülötte összegyűlt idegen lények mind izgatottabban rikácsoltak és sziszegtek.

Egy, a korábbiaknál sokkal erősebb, sokkal agyzsugorítóbb visítás hallatán Ripley mozdulatlanná vált. A királynő önálló életet élő hasa vadul lüktetett – egyre tisztábban látszott, hogy valami vergődik a belsejében.

Ripley izmait görcsbe rántotta egy felidéződő emlékkép.

Velem is ez történt. Szültem. Egyszer, valamikor régen anya voltam. Valódi anya. Az ágyamban feküdtem, és... a férjem volt mellettem. Meg egy bába és egy orvos. Sikítottam, amikor elkezdődtek a fájások

Az emlék olyan erős volt, hogy képzeletben újra átélte. Ösztönös mozdulattal megdörzsölte a hasát.

Izzadtam, de nem akartam fájdalomcsillapítót. Nem akartam, hogy elkábítsanak, pedig a férjem könyörgött, fogadjak el valamit. Éveken át, amikor utaztam, amikor lefagyasztottak, annyi drogot pumpáltak belém, hogy már féltem minden gyógyszertől. Az utóhatásaiktól. A terhesség végéig tiszta akartam maradni. Vajúdtam... A saját ágyamban. A saját otthonomban.

A vergődő, visítozó királynőre, a nyálkás szennylében vonagló testre nézett, és úgy érezte, önnön vajúdása obszcén paródiáját látja. Gyomra görcsösen összeszorult, hányingere támadt.

Volt egy kislányom. Egy gyönyörű kislányom. Hasonlított a szüleire. Amynek neveztük el...

Az idegenek gőzölgő poklának fogságába vetett Ellen Ripley magatehetetlenül pislogott a rátörő emberi emlékek zivatarában.

...és azt mondtad Amynek, hogy a tizenegyedik szülinapjára visszatérsz hozzá. Megígérted. Ekkor történt, hogy először legyőzted őket. De a mentőkapszuládat csak ötvenhét évvel később találták meg. Amy úgy halt meg, hogy sohasem tudhatta meg, miért nem értél vissza a szülinapjára.

Ripley egy másodpercre lehunyta a szemét. Szemhéja mögött tisztán látta kislánya arcát.

Újabb emlékek bukkantak felszínre.

Nyuszi.

Hicks.

És Jonesy...

Mindegyikük meghalt már, beleveszett az azóta eltelt évekbe.

A falhoz tapasztott Gediman tágra nyílt, kíváncsi szemmel, arcán eszelős vigyorral, halkan kuncorászva figyelt. Halk hebegése majdnem olyan idegesítő volt, mint az idegenek által kiadott hangok.

A királynő ismét felsikoltott. Ripley felé nyúlt, mintha a klón, az “anyja", valamilyen módon segíthetne rajta, megkönnyíthetné a szülés fájdalmát. Bömbölve, kínlódva megmoccant, hogy feltápászkodjon bűzös fekhelyéről.

A saját fájdalmára emlékező Ripley együtt nyöszörgött vele. A gyomra közben reflexszerűen összehúzódott.

És a belsejében, a testében, a génjeiben érezte a királynő fájdalmát. A telepatikus kapcsolat rótta rá ezt a terhet; ez a kapcsolat kényszerítette arra, hogy azonosuljon az irtózatos kínokat kiálló idegen nősténnyel. A duzzadó, repedező has, a szaggató, égető fájdalom, az elviselhetetlen feszítés... Mindent érzett. Testének lázadása arra kényszerítette, hogy olyat tegyen, amit nem akart. Együtt nyögött a királynővel, együtt szenvedett vele, és talán... együtt is érzett vele.

Ugyanakkor átérezte a magatehetetlen királynőjükhöz közelebb húzódó harcosok aggodalmát. Ezek a lények – amelyek mind-mind az egyetlen nőstény férjei voltak – segíteni akartak, ám egyikük sem tudta, mit tehetnének.

Hirtelen magasra lövellő vérgejzír fakadt ki a királynő hullámzó hasából. Az első kilövellés után szétcsorgó vér savas patakokban csörgött le a kupolaszerűén domborodó testről. Ripley megpróbált elfordulni – nem akarta tovább figyelni az emberi szülésnek ezt az undorító utánzását.

