Tizenegyedik fejezet

Ripley a liftakna fala mentén körbefutó keskeny párkányon állt, és megpróbálta kiokoskodni, mit kellene tennie. Call halála és közvetlenül utána Christie elvesztése... Ez így együtt még neki is túlságosan sok volt. Elbizonytalanodott, de nem volt ideje a gyászra, nem foglalkozhatott az érzéseivel. Még azon sem tűnődhetett el, hogy egyáltalán vannak-e érzései. Érzékelte, hogy egy idegen harcos közelít feléjük, hogy elfoglalja annak a másiknak a helyét, amelyikkel Johner végzett.

A billentyűzet felé fordult, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem sikerült. Újra próbálkozott. Lehet, hogy Wren valahogy tönkretette a mechanizmust?

Amikor Wrenre gondolt, újra fellobbant benne a düh lángja. Semmi kétség, az a féreg a Bettyhez megy, felszáll rá, és megszökik. Őket pedig itt hagyja, hogy intézzék el nélküle az idegeneket. Ha tudják.

Distephano és Purvis a klónozott nőt figyelte; idegesen bámulták, mintha választ várnának valamire. Ripley felsóhajtott. Egyáltalán miből gondolják, hogy ő bármire is tudhatja a feleletet? Aztán valami más jutott az eszébe. Miért töpreng azon, hogy a többiek mit gondolhatnak? Miért foglalkozik velük?

Johner felért a hágcsó tetejére. Megkapaszkodott, és Ripleyre nézett.

– És most? – kérdezte. – Mit csináljunk?

Ripley bosszúsan felhorkant. Hát már ez a pasas is tőle várja a megoldást?

Mielőtt elmondhatta volna, hogy képtelen kinyitni az ajtót, és egyetlen ötlete sincs, hangos bugás hallatszott. A hang az ajtóból jött. Ripley úgy meghökkent, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát. A billentyűzetre nézett. A gombok fölött jelzőlámpák villantak fel.

A hágcsón kapaszkodó emberek mozdulatlanná dermedtek, majd felemelték fegyverüket, és célba vették az ajtót. Lélegezni sem mertek.

Lehet, hogy Wren meggondolta magát, és visszajött értünk? – töprengett Ripley, de egy másik, aggasztó gondolat szinte azonnal félresöpörte a reményt. Az idegenek megtanulták, hogyan kell kinyitni az ajtókat. Valahogy rájöttek... De hogyan?

Fegyvertelenül állt a keskeny párkányon, hátát a falhoz szorítva. Várt. Mi jöhet még?

Az ajtóra nézett. A fémlemez mellett víz szivárgott a párkányra. Víz?...

Az ajtó hangos sziszegéssel kinyílt. Ripley hitetlenkedve bámult a mögötte álló alakra. A kapaszkodók döbbenten meresztgették a szemüket.

Call? Nem, ez lehetetlen!

A nő ruhája csurom víz volt, de úgy tűnt, az ijedségen kívül nem esett baja. Egyenletesen lélegzett. Lenézett az őt vizslató emberekre.

– Gyertek utánam – mondta fásult hangon.

Senki sem mozdult. Túl kábultak voltak, egyszerűen nem tudták felfogni, mi történhetett. Csak álltak, kapaszkodtak, még ahhoz sem volt erejük, hogy a fegyverek csövét elfordítsák Callról.

– Mozgás! – kiáltott rájuk.

A menekülők összerezzentek. Egymás után felmásztak a párkányra, és átvergődtek az ajtón a folyosóra.

Vriess is felért a hágcsó tetejére. Purvis és Distephano megfogta a karját. Kiemelték az aknából. A kimerült férfi elterült a folyosó padlóján, a többiek a falhoz támaszkodva mellé roskadtak, és megpróbáltak levegőhöz jutni.

Vriess döbbenten nézett Callra.

– Kicsim! De boldog vagyok, hogy látlak! Azt hittem, az a seggfej lelőtt téged. Megsebesültél? – A nő felé nyújtotta a kezét, de Call nem fogta meg.

– Jól vagyok – mormolta, és hátat fordított a társaságnak. Ripley végignézett a feszült arcokon. Sejtette, a többiek fejében is az jár, ami az övében. Végül Distephano tette fel a kérdést:

– Testpáncél volt rajtad?

– Igen – mondta Call komoran. – Gyerünk!

A férfiak felsóhajtottak, Ripley azonban nem vette be a mesét. Látta, hogy Call mellénye elöl szétnyílt, mikor a liftakna aljára ért, és alatta csak egy vékony pólót viselt. Testhezálló pólót, ami alól kidudorodtak a bordái... Nem volt rajta páncél.

Ripley a fiatal nőhöz lépett.

– A melledbe kaptad a golyót – mondta halkan. – Láttam. Call dühösen ránézett.

– Jól vagyok!

Ripley fürkészően a fekete szemekbe nézett. Call egy darabig állta a tekintetét, de végül elfordította a fejét. Az álla megremegett, aztán hirtelen nem bírta tovább. A kemény harcos úgy zokogott, mint egy eltévedt kisgyerek.

