Negyedik fejezet

Ripley az ebédlőben ült. Gediman az asztal túlsó oldalán, néhány székkel arrébb foglalt helyet. Szándékosan helyezkedett így: azt akarta, hogy a nő függetlennek, szabadnak érezze magát. Természetesen ez csupán illúzió volt, mégis fontosnak tartotta.

Az ebédlőben és a szomszédos szabadidőközpontban csend és nyugalom volt; a helyiségben csak két reggeliző katona tartózkodott. Az ajtó mellett két őr állt, de az Auriga fedélzetén a hozzájuk hasonló fegyveresek a berendezéshez tartoztak. Gediman szinte észre sem vette őket, és valószínűnek tartotta, hogy Ripley sem foglalkozik velük.

Ripleyről még nem vették le a bilincseket, de az elmúlt néhány napban könnyítettek a béklyókon, hogy mozogni tudjon. Amióta megmutatták neki azt a bizonyos rajzot, ami egy kislányt ábrázolt, a nő különös passzivitásba zuhant. Bármit tettek vele, nem tanúsított ellenállást, és senkivel szemben sem lépett fel támadóan. Wren úgy gondolta, a gyermek képe éppen elég emléket szabadított fel benne ahhoz, hogy részben visszanyerje régi személyiségét. Ripley valamikor egy hajón szolgált, tiszt volt, így tökéletesen tisztában lehetett azzal, mit jelent az engedelmesség, a kapott parancs teljesítése – mondta. Gediman a maga részéről nem volt olyan biztos ebben.

A könnyített bilincsek lehetővé tették Ripley számára, hogy egyedül egyen. Erre most először került sor. Gedimant elégedettséggel töltötte el a dolog. A kényszeretetés elég kellemetlen feladat volt, és Gediman valószínűnek tartotta, hogy ezzel a módszerrel nem sikerül elegendő tápanyagot Ripley szervezetébe juttatni. A nőnek tehát alkalma nyílt rá, hogy önállóan táplálkozzon, de a jelek szerint ez sem dobta fel. Evett egy keveset, de azután csak turkálta a tányérjára kirakott ételt. Normál hajókaját kapott (az újrafeldolgozás és a dehidratálás során az anyag állaga elég jó lett ahhoz, hogy halványan emlékeztessen a valódi ételekre), de nem volt valami nagy étvágya. Gediman tartott tőle, ennek is a depresszió az oka, Wren azonban nem találta aggasztónak a helyzetet.

Gediman már majdnem befejezte a reggelijét, amikor észrevette, hogy Ripley a csészéjét vizsgálgatja. Úgy tűnt, ez sokkal jobban érdekli, mint az étel.

Gediman megtörölte a száját.

– Csésze – mondta segítőkészen. Nagyon szeretett volna kommunikálni, valamilyen kapcsolatot kialakítani Ripleyvel. Tudta, ha ez sikerül, végre megtudhatja, mi zajlik le a fejében. Sajnos ezt más eszközökkel nem lehetett kideríteni. Kíváncsi volt rá, a nő mire emlékszik, mit tud.

Ripley a férfira sandított. Általában kerülte az emberek tekintetét. Amikor megszólalt, lágyan, halkan, de rosszul ismételte el a szót:

– Csessze...

Gediman zavarba jött. Örült, hogy senki sincs a közelben, aki hallhatta volna Ripleyt.

– Csésze – javította ki kedvesen.

A nő arckifejezése megváltozott. Gediman egy röpke pillanatig azt hitte, mosolyt lát a szája sarkában, de... a merevség visszatért.

– Hogyan?...

A kérdés hallatán Gediman meghökkent. A jelek szerint Ripleynek nehezére esett a beszéd. A férfi megpróbálta kitalálni, mire gondolhatott.

– Mármint hogyan hoztuk létre magát? Kemény munkával. Vér- és szövetmintákból. A Fiorina 161-ről hoztuk át, lejegelve találtuk az ottani gyengélkedőn.

Milyen egyszerűnek hangzott a magyarázat, és milyen bonyolult volt a munka, amit végeztek! Előttük még senki sem próbálkozott hasonlóval. A minták különböző minőségűek voltak; rengeteg sejt maradt épségben, de a DNS-sel valami nem stimmelt. Mindenki meghökkent, amikor kiderült, hogy az embrionális állapotban lévő idegen lény, amely a vér- és szövetminták levételekor mar Ripley testében volt, szó szerint mindenbe beleette magát. Vírusként megtámadta a gazdatest élő sejtjeit – egyetlenegyet sem hagyott ki –, és mindegyiket megváltoztatta, hogy elősegítsék az ő fejlődését, növekedését. Fantasztikus adaptív evolúciós folyamatot hajtott végre, melynek eredményeképpen a gazdatest még akkor is minden szempontból kielégítette az embrió igényeit, amikor önmagáról már nem tudott gondoskodni.

