Nyolcadik fejezet

Perez tábornok tisztában volt vele, ki kell derítenie, pontosan mi történt a hajója fedélzetén, és ki a felelős az egészért – azonban világos volt számára, hogy a nyomozást és a vizsgálatot egyelőre el kell halasztania. Ha Atya a helyzet kiértékelése után úgy döntött, hogy a legénységnek el kell hagynia a hajót, akkor nincs más választásuk, menniük kell. Minden elveszett. Az Aurigát az űrből, a mentőhajókból is lehet irányítani. Átkormányozhatják máshová, félrelökhetik, és egyszer még megkísérelhetik végrehajtani a feladatot. Egyszer még megtalálhatják a módját, hogyan idomítsák be a hajó fedélzetén maradt idegen lényeket...

Egyszer. Majd, valamikor. Egyelőre azonban az a legfontosabb, hogy a katonák és a kutatók biztonságba kerüljenek.

Kitűnően képzett, válogatott emberei pontosan úgy reagáltak, ahogy el lehetett várni tőlük. Az egyik mentőhajót már aktiválták, a legénység pedig megkezdte a beszállást. Perez határozott, gyors parancsokat osztogatott. Nem vesztegette az időt, nem bonyolította túl a dolgot. A katonák egymás után a fémrúdhoz léptek, amelyen lecsúszva a járműbe érkeztek. Azonnal elfoglalták helyüket, és előírásszerűén becsatolták a biztonsági öveket. Atya természetesen figyelte a folyamatot: megszámolta a katonákat, és feljegyezte a beszállókat.

Még egy ember, és megtelik az első...

Olsen tántorogva közeledett Perez felé. Szokás szerint elkésett. Ha nem lenne ilyen páratlan technikus...

– Szedje a lábait, fiam, és szálljon be! – mordult rá a tábornok.

Olsen a rúdra vetődött. Alighogy lecsúszott, záródni kezdett a zsilipajtó.

Perez valami mozgást észlelt. Csak a szeme sarkából látta. Felnézett.

Hirtelen egy árnyék, egy fekete, pókszerű, hatalmas valami szökkent le a dokk padlójára. Hihetetlen gyorsasággal a rúdhoz ugrott, lecsúszott, és a félig bezárt ajtó mellett szinte becsorgott a mentőhajóba.

– Uram! – kiáltotta a tábornok mögül a dokkolófedélzet kapcsolótáblája előtt álló katona, és felemelte a kezét.

Szent isten! Perez dermedten állt a fedélzeten, és elborzadva bámult a hatalmas termetű idegen lényre.

– Nyissa ki a zsilipet! Eressze ki a többieket!

A katona engedelmeskedett, ideges mozdulattal nyomta meg a gombokat.

Amikor a zsilipajtó kinyílt, meghallották az ordítozást, az emberi és nem emberi rikoltozást, a mentőhajó belsejéből érkező hangokat.

Azok a katonák... Bekötötték magukat az ülésekbe! Fegyvertelenek!

Perez látta a kis űrjármű ablakaira fröccsenő sűrű vért. Vörös volt. Embervér. A sikoltozás felerősödött.

A tábornok megfordult, lerántott a háta mögött álló, döbbent némasággal figyelő fegyveres katona övéről egy kézigránátot, és kibiztosította.

A következő pillanatban Olsen ugrott ki a hajó ajtaján. Arcát eltorzította a páni félelem. Kétségbeesetten megmarkolta a rudat, amin alig egy perccel korábban lecsúszott, és megpróbált felmászni rajta. Egy hatalmas fekete kéz nyúlt utána, elkapta a lábát, és visszarántotta a pokolba.

– Mentőhajót lezárni! – dörrent Perez parancsa.

– De uram... – próbált tiltakozni a katona.

– Lezárni! – ordította a tábornok.

A katona egyetlen másodpercig tétovázott csupán, majd engedelmeskedett. Amikor a rúd végénél megmoccant az ajtó, a tábornok a padlóra tette és elgurította a gránátot, amely az utolsó pillanatban gördült át a bezáródó zsilipnyíláson. Perez utánanézett, és látta, hogy bepottyan a mentőhajóba.