A könnyek láttán Ripley furcsa módon elérzékenyült, de határozott mozdulattal kinyújtotta a kezét, és lehúzta Call mellényének cipzárját.

Valóban a mellkasa közepébe kapta a golyót, ami valóban lyukat ütött a testébe. Ám ott, ahol vérnek, csontszilánkoknak és szétroncsolódott tüdőszöveteknek kellett volna lennie, a csúf nyílásban fém alkatrészek, mesterséges szervek, memóriachipek, szintorganikus vezetékek és csövek látszottak.

– Robot vagy... – motyogta Ripley.

Valahonnan az agya legmélyéről előcikázott egy emlék.

JOBBAN SZERETEM, HA MESTERSÉGES SZEMEIDNEK NEVEZNEK...

Fáradtan lehunyta a szemét.

– A rohadt életbe! – hörgött Johner. – A kicsi Annalee csupa meglepetés!

Ripley leeresztette a kezét, és amikor megszólalt, úgy tűnt, mintha csak magában beszélne.

– Tudhattam volna. Ha másból nem, hát abból, hogy olyan sokat foglalkoztál azzal, mit jelent embernek lenni. Csak egy bőrgép lehet ennyire céltudatos.

Distephano közelebb húzódott, és a kékesfehér testnedvre, Call “vérére" meresztette a szemét. A folyadék a sebesülés után a robot mellkasára fröccsent, átáztatta a ruháit, de Call a jelek szerint elállította a szivárgást, így kellett történnie, hiszen működőképes maradt.

– Azt hittem, a szintik logikusan gondolkoznak, program szerint cselekszenek – mondta Johner. – Hé! Ezek szerint Call egy renegát! Bűnöző!

Milyen könnyen felismeri a saját fajtáját! – gondolta Ripley.

– Úgy érti: terrorista? – kérdezte Purvis idegesen. – Nem azért van itt, hogy megvédjen minket?

Ripley a robot szeméből, arckifejezéséből próbálta kiolvasni a választ, ám Call közömbös maradt.

– Másodgenerációs vagy, igaz? – kérdezte Vriess reszketeg hangon.

Ripley próbált visszaemlékezni, de sehol sem találta ezt a kifejezést. Lehet, hogy valami olyasmit jelent, ami az ő halála utáni, de az új élete előtti időszakban jött létre?

– Hagyjatok békén! – mondta Call fáradtan. Sikerült abbahagynia a sírást. Könnyei elapadtak, de a hangja még mindig remegett. Talán nem is csak a sírástól; elképzelhető volt, hogy a lövés megsértette a hangképző alkatrészeit. Lassan beszélt, szavainak furcsa, mechanikus visszhangja volt.

– Nos? – kérdezte Vriess, aki úgy érezte, a történtek után legalább annyit megérdemel, hogy választ kap.

– Igen – suttogta Call keserűen.

– Másodgenerációs? – vakkantott Johner. Felnevetett. – A francba, ez sok mindent megmagyaráz!

Ripley még mindig nem tudta, mit jelent a szó, de nem kérdezősködött. Várt.

– Auton vagy, igaz? – kérdezte Distephano, inkább kíváncsian, mint vádlón. Kétség sem férhetett hozzá, még nem felejtette el, hogy amikor Johner az étkezdében hidegvérrel meg akarta ölni, Call mentette meg az életét.

Distephano észrevehette a Ripley arcán tükröződő zavarodottságot, rájöhetett, hogy a nő nem nagyon érti, miről van szó.

– Robotok által tervezett robot – magyarázta. – Másodgenerációs. Erkölcsi érzékkel, érzelmekkel rendelkező lény. Azért hozták létre őket, hogy fellendítsék a műanyagipart. Ehelyett azonban megásták a sírját.

Ripley a robotra nézett. Bishopra gondolt, aztán Ash-re. Már mindent értett.

– Túlságosan jók voltak.

Distephano bólintott.

– Nem szerették, ha megszabták nekik, mit csináljanak. A kormány egy idő után elrendelte a leállításukat. – Hangja elhalkult. – Pokoli mészárlás volt. Hallottam róla, hogy pár példánynak sikerült meglépnie, de... haver, nem gondoltam volna, hogy egyszer találkozom egy ilyennel!

Ripley a szeme sarkából Vriesst méregette. A férfi csalódottnak és szomorúnak tűnt, úgy nézett ki, mint aki egyetlen szempillantás alatt mindenét elvesztette.

Purvis egyik arcról a másikra nézett.

– Remek – mondta idegesen. – Óriási! Szóval egy szökött robot... Nem indulhatnánk el végre?

A szenvtelen kérdés éppen elég volt ahhoz, hogy megtörjön a döbbenet varázsa. A menekülők összeszedték magukat.

– Mennyi idő van még a landolásig? – kérdezte Johner a katonától.

– Kevesebb mint két óra – felelt Distephano.

– És még mindig nem tartunk sehol – motyogta Johner. – Tényleg mennünk kéne...

