10. fejezet
Asuras

I.

Jó há­rom ki­lo­mé­ter­re nyu­gat­ra a 78-as or­szág­út be­le­ol­vadt egy négy­sá­vos sztrá­dá­ba, amely egy vá­ros­ba ve­ze­tett – vagy leg­alább­is olyas­mi­be. Lé­nye­gé­ben csak pár üz­let­sor állt Ste­ve és a to­váb­bi üres utak kö­zött. Egy táb­la je­lez­te, hogy 45 km/óra a ma­xi­má­lis meg­en­ge­dett se­bes­ség. Ste­ve le­pil­lan­tott, és lát­ta, hogy ép­pen 80-nal re­peszt, és a ro­zo­ga taxi úgy ráz­kó­dott, akár az ágy egy ol­csó mo­tel­ben. Az első pi­ros lám­pá­nál kis­sé hir­te­len meg­állt.

Vér van a szél­vé­dőn. Hogy ke­rült oda? Rá­fröcs­köl­te az ab­lak­tör­lő fo­lya­dé­kot, re­mél­ve, hogy le­vi­szi a ku­tya­vér nagy­ját. Nem vit­te le, csak ki­csit szét­ma­sza­tol­ta. Ste­ve meg­szé­dült.

Há­tul Naga fel­emel­te a fe­jét, és pis­log­va kö­rül­né­zett.

– Job­ban vagy? – ta­lán a má­so­dik vég­bél­kúp mű­kö­dik. – Ne na­gyon mo­zogj. Ki­ju­tot­tunk. Nincs több ku­tya!

Naga kis­sé meg­len­dí­tet­te a far­kát, az­tán hát­ra­ha­jolt a hát­só­já­hoz, és meg­szag­lász­ta a kö­té­se­ket.

– Hát igen – só­haj­tott fel Ste­ve. – Ez már csak így van. – Hova a pi­csá­ba vi­szel egy se­be­sült orosz­lánt? Az ál­lat­kert­be?

Egy ha­tal­mas fe­ke­te To­yo­ta állt meg mel­let­te. Ste­ve oda­né­zett, és a sár­vé­dők­kel ta­lál­ta szem­be ma­gát. A ko­csi maga olyan ma­ga­san volt, hogy szin­te lét­ra kell­he­tett a ki- és be­szál­lás­hoz. Ez már óri­ás ke­re­kű­nek szá­mít? Mi a de­fi­ní­ci­ós ha­tár? – tű­nő­dött Ste­ve. Mek­ko­rá­nak kell len­nie, hogy óri­ás ke­re­kű­nek szá­mít­son? Csak adott cen­ti­mé­ter­rel kell ma­ga­sab­ban len­ni a gyá­ri ál­la­pot­nál, vagy a ke­re­kek­nek is…

Meg­szó­lalt a ko­csi du­dá­ja. Ste­ve fel­né­zett. Vagy egy mé­ter­rel fel­jebb a To­yo­ta uta­sa jel­zett Ste­ve-nek, hogy te­ker­je le az ab­la­kot. Ste­ve le­te­ker­te.

– Igen?

Egy hát­ra­csa­pott base­ball­sap­kát vi­se­lő, ti­zen­nyolc-húsz kö­rü­li kö­lyök szó­lí­tot­ta meg az uta­sü­lés­ről.

– Hé, öreg. Kábé fél da­rab ku­tya lóg a hát­só lök­há­rí­tód­ról.

– Tény­leg?

– Ja. El­ütöt­ted? Már­mint szán­dé­ko­san?

– Nem. Budd­ha arra ta­nít, hogy min­den éle­tet tisz­tel­jünk. – Az­tán ma­gá­ban mo­rog­va hoz­zá­tet­te. – Bár asszem, egy­pá­rat agyon­lőt­tem.

– Meg az aj­tód is kur­vá­ra vé­res ám. Va­la­mi bal­ese­tet szen­ved­tél, vagy mi?

– Nem. Ku­tya­harc­ba ke­ve­red­tem. – Eszé­be ju­tott va­la­mi. – Hé, van er­re­fe­lé egy ál­lat­or­vos?

A kö­lyök úgy né­zett rá, mint va­la­mi őrült­re.

– Öreg, nincs olyan ál­lat­or­vos, aki se­gít­het­ne azon a dö­gön. Fél­be van vág­va, basz­ki!

– Nem an­nak kell. Ha­nem a má­sik­nak.

– Mi­lyen má­sik­nak?

Ste­ve a hát­só ülé­sé­re mu­ta­tott. A kö­lyök ki­ha­jolt az ab­la­kon, és le­né­zett.

– Húú! – az­tán a so­főr­höz for­dult. – Hé, Frank, a csá­vó­nak egy ki­ba­szott orosz­lán van a ta­xi­já­ban.

A so­főr elő­re­ha­jolt.

– Mi­vaaaaa­an? Dőlj hát­ra, így nem…

Ta­lán ki­csit ke­vés­bé kéne fel­hív­nod ma­gad­ra a fi­gyel­met, szö­ke­vény­kém.

– Az­ta­kur­va! – fa­kadt ki a so­főr. – Én is­me­rem ma­gát. Maga az a csá­vó a Fox News­ból!

– De­hogy! – ráz­ta a fe­jét Ste­ve. – Nem én va­gyok! De so­kan össze­ke­ver­nek vele! Ha-ha!

Ez a kur­va lám­pa már sose lesz zöld? Fel­me­rült ben­ne, hogy át­szá­guld a pi­ro­son, csak hogy mi­előbb meg­sza­ba­dul­jon a köly­kök­től. Nem. Rossz öt­let. In­kább fel­húz­ta az ab­la­kot, ami egyéb­ként is se­gí­tett, mert elég­gé áradt be raj­ta a ku­tya­nyál­szag, az­tán úgy csi­nált, mint aki a pár száz mé­ter­rel odébb lévő üz­let­sor táb­lá­ját ta­nul­má­nyoz­za. Hu­nyor­gott. Lá­tott egy Bi-Lót, egy Wal­mar­tot, va­la­mi Mon­si­eur Ta­có­nak ne­ve­zett ét­ter­met – Mi a fa­szom? – és egy Fe­ke­te Ös­vény nevű ál­lat­kór­há­zat.

Ste­ve el­gon­dol­ko­dott. Úgy 50-50 az esé­lye, hogy az óri­ás ke­re­kű srá­cok ki­hív­ják a zsa­ru­kat. Gyor­san el kel­lett tűn­nie az út­ról. Na­gá­nak vi­szont se­gít­ség­re van szük­sé­ge. Az orosz­lán az át­ázott, csö­pö­gő kö­té­se­it pisz­kál­ta. A vég­bél­kúp se­gí­tett, de nem tart örök­ké.

A lám­pa zöld­re vál­tott.

– Pi­csá­ba vele – mond­ta. – Egy iga­zi budd­his­ta nem vi­sel­ked­het mo­rá­lis és in­tel­lek­tu­á­lis gyá­va­ként. – Meg­vár­ta, hogy a köly­kök el­in­dul­ja­nak, az­tán be­so­rolt mö­gé­jük. Fél ut­cá­val ké­sőbb le­for­dult bal­ra az üz­let­sor felé, de elég rosszul vet­te a ka­nyart. A ta­xi­ba, egy négy­hen­ge­res Chryl­ser Vo­ya­ger­be ke­ve­sebb erő szo­rult, mint a víz­ve­ze­ték-sze­re­lős ko­csi­já­ba. Ste­ve té­ve­sen mér­te fel a tá­vol­sá­got egy kö­zel­gő BMW-ig, mire an­nak so­főr­je hir­te­len fé­ke­zés­re kény­sze­rült. A nő és Ste­ve köl­csö­nö­sen kö­zép­ső uj­jal üd­vö­zöl­ték egy­mást. Naga fel­emel­te a fe­jét, és el­böm­böl­te ma­gát. Ez elég­gé meg­ijesz­tet­te Ste­ve-et, hogy rá­hajt­son a jár­dá­ra, sú­rol­jon egy sö­vényt, és majd­nem ol­dal­ba kap­jon egy Mc­Do­nald’sból tá­vo­zó, ker­té­szek­kel teli ko­csit. – Áááhhh!

Naga is­mét böm­bölt egyet.

– Kuss le­gyen! Ve­ze­tek!

Naga szem­re­há­nyó pil­lan­tást ve­tett rá a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ből. Ste­ve sé­ta­tem­pó­ra las­sí­tott, és a par­ko­ló ma­ra­dé­kán óva­to­san gu­rult vé­gig, mind­két irány­ba szét­néz­ve a ke­resz­te­ző­dé­sek­nél, majd vé­gül meg­állt az ál­lat­or­vos előtt. Egy fel­irat arra biz­tat­ta, hogy ve­gyél a ci­cád­nak egy bol­ha­ir­tót!

– Várj itt – mond­ta Ste­ve Na­gá­nak. – Mind­járt vissza­jö­vök. – Be­tet­te a pisz­tolyt hát­ra, a me­le­gí­tő­jé­be, és rá­húz­ta a kon­cert­pó­ló­ját. Ahogy meg­ke­rül­te a ta­xit, lát­ta, hogy tény­leg egy fél ku­tya lóg a lök­há­rí­tó­já­ról. Túl vé­res volt, hogy biz­to­san meg tud­ja ál­la­pí­ta­ni, de az a cso­ko­lá­dé­szí­nű lab­ra­dor le­he­tett az, ame­lyik az ab­la­ká­ba ka­pasz­ko­dott. Be­szo­rul­ha­tott a ki­pu­fo­gó alá. Ho­má­lyo­san rém­lett neki pár zök­ke­nő, ami­kor ki­haj­tott Gar­ri­son Oaks­ból.

Mi­vel sej­tet­te, hogy az ál­lat­or­vos nem örül­ne a lát­vány­nak, meg­pró­bál­ta le­szed­ni a ko­csi­ról a hul­lát, de egy­részt iga­zán, mé­lyen un­do­rí­tó­nak ta­lál­ta, más­részt meg ala­po­san be­ra­gadt. Ami­kor epe in­dult fel a tor­kán, fel­ad­ta, be­le­tö­röl­te a ke­zét a me­le­gí­tő­jé­be, és az iro­dá­hoz bi­ce­gett.

A csem­pe­pad­lós vá­ra­ko­zó macs­ka­ka­já­tól bűz­lött. Egy pe­dáns ki­né­ze­tű, cso­kor­nyak­ken­dős fér­fi egy york­shire ter­ri­ert tar­tott rö­vid pó­rá­zon, vele szem­ben pe­dig egy kö­zép­ko­rú hip­pi nő ült egy macs­ka­ket­rec­cel az ölé­ben.

Ste­ve szá­radt vér­től kér­ges kéz­zel dőlt rá a re­cep­ci­ós­nő asz­ta­lá­ra.

– Szük­sé­gem van az egyik or­vos­ra – je­len­tet­te be zi­hál­va. – Még­hoz­zá sür­gő­sen.

Az apró és ma­ku­lát­lan yor­kie meg­ugat­ta.

– Ezt ki kell töl­te­nie – adott át neki egy pa­pírt a re­cep­ci­ós, és óva­to­san vé­gig­mér­te. – És at­tól tar­tok, ők ket­ten ön előtt ér­kez­tek. Fog­lalt idő­pon­tot?

Ste­ve épp­hogy nem hisz­té­ri­ku­san né­zett fel.

– Vész­hely­zet­ről van szó. Van hord­ágyuk? Nagy hord­ágyuk?

– Vész­hely­zet?

– Óóó, igen. – Va­dul bó­lo­ga­tott. – Nagy vész­hely­zet.

– Sem­mi baj – szó­lalt meg a macs­ka­ket­re­ces nő. – Én rá­érek.

A yor­kie-s fic­kó szi­go­rú­an né­zett rá.

– Ad­jon egy per­cet – vet­te fel a te­le­font a re­cep­ci­ós. – Hé, Jer. Itt egy ven­dég va­la­mi­lyen vész­hely­zet­tel. Légy­szi fogd Al­lie-t, és hoz­za­tok egy nagy hord­ágyat, oké? Kö­szi.

– Nem – mond­ta Ste­ve őszin­tén. – Én kö­szö­nöm. Tény­leg. – Majd­nem hoz­zá­tet­te, hogy „és saj­ná­lom”, de az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát. Et­től füg­get­le­nül tény­leg saj­nál­ta. Nagy va­ló­szí­nű­ség­gel most min­den­ki­nek el­kúr­ta a dél­után­ját eb­ben a szo­bá­ban.

Fel­buk­kant két fi­a­tal asszisz­tens­nő zöld or­vo­si ru­há­ban, egyi­kük egy jó­ko­ra hord­ágyat ci­pelt.

– Hol van? A ku­tyá­já­ról van szó, ugye?

– Hát… a ko­csi­ban. Erre.

Kö­vet­ték a par­ko­ló­ba, ahol Ste­ve lát­ta, hogy a köly­kök vissza­jöt­tek az óri­ás ke­re­kű­jük­kel. A Wal­mart előtt he­nyél­tek, ko­csi­juk hal­kan, de azért hall­ha­tó­an mo­raj­lott. Ste­ve fel­nyö­gött.

– Mi a baj? – kér­dez­te a ma­ga­sabb ál­lat­or­vos.

– Sem­mi. Csak fáj a lá­bam. – Tény­leg fájt. – Itt van. – Ki­nyi­tot­ta a fur­gon ol­dal­aj­ta­ját, és vissza­lé­pett a két nő mögé. Naga bi­zony­ta­la­nul, de ér­dek­lőd­ve né­zett fel.

– Az­ta­kur­va! – tört ki az ala­cso­nyabb or­vos­ból. – Ez egy orosz­lán?

– Ha-ha! Min­den­ki így re­a­gál rá. De iga­zá­ból egy lab­ra­do­od­le, csak úgy bo­rot­vál­tuk meg, hogy orosz­lán­nak tűn­jön. Vic­ces, mi?

Az or­vo­sok Na­gát bá­mul­ták. Ste­ve le­ve­gőt sem vett. A ma­ga­sabb azt mond­ta:

– Mi – mu­ta­tott az ala­cso­nyabb­ra – ál­lat­or­vos­nak ta­nu­lunk. Érti, ugye?

– Ja – bó­lin­tott a má­sik asszisz­tens. – Szó­val egy ló­szart. – Mind­ket­ten meg­for­dul­tak, és Ste­ve-re néz­tek. – Azt hi­szi, hü­lyék va… Ó.

Ste­ve most már a ke­zé­ben tar­tot­ta a pisz­tolyt, bár nem cél­zott vele se­ho­vá.

– Meg­mon­dom, mit fo­gunk csi­nál­ni. Ma­guk tart­ják a hord­ágyat, én meg rá­eme­lem őt. Sen­kit sem fog bán­ta­ni, ahogy én sem. Sok vért vesz­tett. Be­visszük őt az or­vos­hoz, az­tán ma­guk ket­ten el­me­het­nek.

Az asszisz­ten­sek emész­tet­ték a dol­got.

– Ko­mo­lyan mon­dom. Min­den rend­ben lesz. Csak szük­sé­gem van a se­gít­sé­gük­re, ez min­den. Se­gí­te­né­nek? Ké­rem. – Gye­rünk, gye­rünk…

A két nő vé­gig­gon­dol­ta.

– Ki­zárt do­log – mond­ta vé­gül az ala­cso­nyabb, és a tár­sá­ra né­zett meg­erő­sí­té­sért. Az Na­gát für­kész­te.

– Ko­mo­lyan ide­ve­ze­tett egy orosz­lán­nal a ta­xi­já­ban?

– Va­la­hogy úgy, ja.

– Hon­nan tud­ja, hogy nem fog meg­ha­rap­ni min­ket?

– Egy­sze­rű­en csak tu­dom. Néz­ze, elég rossz ál­la­pot­ban van. Utá­lom, hogy ezt kell ten­nem, de…

A ma­gas asszisz­tens most már őt für­kész­te. Ste­ve vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel várt. Az­tán a nő így szólt:

– Mi len­ne, ha mi vin­nénk az orosz­lánt, maga pe­dig fog­ná a fe­jét?

