Ötödik fejezet

Perez egy magas függőfolyosóról figyelte, ahogy az emberei felkészülnek a Bettyből kiszálló látogatók fogadására. Kritikus szemmel minden egyes katonát végigmért; azonnal észrevette volna a hanyagságot, a rendetlenséget. A jelek szerint minden rendben volt.

A Betty légzsilipjétől lenyúló kiszállófolyosó éppen olyan kopott és horpadt volt, mint a kis hajó többi része. Perez elégedett arcot vágott – most pontosan erre volt szüksége.

Az Aurigán szolgálatot teljesítő katonákat személyesen válogatta össze. Valamennyien nagyobb, komolyabb megbízásokra, érdekesebb akciókra vágytak. Karrierjük szempontjából előnyös lesz, hogy egy darabig a híres Perez tábornok alatt szolgálnak. Eddig egyikük sem próbálta átrázni őt, és tudta, most sem fogják cserbenhagyni. Főleg nem így, hogy innen fentről figyeli minden mozdulatukat.

A légzsilip felszisszent.

– Külső és belső zsilipkapu zárva – jelentette Atya. – A hajó zsilipje kinyitható.

A Betty pneumatikus ajtaja kinyílt; a feszesen álló katonák megpillanthatták a szedett-vedett legénység tagjait. Perez eltűnődött. Vajon mi járhat most az emberei fejében? Az Auriga fedélzetén minden csillogott-villogott a tisztaságtól, minden pontosan olyan volt, amilyennek ő látni szerette. A katonák egyenruhát viseltek, és mind tiszták, ápoltak voltak. Nem számított, hogy férfiak vagy nők, alacsonyak vagy magasak, és annak sem volt jelentősége, milyen etnikai csoporthoz tartoznak. Egységet alkottak, amely kizárólag egyetlen személynek, a parancsnoknak engedelmeskedik.

Nem úgy, mint ez a csürhe, nézett fintorogva a Betty legénységére. A kis hajóból kilépő embereken csak egyvalami volt azonos: mind ugyanolyan hanyagnak látszottak. A ruhájuk, a hajuk, a testtartásuk, a járásuk... Meg a gurulósuk, gondolta Perez, amikor a legénység egyik tagja egy motorizált tolókocsiban ülve gördült le a rámpán. A tábornok megrázta a fejét. Bizarr egy társaság, az már szent! El sem tudta képzelni, Elgyn képes-e végrehajtatni velük akár egyetlen parancsot. Hogy maradhattak életben ennek a rakás ócskavasnak a belsejében, kint a nyílt űrben, ahol a rend és a fegyelem létfontosságú dolog.

A Betty legénysége lassan a várakozó katonák elé vonult. Perez egyre nagyobb viszolygással figyelte őket. Szemükben rémület tükröződött, száraz bőrükbe úgy beleivódott a gépolaj, hogy a foltok tetoválásnak látszottak. Volt bennük valami közös: valamennyien szívósnak, keménynek tűntek. Ahogy a katonái, szükség esetén ezek az emberek is képesek lennének gyilkolni. Még az a kislány is, ott középen. Vajon honnan jött? Elgyn egyetlen szóval sem említette, hogy új emberei vannak...

Vajon öltek már embert? Perez fejcsóválva elhessegette a gondolatot. Ezek itt a szó szoros és klasszikus értelmében kalózok. Bűnözők, de nincs bennük semmi különleges.

Csempészek, gondolta komoran. Ne áltasd magad, Martin: ezek rablók és gyilkosok. És te felbérelted őket. Most miért ódzkodsz beljebb hívni a társaságot? Nem tehettél mást, őket kellett megbíznod.

A csürhe megállt a motozás elvégzéséhez felsorakozott katonák előtt. Egyik-másik segítőkészen felemelte a karját. A legelöl álló óriásira nőtt fekete bőrű férfi magasra nyújtotta a kezét. Nyitott inge mögött széles, izmos mellkas domborodott. Ahogy az egyik katona eléje lépett és végigmotozta, a fekete ember rosszallóan megcsóválta a fejét. Társai suttogva beszélgetni kezdtek.

Egy másik katona motozókesztyűjének jelzőfénye hirtelen villogni kezdett. Az egyenruhás nő felnézett az előtte álló magas, csúf kalózra.

– A fedélzetre tilos lőfegyvert hozni, uram.

A sebhelyes arcú férfi elhúzta a száját. Légy kedves hozzá, barátom! – gondolta Perez. Ez a nő a közelharc nagymestere. Ha felidegesíted, a társaiddal együtt összecsomagol. Téged egyetlen szempillantás alatt harcképtelenné tud tenni.

A sebhelyes férfi szétnyitotta a dzsekijét, és megmutatta a katonának a tárgyat, ami aktiválta a kesztyű szenzorát. Egy nagy, ezüstszínű termosz volt.

