Harmadik fejezet

– Neve? – kérdezte az írnoknő.

– Purvis – felelte a férfi automatikusan. – Larry. Azonosítási szám: tizenkettő-hét-negyvenkilenc. – Átnyújtotta komputerchipjét.

Az írnoknő elvette, hordozható gépébe dugta, és megvárta, míg az adatok megjelennek a képernyőn. A monitorra pillantott, elmosolyodott, és kedvesen a férfira bólintott.

– Rendben. Üdvözlöm a fedélzeten, Mr. Purvis!

Az alacsony, vékony férfi visszamosolygott a nőre. Mr. Purvis. Ez tetszett neki. A Xarem Részvénytársaság a legmenőbb szervezetnek titulálta magát, és ez eddig igaznak is bizonyult. Az írnoknő egy intéssel jelezte, lépjen be a hajóba, majd a Purvis háta mögött álló nő felé fordult. A férfi engedelmeskedett, és a mélyfagyasztó egységek felé mutató nyilakat követve elindult. A hajó kicsi volt, csak személyszállításra használtak. Tudta, amint rátérnek a pályájukra, és kijutnak a Naprendszerből, a legénység tagjai is befekszenek majd a kapszulákba.

Purvis nem sokat törődött azzal, kedvesen fogadják-e a hajón, vagy sem. A toborzótiszt, aki rábeszélte, hogy ugorjon fejest ebbe a munkába, azt mondta, hogy a xaremi nikkelművekben mindenki éppen rá vár. Menő társaság... Még a bolygót is a cégről nevezték el! A bányászat megkezdése előtt csak egy szám jelölte a csillagtérképen. Pár hónapnyi alvás, és megérkezik. Elölről kezdhet mindent. Nem is rossz egy középkorú pasastól!

Tudta, nem szabad eddigi életére gondolnia, sem arra, amit éppen most készül a háta mögött, a Holdon hagyni. Két éven keresztül erőlködött, hogy valahogy helyrehozza kapcsolatát a feleségével. Hiába. A gyerekek már felnőttek, élik a saját életüket. Éppen ideje volt, hogy önmagával törődjön. Meg fog változni az élete, és... A fenébe is, hiszen nem a francia idegenlégióba készül belépni! A Xaremen állítólag jobbak a körülmények, mint bárhol másutt.

A váratlanul rátörő magány meglepte, kemény ütést mért rá. Megrázta a fejét. Ideje túltennie magát a történteken. Ideje továbblépni. Minden rendben lesz. Új életet kezdhet. Új jövő vár rá.

A Xaremen olyan dolgokat csinálhat majd, amire itt, a Holdon, sohasem lett volna lehetősége. Új dolgokat láthat. Új tapasztalatokat szerezhet. Talán, ha minden jól megy, újra szerelmes lesz. Még elég fiatal hozzá... Talán új családot is alapíthat.

Miközben erre a reményt keltő gondolatra összpontosított, bemászott a nevével felcímkézett fagyasztókapszulába. Az egyik kísérő végigsétált az egységek között, ellenőrizte a csöveket, a drogkeverékeket, a komputereken beállított értékeket. Ügyesen, szakszerűen végezte a dolgát. Purvisnek mindig tetszett, ha valaki ért a munkájához.

A kapszula belsejében lévő rekeszbe gyömöszölte a csomagját, és leheveredett a kényelmes párnára. Halk zene szólt (tudta, ezt a könnyebb lazítás végett játsszák), és egy kellemes női hang elmondta, mi vár rá a Xaremen, ahol új karriert kíván felépíteni. Purvis elmosolyodott, lehunyta a szemét, és türelmesen várta, hogy ráboruljon a hideg fagyálom.

Ez volt élete legnagyobb kalandjának kezdete...

Gediman befejezte a sztetoszkópos vizsgálatot. Ripley némán, nyugodtan ült a vizsgálóasztalon. Amióta kihozták a megfigyelőhelyiségből, maga volt a megtestesült segítőkészség: mindenben együttműködött a csapat tagjaival. Mivel ideális páciensnek bizonyult, Gediman elküldte mellőle a két fegyveres őrt, így Ripley legalább a vizsgálat ideje alatt szabadnak érezhette magát. Természetesen az őrök nem mentek messzire: ugrásra készen várakoztak az ajtó előtt.

Annak ellenére, hogy az előző napi műtét során történtek óta Ripleyn nem mutatkoztak az agresszivitás jelei, Dan Sprague – aki a szállásán gyógyítgatta magát – visszautasította Gediman ajánlatát, és nem volt hajlandó részt venni a délelőtti vizsgálaton. A csapat többi tagja is hasonlóan reagált: amikor megtudták, hogy Ripleyt felhozzák a vizsgálóba, és nem altatják el előtte, hirtelen mindenki valahol másutt talált magának elfoglaltságot. Gediman tulajdonképpen még örült is ennek. Ő nem félt Ripleytől; a nő rettegés helyett valami furcsa, csodálathoz hasonló érzéssel töltötte el. Öröm volt számára minden perc, amit egyedül tölthetett vele, amikor vizsgálgathatta és felmérhette képességeit.

Olyan vagy, mint valami modem dr. Frankenstein, igaz, Gediman? Ez a nő pedig nem más, mint a teremtményed...