– Nagy­sze­rű! Most be­szál­lok a ta­xi­ba.

– Oké, mis­ter – mond­ta az ala­csony asszisz­tens, de nem hang­zott va­la­mi őszin­té­nek.

– Ha fut­ni pró­bál, el­lö­vöm a tér­dét – ló­bál­ta meg Ste­ve az üres pisz­tolyt. – Nem vic­ce­lek. Mes­ter­lö­vész va­gyok. Van egy ezüst­ér­mem a ‘92-es olim­pi­á­ról. Nem fog be­le­hal­ni, de éle­te vé­gé­ig fáj­ni fog a lába.

Most, hogy ke­resz­tül­húz­ták a szá­mí­tá­sa­it, a nő meg­vil­lan­tot­ta ha­mis mo­so­lyát.

– Nem is ál­mod­nék ilyes­mi­ről.

Ste­ve be­lé­pett a ta­xi­ba.

– Most el­te­szem a fegy­vert. – Vissza­dug­ta a nad­rág­já­ba. – Tes­sék. Ha nem pró­bál­nak el­fut­ni, nem is lát­ják töb­bet.

– Jó tud­ni – je­gyez­te meg a ma­ga­sab­bik.

– Oké, ké­szül­je­nek a hord­ággyal.

A két asszisz­tens az orosz­lán­ra, majd egy­más­ra né­zett.

– Oké – mond­ta a ma­ga­sab­bik. – Rend­ben. – Ste­ve-et bá­mul­ta. – Meg­fog­ja a fe­jét, ugye?

– Meg­fo­gom a fe­jét.

A nő bic­cen­tett a tár­sá­nak, és együtt ho­ri­zon­tá­lis po­zí­ci­ó­ba emel­ték a hord­ágyat.

Ste­ve rá­juk mo­soly­gott.

– Kö­szö­nöm. Tény­leg. Hé, Naga. Hé, nagy­lány. Majd­nem ott va­gyunk, édes. – Meg­pas­kol­ta a sző­rét, és lát­vá­nyo­san el­len­őriz­te a kö­té­se­it. Az asszisz­ten­sek el­ke­re­ke­dett szem­mel fi­gyel­ték.

– Ha­ver, nem hi­szem, hogy jó öt­let…

– Sss! – Ami­lyen gyen­gé­den csak tud­ta, Naga alá csúsz­tat­ta a kar­ját. Az orosz­lán egy ki­csit fel­mor­dult, de nem állt el­len. Ste­ve fel­emel­te az ülés­ről. Na­gyon ne­héz volt. Nem annyi­ra rá­emel­te, mint in­kább egy kont­rol­lált ej­tés­sel elő­ször a taxi pad­ló­já­ra, on­nan pe­dig a hord­ágy­ra tet­te. To­tál be­go­lyóz­hat­tam, hogy ki­hoz­tam öt ab­ból a ház­ból.

A hord­ágyon fek­ve Naga fel­emel­te a fe­jét, és a két asszisz­tens­re hu­nyo­rí­tott. Azok pis­log­va, mo­so­lyog­va és ré­mül­ten néz­tek vissza rá.

– Fog­ja a fe­jét – kér­te a ma­ga­sab­bik, túl­zott gyön­géd­ség­gel be­szél­ve. – Jóóó?

– Ki­csit lép­je­nek hát­ra – mond­ta Ste­ve. – Nem tu­dok…

Ki­csit el­hát­rál­tak a ta­xi­tól.

Ste­ve ki­ug­rott, és fel­nyö­gött a rossz lá­bá­ba ha­sí­tó éles fáj­da­lom­tól. Egyik ke­zét Naga meg­emelt feje alá tet­te, a má­sik­kal pe­dig a po­fá­ját pas­kol­ta. Ki­zárt, hogy meg tud­jam ál­lí­ta­ni, ha meg akar­ná tá­mad­ni az asszisz­ten­se­ket, de ta­lán nyer­he­tek ne­kik egy má­sod­per­cet, hogy el­ugor­ja­nak. Így, együtt to­tyog­tak vé­gig a par­ko­lón, be a vá­ró­te­rem­be.

– Szük­sé­günk van egy szo­bá­ra… most… azon­nal – szó­lalt meg a ma­ga­sab­bik.

A re­cep­ci­ós le­ve­gő­ért kap­kod­va ug­rott fel a szé­ké­ből, még a tol­lat is ki­ej­tet­te a ke­zé­ből.

– Ket­tes… öö… ket­tes szo­ba.

– Utat.

– Ha­ver, az egy orosz­lán – je­gyez­te meg a macs­ka­ket­re­ces hip­pi csaj tár­sal­gá­si hang­nem­ben. Ste­ve rá se he­de­rí­tett. A cso­kor­nyak­ken­dős fic­kó fel­pat­tant, és ki­ron­tott az aj­tón, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a ku­tyá­ja is kö­vet­te.

– Mi fo­lyik… – hal­lat­szott egy nő hang­ja az iro­da vé­gé­ből. – Ó. Ó, egek.

– Maga or­vos?

A nő ki­nyi­tot­ta a szá­ját, az­tán újra be­zár­ta. Ste­ve nem tud­ta hi­báz­tat­ni.

– Sem­mi baj – győz­köd­te. – Naga sen­kit sem fog bán­ta­ni.

A nő át­gon­dol­ta a dol­got.

– Rend­ben. Oké. Dr. Al­sace va­gyok. Mi a… mi baja van?

– Ku­tyák. Össze­akasz­kod­tunk pár ku­tyá­val, és ala­po­san szét­mar­ták a lá­bát. Azt hi­szem, fel­tép­tek egy ar­té­ri­át is. Ka­pott két, öh, vér­át­öm­lesz­tést, de nem tud­tam el­ál­lí­ta­ni a vér­zést.

– Le van szí­jaz­va?

– Nincs. De nem fog­ja bán­ta­ni ma­gát.

– Ezt nem tud­hat­ja. Sem­mit sem csi­ná­lok, amíg nincs le­szí­jaz­va.

– Jó. Rend­ben. Hoz­zon, amit akar. Majd én rá­te­szem. – Száj­ko­sár­ra vagy szí­jak­ra gon­dolt.

– Fegy­ver van nála – je­gyez­te meg az ala­csony asszisz­tens.

– Én most me­gyek – szó­lalt meg a macs­ka­ket­re­ces nő.

– Bocs – né­zett rá Ste­ve. – De azt nem en­ged­he­tem. És tény­leg van ná­lam fegy­ver. Es­kü­szöm, hogy sen­kit sem aka­rok bán­ta­ni, de se­gít­ség­re van szük­sé­gem. – Lel­ki sze­mei előtt lát­ta az örök sö­tét­ség­be zárt Jac­ket. Arca Ce­lia po­fon­já­tól saj­gott. Kér­lel­ve né­zett az or­vos­ra.

Dr. Al­sace csü­csö­rí­tett aj­kak­kal gon­dol­ko­dott.

– Na jó – mond­ta vé­gül. – Két fel­té­te­lem van. Elő­ször is min­den­kit el­en­ged. Má­sod­szor, maga adja be az in­jek­ci­ót a se­be­sült orosz­lán­nak.

Ste­ve annyi­ra há­lás volt, hogy meg sem tu­dott szó­lal­ni. Bó­lin­tott. Az or­vos min­den­kit ki­hes­se­ge­tett a ke­zé­vel. A macs­ka­ket­re­ces nő ki­vi­har­zott. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a re­cep­ci­ós is kö­vet­te a pél­dá­ját. Az or­vos az asszisz­ten­sek­hez for­dult.

– Ti is.

– Én ma­ra­dok – bic­cen­tett a ma­ga­sab­bik.

– Jer­ri, nem kell…

– Ma­ra­dok. A vi­lá­gért sem hagy­nám ki.

Min­den­ki a má­sik asszisz­tens­re né­zett.

– Jó szó­ra­ko­zást – bú­csú­szott az, az­tán Ste­ve ke­zé­be adta a hord­ágy vé­gét, és el­hú­zott.

– Rend­ben. – Az or­vos szem­ügy­re vet­te a pá­ci­en­sét. – Vi­gyük be a ket­tes szo­bá­ba. Még nincs tel­je­sen ki­fej­lőd­ve. Tud­ja, hány éves?

Ste­ve meg­ráz­ta a fe­jét.

– A sú­lya?

– Meg­emel­tem, de ez nagy­já­ból min­den, ami­re ké­pes vol­tam. Ta­lán száz kiló?

– Lesz az száz­tíz is. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. – Fel­emel­te? Egye­dül?

– Egy ki­csit ő is se­gí­tett. – Még min­dig a hord­ággyal a ke­zé­ben Ste­ve ki­csit meg­roggyan­tot­ta a vál­lát, a po­zí­ci­ót mí­mel­ve. – Tűz­ol­tós ci­pe­lés.

– Aha. Szó­val… maga va­la­mi ido­már, vagy… – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Nem szá­mít. Majd ké­sőbb. – A vizs­gá­ló­ban le­tet­ték a hord­ágyat az asz­tal­ra. – Jer­ri, menj fel a Merck hol­nap­já­ra, és nézz utá­na, mek­ko­ra adag kell egy száz­tíz ki­lós orosz­lán­nak.

– Ke­ta­min és xy­la­zi­ne?

Az or­vos a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Ha­csak nincs jobb öt­le­ted. Ne­kem ez az első orosz­lá­nom.

– Ta­valy nyá­ron is azt hasz­nál­tuk. Raj­ta va­gyok.

– Kell egy en­dot­ra­che­á­lis tu­bus is. A leg­na­gyobb, amit ta­lálsz.

Naga hát­só lá­bai le­lóg­tak az asz­tal vé­gé­ről. Fel­emel­te a fe­jét, kö­rül­né­zett, és fel­mor­dult. Az or­vos ki­csit hát­rébb ug­rott.

– Sem­mi baj – pas­kol­ta meg Ste­ve Naga nya­kát. – Nincs mi­től fél­ni.

A asszisz­tens – Jer­ri – pár perc múl­va vissza­tért egy nagy fecs­ken­dő­vel és egy mű­anyag csö­vek­kel teli sza­tyor­ral. Oda­ad­ta az or­vos­nak. Dr. Al­sace meg­néz­te a fecs­ken­dő fo­lya­dék­szint­jét.

– Ez min­den?

– Ki­csit ke­vés a ke­ta­mi­nunk.

Az or­vos fel­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Csak egy ki­csit.

– Na jó. Elég­nek kell len­nie. – Az orosz­lán­ra né­zett, el­fin­to­ro­dott, és át­ad­ta a fecs­ken­dőt Ste­ve-nek. – Adott már be va­la­ha in­jek­ci­ót?

– Nem.

– Nem nagy ör­dön­gös­ség. Ezt az izom­ba kell adni. Gyor­san be­le­szúr­ja, az­tán las­san be­le­fecs­ken­de­zi az anya­got. Ke­res­sen egy he­lyet a hát­só lá­bán, messze a seb­től. – Az­zal el­hát­rált az aj­tó­hoz. – Jer­ri… állj mö­gém.

Ste­ve Naga hát­só­já­ra né­zett, és ke­re­sett egy na­gyobb izom­szö­ve­tet. Pró­bál­gat­ta a dö­fés moz­du­la­tát.

– Va­la­hogy így?

Az or­vos bó­lin­tott.

– Mint­ha egy na­ran­csot szúr­na meg – se­géd­ke­zett Jer­ri a fo­lyo­só­ról.

– Ér­tem. – Ste­ve ki­en­ged­te a le­ve­gőt, és össz­pon­to­sí­tott. – Na, lás­suk. – Be­le­döf­te a fecs­ken­dőt Naga csí­pő­jé­be. Az orosz­lán fel­emel­te a fe­jét, és el­vi­cso­ro­dott. És böm­bölt.

Ste­ve hát­ra­ug­rott. A fecs­ken­dő Naga csí­pő­jé­ben fi­cán­kolt. Ste­ve úgy emel­te fel az uj­ját, mint­ha egy ren­det­len gye­re­ket fe­gyel­mez­ne.

– Rossz cica! Vi­sel­kedj ren­de­sen!

Naga vi­csor­gá­sa las­san el­tűnt. Ste­ve tett felé egy lé­pést, az­tán még egyet.

– Et­től job­ban ér­zed majd ma­gad. – Meg­fog­ta a fecs­ken­dőt.

Naga össze­rán­dult az érin­té­sé­re. Egy vad vo­ní­tás­sal, amely majd­nem be­in­dí­tot­ta Ste­ve bél­moz­gá­sát, vé­gig­ha­sí­tott jobb man­csá­val a fér­fi mell­ka­sán. Kar­mai mély ba­ráz­dá­kat vág­tak a hús­ba. Ste­ve üvölt­ve ug­rott hát­ra. Naga le­ve­tet­te ma­gát az asz­tal­ról, és man­csá­val a fér­fi vál­lán lan­dolt, majd be­le­ha­ra­pott a bal kar­já­ba. Va­la­ki a fo­lyo­són fel­si­kol­tott.

Ste­ve fur­csa­mód fé­le­lem nél­kül, min­den ere­jét be­le­ad­va ta­szí­tot­ta le Na­gát a mell­ka­sá­ról, és az orosz­lán­nal együtt ment egy jó da­rab bőr is a vál­lá­ról meg a há­tá­ról. Naga a fal­ról pat­tant vissza.

Egy olyan ösz­tön­nek en­ge­del­mes­ked­ve, ame­lyet nem is iga­zán ér­tett, Ste­ve ké­pen tö­röl­te az orosz­lánt. Naga nem ha­rap­ta vagy kar­mol­ta meg, mert va­ló­szí­nű­leg túl­sá­go­san le­döb­bent, vi­szont megint el­böm­böl­te ma­gát.

Ste­ve vissza­or­dí­tott rá:

– Gye­rünk!. Meg akarsz dög­le­ni? Még min­dig vér­zel, te segg­fej! Ha­rap­dálj csak, ha akarsz, az­tán tő­lem el­vérez­hetsz oda­kint a par­ko­ló­ban! Azt hi­szed, va­la­ki el­von­szol­ja majd a seg­ge­det az ál­lat­kert­be? Azt hi­szed? – Vére a pad­ló­ra csö­pö­gött, és össze­ke­ve­re­dett Na­gá­é­val. Egy­más­ra bá­mul­tak. – Na, gye­rünk!

Kis idő múl­va Naga vissza­hát­rált a fal­hoz. Vé­gül ab­ba­hagy­ta a vi­csor­gást is.

– Aha. Mind­járt gon­dol­tam. – Ste­ve fel­kap­ta a fecs­ken­dőt a pad­ló­ról.

Meg­szó­lalt mö­göt­te az or­vos:

– Nem hi­szem, hogy jó öt­let…

– Per­sze, per­sze. – Oda­lé­pett Na­gá­hoz. Az orosz­lán is­mét rá­vi­csor­gott, hosszú fo­gai fe­hé­ren vi­rí­tot­tak az egész­sé­ges, ró­zsa­szín íny­ben. Le­fo­ga­dom, hogy most már elég jó a ka­pil­lá­ris új­ra­töl­té­si ide­je. Nem fog­lal­ko­zott a vi­csor­gás­sal, csak el­húz­ta Naga sér­tet­len csí­pő­jét a fal­tól, és be­le­döf­te a fecs­ken­dőt. Az orosz­lán is­mét el­böm­böl­te ma­gát, mély basszu­sá­ba be­le­re­meg­tek az ab­la­kok.

– Fogd. Be. A po­fád!

– Las­san – irá­nyí­tot­ta dr. Al­sace. A hang­ja tom­pá­nak tűnt. Ste­ve hát­ra­né­zett. Majd­nem tel­je­sen be­csuk­ta az aj­tót, és csak egy kis ré­sen ku­kucs­kált be, a fe­jét is alig le­he­tett lát­ni.

Be­nyom­ta a pum­pát, egyik gyöt­rel­mes mil­li­mé­ter­ről a má­sik­ra. Pár má­sod­perc múl­va a fecs­ken­dő ki­ürült. Ste­ve ki­húz­ta, és fél­re­dob­ta.