– Holdfény! Ital – magyarázta a pasas. – Saját keverés. Bizonyos szempontból tényleg veszélyes.

A Betty kalózai felnevettek.

A katona nem jött zavarba, arcán érzelemnek nyoma sem látszott.

– Elnézést, uram. Ez természetesen nem tiltott tárgy. Elgyn közben felfedezte a függőfolyosón álló Perezt, és elindult felé.

– Talán attól tartanak, hogy el akarjuk téríteni ezt a bárkát? Arra gondolt, hogy hatan képesek leszünk erre?

Az emberei újra felröhögtek.

Perez megvárta, míg elhallgatnak.

– Nem. Csak attól tartunk, hogy ez a pár seggfej leissza magát, és nagy jókedvében golyót ereszt a hajónk burkába. Az űrben vagyunk, Elgyn, ha esetleg elfelejtette volna. – Elhallgatott. Arra számított, hogy az emberei felnevetnek, de hiába: a katonák túlságosan jó kiképzést kaptak ahhoz, hogy ilyesmit meg merjenek engedni maguknak.

Közben befejeződött a motozás. Perez egy intéssel jelezte, hogy a Betty legénysége beljebb léphet.

A kalózok elindultak, sorukat a tolókocsis fickó zárta. Váratlanul a katonanő elé gördült, aki a sebhelyesnél megtalálta a termoszt.

– Átvizsgálja a kocsimat? – kérdezte kedvesen.

A nő arca meg sem rezdült. Perez tudta, elég tapasztalt ahhoz, hogy rájöjjön, a pasas abban reménykedik, nem csupán a kocsiját fogja átvizsgálni.

A katonanő válasz helyett felemelte a kezét, és a mozgásképtelen férfi előtt lassan haladó csoportra mutatott. A paralízises férfi csúfondáros vigyorral a képén társai után gurult.

Perez elhagyta a függőfolyosót.

Tizenöt perccel később már a szállásán tartózkodott. Váratlanul megszólalt az ajtócsengő. Perez tudta, ki a látogató. Utasította Atyát, engedje be.

A folyosón Elgyn állt. Lazán a falhoz támaszkodott, és amikor kinyílt előtte az ajtó, bevonult a szobába. Biccentéssel üdvözölte a tábornokot, és az asztalhoz sétált.

Az asztal tetején csinosan elrendezett kötegekben ezerdolláros bankók hevertek. Óriási összeg volt – Perez nem szívesen gondolt rá, milyen nagy. A bankjegyek használtak voltak, sorozatszámuk nem egymás után következett. Csillogó zöld felületükön az előző évszázad politikai vezéreinek halvány arcképe látszott. Perez úgy érezte, sokkal találóbb lenne, ha a bankók élénkvörösek volnának. Mint a vér...

Elgyn lassan leült a számára odakészített székre; Perez vele szemben telepedett le. Elgyn arca elégedettségről árulkodott. Somolyogva a pénzkötegekre bámult, gyorsan átpörgette az ujjai közt a bankókat.

– Nem volt könnyű megszerezni – jegyezte meg Perez.

Elgyn felvonta a szemöldökét.

– A szállítmányt sem volt gyerekjáték idáig hozni. Most panaszkodni akar, hogy mennyire szegények? Perez rájött, Elgyn félreértette a megjegyzését.

– Nem volt könnyű megszerezni a készpénzt. Manapság nem sokan használnak ilyesmit. – Ilyen sokat különösen nehéz volt összelapátolni, tette hozzá gondolatban.

Elgyn elvigyorodott.

– Csak az olyanok, akik nem szeretnék, ha feljegyzés készülne az üzelmeikről. Akiknek van valami eltitkolnivalójuk. Mint például maga...

A megjegyzés telibe talált. A hazádat szolgálod, Martin, figyelmeztette magát Perez. Felemelt az asztalról egy kis szögletes dobozt, és kézbe vett egy poharat.

– Iszik valamit?

Elgyn elegáns biccentéssel felelt.

Perez letépte a doboz plasztiktetejét, és sűrű, barna, zselészerű anyagot nyomott a pohárba. Felemelt egy kézi lézermelegítőt, a sugár elé tartotta a poharat, majd Elgyn felé nyújtotta a folyékonnyá változtatott italt. Magának is készített egyet. Valódi whisky volt, bár nem a legjobb minőségű.

– Nem tudom, mit művelnek maguk idekint, de szerintem nem a Kongresszus felhatalmazásával teszik – jegyezte meg Elgyn. Az italába kortyolt, majd felemelte a poharat, jelezve, megfelelőnek találja.

Örülök, hogy ízlik a piám, gondolta Martin Perez bosszúsan.

