8. fejezet
Hideg Otthon

I.

A tit­kár­nő, egy kö­zép­ko­rú, fe­ke­te hölgy úgy fi­gyel­te Er­win kö­ze­le­dé­sét ba­rát­sá­gos ar­cá­val és jég­hi­deg te­kin­te­té­vel, ahogy egy pár­duc fi­gyel egy víz­tó­csá­hoz tar­tó kecs­két. A mö­göt­te el­te­rü­lő nagy ab­lak egy tö­ké­le­te­sen gon­do­zott kert­re nyúj­tott ki­lá­tást. Er­win vá­gya­koz­va né­zett ki raj­ta. Az idő tisz­ta és na­pos volt, hű­vös, de nem hi­deg, ta­lán az ősz leg­jobb nap­ja. Er­win leg­szí­ve­seb­ben az er­dő­ben tú­rá­zott vol­na ro­po­gós fa­le­ve­le­ken jár­va. Ehe­lyett oda­sé­tált a nő­höz, és az asz­ta­lá­ra tet­te a lá­to­ga­tó­kár­tyát.

– Er­win va­gyok – mu­tat­ko­zott be, majd a jobb­ra álló, ívelt aj­tó­ra mu­ta­tott. – Hív­tak, hogy lát­ni akar.

– Er­win mi­cso­da? – kér­dez­te a tit­kár­nő, vé­gig­fut­tat­va az uj­ját egy ne­vek­kel teli, nyom­ta­tott pa­pí­ron. Er­win nem vá­la­szolt. A lá­to­ga­tó­kár­tyán ott állt a tel­jes neve. A nő di­rekt szí­vó­zott vele.

– Höl­gyem, itt Er­win Lef­fing­ton – szó­lalt meg mö­göt­te egy hang. – Az az Er­win Lef­fing­ton.

Er­win meg­for­dult. Egy kö­zép­ko­rú, fitt fér­fi ült mö­göt­te a ka­na­pén tá­bor­no­ki egyen­ru­há­ban. Er­win fe­ke­te sze­gé­lyű dosszi­é­tar­tó­kat lá­tott az ak­ta­tás­ká­já­ban. Hmmm. Tud­ta, hogy lé­te­zik ilyen biz­ton­sá­gi be­so­ro­lás, de a sa­ját sze­mé­vel még so­sem lát­ta.

– Á – húz­ta az időt a tit­kár­nő. – Ér­tem. Szó­val maga is a… vész­hely­zet­tel kap­cso­lat­ban van itt?

– Gon­do­lom.

A tit­kár­nő az aj­ka­it csü­csö­rí­tet­te. El­len­őr­zött egy má­sik, rö­vi­debb lis­tát, és kur­tán bó­lin­tott.

– Már vár­ja önt – is­mer­te be vé­gül. – Ké­rem, fog­lal­jon he­lyet.

Er­win vá­la­szul bic­cen­tett.

Mö­göt­te a tá­bor­nok össze­szed­te a pa­pír­ja­it, ame­lye­ket la­poz­ga­tott, és el­tet­te azo­kat a csuk­ló­já­hoz bi­lin­cselt ak­ta­tás­ká­ba. Fel­állt, szé­le­sen el­mo­so­lyo­dott, és oda­lé­pett Er­win­hez.

– Dan Thor­pe va­gyok – nyúj­tott ke­zet. – Meg­tisz­tel­te­tés, hogy meg­is­mer­he­tem, őr­mes­ter.

Er­win meg­szo­kás­ból vé­gig­né­zett Thor­pe ki­tün­te­té­se­in – egy érem a lé­gi­erő­től, a Kü­lön­le­ges Had­mű­ve­le­tek egy­mást ke­resz­te­ző nyi­lai, egy ra­kás had­já­ra­ti sza­lag. Hír­ből is­mer­te a Kö­zös Kü­lön­le­ges Had­mű­ve­le­tek pa­rancs­no­kát, bár so­sem ta­lál­koz­tak. Er­win meg­ráz­ta a ke­zét.

– Ré­szem­ről a sze­ren­cse. Uram.

– Ta­na­ka szá­za­dos üd­vöz­le­tét kül­di. Ő maga is el akart jön­ni… de más dol­ga akadt. Kül­de­tés­ter­ve­zés. Ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy ha itt végzünk, el­vi­gyem ma­gát egy sör­re.

Er­win kis­sé fel­en­ge­dett.

– Tény­leg? Is­me­ri Yót? – Yos­hi­ta­ka és ő együtt har­col­tak Irak­ban. – Nem tud­tam, hogy ma­guk­nál szol­gál.

– Már nagy­já­ból egy éve. Hogy­hogy maga so­sem jött el a vá­lo­ga­tá­sok­ra? – kér­dez­te Thor­pe. – Tu­dom, hogy Clint meg­hív­ta…

– Az el­nök fo­gad­ja önö­ket – sza­kí­tot­ta fél­be a tit­kár­nő, majd fel­állt, oda­lé­pett a fur­csa for­má­jú aj­tó­hoz, és ki­nyi­tot­ta előt­tük.