Call időközben elfordult társaitól, és a melléhez emelte a kezét. A jelek szerint további javításokat hajtott végre magán. A férfiakból hirtelen kifakadt a felgyülemlett feszültség: egyszerre kezdtek beszélni, egymás szavába vágva magyaráztak. Ripley elhúzódott tőlük, néhány lépés távolságból figyelte őket. A csoport szerkezete tehát újra megváltozott. Callt, aki eddig közéjük tartozott, kivetették maguk közül. A robotnak esélye sem lehetett rá, hogy elfoglalja régi pozícióját. Kívülálló volt – ahogy ő is. Eszébe jutott, amikor a klónlaborban Call a kezébe nyomta a lángszórót...

A hangzavar elnémult. Ripley észrevette, hogy Vriess a robotot méregeti. A férfi még mindig bánatosnak, csalódottnak látszott.

– Jézusom... – suttogta nem kevés undorral.

– Hé, Vriess! – szólította meg Johner. – Talán az lenne a legjobb, ha előkerítenéd a szerszámaidat. Lehet, hogy Callnak olajcserére van szüksége... Ha belegondolok, hogy kis híján lefeküdtem ezzel az izével!

Vriess dühösen nézett a társára.

– Most úgy beszélsz, mintha még sosem feküdtél volna össze robottal!

Elhallgattak, mindegyikük a gondolataiba merült. Már nem alkottak egységet, egymástól független egyedekké váltak.

Ripley nem akarta magára vállalni a vezérséget, de Christie halála után nem látott más megoldást. Előrelépett.

– Distephano! Pontosan hol vagyunk? – kérdezte.

– A felső fedélzeten – mondta a katona. – Itt vannak a raktárak... Meg a kápolna.

– Át tudunk menni innen a hajóhoz?

– A dokk pár szinttel lejjebb van – felelt Distephano töprengve. – Meg lehet csinálni.

Johnernek eszébe jutott valami – szokás szerint egy negatív kérdés:

– Mi van akkor, ha az a mocsok tudós megelőz minket, és hamarabb ér a Bettyhez, mint mi?

– A rohadt életbe! – kiáltott Vriess. Ripley a katonára nézett.

– Van rövidebb út? Distephano elgondolkozott.

– Van itt egy lezárt átjáró. Fel kell feszítenünk az ajtaját. Eltart majd egy darabig. – Lenézett Vriessre. – Vannak szerszámaid?

Vriess a fejét rázta. Mindenkinek eszébe jutott, hogy a felszerelését a tolószékben hagyta.

– Ide lángvágó kéne.

– Robbantsunk utat magunknak, és kész! – ajánlotta Johner. Distephano a mennyezetre mutatott.

– A liftakna végénél vagyunk. Közvetlenül a külső burok alatt.

– Ha Wren hozzáfér a komputerhez – mondta Ripley –, tényleg ki tud cseszni velünk. Sorban lezárhatja a rekeszajtókat.

És meg is fogja csinálni, tette hozzá gondolatban. Habozás nélkül.

– Akkor keresnünk kell egy terminált – mondta Johner.

– Ezen a szinten nincsenek konzolok, legfeljebb csatlakozóaljzatok – felelte Distephano. – Vissza kell mennünk.

Vissza? Ripley a katonára meresztette a szemét.

– Azt nem lehet!

Distephano felsóhajtott.

– Nem ismerem a vészhelyzetben használatos kódokat, így akkor sem tudnám felnyitni az ajtókat, ha lenne egy konzolom.

Van még valami jó hír? Mi jöhet ezek után? Ripley szórakozottan a hajába túrt. Feszülten gondolkozott, megpróbált kitalálni valamit, ami...

Elfordult, és a mellüregével vacakoló, kissé távolabb álló Callra nézett. Közelebb lépett hozzá.

– Call...

A robot nem nézett fel, jelét sem adta, hogy hallotta a nevét. Nagysokára azonban mégis megszólalt.

– Nem. – A hangja valamivel tisztább volt, mint korábban. – Nem tudom megcsinálni.

– Hülyeség! – kiáltott Johner. – Egy robot bármikor el tud cseverészni egy másik géppel!

– Igen – mormolta Vriess. – Ez igaz. Call, te új típusú droid vagy. Rá tudsz csatlakozni a komputerre.

Call szomorkásan megrázta a fejét, de még mindig nem nézett az emberekre.

– Nem tudom megtenni. Kiégettem a belém épített modemet. Mindannyian megtettük... Vriess közelebb hajolt hozzá.

– De manuálisan akkor is meg tudod csinálni. Te is tudod, hogy képes vagy rá! – Újra a tőle megszokott kedvességgel beszélt.

Talán ez a hangsúly volt az, ami arra késztette Callt, hogy meggondolja magát. Felemelte a fejét, és végignézett a társain. Arca elárulta, érzései nagyon is emberszerűek: dühös volt, aggódott, és talán félt is egy kicsit. Tudta, nincs más választása.

Ripleyt bántotta, hogy rá kellett kényszeríteniük Callt arra, amit nem akart megtenni. Hiába, gondolta, egyikünk sem a saját jókedvéből van itt.

– A kápolnában van néhány csatlakozóaljzat – mondta Distephano.

Ripley kedvesen a robot vállára tette a kezét.