Elgyn ráhibázott. Valóban nem a Kongresszus jóváhagyásával dolgoztak a tervezeten. Az igazat megvallva, hivatalosan egyetlen kormányügynökség vagy katonai vezérkar sem tudott a dologról. Perez ennek ellenére sosem volt szűkében a támogatásnak, és a forrásai sem apadtak ki. Amikor azonban olyan emberekkel kellett üzletelnie, amilyen példának okáért ez a kalóz volt, önkéntelenül megkérdőjelezte az egész akciót. Persze nem engedhette meg magának a bizonytalankodást. Feladatot kapott, amit el kellett végeznie, és a cél elérése érdekében nem válogathatott az eszközökben. Hinnie kellett, hogy munkájának Jövőbeli eredményei bármilyen áldozatot megérnek.

Nem sokat foglalkozott az olyan, új vakcinákról és biomechanikai csodákról szóló álmokkal, amilyeneket például Wren szövögetett. Őt csak az érdekelte, hogy a megfelelő elektronikus egységek beültetése után irányítani lehetett az idegen lények viselkedését, és így akár ütőképes szárazföldi katonákká lehetett alakítani őket. Wren és Gediman jelentéseiből kitűnt, hogy az idegenek sokkal értelmesebbek annál, mint a rájuk vonatkozó feljegyzésekből gondolni lehetett. Perez számára ez a megállapítás felért egy váratlan eredménnyel, hiszen minél okosabb egy állat, annál könnyebb idomítani.

Hitt benne, hogy még az ő életében vége szakad az értékes, remekül kiképzett emberek szükségtelen és hiábavaló feláldozásának; hitte, hogy soha többé nem kell a biztos halálba küldeni a katonákat. Milyen szép is lenne, ha az embereknek csak az éppen aktuális konfliktus befejeződése után kellene színre lépniük! Milyen jó volna, ha pusztán az irányítás, a döntések meghozatala tartozna a feladataik közé!

Perez bízott benne, hogy a különböző idegen fajokból előbb-utóbb sikerül kitenyészteni a megfelelő, harcra és különleges feladatok elvégzésére alkalmas lényeket, amelyek az emberek helyett elvégeznék a bűnnel fertőzött városok megtisztítását, kiirtanák a veszélyes fajokat a kolonizációra kiszemelt bolygókról, előkészítenék a terepet a telepesek számára. Milyen szép is lenne!

Megállította kószáló gondolatait, és Elgynre nézett. Ez a kalóz semmit sem ért az egészből. Amikor megkötötték az alkut, amikor megegyeztek, hogy elvégzi a munkát, Elgyn még azt sem firtatta, hogy mire fogják felhasználni a különleges szállítmányt. Őt egyedül az a pénzkupac érdekelte, ami most kettejük között az asztalon hevert. Perez úgy érezte, annak ellenére, hogy mind a ketten embernek vallják magukat, Elgyn valójában más fajhoz tartozik, mint ő.

A tábornok témát váltott:

– Hol szedték fel az új halacskát?

– Callra gondol? – kuncogott Elgyn. – Útközben. Karbantartó munkát keresett. Kapóra jött.

– Érdekes személyiségnek látszik – mondta Perez szárazon.

– Maga is összegyűrne vele egy pár lepedőt, mi? – Elgyn bólintott. – És ha tudná, mire képes a csavarkulcsával! Vriess teljesen odavan érte. – Felemelte a hozzá legközelebb heverő pénzköteget, az orrához tartotta, és miközben átpörgette a bankókat az ujjai között, mély lélegzetet vett. Olyan arcot vágott, mintha egy csodálatos virágcsokrot, a legfinomabb óbort vagy a világon létező legérettebb szivart szaglászná. – Call egyébként nagyon furcsának tartja ezt a mi kis tranzakciónkat. Nem lehet hibáztatni érte. Tudja, ez a rettenetes titkolózás meg minden...

– Mert egy katonai akcióról van szó – mondta Perez, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

Elgyn nem adta fel a próbálkozást.

– Tudomásom szerint a legtöbb katonai kutatólaboratórium az űr ellenőrzött szeletén belül működik, és nem foglalkoztat... magánvállalkozókat. És persze nincs szükségük olyasmire, amit mi hoztunk ide.

Perez rájött, hogy Elgyn nem ok nélkül puhatolózik. Mit akarhat? Prémiumot? Jobb lenne, ha nyílt kártyákkal játszanának.

– Akar valamit, Elgyn?

A kalóz könnyedén hátradőlt a székében.

– Csak szállást és ellátást. Néhány napra. Ja igen, és Vriessnek szüksége lenne néhány alkatrészre. Persze csak akkor, ha nem veszi tolakodásnak a kérést, tábornok úr.

Perez újra úgy érezte, hibát követett el. Amikor először belevonta Elgynt a munkába, komolyan fontolóra vette, hogy a rakomány átadása után megöleti a kalózokat és szétlöveti a hajójukat. Később rájött, ebből még sok gondja lehet. Az erőszakos módszerek alkalmazása során mindig több új probléma bukkan fel, mint amennyi megoldódik. Elgondolkozott. Talán jobb is lesz, ha a Betty a legénységével együtt itt marad, míg... Igen. Míg megtalálja a végső megoldást.