Az ajtó nem volt va­la­mi szé­les. Er­win, aki pa­rancs­no­ki fő­törzs­őr­mes­ter­ként vo­nult vissza, a rang­ja alap­ján elő­re­en­ged­te Thor­pe tá­bor­no­kot, majd kö­vet­te őt az Ová­lis Iro­dá­ba.

II.

Er­win most elő­ször járt a szen­té­lyek szen­té­lyé­ben. Ugyan két­szer is meg­for­dult már a Fe­hér Ház­ban, de ab­ból egy­szer csak egy tu­ris­ta­cso­port tag­ja­ként ér­ke­zett, egy­szer pe­dig pár má­sik fic­kó­val jött át­ven­ni a Ki­vá­ló Szol­gá­la­ti Ke­resz­tet. Er­win, aki le­szar­ni se na­gyon tud­ta a ki­tün­te­té­se­ket, ez utób­bi al­kal­mat majd­nem ki­hagy­ta. Csak­hogy ép­pen ak­ko­ri­ban ké­szült át­épít­tet­ni a há­zát, és lát­ni akar­ta, ho­gyan ke­zel­ték az asz­ta­lo­sok az Ová­lis Iro­da ívelt fa­lá­nak desz­ká­it és dí­szí­tő­ele­me­it. De meg­szív­ta, mert a ce­re­mó­ni­át nem az Ová­lis Iro­dá­ban, ha­nem a ró­zsa­kert­ben tar­tot­ták, az el­nök­ről pe­dig – nem er­ről, ha­nem még a ko­ráb­bi előt­ti­ről – ki­de­rült, hogy egy segg­ré­sze­gen je­lent meg, és az idő nagy ré­szé­ben egy ten­ge­rész­gya­lo­gos pi­ló­ta uno­ka­hú­gán ló­gott. Amint a nő egy­ér­tel­mű­vé tet­te szá­má­ra, hogy nem úgy sze­re­ti a ha­zá­ját, Whis­ky Mc­Po­li­tik fel­szí­vó­dott. A ce­re­mó­ni­án rá­adá­sul rosszul ej­tet­te ki a pi­ló­ta ne­vét.

Akár­hogy is, ki­lenc év­vel és két el­nök­kel ké­sőbb Er­win vé­gül ki­kö­tött ma­gá­ban a Szo­bá­ban. Nem mond­hat­ta rá, hogy ki­csi, de nem is volt olyan nagy mint ami­lyen­re szá­mí­tott. Vi­szont… na­gyon szép mun­kát vé­gez­tek a desz­kák­kal. Tö­ké­le­te­sen for­mált ta­lap­za­tok, szép, tisz­ta sze­gé­lyek és szin­te lát­ha­tat­la­nul il­lesz­ke­dő hor­nyo­lá­sok. Kö­rül­né­zett. A szo­ba töb­bi ré­sze is igen jól mu­ta­tott. Ki­rály­kék sző­nyeg, arany-krém csí­ko­zá­sú fa­lak. A sze­me el­idő­zött az el­nök asz­ta­lán, egy bo­nyo­lult fa­rag­vá­nyú in­di­ai töl­gyön, amely va­la­mi­lyen ten­ge­ri csa­tát áb­rá­zolt. Ap­ró­lé­kos min­ták. És le­het még egy­ál­ta­lán in­di­ai töl­gyet sze­rez­ni? Vé­gig­gon­dol­ta ma­gá­ban. Va­ló­szí­nű­leg ez már an­tik da­rab.

– …z pe­dig Er­win Lef­fing­ton – mond­ta épp Thor­pe. – Ko­ráb­ban a nyolc­van­ket­te­sek­nél szol­gált, most a Nem­zet­biz­ton­ság kü­lön­le­ges nyo­mo­zó­ja.

Er­win fel­né­zett. Az asz­tal előtt két arany ka­na­pé állt egy­más­sal szem­ben, köz­tük egy do­hány­zó­asz­tal­lal. Eze­ken ült az el­nök és egy ra­kás má­sik csá­vó, akik rém­let­tek Er­win­nek a hí­rek­ből. Fe­szült­nek tűn­tek. Er­win gon­do­lat­ban a sze­mét for­gat­ta. Na, tes­sék.

– Mi­ért van itt? – kér­dez­te egy idő­sebb nő, mi­köz­ben vé­gig­mér­te őt a szem­üve­ge fölül. Egy bi­zal­mas do­ku­men­tu­mo­kat tar­tó dosszié he­vert nyit­va az ölé­ben. Még egy fe­ke­te sze­gély, szúr­ta ki Er­win. La-di-da. A bo­rí­tó­cím­kén azt állt, hogy hi­deg ott­hon.