A bejárat záródott.

Mély csend támadt, de Perez fejében még mindig ott zengett a bennrekedt katonák rémült ordítása. Tudta, élete végéig nem felejti el ezeket a hangokat.

Félretaszította maga elől a katonát, a kapcsolótábla elé állt, és kilőtte a mentőhajót. A padló remegésén érezte, ahogy elválik az Aurigától, és kilökődik az űrbe. A legközelebbi megfigyelőablak felé fordult, onnan figyelte, ahogy egyre jobban eltávolodik.

Lassan mozgott. Perez tisztán látta vérrel festett ablakait, mögöttük pedig a vergődő testeket.

Komor arccal megnyomta a gránát távkapcsolóját, és a mellette álló katonával együtt végignézte, ahogy a mentőhajó felrobban a sötét űrben. Lehunyta a szemét; némán megemlékezett elesett embereiről, majd ünnepélyes mozdulattal tisztelgett a szétszóródó törmelékhalmaznak. Egy teljes szakasz pusztult el...

A katonára nézett. A fiatal fiú döbbenten bámult rá, de Perez éles hangja hallatán eszébe jutott, hogy a tábornoka előtt áll.

– Menjen a második mentőhajóhoz! Maga is szálljon be! Figyelmeztesse a többieket! Legyenek óvatosak! Mozgás!

A katona vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

– Igen, uram!

Elrohant, Perez pedig egyedül maradt a gondolataival, a szomorúságával. Megérintette a megfigyelőablakot, és az űrnek arra a pontjára meredt, ahol nemrég még a katonákkal teli mentőhajó lebegett.

Végigfutott ár hátán a hideg. Mozdulatlanná vált. Amikor az a valami megjelent, már az első pillanatban megérezte, hogy nincs egyedül. Tudata egy része képzelgésnek akarta minősíteni a dolgot, ám egy másik része – az, amely a hadseregben eltöltött hosszú évek során oly sokszor lehetővé tette, hogy túléljen bizonyos helyzeteket – másképpen gondolta. Az ablakra bámult, nem mozdult. Végül megpillantotta annak a lassan a háta mögé húzódó valaminek a homályos tükörképét.

Az egyik lény...

Az idegen kihúzta magát, egyre magasabb lett; magasabb volt már, mint a tábornok legtermetesebb katonája. Hatalmas, rakétagyors és nesztelen, akár a halál.

Perez meg sem moccant. Nem mutatta ki félelmét, nem akarta beismerni vereségét. Úgy érezte, legalább ennyivel tartozik az elesett katonák emlékének. Az iszonyatos tükörképet bámulta. Az idegen lény vékony ajkai vérfagyasztó vicsorgással hátrapöndörödtek. Kivillantak a fémesen csillogó fogak. Állkapcsai közül nyál csörgött. A pókszerű, hatujjú kéz felemelkedett, hogy lecsapjon.

Perez óvatosan a revolvere felé csúsztatta a kezét. Ha elég gyorsan mozog, talán... Keményen megmarkolta a fegyvert és...

A tükörkép-szörny pofájából előrevágódó kemény, tépőfogakban végződő nyelvre nézett. Nem érezte, inkább tudta, hogy az eleven lövedék belecsapódik a tarkójába. Az ütés olyan gyors és precíz volt, olyan hirtelen jött, hogy nem érzett fájdalmat. Már nem védekezhetett.

A revolvert markoló kéz ujjai elernyedtek, használhatatlanná váltak. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy képtelen volt felfogni, mi történt. Tétován a tarkójához emelte a másik, akaratának még engedelmeskedő kezét. Amikor a szeme elé húzta, vértől vörös tenyerén felfedezett valami furcsa masszát. Csak halványan fogta fel, hogy a saját agyveleje darabkáit bámulja.

Aztán a teste végre megértette. Hirtelen mindennek vége szakadt"- olyan volt az egész, mint amikor egy működő gépet leválasztanak az energiaforrásáról.