Ripley mögé lépett, széthúzta a hátulgombolós hálóinget, és megvizsgálta a nő gerincének két oldalán lévő négy párhuzamos sebhelyet. Tiszta, ügyes bemetszések voltak; már csak ennyi maradt a természetellenes csigolyakinövésekből. A “taréjokat" Wren távolította el. Tökéletes munkát végzett. Szerencsére nem kapcsolódtak szervesen a gerinchez, és különösebb rendeltetésük sem volt, így hiányuk nem befolyásolta a test növekedését.

Gediman a nő elé állt. Tudta, Ripley minden mozdulatát figyelemmel kíséri. Érezte, hogy feszült, és felkészült rá, hogy szükség esetén cselekedjen. El akarta oszlatni. a gyanakvását, bár fogalma sem volt arról, mi váltotta ki belőle.

– Ripley – mondta halkan, azon a “doki-hangon", amit akkor használt, amikor egy másik kísérlet során gyermekekkel dolgozott. – Most vért fogok venni tőled... magától. A tűszúrás egy kicsit kellemetlen lesz, de nem teszek kárt... magában.

A nő kifejezéstelen arccal figyelt. Gediman lassan mozgott, ügyelt rá, hogy mindent lásson. Nem akarta megijeszteni.

Ez most nem olyan, mint mikor gyerekeket vizsgálgattam... Ez a nő egy óriási, dzsungelben élő macskára hasonlít. Csak a szeme mozog. A teste mégsem moccan. Ó, bárcsak lenne farka vagy valami ilyesmije, amivel önkéntelenül elárulná, milyen hangulatban van!

Gediman lassan felkötötte az érszorítót, majd kézbe vette a speciálisan vérvételhez tervezett tűt meg a gyűjtő kémcsövet. Az eszköz ugyanolyan volt, mint az ősidőkben, csak éppen ultramodern, űrkori anyagokból készült. Óvatosan bedöfte a tűt, és mielőtt az első csepp vér kibuggyant volna, alá tartotta a kémcsövet. Néhány másodperc múlva sötétvörös, habos folyadék lötyögött benne. Ripley arca meg sem rándult; ugyanolyan közömbös nyugalommal figyelte a műveletet, mint a korábbi vizsgálatokat.

Gediman éppen kihúzta Ripley karjából a tűt, amikor meghallotta Wren hangját.

– Nos, ma hogy érzi magát a nyolcaska? – kérdezte az idősebb tudós. A komputerrel kinyomtatott papírlapra nézett, és áttanulmányozta a Ripleyre vonatkozó adatokat.

Előfordult már valaha, hogy egy élőlényt ilyen alaposan megvizsgáltak? – töprengett Gediman. Kétlem...

– A jelek szerint jó egészségnek örvend – mondta Wrennek, és felcímkézte, majd a speciális állványra tette a kémcsövet.

– Mennyire jónak? – kérdezte Wren.

Gediman önkéntelenül elvigyorodott.

– Kitűnőnek! Annyira jónak, hogy az értékei szinte el sem férnek a táblázatainkban! – Ripleyre nézett, és eltűnődött, vajon mit gondol Wrenről.

A nő arckifejezése és viselkedése nem változott meg, de szeme az idősebb tudóst vizslatta. Pislogás nélkül, érzelmektől mentes tekintettel figyelte Wrent.

Gediman óvatosan mozogva kioldotta a nő köntösét, és elöl lehúzta, hogy Wren láthassa a hasát.

– Nézze meg a bemetszést! Látja a heget?

Wren a sebre nézett. Orvos volt, szakmai szemmel pillantott a testre; észre sem vette Ripley meztelen, formás melleit, csak a köztük húzódó vágással törődött.

Hitetlenkedő arcot vágott.

– Ez?...

– A tegnapi! – lelkendezett Gediman.

– Remek! – bólintott Wren. – Nagyon jó!

Gediman fellelkesült kölyökként bólogatott. Tisztában volt vele, Wren eddigi élete során egyetlenegyszer sem láthatott ehhez hasonló szövetregenerálódást.

Wren a mozdulatlan nő felé lépett. Gediman visszahúzta vállára a köntöst, eltakarva meztelenségét. Wren úgy mosolygott Ripleyre, mintha meg akarná nyugtatni. Gediman a viselkedéséből látta, a tudós a kísérletei során még soha nem került kapcsolatba élő páciensekkel.

– Hát, hát, hát... – mondta Wren atyáskodó hangon. – A jelek szerint egyszer még nagyon sok büszkeséget okozol nekem, valame...

A megkezdett szó a torkán akadt. Ripley megmozdult: karja előrevágódott, keze egy támadó kígyó gyorsaságával elkapta és megmarkolta a doktor torkát.

Mielőtt Gediman egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, Ripley leugrott az asztalról, a helyiség túlsó végébe tolta, és durván a falhoz csapta Wrent. A tudós arca kivörösödött, nem kapott levegőt. Gediman döbbenten figyelte, ahogy a nő, aki az imént még egy próbababa mozdulatlanságával ült a vizsgálóasztal szélén, hirtelen ilyen félelmetes változáson megy keresztül. Ripley fél kézzel, a nyakánál fogva, erőlködés nélkül felemelte a padlóról Wrent. A tudós arca fokozatosan elkékült, ajkait eltorzította a kétségbeesett vicsorgás, sarkai tehetetlenül rugdosták a falat. Ripley a másik kezével is elkapta a nyakát. Wren a nő kezébe vájta körmeit, küzdött, vergődött, de mindhiába.

Ripley tekintete már nem volt közömbös. Szeme tágra nyílt; mintha mindent látott volna. Pillantása dühödtté, perzselővé változott. Gediman a szájára bámult. A nő ajkai közül kibuggyant egy szó:

– Miért? – kérdezte a tudóstól, akit (ehhez kétség sem férhetett) meg akart ölni.

