SUMMARY: In their youth, Florentino Ariza and Fermina Daza fall passionately in love. When Fermina eventually chooses to marry a wealthy, well-born doctor, Florentino is devastated, but he is a romantic. As he rises in his business career he whiles away the years in 622 affairs--yet he reserves his heart for Fermina. Her husband dies at last, and Florentino purposefully attends the funeral. Fifty years, nine months, and four days after he first declared his love for Fermina, he will do so again.

"A short but intense novel. Big, believe me." — Joan Josep Isern,

"A little masterpiece." — Giancarlo Montalbini,

"A refined book. One of those books one should add to one's book collection, that one should re-read when looking for emotions in the silent world of writing." — Matteo Chiavarone,

Brandes, a painter living in the Nazi-occupied Paris, will have to make a tough decision: Goering has taken away all his work and asked him to hand him over his Lucas Cranach painting, a family relic. If he does so, he will retrieve them, if he refuses to do it, he will never get them back.

A la fin du XIXe siècle, dans une petite ville des Caraïbes, un jeune télégraphiste pauvre et une ravissante écolière jurent de se marier et de vivre un amour éternel. Durant trois ans, ils ne vivent que l'un pour l'autre, mais Fermina épouse Juvenal Urbino, un jeune et brillant médecin. Alors Florentino, l'amoureux trahi, se mue en séducteur impénitent et s'efforce de se faire un nom et une fortune pour mériter celle qu'il ne cessera d'aimer, en secret, cinquante années durant, jusqu'au jour où l'amour triomphera. L'auteur de Cent Ans de solitude et de Chronique d'une mort annoncée, prix Nobel 1982, donne libre cours dans ce roman à son génie de conteur, à la richesse de son imagination et à l'enchantement baroque de son écriture.

**

El violinista Andreas Hymer arriba a una ciutat assetjada per fer un concert i recuperar l’Amela Jensen. Allí, a més a més, gràcies a l’Ernest Bolsi, que, desafiant les bombes, fa de guia al museu de música buit, trobarà explicacions i respostes que li serviran per acceptar el seu passat i entendre la misteriosa desaparició de la seva mare, la Sophie Kesner. Les històries entrellaçades d’aquests quatre personatges alternen amb les cartes que els visitants del museu escriuen als familiars i amics per posar-los al corrent de la seva situació. Com si es tractés del cor d’una tragèdia, les seves veus plasmen les emocions, la capacitat de supervivència i de lluita, la misèria quotidiana dels qui han d’enfrontar-se a la mort amb l’única arma que els queda: la voluntat de viure.

Un home desesperat i trist després de la mort de la filla intenta entendre el que ha passat en els últims mesos i repassa la seva vida. La novel·la es desplega en capítols curts i dinàmics, i alterna el present amb la infantesa del protagonista (sota la influència d’una mare inestable i una educació rígida i castrant a càrrec dels capellans) i la joventut (l’amor, les drogues, l’alcohol, la iniciació a la vida i al sexe). Magistral i intensa, molt ben construïda, la novel·la explora els matisos i perills de l’amistat, la fragilitat dels nostres mons i de les nostres conviccions, i el preu que paguem per la renúncia als nostres somnis de joventut.

Eduard Márquez va debutar en la literatura catalana amb dos llibres de contes que van rebre l’elogi unànime de la crítica. Es tracta de Zugzwang (1995) i L’eloqüència del franctirador (1998), dos llibres desapareguts que han esdevingut mítics. Amb el rigor quirúrgic que el caracteritza, Eduard Márquez els ha revisat i ha condemnat a l’oblit vint-i-nou contes. Aquest llibre n’és el resultat: una nova ocasió per endinsar-se en un dels mons més personals i fascinants de la literatura catalana recent i per reivindicar la seva faceta d’autor de narrativa breu.

A kisregény cselekményében az Antigoné témája visszhangzik: a macondóiak nem akarják eltemetni az öngyilkos francia orvost, aki hosszú évek óta magányosan élt közöttük, élve eltemetve magát házában. Hogy mi az a képzelt, a tömegpsziché által felduzzasztott vagy netán valódi s valóban megbocsáthatatlan bűn, melyet az orvos egykor elkövetett, azt három ember egymásnak felelgető, egymásba ékelődő, gyakran ugyanazokat az eseményeket más-más megvilágításba helyező monológjaiból tudjuk meg.
S ezekből a mozaikkockákból nemcsak a kifürkészhetetlen jellemű, mohó kutyatekintetű, látszólag minden iránt érzéketlen orvos története áll össze (aki a Száz év magány-ban majd főszerepet játszó Aureliano Buendía ezredes ajánlólevelével érkezett Macondóba), hanem magának Macondónak a története is, amelybe egyszer csak betoppant a banántársaság, s nyomában a söpredék.
Mindent - pénzt, mulatságot, felvirágzást - ez a söpredék hozott a városkába, s aztán mindent el is vitt. Mert "a söpredéket arra tanították, hogy türelmetlen legyen - írja García Márquez -; hogy ne higgyen se a múltban, se a jövőben. Arra tanították, hogy csak a jelenben higgyen, és benne élje ki mohó vágyait."