– Természetesen nem veszem tolakodásnak a kérését. Bizonyos szektorokat természetesen messziről el kell kerülniük. Ne ugorjának össze az embereimmel, és... mostantól a parancsaim magukra is érvényesek. Egyébként érezzék otthon magukat.

Elgyn hálásan felemelte a poharát, és egyetlen hajtással kiitta az italát.

– Gondolom, felesleges felhívnom a figyelmét – folytatta Perez –, hogy csak a saját ügyeikkel foglalkozhatnak. Érti, mire gondolok?

Elgyn arca egyetlen mosollyá változott.

– Csak magammal törődjek? Ó, erről vagyok híres!

Igen, gondolta Perez. Ez igaz. Pontosan ezért választottalak téged.

A Betty fedélzetén a raktérben Call felhúzta a kesztyűjét, és Christie elé lépett. A nagydarab férfi közömbös tekintettel nézett le rá.

– Mi van Johnerrel? A nő vállat vont.

– Te is tudod, milyen. Már bulizós kedvében van. Christie megrázta a fejét.

– Sejthettem volna. Mindenesetre kösz, hogy beugrasz helyette.

A nő bólintott, és újra megvonta a vállát. Halk kattanás hallatszott: a légzsilip ajtói megmozdultak. Egy másodperccel később megszólalt a Betty komputerének női hangja.

– Zsilipelés előkészítve. Az ajtók nyitódnak. Rámpa leereszkedik.

Call és Christie az automatizált kézikocsikhoz lépett, amelyeken a rakomány legelső konténerei feküdtek. Amint a hatalmas ajtók teljesen kinyíltak, megnyomták a vezérlőgombokat, és felmanőverezték az óriási, három méter hosszú, egy méter széles, fémből és keményplasztikból készült dobozokat a Betty fedélzetéről az Amigára eresztett lejtős rámpára. Összesen húszat kellett átpakolni. A tábornok különleges szállítmányát.

Mindegyikben egy fagyasztókapszula volt. Mindegyik kapszulában egy felnőtt férfi vagy nő aludt.

Call nem szívesen gondolt erre. Nem tartozott a munkakörébe a töprengés. Ez a szállítmány, és neki csak annyi dolga van vele, hogy kipakolja. Ennyi, és nem több. Elvégzi a melót, aztán felmarkolja az érte járó pénzt. Ezért vállalta ezt az egészet. A pénzért.

Mégsem volt képes leállítani az agyát.

– Te... Szerinted Elgyn tudja, hogy Perez mit akar kezdeni... ezekkel? – kérdezte halkan a nagydarab férfitól.

Christie furcsálló pillantást vetett rá, de aztán eszébe juthatott, hogy a nő új ember a hajón.

– Egy dologban biztos lehetsz – mondta. – Elgyn egyetlen másodpercig sem gondolkozott azon? hogy mik lehetnek a tábornok tervei. Elgynt az egészből csak az a piszok sok pénz érdekli, amit kapunk.

Call bólintott. Megfordult, de Christie szelíden megfogta a karját.

– Call – mondta jóindulatúan –, Elgyn nem foglalkozik a részletekkel, és minket is azért fizet, hogy ne gondolkozzunk. Oké?

A nőt meglepte Christie viselkedése. A hatalmas ember úgy beszélt vele, mintha a kishúga lenne. Nagy nehezen mosolyt erőltetett az arcára.

– Oké. Folytassuk! – Letolta a kocsit az Aurigára.

Végezd el a munkát, add át a szállítmányt! Ne gondolkozz! Ne gondolj ezekre az... alvó emberekre!

Szótlanul lépkedett Christie mellett. Amikor a rámpa, aljához értek, áttolták a konténereket a némán ácsorgó katonák sorfalai között. Egy jókora kapuhoz értek. Belépni tilos! – olvasta Call a feliratot. Mellette katonák őrködtek. Egyikük, amikor meglátta a közeledő Christie-t és Callt, bekopogott.

A kapu sziszegve kinyílt. Egy magas, közepesen izmos férfi állt mögötte. Nem katonai uniformist, fehér laborköpenyt viselt. Nem látszott katonának. A köpenyre csíptetett névkártya tanúsága szerint Wrennek hívták.

A Betty legénységének két tagja a kapu elé ért, ám mielőtt áttolhatták volna rajta a konténereket, az egyik egyenruhás megállította őket. Oldalról újabb fegyveresek léptek elő, és a konténerek mellé álltak. Christie elengedte a kézikocsit, a nőre nézett, és bólintott. Call is átadta a bakáknak a kocsiját, majd Christievel együtt visszasétált a Bettihez. Az őrök betolták a konténereket a tiltott területre. A katonák nem próbáltak feljutni a Betty fedélzetére, de a két kalóz sem léphetett a tiltott területre.