– Több ok­ból is, mi­nisz­ter asszony – vá­la­szol­ta Thor­pe. – Lef­fing­ton őr­mes­ter… el­né­zést, Lef­fing­ton kü­lön­le­ges ügy­nök, mint ki­de­rült, jó­val elő­rébb jár eb­ben az ügy­ben, mint mi. A teg­na­pi, nos, ese­mé­nye­ket meg­elő­ző­en egy azok­hoz kap­cso­ló­dó bűn­tény­ben, egy bank­rab­lás­ban nyo­mo­zott. Lef­fing­ton hall­gat­ta ki azt a szö­ke­vényt is a bör­tön­ből való meg­szök­te­té­se nap­ján. Ő az egyet­len, aki lát­ta a tet­te­se­ket, és élet­ben ma­radt.

– Csak egyet­len em­ber volt.

– Hogy mond­ja? – kér­dez­te a szem­üve­ges nő.

Er­win Thor­pe-ra mu­ta­tott a nagy­uj­já­val.

– Azt mond­ta, „tet­te­sek”. De csak egyet­len em­ber volt. Leg­alább­is én csak őt lát­tam.

– Csak egy? És mi van az­zal, aki meg­szö­kött az őri­zet­ből? – Thor­pe a fe­ke­te sze­gé­lyű ak­tá­já­ban ke­res­gélt. – Ste­ve, ah… Hodgson? Akit ki­hall­ga­tott?

– Nem mon­da­nám, hogy „meg­szö­kött az őri­zet­ből”. Ne­kem in­kább úgy tűnt, hogy „el­ra­bol­ták az őri­zet­ből”.

– Hogy­hogy?

Er­win vál­lat vont.

– Hát, ő is kur­vá­ra meg­le­pő­dött, ami­kor a tü­tüs fic­kó fel­buk­kant. Mint mind­annyi­an. Úgy ló­gott az ál­lunk, mint a re­tar­dál­tak­nak. – Er­win ez utób­bi ki­fe­je­zést kü­lö­nö­sen ked­vel­te. „Mint a re­tar­dál­tak­nak.” Csak kü­lön­le­ges al­kal­mak­kor hasz­nál­ta. – Rá­adá­sul a tü­tüs csá­vó­nak kur­vá­ra ki kel­lett üt­nie Hodgsont, hogy ne fi­cán­kol­jon to­vább.

– El­né­zést – szó­lalt meg egy ma­gas, réz­vö­rös hajú fic­kó. – Azt mond­ta, tütü?

Er­win az em­lé­kei közt ku­ta­tott, és vé­gül rá­lelt a ne­vé­re. Bryan Ha­mann. A Fe­hér Ház ka­bi­net­fő­nö­ke.

– Be­zony. Lila tü­tüt és ka­to­nai dzse­kit vi­selt. Azt hi­szem, iz­ra­e­lit. És egy kést ló­bált a ke­zé­ben. Ja, és me­zít­láb volt. – Er­win meg­ráz­ta a fe­jét. – Ki­ba­szot­tul fur­csa volt az egész.

– Vagy­is… fegy­ver­te­len volt? – kér­dez­te las­san Thor­pe.

– Hát, mon­dom, egy kur­va nagy kést ló­bált a ke­zé­ben. De lő­fegy­ve­re nem volt, ha erre cé­loz.

– És há­nyan is hal­tak meg? – kér­dez­te az el­nök a pa­pír­ja közt ko­to­rász­va.

– Har­minc­he­ten – vá­la­szol­ta Er­win anél­kül, hogy jegy­ze­te­ket kel­lett vol­na must­rál­nia.

– Fegy­ve­re­sek?

– A leg­töb­ben igen. De nem sok­ra men­tek vele. Az egyik fic­kó­nak az elő­csar­nok­ban egy negy­ven­ka­li­be­res Gloc­kot nyom­tak fel a seg­gé­be, még­hoz­zá bő­ven túl a sá­tor­va­son. Csak a tár alja ló­gott ki be­lő­le.

A kül­ügy­mi­nisz­ter asszony kí­nai csé­szé­je meg­me­re­ve­dett a ke­zé­ben, és vé­gül anél­kül tet­te vissza a ká­vét az asz­tal­ra, hogy be­le­kor­tyolt vol­na.

– De ma­gát élet­ben hagy­ta – mond­ta. – Mit gon­dol, mi­ért?

Er­win vál­lat vont.

– A ra­jon­góm.

– Hogy mond­ja?