Naga za­va­ro­dot­tan né­zett rá.

– Tes­sék – mond­ta Ste­ve szar­kasz­ti­ku­san. – Most már jobb?

Naga még néz­te őt egy da­ra­big, az­tán össze­ros­kadt, és a fe­jét a pad­ló­ra fek­tet­te. Ste­ve maga is meg­gör­nyed­ve dőlt a fal­nak. Ned­ves­nek érez­te a la­poc­ká­it. Ki­egye­ne­se­dett, és meg­for­dult. Nagy vér­folt ék­te­len­ke­dett a fa­lon, ahol ne­ki­dőlt. Az or­vos­ra né­zett.

– Van seb­ta­pa­szuk?

– Jer­ri, hozz gézt és köt­szert.

Naga fé­lig ön­tu­dat­la­nul he­vert a pad­lón.

– Sze­rin­tem, most már hoz­zá­lát­hat – je­gyez­te meg Ste­ve.

– Még nem. Majd úgy tíz perc múl­va.

– Á. Ér­tem. Na­gyon vér­zek? – Oda­lé­pett a nő­höz, és meg­mu­tat­ta neki a há­tát. Az meg­vizs­gál­ta.

– Elég csú­nya sé­rü­lés, de úgy lá­tom, csak fe­lü­le­ti. Azért va­ló­szí­nű­leg meg­ma­rad majd a he­lye. Össze kell varr­ni.

– Az nem lesz prob­lé­ma. Gon­do­lom, nem­so­ká­ra jön­nek, hogy le­tar­tóz­tas­sa­nak.

– Két­ség­kí­vül. Ez volt a leg­os­to­bább do­log, amit va­la­ha lát­tam. – El­hall­ga­tott. – Nem mon­dom, hogy nem volt bá­tor, de na­gyon-na­gyon os­to­ba is volt. A ma­gáé az orosz­lán?

– Nem iga­zán. Fog­juk rá. Csak pár órá­ja ta­lál­koz­tunk.

Az or­vos fel­von­ta a szem­öl­dö­két.

Ste­ve vál­lat vont.

– Elég hú­zós pár órán va­gyunk túl.

Az or­vos Na­gá­ra né­zett.

– Elég csú­nyán vér­zik. Va­ló­szí­nű­leg nem húz­ta vol­na sok­kal to­vább.

Ste­ve rá­né­zett.

– De lát­tam már rosszab­bat is. A kö­tés élet­ben tart­ja, amíg el nem al­szik. Elég biz­tos va­gyok ben­ne, hogy idő­ben össze tud­juk varr­ni. – Hig­gad­tan né­zett Ste­ve-re. – Ha meg akar­ta men­te­ni az éle­tét, va­ló­szí­nű­leg meg­tet­te.

Ste­ve át­gon­dol­ta ma­gá­ban ezt a meg­jegy­zést, íz­lel­get­te. El­mo­so­lyo­dott.

– Tény­leg?

– Tény­leg. De na­gyon nagy os­to­ba­ság volt.

Ste­ve fel­só­haj­tott. Jól­esett vol­na neki egy cigi.

– Budd­ha arra ta­nít, hogy min­den éle­tet tisz­tel­jünk.

– Á. Szó­val maga budd­his­ta?

– Nem, egy segg­fej va­gyok. De pró­bál­ko­zom.

II.

Tíz perc­cel ké­sőbb Naga is­mét az asz­ta­lon fe­küdt. A hord­ágyat a pad­ló­ra tet­ték, és Ste­ve emel­te rá az orosz­lánt, ami­kor az még fé­lig-med­dig ma­gá­nál volt. Naga ak­kor ki­dug­ta a nyel­vét, hogy le­nyal­dos­sa a vért a fér­fi ke­zé­ről.

– Sem­mi baj – si­mo­gat­ta meg Ste­ve Naga po­fá­ját. – Nem nagy ügy. Ami­kor az ál­lat sze­me le­csu­kó­dott, Ste­ve, Jer­ri és dr. Al­sace fel­emel­ték őt a vizs­gá­ló­asz­tal­ra. Amíg arra vár­tak, hogy az ér­zés­te­le­ní­tő tel­je­sen ki­fejt­se a ha­tá­sát, Ste­ve köl­csön­vett né­hány köt­szert, és el­kezd­te össze­fol­toz­ni ma­gát.

Ami­kor már fél­úton járt hoz­zá nem értő bar­bár­mun­ká­já­ban, dr. Al­sace meg­szó­lalt:

– Fog­ja rám azt a fegy­vert.

– Hogy mond­ja?

– Fog­ja rám azt a fegy­vert.

– Ööö… oké. – Ste­ve elő­húz­ta a HK-t az övé­ből, és nagy­já­ból a nő felé cél­zott vele.

– Mit mon­dott? – kér­dez­te dr. Al­sace. – Ha nem kö­tö­zöm be a se­bét, lelő? Hát, ak­kor gon­do­lom, nincs más vá­lasz­tá­som.

Ste­ve döb­ben­ten pis­lo­gott, és rá­mo­soly­gott.

– Kösz.

– Jer­ri, for­dulj el, mert még a vé­gén rossz pél­dát mu­ta­tok ne­ked. – Jer­ri en­ge­del­mes­ke­dett. Dr. Al­sace ki­mos­ta Ste­ve se­be­it egy üveg só­ol­dat­tal, az­tán be­adott neki va­la­mit. Úgy egy perc­re rá el­zsib­badt a háta. – Hozz ne­kem egy ra­pI­Dot, kér­lek.

Jer­ri fel­ra­gyo­gott, ki­ment, és egy könyv­mé­re­tű, tisz­ta mű­anyag szer­szám­mal tért vissza, raj­ta két le­nyom­ha­tó kar­ral.

– Az meg mi?

– Tű­ző­gép.

– Mi?

Ka-blap!

– Áú! Pi­csá­ba!

– Bocs. Ne mo­zog­jon. – Ka-blap!

– Áú! Nem va­gyok én desz­ka.

– Ne le­gyen ilyen nyá­pic. Nincs időm össze­varr­ni.

Ste­ve-nek si­ke­rült csend­ben ki­bír­ni a kö­vet­ke­ző pár tű­zést, de az arca el­torzult a fáj­da­lom­tól. A ha­to­dik, he­te­dik és nyol­ca­dik ka-blapra már fel-fel­mor­dult.

– Tes­sék – szó­lalt meg dr. Al­sace. – Kész is va­gyunk. Fog­ja Jerr­i­re a fegy­vert, és uta­sít­sa, hogy kö­töz­ze be ma­gát.

Ste­ve az asszisz­tens­re emel­te a pisz­tolyt.

– Jaa­aj! Ne lő­jön. Egy pil­la­nat, hoz­nom kell még köt­szert.

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban tág­ra nyílt szem­mel tért vissza.

– Ööö… uram?

– Ste­ve va­gyok.

– Ste­ve? Van oda­kint egy fic­kó. Azt mond­ja, be­szél­ni akar ma­gá­val. Ste­ve gyom­ra görcs­be rán­dult.

– Zsa­ru?

– Nem tu­dom. De fegy­ve­re van.

Ste­ve ezen el­gon­dol­ko­dott, majd csü­csö­rí­tő aj­kak­kal bic­cen­tett.

– Rend­ben. Mond­ja meg neki, hogy sem­mi gond, jöj­jön csak be. Nem lö­vök le sen­kit.

Erre be­lé­pett a szo­bá­ba Er­win.

– Öröm­mel hal­lom – mond­ta, és Na­gá­ra pil­lan­tott. – Hmm. Szép orosz­lán.

– Kösz.

– Sej­tet­tem, hogy maga az, ami­kor hal­lot­tam be­fut­ni a hí­vást. Va­la­mi el­ké­pesz­tő­en kur­vá­ra le van tar­tóz­tat­va, azt ugye tud­ja? – Er­win elő­vett a hát­só zse­bé­ből egy amo­lyan mű­anyag bi­lin­cset, ami úgy né­zett ki, mint a ká­bel­kö­te­ge­lők.

Ste­ve nem moc­cant. Az aj­tó­ra, az utca mö­göt­ti fa­sor­ra meg a ta­xi­ra gon­dolt.

– Ne – szólt rá Er­win, lát­va, ahogy meg­fe­szül. – Én nem ten­ném.

– Nem?

– Nem. – Hát­ra­mu­ta­tott a vá­ró­te­rem irá­nyá­ba. – Van ott a te­tőn egy fic­kó a vegy­tisz­tí­tó mö­gött. Dol­goz­tam már vele, jó lövő. Ha bár­mi­vel pró­bál­ko­zik, kap egy go­lyót a tö­meg­kö­zép­pont­já­ba. Úgy har­minc­cen­tis lyu­kat hagy majd a há­tá­ban, és a be­le­i­nek a fele a go­lyó­val együtt fog tá­voz­ni raj­ta. Még az­előtt meg­hal, hogy fel­fog­ná, mi tör­tént.

Ste­ve ki­sé­tált az elő­tér­be, és ki­ku­kucs­kált az ab­la­kon.

– Ó. Ó, hűha. – Tény­leg lá­tott egy pus­kás fic­kót a vegy­tisz­tí­tó te­te­jén. Azon­kí­vül vagy tíz, kék fénnyel vil­ló­dzó rend­őr­au­tó vá­ra­ko­zott a par­ko­ló­ban. Száz mé­ter­rel odébb le­haj­tott fej­jel ro­han­tak ki az em­be­rek a Wal­mart­ból. Vé­gig­hor­doz­ta a te­kin­te­tét a ház­te­tő­kön, és ki­szúrt még egy mes­ter­lö­vészt a Mon­si­eur Ta­cón. – A pi­csá­ba. Mind­ezek után…

– Ja – bó­lin­tott Er­win. – Szar ügy. – Meg­ráz­ta a le­ve­gő­ben a mű­anyag bi­lin­cset. – Hagy­ja, hogy ma­gá­ra te­gyem, vagy le kell lő­nünk?

Ste­ve az aj­tó­ra né­zett, és azt pró­bál­gat­ta, mennyi­re bír­ja a súlyt a be­kö­tö­zött bo­ká­ja. Ta­lán ki­ro­han­hat­nék há­tul, és…

– Ha a me­ne­kü­lés mel­lett dönt, adna előt­te egy per­cet? Sze­ret­ném ki­tes­sé­kel­ni a ked­ves höl­gye­ket a tűz­vo­nal­ból, mi­előtt a zsa­ruk el­sza­ba­dít­ják a pok­lot. Tök­re be van­nak sóz­va. Nem hi­szem, hogy kü­lö­nö­seb­ben óva­to­sak lesz­nek, ami­kor meg­lát­ják, hogy pisz­tollyal a ke­zé­ben ro­han. Csú­nya len­ne, ha min­ket is le­lő­né­nek ma­gá­val együtt.

Ste­ve a hom­lo­kát masszí­roz­ta, és a szo­bá­ban jár­kált azt is­mé­tel­get­ve, hogy:

– Pi­csá­ba, pi­csá­ba, pi­csá­ba. – Be­le­rú­gott egy nagy ku­tya­ele­de­les zsák­ba, az­tán fel­só­haj­tott. – Oké. Iga­za van. Nincs kiút. De még min­dig van egy gon­dom.

– Csak nem? És mi len­ne az?

– Tud­tam, hogy va­ló­szí­nű­leg így vég­ző­dik majd ez az egész, még­is itt va­gyok. Most vi­szont rá­jöt­tem, hogy ha csak úgy el­do­bom a pisz­tolyt…

– Ne dob­ja el – szólt köz­be Er­win. – Még a vé­gén el­sül. Csak te­gye le szép las­san…

– …jaja, per­sze. Szó­val ha csak úgy el­do­bom…

– Az em­be­rek a té­vé­ben foly­ton el­dob­ják a pisz­to­lya­i­kat. Egy­szer lát­tam va­la­kit, aki pont így ka­pott be egy go­lyót.

– Oké. Ér­tet­tem. Szé­pen le­te­szem. Ha.

– Ha mi?

– Ha maga – né­zett je­len­tő­ség­tel­je­sen Er­win­re – meg­ígé­ri ne­kem, hogy nem en­ge­di, hogy csak úgy be­jöj­je­nek ide, és meg­öl­jék az orosz­lánt. Ígér­je meg, hogy ki­ta­lál va­la­mit, nem tu­dom, bár­mit. Ál­lat­kert, cir­kusz, va­la­mi. – Er­win ar­cát ta­nul­má­nyoz­ta. – Ké­rem. Ha ezt meg­te­szi, se­gí­tek ma­gá­nak, ahogy csak tu­dok.

– Se­gít? Ho­gyan?

– Nem tu­dok va­la­mi so­kat, de azt tu­dom, hol van­nak… Ca­rolyn és a töb­bi­ek.

Er­win át­gon­dol­ta a dol­got.

– Tel­jes együtt­mű­kö­dés? Nem hall­gat el sem­mit?

Ste­ve bó­lin­tott.

– Tud raj­zol­ni egy váz­la­tot a hely bel­se­jé­ről?

– Per­sze.

Er­win újra el­gon­dol­ko­dott.

– Azt gon­do­lom, meg­ér­ti, hogy nem vi­he­tem az orosz­lánt a la­ká­som­ra.

– Meg­ér­tem. Csak annyit ké­rek, ígér­je meg, hogy meg­tesz min­dent, amit tud.

– Aha. Rend­ben. A sza­va­mat adom.

Ste­ve bó­lin­tott, és oda­tar­tot­ta a csuk­ló­ját Er­win­nek.

– Elő­ször te­gye le a pisz­tolyt.

Ste­ve óva­to­san le­tet­te a re­cep­ci­ó­ra.

– Ke­ze­ket a háta mögé.

Ezt is meg­tet­te. Az ab­la­ko­kon kék fé­nyek vil­lódz­tak be. Hát­ra­haj­tot­ta a fe­jét, és le­huny­ta a sze­mét. Meg­bi­lin­cse­lé­sé­nek hang­ja olyan volt, mint­ha csak egy ká­bel­kö­te­ge­lőt húz­tak vol­na meg.

– Okos dön­tés – je­gyez­te meg Er­win. – Tény­leg meg­öl­ték vol­na.

– Tu­dom.

Er­win hát­ra­né­zett a ket­tes szo­bá­ba.

– Hát az az­tán tény­leg egy bazi nagy orosz­lán.

Ste­ve ki­csit el­mo­so­lyo­dott.

– Ha ma­gá­nak ő nagy, lát­nia kel­lett vol­na az ap­ját. Tel­je­sen ki­fej­lett hím. Nyom­ha­tott vagy két­száz ki­lót.

– Nem mond­ja? – Er­win kis­sé ri­adt­nak tűnt. – Ő is itt van?

Ste­ve meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Nem si­ke­rült neki. – Meg­emel­te a hang­ját. – Hogy van, dok­tor­nő?

Köz­ben oda­bent in­fú­zi­ó­val táp­lál­tak Na­gá­ba va­la­mi­lyen át­tet­sző fo­lya­dé­kot. A kö­té­se­it le­vet­ték, és dr. Al­sace épp Naga lába fölé ha­jolt. Nem vá­la­szolt, he­lyet­te Jer­ri szólt oda Ste­ve-nek:

– Sss! – Jer­ri oda­sé­tált az aj­tó­hoz, és a ke­zé­vel mu­tat­ta, hogy oké.

Ste­ve bic­cen­tett. Az asszisz­tens vissza­bic­cen­tett, és be­csuk­ta az aj­tót.

– A ma­gáé? – kér­dez­te Er­win. – Az ak­tá­ja nem em­lí­tet­te, hogy orosz­lánt tart.

– Nem iga­zán. Csak nem­rég ta­lál­koz­tunk, és az­óta úgy­mond vi­gyáz­tunk egy­más­ra.

– Csak úgy egy­más­ba fu­tot­tak az ut­cán.

– Ami azt il­le­ti, pon­to­san.