Úgy roskadt a padlóra, mintha minden csontja folyékonnyá vált volna. Gyilkosa prédára éhesen hajolt fölé. Senki sem volt a közelben, aki tiszteleghetett volna a tábornoknak; aki méltathatta volna azt a hallatlan áldozatot, amit a hazájáért hozott, vagy szót ejthetett volna a halálos tervezetről, amelynek sikerében oly szilárdan hitt.

– Az egyes számú mentőhajó megsemmisült – jelentette be Atya megszokott nyugodt hangján. – A kettes számú mentőhajó ismeretlen okok miatt használhatatlanná vált. Vészhelyzet! A legénység haladéktalanul hagyja el a hajót! Ismétlem: a legénység valamennyi tagja haladéktalanul hagyja el a hajót!

– Nem! – üvöltött Wren magából kikelve. Még az étkezdében is érezték és hallották, amikor az egyes számú mentőhajó felrobbant. Hallották a lövéseket is, a robbanásokat, az emberek és az idegenek ordítását.

A helyzet egyre reménytelenebbé vált. Hogy kerülhetett erre sor? Atya a hajón lezajló minden eseményről jelentést tett. Wren dühe az aggasztó hírek hallatán egyre fokozódott. Call felé fordult, a nőre nézett, aki ezt az egészet elindította.

– Mit művelt?

– Én? – kérdezte Call.

– Jól van – mondta Elgyn meglepő nyugalommal. – Ebből elég. Ideje, hogy meglépjünk. Átmegyünk a Bettyhez. A másik nő, Hillard, idegesen nézett rá.

– A Betty a hajó túlsó oldalán van! Ki tudja, mivel találkozunk, míg odaérünk?

Distephano, az egyetlen életben maradt katona, előrébb lépett, és Wrenre pillantott. Az ő hangja is hihetetlen nyugalomról tanúskodott.

– Mennünk kell, uram.

Menni? – gondolta Wren értetlenül. Hiszen itt van a munkám! Az eredményeim! Nem megyek sehova!

Mielőtt azonban bármit válaszolhatott volna, Distephano a kalózkapitány felé fordult.

– Eressze el. Nem lesz semmi zűr.

Micsoda? – dühöngött magában Wren. Alkudozik a terroristákkal? Ezért lecsukatom!

Elgyn határozottan megrázta a fejét.

– Majd eleresztem, ha felszálltunk. Addig velünk marad.

A hatalmas termetű fekete bőrű férfi előrelökte Wrent. A tudós kis híján orra bukott. Körülnézett. Csak ekkor látta, hogy a Betty kalózai még mindig rá és a katonára szegezik fegyverüket. Milyen nevetséges! Dühítő! Neki azonnal vissza kell mennie a laborba, és...

Elgyn az egyik halott katona fölé hajolt, és kivette kezéből a fegyverét.

– Mi lesz Vriesszel? – aggodalmaskodott Hillard.

– Cseszd meg Vriesst! – hördült fel a csúf arcú férfi, akit a többiek Johnernek szólítottak.

Wren egyszeriben rádöbbent, mi történik körülötte. Megértette, hogy ezeket az embereket nem érdekli, mi lesz vele, a munkájával, az egész tervezettel. Hogyan is érdekelhetné őket, amikor még azzal sem törődnek, mi lesz az egyik társuk sorsa?

Azt is felfogta, hogy az élete ezeknek az embereknek a kezében van. Distephanóra sandított. A katona volt az egyetlen, aki elvileg a segítségére lehet, akivel együttműködhet, míg vissza nem szerzi a hatalmát. Talán, a megfelelő pillanatban...

A banda kivonult az ebédlőből. Kiléptek a folyosóra, és megkezdték hosszúnak ígérkező útjukat.

John Vriess éppen befejezte az összegyűjtött alkatrészek elpakolását – a holmi javát a tolókocsijára szerelt dobozokba tette, de volt, amit a titkos rekeszekben dugott el –, amikor elkezdődött a kavalkád.