– Hát, ez egy hosszú tör­té­net. – Er­win utál­ta azo­kat, akik ké­rés nél­kül be­le­vág­nak egy hosszú mon­dó­ká­ba. Vé­gig­né­zett a szo­bán. Az el­nök tett felé egy gye­rünk már gesz­tust. – Na jó, szó­val ez a tü­tüs csá­vó be­rúg­ja a ká­pol­na aj­ta­ját, és kábé azon­nal meg­öli a zsa­rut, aki oda­ve­zet­te. – Elő­vet­te az ing­zse­bé­ből a Co­pen­ha­gen do­bo­zát, ki­csit meg­ütö­get­te ben­ne a do­hányt, hogy össze­nyo­mód­jon, és a szá­já­ba vett egy ada­got. – Az­tán meg­kér­dez­te, me­lyi­künk Ste­ve. – Utá­noz­ta a nagy­da­rab hang­ját:

– „Ess­te­e­e­e­e­eve?” Kábé így be­szélt. Hodgson ügy­véd­je mo­tyo­gott va­la­mit, mert már csak ilyen be­sza­ri alak volt, mire a csá­vó őt is meg­öl­te az­zal a súllyal, amely a lán­ca vé­gén ló­gott. – Er­win vissza­tet­te a do­hányt a zse­bé­be. – Apám, az a csá­vó az­tán gyor­san moz­gott – né­zett je­len­tő­ség­tel­je­sen Thor­pe-ra. – Soha élet­ben nem lát­tam sen­kit, aki ilyen kur­va gyors lett vol­na.

Thor­pe bó­lin­tott. Vet­tem.

– Na mind­egy, szó­val gon­dol­tam, én le­szek a kö­vet­ke­ző, szó­val jobb, ha ki­ta­lá­lok va­la­mit. Úgy­hogy meg­kér­dez­tem, is­mer-e egy Ca­rolyn nevű csajt. És ki­de­rült, hogy is­me­ri. Sze­rin­tem ez­zel rög­tön meg is úsz­tam.

– Mi­ért pont ezt kér­dez­te tőle? – szó­lalt meg a kül­ügy­mi­nisz­ter.

Er­win vál­lat vont.

– A csaj is és ő is fu­rán öl­töz­köd­tek.

Most már min­den­ki őt néz­te a szo­bá­ban.

– Hogy­hogy fu­rán? – kér­dez­te Ha­mann.

– Hát, a csá­vó egy tü­tüt vi­selt. – Vé­gig­né­zett az ar­co­kon. – Hodgson pe­dig azt val­lot­ta, hogy ami­kor ta­lál­ko­zott a csaj­jal, az gyap­jú­pu­ló­ver­ben és bi­cik­lis­nad­rág­ban flan­gált, amo­lyan span­dex­sze­rű­ben. Meg láb­me­le­gí­tő­ben. Elég fura, és már ez is arra a két nőre em­lé­kez­te­tett, akik für­dő­kön­tös­ben és cow­boy­ka­lap­ban ra­bol­ták ki azt a ban­kot. Nem annyi­ra tény­le­ges kap­cso­lat volt ez köz­tük, in­kább csak egy­más­ra em­lé­kez­tet­tek. So­vány­ka, tu­dom, de gon­dol­tam, ha a nagy­da­rab csá­vó úgy­is meg fog ölni, hát nincs ve­szí­te­ni­va­lóm. Úgy­hogy meg­kér­dez­tem, is­me­ri-e a csajt.

– És be­vált?

Er­win is­mét vál­lat vont.

– Majd­nem. Leg­alább­is egy má­sod­perc­re le­las­sí­tot­ta. Nem be­szélt an­go­lul, de lát­tam raj­ta, hogy is­me­rős neki a név.

– Mi­lyen nyel­ven be­szélt?

– Nem t’om. Va­la­mi fura ak­cen­tus­sal, nem tud­tam azo­no­sí­ta­ni. De ami­kor azt mond­tam, „Ca­rolyn”, ki­húz­ta ma­gát, és fi­gyelt rám. Az­tán azt mond­ta, „No­bu­nun­ga”, vagy va­la­mi ilyes­mi. Úgy tet­tem, mint­ha őt is is­mer­ném.

– No­bu­na­ga? – kér­dez­te az el­nök. – Hon­nan is­me­rős ez a név?

Er­win ezen meg­le­pő­dött. Ó, tény­leg, gon­dol­ta az­tán. Hi­szen tör­té­ne­lem sza­kon vég­zett.

– Oda No­bu­na­ga. Ja, ne­kem is rög­tön ő ju­tott eszem­be.

Az el­nök cset­tin­tett az uj­ja­i­val.

– Igen. Az az.

– El­né­zést – szólt köz­be a kül­ügy­mi­nisz­ter –, de ki­ről van szó?

– Oda No­bu­na­gá­ról – ma­gya­ráz­ta Er­win. – Egy ti­zen­ha­to­dik szá­za­di ja­pán­ról, aki egye­sí­tet­te a só­gu­ná­tust. Leg­alább­is több­nyi­re.

Egy­től egyig úgy bá­mul­tak rá, ahogy az os­to­ba fa­szok ál­ta­lá­ban szok­tak, ami­kor meg­le­ped őket va­la­mi­vel. Az el­nö­köt ki­vé­ve. Ő hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Foly­tas­sa.