A hajó felé menet Call nem tudta megállni, hogy ne nézzen hátra, ne vessen egy pillantást a kézikocsikat a kapun túlra toló katonákra.

Vajon hova mennek? Fel fogják ébreszteni azokat a szerencsétleneket, vagy mélyálomban tartják őket?... Mekkora lehet ez a tiltott zóna?

Mielőtt választ kaphatott volna a kérdéseire, a kapu bezáródott a katonák mögött. Call a Betty felé fordult.

Húsz alvó embert, mélyálomban lévő nőt és férfit kellett leszállítaniuk egy isten háta mögötti katonai kutatóállomásra. Ez aztán a felemelő munka!

Az egészben az a legjobb, gondolta Wren hálásan, hogy Gediman végre befogta a száját.

A kutatók a megfigyelőzónában álltak. Valamennyien hallgattak. Mit is mondhattak volna? Mind olvasták a jelentéseket, a feljegyzéseket, de egészen eddig ezek száraz adatok voltak csupán. Most viszont a saját szemükkel, a valóságban fognak látni mindent. Hamarosan elkövetkezik az a perc, amikor néhány ember az életét áldozza a tudományért. Az ilyen nagy jelentőségű pillanatoknak kijárt a tiszteletteljes, ünnepélyes csend.

Amikor a mögötte állók halkan megmoccantak, és bekapcsolták a különböző komputermonitorokat, Wren előrébb hajolt. A berendezések lehetővé tették, hogy minden létező szögből láthassák a folyamatot, de aki nem képernyőn akarta követni az eseményeket, az a szomszédos helyiségre nyíló megfigyelőablak elé léphetett. Wren hirtelen úgy érezte, a körötte lévők mind egyszerre lélegeznek, még a szívük is ugyanolyan ritmusban ver. Nyelt egyet, és lenyomott néhány billentyűt.

A monitorokon az egész helyiséget szemmel tudta tartani. A húsz alvókapszulát a külön erre a célra készített, körben álló emelvényekre helyezték. Wren kezelte a komputert. Megnyomta a megfelelő gombokat. A kapszulák lassan megmozdultak, és valamivel később már a talpukon álltak. A berendezések rögzítették a pozíciójukat.

Wren újabb gombok megnyomásával megváltoztatta a kapszulák belsejében lévő fagyasztóanyag összetételét. Lassan, óvatosan dolgozott; nem kockáztathatta, hogy a kísérleti alanyok éppen most sérüljenek meg. Túlságosan értékesek voltak ahhoz, hogy akár véletlenül is kárt tegyen bennük.

Hosszú percekkel később, amikor a kijelző szerint a fagyasztóanyag összetétele megfelelővé változott, Wren a kapszulák áttetsző fedlapjának felnyitására utasította a komputert. A monitorokon tisztán látszott, hogy némelyik kísérleti alany tétován megmoccan. Wren látta a megrezdülő szemhéjakat, a megfeszülő ajkakat. Az emberek lassan magukhoz tértek a mélyálomból. Az értékek megfelelőek voltak. Már valamennyien ébredeztek. Kivétel nélkül jó egészségben lévő példányok, tökéletes kísérleti alanyok voltak.

Wren a mellette toporgó Gedimanre sandított. A fiatal tudósról lerítt, kényelmetlenül érzi magát. Wren a többiekre nézett. Carlyn úgy dörgölte a karját, mintha fázna. Trish összefűzte maga előtt a karjait, és pislogás nélkül, úgy bámult át a megfigyelőablakon, mintha elhatárolná magát mindentől, ami odaát történik. Kinloch látott szájjal figyelt, és olyan csodálkozó arcot vágott, mintha nem hinné el, hogy jelen van, és látja ezt az egészet. A halkan beszélgető Sprague és Clauss időnként ideges pillantást vetett az ablak túloldalára. Clauss idegesen dörzsölgette a nyakát. Wren elfordult az embereitől – nem akarta, hogy viselkedésükkel elvonják figyelmét a munkáról.

Nem volt abban semmi furcsa, hogy a tudósok megrendültek, izgatottá váltak. Hamarosan történelmi jelentőségű események tanúi lesznek, olyasmit fognak látni, amit sohasem felejtenek majd el.

Elérkezett az idő. Wren a billentyűk fölé emelte a kezét, és beütött egy kódot. A szomszédos helyiség mennyezetéről hatalmas henger ereszkedett alá. Belsejében kisebb konténerek helyezkedtek el. Mindegyikben egy jókora, húsos falú idegentojás állt – már ha egy ilyen dolgot egyáltalán tojásnak lehet nevezni.