– Ó, istenem... – Gediman legalább olyan rémült volt, mint a fulladozó Wren.

CSINÁLJ MÁR VALAMIT! – kiáltott a fejében egy hang. Megfordult, körülnézett, megpróbált rájönni, mit kellene tennie. A VÉSZJELZŐ! A szemközti falon vöröslő gombra csapott.

A hang mintha erőt adott volna Wrennek. Mindenre elszántan megrázta a testét, és végre sikerült kiszabadulnia a szorításból. A padlóra zuhant, és megpróbált elkúszni, ám a nő lecsapott. Úgy vetődött rá, ahogy a macska az egérre, amivel előbb eljátszadozik, utána pedig felfalja. Hosszú lábait Wren köré fonta, kipréselte a levegőt a férfi tüdejéből, vállait a padlóhoz szorította. Wren kétségbeesett, hiábavaló igyekezettel kaparta a padlót. Szirénák vijjogtak, fények villogtak, de Ripley mintha észre sem vette volna. Eltökélten szorította az eszméletlenség peremén vergődő tudóst. Csak a gyilkolás érdekelte. Olyan volt, akár egy ragadozó...

Pneumatikus ajtók szisszentek, őrök rontottak be a helyiségbe. Egyikük (a sisakján a neve: Distephano) a nőhöz ugrott, és rászegezte fegyverét.

– Ereszd el! – üvöltötte kőkemény hangon. – Ereszd el, vagy lelőlek!

Ilyen távolságból szét fogja robbantani! – villant át Gediman agyán a gondolat. A fegyverben lévő töltés elég erős ahhoz, hogy leterítsen egy rinocéroszt! Meg fogja ölni a nőt! Ripleyre nézett, azután az elkékült arcú Wrenre pillantott, majd újra a nő felé kapta tekintetét. Valahogy meg kell fékeznem Ripleyt, de!...

Wren egyre erőtlenebbül vergődött.

– Azt mondtam, ereszd el! – üvöltött Distephano. A hangja elárulta, nem vesztette el a fejét.

A másik katona is lövésre emelte a fegyverét, és Ripleyre meresztette a szemét. Úgy helyezkedett, hogy szükség esetén fedezni tudja Distephanót.

Ripley a válla fölött hátranézett a két fegyveres férfira. Tekintete megüvegesedett, arca újra olyan szenvtelen lett, akár egy kirakati bábué. Egy fél másodpercig senki sem mozdult, csak Distephano ujja feszült egyre keményebben a fegyver ravaszára. A nő végül szétnyitotta az ujjait, és leszállt áldozatáról. Úgy viselkedett, mintha hirtelen elvesztette volna Wren iránti érdeklődését. A tudós levegő után kapkodva, fuldokolva a padlóra roskadt.

Gediman a főnökére nézett. A legszívesebben azonnal odaugrott volna hozzá, hogy megvizsgálja, elsősegélyben részesítse és megnézze, Ripley nem roppantotta-e el a gégéjét. Mégis a helyén maradt, mert félt, ha megmoccan, a nő esetleg újra lecsap áldozatára, vagy – ami talán még rosszabb lett volna – a két őr lőni kezd.

Wren kapkodva, zihálva mély lélegzetet vett. Kék arca vörösre színeződött. Mohón, megkönnyebbülten szívta be a levegőt. Ripley felállt.

Distephano bátran előrébb lépett, és a helyiség közepére taszította.

– Hassal a padlóra! Gyerünk! – parancsolta. Ordított, de még mindig megőrizte hidegvérét.

A nő nem mozdult. Kihúzta magát – pontosan olyan magas volt, mint Distephano –, és mereven a katona szemébe nézett.

Distephano meghúzta a ravaszt. Az elektromos töltés Ripley testébe csapódott. Hátratántorodott, és műszereket, kísérleti példányokat magával sodorva a padlóra zuhant.

– Ne! – rikoltott Gediman magas, szinte hisztérikus hangon. Lehet, hogy ez a hülye pribék végzett vele?

A katonák a nőhöz léptek. Szétvetett végtagokkal, mozdulatlanul hevert. Distephano és a társa felkészültek rá, hogy leadják a kegyelemlövést.

Mielőtt Gediman bármit tehetett volna, Wren térdre emelkedett, és intett a katonáknak.

– Ne! Ne! – Hangja erőtlen krákogás volt csupán. – Semmi bajom! Vissza!

Késő! – gondolta Gediman. A legszívesebben felordított volna. Túl késő! Mennyi munkába került, hogy létrejöjjön, és most... Most meghalt. Meghalt, vagy olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy...

Ripley felmordult, lihegve, lassan a hátára fordult. Úgy nézett körül a helyiségben, mintha először látná. Tekintete Gedimanre szegeződött. A férfi ámuldozva állta a pillantását. Ez a nő... még mindig él! Még az agya is működik! Az a hatalmas elektromos töltés telibe találta, de még mindig mozog!

Ripley rezzenéstelen arccal bámult Gedimanre.

– Miért?... – motyogta.

A helyiség túlsó végében álló Gediman tisztán hallotta a kérdést. Rémület áradt szét benne.

Mi lesz, ha a nő megtudja, hogy miért?