A királynő újra felvisított, felemelte a fejét, és úgy bámult Ripleyre, mintha a nő lenne a bábája. Ripley összegörnyedt, a hasát markolászta, és együtt ordított a királynővel.

A vonagló lény visszahanyatlott a mocsokba. A körötte toporgó harcosok hirtelen elhátráltak – mintha valami veszélyt éreztek volna.

Ripley kimerültén, zavarodottan pislogott, majd a királynő pulzáló hasára meresztette a szemét. A fekete bőr alól újabb vérvulkán tört ki, azután valami belülről a nőstény egyre vékonyodó hasi szöveteihez feszítette magát, és addig-addig nyomakodott, míg a megmaradt hús burokként ráfeszülve felvette az alakját.

Ripleynek elakadt a lélegzete. Az a valami... úgy nézett ki, mint egy koponya. Egy emberi koponya, amely a királynő szétszaggatott hasfalán keresztül akar utat vájni magának a külvilágba.

A gyerek, gondolta Ripley kábultan. Meg akar születni. Kikívánkozik. Látom a fejét...

– Még egy utolsó rikoltás, egy iszonyatos, szívszaggató hang, és az újszülött kiemelkedett, kitolta magát anyja szétszaggatott méhéből. Sápadt volt, nem fekete. Bőre jobban hasonlított az emberekére, mint az idegenek kemény szilíciumpáncéljára. Feje hosszúkás volt, ám az arca... Az arca...

A Ripley mellett függő Gediman eszelős boldogsággal zokogni kezdett.

– Gyönyörű! – locsogta. – Gyönyörű kis pillangó!...

A világra jött lény arcán volt valami, ami emberivé tette megjelenését. Túlságosan emberivé. A koponya homlokrésze alatt két jókora szemüreg látszott. A formás, kissé szögletes állkapocsban csillogó, fehér fogak sorakoztak, az orr helyén két lyuk sötétlett. Az arc pontosan olyan volt, amilyennek az emberek a halálét képzelik.

– Milyen gyönyörű! – motyogta Gediman.

Ripley ránézett. Gediman olyan ujjongó arcot vágott, mintha sikerült volna átadnia a világegyetemnek a legnagyobb ajándékot, amit a tudomány segítségével létre lehet hozni.

Ripley úgy érezte, nem sok választja el attól, hogy rajta is eluralkodjon az őrület, és Gedimannel együtt vihogjon. Elfordította a fejét, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lelkét fűrészfogakként szaggató érzelmeket.

Az újszülött kiráncigálta magát anyja testéből.

A királynő fájdalmai enyhülhettek, mert rikoltozás helyett halkan nyöszörgött, és vergődése is mérséklődött. Reszketeg kézzel gyermeke felé nyúlt. Ripley számára ismerős volt a mozdulat: ő is így érintette meg a csecsemőjét, miután a férje felemelte, megmutatta neki, és a hasára fektette. Eszébe jutott, hogy rögtön ezután sírva fakadt, majd szinte hisztérikusan kacagni kezdett. A férje fölé hajolt, átölelte, és mindketten könnyes boldogsággal nézték azt a parányi lényt, azt az egészséges kislányt – a saját gyermeküket.

Ahogy a királynő kinyújtotta a kezét, az újszülött felé fordult.

Még nem fejlődött ki teljesen, gondolta Ripley, de fogalma sem volt arról, honnan tudja. Egy nap sem telik bele, és kétszer, talán háromszor ekkorára nő majd. Az étvágya egyszerűen határtalan, ahogy a vadsága, a könyörtelensége is az... Ő a tökéletes organizmus.

Ahogy az újszülött kijjebb mászott anyja méhéből, Ripley meglátta a kezét. Ugyanolyan erős és nagy volt, mint az idegeneké, ám csak öt ujj nőtt rajta. A hosszú körmök, a fehér bőr miatt pontosan úgy nézett ki, műit...

...Éppen olyan, mint az én kezem! – döbbent rá Ripley undorodva.

Az újszülött, mintha az emberi érzéseket akarná kigúnyolni, mászni kezdett az anyja testén a fej felé. A királynő halk, búgó hangokat hallatott, valódi anyaként döngicsélt, miközben megvizsgálta kicsinyét. Szemmel láthatóan büszke volt rá. A bébi egyre közelebb húzódott a fejhez, és egy percig úgy tűnt, mintha meg akarná csókolni, ám ekkor... egy hirtelen mozdulattal megragadta és letépte. Vér fröccsent a tartály nyálkával borított falára.