– Gyere – hívta halkan. Amikor megérezte, hogy a többiek őt nézik, hátraszólt a válla fölött: – Ti pedig nyissátok ki az ajtót!

A férfiak olyan iramban láttak munkához, mintha Ripley tüzet gyújtott volna alattuk.

Amikor beléptek a kis kápolnába, Call azon tűnődött, Ripley mennyire megváltozott az események során. Azután, hogy felperzselte a klónlabort, még mindig ugyanolyan fagyos és megközelíthetetlen volt, mint korábban, ám a víz alatti kaland meg a liftaknában történtek során valahogy felengedett a keménysége. Talán az átélt súlyos helyzetek kihozták belőle a valódi Ripleyt; talán ez a klón, aki most ilyen erőfeszítéseket tesz, hogy legyőzze az idegen lényeket, már teljes egészében embernek tekinthető.

Éppen időben támasztották fel ahhoz, hogy megmentse néhány szerencsétlen életét – gondolta Call keserűen. Eszébe jutott, milyen volt Vriess arca, amikor rájött, hogy ő valójában micsoda. Vajon Christie mit gondolt volna? Szegény Vriess. Mindent elvesztett, és mindenkit, aki fontos volt a számára. Még engem is. Soha többé nem lehetünk olyan viszonyban, mint eddig... Rájött, a férfi szeretetének elvesztése nagyobb csapás a számára, mint gondolta volna.

Ó, Ripley, tűnődött, sokkal jobban boldogultál, amikor szarral sem törődtél! Bárcsak megtalálhatnám magamban az érzelmeket gerjesztő áramköröket! Mindet kikapcsolnám... Hiábavaló remény; tudta, áramköreibe beégették az emberihez hasonló érzelmekre való képességet. Csodás technika, nagy szavak, pedig csak egy robot őszinte szívfájdalmáról van szó.

Körülnézett a szűk helyiségben. Klasszikus kápolna volt: makulátlanul tiszta és nagyon kicsi. Egy oltár, néhány vallási szimbólum: Dávid-csillag, egyszerű ezüstkereszt, zöld lobogó félholddal, egy wicca-ceremóniapálca és egy fehér békegalamb. Mindig annak a vallásnak a jelképe került a főhelyre, amelynek hívei éppen a helyiségben imádkoztak. Call majdnem felnevetett, amikor meglátta ezeket a tárgyakat azon a hajón, amelynek legénysége a valaha létezett leghalálosabb biológiai fegyver kifejlesztésében segédkezett.

Már csak az isteni sugarakkal körülvett komputerchip hiányzik, annak a “technológia " nevű vallásnak a szimbóluma, amelyben Wren és Perez hitt, gondolta kesernyésen.

A kis oltár mögött egy festett üveglapot csavaroztak a falra. Utoljára keresztény istentiszteletet tarthattak, mert az apró lámpákkal megvilágított “ablak" előtt feszület állt. Call ránézett, és önkéntelen mozdulattal keresztet vetett.

Ripley meglepetten pislogott.

– Erre is beprogramoztak?

Call furcsa oldalpillantást vetett rá. Nem, gondolta, erre nem programoztak be. Az agyam viszont működik, és képes fejleszteni önmagát. Tanulmányoztam a vallást, és hívő lettem. Egész véletlenül. De semmi szükség rá, hogy ezt megvitassuk. Te, klón, még túlságosan rövid ideje élsz ahhoz, hogy kialakuljon a világképed.

Alighogy a gondolat végére ért, bűntudata támadt. Hogy jön ő ahhoz, hogy lefitymáljon egy valódi embert, akinek igazi lelke van? Ő, a robot, nem is reménykedhet abban, hogy része lesz az halál utáni életben. Ahogy a kiégett villanyégőt, őt sem fogadja be a mennyország...

Körülnézett, és az egyik polcon felfedezte a Bibliát. Leemelte, felnyitotta az elektronikus kötet bőrrel bevont tetejét, és a kicsiny képernyőre nézett.

“SZENT BIBLIA. NYOMJA MEG A STARTGOMBOT!" – olvasta az utasítást.

Call merengve megérintette a képernyőt. Eszébe jutott, mennyi vigaszt talált ebben a könyvben akkor, amikor először hallott erről a küldetésről, amikor elhatározta, hogy a kockázatokkal nem törődve elvállalja a megbízatást.

“Mert bár a Sötétségnek völgyében járok, nem félek a Gonosztól, hiszen a Te pálcád s a Te szavad mindég megmutatja nekem az utat..." – olvasta némán a képernyőn megjelenő idézetet.

Ripley előrehajolt, kirántotta a Biblia aljzatából a csatlakozózsinórt, és Call elé tartotta.

– Ne akard, hogy én csináljam! – suttogta Call kicsit reszelős hangon.

– Ne akard, hogy rákényszerítselek – mondta Ripley.

Halkan beszéltek; nem feledkeztek meg arról, hogy egy templomban vannak.

Call összeszedte a bátorságát, és a klón szemébe pillantott. Ripley együtt érzőén nézett vissza rá, a robot mégis tiltakozni kezdett.

– Nem akarok rácsatlakozni! Sérülékenyebb vagyok, mintha valódi lennék.