Er­win csak né­zett rá, és vár­ta a tisz­tes­sé­ges vá­laszt. Úgy egy perc után fel­ad­ta.

– Eset­leg meg­ten­né, hogy ezt rész­le­te­zi egy ki­csit?

– Per­sze, bocs. Más­hol jár az agyam. Ép­pen ko­cog­tam, és egy ra­kás dü­hödt ku­tya, és ezt úgy ér­tem, hogy több­tu­cat­nyi, rám tá­madt, és meg­pró­bált meg­za­bál­ni. Pá­rat le­lőt­tem, de a töb­bi le­te­pert a föld­re. Ne­kem annyi lett vol­na, de Naga és az apja ott ter­met­tek a sem­mi­ből, és le­rán­gat­ták ró­lam a dö­gö­ket. Meg­men­tet­ték az éle­te­met.

– Most ko­mo­lyan? Nem szó­ra­ko­zik?

– Nem szó­ra­ko­zom.

Er­win el­gon­dol­ko­dott.

– Azért ez elég szo­kat­lan.

– Én is úgy gon­dol­tam. – Ste­ve vál­lat vont. – De aján­dék ló­nak ne nézd a fo­gát.

– Maga sze­rint ezek­nek az orosz­lá­nok­nak van va­la­mi kö­zük ah­hoz a maga Ca­rolyn nevű csa­já­hoz?

Ste­ve az égre emel­te a te­kin­te­tét.

– Hmm. Nem tu­dom. Hadd gon­dol­kod­jam raj­ta.

– Bocs. Hü­lye kér­dés. Le­het, hogy… Vár­jon. – Er­win a fü­lé­hez tet­te a ke­zét. – Szí­ve­sen cse­veg­nék még ma­gá­val, de a zsa­ruk egy­re iz­gá­gáb­bak oda­kint. – Szá­já­hoz emel­te a csuk­ló­ját, és be­le­be­szélt az ing­uj­já­ba. – Jaja, gya­nú­sí­tott őri­zet­ben, vagy mi a fasz.

Két má­sod­perc­cel ké­sőbb ki­rob­bant az ajtó, és fél­tu­cat­nyi se­riff­he­lyet­tes ron­tott be raj­ta fegy­ver­rel a ke­zé­ben.

– Nyu­gi, srá­cok – csi­tít­gat­ta őket Er­win. – Min­den rend­ben. Szö­vet­sé­gi őri­zet­ben van, em­lé­kez­nek?

– Em­lék­szünk – vá­la­szol­ta fog­csi­kor­gat­va a jó pár rang­jel­zés­sel ki­de­ko­rált zsa­ru. – Mi van az orosz­lán­nal?

– Al­szik – vá­la­szol­ta Er­win. – Ép­pen mű­tik. Ezért jött ide a fic­kó.

– Ne bánt­sák őt, jó? – kér­te Ste­ve.

– Mi van? – a zsa­ru úgy né­zett rá, mint­ha va­la­mi bo­gár len­ne az úton.

Ste­ve bel­ső bé­ké­je kis­sé meg­re­me­gett.

– Ké­rem szé­pen…

– Az ál­lat­fel­ügye­let már úton van. Eb­ben a vá­ros­ban nem tart­hat házi orosz­lánt, fiam. Vá­ro­si ren­de­let. – Pár zsa­ru erre fel­vi­ho­gott.

Ste­ve kez­dett be­dü­höd­ni.

– Er­win?

– Igen?

– Em­lék­szik, mi­ben ma­rad­tunk?

– Em­lék­szem.

– He­lyes.

– Ha akar­ja, el­vi­he­tem ma­gát a… – ek­kor meg­csör­rent az övé­be tű­zött te­le­fon.

– Ki az?

Ste­ve agya őrül­ten za­ka­tolt.

– Va­ló­szí­nű­leg ő. Ca­rolyn. Tőle kap­tam ezt a te­le­font. Pár­szor már hí­vott raj­ta. Akar­ja, hogy be­szél­jek vele?

Er­win át­gon­dol­ta.

– Nem. Egy perc múl­va úgy­is ta­lál­kozunk vele.

– Szó­val már tud­ja, hol van?

– De még mennyi­re. Egy kel­le­mes kis kör­nyé­ken, úgy há­rom ki­lo­mé­ter­re in­nen. Még kábé ebéd­idő­ben kör­be­vet­tük a he­lyet. Csak arra vá­runk, hogy eva­ku­ál­ják az összes szom­szé­dot, az­tán rá­juk ron­tunk.

– Nem hang­zik túl lel­kes­nek.

Er­win mé­lyen a sze­mé­be né­zett.

– Mert nem is va­gyok lel­kes.

– Mi a gond?

– Egy­sze­rű­en nem tu­dom, mi… – Er­win el­hall­ga­tott. – Ez így nem igaz. Na­gyon is tu­dom. Tu­dom, hogy va­la­mi na­gyon rossz tör­té­nik, csak azt nem tu­dom, pon­to­san mi. Így érez­he­ti ma­gát a pat­kány, ami­kor ki­sza­gol­ja a csap­dá­ra kent mo­gyo­ró­va­jat. – Ste­ve-re né­zett. – A ha­ver­ja is ab­ban a ház­ban van?

Ste­ve ér­tet­le­nül né­zett vissza rá.

– A csá­vó az­zal a ké­ses va­la­mi­vel. Aki meg­szök­tet­te ma­gát a bör­tön­ből. Ő is ott van?

– Ja. Da­vid­nek hív­ják. Igen, ő is ott van, leg­alább­is ott volt, ami­kor utol­já­ra lát­tam.

Er­win el­fin­to­ro­dott.

– Et­től fél­tem.

– De nem a ha­ve­rom – mond­ta Ste­ve. – Eb­ben té­ved. Fo­gal­mam sincs, kik ezek az em­be­rek, és mit akar­nak tő­lem. És az a fic­kó őrült. To­tál össze­sza­rom ma­gam tőle. És sze­rin­tem a töb­bi­ek is.

– Mi­lyen töb­bi­ek?

Ste­ve vá­lasz­ra nyi­tot­ta a szá­ját, de az­tán be­csuk­ta.

– Mi lesz Na­gá­val?

– Az orosz­lán­nal? Meg­pró­bá­lom el­he­lyez­ni az ál­lat­kert­ben. – De köz­ben mint­ha mil­lió ki­lo­mé­ter­re járt vol­na.

Ste­ve szkep­ti­ku­san né­zett rá. Er­win össze­szed­te ma­gát.

– A sza­va­mat ad­tam. Ki­ta­lá­lok va­la­mit.

Ste­ve to­vább­ra is szkep­ti­ku­san mé­re­get­te.

Er­win fel­só­haj­tott, és a sok rang­jel­zés­sel ki­de­ko­rált zsa­ru­hoz for­dult.

– Frank? Fi­gyelj. Az az orosz­lán bi­zo­nyí­ték egy szö­vet­sé­gi nyo­mo­zás­ban. Ala­po­san vi­seld gond­ját a dög­nek.

– Na­gá­nak – szúr­ta köz­be Ste­ve.

– Mit kép­zelsz? – há­bo­ro­dott fel Frank.

– Nem csak kép­ze­lem – né­zett a zsa­ru sze­mé­be Er­win. Hal­kan be­szélt. És ud­va­ri­a­san. De Ste­ve ek­kor ér­tet­te meg, mi­lyen rend­kí­vül ve­szé­lyes em­ber is Er­win va­ló­já­ban. – Fel­hí­vod a kur­va ál­lat­ker­tet, fel­hí­vod az ál­lat­fel­ügye­le­tet, fel­hí­vod, akit fel kell hív­nod, de ha bár­mi tör­té­nik az­zal az ál­lat­tal… Ne­ked és ne­kem el­szá­mol­ni­va­lónk lesz egy­más­sal.

A zsa­ru vagy négy-öt cen­ti­vel ma­ga­sabb­ra nőtt Er­win­nél. Ami­kor egy­más sze­mé­be néz­tek, neki le­fe­lé kel­lett néz­nie. Áll­ta is Er­win te­kin­te­tét… De csak egy má­sod­per­cig. Az­tán lát­ha­tó­lag meg­roggyant, ki­dül­lesz­tett mell­ka­sa le­eresz­tett. El­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét. Mind­ezt az em­be­rei sze­me lát­tá­ra.

– Rend­ben – mond­ta. – Oké. Ér­tem.

Er­win vissza­for­dult Ste­ve-hez.

– Így már jó lesz?

– Elég jó – bó­lin­tott Ste­ve. Ki­szá­radt a szá­ja. Alig tu­dott nyel­ni. – Kö­szö­nöm. Na, jó, nem tu­dok va­la­mi so­kat. Ak­kor lát­tam elő­ször Da­vi­det, ami­kor maga is, a bör­tön­ben. Lát­tam, mit mű­vel a fo­lyo­són, kötél­sze­rű be­lek lóg­tak a fény­csö­vek­ről, és fész­ke­lőd­ni kezd­tem. Gon­do­lom, fel­bosszan­tot­tam, és ki­ütött. Pár ki­lo­mé­ter­re in­nen tér­tem ma­gam­hoz, a ház­ban, amely­ről már maga is tud. Töb­bek tár­sa­sá­gá­ban. Ca­rolyn azt mond­ta, azok az em­be­rek a fi­vé­rei és a nő­vé­rei, de ne­kem nem úgy tűnt, mint­ha egy csa­lád­ból szár­maz­ná­nak. Lát­tam két fe­ke­te fic­kót, akik mint­ha ik­rek let­tek vol­na, és egy ijesz­tő kül­se­jű nőt, aki úgy bűz­lött, mint egy dög­lött segg… Po­li­néz­nek vagy va­la­mi ilyes­mi­nek néz­tem vol­na, csak­hogy olyan sá­padt volt, hogy a bőre szin­te kék szín­ben ját­szott. De nem t’om, ta­lán adop­tál­ták őket. Min­den­eset­re ugyan­azon a nyel­ven be­szél­tek.

– Mi­lyen nyel­ven? Fel­is­mer­te?

Ste­ve meg­ráz­ta a fe­jét.

– So­sem hal­lot­tam még ah­hoz ha­son­lót. Ki­csit ta­lán úgy hang­zott, mint a vi­et­na­mi nyelv. Ki­vé­ve, hogy még­sem.

– A töb­bi­ek is olya­nok, mint a csá­vó? Ca­rolyn és a tár­sai? Ők is olyan ve­szé­lye­sek? Azt most meg­mon­dom, hogy ha a sráca­im­nak azért esik ba­juk oda­bent, mert ha­zu­dott ne­kem, csú­nyán fo­gok bán­ni ma­gá­val.

Ste­ve el­me­ren­gett a kér­dé­sen, és nem csak azért, mert Er­win meg­fe­nye­get­te.

– Nem tu­dom – vá­la­szol­ta vé­gül. – Nem hi­szem. Ne­kem úgy tűnt, mind na­gyon fél­nek tőle.

– Jól van. Ak­kor…

– De sze­rin­tem va­la­mi­lyen más mó­don ők is ve­szé­lye­sek le­het­nek. Min­den, amit Ca­rolyn­ról mond­tam, igaz. Min­den. Nem olyan, mint az a Da­vid nevű fic­kó, de… van ben­ne va­la­mi.

– Va­la­mi?

– Nem tu­dom. Egy­sze­rű­en nem tű­nik, hogy is mond­jam, te­he­tet­len­nek. Né­há­nyan ta­lán azok, per­sze. Elég biz­tos va­gyok ben­ne, hogy né­há­nyu­kat még én is el tud­nám in­téz­ni. De azt a Da­vi­det és őt biz­tos nem. Van ben­ne va­la­mi… – Ste­ve meg­ráz­ta a fe­jét. – Nem tu­dom. Csak le­gye­nek óva­to­sak.

Er­win az ar­cát für­kész­te.

– Há­nyan van­nak? Hány tagú ez a csa­lád?

– Nem tu­dom biz­to­san. Nem szá­mol­tam meg őket. Ta­lán tu­cat­nyi­an le­het­nek, plusz-mí­nusz pár fő. És az idős nő, akié a ház. Ő nor­má­lis, nem tar­to­zik a töb­bi­ek közé.

Er­win ala­po­san el­gon­dol­ko­dott, és cset­tin­tett a nyel­vé­vel.

– Nem hisz ne­kem?

– De, alig­ha­nem hi­szek. Pár órá­ja be­küld­tünk fö­lé­jük egy RC-135-öst. Az inf­ra­vö­rös ka­me­ra ti­zen­há­rom em­bert szá­molt oda­bent. Maga ezt nem tud­hat­ta. Ha ha­zud­ni akart vol­na va­la­mi­ről, si­mán kezd­het­te vol­na a lét­szá­muk­kal.

Inf­ra­vö­rös? De ez fel­ve­tett egy má­sik kér­dést.

– Hé, ho­gyan ta­lál­tak meg en­gem egy­ál­ta­lán?

– Be­ho­zott egy orosz­lánt egy ál­lat­or­vo­si ren­de­lő­be, fiam. En­nek még a fegy­ve­re nél­kül is híre ment vol­na.

– Szó­val… épp erre járt va­ká­ci­ón, vagy mi?

– Á, ér­tem már. Nem. A tá­ma­dó­csa­pat af­fé­le szak­ér­tői ta­nács­adó­ja­ként va­gyok a vá­ros­ban. Amennyi­re tud­juk, én va­gyok az egyet­len, aki ta­lál­ko­zott va­la­me­lyi­kük­kel, és túl­él­te. Már­mint ma­gán kí­vül, ter­mé­sze­te­sen.

– Tá­ma­dó­csa­pat?

– Az bi­zony. Jó pár ke­mény­fiú van ve­lünk. Del­ták, mes­ter­lö­vé­szek a Ha­tos SEAL-csa­pat­ból, még né­hány ten­ge­rész­gya­lo­gos fel­de­rí­tő is. A maga Miss So­pas­ki­ja nem­so­ká­ra tár­sa­sá­got kap.

– Ho­gyan ta­lál­ták meg?

Er­win el­fin­to­ro­dott.

– Az őrült ri­banc fel­hív­ta a Fe­hér Há­zat. El tud­ja ezt kép­zel­ni?

III.

Er­win ki­ve­zet­te Ste­ve-et az ál­lat­or­vo­si ren­de­lő­ből, és úgy fél órá­ra ott­hagy­ta meg­bi­lin­csel­ve egy rend­őr­au­tó hát­só ülé­sén. Ste­ve ké­ré­sé­re Er­win le­vág­ta róla a mű­anyag bi­lin­cset, hogy az­tán elöl újra meg­bi­lin­csel­je, így sok­kal ké­nyel­me­sebb volt.

Ste­ve fur­csán meg­nyug­ta­tó­nak ta­lál­ta ezt a nagy­já­ból fél órát. Kel­le­mes őszi nap volt, és a ko­csi ab­la­kát épp le­húz­ták annyi­ra, hogy be­fúj­jon raj­ta a szel­lő. Ste­ve-et ép­pen sem­mi­lyen ha­lá­los ve­szély nem fe­nye­get­te. Sem­mi­lyen sú­lyos dön­tést nem kel­lett meg­hoz­nia. És már ami­att sem kell ag­gód­nom, hogy eset­leg el­kap­nak. is va­la­mi. Az túl­zás len­ne, hogy ren­de­sen el­aludt, de ta­lán egy ki­csit el­szunnyadt. Er­win pa­pír­mun­kát in­té­zett, és a zsa­ruk­kal vi­tat­ko­zott. Kis idő múl­va egy eg­zo­ti­kus ke­le­ti macs­kák me­ne­dé­ke fel­ira­tú ko­csi állt be a par­ko­ló­ba. Ste­ve ezen el­mo­so­lyo­dott.

Re­mél­te, hogy újra lát­hat­ja Na­gát, de még mi­előtt ki­hoz­ták vol­na, Er­win ki­nyi­tot­ta a rend­őr­au­tó aj­ta­ját.

– Éb­resz­tő. – Hü­velyk­uj­já­val hát­ra­bö­kött a vál­la fö­lött. – Ki­fe­lé.