– De té­ved­tem. Nem azt mond­ta, hogy No-bu-na-ga, ha­nem azt, hogy No-bu-nun-ga.

– Az ki a tö­köm? – kér­dez­te Ha­mann.

Er­win meg­von­ta a vál­lát.

– Lö­vé­sem sincs. Ta­lán va­la­mi hü­lye kód, vagy va­la­mi ha­son­ló fasz­ság. – Bic­cen­tett egyet a CIA igaz­ga­tó­ja felé. – Ne ve­gye rossz né­ven.

Amaz meg­ráz­ta a fe­jét. Nem ve­szem.

– Na, a lé­nyeg, hogy el­basz­tam. Ami­kor rosszul ej­tet­tem ki a ne­vet, a tü­tüs csá­vó rá­jött, hogy csak ba­sza­ko­dok vele. Már ké­szült, hogy meg­öl­jön a lán­dzsá­já­val, vagy leg­alább­is meg­pró­bál­ja. De az­tán ki­de­rült, hogy a ra­jon­góm. Nem is tu­dom, me­lyi­künk le­pő­dött meg job­ban.

– A ra­jon­gó­ja? – kér­dez­te a kül­ügy­mi­nisz­ter asszony. – Szó­val… ak­kor ma­guk is­me­rik egy­mást? Nem ér­tem.

– Nem. Csak néha…

Thor­pe hi­deg hang­szín­nel vá­gott a sza­vá­ba.

– Mi­nisz­ter asszony, Lef­fing­ton pa­rancs­no­ki fő­törzs­őr­mes­tert jól is­me­rik ka­to­nai kö­rök­ben. Az „élő le­gen­da” va­ló­szí­nű­leg he­lyes jel­lem­zé­se len­ne a stá­tu­szá­nak. Na­tanz­ban se­be­sül­ten, egy­ma­ga…

– Jaja, a lé­nyeg – vá­gott köz­be Er­win –, hogy hal­lott ró­lam. Egy idő után az em­ber fel­is­me­ri azt a bi­zo­nyos pil­lan­tást.

– Ér­tem. És maga sze­rint ezért kí­mél­te meg az éle­tét?

– Hát, amúgy nem csak ül­dö­gél­tem vol­na ott, vár­va, hogy ki­nyír­jon. De igen. Mi­után fel­is­mert, fel­kap­ta Hodgsont, és ment a dol­gá­ra.

– Ül­dö­ző­be vet­te?

– Meg­pró­bál­tam – ráz­ta a fe­jét Er­win. – Öre­gem, az a csá­vó az­tán na­gyon gyor­san moz­gott. – Az el­nök­re né­zett. – Hé, van itt egy sze­me­tes va­la­hol? Köp­nöm kell – mu­ta­tott a szá­já­ban rá­gott do­hány­ra.

Thor­pe el­ke­re­ke­dett szem­mel né­zett rá, az­tán el­foj­tott egy vi­gyort.

– Az asz­tal alatt – vá­la­szol­ta az el­nök.

– Kösz. – Er­win meg­ke­rül­te az el­nök asz­ta­lát, fog­ta a sze­me­te­sét, és be­le­kö­pött egy nagy, bar­na tur­hát. Az­tán fel­tet­te a sze­me­test az asz­tal te­te­jé­re. Egy perc múl­va le­het, hogy megint kel­le­ni fog. – Szó­val kér­dez­he­tek va­la­mit?

Az in­tett, hogy csak raj­ta.

– Hogy a fasz­ba ér­dek­li ez ma­gát?

– Na, jó, elég eb­ből a… – kezd­te Ha­mann, de az el­nök fel­tet­te a ke­zét.

– Hogy érti, Lef­fing­ton ügy­nök? – kér­dez­te az el­nök.

Ha­mann arca mos­tan­ra tel­je­sen el­vö­rö­sö­dött. Aha, gon­dol­ta Er­win. Segg­fej.

– Hív­jon Er­win­nek. Na, szó­val úgy ér­tem, hogy mi a fa­szért ér­dek­li ez ma­gát? Per­sze, bor­zal­mas az egész, meg min­den, de nincs egy ki­csit a maga szint­je alatt? – És ezt ko­mo­lyan is gon­dol­ta. Egy har­mincem­be­res mé­szár­lás nem nagy ügy egy el­nök sze­mé­vel.

Az el­nök és Ha­mann egy­más­ra pil­lan­tot­tak. Az­tán az el­nök bó­lin­tott.

– Mr. Lef­fing­ton… – kezd­te Ha­mann.

– Er­win.

Ha­mann arca még job­ban el­vö­rö­sö­dött. Er­win le se szar­ta.