Hamarjában nem jutott eszébe jobb kifogás. A legszívesebben Ripley arcába ordította volna a valódi okot, miért nem akar belépni a hajó hálózatába. Olyan hosszú ideig színleltem, hogy ember vágyók; olyan hosszú ideig hitték rólam, hogy valódi vagyok! Nem akarok emlékezni rá, milyen Autonnak lenni! Ettől pedig minden eszembe fog jutni... Ettől újra gép lesz belőlem! Nem akarom!

Ripley elkapta a csuklóját. Az arcán látszott, mindenre elszánta magát. Call döbbenten látta, most teljesen úgy viselkedik, mint egy ember. Először érezte úgy, a valódi Ellen Ripley áll előtte, az a nő, aki több mint kétszáz éve a halálba vetette magát.

– Láss hozzá – mondta Ripley halkan. Elhallgatott, majd hozzátette: – Felrobbanthatod a hajót!

Ez volt a három szó, ami ahhoz kellett, hogy a sérült, minden illúziójától megfosztott robot engedelmeskedjen. Callnak eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miért jött erre a helyre. Eszébe jutott a célja, a küldetése.

– Felrobbanthatod – ismételte Ripley. – Mielőtt a Földre ér. Megölheted az idegeneket. Valamennyit. Csak – tette hozzá mintegy mellékesen – hagyj időt nekünk, hogy elmeneküljünk!

Hát ez az, amiért rólad szól a mese! – gondolta Call. Ez az, ami miatt mindig életben maradtál, hogy mindig legyőzted őket. Az eltökéltséged. A határozottságod. Genetikai adottság? A környezeted tett ilyenné? Vagy te fejlesztetted ki magadban ezeket a tulajdonságokat? Nem számít. Te vagy Ripley. Te.

Call bólintott. Úgy érezte, mintha Ripley erejének, emberi mivoltának egy része átszállt volna az ő testébe. Felrántotta az ingujját, az alkarján megkereste a sötétbarna szemölcsöt. Felpattintotta a tetejét. A nyílásban két aljzat rejtőzött.

Kivette a kábelt Ripley kezéből, a karjába dugta a végét, és megvárta, hogy létrejöjjön a kapcsolat. Először semmi sem történt. Lehet, hogy az idegenek tönkrevágták a főkomputert? Nem, erre nem képesek. Oldalra hajtotta a fejét, hallgatózott, várt. Érzett.

– A francba! – suttogta.

– Van valami? – kérdezte Ripley aggodalmasan.

– Semmi... Várj csak!

Egy másodperccel később Annalee Call, az emberszabású, sérült robot azonosult az Aurigával. Hatalmas lett. Mozgott. Ellenséges hordák garázdálkodtak a belsejében, de... furcsa módon nem érdekelte. A dolog közömbös volt számára – éppen olyan közömbös, mint az Annalee Call nevű robot mesterséges agyának. Callba beültették az érzelmeket és az erkölcsi normákat, és megtanították rá, hogyan használja ezeket. Ezzel szemben a hajó agya mentes volt ezektől, kizárólag a problémákkal és a megoldásokkal foglalkozott. A főkomputer számára minden egyértelműen fekete vagy fehér volt, nem ismerte a szürkét. Az ellenséges invázió is csak egy probléma, amelyet még nem oldott meg, de... már dolgozott rajta.

Ahogy az Auriga, Call is mindent tudott, mindent látott, mindent hallott. Látta önmagát is, Annalee-t, amint ott ül a kápolnában Ripley mellett. Annalee-t, aki olyan volt, mint valami elvesztett játék baba: tágra nyitott szemmel nézett, de semmit sem látott. Ripley aggodalmas arccal figyelte.

Furcsa hatással volt rá, hogy ez a nő, ez az ember aggódik miatta. Persze Ripley nem igazi ember...

A mátrixai gyorsan törölték ezt a gondolatot. Ripley igenis emberi lény. A vére, a körme, az ereje... az, hogy olyan sokáig bírja a víz alatt... Mindezek jelentéktelen részletek voltak csupán.

Ripley ember. És aggódik Callért. Ez az apróság hatást gyakorolt a hajóra. Tudta, eddig is számításba kellett volna vennie ezt a tényt.

Miközben így tűnődött, átkutatta magát. Információkat keresett. Mindent tudni akart. Mindent tudnia kellett.

– Call? – szólalt meg Ripley halkan. – Mi történik?

A hajó agya azonnal felelt. Ripley nem rendelkezett a megfelelő kódokkal, Call azonban hatálytalanította az azonosítást követelő belső parancsot. Felkészült rá, hogy mindent elmondjon Ripleynek, méghozzá a lehető leggyorsabban.

– A hetes és a hármas szektorban szivárgás. A kilences szektor megsérült. A hajtóművek teljesítménye nyolcvanhat százalékos. Negyvenhat perc múlva elérjük a földi dokkot... – Beszélt, beszélt, megállás nélkül hadarta az adatokat, a főkomputer rendelkezésére álló információkat.

Ripley végül megfogta a karját. Az emberi kéz érintése, az érintés melege megrázta a hajót.