Ste­ve pis­lo­gott pá­rat. Ta­lán egy ki­csit még­is el­aludt.

– Hová?

– A ko­csim­ba.

– Nem ez a maga ko­csi­ja?

– Úgy né­zek én ki, mint egy zsa­ru?

– Hát ami azt il­le­ti…

Er­win csú­nyán né­zett rá.

– Nem. Per­sze hogy nem.

Er­win bó­lin­tott, majd a vál­lá­nál fog­va oda­ve­zet­te Ste­ve-et egy har­minc mé­ter­re par­ko­ló, je­lö­let­len Ford sze­dán­hoz.

– Ez a kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um ko­csi­ja. Alá­ír­tam hoz­zá. – Er­win Ste­ve-re pil­lan­tott. – Fog ve­lem ba­sza­kod­ni?

– Nem ter­ve­zem.

– He­lyes. Ül­het elöl, ha akar, de a bi­lin­cset fenn kell hagy­nom.

– Per­sze, meg­ér­tem. Hé, még min­dig vér­zek?

– Egy ki­csit. Nem na­gyon. Iga­zá­ból… – Er­win oda­nyúlt a hát­só ülés­re, fo­gott egy új­sá­got, ki­haj­to­gat­ta, és a sport­szek­ci­ó­nál le­te­rí­tet­te az anyós­ülés­re. – Oké. Erre ül­jön rá.

Ste­ve-et ki­csit ér­zé­ke­nyen érin­tet­te a do­log.

– Fiam, a pó­ló­ja csu­pa vér. És kur­vá­ra rá­fér­ne ma­gá­ra egy zu­hany. Ha össze­fol­toz­za a kár­pi­to­zást, azt ké­sőbb ne­kem kell le­ta­ka­rí­ta­nom. Ne ve­gye rossz né­ven.

– Á. Sem­mi baj. – Mos­tan­ra jócs­kán ben­ne jár­tak a dél­után­ban, Er­win ko­csi­já­nak mű­szer­fa­li órá­ja 4:13-at mu­ta­tott. Ki­for­dul­tak a par­ko­ló­ból, és el­in­dul­tak a 78-as or­szág­út felé. Ste­ve vá­gya­ko­zón né­zett a Mon­si­eur Ta­có­ra. Kez­dett éhes len­ni. – Hová me­gyünk?

– DC-be.

– Ko­mo­lyan?

– Bi­zony. So­kan akar­nak be­szél­ni ma­gá­val.

– Még­is mi­ről?

Er­win úgy né­zett rá, mint va­la­mi idió­tá­ra. És hát, gon­dol­ta Ste­ve, va­ló­szí­nű­leg az is va­gyok.

– Bocs. Úgy ér­tem, mit vár­nak tő­lem, még­is mit mond­ha­tok? Ugyan­úgy össze va­gyok za­va­rod­va, mint min­den­ki más. Sőt va­ló­szí­nű­leg még job­ban.

– Hmmm.

– Hogy­hogy hmmm?

– Csak hmmm. Asszem, hi­szek ma­gá­nak.

– Igen? – Ste­ve ezt már-már ab­szurd öröm­mel hal­lot­ta. – Ezt ér­té­ke­lem. Tény­leg.

Er­win hir­te­len le­for­dult a fő­út­ról, és meg­állt egy domb­te­tőn el­te­rü­lő fa­te­lep par­ko­ló­já­ban. Pár má­sik autó is állt ott, de a hely nagy­részt üre­sen tá­ton­gott.

– Mit csi­nál?

– Hát, mint mond­tam, DC-be vi­szem ma­gát. Ez csak egy kis ki­té­rő.

– Ki­té­rő?

– Az. A del­tás srá­cok nem akar­ták, hogy ve­lük men­jek, még meg­fi­gye­lő­ként sem. Csak azért jöt­tem, hogy azt a Da­vi­det azo­no­sít­sam.

– De hát a bör­tön­nek van­nak ka­me­rái, lát­tam, ami­kor ki­vitt en­gem.

– Ja. Az vic­ces egy tör­té­net. Nem mű­köd­tek. Ami­kor ma­gá­val be­szél­tem, még sem­mi ba­juk nem volt, de amint a nagy segg­fej fel­buk­kant, va­la­mi cso­da foly­tán mind tönk­re­men­tek. – Je­len­tő­ség­tel­je­sen né­zett Ste­ve-re.

– Ez elég fura, nem?

– Ja, mond­hat­juk.

– Jó, szó­val ak­kor ezért van a vá­ros­ban. De mit ke­re­sünk eb­ben a par­ko­ló­ban?

– Hát, azt sen­ki sem mond­ta, hogy nem néz­he­tem vé­gig a bu­lit. – Elő­re­mu­ta­tott. Egy nagy, majd­nem har­minc mé­ter ma­gas, majd­nem tel­je­sen füg­gő­le­ges sza­ka­dék te­te­jén áll­tak. Lent, úgy nyolc­száz mé­ter­re tő­lük két ka­to­nai jár­mű buk­kant fel egy kis la­kó­park­ból.

– Azok tan­kok?

– Ne­e­em. A tan­kok­nak na­gyobb üte­gük van. Azok ott Brad­ley harc­jár­mű­vek, fő­leg csa­pat­szál­lí­tás­ra van­nak.

– Mit csi­nál­nak?

– Úgy hív­ják, „ke­mény be­ha­to­lás”. – Er­win ki­vett a hát­só ülés­ről egy zöld há­ti­zsá­kot, ab­ból pe­dig egy ka­to­nai táv­csö­vet. – Van egy éjj­el­lá­tóm is. Oda­ad­ha­tom, ha maga is néz­ni akar­ja a mű­sort. A fé­nyé­re nem lesz szük­sé­ge, vi­szont nagy­já­ból hat­szo­ros zoom van raj­ta.

– Per­sze.

Er­win át­nyúj­tott neki egy szép nagy da­rab pus­ka­te­le­szkó­pot, ATN cím­ké­vel az ol­da­lán. Ste­ve a sze­mé­hez emel­te. Elég jól na­gyí­tott – ami azt il­le­ti, túl­sá­go­san is jól. Be­le­telt neki egy kis idő­be, hogy meg­ta­lál­ja vele a há­zat.

– Mit csi­nál­nak azok a…

– Csen­det!

Ste­ve el­csen­de­se­dett. Ke­re­pe­lő han­got hal­lott, és fel­né­zett a te­le­szkóp­ból. Két fe­ke­te he­li­kop­ter re­pült be gyor­san és ala­cso­nyan nyu­gat­ról. Tisz­tán lát­ta őket, de a ro­tor­juk za­ját va­la­hogy el­nyom­ták. Nem né­mán re­pül­tek, de nem is ad­tak ki olyan menny­dör­gő han­got, mint ami­re az em­ber szá­mí­ta­na. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a Brad­ley-k kék füs­töt pö­fé­kel­ve be­in­dul­tak.

A he­li­kop­te­rek most pont Mrs. Mc­Gil­li­cutty háza fö­lött le­beg­tek. Mind­ket­tő­ből fe­ke­te kö­te­le­ket ló­gat­tak ki, ame­lye­ken az­tán tu­cat­nyi ka­to­na csú­szott le. Nem tö­ké­le­tes szink­ron­ban csi­nál­ták, de majd­nem – egy­más­tól egy-egy má­sod­per­ces kü­lönb­ség­gel ér­tek föl­det. Ste­ve hat­szo­ros na­gyí­tás­ban fi­gyel­te, ahogy a vö­rös tég­lán hal­kan dö­röm­bö­lő fe­ke­te csiz­mák­kal két­ol­dalt fel­so­ra­koz­nak a Mrs. Mc­Gil­li­cutty hát­só ud­va­rá­ra nyí­ló fran­cia­aj­tó mel­lett. A he­li­kop­te­rek el­hát­rál­tak.

A ka­to­nák kéz­je­lek­kel kom­mu­ni­kál­tak. Ket­ten egy fém fal­tö­rő kos­sal ver­ték be az aj­tót. Egy har­ma­dik be­do­bott va­la­mit. Ezt vil­la­nás és dur­ra­nás kö­vet­te. A ka­to­nák be­özön­löt­tek a ház­ba. Ste­ve-nek az er­dő­ből elő­ron­tó ku­tyák ju­tot­tak eszé­be a lát­vány­ról.

Tor­ko­lat­tü­zek vil­lan­tak fel, elő­ször egy, majd egy hosszú szü­net után még ket­tő, az­tán egy egész sor­tűz. A ri­kí­tó vi­lá­gos­ság ká­bí­tó­nak ha­tott a kert­vá­ro­si dél­után lus­ta, ál­mos ár­nyé­ka­i­ban. A lö­vé­sek hang­ja egy pil­la­nat ké­sés­sel ér­ke­zett a nyu­godt őszi le­ve­gő­vel. Mrs. Mc­Gil­li­cutty egyik ab­la­ka ki­tört.

Tá­vol­ról, hal­kan Ste­ve egy nő si­ko­lyát hal­lot­ta. Egy au­to­ma­ta fegy­ver meg­eresz­tett egy rö­vid so­ro­za­tot… Az­tán egy sok­kal hosszab­bat. Újabb si­koly, ez­út­tal egy fér­fié. Az­tán Ste­ve va­la­mi Drez­da böm­bö­lé­sé­hez ha­son­lót hal­lott. Ég­nek állt tőle a szőr a tar­kó­ján.

– Ez meg mi a pö­csöm volt? – kér­dez­te Er­win.

Ste­ve meg­ráz­ta a fe­jét. Ta­lán Da­vid?

Újabb lö­vé­sek, újabb vil­la­ná­sok. Újabb női si­koly. Még több ki­tört ab­lak. Nap­fény­ben csil­lo­gó üveg­szi­lán­kok zá­po­roz­tak Mrs. Mc­Gil­li­cutty gon­do­san nyírt gye­pé­re. Lyu­kak rob­ban­tak a fa­lon, alu­mí­ni­um­szi­lán­ko­kat szór­va min­den­fe­lé. Most már mind tü­zel­nek. Ste­ve si­ko­lyo­kat hal­lott, egy­re töb­bet, fér­fi­ak­tól és nők­től is. Maga a po­kol sza­ba­dul­ha­tott el oda­bent.

– Hmm – mond­ta Er­win.

Az egyik fe­ke­te­ru­hás­kom­man­dós ki­ve­tet­te ma­gát a ház egy hát­só ab­la­kán. Ar­cát vér bo­rí­tot­ta. Si­sak­ja el­tűnt. Már a fegy­ve­re sem volt nála. Va­ló­szí­nű­leg a föld­re ér­kez­ve akart to­vább­gu­rul­ni, de még a le­ve­gő­ben el­kap­ta va­la­mi. Tes­té­vel a ház­nak csa­pó­dott, és si­kol­toz­va, ka­lim­pá­ló kar­ral rán­dult vissza az ab­la­kon be­lül­re. Ste­ve csak vil­la­nás­nyit lá­tott egy arany fém­ből és egy vö­rös ar­té­ria­sp­ricc­ből. Mind­ez alig egy má­sod­perc alatt ját­szó­dott le.

A si­ko­lyok im­már egy­mást ér­ték, és egy­re erő­söd­tek.

Ste­ve Er­win wal­kie-tal­kie-ja felé bic­cen­tett.

– Nem tud be­le­hall­gat­ni az adá­suk­ba?

– Nem. Kó­dolt csa­tor­na. Ak­kor sem fog­nám, ha tud­nám, me­lyik frek­ven­ci­át hasz­nál­ják. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. – De úgy tű­nik, nem áll­nak túl jól a dol­gok.

Ca­rolyn egyik tár­sa, egy szür­kés­zöld kön­töst vi­se­lő nő kizu­hant a fran­cia­aj­tón a hát­só ud­var­ba. Fek­ve ma­radt, és nem moz­dult. Mell­ka­sa vér­ben ázott.

– Hé – szó­lalt meg Ste­ve. – Azt ott fel­is­me­rem. Azt hi­szem, Jen­ni­fer­nek hív­ják.

A he­li­kop­te­rek, ame­lyek­ről még min­dig lóg­tak a kö­te­lek, ki­csit kö­ze­lebb re­pül­tek. Az­tán a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban is­mét el­hát­rál­tak. A kö­zel­ben vá­ra­ko­zó két Brad­ley meg­in­dult. Amint a ház elé ér­tek, egy ra­kás zöld egyen­ru­hás, au­to­ma­ta fegy­ve­res ka­to­nát köp­tek ki ma­guk­ból.

A be­já­ra­ti aj­tó­hoz igye­kez­tek, de csak pá­ran ér­tek oda. A töb­bi­e­ket bent­ről, még az ud­va­ron jár­va ka­szál­ták le au­to­ma­ta fegy­ve­rek­kel – fő­leg fej­lö­vé­sek­kel, ame­lyek eb­ből a tá­vol­ság­ból kí­mé­le­te­sen ho­má­lyos lát­ványt nyúj­tot­tak. A ka­to­nák rongy­ba­ba­ként es­tek össze. Mind moz­du­lat­la­nul fe­küd­tek, egyet ki­vé­ve, az az egy vi­szont, egy fe­ke­te fic­kó, vo­nag­lott és si­kol­to­zott. A lá­bai mint­ha nem mű­köd­tek vol­na.

– Azt a ro­hadt kur­va élet­be – fa­kadt ki Ste­ve. Er­win­re né­zett. A fér­fi ar­cát düh tor­zí­tot­ta el, ősz haja dur­va kont­rasz­tot al­ko­tott el­vö­rö­sö­dött ar­cá­val.

– Mond­tam ne­kik – szó­lalt meg. – Mond­tam ne­kik, hogy ez most más. Kur­vá­ra meg­mond­tam ne­kik.

A Brad­ley-kből ki­száll­tak kö­zül hár­man ju­tot­tak el a há­zig. Akár­csak a he­li­kop­te­res ka­to­nák, ők is az ajtó két ol­da­lá­ra áll­tak, és kéz je­lek­kel kom­mu­ni­kál­tak. Tény­leg meg­csi­nál­ják, gon­dol­ta Ste­ve. Tény­leg be­men­nek oda. Még­hogy szán­dé­ko­san.

– Baaaaaa­azzz.

De nem men­tek. Va­la­mi ke­resz­tül­ütött a fa­lon. Ste­ve megint ri­kí­tó sár­ga fé­met és vért lá­tott fel­vil­lan­ni a dél­utá­ni nap­fény­ben, ahogy az egyik ka­to­na tor­ka szét­rob­bant. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a két tár­sa is össze­esett, egyik a má­sik után, gyors egy­más­után­ban. A fa­lon ke­re­se­tül döfi le őket. Akár egy var­ró­gép tűje.

Ste­ve ke­re­pe­lő han­got hal­lott. Az egyik Brad­ley fő­üte­gé­nek csö­ve a ház felé for­dult. Fel fog­ják rob­ban­ta­ni a há­zat, gon­dol­ta. Fel fog­ják rob­ban­ta­ni, hi­á­ba van­nak oda­bent a sa­ját em­be­re­ik is.

De nem tet­ték. A Brad­ley-k hát­só aj­ta­ja még min­dig nyit­va állt, így ami­kor Da­vid ki­ron­tott a ház­ból, sem­mi sem állt az út­já­ban. Is­te­nem, gon­dol­ta Ste­ve, annyi­ra gyors. Da­vid el­tűnt a jár­mű bel­se­jé­ben. Egy má­sod­perc­cel ké­sőbb fel­pat­tant a lö­veg­to­rony te­te­je, és egyet­len vé­res kéz emel­ke­dett ki be­lő­le. Uj­jak mar­kol­tak te­he­tet­le­nül a le­ve­gő­be, majd a kéz vissza­reb­bent a jár­mű­be.

A má­so­dik Brad­ley so­főr­je el­kezd­te be­zár­ni a hát­só aj­ta­ját. Jó öt­let volt, épp csak nem si­ke­rült elég gyor­san ki­vi­te­lez­ni. Da­vid gyor­san és ke­cse­sen su­hant be a raj­ta.