Ripley, aki még mindig telepatikus kapcsolatban állt a királynővel, a velejében érezte a hatalmas szörny halálsikolyát.

Az újszülött nem elégedett meg ennyivel: újra és újra támadást indított anyja reszkető teste ellen. Tépte, erős fogaival harapta, rágta, és csak akkor hagyta abba a tombolást, amikor már csak egy felismerhetetlen, véres szervhalom maradt belőle. Ezután falatozni kezdett, saját anyja húsát zabálta. Immúnis volt a savas vérrel szemben.

Ripley átélte a királynő halálát, minden fájdalmát átérezte. A telepatikus kapcsolat megszakadt – gyötrelmes élmény volt, olyan, mintha egy csont roppant volna szét a testében. Egy éleshegyes csont, amely az agyába hatolt, a lelkébe hasított. Tudata tapogatózva előrenyúlt, botladozva megpróbált ráhangolódni a harcosokéra. Szüksége volt rá, hogy kapcsolatba lépjen velük, de amikor ez sikerült, csak iszonyatot, félelmet és kétségbeesést kapott tőlük: az idegeneknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit tegyenek királynőjük, életük értelme pusztulása után.

Az anyja testéből lakmározó újszülöttet figyelő, fájdalmasan sziszegő és sípoló idegeneket hallgatva Ripley úgy érezte magát, mintha a pokolba, az elkárhozott lelkek közé jutott volna. Beletelt egy kis időbe, míg rájött, nemcsak a harcosok szűkölnek. Megfordult. Gediman még mindig magában motyorászott, de már nem lelkendezett, az újszülött világra jötte miatt érzett boldogságát felváltotta a félelem. Egyre hangosabban sikoltozott. Szeme kiguvadt, teste rángatózni kezdett az erős, vastag váladékkötelek alatt. A végén már hisztérikusan üvöltött, és dühödt mozdulatokkal próbálta kiszabadítani magát.

Ripley a tartály falához dőlt. Erőt akart gyűjteni, de rettenetes fáradtság áradt szét a tagjaiban. A királynővel kialakított telepatikus kapcsolat megszűnése után zavarodott lett, és furcsán üresnek érezte magát.

Az anyja vérével borított újszülött hirtelen mozdulatlanná vált. Oldalt döntötte hosszúkás fejét, mintha hallgatózna. Lassan megfordult. Ripleynek most először nyílt alkalma rá, hogy jobban szemügyre vegye az arcát. A sötét lyukakként tátongó szemgödrök mélyén a sajátjához hasonló emberi szemgolyók ragyogtak.

A nő döbbenten bámult a szörnyre. Amynek is éppen olyan szeme volt, mint nekem, gondolta, és közben érezte, mellében lassan megformázódik a hisztérikus nevetés kitörni készülő buborékja.

Gediman is az újszülött halálfejében csillogó szemekbe nézett. Még hangosabban, még eszelősebben rángatózott és ordított, mint addig.

A szörnybébi lassan felegyenesedett.

Már most nagyobb, mint amikor előbújt az anyja hasából! állapította meg Ripley.

A pár perce született, de máris két méter magas lény megmozdította vékony, reszkető lábait, és totyogva elindult az ordítozó tudós felé.

Ahogy egyre közelebb ért hozzá, Gediman elhallgatott, és abbahagyta a hiábavaló vergődést. Összeszorította a fogát. Szeme kidülledt. Érezte, hogy veszély fenyegeti, és ettől még erősebb lett a félelme; egész testében reszketett. Az újszülött megszaglászta, majd szétnyitotta hatalmas pofáját, szélesebbre... még szélesebbre tátotta. Az állkapcsok – mint a prédáját elnyelni készülő kígyóé – mintha kiakadtak volna a falhoz ragasztott ember előtt. Ripley a hatalmas szájban nyomát sem látta az idegeneknél már megszokott, fogakban végződő nyelvnek, a szörny fehéren fénylő agyarai azonban döbbenetesen hosszúra nőttek.

Szemkápráztató gyorsasággal előrecsapott a fejével, és Gediman koponyájába mélyesztette fogait. A férfi ismét felordított – hangja iszonyatosabb volt, mint korábban. Homlokáról vastag, sűrű patakokban ömlött a vér a szemére, a fülére, a szájába.