Mivel az idegen embrió “beszivárgott" Ripley DNS-ébe, lehetőség nyílt rá, hogy a nő klónozásával egyidejűleg újrateremtsék a lényt is. Természetesen ez nem volt könnyű feladat. Először is szét kellett választaniuk a DNS spiráljait, alkotórészeit, egészen az RNS szintjéig. Ezután újra fel kellett építeni az egész szerkezetet, mégpedig úgy, hogy működőképes legyen. Döbbenetesen kemény és sok csalódással járó munka volt, hosszú évekig tartott.

Most azonban Ripley itt ült az ebédlőben, és éppen úgy nézett ki, éppen úgy evett, mint bármelyik közönséges ember.

Az ivadéka pedig, az a szörnyeteg...

– Fiorina 161... – ízlelgette Ripley a szavakat.

– Eszébe jut róla valami? – kérdezte Gediman. Bárcsak hajlandó lenne végre beszélgetni! – gondolta közben. – Emlékszik valamire?

Ripley nem válaszolt. Furcsa pillantást vetett a férfira.

– Az... növekszik?

Gediman meglepetten pislogott.

– Ha arra gondol, hogy... – Lehet, hogy az embrióra céloz, amit kivettünk belőle? Igen, csakis erre gondolhat! – Igen – mondta. – Növekszik. Méghozzá nagyon gyorsan.

– Az egy királynő – mondta Ripley. Letette a csészét, és eltolta magától a tányért is.

Honnan az ördögből tudja, amikor elaltattuk a műtét előtt? Honnan?... – töprengett Gediman.

– Honnan tudja? – kérdezte hangosan is.

– Szaporodni fog – mondta Ripley szenvtelen hangon, és most először a férfi szemébe idézett. – Maguk mind meg fognak halni. Mindenki... – A csészére nézett. – ... az elcseszett társaságban! – Dermedten bámulta a csészét.

– Társaság? – kérdezte – Gediman. Mi az Ördögről beszél ez?

– A Weyland-Yutanira gondol – szólalt meg Wren hangja. Ripley mögött állt; olyan halkan lépett be az ebédlőbe, hogy a beszélgetésben elmerült Gediman észre sem vette az érkezését.

Wren ajka – mint mindig, amikor Ripleyvel volt dolga – atyáskodó, már-már jóságos mosolyra húzódott. Gediman ezt meglehetősen furcsának találta, főleg azután, hogy a nő kis híján elroppantotta a gégéjét.

A tudós merészen leült Ripley mellé. Gedimannel ellentétben neki esze ágában sem volt a függetlenség, a szabadság érzetét kelteni benne; viselkedése inkább tolakodó, provokáló volt, mintha azt szerette volna kideríteni, a nő képes-e arra, hogy újra rátámadjon. Gedimannek nem tetszett a dolog, de semmit sem tehetett ellene. Hiába próbált volna tiltakozni, Wren sohasem hallgatott rá.

Amikor Ripley a szeme sarkából rápillantott, Wren laza mozdulattal felemelt a tányérról egy falatot. A szülők szokták ezzel a gesztussal megkóstolni gyermekük ételét.

– Weyland-Yutani – magyarázta Wren a fiatalabb tudósnak. – A cég, amelynek Ripley hajdan dolgozott. Mamutvállalat, a központja a Földön... volt. Üzleti kapcsolatban állt a hadsereggel. Már jóval a maga születése előtt megszűnt, Gediman. Néhány évtizede gazdasági problémái támadtak. A Walmart vállalat felvásárolta az egészet. Ilyen az üzlet! – A nőre nézett, és hűvösen elmosolyodott. – Majd meglátja, mennyi minden másként van azóta, hogy utoljára élt.

Ripley arckifejezése egy pillanatra megváltozott. Gediman azonnal észrevette. Mintha mosolygott volna.

– Kétlem – mondta a nő.

Wren nem is akarta eljátszani előtte, hogy nem érti, mire céloz a megjegyzéssel.

– Ha arra gondol, hogy vakrepülést végzünk, nagyot téved. Ez itt az Egyesült Rendszerek hadserege, nem, pedig valami mohó kis cégecske!

Ezt most úgy mondja, gondolta Gediman, mintha nem lenne hajlandó egy ilyen “mohó kis cégecskének" dolgozni, ha lehetőséget biztosítanának számára, hogy olyan kísérleteket folytasson, amik érdeklik őt.

Ripley a tányérjára meredt.