Mozdulatlanul álltak szélesebb végükön; keskenyebb, csúcsos, felfelé meredő tetejükön jól látszott a négy, sebhelyre hasonlító vonal a hússzirmok találkozásánál. Felületüket vastag erek hálózták be, melyek vége, mint megannyi léggyökér, a konténer belső falához tapadt. Wren és Gediman hosszú órákat töltött azzal, hogy megfejtsék, milyen célt szolgálnak. A jelek szerint a tojásokat stabilizálták, és valószínűleg tápanyagot gyűjtöttek a környezetükből. Ez megmagyarázta azt a tényt, hogy a belsejükben lapuló lárvák szükség esetén akár éveken át képesek voltak életben maradni.

Wren gyorsan kizökkentette magát a töprengésből. A henger kinyílt, és egy robotkar sorban a fagyasztókapszulák elé helyezte a tojásokat tartalmazó konténereket.

A konténerek teteje kinyílt. Néhány másodperccel azután, hogy a robotkar visszahúzódott, a tojások megérezhették, hogy élőlények közelébe kerültek, mert hirtelen az élet jelei mutatkoztak rajtuk. Rugalmas faluk hullámzani kezdett, a belsejükben megmoccantak a lárvák.

A berendezések nemcsak a látványt, de a hangokat is átjuttatták a megfigyelőhelyiségbe. A tojások “megszólaltak", nedves, cuppogó, szörcsögő hangokat hallattak – a műtőkben lehet hasonlót hallani, amikor a sebész belekotor az élő, felnyitott test szervei közé.

Wren érezte, a megfigyelőhelyiségben tartózkodók mozdulatlanná válnak. Felemelte a kezét, és a köpenye ujjával letörölte a felső ajkára csorduló verítékcseppet.

Az egyik fagyasztókapszuláhán álló férfi megrebbentette, majd kinyitotta a szemét. Vékony, fekete hajú ember volt. Pislogni kezdett; lassanként megmutatkoztak rajta a hibernáció utóhatásai. A kapszuláján olvasható felirat szerint Purvisnek hívták.

A kapszulája előtt álló tojás megremegett, majd hirtelen kinyílt. A négy húsos szirom hátrapöndörült, a teteje tátogó szájjá változott. Wren izgatottan megnyomott néhány gombot. A kamera a tojás belsejére fókuszált.

Wren és társai korábban már minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálták analizálni a tojásban lévő anyagokat. Némelyiknek nevet is adtak, bár jobbára csak találgatni tudták, melyiknek mi lehet a rendeltetése. Ám egy dolog kívülről megvizsgálni valamit, és egészen más látni, mi az.

Másodikként a Purvis kapszulájával szomszédos fagykoporsó előtt álló tojás nyitotta szét a tetejét. A kapszulákban ébredező emberek álmosan pislogva, tétován néztek szét. Nem is nagyon foghatták fel, mi történik körülöttük. Látszott rajtuk, tudják, hogy nem ott vannak, ahol befeküdtek a kapszulába, ám fogalmuk sincs arról, hova kerültek, és miért. Még mindig túlságosan kábultak voltak ahhoz, hogy a pislogáson és a bámuláson kívül bármit csináljanak.

A tojások teteje egymás után felnyílt.

Wren visszafojtotta a lélegzetét. Érezte, a helyiségben senki sem vesz levegőt.

Néhány másodperccel később lassan, óvatosan hat hosszú, póklábhoz hasonló képződmény jelent meg a Purvis előtt álló tojás peremén.

Purvis lassanként magához tért a fagyálomból. Csodálatos dolog ez a hibernálás! Az ember az egyik percben lefekszik, hogy hunyjon egy keveset, aztán, amikor felébred, azon kapja magát, hogy sok ezer fényévnyire van attól a helytől, ahol elszenderült, és közben eltelt pár hónap. Érezte, hogy dermedt teste fokozatosan felenged. A fagydrogok lassan kiszivárogtak a szervezetéből.

Már gondolkozni is tudott. A reá váró munkán kezdett töprengeni. A xaremi finomító jó távol esik a szokásos útvonalaktól, tehát biztos magasabb a fizetés, mint a központ közelében lévő telepeken. Állítólag – pontosan amiatt, mert mindentől távol esik – sokkal komfortosabb, mint más, hasonló helyek. Hát... nem semmi, amit beígértek, az egyszer szent. Habár már többször előfordult vele, hogy bevette a maszlagot, és a “minden igényt kielégítőnek" nevezett apartmanról kiderült, hogy valójában nem sokban különbözik egy tömegszállástól.

Nyújtózkodni kezdett. Megremegett a lába. Két év a Xaremen... ez jobb lesz, mint öt év bárhol másutt. Ha tényleg olyan jók a munkafeltételek meg a környezet, amilyennek ígérték, talán sikerül kipihennie magát.

Pislogva körbelesett. Hmm. Elég furcsa hely... Korábban még nem fordult elő vele, hogy arrébb vitték a kapszuláját, miközben mélyálomban benne feküdt. Mindig a hajón ébredt fel. Ébredés után lezuhanyozott, összeszedte a holmiját...