Furcsa hangokat hallott, amelyek leginkább távoli robbanásokra emlékeztettek. Aztán sikolyok ütötték meg a fülét. A hajó férfihangú komputere az evakuálást sürgette. Vriess megpróbálta kitalálni, mi történhetett. Óvatosan elindult a Betty irányába. Tudta, hogy Elgyn nem menne el nélküle, ám sejtette, hogy Johner képes lenne erre. Az a szemét annak ellenére hajlandó lenne itt felejteni, hogy nála vannak az alkatrészek.

Egyenletes iramban gurult az üres folyosón. Figyelme egyetlen másodpercre sem lankadt. Mi a fene történhetett ezen a hajóbehemóton, ami miatt ilyen gyorsan és hirtelen evakuálni kell? Talán szivárogni kezdett a reaktor?

Már félúton járt, amikor neszt hallott. Fentről érkezett. Felnézett a mennyezetre. A burkolólapok fölött mintha moccant volna valami... Az egyik furcsán kidomborodott, mintha valami ránehezedne. Halk surrogás ütötte meg a fülét. Patkányok? Egy katonai bárka fedélzetén? Lehetetlen. Habár, az igazat megvallva, mégsem elképzelhetetlen. A raktárban például le kellett csapnia azt a kósza moszkitót, amin nagyon meglepődött.

Újra hallotta a neszezést. Bármi is az, ami odafönt van, egy biztos: mozog. Mégpedig éppen feléje tart. Vriessnek különös érzése támadt: az a valami nagy lehet. És egyre közelebb ér hozzá. És piszok gyors. És már éppen fölötte van...

A tolókocsi oldalához nyúlt. Lassan mozgott, egyetlen felesleges mozdulatot sem tett. A kartámasz alól lerántotta azt a fémrudat, amit egy külső szemlélő valami ostoba dísznek tartott volna. A rúd valójában egy fegyver része volt.

Átnyúlt a másik oldalra, és megkereste a párját. Az elsütőszerkezetet a háta mögül bányászta elő. Tökéletesen álcázott stukker... Három gyors mozdulat, és már lövésre készen tartotta a kezében. Lassan, óvatosan a mennyezet felé fordította a dupla csövet.

Lőtt.

A dörrenés fülsiketítő volt a szűk folyosón. A fent bujkáló valami felrikoltott. A hang meghökkentően magas volt, nem embertől származott. Vriess hallotta, hogy az az izé eltávolodik tőle. Úgy. Szóval nem találta telibe, csak megcsiklandozta. Megpróbálta követni tekintetével a lény mozgását.

Észrevette, hogy a mennyezetről valami zöldes lé csöpög. Biztos a dög vére... Az első csepp a lábára hullott, majdnem arra a pontra, ahová előző nap Johner kése fúródott.

Az első csöppet a második, majd a harmadik követte.

Vriess csak akkor kapta fel a fejét, amikor megérezte az égett ruha, az égő hús bűzét. Végignézett magán. A combja egy része... szétolvadt! Zavartan, elborzadva a lábára csapott. Az anyag az ujjara kenődött, és pokolian égetett. Megrázta a kezét, és már majdnem a szájába kapta az ujját, de még időben kapcsolt. A zöldes lé iszonyatos fájdalmat okozott; alig bírt uralkodni magán, hogy fel ne kiáltson kínjában. Ám ha nem akarta magára terelni a fölötte ólálkodó izé figyelmét, csendben kellett maradnia.

Az égető sav következő csöppje a fülcimpájára hullott. A fájdalom már-már elviselhetetlen volt; az ajkába kellett harapnia, hogy visszafojtsa az ordítást.

Azután... a lény visszatért. Újra közelről hallotta a zajokat. Vagy lehet, hogy ez egy másik? Igen, valószínű, mert ez sokkal agresszívabb: nem elégszik meg azzal, hogy kaparássza az álmennyezetet, hanem megpróbál átjutni rajta.

Hirtelen feltépte az egyik burkolólap sarkát, és átdugta fejét a résen. Döbbenetesen nagy, hosszúkás feje volt! Tiszta rémálom. Szemnek, fülnek, hajnak nyoma sem látszott rajta. Egyetlen koponya volt az egész. Koponya meg...