– Ez semmit sem változtat a lényegen. – Szavai tompán koppantak, és a mondat mintha felidézett volna benne egy régi emléket. Összeráncolta a homlokát, és elgondolkozott. – Ettől függetlenül mind meg fognak halni – tette hozzá. – Valamennyien.

Wren tapsolt egyet, és olyan arcot vágott, ami szerinte illett egy tudóshoz.

– És ezt ilyen közömbösen mondja?

Ripley megvonta a vállát.

– A maguk haláláról van szó, nem az enyémről.

Wrennek nem tetszett a válasz, bosszúsága meglátszott az arcán. Amikor megszólalt, nem azon az atyáskodó hangon beszélt, mint korábban.

– Bárcsak megérthetné, mi a munkánk célja! Ennek a fajnak borzasztóan nagy a jelentősége. Az idegen lények tanulmányozása során új ötvözeteket fedezhetünk fel, új vakcinákat gyárthatunk!... Soha egyetlen világon sem találkoztunk még hozzájuk hasonlókkal. – Elhallgatott; talán úgy érezte, máris túlságosan sokat mondott.

Gediman rögtön észrevette a Wren arcára kiülő bosszús csalódottságot. Valahogy együtt érzett vele, de közben tudta, Ripley valószínűleg nem érti meg és nem helyesli a terveiket. Persze ezt nem is lehetett elvárni tőle, hiszen ezeknek az álmoknak a jelentőségét kizárólag tudós elmék foghatták fel teljes egészében. Gediman tudta, Wrennek igaza van, amikor arra gondol, az idegen faj tanulmányozása során milyen határtalan lehetőségek nyílnak meg az emberiség előtt. Még néhány évtized, és sikerül megfejteni a lények genetikai felépítését; sikerül megismerni azt a páratlan genetikai kódot, amelynek köszönhetően testük savas vért termel, és szilíciumalapú páncélt növeszt. Ezeket az eredményeket azután sok más élőlény átalakításánál fel lehet használni. A következő évszázad biokémiájának és biomechanikájának, de talán egész tudományának hatalmas lökést adhat, ha sikerül megfejteni, hogy a szimbiotikus parazita milyen genetikai és kémiai módszerekkel alakítja át a gazdatestet. Nem is beszélve arról, hogy az a módszer, amellyel újrateremtették Ripleyt és idegen ivadékát, máris óriási előrelépést jelentett a klónozási technikák terén.

Amikor megszólalt, Wren újra a megszokott atyáskodó hangot használta.

– Nagyon büszke lenne, ha tudná, mit csinálunk. Ripley csúf, keserű hangot hallatva felnevetett.

– Ó, máris büszke vagyok!

Wren megpróbálta megvédeni az álláspontját.

– Ez az állat önmagában véve is csodálatos. Felbecsülhetetlen hasznot fog hajtani, miután háziasítjuk.

Ripley lézerként perzselő pillantást vetett Wrenre, aki rémülten hátrahőkölt.

– Ez az állat olyan, akár a rákfene. Ezt nem lehet beidomítani, bazári majommá változtatni!

Gediman meglepetésére Wren erre nem tudott mit felelni.

Ripley újra kézbe vette a csészét, és miközben töprengve forgatta, Gediman őszinte sajnálatára visszasüppedt önmagába.

Hosszú hallgatás után mégis kibökött egy mondatot.

– Nem ezt... Ezeket.

Distephano az Auriga felé közeledő kis magánhajót figyelte. A szolgálat eddig unalmasnak ígérkezett, fogalma sem volt, mivel fogja agyonütni az időt a megfigyelőkapszulában. Gyorsan bejegyezte a szolgálati naplóba a jármű érkezését, majd hivatalos jelentést küldött a tábornoknak. Korábban itt, a semmi szélén, az Aurigához ilyen közel még egyszer sem látott magánhajót. Unaloműzőnek ez is jó volt, persze ami az izgalmat illeti, egy ilyen esemény a nyomába sem érhet annak, ami a múlt héten a laborban történt, azzal a kitenyésztett nőszeméllyel. Kár, hogy ilyesmi csak minden századik évben fordul elő...

Miután jelentést tett az incidensről, hivatalosan semmit sem közöltek vele, ám nem hivatalosan a tudomására jutott, hogy a nő modorán igencsak javított a töltet, amit ő eresztett bele. Azóta úgy viselkedett, akár egy kezes bárány, és tegnap állítólag már leszedték róla a bilincseket. Sőt, ha igaz, amit beszéltek, “mozgásteret" is biztosítottak a számára. Distephano semmi kivetnivalót nem talált ebben, mert két őr azért mindig a spinkó mellett maradt. A múltkori eset után a szolgálatosok tisztában voltak vele, hogy jobban teszik, ha nyitva tartják a szemüket. Egyébként az egész hajón ez volt a legizgalmasabb meló. Mármint a lombiknő őrzése.