Újra nekifeszült a béklyóknak. Erősek voltak, nem lazultak meg. Elernyesztette a testét. Az előtte ülő férfi megállás nélkül beszélt, és közben nem vette észre, nem figyelt fel rá, hogy mit csinál. Pedig alig egy lépésnyire volt tőle. A háta mögött ácsorgó fegyveres őrnek sem tűnt fel semmi. Az 'emberek ostobák. Buták, puhák, lassúak. Viszont hatékony eszközöket tudnak készíteni, olyanokat, amelyek ostobaságuk, puhányságuk, lassúságuk ellenére is előnyös helyzetbe hozzák őket. Olyanokat, mint az a szerkezet, amely most fogva tartja a testét. Kényelmes volt, és erősebb annál, amilyennek látszott. Miután beleültették, képtelen volt felállni. Nem tudta, kiszabadítani magát, de még a karját sem. Ahogy most itt ül, ezek azt tesznek vele, amit akarnak. Oda viszik, ahová kedvük tartja.

Nem tehetett mást. Ülnie kellett. Ülni és várni. A várakozás... ahhoz nagyon értett. Sokkal jobban viselte, mint ezek az emberek.

Az előtte ülő férfi beszélt. Beszélt, beszélt, és beszélt. Már olyan régóta járt a szája, hogy a legszívesebben elroppantotta volna a torkát, csak hogy végre elhallgasson.

Az ember arra próbálta rávenni, hogy ő is beszéljen. Most már tudták, hogy képes erre. Arra próbálta rávenni őt, hogy felismerjen néhány egyszerű képet, elismételje a nevüket. Már majdnem egy órája tart ez az egész...

Halálosan unatkozott.

A férfi egy rajzot tartott elé. Egy épület volt rajta. Feltartotta a képet, azután betűzte: “h-á-z". Természetesen nem válaszolt. A végtelen türelmű ember megint kimondta a szót. A hangja kedves volt, kellemes. Ekkor sem válaszolt, csak nézett rá. A férfin látszott, kényelmetlenül érzi magát. Újra betűzött.

Fehér köpenyt viselt; a mellére ráírták a nevét: Kinloch. Az őr a sisakján viselte a nevét: Vehrenberg. Az ajtó mellett egy felirat látszott: “Az ajtó kinyitása előtt kérjük, jelezzen az ügyeletes őrnek!" A táblára hat különböző nyelven írták fel a mondatot. Arabul és japánul is. Ezt a kettőt felismerte; valamikor folyékonyán olvasta az arab és a japán írásjeleket. Jó lett volna rájönni, honnan tud ennyi mindent, de ez sem volt fontosabb kérdés, mint az, hogyan tud lélegezni, gondolkozni vagy... mozogni. Tulajdonképpen nem is érdekelte, hogyan csinálja ezeket a dolgokat. Csinálta, és kész.

Kinloch felemelte a következő rajzot.

– Cs-ó-n-a-k.

Eltűnődött. Vajon ennek a Kinlochnak is olyan törékeny csontjai vannak, mint annak a pasasnak, aki az üvegfal mögül irányította a robotsebész karjait? Amíg ezen töprengett, Kinloch néhányszor elismételte a “csónak" szót. Már vagy ötödszörre.

Ráunt a dologra, ezért fáradtan elmotyogta:

– Csónak...

A férfi arca olyan elégedetté vált, hogy rögtön megbánta, hogy megszólalt. Egy újabb kép következett. Most azonnal elismételte a szót, mert elejét akarta venni a betűzéses játéknak.

– Kutya...

A képekhez az agyában gondolatok társultak, de egyik sem hozott a felszínre emlékeket. Csupán dolgok voltak, amiknek nevet adtak. Könnyen kimondható neveket. Hiábavaló volt az egész erőlködés. Tekintete a Kinloch mellett tornyosuló rajzhalomra tévedt.

A fenébe, ezt mind ki akarja mondatni vele?

Martin Allahandro Carlos Perez tábornok a mellén összefont karokkal, egyenes háttal állt a kutatólaboratórium monitora előtt, és a nő tesztelését figyelte. Nem volt biztos benne, hogy örül annak, amit lát. Az eredeti tervben nem szerepelt olyasmi, hogy a gazdatestet életben tartják, miután kiemelték belőle az ivadékot. Ilyesmi még soha senkinek sem jutott az eszébe. Amikor a két tudós, Wren és Gediman, meg a két katona, Distephano és Calabrese a Wrent ért támadás után egyenként jelentést tett neki, Perez az irodájába rendelte a két doktort, és egy régimódi, kiadós fejmosásban részesítette őket. Sajnos, annak ellenére, hogy a hadseregben szolgáltak, a tudósok nem voltak valódi katonák. Megkapták a kiképzést, de ettől még doktorok maradtak. Igaz, a tudománynak ugyanolyan szigorú követelményei vannak, mint a katonai szolgálatnak, ám – elég, ha megfigyeljük a történelmet – mindig a doktorok voltak a legkevésbé konvencionális katonák, állandóan ellentmondtak a parancsoknak, és sokszor a saját fejük után mentek. Perez tudta, ez azért van így, mert az ilyen emberek számára a legfontosabb a tudás, a valóban jó katonának pedig a parancsnoka, az egysége meg a két ikeristen, a rend és a fegyelem jelent mindent. A tudomány és a katonai fegyelem gyakran nem fért össze egymással. Ez az eset, ennek a gazdapéldánynak – ennek a nőnek – a létezése is ezt bizonyította.

Egy teljes adag elektrosokkot kapott, de éppen csak elkábult tőle... Mi az ördög lehet ez valójában? És mi a francot akar vele a két doktor? Perez csak egyetlen dolgot tudott biztosan: nem tetszett neki, hogy a nő a hajóján tartózkodik.