"A szép Remedios... soha nem tudta meg, amíg e világban élt, hogy megmásíthatatlan sorsa, a lázító nőiesség mindennapos katasztrófát jelent. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket. Nagyon is szembeötlő volt, hogy a durva ing alatt teljesen pucér, és senki sem látta be, hogy nem kacérságból borotválja kopaszra tökéletes fejét, s az sem bűnös kihívás, ha a meleg miatt szemérmetlenül feltárja a combját, vagy ha élvezettel szopogatja az ujjait, miután puszta kézzel a szájába rakta a falatot. Azt viszont egyik családtag sem tudta, amit az idegenek tüstént érzékeltek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák múlva is érződik mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett férfiak, akik a világ minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat, mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük."

Több mint huszonöt éve hogy a Száz év magány első, spanyol nyelvű kiadása megjelent, és a kolumbiai Gabriel García Márquezből hetek alatt világhírű író lett. A képzeletbeli Macondo faluban élő Buendía család száz évének lenyűgöző fordulatokban gazdag, egy eddig sosem látott világot elénk varázsló története a valóság és az álom között, a mesék dimenziójában lebeg és mégis, a Száz év magány egész Latin-Amerika nemcsak leghíresebb de legreprezentatívabb regényévé is vált.
A vágy, a szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk oly gyönyörű sorokat, mint a Száz év magány lapjain. Az örökké visszatérő gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelmeben García Marquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, a ez teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává.

"Csak most volt hozzá bátorságom hogy négyszáznyolcvan oldalon át szerelemről írjak, és csakis szerelemről." - mondta legújabb könyvéről a Nobel-díjas kolumbiai író. A regény hősnője a Karib-tengeri országok nőideáljának tulajdonságait egyesíti magában: szép, temperamentumos, és fütyül a konvenciókra. Két férfi szereti életre-halálra, több mint öt évtizeden át. Az érzelmi konfliktusból kinövő szövevényes, indázó cselekmény mely a múlt század hatvanas éveiben kezdődik, abban a kikötővárosban játszódik mely valaha a spanyol gyarmatbirodalom legnagyobb rabszolgapiaca volt: a meghökkentő és szokatlan végkifejletű szerelmi történetet a mozgalmas trópusi világ fényei ragyogják be.

"Egyik városnak se volt már semmi köze ahhoz, ami bennem élt róluk. Mindegyik, akárcsak az egész mai Európa, döbbenetes változáson esett át: a valóságos emlékeim a memóriám által teremtett kísérleteknek tûntek, a hamis emlékeim pedig olyan meggyõzõek voltak, hogy kiszorították a valóságot. Így aztán képtelen voltam megállapítani, hogy a csalódás és a nosztalgia között hol húzódik a határ. Ez lett a végsõ megoldás. Mert végre megtaláltam azt, ami a legjobban hiányzott ahhoz, hogy be tudjam fejezni a könyvet, és amit csak az évek múlása adhatott meg: az idõ távlatát.
E kalandos útról hazatérve újra átírtam minden novellát, az elejétõl a végéig, nyolc lázas hónap alatt, amikor nem kellett eltûnõdnöm azon, hogy hol ér véget az igazi és hol kezdõdik a képzelt valóság, mert akkor már az a jótékony és hasznos gyanú élt bennem, hogy abból, amit húsz évvel ezelõtt Európában átéltem, talán semmi sem igaz. Ettõl olyan könnyen ment az írás, hogy olykor már úgy éreztem, csakis a mesélés gyönyörûségéért írok, ami talán az az emberi állapot, amely a legközelebb áll a levitációhoz."

Aunque escrito hace tiempo, el presente texto no pierde validez ya que explica con sencillez y claridad, sobre todo a las jóvenes generaciones, la caída del gobierno Allende, sus motivaciones y señalando a los ejecutores directos e indirectos del golpe de estado.

'Muchos años después, frente al pelotón de fusilamiento, el coronel Aureliano Buendía había de recordar aquella tarde remota en que su padre lo llevó a conocer el hielo'. Con estas palabras empieza una novela ya legendaria en los anales de la literatura universal, una de las aventuras literarias más fascinantes de nuestro siglo. Millones de ejemplares de Cien años de Soledad leídos en todas las lenguas y el premio Nobel de Literatura coronando una obra que se había abierto paso 'boca a boca'.La Real Academia Española y la Asociación de Academias de la Lengua Española presentan Cien años de soledad, una edición popular conmemorativa cuyo texto ha revisado el propio Gabriel García Márquez. A pesar del esmero con que el propio escritor corrigió las pruebas de la primera edición (Sudamericana, 1967), se deslizaron en ella indeseadas erratas y expresiones dudosas que editores sucesivos han tratado de resolver con mejor o peor fortuna. Un estudio comparativo detallado de cada caso ha permitido ahora presentar una propuesta razonada al propio autor, que ha querido revisar las pruebas de imprenta completas, enriqueciendo así esta edición con su trabajo de depuración y fijación del texto.

Esta novela se basa en un hecho histórico acontecido en la tierra natal del autor. Sin embargo, en García Márquez la dialéctica entre realidad y mito es tan fecunda que eleva el hecho a categoría de metáfora universal sobre la condición humana. Cuando empieza el relato, Santiago Nasar ya está muerto, pues sabe que los hermanos Vicario lo van a matar –de hecho ya lo han matado– para vengar el honor ultrajado de su hermana Ángela, pero la novela concluye en el momento en que Santiago Nasar muere… Fascinante análisis de la fatalidad y el tiempo cíclico, en esta obra la realidad se metamorfosea en rito, el amor desemboca en tragedia, y los hombres y mujeres se sitúan en las fronteras de la leyenda.