Elküldte a jelentését, és szinte azonnal választ kapott rá.

– Perez tábornok engedélyt adott a közeledő hajó dokkolására – mondta Atya. A komputer férfihangja kísértetiesen zengett a parányi kapszulában. – Engedély kódja: hat-kilenc-kilenc-három. Teljes biztonsági készültség!

Érdekes, gondolta Distephano. Ritkán, talán sohasem fordult elő, hogy magánhajó hozott volna rakományt a szupertitkos, szuper-szuper Aurigára, amely élelmiszeren kívül gyakorlatilag semmit sem fogadhatott. Ez a kis bögöly azonban most mégis kiköthet rajta. Hogy is van ez, mi?

Vinnie végighallgatta, hogy a közeledő hajó komputere női hangon bejelentkezik, és közli a jármű regisztrációs számát és nevét. Betty? Mi a fene lehet ez? Vinnie bebillentyűzte a gépébe a kapott kódszámot.

– A közelgő űrjármű regisztrációs száma nem létezik – közölte Atya. – Valószínűleg tévedésről van szó. Kérem, adja meg újra.

A pokolba, nincs itt semmi tévedés! – zsörtölődött Vinnie. Újra bepötyögtette a számot, ezúttal már figyelmesebb volt.

– Az Egyesült Katonai Rendszerek nyilvántartásában nem létezik ilyen regisztrációs szám – mondta Atya. – Ha a szám bebillentyűzése során nem történt hiba, akkor a közeledő űrjármű nem rendelkezik kódszámmal.

Az lehetetlen, gondolta Vinnie. Újabb jelentést küldött a tábornoknak, majd kapcsolatba lépett a kis hajóval, és kérte, a dokkoláshoz szükséges utolsó engedély kiadása előtt adja meg az azonosítási számát. Még ha létezik is olyan, hogy nincs bejegyezve egy hajó... Senkinek sem lenne elég vér a pucájában ahhoz, hogy engedély nélkül megközelítsen egy katonai állomást!

Vinnie arra számított, a tábornok azonnal visszavonja a Betty leszállására adott engedélyt. Az eset már így is elég érdekes volt. A betolakodó ezután kénytelen lett volna gyors ütemben felszívódni. Persze előfordulhatott, hogy valamilyen sérülés érte, esetleg a legénységével történt valami, ám ebben az esetben is csak a segélykérő jelzés és kód megadása után folytathatná a közeledést. Ezt a kódot pedig Perez vagy elfogadja, vagy sem...

Ha nem fogadja el, lehet, hogy le kell lőnöm ezt a... Bettyt! Distephano erre is felkészült. Hatalmas tűzerőt kezelt; a hüvelykujja egyetlen mozdulatával atomjaira robbanthatta volna. Elgondolkozva figyelte az egyre növekvő foltot, a mind közelebb kerülő hajót.

Ami ezután következett, arra tényleg nem számított. Perez tábornok (nem tévedés: maga az Öreg!) ordított a fejhallgatójába:

– Engedélyt adtam a hajó dokkolására, katona! – Perez hangja bosszús volt. – Mi a problémája?

A parancsokat eddig minden esetben Atya hangja közölte vele. (Az utasításokat valószínűleg az ügyeletes tisztek adták ki.) Most azonban Perez személyesen szólt hozzá, és ettől Vinnie úgy megrémült, hogy hirtelen szólni sem tudott.

– Ööö... elnézését kérem, uram, csak arról van szó, hogy... a regisztrációs szám... ööö... – Nyelt egyet, és összeszedte magát. – Nincs problémám, uram. A dokkolás hamarosan elkezdődik, uram!

– Helyes!

Vinnie a Bettyre nézett. Egy kalózhajó. Egy valódi, százszázalékosan törvényen kívüli, istenverte kalózhajó! Nincs regisztrációs száma. Nincs hivatalos kódja. És Perez személyes meghívására érkezik... Na, öreg, ezt kapd ki!

Vinnie-nek eszébe jutott, amit a kiképzőtisztje mondott neki, miután megkapta ezt a megbízatást:

Ha egyszer odakint leszel, fiam, minden helyzetben jusson eszedbe: Semmi kérdezősködés! Semmi pofázás! Semmi! Nagyon nem szeretném, ha eljönnének hozzám, és a képembe vágnák, hogy nem jól neveltelek!

Ez a megbízás volt a komolyabb, jobb feladatokra nyíló ajtó. Minden valószínűség szerint átjut a túlsó oldalára – feltéve, hogy nem haragítja újra magára az Öreget.

Kétszer nem lőhetsz bakot, haver! Ez a hadsereg, itt nem nézik el, ha valaki hibázik!