Szent isten! Ó, ne! Ne! Ripley némán azért fohászkodott, hogy kapcsolatba léphessen az újszülöttel, és valahogy rábírhassa, ne tegye meg azt, amire készül. Nem járt sikerrel: a lény ügyet sem vetett rá.

Undorító cuppanás hallatszott, majd éles recsegés és nedves ropogás. A szörny olyan könnyedén tépte le Gediman koponyájának tetejét, ahogy az ember a főtt tojásról a héjat. A seb mélyén rózsaszín-vörösen lüktetett a férfi agyveleje.

Ripley elborzadva felnyögött, és elfordította a fejét. Hallotta, ahogy a puha testszövetek elszakadnak; hallotta a csámcsogó, nyeldeklő hangokat, s közben a haldokló tudós egyre halkuló gurgulázását. Érezte a frissen kiontott vér fémes illatát. Gediman elernyedt a testét a tartály belső falához tapasztó nyálkabéklyók között. Vére halk csobbanásokkal hullott a szennytóba.

Ripley csak egyetlen dolgot tehetett. Lehunyta a szemét.

Nem látta, ahogy az újszülött megfordul, fenyegetően ránéz, és hosszú, kígyószerű nyelvével megnyalja véres fogait...

Purvis agonizált, olyan rettenetes kínok közt vergődött, hogy már azt sem tudta, testének melyik részét tépi, szaggatja a fájdalom. A vállán olyan erősen lángolt és lüktetett a lőtt seb, hogy gondolkozni is alig bírt. Ám a hasát, a mellkasát szaggató fájdalom... Isten szent nevére, az még iszonyatosabb volt! Mintha valaki vagy valami járkált volna a teste belsejében; mintha egy kígyó mozgott volna odabent, kiutat keresve. Szédült, hányingere volt, és egyre jobban hatalmába kerítette a nyers fájdalom...

Ám az átélt kínok ellenére sikerült felfognia az elé táruló képet.

A rejtekhelyéről előugrott Wren olyan erővel szorította Callt, hogy a robotnő moccanni sem bírt. A mellén tátongó lyukban bizarr fénnyel csillogtak mesterséges szervei. Wren keményen az arcához nyomta a puska csövét. Purvis tudta, Callnak fájdalmai vannak. Szenved. Az a Call, aki annyi mindent tett, hogy megmentse a társaságot és különösképpen őt, Larry Purvist.

Wren ordítozott.

– Ez a szintetikus kurva most rá fog csatlakozni az Auriga rendszerére, és előírásszerűén végrehajtja a landolást!

Call válaszolni akart, de csak valami csikorgásszerű hangot sikerült kipréselnie a torkán:

– Nem, nem fogom megtenni!

– Maga bedilizett! – ordított Distephano a tudósra. – Még mindig nem mondott le arról, hogy levigye a Földre ezeket a dögöket?

– Lehet, hogy magának még nem volt elege belőlük? – kérdezte Johner.

Purvis érezte, hogy valami kinyújtózik a testében. Felnyögött, és mindkét kezét a gyomrához kapta.

A tudóson látszott, teljesen elvesztette a józan eszét.

– A bázis karanténját őrző katonák majd vigyáznak az idegenekre. – Körbefordította a fegyverét, mintha azt jelezné, szükség esetén bárkit le tudna lőni.

– Igen – hörögte Call. – Körülbelül öt másodpercig.

Wren újra a robot arcához szorította a puskacsövet, de olyan erősen, hogy Call összerándult a fájdalomtól.

– Azt mondtam: pofa be!

A következő pillanatban Purvis úgy érezte, a rekeszizma fölött szétszakad a mellkasa. Lenézett a hasára. Az ingén egy terjengő vérfolt vöröslött; olyan volt, akár egy szirmait nyitogató piros virág. Értetlenül bámult rá.

A többiek mozdulatlanná váltak, még Wren is abbahagyta a hadonászást.

Purvis megértette, mi történik vele. Az az izé, amit beleraktak... Eljött az ideje, hogy megszülessen. Nem fagyasztották le időben a testét, és ez lett a vége. Elkéstek! A szörny ki fogja rágni magát a melléből, és... Igen. Meg fogja ölni. Ez a szemétláda Wren, a rohadt anyját, ez tehet mindenről! Igaz, a Betty legénysége rabolta el, ezek az emberek hozták az Aurigára, de az egész tervezet, a pokoli lények emberi testbe való beültetése, ez az ocsmányság mind Wren műve!