Úgy egy perc­cel ké­sőbb is­mét ki­nyílt a hát­só ajtó. A jár­mű bel­se­je im­már vö­rös­ben tün­dö­költ. Da­vid egye­dül állt bent, lán­dzsá­já­val a ke­zé­ben és – egy em­be­ri fej? – va­la­mi más­sal a hóna alatt. Egy pil­la­nat­ra mint­ha egye­ne­sen a nyolc­száz mé­ter­re lévő Ste­ve sze­mé­be né­zett vol­na. A fér­fi tar­kó­ján ég­nek áll­tak a szőr­szál­lak. Da­vid el­vi­gyo­ro­dott, majd meg­for­dult, és vissza­su­hant a ház­ba.

A két he­li­kop­ter is­mét kö­ze­lebb me­rész­ke­dett. Be­in­dul­tak a fegy­ve­re­ik, és ke­re­pel­ve szag­gat­ták meg a ház te­te­jét, ol­da­lát, ab­la­ka­it, ké­mé­nye­it.

Az­tán Ste­ve meg­pil­lan­tot­ta egy fér­fi szi­lu­ett­jét az egyik szét­lőtt ab­lak előtt. Egy pus­kát tar­tott a ke­zé­ben. Ste­ve egy pil­la­na­tig ab­ban re­mény­ke­dett, hogy az egyik ka­to­nát lát­ja, de a de­re­ká­nál li­be­gő ru­ha­da­rab csak­is egy tütü le­he­tett. Da­vid egyet­len­egyet lőtt, mire a he­li­kop­ter fa­rok­ro­tor­já­ból szik­rák tör­tek elő. A gép meg­bil­lent és meg­pör­dült, ho­ri­zon­tá­li­san, de hát­ra­fe­lé. A far­ka nagy szik­ra­eső kí­sé­re­té­ben ne­ki­ütő­dött a má­sik he­li­kop­ter pör­gő ro­tor­ja­i­nak.

Mind­két gép zu­han­va tet­te meg a föl­dig tar­tó nagy­já­ból har­minc mé­tert. Az egyik egy szom­szé­dos ház­ra esett, a má­sik fé­lig a mö­göt­te el­te­rü­lő me­den­cé­ben lan­dolt. A ház sár­ga tűz és fe­ke­te füst gi­gan­ti­kus folt­já­vá rob­bant.

Az­tán is­mét csend lett.

– Azt a ro­hadt kur­va élet­be – mond­ta Ste­ve. Er­win­hez for­dult, re­mél­ve, hogy meg­erő­sí­ti a di­ag­nó­zi­sát, eset­leg hoz­zá­te­szi a maga meg­lá­tá­sa­it. De Er­win más­sal volt el­fog­lal­va. Ca­rolynt néz­te, aki úgy fél mé­ter­re állt a ve­ze­tő­ol­da­li ab­lak mel­lett, és egye­ne­sen Er­win fe­jé­re cél­zott a pisz­to­lyá­val.

– Hel­ló – kö­szönt ne­kik.

IV.

– Ne­ked is hel­ló – nyög­te ki Ste­ve. Eb­ből a szög­ből va­la­mi sár­ga szőrt lá­tott Ca­rolyn de­re­ka mel­lett. Elő­ször azt hit­te, hogy a nő egy sző­ke há­rom­éves mel­lett áll, de az­tán a nya­kát nyúj­to­gat­va sár­ga szem­párt lá­tott. – Hé! Az Naga?

Amint ki­mond­ta, már­is tud­ta, hogy os­to­ba kér­dés – még­is, hány orosz­lán le­het egy át­la­gos kert­vá­ros­ban? Per­sze hogy Naga az. Sa­ját ere­jé­ből, tett­re ké­szen és ébe­ren állt a tal­pán.

– Igen, kö­vet­tem a nyo­ma­i­to­kat az ál­lat­or­vos­hoz – vá­la­szol­ta Ca­rolyn. – Gon­dol­tam, sze­ret­néd, ha hely­re­po­foz­nám őt.

A még min­dig meg­bi­lin­cselt Ste­ve ki­ká­szá­ló­dott a ko­csi­ból, és a ve­ze­tő­ol­da­li aj­tó­hoz ke­rült. Na­gá­hoz in­dult, de Ca­rolyn a vál­lá­ra tet­te a ke­zét, és a bi­lin­csé­re bic­cen­tett. Ste­ve-nek kel­lett egy pil­la­nat, hogy fel­is­mer­je a nő ke­zé­ben tar­tott kő­kést.

– Nem hi­szem, hogy elég éles lesz…

Ca­rolyn egyet­len su­hin­tás­sal el­vág­ta a ke­mény mű­anya­got.

– Kösz.

Ste­ve le­tér­delt Naga mel­lé, és át­ölel­te a nya­kát. A sebe több­nyi­re be­gyó­gyult – a sző­re ugyan nem nőtt vissza, de ahol egy órá­ja még nagy lyuk tá­ton­gott, a fér­fi most csak ró­zsa­szín bőrt lá­tott. Az orosz­lán meg­nyal­ta az ar­cát. – Ha jól sej­tem, maga Ca­rolyn – szó­lalt meg Er­win.

– Jól sej­ti. Hogy van, Er­win?

– Tud­ja a ne­ve­met.

A nő nem vá­la­szolt. Ste­ve-nek fel­tűnt, hogy egy egé­szen ki­csit resz­ket a mu­ta­tó­uj­ja.

– Le fog lőni az­zal az izé­vel? – kér­dez­te Er­win.

– Ne bántsd, Ca­rolyn – kér­te a még min­dig tér­dep­lő Ste­ve. – Rend­ben van a fic­kó. – Az­tán Na­gá­nak, aki még min­dig nya­lo­gat­ta:

– Jól van, oké, elég lesz már.

– Eszem­be sem jut­na – mond­ta Ca­rolyn, majd ki­nyi­tot­ta a Ford hát­só aj­ta­ját, és he­lyet fog­lalt a ko­csi­ban.

Az előt­te ülő Er­win bic­cen­tett Ste­ve-nek.

Ste­ve csak le­gyin­tett. A nyi­tott hát­só ajtó mel­lett állt, és Ca­rolynt néz­te. A nő le­hunyt szem­mel, a fej­tá­masz­nak dől­ve ült. A fegy­ve­re mel­let­te, az ülé­sen he­vert. Ste­ve Mrs. Mc­Gil­li­cutty há­zá­nak füs­töl­gő rom­ja­it bá­mul­ta.

– Te is ott vol­tál ab­ban a fel­for­du­lás­ban?

Ca­rolyn meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Úgy egy órá­val a lö­völ­dö­zés kez­de­te előtt el­jöt­tem. Té­ged ke­res­te­lek. – Ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és szi­go­rú­an rá­né­zett. – Meg kel­lett vol­na vár­nod. Ide­kint nem biz­ton­sá­gos.

– Ide­kint? – kér­dez­te Ste­ve döb­ben­ten. – Ide­kint to­tál Dis­ney­land van ah­hoz ké­pest, ami oda­lent fo­lyik. Egyéb­ként meg azt hit­tem, pont azért volt szük­sé­ged rám, mert te nem tudsz be­men­ni…

Er­win Ca­rolynt für­kész­te a vissza­pil­lan­tó tü­kör­ből.

– Maga tud­ta, hogy ez fog tör­tén­ni, ugye?

A nő bó­lin­tott.

– Ez vagy va­la­mi ha­son­ló. Az el­nök büsz­ke em­ber. Az­u­tán, hogy teg­nap meg­ráz­tam a ket­re­cét, meg kel­lett mu­tat­nia, mi­lyen ke­mény tud len­ni.

Mind­két fér­fi rá­né­zett.

– Igen – mond­ta Er­win, és már nyo­ma sem volt a hang­já­ban a ba­rát­sá­gos tus­kó­nak. – Azt hi­szem, ezt elég­gé jól lát­ja. De azért kí­ván­csi va­gyok… Hon­nan sze­rez­te meg a kó­do­kat, ame­lyek­kel át­ju­tott az el­nök­höz?

Ca­rolyn le­gyin­tett.

– Trük­kös va­gyok.

– Tény­leg az – ér­tett egyet Ste­ve.

– Igen – bó­lin­tott Er­win. – Kez­dek én is rá­jön­ni.

– Mi tör­tént a töb­bi­ek­kel? – kér­dez­te Ste­ve. – Az, izé…”fi­vé­re­id­del és nő­vé­re­id­del”?

Ca­rolyn ki­nyi­tot­ta a sze­mét.

– Ezt én akar­tam meg­kér­dez­ni tő­led. Ki­ju­tott va­la­me­lyi­kük? Eset­leg va­la­ki egy ál­lat­tal?

– Én nem lát­tam sen­kit – vá­la­szol­ta Er­win. – Szó­val nem hi­szem.

Ca­rolyn ar­cá­ról sem­mit sem le­he­tett le­ol­vas­ni.

– Ak­kor szin­te biz­tos, hogy meg­hal­tak. Ele­ve ez volt a leg­va­ló­szí­nűbb vég­ki­fej­let.

– Va­la­ki van a hát­só ve­ran­dán – mond­ta hal­kan Ste­ve. – Egy nő. Sző­ke, rö­vid és tüs­kés hajú, ha jól lá­tom. Oda­ad­ha­tom a te­le­szkó­po­mat, ha…

Ca­rolyn meg­ráz­ta a fe­jét, és is­mét le­huny­ta a sze­mét.

– In­kább nem. Jen­ni­fer lesz az. – Az­tán in­kább csak úgy ma­gá­nak: – Leg­alább be­tép­ve tá­vo­zott. Ő maga is így akar­ta vol­na.

– Saj­ná­lat­tal hal­lom, höl­gyem – szó­lalt meg Er­win.

– Kö­szö­nöm, Er­win. Ked­ves, hogy ezt mond­ja. Most már csak Da­vid, Mar­ga­ret és én ma­rad­tunk.

– Mar­ga­ret? – kér­dez­te Er­win.

– Aki bűz­lik – ma­gya­ráz­ta Ste­ve.

– Á. Hon­nan tud­ja, hogy nem halt meg ő is?

Ca­rolyn, to­vább­ra is le­hunyt szem­mel, el­mo­so­lyo­dott.

– Da­vid so­sem hagy­ná, hogy bár­ki más bánt­sa Mar­ga­re­tet.

Ste­ve be­le­né­zett a te­le­szkóp­ba. A ház­ra most csend te­le­pe­dett. Az ab­la­kok­ból vé­kony füst­csí­kok szi­vá­rog­tak. Mrs. Mc­Gil­li­cutty vé­re­sen és ká­bán, de na­gyon is élve bo­tor­kált ki az aj­tón.

– Hé, ott az idős hölgy! Mi az ott a ke­zé­ben?

Ca­rolyn el­vet­te tőle a te­le­szkó­pot, be­le­né­zett, majd vissza­ad­ta neki.

– Süti. Süti van nála. – Meg­ráz­ta a fe­jét, és hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott. – Ezek sze­rint Da­vid őt is meg­men­tet­te. Ami­kor már azt hi­szed, is­mersz va­la­kit…

– Most mit csi­ná­lunk? – kér­dez­te Ste­ve.

– Most vá­runk egy ki­csit.

– Mire?

– Arra, hogy Da­vid vissza­jöj­jön.

– Vissza? – kér­dez­te Er­win. – Mi­ért, hová ment?

– Wa­shing­ton­ba.

– Mi­nek?

– Hogy meg­öl­je az el­nö­köt és min­den­ki mást is, aki­nek ben­ne volt a keze az imént tör­tén­tek­ben. A „min­den­ki más” és a „ben­ne volt a keze” fo­gal­mát a le­he­tő leg­tá­gab­ban fog­ja ér­tel­mez­ni.

Ste­ve döb­ben­ten el­hát­rált a nő­től.

– Ez le­he­tet… tény­leg ké­pes rá?

– Da­vid? Per­sze. Akár már­is el­kezd­he­tik ásni a sír­ju­kat. Az el­nök ha­lott em­ber.

Ste­ve ré­mül­ten bá­mult rá.

– Ó, a szent­sé­git már. Az ő öt­le­te volt a gyil­ko­lá­szás, em­lék­szel? Mi­előtt a kis ka­to­nái fel­buk­kan­tak, min­den­ki csak szé­pen ül­dö­gélt és sü­ti­zett. Akár­hogy is, a leg­töb­ben va­ló­szí­nű­leg ész­re sem fog­ják ven­ni, hogy mi tör­té­nik. Na­gyobb prob­lé­má­juk lesz an­nál.

Er­win sze­me össze­szű­kült.

– Ezt hogy érti?

– Mennyi az idő?

– Hát – pil­lan­tott Er­win a mű­szer­fal órá­já­ra – úgy ne­gyed öt.

– Most már bár­mi­kor el­kez­dőd­het – mo­so­lyo­don el hal­vá­nyan, de bes­ti­á­li­san Ca­rolyn.

Ste­ve szőr­szá­lai ég­nek me­red­tek a tar­kó­ján.

– Ca­rolyn, mit tet­tél?

A nő nem vá­la­szolt, egy­sze­rű­en csak fel­mu­ta­tott az égre.

Dél­után négy múlt, a nap még bő­ven a fa­sor fö­lött járt. Az ég tisz­tá­nak tűnt, nap­fo­gyat­ko­zás­nak nyo­mát sem le­he­tett lát­ni. Mind­ezek el­le­né­re Ste­ve-nek nem ma­radt más vá­lasz­tá­sa, mint hogy higgyen a sze­mé­nek.

A nap kez­dett ki­alud­ni.

V.

A kö­vet­ke­ző más­fél perc­ben a nap az ilyen­kor szo­ká­sos ra­gyo­gó sár­gá­ból egy lá­gyabb, al­ko­nya­ti na­rancs­sár­gá­vá, majd pe­dig vö­rös­sé fa­kult. Ste­ve-nek az ju­tott eszé­be, hogy olyan, mint­ha va­la­ki naaaa­a­gyon las­san kap­csol­ná le az egyik olyan tom­pább vil­lany­kör­tét.

Er­win elő­ször a fe­jét a ve­ze­tő­ol­da­li ab­la­kon ki­dug­va bá­mul­ta az eget, de az­tán – meg­fe­led­kez­ve róla, hogy fé­lig-med­dig fo­goly – ügyet­len­ked­ve ki­nyi­tot­ta a Tau­rus aj­ta­ját, és oda­állt a par­ko­ló­ban Ste­ve mel­lé.

– Nap­fo­gyat­ko­zás? – kér­dez­te hal­kan Ste­ve, tud­ván, hogy nem.

Er­win meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Ki­zárt. Ta­lán… jól lá­tom, hogy las­san össze­megy?

– Nem tu­dom… hát… igen. Ta­lán. – Ste­ve fel­tar­tot­ta a hü­velyk­uj­ját, hogy le­gyen mi­hez vi­szo­nyí­ta­nia. Még csak hu­nyo­rog­nia sem kel­lett köz­ben, mert a nap ko­szos, kö­zön­sé­ges bar­ná­vá fa­kult. Ami­kor vé­gül el­fe­ke­te­dett, Ste­ve lát­ta, hogy tény­leg össze­ment, leg­alább­is egy ki­csit.

Az­tán el­tűnt.

Ste­ve érez­te, ahogy a dél­utá­ni me­leg las­san vissza­szo­rul, majd az ok­tó­be­ri szél eny­he hi­de­ge hir­te­len és bal­jós­la­tú­an meg­re­zeg­tet­te a szá­raz le­ve­le­ket. Mennyi­re hűl­het le a le­ve­gő? – tű­nő­dött. Mennyi­re van hi­deg a Plú­tón? Ott fo­lyé­kony az oxi­gén, nem? Job­ban meg­bor­zon­gott, mint amennyi­re azt a szél in­do­kol­ta vol­na.

– Lát­ja ezt? – kér­dez­te hal­kan Er­win.

– Azt hi­szem. Biz­tos ben­ne, hogy még csak dél­után van? – az egy­ér­tel­mű bi­zo­nyí­té­ko­kat el­vet­ve, két­ség­be­eset­ten ra­gasz­ko­dott a gon­do­lat­hoz, hogy csak egy hét­köz­na­pi al­ko­nya­tot lát.