Körülnézett. A kapszulák... most valahogy másképpen állnak, mint a hajón. Szaporán pislogott, megpróbálta élesebbé tenni a látását. Végül észrevette a közvetlenül előtte trónoló tojás alakú... izét.

Hát ez meg mi az ördög? Tudomása szerint a Xaremen nem léteztek idegen eredetű állatok és növények. De akkor... ez mi a csoda? Jól van, lehet, hogy mégis van valami idegen dolog a bolygón, de mit keres idebent?

A tojás hirtelen megmozdult, lüktetni kezdett. Mintha élt volna. A felülete nedves volt, valami nyalka csillogott rajta. Purvis undorodva hátrább akart húzódni, de még mindig a kapszulában állt.

A fedél felső része kinyílt, de mellkastól lefelé még mindig előtte volt a burok. A karja és a lába az oldalfalakhoz szorult. Nyelt egyet; kiáltani próbált. A szolgálatost akarta magához hívni, vagy bárkit, aki megnézi, mi ez az izé, és aki végre kiereszti őt.

Mielőtt megszólalhatott volna, szétnyílt a tojás teteje. A lepöndörülő hússzirmok undorítóan cuppogtak. Purvisnek hányingere támadt a hangtól.

Mi az isten történik itt? Egyre jobban kitisztuló aggyal a szomszédos kapszulákra nézett. Megdöbbent. Mindegyik előtt egy groteszk formájú tojás állt. De miért? Mire valók ezek?

A tojás belsejéből hirtelen valami hosszúkás, mozgó dolog bukkant elő. Vékony, ujjszerű nyúlványok tapogatták végig a húsos peremet. Pár másodperccel később megjelent a póklábakhoz tartozó test is. A lény egy puha testű skorpió és egy patkórák furcsa, rémálomba illő kereszteződésének tűnt.

Mi lehet ez? Talán valami rovar? Purvis gyűlölte a rovarokat. Utálta a kicsiket, a nagyokat; ki nem állhatta a fajtájukat. Éppen ez volt az egyik oka annak, hogy az űrben vállalt munkát. Az űrben az ember ritkán találkozott ilyen dögökkel.

Oké. Szóval egy rovar. Akkora, hogy biztos ez minden rovarok ősanyja.

A lény úgy egyensúlyozott hosszú lábain, akár egy balett-táncos. Purvis úgy érezte, éppen eleget látott. Pánikba esve újra és újra rácsapott a kapszula belsejében lévő panel gombjaira. Ki kell szabadulnia, és olyan távol kell kerülnie ettől a bogármamától, amennyire csak lehet!

Hiába püfölte a gombokat. Hiába erőlködött. A kapszula fedele nem nyílt ki. Rémülettől tágra meredt szemmel körülnézett. A többiek még nem tértek magukhoz annyira, hogy felfogják, mi történik velük.

A lény megmoccant, aprót szökkent. Purvis kiguvadt szemmel bámult. Ellátottá a száját, és mély lélegzetet vett, hogy segítségért kiáltson.

Abban a pillanatban, amikor a hang kibuggyant a torkából, a lény felpattant, és lövedékként feléje vágódott. Olyan gyorsan röppent, hogy nem is látta. Valami gumiszerű, hideg, nedves dolog csapott az arcába, és ugyanabban a másodpercben úgy érezte, egy óriás kapta marokra a fejét. Egy hosszú, vékony korbács tekeredett fojtón a nyaka köré. Hirtelen rádöbbent, mi ez az egész. A szörnyrovar, az az izé az arcára ugrott!

Purvis eszét vesztve ordítani próbált, hisztérikusan fel akart üvölteni, de egyetlen hang sem hagyhatta el a torkát. Abban a pillanatban, amikor kinyitotta a száját, valami húsos, nyálkás, ruganyos anyag furakodott a fogai közé. Az íz és az érzés émelyítő volt. Üres gyomra görcsbe rándult, de hiába öklendezett, az a valami lehatolt a torkába, le a gégéjén, a nyelőcsövén. Kiáltani akart, lélegzet után kapkodott, előre-hátra rángatta a fejét, és megpróbálta lerázni magáról a szörnyet. Karjait még mindig nem tudta felemelni. Nem tehetett mást: az arcát kellett az oldalfalhoz préselni. Mozdult, hogy elfordítsa a fejét, de képtelen volt rá. Keze, lába hiábavalóan rángatózott, hiába vonaglott az egész teste. Semmit sem tehetett. Semmi sem segített. Jobban félt, mint valaha; a rémület teljesen a hatalmába kerítette az agyát, a gondolatait.

Semmit sem látott, semmit sem hallott és az arcára tapadó testen kívül semmit sem érzett. A hideg lény mintha a vérkeringésébe is behatolt volna. Szeme előtt furcsa pöttyök örvénylettek. Rángatózása lelassult, mozgása egyre erőtlenebbé vált. Felzokogott. Haldoklóit. Szent isten! Mindjárt végem! Az idegen dög lassanként kiszorította belőle az életet. Sírt. A jeges hideg szétáradt benne, megfagyasztotta a vért az ereiben, megbénította a testét. Ha legalább érzéketlenné válna!...