Purvisben felforrt a düh, Wren iránti gyűlölete erősebb volt még annál az idegen lénynél is, amelyik éppen azon ügyködött, hogy lyukat rágjon a hasára. Tántorogva felállt, és a tudósra meresztette a szemét.

Arcáról leríhatott, mit érez, mert Wren, amikor ránézett, elkapta a fegyvert Call fejétől, és Purvist vette célba. Ő azonban már ezzel sem törődött. Az csak egy puska, semmi egyéb. Legfeljebb arra jó, hogy végezzen vele – a gyors halál pedig jelenlegi állapotában felért egy ajándékkal.

Kihúzta magát, és zombiként előrébb lépett. Wren felé tántorgott. A tudós elborzadva nézett rá. Purvist határtalan elégedettséggel töltötte el a mocskos gazember arcára kiülő rémület. Legyűrte fájdalmát, és még közelebb támolygott.

Wren reszkető kézzel tüzet nyitott.

Az első golyó Purvis ép vállát találta el. A férfi hátrahőkölt, de nem állt meg. A testéből kiszabadulni vágyó lény már annyira vadul mozgott, oly döbbenetes iramban rágta magának a kifelé vezető nyílást, hogy semmi mást nem érzett, nem fogott fel. Az idegen akkora fájdalmat okozott neki, hogy a golyó ütötte sebet szinte észre sem vette. Félig-meddig eljutott a tudatáig, hogy a hasán, a vállán, a hátán vér csorog, de túlságosan erős volt a dühe ahhoz, hogy ilyen semmiség eltérítse szándékától. Számára megszűnt a világ, már csak Wrent látta; azt a Wrent, aki újra lőtt, és még egyszer. A két golyó Purvis testébe fúródott. Callt szorongató keze közben elernyedt, és a robot habozás nélkül kihasználta a kínálkozó lehetőségét: könyökével Wren mellébe vágott, közben ugyanazzal a lendülettel elkapta, és hátrarántotta a fegyvert szorongató kezet. Csont reccsent.

Wren sikoltva eleresztette Callt. A robot félretántorodott. Wren következő lövedéke célt tévesztve az egyik párnázott ülés háttámlájába csapódott.

A következő másodpercben Purvis a tudósra vetette magát. Öklével olyan erősen csapott az orrába, hogy érezte a szétroppanó csontok és porcok reccsenését. A puska kicsúszott Wren kezéből. Purvis nem fogta fel, de a szeme sarkából látta, hogy Johner felkapja, nehogy Wren újra megkaparinthassa.

Purvisnek valahogy sikerült összegyűjtenie annyi erőt, hogy újra és újra a gyűlölt arcba öklözzön. Addig verte Wren fejét, míg az orrból, a szájból, a felrepedt ajkakból, a csorbára tört fogak közül vér csordult ki.

Wren megpróbált kitérni a dühödt csapások elől, s végül a padlóra zuhant. A hasára fordult, hogy kúszva meneküljön el a tomboló Purvis közeléből. Purvis úgy ugrott a hátára, akár egy obszcén démonszerető. Wren hajába markolt, hátrarántotta a fejét.

– NE! – üvöltött a tudós. – Ne! Ne! NE!

Purvis a padlóhoz csapta a koponyáját. Aztán még egyszer, és még, és negyedszer is, egészen addig, amíg Wren zokogni, nyöszörögni nem kezdett.

– Call! Johner! – bömbölt Vriess. – Katona! Figyeljetek! – Felkapta a vezérlőkonzol mellől a hajó legénységének halomba rakott fegyvereit, és sorra a társai felé hajította őket.

Purvis, miközben Wren haját markolta, és a padlóhoz csapdosta a tudós arcát, iszonyatos fájdalmat érzett a gyomorszája tájékán. A másik kezével is elkapta az egyre erőtlenebbül védekező Wren fejét. A mozdulat sokkal kegyetlenebb volt annál, amilyennel percekkel korábban a tudós rántotta magához Callt.

A rikoltás valahonnan Purvis zsigereiből indult. A szerencsétlen, dühöngő férfinak egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán a megszülető, a hasából és mellkasának alsó részéből kirobbanó szörny visít így. Érezte, hogy a dög mozog, rág; a parányi, de hegyes fogak szétszaggatták a húsát, lyukat-vájtak a szerveibe, a rekeszizmába, a tüdejébe, és fokozatosan szétmarták a bordáit.