A két tudós tehát kénytelen volt bevallani, hogy feljebbvalójuk tudta és engedélye nélkül, a szigorú biztonsági előírásokra fittyet hányva életben tartotta a gazdapéldányt. Miután beismerték bűnüket, úgy ténferegtek, akár két ideges, biztonságos menedéket kereső molylepke. Pereznek, amikor ez a hasonlat eszébe jutott, mély ráncok jelentek meg a homlokán. A fenébe! A raktárhelyiségekben reggel molylepkéket találtak! El sem tudta képzelni, hogy azok az átkozott kis fenevadak hogy maradhattak életben.

– Példa nélküli eset! – jegyezte meg Wren, amikor a monitoron látszó nő felismerte az elébe tartott gyerekkártyák rajzait.

– Így van! – vágta rá kedvenckéje, Gediman. – Az agya olyan szinten működik, mint a felnőtteké.

A két tudós úgy nézett egymás szemébe, mintha telepatikus módon tovább folytatnák a társalgást. Perez összeráncolt homlokkal fordult feléjük.

– Mi a helyzet az emlékeivel?

A tudósok megint pillantást váltottak.

– Még vannak homályos pontok – mondta hosszú hallgatás után Wren, kissé vonakodva. – És... az igazat megvallva a felfogóképessége sem tökéletes.

Perez eltűnődött. Vajon Wren tényleg tudja mindazt, amiről beszél, vagy lehet, hogy csak találgat? Az is elképzelhető, hogy a nő átrázta. Kétszer már sikerült lecsapnia rájuk. Kétszer már erőszakosan viselkedett – méghozzá minden ok nélkül... feltéve, hogy a ragadozók támadását lehet ok nélkülinek nevezni. Ki tudja, mire képes még? Perez felelős volt a hajón szolgáló és dolgozó emberekért. Mindegyikért, még ezért a két átkozott bolondért is. Vajon engedélyezheti, hogy életben tartsák ezt a... ezt... Mi az ördög egyáltalán ez a nő? Vajon megkockáztathatja, hogy életben hagyja a gazdapéldányt? Vállalhatja-e a veszélyt pusztán azért, mert ennek a két nagyra nőtt gyereknek kedve szottyant orvososdit játszani?

Wrent szemmel láthatóan zavarta, hogy a tábornokból hiányzik az együttérzés és a lelkesedés. Letörölt egy piszokfoltot a monitorról. A gazdapéldánnyal beszélgető doktor felemelte a következő lapot, egy nagy, narancsszínű macska képét. A nő ránézett, habozott, azután jelfordult. Úgy viselkedett, mintha az emlékei között kotorászna.

Érdekes, gondolta Perez. Mi lehet az oka, hogy éppen ezt a képet nem ismeri fel?

– Ez begyulladt! – állapította meg Gediman.

Wren rosszallóan nézett rá.

Perez tudta, Wren nem szereti, ha az emberei ilyen, “tudóshoz nem méltó" kifejezéseket használnak. Csodálkozva fedezte fel, milyen labilis a két doktor szövetsége. Nincs közös céljuk. Hiányzik belőlük az egymás iránti hűség. Nincsenek közös terveik. Pusztán a kíváncsiság az, ami egymás mellé állította őket... Igen, ez az! Éppen olyan kíváncsiak, mint a kamra körül ólálkodó macska... Egy olyan macska, amilyet ez a nő nem akar felismerni...

– A példánynak valószínűleg képzettársítási problémái vannak – mondta Wren. – Egyfajta alacsony szintű érzelmi autizmusban szenved. Bizonyos reakciók...

Perez nem hallgatta tovább, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a szavait. Wrenben volt valami, ami a politikusokra emlékeztette. Talán a beszéde miatt tűnt ilyennek: választékosán fejezte ki magát, mégsem mondott semmit. A tábornok a nőre irányította figyelmét. Mert bármi is volt ez az élőlény, embernek, nőnek látszott. Legalábbis külsőre. Pereznek nem, igazán tetszett, hogy Wren nem törődik ezzel a részlettel. Akár úgy döntenek, hogy megsemmisítik, akár úgy, hogy életben hagyják, attól, hogy a tudományos zsargon szakszavaival utalnak rá, még nem fosztják meg az egyéniségétől, az élni akarástól.

A Ripley előtt ülő tudós félretette a macskát ábrázoló képet, és elővett egy másikat. Ezen egy szőke kislány rajza látszott.

A lekötözött nő teste hirtelen megfeszült. Arcáról eltűnt az unottság, tekintete figyelmessé vált. A képre meresztette a szemét. Meglepettnek tűnt. A homlokán mély ráncok jelentek meg, tekintete elfátyolosodott. Egy pillanatig úgy tűnt, sírni fog. A változás meghökkentő volt, egyetlen másodperc alatt elárulta: Ripley valódi ember. Még a vele szemközt ülő tudós is megdöbbent; meg sem szólalt, most nem betűzte ki a szót, amit ki akart mondatni páciensével.

Egy hosszú, hosszú percig egyikük sem szólalt meg. Senki sem tudta, mit mondhatna.

Ahogy teste nekifeszült a hevedereknek, a szeme előtt megremegett a rajz, a gyerek képe. AZ Ő KISLÁNYA! AZ Ő KICSIKÉJE! Nem, nem az övé... DE IGEN, AZ ENYÉM! Az ÉN KICSIKÉM! A kép egyszerre volt minden és semmi a számára. Az agyát elárasztották az érzések, az emlékek – képtelen volt logikusan gondolkozni.

