KÖZJÁTÉK I.

MENNYDÖRGÉS KELETRŐL

Mi­után meg­öl­te Is­hát és As­hát, Da­vid vissza­hoz­ta ma­gá­val a két őz­te­te­met a Könyv­tár­ba, mind­két vál­lán egyet-egyet ci­pel­ve. Más­nap reg­gel meg­nyúz­ta őket Lisa szü­le­i­nek egy­ko­ri ko­csi­fel­já­ró­ján. Apa ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy Ca­rolyn se­gít­sen neki. A lány zok­szó nél­kül en­ge­del­mes­ke­dett, és oda­vit­te ba­rá­tai gu­mi­sze­rű, vé­res ir­há­ját Li­sá­nak, hogy bőrt ké­szít­sen be­lő­lük, a be­le­i­ket pe­dig Ri­chard­nak, hogy íj alap­anya­gá­ul szol­gál­ja­nak. A holt­tes­tek­ről maga Apa gon­dos­ko­dott. Még az­nap dél­után nyárs­ra szúr­ta, cu­kor­ral és kö­ménnyel ken­te be, majd pe­dig meg­sü­töt­te őket a bronz­bi­ká­ján.

Ca­rolyn kér­te Apát, hogy ne csi­nál­jon ügyet a ha­za­té­ré­sé­ből, de Apa ra­gasz­ko­dott hoz­zá. Min­den­ki meg­je­lent, aki szá­mí­tott az ud­va­rá­ban. Az el­fe­le­dett föl­dek nagy­kö­ve­te a sze­re­tő­je bá­na­tát hoz­ta ma­gá­val. Fe­ke­te kö­penyt vi­selt, amely­nek for­ró­sá­ga ne­ki­fe­szült a vi­lág hi­deg­sé­gé­nek. Az utol­só Monst­ru­wa­ken is fel­buk­kant, ami nagy meg­tisz­tel­te­tés­nek szá­mí­tott. El­ba­ri­ká­doz­va élt a fe­ke­te pi­ra­mis csú­csán, az idő vé­gén, és csak na­gyon rit­kán ma­ni­fesz­tá­ló­dott az elő­ző vi­lág­ban. Egye­sek sze­rint Apa egy öre­gebb in­kar­ná­ci­ó­ja volt. Ca­rolyn ala­po­san vé­gig­mér­te, hogy el­fo­gad­ja vagy cá­fol­ja ezt az el­mé­le­tet, de nem vett ész­re raj­ta sem­mi árul­ko­dót. Jöt­tek má­sok is, össze­sen két­tu­cat­nyi­an – a Her­ceg, Li­e­sel, és olya­nok is, aki­ket még nem is­mert. A ne­mes ven­dé­gek egy­más közt ne­vet­gél­tek és tár­sa­log­tak ét­ke­zés köz­ben. A tűz fé­nyé­ben őz­zsír ra­gyo­gott az ar­cu­kon.

Ca­rolyn nem evett. Még az­előtt kér­te, hogy vissza­vo­nul­has­son a cel­lá­já­ba, hogy a ven­dé­gek meg­ér­kez­tek. Sze­re­tett vol­na, mond­ta, fel­zár­kóz­ni a ta­nul­má­nya­i­ban. Apa egy pil­la­na­tig csak bá­mul­ta, az­tán bó­lin­tott. Úgy egy hét­tel ké­sőbb le­tesz­tel­te Ca­rolynt: elő­ször man­da­ri­nul, majd pe­dig az ala­cso­nyabb ren­dű sár­ká­nyok tol­vaj­nyel­vén kér­dez­te őt ki a nyár ese­mé­nye­i­ről. Vé­gül azt mond­ta, elé­ge­dett a ha­la­dá­sá­val. Ca­rolyn mo­soly­gott, és meg­kö­szön­te neki.

Egy da­ra­big így ment to­vább az élet.