– Elég, Call. Vissza tudsz jönni?

A robot pislogott, leválasztotta magát a hajó agyáról, és újra Annalee Call lett, a sérült Autón. Hunyorogva Ripley felé fordult.

– Túl sok energiát elhasználtunk. A maradék hajtóanyag nem elég ahhoz, hogy szétrobbantsam a hajót. – Ismét voltak érzései: soha nem tapasztalt csüggedtség kerítette a hatalmába.

Ripley rezzenéstelen tekintettel figyelte az arcát.

– Akkor zuhanjunk le! – mondta határozottan.

Lázasan dolgoztak, hogy felfeszítsék a légmentesen lezárt ajtót. A munkát Vriess irányította, bár látszott rajta, valahol egészen másutt jár az esze.

Larry Purvis megpróbált nem gondolni arra, milyen bizarr helyzetbe került. Attól félt, ha sokat töpreng, dühe úgy felfokozódik, hogy képtelen lesz uralkodni magán. A sors szörnyű iróniája, hogy éppen azoktól függ az élete, akik felelősek azért, hogy idejutott, de ez a realitás. És Purvis realista volt.

Keményebben dolgozott, mint életében bármikor, és munka közben szerencsére nem sok ideje maradt a tépelődésre. Egy fémrudat már sikerült az egyik sarok alá erőltetnie. Megfeszítette az izmait, és lenyomta a rúd végét, hogy kimozdítsa az ajtót...

Hirtelen éles fájdalom hasított a mellkasába. Elakadt a lélegzete. A szívéhez kapta a kezét. A körülötte dolgozók dermedten néztek rá. Szinte megvakította a fájdalom, de így is látta, hogy Johner és Distephano célba veszi.

Nem! Nem! Nem lehet így vége... Nem halhatok meg ilyen értelmetlenül, ilyen ostoba módon! NEM!

Fogcsikorgatva várt. A fájdalom váratlanul megszűnt. Mély lélegzetet vett. Már jobb volt. Talán az idegei. Stressz? Igen, biztos a stressz az oka.

Bágyadtán elvigyorodott. A többiek döbbent tekintettel bámultak rá.

– Jól vagyok. Remekül. Tényleg. Jól érzem magam. – Bólogatni kezdett, és remélte, az arcára erőltetett mosollyal sikerül meggyőznie a társait.

Johner és a katona leeresztette a fegyverét. Folytatták a munkát.

Purvis azonban érezte, hogy a szemük sarkából őt figyelik.

Ripley látta Callon, hogy visszakapcsolódott a hálózatba. A robot szeme kimeredt, pupillája kitágult.

– Talajszint újrakalibrálva... Új cél: hét-hatvan-négy-zéró-három. Lakatlan vidék. Fékezőrendszer kikapcsolva. Teljes tolóerő. Becsapódás negyvenhárom perc nyolc másodperc múlva.

– Most próbálj szabad utat teremteni a Bettyhez – mondta Ripley. – És helyezd készenlétbe a hajót.

Call robotszeme egyetlen pislogásával jelezte, hogy megértette a parancsot.

Az Auriga végigpásztázta az azonosítási számmal nem rendelkező űrjárműhöz vezető folyosókat. Kinyitott négy rekeszajtót. Rácsatlakozott a Betty rendszerére, és felkészítette az indulásra. A kis hajó fedélzetén kigyulladtak a fények, bekapcsolódtak a monitorok, a műszerek. A hajtómű zümmögve feléledt. A kalózjárgány rendszere elvégezte a szükséges önellenőrzést.

– Hajó készenlétben, hajtómű beindítva – jelentette az Auriga Ripleynek Call közvetítésével. – Az Auriga fedélzetén mozgás észlelhető az alsó hatos és kilences szint közötti részeken. Videokapcsolat megszűnt. Helyreállítása lehetetlen. Részleges vizuális kontaktus a hulladéktárolóban. Illetéktelen behatolók...

– Illetéktelen? – kérdezte a Call mellett ülő Ripley.

– Nem emberi lények – pontosított a hajó.

– Hányan vannak? – kérdezte Ripley megváltozott hangon.

– Kérem, várjon – mondta Call/Auriga. – Az egyes szint negyvenötös konzolján vésznyitó kód betáplálva... A tenyérazonosító szerint...

A robot pislogott. Ripleyre nézett – újra Annalee Call volt.

– Wren az – mondta a saját hangján. – Már majdnem elért a Bettyhez.

Ripley felvonta a szemöldökét. Wren atyáskodó hangját utánozva szólalt meg.

– Véleményed szerint... ööö... ebben az esetben mit kellene tennünk?

Dr. Mason Wren a következő lezárt rekeszajtóhoz ért. Az ajtók megnehezítették az előrejutását, de a rendelkezésére álló titkos kóddal valamennyit ki tudta nyitni.