A boly gőzölgő melege. Az erő. A biztonság, amit csak a hozzá hasonlók között érezhet. A megnyugtató egyedüllét és a vágy, hogy megtalálja...

Kicsiny, erős karok fonódtak a nyaka köré. Kicsi, erős lábak kulcsolták át a derekát. Minden kaotikus volt – ő maga lett a káosz. A harcosok felsikoltottak és meghaltak. Tűz lobogott.

TUDTAM, HOGY ELJÖSSZ ÉRTEM...

A veszteség fájdalma, a szédítő, testet kifacsaró veszteségé... Fájdalom és gyász árasztotta el az elméjét, az egész testét Szemébe könnyek tolultak, már alig látott tőlük, de azután felszívódtak. A látása kitisztult, de csak rövid időre, mert a könnyek újra elő akartak törni. Egy szó. Értelmetlen, mégis fontosabb minden másnál.

MAMI! MAMI!

Kereste a kapcsolatot, megpróbálta megtalálni azt, ami örökre elveszett. Hiába. Az emlékek nem kerültek elő, csak a fájdalom, a veszteség miatti iszonyatos kín. Üresnek érezte magát, és tudta, már semmi sem lehet olyan, mint régen volt.

A képet tartó doktorra nézett, és csak arra vágyott, hogy neki is feltegye a kérdést, amire másoktól már megpróbált választ kapni. A kérdést, amit – jól tudta – sohasem fognak megválaszolni.

MIÉRT? MIÉRT?

Egyszer eljön az a nap, amikor megtalálja a feleletet. Ha nem itt és most, akkor máshol, de hamarosan választ kap majd. Ahogy agyában a gyermek hangja keringett, elhatározta, meg fogja ismerni az okokat. Kiszedi belőlük, bármi áron. Még akkor is, ha fegyvereik vannak, ha lekötözik. Kikényszeríti belőlük.

A nő szaporán pislogott. A monitor előtt álló Perez váratlanul elérzékenyült. Eszébe jutott a gyerek, a kislány, akit megmentett. De... hogyan lehetséges ez?

– A példány emlékszik – mormolta. Önkéntelenül Wren kifejezését használta. A tudósra nézett. – Vajon hogyan?

Wren sem titkolhatta el meglepettségét. Elfordult a monitortól, és megpróbált valami magyarázatot találni.

– Nos, véleményem szerint... ez a kollektív emlékezet. Például az idegenek is így örökítik át tudásukat egyik generációról a másikra. Genetikusán. Olyasmi ez, mint az ösztönök magas evolúciós szintre jutott változata. Talán a parazita olyan szoros kapcsolatban volt a gazdatesttel, hogy átadta neki ezt a tulajdonságát. A példányba a gének plántálták át a régi énjéből származó információkat. Elképzelhető, hogy a folyamat kölcsönös volt. – Wren szárazon elmosolyodott. – Amit itt tapasztalunk, az a génsodródás váratlan eredménye...

Ez tényleg azt hiszi, hogy olyan seggfej vagyok, mint ő? Perez rezzenéstelen tekintettel nézett a doktorra – a párviadalra készülő farkasok szokták ilyen pillantással méregetni ellenfelüket. Wren nem bírta sokáig, lesütötte a szemét.

– Eredmény?... – morogta Perez gúnyosan.

Még egyszer a monitorra, a nő elkínzott arcára nézett. Eleget láttam! Merev mozdulattal sarkon fordult, és kisétált a helyiségből.

Ahogy kilépett a laboratóriumból, és elindult a folyosón, a két doktor utánaszáguldott. Wren és Gediman még mindig nem mondott le arról, hogy megnyerjék elképzelésüknek.

– Ugye most nem azt forgatja a fejében, hogy megsemmisíti a példányt? – kérdezte Gediman szorongva.

– De igen, fiam. Éppen ezen gondolkodom – mordult rá Perez. Gediman fancsali arca láttán furcsa elégedettség vett rajta erőt.

Wren gyorsan közéjük állt; látszott rajta, szeretné megőrizni a státusának kijáró tekintélyt.

– Szerintünk nem történt semmi hiba. A gazdatest... Nos... Perez megállt, és Wren felé fordult. Nyíltan egymás szemébe néztek.

– Ellen Ripley meghalt! Meghalt, miközben megpróbálta megsemmisíteni az idegen fajt. Bárhogyan csinálta, bármi is történt, sikerrel járt! – Wren mellkasára bökött. – Nem szeretném végignézni, ahogy újra nekilát kedvenc időtöltésének! Akkor különösképpen nem szeretnék módot adni neki erre, ha valóban a “génsodródás váratlan eredményének" haszonélvezője, és mindenre emlékszik, amit régen tett!

Perez meglepetésére Wren arca rezzenéstelen maradt. A tudós nem hátrált el előle.

– Ez nem fog megtörténni.

Gediman, a kis töketlen, nem bírta ki, hogy ne avatkozzon a nagyok, a férfiak vitájába.

– Ha harcra kerülne sor – hadarta vigyorogva –, fogalmam sincs, hogy Ripley kinek az oldalára állna!

Perez haragosan ránézett.

– Ettől most meg kellene nyugodnom?

Gediman hátrább lépett, és megpróbálta eltüntetni arcáról a félelmet.

Perez végigment a folyosón. A két tudós a nyomában ügetett. Menet közben halkan tanácskoztak; olyan izgatottak voltak, mint két iskolásfiú, miután sikerült belesniük a lányok öltözőjébe. Perez némán dühöngött.