A kis hajó folyamatosan közeledett. Vinnie már tisztán látta. A Betty úgy is nézett ki, mint egy kalózhajó: a burkát zöldesbarnás foltokkal festették tele. Ilyen álcával észrevétlenül röpködhetett bármelyik növénytakaróval rendelkező bolygó légkörében. Mozgékony járgány volt, szemmel láthatóan űrjárásra tervezték, de oldalsó részeit könnyedén át lehetett alakítani aerodinamikus szárnyakká, így alkalmassá válhatott légköri repülésre is. Farokszárnyai tovább fokozták manőverezhetőségi szintjét. Ám a rengeteg előny mellett volt egy hátránya: vén volt, és piszkos, több helyütt csak tessék-lássék foltozták be összevissza horpadt burkolatát. Éles kontrasztot alkotott a mellette óriásnak tűnő Aurigával.

Vinnie pislogva az oldalán ékeskedő festményre bámult.

– Mi az ördög?...

Felnevetett. Kedvelte és ismerte a II. világháború korát, így azonnal felismerte a stilizált antik mázolmányt. Hajdanán a kajásdobozokban lehetett találni ilyen képeket; a katonák imádták, és minden elképzelhető helyre kitűzték a festett csajokat...

A Betty név alatt egy domború csípőjű, dús keblű hölgyemény díszelgett. Testhez tapadó ruhát viselt, és a hajó törzsére pingált ősrégi rakétán csücsült.

Ez nem semmi! Biztos ő Betty... Egyre érdekesebb ez a szolgálat!

A Betty fedélzetén mindig minden érdekes volt, legalábbis a kapitánya, egy betegesen sovány, erős csontú, negyvenes évei közepén járó, Frank Elgyn nevezetű férfi számára, akinek külsejében – talán fekete szeme és horgas orra miatt – határozottan volt valami ragadozószerű.

Elgyn a másodpilóta ülésében terpeszkedett, csizmás lábát a konzolra tette. Bosszús volt; valami agyatlan, csipás szemű baka nem átallott regisztrációs számot kérni tőle! Oldalt fordult, és nevetve a szomszédos ülésben helyet foglaló pilótára, Sabra Hillardra nézett. A magas, erős fizikumú nő visszavigyorgott rá, és megcsóválta kefefrizurás fejét.

Persze, majd éppen ennek a hajónak lesz regisztrációs száma! Majd éppen most fognak hivataloskodni, amikor ilyen rakományt hurcolnak! Aha!

Elgyn hátradőlt az ülésben. Sabra a kedvenc zenéjét hallgatta, de olyan hangerőn, hogy a modern, kakofonikus ritmus megrázta a padlót. Elgyn nem próbálta lehalkítani a ricsajt; a pilótának rá kellett hangolódnia a feladatra. A Betty fedélzetén nem foglalkoztak sokat a szabályokkal, de ezt az egyet mindig betartották.

Elgyn a kommunikátor mikrofonjához hajolt.

– Közlöm a regisztrációs számomat, fiam: kapd be! Vetted?

Sabra nagyot horkantva felnevetett. Elgyn csak ekkor fedezte fel, hogy pilótája a hajó irányítása közben a videojátékkal szórakozik – éppen valami űrcsatát vívott. Mindig meghökkentőnek találta, hogy a nők milyen sok dologra képesek egyszerre odafigyelni. Valahányszor erre gondolt, mindig furcsa melegség áradt szét benne. Elkapta Sabra pillantását, és jelentőségteljesen a szemébe nézett.

– Most pedig... – mondta a katonának – nyisd ki azt az átkozott dokkot, különben biztosra veheted, hogy Perez tábornok szétrúgja a szűzi segged!

A jelek szerint a tábornok már kiadta a megfelelő parancsokat, mert az Auriga komputerének férfihangja közölte Sabrával a szükséges koordinátákat.

– Három-nullás ereszkedést csinálj – mondta Elgyn a pilótanőnek. – Állj rá a vektorra.

Sabra le sem vette a szemét a videojátékról.

– Már megtörtént, drágám.

Az előttük függő Auriga egyre nagyobbra nőtt. Elgyn felállt az ülésből.

– Csak akkor állítsd le a tolórakétákat, amikor hatszáz méternyire vagyunk tőlük. Ijesszünk rájuk egy kicsit! – Megdörzsölte az állat, a nőre kacsintott, majd lassan megfordult.

Körbefordult a pilótafülkében, végigpillantott a szedett-vedett műszereken; a szétszórtan heverő elavult videojátékokra, a ruhadarabokra, a legénység által elhajigált kacatokra nézett. A szemétdomb közepén Christie állt. A sötét bőrű, jóképű férfi olyan erős testalkatú volt, hogy minden hely szűknek tűnt, ahol megfordult. Elgyn elismerően rávigyorgott. Jó érzés, ha. az ember ilyen fickót tudhat a háta mögött – feltéve persze, hogy az illető a barátja.