FOGAK!

Hatalmas, acélos csillogású agyarak. Milliónyi sorakozott a sziszegve szétnyíló vadállati pofában.

A száj egyre tágabbra nyílt, a sötét torokból pedig... előjött a második állkapocs.

MÉG TÖBB FOG!

Vriess nem bírta tovább, hisztérikusan felsikoltott. Ujja a fegyver ravaszára feszült. Tüzet nyitott. Lőtt, lőtt és lőtt.

A lény visszarikoltott, aztán szétrobbant. Darabjai az őrjöngő férfi körül záporoztak.

A cella ajtaja behorpadt. A túloldalán lévő lények folyamatosan püfölték. Látszott rajta, már nem tart ki sokáig.

Ripley körülnézett. Hátha talál valamit – bármit –, ami a segítségére lehet. Felpillantott a mennyezetre. Csak ekkor jött rá, milyen rég látta utoljára az őr lábát. Meghallotta a komputer távolról érkező, evakuálást sürgető szavait. Igen, jó ötlet, el kellene hagyni a hajót... de hogyan?

Eszébe jutott valami. Egy emlék...

PRÓBÁLD KITÖRNI AZ ABLAKOT! SIESS!

Csakhogy itt nem volt ablak, amit kitörhetett volna...

ELVÁGTÁK AZ ENERGIAKÁBELT. HOGY TUDTÁK MEGCSINÁLNI? HISZEN CSAK ÁLLATOK!

Ripley szeme végigpásztázta a cellát, és megtalálta a fémbe ágyazott kábeleket, majd a falba süllyesztett fémdobozt, amelyben összefutottak.

VÁGD EL AZ ENERGIAKÁBELT!

Ökölbe szorította a kezét, és teljes erejéből a dobozra vágott. Ugyanabban a pillanatban a cella előtt tomboló idegenek is az ajtónak csapódtak. Újra ütött, majd harmadszor, negyedszer is. A doboz behorpadt, teteje kezdett leválni. Még keményebben püfölte, és közben izgatott pillantásokat vetett az egyre jobban domborodó ajtóra.

Végül sikerült a fémtető alá feszítenie az ujjait. Megrántotta, megcsavarta, és addig feszítette, míg leszakadt.

Az idegenek már majdnem áttörtek.

A lemez éles peremével mély sebet hasított a kezén. Megszorította a csuklóját, és vérét a kábelekre csöpögtette, amelyek a következő pillanatban olvadozni kezdtek. Szikrák pattantak ki belőlük. Hátraszökkent. A fények kialudtak, a cellára sötétség borult, de ő így is látott.

Halk szisszenés hallatszott: kinyílt a cella vészkijáratának ajtaja. Ripley még egy utolsó pillantást vetett a másik ajtóra, és elhagyta a helyiséget.

Christie ment elöl, Elgyn hátul biztosított. Éppen mint hajdanán, gondolta a Betty kapitánya, de gyorsan elhessegette a nem túl kellemes emlékeket. Erőltetett menetben, libasorban haladtak, a doktor és a katona valahol középtájon lépkedett. Elgynt megdöbbentette az Auriga kihaltsága. Hol az ördögben vannak a katonák, a tisztek, a tudósok? Ez a francos hajó olyan, mint valami bazi nagy kaptár. Hol vannak a méhek?

A komputer állhatatosán sürgette a hajó evakuálását. Elgyn csak azért nem lőtte szét a hangszórókat, mert nem tudta, hol vannak. Amikor eszébe jutott, hogy lőnie kéne, még dühösebb lett, de most magára haragudott. Gondatlan volt, mert nem szedte össze az étkezdében kinyírt katonák felszerelését. Az embernek sohasem lehet elegendő fegyvere és lőszere...

A banda kocogva áthaladt egy újabb folyosókereszteződésen. Amikor Elgyn is odaért, valamin megakadt a szeme. Elfordította a fejét, és a tárgyra nézett.

Egy katonai fegyver! Egy hiperszuper stukker, és csak hever itt, ilyen magányosan. Mi a fene?...