Olyan sok minden történt, ami sokkal, de sokkal fontosabb volt ennél a dolognál! Ez a két eszement talán megfeledkezett a közös célról? Elfelejtették, mi az oka ennek a kísérletsorozatnak?

Isten óvjon a tudósoktól! Arra is képtelenek, hogy távol tartsák a rovarokat az állomástól, de szíves örömest pénzt és időt áldoznának egy olyan személyre, aki talán veszélybe sodorhatja az egész tervezetet!

Perez megállt az egyik zsilipajtó előtt. A panelen beütötte a nyitókódot, megvárta, míg a komputer feldolgozza, és az orra alá dugja a lélegzetanalizátort. A szerkezet tökéletes volt: a belefújt levegő összetétele alapján azonosította a belépni kívánó személyt. Nemcsak az illetéktelenek behatolását tudta megakadályozni, de a belépésre jogosultakat is csak akkor engedte be, ha nem érzékelt a lélegzetükben alkoholt vagy drogot. Az íriszletapogatók ezt a feladatot természetesen nem tudták elvégezni.

Perez bosszúsan hallotta, hogy a két doktor a háta mögött motyorászik. Az egyértelműen elutasító válasz ellenére még mindig abban reménykedtek, hogy meggondolja magát, és ha csak néhány napra is, de életben hagyja Ripleyt. Amikor a belső megfigyelőhelyiségre nyíló ajtó kitárult, a tábornok megcsóválta a fejét.

Odabent sötét és természetellenes csend honolt. A három férfi mozdulatlanná dermedt – a hely rájuk kényszerítette a hallgatást. A széles megfigyelőablak előtt álló két, fegyveres katona ugrásra készen őrködött. A tábornok nem szólította meg őket, nem parancsolt pihenjt. Az állomásnak ezen a részén soha senki sem lazíthatott.

Perez fellépett az ablak előtti emelvényre, belebámult a szomszédos helyiség feketeségébe, és türelmesen várta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez.

– Döntöttem – mondta halkan a két doktorra nézve. – Ha az a nő akár egyszer is rossz szemmel néz rám, el fogom altatni. Örökre. A nyolcas számú példány számomra nem egyéb, mint egy mesterséges húshalmaz. – Tisztában volt vele, a két tudós azt fogja hinni, sikerült meggyőzniük őt. Nevetséges! Csak azért juthat ilyesmi az eszükbe, mert nem ismerik; mert fogalmuk sincs arról, hogyan gondolkodik. Gyakorlatilag nem érdekelte, Ripley mennyi ideig fog a hajó fedélzetén lézengeni, egy dologban azonban biztos volt: ha átlépi az általa meghúzott képzeletbeli határvonalat, még a rajongói sem tudják megmenteni az életét. Ahogy eddig, ezután is mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy végrehajtsák a tervet, és sikereket érjenek el. Nem fogja hagyni, hogy egy nő keresztbe tegyen neki.

Perez összehúzta a szemét, és a szomszédos helyiség sarkában megmoccanó árnyra nézett. Szárazon elmosolyodott.

– Ez a kislány... ez a lényeg.

Ó, Ripley, bárcsak láthatnád a gyermekedet!

Az árnyék újra megmozdult, Perez felé fordult, és közelebb húzódott az ablakhoz.

– Mennyi idő még, míg termelni kezd? – kérdezte a tábornok a tudósoktól.

– Napok kérdése – felelt Wren éppen olyan halkan, ahogy Perez beszélt. – Egy hét. Talán kevesebb. – Még halkabbra fogta a hangját. – Szükségünk lesz a szállítmányra...

– Már úton van – mondta Perez. Bosszús volt, hogy a doktor a két őr előtt hozta szóba a dolgot. Lehet, hogy ennek az embernek tényleg elment a maradék józan esze is? Talán még azt sem tudja felfogni, mit jelent a “katonai titok" kifejezés?

Perez hunyorogva az ablakon túli kamrába nézett, és remélte, megláthatja munkájuk gyümölcsét.

Ott van! Ott van a kicsike! Igen, ott a kislányom!

Mintha egy rémálomban felbukkanó árnyék lenne, Regina horribilis, az idegen királynő, a fénybe lépett.

Újra megvizsgálta a szűk helyiséget. Hiába. Nem törhetett ki belőle. A környezet idegen volt a számára, szokatlanul sima. A cella egyik fala átlátszó volt – ezen keresztül kinézhetett, ha akart. Ám hiába tette: a másik oldalon egy ugyanolyan helyiség volt, mint ahová zárták. Két ember mindig az átlátszó fal mellett állt Mindig ott voltak, és sosem tették le fájdalmat okozó szerszámaikat. Nem csaptak zajt, nem fordultak felé, nem néztek rá. Csak álltak, mereven. Szabályos időközönként leváltották egymást. Nem különböztek egymástól, ő legalábbis egyformának látta mindegyiket. Az átlátszó fal nem eresztette át a szagukat, a levegőt fújó szerkezetből azonban rendszeresen érkeztek illatfoszlányok.

A két ácsorgó mellett most három másik ember állt. Kettőt felismert közülük. Ezek akkor is jelen voltak, amikor megszületett. Valahogy – maga sem tudta, hogyan – érezte, hogy ez a kettő felelős mindenért. A világra jöttéért és azért is, hogy bezárták ebbe a cellába.