– Ak­kor hát Er­win – vi­gyor­gott Ha­mann csi­kor­gó fo­gak­kal. – Van biz­ton­sá­gi hoz­zá­fé­ré­se?

– Per­sze – bó­lin­tott Er­win. A nem­zet­biz­ton­sá­gi me­ló­já­ból kö­vet­ke­ző­en. Meg­ad­ta ne­kik a hoz­zá­fé­ré­si szin­tet. Nem volt va­la­mi ma­gas.

Ha­mann erre ön­elé­gült ké­pet vá­gott, de ahogy az el­nök­re né­zett, le­her­vadt az arca.

– Azért csak mond­ja el neki.

– Uram, nem hi­szem, hogy…

Az el­nök je­len­tő­ség­tel­jes pil­lan­tást ve­tett rá.

– Rend­ben. Szó­val teg­nap este fel­hív­ta az iro­dát egy ter­ro­ris­ta­szer­ve­zet tag­ja. Egy nő.

– Ca­rolyn? Ca­rolyn ide­te­le­fo­nált?

Megint mind rá­néz­tek.

– Így van – erő­sí­tet­te meg Ha­mann.

– Ne szo­paaaaa­ass – mond­ta hal­kan Er­win. – Ejha. Mi mon­da­ni­va­ló­ja volt?

– Ste­ve Hodgson mi­att hí­vott – vá­la­szolt az el­nök.

– Nem ér­tem.

– Azt akar­ta, hogy ad­jak ke­gyel­met neki.

– Igen? – Er­wint egy­re job­ban ér­de­kel­te a do­log. – És maga be­szélt vele? Sze­mé­lye­sen?

– Ren­del­ke­zett a hoz­zá­fé­ré­si kó­dok­kal – vi­lá­go­sí­tot­ta fel Ha­mann. Megint össze­néz­tek az el­nök­kel.

Er­win várt, de en­nél töb­bet nem mond­tak. Va­la­mit tit­kol­nak, gon­dol­ta. A hoz­zá­fé­ré­si kó­dok csak egy bi­zo­nyos pon­tig mű­köd­nek. Mit mond­ha­tott Ca­rolyn?Mi­vel vet­te rá ezt a segg­fe­jet, hogy oda­hív­ja az el­nö­köt a te­le­fon­hoz? Hir­te­len eszé­be ju­tot­tak a tiszt­vi­se­lők a bank­rab­lás­ból, pél­dá­ul Am­ri­ta Krish­na­mur­ti, ahogy ma­ku­lát­lan, ti­zen­két éves kar­ri­er­jé­vel együtt do­bál­ja el a fes­ték­pat­ro­no­kat és a je­lölt bank­je­gye­ket. Köz­ben va­la­ki már be­szélt hoz­zá. A kér­dést el­tet­te ma­gá­nak ké­sőbb­re, ér­de­mes lesz el­me­ren­ge­ni raj­ta.

– Bocs – mond­ta Er­win. – Mi volt a kér­dés?

Az el­nök nem adta je­lét, hogy za­var­ta vol­na Er­win el­ré­ve­dé­se. Er­win úgy dön­tött, bír­ja a fic­kót.

– Az, hogy mi kel­tet­te fel az ér­dek­lő­dé­sét a nő iránt?

– Há­rom-négy hete vég­re­haj­tott egy bank­rab­lást egy má­sik nő­vel. Sza­na­szét hagy­ta az ujj­le­nyo­ma­ta­it. Már­mint min­den­fe­lé a bank­ban. Az­tán a ház­ban, ahol el­kap­ták ezt a Hodgson csá­vót, egyet­len szál ujj­le­nyo­ma­tot ta­lál­tak tőle.

– Csak egyet? – kér­dez­te az el­nök. Mint­ha ér­tet­te vol­na, mi eb­ben a fur­csa, és ez­zel is­mét meg­lep­te Er­wint.

Á, tény­leg. Hi­szen ügyész­ként dol­go­zott.

– Igen. Csak egyet. Fura, mi? Ál­ta­lá­ban vagy sok ujj­le­nyo­mat ma­rad a tet­tes után, vagy, ha kesz­tyűt vi­sel, ak­kor egy sem. De ez­út­tal csak egyet­len­egyet ta­lál­tak, azt vi­szont tö­ké­le­tes ál­la­pot­ban. Úgy nyom­ta oda az uj­ját a vil­lany­kap­cso­ló­ra a csaj, mint­ha a rend­őr­sé­gen adna le­nyo­ma­tot.

– Te­hát azt akar­ta, hogy ta­lál­juk meg – mond­ta az el­nök. – Mi­ért?

– Nem tu­dom – is­mer­te el Er­win. – De jó kér­dés. Ta­lán azt akar­ta, hogy össze tud­juk őt köt­ni ez­zel a Hodgson csá­vó­val?

– Foly­ton nála lyu­ka­dunk ki. Ki­ről van szó?

