Köszönetnyilvánítás

Az évek so­rán töb­bek­től kap­tam se­gít­sé­get és bá­to­rí­tást, mint ahány ne­vet itt fel tu­dok so­rol­ni, és ezért min­den­ki­nek há­lás va­gyok. Ha nem lá­tod itt a ne­ved, pe­dig lát­nod kel­le­ne, el­né­zést ké­rek.

Elő­ször és leg­in­kább a fe­le­sé­gem­nek, He­at­her­nek kell kö­szö­ne­tét mon­da­nom, aki iga­zán jó első ol­va­só. Lát­ja, ha va­la­mi nem mű­kö­dik, és nem fél ad­dig rug­dos­ni a seg­ge­met, amíg én is be nem lá­tom. Min­den író­nak ki­jár­na ez a sze­ren­cse.

2011-ben részt vet­tem a Taos Tool­box írói mű­he­lyé­ben. Az ott szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­im nagy ha­tás­sal vol­tak min­den­re, amit az­óta ír­tam, és fenn­tar­tás nél­kül aján­lom min­den író­pa­lán­tá­nak. Na­gyon há­lás va­gyok a töb­bi részt­ve­vő­nek az első pár fe­je­zet­tel kap­cso­la­tos éles­lá­tó és őszin­te ész­re­vé­te­le­i­kért. Jim Strick­land, Fi­o­na Lehn és Ca­ro­le Ann Mo­le­ti ké­sőbb a tel­jes ver­zi­ót is vé­le­mé­nyez­te. A mű­hely ve­ze­tői, Wal­ter Jon Wil­li­ams és Nan­cy Kress re­mek ta­ná­rok és nagy­lel­kű em­be­rek. Kö­szö­nöm ne­kik.

Az írók – in­ter­ne­tes és fi­zi­kai – kö­zös­sé­ge szo­ros és se­gí­tő­kész. Már nem is em­lék­szem, hány­szor kap­tam hosszas és rész­le­tes kri­ti­kát olyan em­be­rek­től, akik­kel so­sem ta­lál­koz­tam, és va­ló­szí­nű­leg soha nem is fo­gok. Az olyan in­ter­ne­tes for­rá­sok, mint az ab­so­lu­tew­ri­te.com és az sff.on­li­new­ri­ting­work­shop.com szin­tén nagy se­gít­sé­gem­re vol­tak. Jim Mac­Do­nald „írni ta­nul­ni Jim bá­csi­val” nevű to­pik­ját az ab­so­lu­tew­ri­te.com-on kü­lö­nö­sen aján­lom. Sok pro­fi író is van, akik blo­gok­ban, in­ter­júk­ban és egyéb mó­do­kon lát­ják el ta­ná­csok­kal a kez­dő író­kat ar­ról, ho­gyan ne lő­jék lá­bon ma­gu­kat olyan csú­nyán és olyan gyak­ran, ahogy egyéb­ként haj­la­mo­sak len­né­nek.

Cim­bo­rám, Ja­son Barn­hill al­ez­re­des min­den egyes pub­li­ká­lat­lan kéz­ira­to­mat el­ol­vas­ta az utób­bi évek­ben. Ak­kor is ud­va­ri­as és tá­mo­ga­tó volt, ami­kor pró­bál­tam el­jut­ni a lé­lek­nyo­mo­rí­tó­an bor­zal­mas szint­ről az egy­sze­rű­en csak na­gyon rossz­ra. Kösz, ha­ver – leg­kö­ze­lebb én ál­lom a va­cso­rát.

Brett Me­yer és Ste­ven Wright el­ol­vas­ta és vé­le­mé­nyez­te a kéz­irat egy ko­rai ver­zi­ó­ját. Kösz, srá­cok!

Az ügy­nö­köm, Ca­it­lin Blas­dell egy­szer­re el­ké­pesz­tő­en ha­tá­sos pro­fi és ren­dít­he­tet­le­nül kel­le­mes és bá­jos em­ber. Évek­kel az­előtt, hogy az ügy­fe­le let­tem vol­na, kap­tam tőle egy na­gyon ked­ves ez-nem-lesz-jó-de-küld­je-el-a-kö­vet­ke­zőt-is jegy­ze­tet, amely ak­ko­ri­ban őrü­le­te­sen bá­to­rí­tó­an ha­tott, és a mai na­pig nagy­ra ér­té­ke­lem. Le­csi­szol­ta en­nek a kéz­irat­nak a dur­va éle­it, és több mó­don is meg­men­tett sa­ját ma­gam­tól. Sze­ren­csés va­gyok, hogy is­mer­he­tem őt. Kösz, Ca­it­lin!

És vé­gül, de ha­tá­ro­zot­tan nem utol­só­sor­ban, kez­dő író­ként gyak­ran ál­mo­doz­tam róla, hogy mi­lyen él­mény len­ne egy pro­fi ki­adás. A vá­lasz: fan­tasz­ti­kus. Szer­kesz­tőm, Ju­li­an Pa­via és a Crown­nál dol­go­zó mun­ka­tár­sai, akik­kel kap­cso­lat­ba ke­rül­tem, min­den egyes al­ka­lom­mal le­nyű­göz­tek va­la­mi­vel. Kösz, srá­cok – nagy ki­vált­ság és nagy él­mény volt.