Vajon mi történhetett a tulajdonosával, hogy egyszerűen elhajított egy ilyen csodás szerszámot? Elgynt nem igazán érdekelték az okok; csak azzal foglalkozott, hogy most helyrehozhatja a hibát, amit az étkezde elhagyásakor követett el.

Cserebere fogadom...

Körbelesett, és felkapta a padlóról a puskát.

...többet vissza nem adom!

Amikor felegyenesedett, úgy háromlépésnyire egy másikat vett észre. Ez már tényleg furcsa! Vállára vetette első szerzeményét, és óvatosan odament. Lehajolt érte.

Valami ocsmány, gumiszerű nyalka ragasztotta a padlóhoz. Ahogy felemelte, a nyúlós anyag kocsonyaként lecsúszott róla.

Kész hányinger, de ettől még nagyot fog szólni... Mi a francért nincs itt világítás?

– Elgyn?

Hillard hangja.

– Jövök már! – kiáltott vissza a férfi, és megfordult, de...

Meglátta a harmadik fegyvert. Alig pár méternyi távolságban, a padlón tátongó lyuk mellett hevert. A lyuk pereme úgy nézett ki, mintha a padló egyszerűen megolvadt volna. Biztos egy gránát... Lassan megközelítette, és lehajolt, hogy felemelje ezt a puskát is.

Valami, talán a hatodik érzéke azt súgta neki, ne moccanjon. Hirtelen felidéződött benne egy gyermekkori emlék. Amikor a nagyapjával dobozcsapdát csináltak a mókusoknak, mogyoróvajas kekszeket raktak ki sorban, hogy az állatka az ösvényt követve a doboz alá sétáljon.

– Elgyn! – kiáltott Hillard újra.

Hagyd itt! Kettőt már szereztél! Hagyd itt, és tűnj a francba, mert...

Iszonyatos gyorsasággal két hatalmas fekete kéz lökődött ki a padlóból. Az ujjak Elgyn bokái köré fonódtak. Éles, erős rándítás. A padló burkolólapjai megrepedtek; Elgyn bezuhant a keletkező résbe. Karjaival hadonászva próbálta visszanyerni egyensúlyát, de mellkasig már a lyukban volt.

Tenyerei a padlón csattantak, vállai megállították esését. Kétségbeesett igyekezettel próbálta feltornászni magát, ám az a két óriási kéz egyre húzta, rángatta a lábát. A két talált fegyvert elejtette, reménye sem lehetett arra, hogy valamelyiket sikerül elérnie. A harmadik, amelyet még nem emelt fel, belecsúszott az alig félméternyire lévő olvadt peremű lyukba.

Vadul rugdalózni kezdett, megpróbálta kiszabadítani magát a szorításból. Az a valami egyre csak ráncigálta; húsába karmok mélyedtek, először a lábszárát vájkálták, azután a térdeit, majd a combját. A lény, amely lerántotta, kúszva, a testébe kapaszkodva elindult felfelé. Elgyn felüvöltött, rúgott és vergődött, a padlót csapkodta. Megpróbált kiszabadulni – megpróbált életben maradni.

Érezte, deréktól lefelé egy hatalmas test tapad az övéhez. Hihetetlenül erős karok fonódtak a törzsére.

Mi ez? Mi az úristen ez?

Valami döbbenetesen erős és borotvaéles, hatalmas lándzsához hasonló dolog döfődött a mellkasába. A kalózkapitány érezte, ahogy a penge milliméterről milliméterre beljebb halad a testébe, átfurakszik a bordáin, a tüdején, a szívén, és végül tátongó sebet szakítva kibukkan a hátán. Nem kapott levegőt, a szíve sem működött már; a világ semmivé vált körülötte, de még ekkor sem hagyta abba a kétségbeesett küzdelmet.

Mi ez? Mi a franc nyírt ki? És miért?

Még látta a padlón tátongó nyílásból kimászó óriási fekete lényt; még érezte, ahogy a fémes csillogású fogak vérvörös szívébe harapnak...

Azután már semmit sem érzett.