– Amennyi­re tu­dom, egy sen­ki­ről, egy víz­ve­ze­ték-sze­re­lő­ről.

A kül­ügy­mi­nisz­ter fe­je­del­mi­en vizs­lat­ta őt a szem­üve­ge fölül.

– Egy víz­ve­ze­ték-sze­re­lő­ről?

– Ja. – Er­win kö­pött egyet az el­nö­ki sze­me­tes­be. – Tud­ja… azok, akik a vé­cé­jét sze­re­lik. De ő nor­má­lis­nak tűnt – el­mél­ke­dett. – El­len­tét­ben a bank­rab­ló höl­gyek­kel meg a tü­tü­csá­vó­val.

– Fel­tűnt ben­ne va­la­mi ma­gá­nak? – kér­dez­te az el­nök. Er­win át­gon­dol­ta a dol­got.

– Nem töl­töt­tem túl sok időt vele, de két­lem, hogy több fo­gal­ma lett vol­na a tör­tén­tek­ről, mint ne­kem. Va­la­mi­ben vi­szont na­gyon is bű­nös­nek tűnt, csak nem tu­dom, mi­ben. Gye­rek­ként le­csuk­ták egy kis fű mi­att, és ült két évet, mi­után nem adta fel a szál­lí­tó­ját. Több le­tar­tóz­ta­tá­sa nincs, bár sok más el­ítélt ak­tá­já­ban me­rül fel a neve.

– És most?

– Amennyi­re lá­tom, ma­nap­ság tisz­ta. Már­mint a zsa­ru meg­ölé­sé­től el­te­kint­ve. Amit ta­gad.

– Hisz neki?

– Igen. Hi­szek. Sze­rin­tem fel­ül­tet­ték.

– Mi­ért?

– Gon­do­lom, hogy zsa­rol­has­sák. Mit mon­dott, ami­kor a csaj azt kér­te, hogy ad­jon neki ke­gyel­met? – Az el­nök nem vá­la­szolt, a sze­me akár a jég. Ak­kor hát igent mon­dott. – Mind­egy. Nem mint­ha len­ne hoz­zá kö­zöm. Bocs.

– Iga­za le­het – je­gyez­te meg az el­nök. – Zsa­ro­lás. Hmmm. De mit akar­hat tőle a nő?

– Nem t’om. Ki­csit sok ma­ce­ra ez, hogy meg­ja­vít­tas­sa vele a csa­pot. De szá­mít egy­ál­ta­lán?

– Hogy érti?

– Hát, itt van Thor­pe. Nem ép­pen az a tár­gya­lós tí­pus. Meg fog­ja ölet­ni vele a csá­vót, nem?

Sen­ki sem szólt egy szót sem. Az­tán Ha­mann azt mond­ta:

– Kö­szön­jük, Er­win. Ez min­den.

Er­win várt egy ki­csit, de az el­nök ez­út­tal nem bí­rál­ta felül a sza­va­it.

– Aha. Per­sze. – Megint kö­pött egyet. – Én nem ten­ném.

Most Ha­mann és a kül­ügy­mi­nisz­ter is őt bá­mul­ták.

– Mi­ért nem? – kér­dez­te az el­nök.

– Mert sze­rin­tem pont ezt akar­ják. A csaj akar­ja. Akár­ki is ő, nem hü­lye. Tud­nia kel­lett, hogy le­nyo­moz­zák a hí­vá­sát, ugye? És tud­nia kel­lett, hogy ha meg­ráz­za a kis ket­re­cét, az­zal fel­bosszant­ja ma­gát.

– Nem ráz­ta meg… – kezd­te Ha­mann.

– Ja. Vi­lá­gos. Szó­val úgy lá­tom, vagy il­le­del­mes gye­re­kek­ként vé­gig­battyog­nak az úton, ame­lyet a csaj ki­je­lölt ma­guk­nak, vagy egy idő­re meg­búj­nak a fű­ben, hát­ha rá tud­nak jön­ni, mi a fa­szom fo­lyik itt.

Az el­nök egy hosszú pil­la­na­tig csak bá­mul­ta Er­wint.

– Ér­tet­tem – mond­ta vé­gül. – Át fo­gom gon­dol­ni.

– Te­gyen úgy. Vé­gez­tünk?

– Igen.

Min­den­ki szem­mel lát­ha­tó­an meg­könnyeb­bült.

– Er­win, meg tud­na vár­ni az elő­csar­nok­ban? – kér­dez­te Thor­pe. – Még be­szél­nék ma­gá­val egy­pár rész­let­ről.

– Aha. – Er­win ma­gá­ban fel­só­haj­tott, és az őszi le­ve­lek­re gon­dolt. – Per­sze. – Ki­sé­tált a va­gány íves aj­tón, csak egy pil­la­nat­ra áll­va meg, hogy uj­ja­i­val vé­gig­si­mít­has­son a tö­ké­le­tes bur­ko­la­ton.