Christie éppen a fegyverei felcsatolásával foglalatoskodott. A mikrocsigasorokkal és áttételekkel ellátott, általa kifejlesztett, bonyolult szerkezet pontosan olyan mahagóniszínű volt, mint a bőre. Amikor izmos alkarjára csatolta, az egész egyszerűen eltűnt a ruhája ujja alatt; senki sem gyanította volna, hogy gyilkolásra alkalmas eszköz van nála.

Elgyn eléje lépett.

– Dokkolunk. Már éppen ideje, hogy egy kicsit élvezzük a tábornok vendégszeretetét.

– Remek! – vicsorgott a nagydarab férfi. Kifejező fekete szeme elégedetlenségről árulkodott. – Majd ehetjük a hadsereg kajáját!

Elgyn közelebb húzódott hozzá, és segített neki az utolsó szíjat meghúzni.

– Addig kibírjuk, míg bepakolunk. Nem hiszem, hogy az étel lesz a legnagyobb problémánk.

Christie megértette, hogy Elgyn mire céloz.

– Szóval számítanunk kell rá, hogy zűr lesz.

Elgyn a kelleténél egy kicsit tovább késlekedett a válasszal.

– Kétlem, hogy Perez bajt keverne... de azért nem árt, ha résen vagyunk.

Christie nem kérdezősködött, nem tett megjegyzéseket, csak biccentett, és hátrarázta oroszlánsörényhez hasonló, vastag copfokba font haját. Ennyiből is pontosan tudta, mit kell tennie.

A Betty hajtóműterme és raktere közé még válaszfalat sem húztak, ugyanaz a csarnok töltötte be mindkét funkciót. Annalee Call és John Vriess ebben a csarnokban dolgoztak: a viccesen stabilizátornak nevezett, antiknak számító gépezetbe próbáltak életet lehelni. Call tudta, Vriess már alig várja a dokkolást. Mindketten kimerültek voltak, agyondolgozták magukat, de hiába, mert némelyik berendezés annyira elavult volt, úgy elhasználódott, hogy néha csak az imádság tartotta egyben. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a gépek működőképesek maradjanak, de már csak abban reménykedtek, amivel Elgyn biztatta őket. A kapitány ugyanis arra számított, hogy a hadsereg a jól végzett munka jutalmául nekik ajándékoz néhány egységet, de legalább pár alkatrészt.

Call karcsú nő volt, finom arcvonásokkal. A jókora szögletes fémdarabnak látszó stabilizátor mellett állt, és hálát adott az égnek, hogy kicsi a keze, vékonyak az ujjai, mert így a szeszélyes gépezet eldugottabb részeihez is hozzáférhetett. Zömök, középkorú társa – a kopaszodó, homokszőke hajú, erős állkapcsú, krumpliorrú Vriess – a padlón, a kerekes szerelőpadon hevert. Amikor becsúszott a gép alá, hogy alulról indítson támadást a hibás alkatrész ellen, Call lejjebb eresztette a stabilizátor elektromágneses emelőre függesztett felső részét. Hosszú órák óta bütykölgették a gép agyát, és már csak annyi volt hátra, hogy a helyére illesszék és megkíséreljék összehangolni a működését.

Ahogy Call visszahelyezte a felső részt, és demagnetizálta az emelőt, a fejét oldalra döntve Vriess kikandikáló lábára nézett. – Szeretett vele dolgozni. A férfi nem bújt el a munka elől, mindig remek ötletei támadtak, és mindig a feladatra összpontosított. A hajó legénységének legtöbb tagjáról nem lehetett elmondani ugyanezt.

Bekapcsolta az emelő láncát felcsévélő motort, és felnézett. A mennyezetre szerelt dob magára pörgette a lánc lelógó végét. A gép alatt fekvő Vriess fütyörészni kezdett; azt a dalt fújta, amelyet a legutolsó állomásukon az egyik bárban hallott. Ahogy eszébe jutott az ominózus este, Call elmosolyodott. Vriess általában vidám volt, és könnyedén vette az életet. Talán ezért is volt ilyen jó együtt dolgozni vele.

Call is fütyülni kezdett, de miközben többé-kevésbé pontosan elfújták a dallamot, serényen dolgoztak. Call észrevette, hogy valaki belép a hajtóműcsarnokba. Tovább fütyült, nem akarta elárulni érzéseit. Tudta, ha nem elég óvatos, Vriessre átragad az idegessége, és nem akarta, hogy a férfi figyelme elterelődjön a munkáról. Fütyült, de közben szemmel tartotta a mennyezet alatt végigfutó szerelőhídra lépő alakot.