A melle felpúposodott, az ingén vöröslő folt egyre terjedt, mind sötétebb lett, és amikor szétszakadt, vér, csontszilánkok és szervcafatok lövelltek ki alóla. Egy utolsó, a gyűlölettől és a dühtől hihetetlenül erős mozdulattal maga felé, véres melléhez rántotta Wren fejét.

Mindketten eszelősen üvöltöztek. A tudós karjait szétvetve próbálta lerázni magáról támadóját, ám a haláltusáját vívó Purvis legyőzhetetlennek tűnt.

Érezte, hogy bordái keresztüldöfik a bőrét. Görcsösen markolta Wren haját, és közben tudta, nemsokára mindennek vége lesz. Itt fogja befejezni az életét, ezen az átkozott kis hajón. Ez már biztos, ez ellen semmit sem tehet, de mégis... legalább úgy haljon meg, ahogy akar! Legalább most az egyszer, az életben utoljára teljesüljön a kívánsága.

Érezte, hogy az idegen megszületik. Amikor szétszaggatta a tüdőlebenyeit, abbahagyta a sikoltozást, ám Wren kettejük helyett is ordított. A szörnyembrió kirobbant a melléből, és rögtön utána lövedékként belevágódott a tudós koponyájába.

Purvis, mielőtt végleg elvesztette az eszméletét, látta, hogy valami kicsi és kígyószerű vágódik Wren homlokába, onnan pedig tovább, egyenesen az agyvelejébe. A tudós egyre hangosabban visított. Ügy tűnt, mintha az elrabolt fagyasztókapszulákban életüket vesztett szerencsétlenek és az idegenek által fogságba ejtett vagy megölt katonák és tudósok minden fájdalma és rettegése benne gyűlt volna össze; mintha minden áldozat félelmét ki akarná üvölteni magából. Purvis számára Wren sikolya a sikeresen végrehajtott bosszú himnusza volt.

A megszülető idegen lény szövetcafatokat és vért fröccsentett a két férfi közelében állókra. Az áttetsző bőrű kis dög testének alsó része Wren arcán vonaglott, és megpróbálta kirántani fejét a koponyából. Amikor sikerült, kihívóan körbefordult, és a döbbenten figyelő emberekre rikoltott. Wren sikolya visszhangként felelt csatakiáltására.

Purvis, mielőtt elhomályosult előtte a világ, még látta, hogy a Betty legénységének megmaradt tagjai lövésre emelik fegyverüket. Szerette volna megköszönni nekik, hogy segítenek rajta, de...

Az eldördülő lövéseket még hallotta, ám utána minden véget ért számára.

A négy túlélő kétségbeesett elszántsággal pumpálta az acélmagvas lövedékeket a haldokló férfiakba és a rikácsoló újszülött idegenbe. A testek rángatóztak, haláltusájukat vívták. A Betty falai és padlója iszamóssá vált a kiömlő vörös és savas vértől, a szétszaggatott belső szervektől.

Aztán végül Wren és Purvis nem moccant többé, az idegen lényt pedig apró darabokra szaggatták a golyók. Már senkiben sem tehetett kárt. Call a halottakhoz lépett; ezúttal nem próbálta visszafojtani a sírást. Vad mozdulattal elrugdosta a tudós hulláját Purvis holttestének közeléből. Még bele akart ereszteni egy párat, de visszafogta magát – eszébe jutott, hiba lenne ilyesmire pazarolni a lőszert. Letérdelt Purvis mellé, és szelíden megsimogatta az arcát.

– Olyan... mintha hálás lenne... – szipogta. Johner hatalmas keze nehezedett a vállára.

– Az volt, Annalee. Tudta, hogy megpróbálunk könnyíteni a szenvedésén. Bízott benne, hogy megtesszük.

Call felnézett. A férfi sebhelyes arca ebben a pillanatban egészen emberinek látszott. A robot megpaskolta Johner kezét, és bólintott.

– Induljunk – mondta Distephano halkan. – El kell tűnnünk innen. A testeket akkor is ráérünk kidobni, ha már leváltunk az Aurigáról.

Igen, gondolta Call keserűen. Ha egyáltalán le tudunk válni.