Már csak öt volt hátra a Bettyig. Ha majd a kis kalózhajó fedélzetén lesz, újra hasznát veheti a kódoknak és persze annak, hogy ismeri az Auriga rendszerét. Kintről kapcsolatba lép a főkomputerrel, megállítja a hajót, és a legközelebbi bolygó mellett biztonságos orbitális pályára állítja. Ezután segítséget kér a katonai főfejesektől, akik először katonákat fognak a rendelkezésére bocsátani, meg rengeteg gázt, amivel elkábíthatják a hajón tartózkodó idegeneket. Ha tiszta lesz a terep, és befejeződnek a javítási munkálatok, folytathatja a munkáját. És akkor... igen, akkor már sokkal több példánnyal fog rendelkezni, mint remélte.

De csak szépen sorjában mindent. Most az a legfontosabb, hogy feljusson a Bettyre. Utána az, hogy leváljon az Aurigáról.

Sajnálta, hogy el kell vesztenie a legutolsó Ripley-klónt. No nem baj, legalább egy darabig tanulmányozhatta. Most, hogy már sokkal több idegen lény létezik, mint amennyit létre akart hozni, talán nem is lesz szükség rá, hogy újra megteremtse azt a nőt. Persze ha mégis, akkor bármikor megteheti. A legutolsó klónból rengeteg vért és szövetmintát vettek. Ha akarja, akár száz Ripleyt is legyárthat. És mindegyiknek ott lesz a testében az idegen királynő...

Wren a következő ajtó elé állt, és bebillentyűzte a kódot. A panelen felvillantak a jelzőlámpák, majd a vörös fény zöldre váltott. A zár kinyílt.

– Vészhelyzeti kód elfogadva – jelentette Atya.

A vastag fémlap emelkedni kezdett. Wren idegesen körülnézett. Nem örülne, ha éppen most futna össze egy idegennel. Már olyan közel van a kalózhajóhoz!

Az ajtó alig néhány centire emelkedett a padló fölé, amikor hirtelen megállt. A rés túl kicsi volt ahhoz, hogy egy felnőtt átférjen rajta. Wren a homlokát ráncolva újra beütötte a kódot.

Atya ezúttal nem felelt.

Már éppen emelte a kezét, hogy harmadszor is megpróbálja a nyitást, amikor a folyosón kialudtak a világítótestek. Csak a vészvilágítás és a berendezések ellenőrző lámpái működtek.

Wren érezte, hogy a vér kiszalad az arcából. Idegesen körülnézett, és megpróbálta lenyelni a torkában keletkezett gombócot. Megnyalta a száját.

– Atya – mondta halkan –, állítsd rá a rendszert a negyvenötös konzolra! Kódszó: “seregély".

Néma csend.

Wren iszonyatosan fázott, mégis erősen verejtékezett. Lehet, hogy ez az idegenek műve? Elképzelhető, hogy megrongálták az energiaellátó rendszert? Vagy a komputerben tettek kárt? Vagy?...

– Atya, lokalizáld az energiaszivárgást. Jelentést kérek! Csend.

– Atya!

Fiatal női hang válaszolt a komputer hangszóróiból.

– Atya meghalt, seggfej!

Azonnal felismerte a hangot. Az a kis terroristanő, Call, akit Ripley cellájában talált. Wren hátrapördült, lassan körbefordult. Nem látta a nőt, de a hangja... A hangja mindent betöltött. Éppen úgy, ahogy eddig Atyáé.

Az ajtó fémlapja hirtelen leereszkedett – nem sokon múlott, hogy nem a lábujjára csapódott rá. Néhány kattanás jelezte, hogy a záródás megtörtént.

Wren csak állt, és ostobán bámult. Az egész hajó esküdt ellenségévé vált.

A háta mögött kinyílt egy másik ajtó. Felvillantak a vészvilágítás lámpái. Pulzálva világítottak, akár egy irányjelző fényoszlop. Mintha valaki arra akarná rávenni, hogy abba az irányba menjen.

A francba, de hiszen az nem a megfelelő ajtó! Ha azon átmegy, soha az életben nem jut el a Bettyhez!

– Behatoló az egyes szinten – zengett végig Call hangja a hajón. – Behatoló az egyes szinten. Kérjük, valamennyi idegen lény fáradjon az egyes szintre. Dr. Wren már várja önöket!

Wren rémülten kapkodta a levegőt. Hátat fordított az ajtónak, és futva elindult visszafelé.

Call kihúzta a karjából a vezetéket.

– Jó a humorod – jegyezte meg Ripley. – Nekem legalábbis tetszik.

Call nem nézett rá. – Megcsináltam, így most már... – A hangja elcsuklott, és mechanikus nyekergéssé változott. – A francba! – A mellkasába túrt, hogy kijavítsa a hibát.

Ripley segítőkészen közelebb hajolt hozzá.

– Hadd lássam csak...

Call elfordult tőle.

– Ne nyúlj hozzám!

Ripley visszahúzódott, és arrébb csúszott. A visszautasítás bántotta, ugyanakkor fel is dühítette.

– Te biztos viccesnek tartod ezt az egészet – morogta Call. A hangja még mindig robotszerű volt. Felemelte a fejét, és Ripleyre nézett. Ő is sértődött volt. Meg dühös is.

Ripley felsóhajtott. Egyszeriben kimerültnek érezte magát.