Er­win az órá­já­ra né­zett.

– Négy ti­zen­nyolc kö­rül.

– Egész biz­tos? – Ste­ve szí­ve va­dul za­ka­tolt. Már meg­je­len­tek az égen a csil­la­gok. Úgy ra­gyog­tak rá, akár tá­vo­li ször­nye­te­gek sze­mei, ha­tal­ma­san és kí­mé­let­le­nül. Egy ut­ca­lám­pa vil­ló­dzott fel, és sá­padt, sár­ga fény­be von­ta a par­ko­lót. Naga fel­né­zett az égre, és nyug­ta­la­nul fel­mor­dult.

– Pont me­net­rend sze­rint – szó­lalt meg Ste­ve mö­gött Ca­rolyn, mint aki na­gyon elé­ge­dett ma­gá­val. Ste­ve meg­pör­dült.

– Ez a te mű­ved? Le­he­tet­len. Nem le­het… – te­he­tet­le­nül ha­do­ná­szott. – Mi­ért ten­nél ilyet?

– Hát, az egy hosszú tör­té­net.

– Ez az egész tény­leg meg­tör­té­nik? – kér­dez­te Er­win kö­zö­nyös, ér­ze­lem­men­tes han­gon. Te­kin­te­te ide-oda ci­ká­zott Ca­rolyn arca és a fegy­ve­re kö­zött. – Nem va­la­mi trükk­ről van szó?

– Nem trük­kök­ben uta­zom. – Ca­rolyn tett egy lé­pést hát­ra, kar­tá­vol­sá­gon túl­ra.

– Csi­náld vissza! – mond­ta Ste­ve. – Kap­csold be! Mind meg… kap­csold be!

Ca­rolyn meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem tu­dom.

– Úr­is­ten, Ca­rolyn! Vissza kell csi­nál­nod! Meg fo­gunk… mind­annyi­an… meg fo­gunk fagy­ni!

– Nem azon­nal. Egy­szer át­be­szél­tem a dol­got Pe­ter­rel. Az at­mo­szfé­ra egy­faj­ta ta­ka­ró­ként funk­ci­o­nál. A ma­ra­dék hő per­sze vé­gül el­szi­vá­rog, de ad­dig még van egy kis időnk.

– Mit fo­gunk csi­nál­ni?

Ca­rolyn el­gon­dol­ko­dott.

– Ehet­nénk va­la­mit. Iszo­nyú éhes va­gyok, és úgy­is van némi el­üt­ni való időnk. Is­me­rek egy re­mek me­xi­kói he­lyet az út vé­gén. A gu­a­co­mo­lé­juk…

– Kur­vá­ra nem ér­de­kel sem­mi­fé­le taco, Ca­rolyn!

– Ugyan már. Tény­leg na­gyon jó.

– Fi­gyelj, ele­gem van eb­ből a szar­ból. Azt aka­rom, hogy most rög­tön…

– Sze­rezz ne­kem egy kis gu­a­ca­mo­lét, és el­mon­dok min­dent, amit tud­ni akarsz.

Ste­ve el­vö­rö­sö­dött arc­cal szív­ta be a le­ve­gőt, hogy to­vább ki­a­bál­jon… az­tán fo­gai hall­ha­tó koc­ca­ná­sá­val be­csuk­ta a szá­ját.

– Tény­leg? Min­dent?

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Bi­zony.

– Oké. Le­gyen.

Ca­rolyn Er­win­hez for­dult.

– A maga ko­csi­já­val me­gyünk.

Er­win fel­von­ta a szem­öl­dö­két. Úgy száz­nyolc­van­nyolc cen­ti le­he­tett, és fan­tasz­ti­kus for­má­ban volt. Ste­ve em­lé­ke­zett rá, ahogy a nagy­da­rab zsa­ru meg­hu­nyász­ko­dott előt­te. Ca­rolyn is fel­von­ta a szem­öl­dö­két, és pisz­tollyal a ke­zé­ben ked­ve­sen el­mo­so­lyo­dott.

– Ben­ne van a kulcs – kö­zöl­te vele Er­win.

– A pénz – szólt köz­be Ste­ve. – El­hoz­tad a sport­tás­kát?

– Mi­cso­da? Ja, nem, bocs. Oda­ad­tam a ta­xi­so­főr­nek.

– A ta­xi­so­főr­nek? Mind a há­rom­száz­hu­szon­hét­ez­ret?

Ca­rolyn vál­lat vont.

– Meg­saj­nál­tam. Meg­et­ték egy uj­ját.

– Hogy mi­cso­da? Kik et­ték… – El­hall­ga­tott. – Tu­dod mit, hagy­juk. Nem is aka­rom tud­ni. – Meg­dör­zsöl­te a hom­lo­kát, majd Er­win­re né­zett. – Ma­gá­nál van pénz?

Er­win­nek erre elő­ször mind­két szem­öl­dö­ke fel­fu­tott, de az­tán vál­lat vont, és be­le­túrt a pénz­tár­cá­já­ba. Át­nyúj­tott Ste­ve-nek há­rom hú­szast, egy ötöst, meg né­hány egy­dol­lá­rost.

– Ez az összes kész­pén­zem. Kell a kár­tyám is?

– Nem, kösz.

– Kö­szö­nöm, Er­win – mond­ta Ca­rolyn. – Na­gyon so­kat se­gí­tett. – Ste­ve ki­nyi­tot­ta a Tau­rus hát­só aj­ta­ját, és meg­pas­kol­ta az ülést. Naga egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, de az­tán fel­ug­rott rá. Ca­rolyn az uta­sü­lést fog­lal­ta el. Ami­kor Ste­ve se­bes­ség­be tet­te a For­dot, rá­szólt. – Várj.

A HK-ja ugyan­olyan volt, mint ami­lyet ko­ráb­ban Ste­ve-nek is adott. Ki­lök­te be­lő­le a tá­rat, majd vissza­húz­ta a csúsz­ká­ját, hogy a cső­ben lévő go­lyó is ki­re­pül­jön. Ezt vissza­tet­te a tár­ba, majd Ste­ve-hez for­dult.

– Hogy tu­dom le­te­ker­ni az ab­la­kot?

Ste­ve egy gomb­ra mu­ta­tott az aj­tó­ban. Mi­után az ab­lak le­csusszant, Ca­rolyn oda­in­tet­te Er­wint.

– Tes­sék – az­zal a csö­vé­nél fog­va át­ad­ta neki az üres pisz­tolyt. – Vé­de­lem­nek. Sok őrült sza­lad­gál ma ide­kint. Le­gyen óva­tos.

– Go­lyók nél­kül nem sok­ra me­gyek vele – je­gyez­te meg Er­win.

– Le­te­szem a tá­rat a jár­dá­ra a domb al­ján.

Er­win bó­lin­tott.

– Kösz.

Ami­kor már bő­ven ki­ér­tek a par­ko­ló­ból, Ste­ve a szél­ső sáv­ba ka­nya­ro­dott, és meg­állt. Ca­rolyn le­tet­te a tá­rat egy ut­cai lám­pa mel­lé, és in­tett Er­win­nek. Er­win vissza­in­tett neki.

– Ez meg mi volt?

– Ked­ves em­ber­nek tű­nik – mo­soly­gott rá hal­vá­nyan Ca­rolyn.

Ste­ve tud­ta, hogy megint ha­zu­dik.

VI.

Nagy bosszú­sá­gá­ra Ste­ve-nek el kel­lett is­mer­nie, hogy Ca­rolyn­nak iga­za volt. A hely gu­a­ca­mo­lé­ja tény­leg ki­vá­ló.

Mint ki­de­rült, Ca­rolyn a Mon­si­eur Ta­có­ról be­szélt, amely ugyan­azon az üz­let­so­ron állt, ame­lyen az ál­lat­or­vo­si ren­de­lő is. A nő ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy ide jöj­je­nek, ebbe a konk­rét ét­te­rem­be, és ne egy má­sik­ba, an­nak el­le­né­re, hogy a par­ko­ló még min­dig nyüzs­gött a zsa­ruk­tól. Azt mond­ta, nem lesz gond­juk ve­lük. Ste­ve össze­rez­zent, ami­kor a nagy­da­rab zsa­ru, akit Er­win ko­ráb­ban meg­alá­zott, fe­lé­jük né­zett, de nem lett be­lő­le sem­mi. Ste­ve há­tul par­kolt le, köz­ben Ca­rolyn mor­mo­gott va­la­mit Na­gá­nak. Naga vissza­mor­mo­gott, és össze­ku­po­ro­dott a hát­só ülé­sen, hogy el­alud­jon.

Egy üz­let­so­ri me­xi­kói ét­te­rem­hez ké­pest a hely fur­csán ele­gáns­nak bi­zo­nyult. Töb­bek közt boyok és egy aj­tón­ál­ló gon­dos­kod­tak a ven­dé­gek­ről. Ste­ve vi­szont maga par­kol­ta le a ko­csit. Naga a hát­só ülé­sen aludt, és va­ló­szí­nű­leg ba­jos lett vol­na, ha más­va­la­ki ül be a vo­lán mögé. Ag­gó­dott a kér­ges me­le­gí­tő­jé­nek lyu­kán át lát­ha­tó seg­ge mi­att is, de egye­dül a főúr je­len­tett bár­mi­fé­le prob­lé­mát. A jobb kar­ja fel volt köt­ve, és nyil­ván­va­ló­an em­lé­ke­zett Ca­rolyn­ra egy ko­ráb­bi al­ka­lom­ból. Ami­kor a nő asz­talt kért két főre, a fér­fi fel­si­kol­tott, és ki­ro­hant az aj­tón.

Ste­ve mi a fa­szom van pil­lan­tást lö­vellt Ca­rolyn­ra.

– Hmm? Ó. Pár hete jár­tunk itt. Da­vid nem érti a pénz kon­cep­ci­ó­ját Ami­kor fi­ze­tés nél­kül akart tá­voz­ni, az a fic­kó el­kap­ta a kar­ját, és… – el­hall­ga­tott.

– El­sza­ba­dult az őrü­let. Vi­lá­gos.

Vé­gül le­ül­tek a bár­hoz.

Ste­ve nem hit­te, hogy ké­pes lesz enni, de Ca­rolyn ra­gasz­ko­dott hoz­zá hogy ki­pró­bál­ja a ho­má­ros ta­cót. Vá­ra­ko­zás köz­ben meg­ivott fél kan­csó mar­ga­ri­tát, az egy ki­csit le­hű­töt­te. Mire ki­hoz­ták az ételt, tény­le­ge­sen meg­jött az ét­vá­gya. Ca­rolyn vi­szont pár ha­ra­pás után fel­ad­ta.

– El kell is­mer­nem, ez tény­leg fan­tasz­ti­kus. – Ste­ve el­rág­csált egy chip­set, és ki­csit kö­ze­lebb tol­ta a nő­höz a gu­a­ca­mo­lés tál­kát. Ca­rolyn evett egy-két chip­set, de in­kább csak bab­rál­ta az ételt a tá­nyér­ján. – Va­la­mi baj van? Azt hit­tem, majd’ éhen halsz.

– Igen, de kis­sé ren­det­len­ke­dik a gyom­rom. – Vál­lat vont. – Biz­tos az ide­gek mi­att van. Sok min­den jár a fe­jem­ben.

– Hmm. Azt mond­tad, vá­la­szolsz a kér­dé­se­im­re, ugye?

– Per­sze. Mi­ért is ne. Van időnk, és így leg­alább el­te­re­led a gon­do­la­ta­i­mat… egyéb dol­gok­ról. Kér­dezz, amit csak akarsz.

Az ét­te­rem kez­dett meg­tel­ni. Egy idős, nercs­tó­lás nő Ca­rolyn láb­me­le­gí­tő­it és Ste­ve vé­res kon­cer­tin­gét für­kész­te, és va­la­mi döly­fös ki­fe­je­zés ült ki az ar­cá­ra. Ste­ve amo­lyan Er­zsé­bet ki­rály­nős stí­lus­ban, csuk­ló­ból in­te­ge­tett neki, és fü­lig rá­vi­gyor­gott. A nő to­va­si­e­tett.

– Hmm. Hol kezd­jem? – az uj­ja­i­val do­bolt az asz­ta­lon. – Tény­leg tudsz be­szél­ni Na­gá­val? Már­mint tény­leg?

– Igen, tény­leg. Az ál­lat­nyel­vek­nek meg­van­nak a ma­guk sa­já­tos­sá­ga­ik, de azért meg­bir­kó­zom ve­lük. Bár a ki­ej­té­sem nem olyan jó, mint Mi­chae­lé.

– Hogy ta­nul­tá­tok meg eze­ket a nyel­ve­ket?

– Apa jött rá a nyit­já­ra, és le­jegy­ze­tel­te.

– Le­jegy­ze­tel­te, ho­gyan kell orosz­lá­nok­kal be­szél­ni?

– Igen, ve­lük, meg más ál­la­tok­kal is. Min­den­nel, ami­nek van sa­ját nyel­ve.

– Ez be­le­tel­he­tett némi idő­be.

– Az első pár faj­nál ta­lán úgy száz évbe. Az­tán ahogy be­le­jött a do­log­ba, már gyor­sab­ban ment neki. – Lát­ván Ste­ve arc­ki­fe­je­zé­sét, hoz­zá­tet­te:

– Tu­dod, Apa na­gyon öreg. És na­gyon te­vé­keny. A nyel­vek csak egy csepp a ten­ger­ben. – Fel­só­haj­tott. – De tény­leg. Ap­rócs­ka csepp. Jobb, ha el­hi­szed.

– Még­is, mennyi­re öreg?

– Sen­ki sem tud­ja biz­to­san. Leg­alább hat­van­ezer éves, de va­ló­szí­nű­leg sok­kal több. Vi­szont nem na­gyon van ér­tel­me a kér­dés­nek. Éle­te nagy ré­szét a Könyv­tár­ban töl­töt­te, és ott más­képp te­lik az idő.

– Ér­tem – mond­ta Ste­ve las­san. – És te is on­nan szár­ma­zol? A Könyv­tár­ból?

– Ho­gyan? Nos… igen is és nem is. Azt hi­szem… ta­lán Cleve­land­ben szü­let­tem. Vagy va­la­mi ha­son­ló­ban, ami­nek c-vel kez­dő­dik a neve. – Hal­vá­nyan és szo­mo­rú­an el­mo­so­lyo­dott. – De… igen, azt hi­szem, a Könyv­tár­ból szár­ma­zom.

– Nem ér­tem.

– Őszin­tén szól­va én sem ér­tem tel­je­sen. Már­mint tu­dom, mit tett ve­lünk, de nem iga­zán tu­dom, hogy mi­ért.

– Ki?

– Apa.

– Az édes­apád?

Meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem, az Apa csak egy név, ame­lyet hasz­ná­lunk rá. Nem ő a bio­ló­gi­ai apám. Nem is va­gyok ben­ne biz­tos, hogy ez le­het­sé­ges len­ne. Sen­ki sem tud­ja iga­zán, hogy mi is ő.

– Szó­val… ak­kor va­la­mi föl­dön­kí­vü­li vagy ilyes­mi?

Vál­lat vont.

– Ta­lán. De nem hi­szem. Vi­szont azt sem hi­szem, hogy em­ber len­ne. Már­mint ere­de­ti­leg. A vi­lág na­gyon so­kat vál­to­zott a har­ma­dik kor óta. Ami­kor ő meg­szü­le­tett, va­ló­szí­nű­leg még nem is lé­tez­tek az em­be­rek.

– Har­ma­dik kor?

– Ez a mos­ta­ni kor, Apa ural­má­nak kora, a ne­gye­dik. Apa előtt va­la­mi más ural­ta a te­rem­tést. Sö­té­tebb idők jár­tak. Min­den be­szá­mo­ló sze­rint rosszabb vi­lág volt, mint a mos­ta­ni. Apa abba a vi­lág­ba szü­le­tett, és azt a vi­lá­got hó­dí­tot­ta meg.