Johner volt az. Call nem tudta a pasas keresztnevét, abban sem volt biztos, hogy van-e neki egyáltalán. Persze nem is érdekelte a dolog. Azzal sem törődött volna, ha Johner a szeme előtt megdöglik. Egyszerűen gyűlölte. Utálta, mert létezett, mert olyan volt, amilyen; utált mindent, amit csinált. Időnként, amikor a Betty fedélzetén kellett dolgoznia, összefutottak, de Johner nem mutatta jelét, hogy tisztában van azzal, Call mennyire gyűlöli. Talán élvezte, hogy ezzel is bosszanthatja.

Call tudta, nem engedheti meg magának, hogy Johner megjelenése elterelje a figyelmét a munkáról. Elég lett volna, ha leejt egy csavart, vagy véletlenül lehorzsolja az ujját, és a pasas máris elkezdene gúnyolódni. Azt sem akarta, hogy Vriess észrevegye Johner jelenlétét. Ha tudomást sem vesznek róla, talán eleszi innen a fene.

Hiú ábránd, gondolta Call, amikor a magas, erős testalkatú férfi föléjük ért és megállt. Johner vigyorogva lenézett a nőre. Callnak, maga sem tudta miért, mindig egy disznó jutott eszébe keskeny, jégkék szeméről. Ő volt a legrondább férfi, akit életében látott, s az arcán végigfutó egyenetlen sebhely tovább csúfította. Ám nem a külseje, inkább elviselhetetlen természete tette igazán visszataszítóvá.

Call tovább játszotta, hogy semmit sem lát. Johner még szélesebben vigyorgott – a megfeszülő sebhely az emberi arc paródiájává változtatta a képét –, és dúdolni kezdte ugyanazt, amit a nő és Vriess fütyült. Még a hangja is undorító volt; az ő szájában a dallam durvává "változott, és furcsán eltorzult. A fejéhez mindenesetre illett.

A nő a szeme sarkából látta, hogy Johner előveszi a zsebkését, kinyitja, és a penge hegyével piszkálgatni kezdi a körme alatti koszt. Oldalra fordította a fejét, hogy még ennyit se lásson belőle, és kényszerítette magát, hogy tovább fütyüljön Vriesszel. Egyre hangosabban fújta, hogy a gép alatt fekvő férfi nehogy meghallja Johner neszezését.

Hiba volt, hogy nem figyelt rá. A pasas kinyújtotta a zsebkést tartó kezét. A penge hegye éppen Vriess lábára mutatott. Johner eleresztette a nyelet.

A vékony, rövid penge tövig Vriess bal combjába állt. Call érezte, egyetlen másodperc alatt eszeveszett düh gyülemlik fel benne. Tátott szájjal, a döbbenettől mozdulatlanná dermedve állt. Hirtelen nem tudta, hogy ordítson, átkozódni kezdjen vagy egyszerűen hozzávágjon valamit a hídon álló mocsokhoz.

A stabilizátor alatt fekvő Vriess az egészből semmit sem vett észre. Folytatta a fütyülést.

– Mi a franc bajod van? – sziszegte a nő a kuncogó Johnerre bámulva.

Vriessnek először csak az tűnt fel, hogy Call abbahagyta a fütyülést. Kigördült a gép alól, és felnézett a szerelőhídra. Johnerre meredt, majd értetlenül a feldühödött Callra nézett.

– Csak egy kis célba dobás – mondta Johner szenvtelenül. – Semmi több. – A szerelőpadon heverő férfira bökött. – Látod? Vriess nem is panaszkodik.

Call idegesen Vriessre nézett. Pillantása lassan a férfi combjára kúszott. Vriess lenézett a lábára.

– Az isten verje meg! – üvöltötte, amikor meglátta a combjából kimeredő kést. Megrántotta a szerelőpad egyik karját.

A pad egyik fele felemelkedett, a szerkezet székké alakult. Az ülőrész hátrább csúszott, oldalról előrepattantak a lábtámaszok. Egy másodperccel később Vriess már saját építésű átalakítható tolókocsijában ült.

A deréktól lefelé béna, mozgásképtelen gépész az érzéketlen lábába fúródott késre meredt.

– Johner, a jó kurva anyádat, azt! – hörögte dühösen, és minden erejét összeszedve felé hajította a csavarkulcsát.

Johner könnyedén félreugrott, és még hangosabban nevetett, mint előtte.

– Ne csináld már, haver! Hiszen semmit sem ereztél! – Borzasztóan viccesnek találhatta a helyzetet; gátlástalanul röhögött.