– Igen. De mostanában elég sok dolgot találok viccesnek. Közben persze nem tudom, hogy valóban azok-e. Call még haragosabban nézett rá.

– Akkor miért élsz? Hogy bírod ki? Hogy bírod elviselni... önmagad? – Selypegő géphangja egyre bizarrabb lett. Ripley megvonta a vállát.

– Nincs más választásom. – Sohasem volt más választása. Akkor került kényszerpályára, amikor azon a Nostromo nevű hajón felébredt a hibernálásból... Mellesleg Ripley tudta, Call valójában nem rá, hanem önmagára haragszik.

Call a mellkasára nézett, és megpiszkálta hangképző egységeit.

– Te legalább félig-meddig ember vagy! Én pedig csak... csak... Bassza meg! Hát nézz rám!

Ripley belenézett a robot mellkasán tátongó lyukba, látta a sérült, ragacsos rostokat, a fehér masszát. Valahogy ismerősnek találta a látványt. Pislogott. Eszébe jutott Bishop. A bátorsága. Az emberiessége.

– Undorító vagyok... – panaszkodott Call. Egyre lassabban beszélt, hangja egyre kísértetiesebbé, tompábbá vált.

Ripley tudta, hogy valamilyen mechanikai hiba az oka, mégis úgy érezte, másról van szó. Call mintha kétségbeesett volna.

– Tulajdonképpen miért jöttél ide? – kérdezte Ripley. Call a szemébe nézett.

– Azért, hogy megöljelek téged. – Elhallgatott. Tovább turkált a mellkasában. – A leállítás elrendelése előtt... azelőtt, hogy mi lettünk a közellenség... olyan helyzetben voltam, hogy könnyen hozzáférhettem a titkos információkhoz. A védelmi információkhoz. Az adattárakban minden rohadt akció benne volt, amit a kormány tagjai valaha kiagyaltak. Ez is. A tervek, Perez feladatköre, az idegenek, te... Még az is, hogy fel akarják bérelni a Betty legénységét. Tudtam, ha sikerül végrehajtaniuk, amire készülnek, az a végzetük lesz. – A hangja kitisztult, már normális ritmusban beszélt. – És az emberiség végzete.

Ripley önkéntelenül elmosolyodott. Volt ebben az egészben valami iszonyatosan vicces.

– És miért foglalkoztál azzal, hogy mi történik velük?

– Azért, mert erre programoztak!

Ripley felnevetett.

– Arra programoztak, hogy ilyen seggfej legyél? Szóval te vagy a legújabb seggfejmodell, amit legyártottak?

Call előbb elmosolyodott, aztán már együtt nevetett Ripleyvel. Hirtelen elkomorodott, és amikor újra megszólalt, hangja elárulta, olyan érzelmekre képes, amelyeket egészen eddig el akart titkolni.

– Nem hagyhattam, hogy megtegyék – mondta Ripleynek. – Nem hagyhattam, hogy megsemmisítsék magukat. Fel tudod fogni? Érted?

Ripley elgondolkozott.

– Egyszer, valamikor értettem. – Körülnézett a kápolnában, és arcok, nevek, események villantak a szeme elé. A képek élénkebbek voltak minden összefüggő esemény emlékénél. – Én... én is megpróbáltam megmenteni... az embereket. Nem sikerült. Volt egy kislány... Egy kis szőke lány. Rosszakat álmodott. Megpróbáltam segíteni neki, de... ő is meghalt... A nevére sem emlékszem már.

Call megsimogatta a kezét, de szinte azonnal arrébb húzódott.

Distephano lépett be a kápolnába.

– Azt hiszem, hamarosan végzünk.

– Rendben – mondta Ripley.

A katona kiment. A két nő felállt, és utánaindult.

– Szoktál álmodni? – kérdezte Ripley kíváncsian.

Call meglepődött.

– Belém... Belénk építettek néhány neurális processzort, amelyek végigfuttatják... – Elhallgatott. – Igen. Szoktam.

– Amikor elalszom – mondta Ripley, és lehunyta a szemét –, róla álmodom. Róluk. Minden éjszaka. Olyan, mintha körülöttem lennének. Bennem. – Eszébe jutott a kislány meg amit tőle hallott: Nem akarok aludni; szörnyekről álmodom. – Régebben féltem álmodni. Most már nem.

– Miért nem? – kérdezte Call.

Ripley a festett üvegből készült álablakra nézett.

– Mert nem számít, milyen rémeseket álmodom... amikor felkelek, a valóság mindig rosszabb.

Ripley eltűnődött, vajon létezik-e olyan felsőbbrendű lény, aki meghallgatja a robotok imáját. Azután eszébe jutott egy másik kérdés is: van-e olyan isten, aki végighallgatja a klónok fohászát?

Kisétáltak a kápolnából. Amint kiléptek az ajtón, megszólalt a hajó komputere. A nyugodt hang olyan volt, mint Callé.

– Szellőzőrendszer stabilizálva. A levegő oxigéntartalma negyvenhárom százalék. Call meghökkent.

– Ez az én hangom?

Ripley merengve bólintott.

– Egyszer volt egy hajó, ahol Anyának hívtuk a komputert...