III.

Még vagy egy órát el­mél­ked­tek oda­bent. Er­win, hogy hosszús­sá­gát eny­hít­se, a tit­kár­nő her­ge­lé­sé­vel szó­ra­koz­tat­ta ma­gát. Az­tán vég­re ki­nyílt az ajtó, és ki­áram­lott raj­ta a segg­fe­jek hor­dá­ja. A leg­töb­ben meg­bá­mul­ták Er­wint.

Thor­pe az utol­sók kö­zött tá­vo­zott. Tág­ra nyílt szem­mel lé­pett oda Er­win­hez.

– Tud­ja, az egy­ség­ben so­kat be­szél­nek ma­gá­ról. Yos­hi­ta­ka és a töb­bi­ek. Hal­lot­tam pár tör­té­ne­tet, de máig nem iga­zán hit­tem…

– Hé – szólt ki az el­nök a nyi­tott aj­tón. – Er­win? Van egy per­ce?

Er­win és Thor­pe egy­más­ra néz­tek.

– Meg nem öl­het – vont vál­lat Er­win. – Van egy Ki­vá­ló Szol­gá­la­ti Ke­resz­tem.

– Ket­tő is. Meg egy Be­csü­let­rend.

– Hát ja, azt ala­po­san fel­fúj­ták. – Er­win vissza­ment az Ová­lis Iro­dá­ba. – Igen, uram?

– Meg akar­tam kö­szön­ni a se­gít­sé­gét, és per­sze az or­szág­nak tett szol­gá­la­tát is. – Az el­nök szü­ne­tet tar­tott. – Em­lé­ke­ze­tes él­mény volt ta­lál­koz­ni ön­nel.

– Ja, ré­szem­ről a sze­ren­cse – in­tett szó­ra­ko­zot­tan. – Öröm­mel se­gí­tet­tem meg min­den. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. – Mond­ja, kér­dez­he­tek va­la­mit?

Az el­nök ko­mo­lyan el­gon­dol­ko­dott a vá­lasz előtt.

– Csak raj­ta. Bár le­het, hogy él­nem kell az ötö­dik al­kot­mány­mó­do­sí­tás­sal. Er­win nem mo­so­lyo­dott el.

– Nem ma­gá­ra sza­vaz­tam. – Várt va­la­mi­fé­le re­ak­ci­ót, de hi­á­ba. – Még­hoz­zá azért nem, mert va­la­hány­szor meg­szó­lalt a té­vé­ben, min­dig úgy hang­zott, mint va­la­mi idi­ó­ta. Na­gyon meg­győ­ző­en csi­nál­ta.

– Er­win, va­ló­szí­nű­leg ide­je len­ne… – szó­lalt meg Thor­pe az elő­csar­nok­ból.

– Éve­kig gya­ko­rol­tam – vá­la­szolt az el­nök. – Mi a kér­dé­se?

– Csak ér­de­kel­ne, mi­ért csi­nál­ta. Már­mint hogy mi­ért ját­szot­ta az idi­ó­tát? Az el­nök el­mo­so­lyo­dott.

– Val’szeg kur­vá­ra ugyan­azért, ami­ért maga.

Egy da­ra­big néz­ték egy­mást, majd hosszan és han­go­san fel­ne­vet­tek.

– Ja – bó­lin­tott Er­win. – Oké. Meg­győ­zött. Sok sze­ren­csét no­vem­ber­ben.

– Kö­szö­nöm, de nem lesz rá szük­sé­gem.

Megint ne­vet­tek. Er­win ki­lé­pett a tahó tit­kár­nő elő­csar­no­ká­ba.

– Hé, Er­win!

Meg­for­dult.

– Igen?

– Min­den má­so­dik ked­den szer­ve­zünk egy kár­tya­par­tit. Ha erre jár, örül­nék, ha csat­la­koz­na hoz­zánk.

Er­win vé­gig­gon­dol­ta.

– Nem, nem örül­ne. Kur­vá­ra meg­ko­pasz­ta­nám.

– Tu­dok pénzt nyo­mat­ni – vi­gyor­gott az el­nök.

– Hmm. Ja. Igaz. Oké, ben­ne va­gyok. Mi­kor?

– Ál­ta­lá­ban hat kö­rül.

– Ak­kor majd lát­juk egy­mást.

– Phyl­lis? – Az el­nök tit­kár­nő­je fel­né­zett. – Adja hoz­zá Er­win ne­vét a ked­di lis­tá­hoz. Ha nem ér­nék rá, in­téz­ze el, hogy Ha­rold ve­zes­se őt kör­be.

A nő csú­nyán né­zett, majd be­le­fir­kált a jegy­zet­töm­bébe.

– Igen, uram.

Thor­pe némi áhí­tat­tal né­zett Er­win­re.

– Már alig vá­rom – mond­ta Er­win.

És tény­leg vár­ta.