Ez a kívánsága végül teljesült: a dermesztő köd ráborult az elméjére, és jobban eltompította az agyát, mint a hibernációs álom. Még halványan érezte, hogy az arcára tapadó lény. egyre szorosabban fogja a fejét, és a korbácshoz hasonló farok még jobban a nyakára feszül. Ez a két érzés belökte az álom vermébe.

Purvis álmodni kezdett; iszonyatos képeket látott, amelyeknek semmi közük sem volt a Xaremhez.

A megfigyelőhelyiségben Wren hallotta, hogy Carlyn hangosan öklendezve hányni kezd. Sprague és Kinloch a nő segítségére siettek: megfogták a vállát, tartották a fejét. Wren rádöbbent, Carlyn sír. Clauss úgy rohant ki a szobából, mintha valami megcsípte volna.

A Wren mellett álló Gediman sápadtan hallgatott. A tudós másik oldalán Trish Fontaine állt. Az alacsony nő szorosan összefűzte maga előtt a karjait; szinte sugárzott belőle a düh. Wren meglepetten pislogva nézett fel rá.

– Maga azt állította – mondta Fontaine vádlón –, hogy a kísérleti alanyok nem fogják megérteni, mi történik velük! Maga azt állította, semmit sem fognak érezni!

Wren mély lélegzetet vett. Összeszedte a gondolatait. Szüksége volt ezekre az emberekre, nem engedhette meg magának, hogy elveszítse bizalmukat, hűségüket.

– Maga is látta a mérési eredményeket. Az éberségük csak negyvenszázalékos volt. Annyi drog keringett a szervezetükben, hogy nem ébredhettek fel teljesen. Ha éreztek valamit, ha bármit felfogtak, az egész olyan volt a számukra, akár egy álom... Maguk is látták a feljegyzéseket! Az implantáció után semmi sem jut el a tudatukig. Az inkubáció során is csak részben kell felébresztenünk őket. Az embrió kitörése előtt érzéstelenítőt juttatunk a testükbe. Nem fogják érzékelni a fájdalmat. Megígérem.

Trish Fontaine a tudósra meresztette a szemét. Látszott rajta, nem nagyon hisz Wrennek. Hirtelen megfordult, és Carlynhoz sietett.

Wren bosszúsan Gedimanre nézett. A fiatal tudós egyetlen másodpercre sem vette le a szemét a megfigyelőablakról. Wren dühösen körbepillantott.

– Hát ide hallgassanak, emberek! Tudományos munkát végzünk. Olyasmi zajlott le a szemünk előtt, amit előttünk még soha senki sem próbált véghezvinni!

A helyiségben tartózkodók ránéztek. Szemükben iszonyat csillogott.

– Igen, elismerem, nem a legtisztább eszközöket használtuk. Ez a folyamat valóban nem nevezhető szépnek, de attól még tudományos. Tudják, hogy a XX. században a Manhattan-terv végrehajtásának idején, amikor a tudósok az atombomba előállításán fáradoztak, néhányuk azt hitte, hogy az első ilyen szerkezet felrobbantásakor belobban az atmoszférában lévő hidrogén? Ha ez valóban megtörtént volna, a teljes atmoszféra lángra kap, és a Földön minden megsemmisül. Igen, sokan ettől féltek, mégis felrobbantották azt a bizonyos kísérleti bombát. A tudomány érdekében vállalni kell az áldozatokat. Ha nem lépünk előrébb, semmit sem fedezhetünk fel!

Az emberek komoran bámultak rá, majd egyenként elfordultak tőle.

Wren bosszankodva Gedimanre nézett. Most, amikor valóban szüksége lett volna némi támogatásra, a fiatal tudós meg sem mukkant.

– Nem tudom, mi bajuk van. Ok is olvasták a szakirodalmat. Tisztában voltak vele, milyen munkára vállalkoznak.

Gediman képtelen volt levenni a szemét az ablakról. A félig-meddig hibernált emberek abbahagyták a vonaglást; némán, kómaszerű állapotban álltak a kapszulájukban. A szenzorok jelzése szerint mindegyikük testében megkezdődött az implantáció. A húsz idegen lény szorosan átölelte az emberi fejeket, oxigénhólyagjaik folyamatosan pumpálták a levegőt a tüdőkbe.

Gediman nagy sokára mégis megszólalt. A hangja reszketeg, erőtlen volt.

– Egy dolog olvasni róla... és más látni. Minden más, ha az ember a saját szemével látja... – Száraz torokkal nyelt egyet, és szórakozottan megérintette a nyakát.

Wren a monitorokra pillantott, és kis híján ő is a torkához emelte a kezét.