Újra megvizsgálta a helyiséget. Az emberek, akik őt figyelték, nem vették észre, mit csinál. Sohasem jöttek rá, pedig csak egy ugrásnyi távolságban voltak. A két ácsorgó sem látott semmit, igaz, ők mindig a hátukat mutatták felé. Ostobák ezek az emberek. Buták mind. Buták, puhák és lassúak. Viszont hatékony eszközöket tudnak készíteni, olyanokat, amelyek ostobaságuk, puhányságuk, lassúságuk ellenére is előnyős helyzetbe hozzák őket. Olyanokat, mint ezek a falak, amelyek körbefogják. Erősebbek voltak, mint amilyennek látszottak. Miután behozták ide, nem is gondolhatott rá, hogy kijusson. Bezárták, és azt tesznek vele, amit akarnak. Oda viszik, ahová kedvük tartja.

Nem tehetett mást. Várnia kellett. A várakozást... azt jól bírta. Gyanította, hogy sokkal jobban viseli az ilyesmit, mint az emberek.

Az egyik ember a másik kettőhöz beszélt. Ehhez nagyon értenek! Látszólag semmi mást nem tudnak, csak bámulni meg beszélgetni egymással. Nem értette őket, de nem is volt rá szüksége. Ismerte őket. Emlékezett a bolyra, ami már kapcsolatba került velük. Emlékezett a győzelmekre és a vereségekre is. A diadalra újra sor kerül majd. Képes kivárni, míg ez megtörténik. Nagyon értett a várakozáshoz, jól viselte. Annak ellenére, hogy most halálosan unatkozott.

Az egyik bámészkodó ember ruhájára a “Perez" nevet írták. Egyik társa a “Gediman", a másik a “Wren" nevet hordta magán. Az átlátszó falon túli helyiség ajtaját nyitó szerkezet fölé táblát akasztottak. Egy felirat volt rajta: “Az ajtó kinyitása előtt kérjük, jelezzen az ügyeletes őrnek!" A táblára hat különböző nyelven írták fel a mondatot. Mindegyiket el tudta olvasni. Nem érdekelte, honnan, hogyan tud ennyi mindent, de ez sem volt fontosabb kérdés, mint az, hogyan tud lélegezni, gondolkozni vagy mozogni. Csinálta, és kész.

Az emberek tovább beszélgettek egymással.

Eltűnődött. Vajon az ő csontjaik is olyan törékenyek, mint azé, aki kiemelte őt abból a testből? Vajon az ő vérük is olyan meleg és édes, mint azé a testé volt? Vajon kifröccsen belőlük, amikor széttépik őket? Az ilyen szórakoztató gondolatok enyhítették az unalmát.

Hamarosan eljön az idő, amikor életet adhat az újaknak. Ez az idegen helyiség túlságosan szűk ahhoz, hogy pompázatos tojócsöve és kicsinyei elférjenek benne. Túl szűk, túl hideg, túlságosan ellenséges.

A boly gőzölgő melegére vágyott. Az erőre és a biztonságra, amit csak a hozzá hasonlók között érezhet. Teher volt számára a magány, és egyre sürgetőbbé vált benne az érzés, hogy világra hozza utódait.

Hamarosan elég harcos lesz körülötte. Azok majd megvédik, és felépítik a tökéletes bolyt. Ezek az emberek pedig, ezek a szánalmas, puha lények... táplálékul szolgálnak majd a kicsinyeknek. Az ő testükből fog kikelni az új élet.

Igen, így lesz!

EMLÉKEK... A VÁRATLANUL LECSAPÓ KÁOSZ. SIKOLTÓ, MEGHALÓ HARCOSOK. ÉS TŰZ... MEG EGY EMBER, AKI SZILÁRDAN ÁLL, ÉS KARJAI KÖZT TARTJA SAJÁT KICSINYÉT, MIKÖZBEN HALÁLT ÉS PUSZTULÁST ZÚDÍT A BOLYRA.

Zavarodottan pislogni kezdett. Agya megtelt képszilánkokkal, értelmezhetetlen emléktöredékekkel, felfoghatatlan érzésekkel.

A veszteség fájdalma, a szédítő, testet kifacsaró veszteségé... " Fájdalom árasztotta el az elméjét, a testét. Semmit sem jelentett az egész, mégis fontosabb volt minden másnál.

Kereste a kapcsolatot, megpróbálta megtalálni azt az erőt és biztonságérzetet, amit csak a boly adhatott. Minden hiába. Minden elveszett, és csak a fájdalom maradt meg. Üresnek érezte magát. Kiégettnek.

De nem lesz így mindig! A teste tudta. Létrejön majd egy másik boly. Mindig van egy másik boly... Ő maga fogja felépíteni. Ő és a kicsinyei. Nem számít, hogy az embereknek fegyverük van, bilincsük van – le fogja győzni őket. Az emberek táplálni fogják, ő pedig világra hozza a kicsinyeit. Ez a hely az övé lesz. Erővel fogja megszerezni. Mindig ezt tette. Mindig ezt fogja tenni.

FELÉPÍTÉSÜNK TÖKÉLETES. MINDENNEL SZEMBEN ELLENSÉGESEK VAGYUNK. MÉG AZ EMBEREKNEK IS MEG KELL CSODÁLNIUK TÖKÉLETESSÉGŰNKET. TÚLÉLŐK VAGYUNK; MINKET NEM SZENNYEZ BE A LELKIISMERET, A BŰNTUDAT. NEM BORULNAK RÁNK AZ ERKÖLCSI AGGÁLYOK FELHŐI.

ILYEN A TÖKÉLETES ORGANIZMUS.