– Nem ér­tem…

Ca­rolyn le­gyin­tett, mint­ha va­la­mi za­va­ró té­nye­zőt akar­na el­hes­se­get­ni.

– Hogy Apa hon­nan in­dult, az nem szá­mít.

– Hát ak­kor mi szá­mít? – kér­dez­te bosszú­san Ste­ve. Ca­rolyn úgy bánt vele, mint egy gye­rek­kel.

Fur­csa­mód örült, ami­kor lát­ta, hogy a nő ko­mo­lyan ve­szi az új kér­dést, és rán­cok­ba fu­tott hom­lok­kal gon­dol­ko­dik a meg­vá­la­szo­lá­sán.

– Apa okos. Ez a kulcs. Azt hi­szem, min­den eb­ből eredt. – Ste­ve né­zett. – Per­sze mind­ez csak spe­ku­lá­ció. Sen­ki sem tud­ja va­ló­já­ban.

– Üdv az én vi­lá­gom­ban.

Ca­rolyn el­fin­to­ro­dott.

– Bocs. Kér­lek, foly­tasd. Hal­la­ni aka­rom.

A nő bó­lin­tott, és le­né­zett az üdí­tő­jé­re.

– Oké. Eb­ben, amit most fo­gok mon­da­ni, meg­le­he­tő­sen biz­tos va­gyok. Kép­zelj el olyas­va­la­kit, mint Isa­ac New­ton, egy pá­rat­lan, egy­szer a tör­té­ne­lem­ben zse­nit. Ta­lán em­ber, ta­lán nem. A lé­nyeg, hogy na­gyon, na­gyon okos. Plusz egy bor­zal­mas kor­ba szü­le­tik bele, va­ló­szí­nű­leg a leg­bor­zal­ma­sab­ba, amit csak el tudsz kép­zel­ni. Olyas­mi­be, mint a po­kol, csak ez iga­zi. És min­de­nen egy Csá­szár nevű lény ural­ko­dik.

– Ed­dig meg­van.

– He­lyes. In­nen jön a do­log ta­lál­ga­tás ré­sze. A Könyv­tár­ban ti­zen­két ka­ta­ló­gus van… De az első, a fe­hér ka­ta­ló­gus az or­vos­lás. És sze­rin­tem en­nek van va­la­mi je­len­tő­sé­ge. Le­het, hogy Apa egy­faj­ta gyó­gyí­tó­ként kezd­te ak­ko­ri­ban, és rá­buk­kant va­la­mi­re, ami na­gyon fon­tos­nak bi­zo­nyult a re­ge­ne­rá­ció szem­pont­já­ból… egy nö­vény­re, egy fo­lya­dék­ra, ilyes­mi­re. És va­la­hogy rá­jött, ho­gyan tud időt lop­ni ma­gá­nak, ho­gyan tud­ja meg­hosszab­bí­ta­ni az éle­tét. És ezt az időt arra hasz­nál­ta, hogy még töb­bet ta­nul­jon, és még to­vább tud­jon élni. Vé­gül el­ju­tott arra a pont­ra, ahol már bár­med­dig él­he­tett, és bár­mi­lyen se­bét meg­gyó­gyít­hat­ta. Az­u­tán… arra hasz­nál­ta az ide­jét, hogy más dol­go­kat ta­nul­jon meg.

– Mint pél­dá­ul?

– Hát… a má­so­dik ka­ta­ló­gus a há­bo­rú. És sze­rin­tem ez sem vé­let­len. Apa tud­ja, mit csi­nál. Gon­do­lom, elő­ször csend­ben ügy­kö­dött, ter­vez­ge­tett, dol­go­kat in­té­zett, erőt gyűj­tött. Hogy is mond­já­tok? „A ra­dar alatt re­pült.” Az­tán, ami­kor vég­re ké­szen állt – egyik lak­ko­zott kör­mé­vel meg­ko­cog­tat­ta a bár­pul­tot –, fi­gyel­mét gyöt­rel­me oko­zó­já­ra for­dí­tot­ta. Azt hi­szem, tud­ta, hogy csak úgy me­ne­kül­het meg a po­kol­ból, ha meg­hó­dít­ja azt. Vol­tak szö­vet­sé­ge­sei… No­bu­nun­ga fon­tos ré­szét ké­pez­te a ter­vé­nek, ahogy egy Mith­ra­gan­hi nevű va­la­ki is. Egye­dül ők tud­ják biz­to­san, mi tör­tént, és ők nem be­szél­nek róla.

– Ők hár­man öl­ték meg azt a Csá­szár fic­kót?

– Hát… két­lem, hogy Apa ilyen könnyű sor­sot szánt vol­na neki. De igen, a lé­nyeg, hogy meg­dön­töt­ték a ha­tal­mát.

– Oké. És az­tán?

– Nem tu­dom. A fel­jegy­zé­sek el­vesz­tek. De akár­hogy is, a har­ma­dik kor vé­get ért. Per­sze vol­tak még utá­na is csa­ták, áru­lá­sok, há­bo­rúk. El­len­sé­gek emel­ked­tek fel és buk­tak el. A Her­ceg, Q-33 Észak és má­sok. Vé­gül Apa ak­ko­ra ha­ta­lom­ra tett szert, hogy már sen­ki sem tu­dott szem­be­száll­ni vele.

– És hol jössz a kép­be te? Ti mind­annyi­an? Te, Da­vid és a töb­bi­ek.

Ca­rolyn na­gyot kor­tyolt az üdí­tő­jé­ből.

– Úgy hat­van­ezer év­vel ké­sőbb. Hu­szon­há­rom év­vel ez­előtt. Késő nyá­ron. Ta­lán nyolc-ki­lenc éves le­het­tem, ami­kor… nos. Ak­kor adop­tált min­ket Apa. – Ezen egy pil­la­nat­ra el­gon­dol­ko­dott. – Vagy ta­lán az „adop­tál” nem is jó szó. In­kább a ta­nít­vá­nyai let­tünk.

– Ak­kor mi… – Ste­ve el­hall­ga­tott.

A bár mö­göt­ti té­vén a CNN adá­sa ment. A va­cso­ra alatt a mű­sor leg­in­kább a nap rej­té­lyes el­tű­né­se kö­rül for­gott – még­is mi tör­tén­he­tett? –, de most rend­kí­vü­li hí­rek kö­vet­kez­tek.

A ká­bá­nak tűnő Wolf Blit­zer egy ká­sás vi­deo­ka­me­ra-fel­vé­tel alatt be­szélt, ame­lyet a Fe­hér Ház előt­ti jár­dá­ról rög­zí­tet­tek. A gye­pet el­zá­ró ko­vá­csolt­vas ke­rí­tés egy ré­szét ki­tör­ték. Egy esz­mé­let­len vagy ha­lott ti­né­dzser fiú tes­te mel­lett egy csu­pasz, vé­res láb­nyom ék­te­len­ke­dett a jár­dán. A ka­me­ra fel­né­zett. A hát­tér­ben dü­hön­gő tűz emész­tet­te a Fe­hér Ház ke­le­ti szár­nyát. Tíz­mé­te­res lán­gok csap­tak az ég felé. Wolf Blit­zer olyan ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nált, mint a „ka­taszt­ro­fá­lis em­ber­vesz­te­ség” és az „utód­lás al­kot­má­nyos rend­je”.

– Bass­s­száj­ba – mond­ta Ste­ve hal­kan.

A ké­pek za­va­ro­sak vol­tak, és bár­ki ke­zel­te is a ka­me­rát, nem na­gyon si­ke­rült sta­bi­lan tar­ta­nia. De Ste­ve még így is lát­ta, hogy nem túl messze egy fér­fi szi­lu­ett­je raj­zo­ló­dik ki a tűz előtt. Egy nagy bo­tot ci­pelt ma­gá­val, amely oly­kor, a meg­fe­le­lő fény­ben sár­gán fel­ra­gyo­gott. És… ó. Ó, bak­ker.

A de­re­ká­nál lo­bo­gó ru­ha­da­rab csak­is egy tütü le­he­tett.

Ste­ve ren­delt egy te­qui­lát.

Ca­rolyn kö­vet­te a pil­lan­tá­sát, majd ami­kor lát­ta, hogy mi megy a té­vé­ben, bó­lin­tott.

– Vé­gez­tél? Las­san ide­je men­nünk.

– Azt hi­szem – vá­la­szol­ta szó­ra­ko­zot­tan Ste­ve.

Ca­rolyn fel­állt, és be­ment a női mos­dó­ba. Wolf Blit­zer most ép­pen in­ter­jút csi­nált va­la­mi ügy­véd­sze­rű fic­kó­val, aki lát­ta a Fe­hér Ház el­le­ni tá­ma­dást. Az ügy­véd eny­hén hisz­té­ri­ku­san tur­kál­ta rit­ku­ló ha­ját, és azt is­mé­tel­get­te, hogy:

– Meg­ölt há­rom em­bert, öreg! Hár­mat! Tottt­tál szét­csap­ta őket! – Blit­zer néha-néha kur­tán, de bá­to­rí­tón bic­cen­tett egyet. Mi­köz­ben be­szél­tek, va­la­ki fel­rob­ban­tot­ta a Ca­pi­tol­lu­mot. A de­to­ná­ció egy tör­me­lék­da­rab­ja, ta­lán egy iro­dai szék, le­sza­kí­tot­ta a hisz­té­ri­kus fic­kó bal kar­ját. A lég­nyo­más a seg­gé­re lök­te Wolf Blit­zert. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban Eric Bur­nett egy rög­zí­tett ri­port­ra kap­csolt át, amely­ben egy ma­ry­lan­di kert­vá­ro­si anya ar­ról be­szélt, hogy va­la­mi „ele­fánt­nál is na­gyob­bat” lá­tott sé­tál­ni az or­szág­út mel­lett.

A csa­pos kér­dés nél­kül új­ra­töl­töt­te Ste­ve te­qui­lá­ját, és ön­tött ma­gá­nak is.

– Kész vagy? – kér­dez­te Ca­rolyn.

– Igen… il­let­ve nem. Vagy ta­lán. Azt hi­szem. Van még egy per­cünk? Csak… – a te­qui­lá­já­ra bic­cen­tett.

– Na jó. De igye­kezz.

– Igen­is, asszo­nyom. – Egy korty­ra le­gu­rí­tot­ta az ital fe­lét. – Ah­hoz van va­la­mi kö­zöd?

A té­vé­ben a nő, aki azt az ele­fánt­nál is na­gyobb va­la­mit lát­ta, ég­nek emel­te a ke­zét. A sze­me hát­ra­for­dult, be a ko­po­nyá­já­ba. Si­kol­tott. Kar­já­nak bőre ko­rom­fe­ke­té­vé szí­ne­ző­dött, mint­ha csak tin­tá­ba már­tot­ták vol­na, és va­la­mi nem stim­melt az uj­ja­i­val. Rán­ga­tóz­tak, és már egy­ál­ta­lán nem em­lé­kez­tet­tek uj­jak­ra. Ste­ve-nek in­kább csá­pok­nak tűn­tek.

– Nem iga­zán. Leg­alább­is… nem köz­vet­le­nül. Ez Barry O’Shea műve, vagy az ő va­la­me­lyik ügy­nö­kéé. Na­gyon fer­tő­ző­ek.

– Kik? Fer­tő­ző­ek? Mi van?

– A nő el­ka­pott egy… re­a­li­tás­ví­rus­nak hív­ják. Nem olyan ve­szé­lyes, mint ami­lyen­nek lát­szik. A csáp­jai af­fé­le… an­ten­nák­ként mű­köd­nek. Ér­zé­kennyé te­szi őt az al­gon­do­la­tok­ra. Ha nem ke­zel­te­ti, meg­száll­hat­ják.

– Meg­száll­ják? Úgy ér­ted, mint a dé­mo­nok? Olyan meg­szál­lás?

– Mi­cso­da? Nem. – Ca­rolyn fel­ne­ve­tett. Egy bor­zal­mas pil­la­na­tig Ste­ve azt hit­te, a nő mind­járt be­le­csíp az ar­cá­ba. – Dé­mo­nok nem lé­tez­nek, Ste­ve.

– Hát ak­kor mi­ről be­szélsz?

– A Csen­de­sek­ről. Pusz­ta gon­do­lat­ból áll­nak, de nagy, ne­héz­kes, ezüst­sze­rű dol­gok­ként ma­ni­fesz­tá­lód­nak. A har­ma­dik kor ma­rad­vá­nyai. Meg­öl­ni nem le­het őket, de a nap szé­les spekt­ru­mú su­gár­zá­sa kö­zöm­bö­sí­tet­te az ere­jü­ket. Most, hogy az el­tűnt, Barry úgy dön­tött, ide­je elő­búj­nia az ár­nyé­kok­ból. Nagy­já­ból ér­ted?

Ste­ve csak bá­mult rá.

– Nem. A leg­ke­vés­bé sem.

– Hát… ne is fog­lal­kozz vele. Ami­kor en­nek vége, majd én gon­dos­ko­dom róla. Barry könnyű­sú­lyú já­té­kos. – A csá­pos nő felé bic­cen­tett. – Arra pe­dig van egy egy­sze­rű gyógy­mód.

– Egy­sze­rű gyógy­mód arra, hogy az uj­ja­id szörny­kéz­zé ala­kul­tak át?

– Nos… egy­sze­rűcs­ke. A leg­jobb nyil­ván az, ha ele­ve hoz­zá sem érsz.

– Per­sze, nyil­ván.

– Ne ag­go­dal­mas­kodj ennyit, Ste­ve. Az em­be­rek majd al­kal­maz­kod­nak.

– De mi­hez? Még min­dig nem ér­tem, mi tör­té­nik.

– A Könyv­tár. Most csak az szá­mít, hogy ki ve­szi át a ha­tal­mat Apa Könyv­tá­rá­ban.

– Könyv­tár? Ki nem szar le hol­mi könyv­tá­rat?

Ca­rolyn a sze­mét for­gat­ta.

– Ame­ri­ka­i­ak.

– Mi?

– Lát­tál egy ke­ve­set ab­ból, hogy mire va­gyunk ké­pe­sek… Lisa, én Da­vid. Mit gon­dolsz?

Ste­ve nyelt egyet.

– Né­me­lyik… hát, elég el­ké­pesz­tő volt.

Ca­rolyn arca a bár lám­pá­i­nak vö­rös fé­nyé­ben für­dött, de sze­mé­ben sö­tét­ség ho­nolt.

– Nem lát­tál még sem­mit, Ste­ve. Csak ol­csó bű­vész­trük­kö­ket. A Könyv­tár tény­le­ges ere­je vég­te­len. Ma éj­jel az fog el­dől­ni, hogy ki ural­ja majd az egész re­a­li­tást.

– Hogy ér­ted?

– Úgy, ahogy mon­dom.

– Ca­rolyn… ez őrü­let. Tu­dom, hogy ké­pes vagy pár fur­csa­ság­ra, de…

A nő fel­tar­tot­ta a ke­zét.

– Majd ké­sőbb meg­vi­tat­juk. Most men­nünk kell.

– És még­is hová?

– Gar­ri­son Oaks­ba.

– Mi­ért men­nénk oda? Most ke­ve­red­tem ki on­nan. Min­den volt, csak nem szó­ra­koz­ta­tó. És kü­lön­ben is, mi­ért küld­tél oda, ha…

– Ké­sőbb. Most ta­lál­koz­nom kell Da­vid­del. Nem­so­ká­ra vé­gez Er­win­nel.

– Er­win? Da­vid Er­win­nel van?

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Er­win raj­ta akart ütni. Ha nem si­e­tünk, Da­vid meg­öli.

– Ami­kor azt mon­dod, hogy „ta­lál­ko­zol Da­vid­del”, azt hogy ér­ted? Ugye nem… ugye nem an­nak a fic­kó­nak az ol­da­lán állsz?

Ca­rolyn nem vá­la­szolt. Bár­hogy pró­bál­ko­zott is, Ste­ve nem tu­dott töb­bet ki­húz­ni be­lő­le.