Vriess zavarba jött. Call dühe ettől még jobban felfokozódott. Gondolkodás nélkül előrántotta a farzsebébe gyömöszölt zsebkendőt, és sietve bekötözte a vérző sebet. Vriess a lábára szorította a szövetdarabot. Egyikük sem szólalt meg; ezt a feladatot is közösen, teljes összhangban végezték el.

Call felnézett a szerelőhídon álló, embernek még nagy jóindulattal sem nevezhető vadbaromra.

– Miért nem inkább a jó anyáddal cseszekedsz, mi?

Johner mintha meg sem hallotta volna a szitkozódást. Elérte a célját: sikerült felbosszantania a két gépészt. Győzött. Vihogva kinyújtotta a kezét.

– Kérem vissza a késem!

Call már éppen össze akarta csattintani a zsebkést, hogy visszalökje Johnernek, de aztán meggondolta magát. Engedelmeskedjen egy ilyen szemétnek? Soha!

Vriess a nőre nézett, megérintette a könyökét.

– Hagyd, Call. Felejtsük el. Biztos beszívott a pasas.

Vriess nem tartott a nálánál jóval erősebb és főként mozgékonyabb Johnertől, viszont tartott tőle, hogy következő céltáblája a nő lesz. Igaz, Call elég izmos, de alacsony és túl könnyű, Johner pedig az a fajta volt, aki gondolkodás nélkül fájdalmat okoz bárkinek, ha lehetősége nyílik rá. A piszok disznó élvezte, ha árthat másoknak.

Call pontosan tudta, mi jár Vriess fejében, és sajnos Johnért is jól ismerte, ám túlságosan dühös volt ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgot. Gyors mozdulattal két fémrúd közé dugta a zsebkés pengéjét. Egy rántás – a vékony fémlap kettétört.

Johner arca szinte elfeketedett a dühtől. A nőre mutatott.

– Ne hozz ki a béketűrésből, kicsi Annalee! Ha majd több időt töltesz köztünk, meg fogod tanulni, hogy velem nem lehet cseszekedni.

Call mindenre elszánt pillantást vetett Johnerre. Nem csak az számít, hogy az embernek milyen felépítésű a teste. Tud vigyázni magára, és ha Johner erre közvetlen bizonyítékot akar... ám legyen!

Egy hosszú, végtelennek tűnő percig farkasszemet néztek. Call meglepve látta, Johner nem bírta olyan sokáig, mint ő. A férfi pislogni kezdett, majd gúnyos vigyorral a képén elhagyta a szerelőhidat.

Call kisöpörte rövidre vágott haját a szeméből, és összeszorította a fogait. Dühe nem párolgóit el egykönnyen. Johner szétfoszlatta a kellemes hangulatot, amiben Vriesszel dolgoztak.

Vriess szelíden megbökte a nő csípőjét.

– Azt hiszem, ideje lenne összeismerkedni néhány normális emberrel...

Sabra Hillard gyakorlott kézzel a gigantikus Auriga hasa alá irányította a parányi Bettyt.

– Szóval ilyesmire költik a pénzt, amit adóban befizetek! – mondta a hajóóriást nézegetve, és elvigyorodott, mert eszébe jutott, hogy még sohasem fizetett adót.

A Betty fölött kinyílt a dokk vastag kapuja.

– Dokkolás végrehajtható – szólalt meg Sabra fejhallgatójában az Auriga komputerének hangja.

– Jól van, papuskám, rendben – mormolta a nő. Áthaladtak a bevezető alagúton, majd a hatalmas fogadótérbe érkeztek.

Hillard pozícionálta a hajót, majd bekapcsolódtak az Auriga hatalmas, elektromágnesei, amelyek hangos koppanással rátapadtak a Betty burkolatára, és rögzítették.

Mint amikor egy bébit becsücsültetnek a biztonsági ülésbe, gondolta Sabra. A művelet rossz érzést keltett benne. Teljesen mindegy, miért, milyen körülmények között, de gyakorlatilag fogságba kerültek.

– Dokkolás végrehajtva – jelentette az Auriga komputere. – Kiszállhatnak.

Még a szintetikus hang is úgy beszélt, mintha parancsokat osztogatna. Hillard kirázta a fejéből a kellemetlen gondolatokat, és rácsapott a kommunikátor gombjára.

– Kifelé, drágaságaim! Aki ki akar szállni, az most megteheti. Ne felejtsétek el: a tábornok azt mondta, nem vihetünk fel fegyvert az Aurigára! A légzsilipnél találkozunk, srácok! – Kikapcsolta a készüléket.

Vajon miért van az, hogy valahányszor bedokkol egy ilyen állomásba, mindig úgy érzi, mintha élve lenyelte volna valami?