Mi­chael nagy­já­ból egy év­vel a ban­kett után ko­po­gott Ca­rolyn aj­ta­ján. Ak­ko­ri­ban tíz­éves le­he­tett. A Könyv­tár já­de­pad­ló­ja alat­ti kam­rá­ja hi­deg és sö­tét volt, de oda­kint, Gar­ri­son Oaks­ban már kö­ze­le­dett a nyá­ri nap­for­du­ló. Apa en­ge­dé­lyez­te ne­kik, hogy es­tén­ként ki­men­je­nek a sza­bad­ba, de az­u­tán, ami az elő­ző hé­ten tör­tént, Ca­rolyn­nak nem fű­lött hoz­zá a foga. Meg­bor­zon­gott. Az­u­tán nem, ami Ra­chellel tör­tént.

Ra­chel ka­ta­ló­gu­sa a le­het­sé­ges jö­vők elő­re­jel­zé­se és ma­ni­pu­lá­ci­ó­ja kö­rül for­gott, és ezt néha ma­te­ma­ti­kai kal­ku­lá­ci­ók­kal kel­lett vé­gez­ni, más­kor pe­dig óme­nek ki­ol­va­sá­sá­val a fel­hők­ből vagy a hul­lá­mok­ból. De Ra­chel leg­in­kább on­nan ér­te­sült a jö­vő­ről, hogy ügy­nö­kö­ket kül­dött ki. Ezek az ügy­nö­kök gye­re­kek vol­tak, pon­to­sab­ban in­kább az ő szel­le­me­ik. Ah­hoz, hogy ügy­nö­kö­ket csi­nál­jon be­lő­lük, Apa uta­sí­tá­sai sze­rint meg kel­lett foj­ta­nia a gye­re­ke­ket a böl­cső­jük­ben, ál­ta­lá­ban ak­kor, ami­kor még ki­lenc hó­na­po­sak vol­tak. Fon­tos, mond­ta Apa, hogy sa­ját kezű­leg csi­nál­ja.

Ra­chel ezt a ti­zen­ket­te­dik szü­le­tés­nap­ján, há­rom hét­tel ko­ráb­ban ér­tet­te meg. Két hét múl­va meg­pró­bált el­szök­ni. Az egyik éj­jel, ami­kor Apa nem tar­tóz­ko­dott ott­hon, be­le­ro­hant a nyá­ri al­ko­nyat hosszú ár­nyé­ka­i­ba, csu­pasz tal­pa alatt ro­po­gott a szá­raz­ság­ban meg­sár­gult és tö­ré­kennyé vált pá­zsit. Tha­ne per­sze ki­szúr­ta. A töb­bi őr­szem­mel még a la­kó­park táb­lá­ja előtt el­kap­ták. A gye­re­kek sze­me lát­tá­ra szag­gat­ták őt da­ra­bok­ra.

Ra­chel vé­res jobb keze sző­rös tes­tek tö­me­gé­ből ló­gott ki. Hi­ány­zott róla két ujj. Meg akar­ta fog­ni…

Ca­rolyn aj­ta­já­nak túl­ol­da­lá­ról na­gyon halk hang hal­lat­szott, mint­ha egy mancs si­mí­tott vol­na vé­gig raj­ta. Elő­ször arra gon­dolt, hogy nem fog­lal­ko­zik vele. Apa el­ment in­téz­ni va­la­mit. Da­vid kez­dett olyan pil­lan­tá­so­kat vet­ni rá, ame­lyek­től Ca­rolyn ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát. A cel­la­aj­tó­kat be­lül­ről és kí­vül­ről is zár­ni le­he­tett, és ha…

– Ca­rolyn? – Mi­chael volt az.

A lány el­mo­so­lyo­dott. El­csúsz­tat­ta a bel­ső ol­da­lon lévő re­te­sze­ket, és ki­nyi­tot­ta a nyi­kor­gó aj­tót. Mi­chael mez­te­le­nül, nap­bar­ní­tot­tan állt a fo­lyo­són, vál­lát fi­nom, fe­hér por lep­te. Só? Egy pa­pírt szo­ron­ga­tott. Ca­rolyn in­tett neki, hogy jöj­jön be, az­tán be­zár­ta, és be­re­te­szel­te mö­göt­te az aj­tót.

A cel­lá­ja ol­da­lan­ként úgy négy lé­pés hosszú­ra nyúlt, és mind­egyik fa­lát köny­ves­pol­cok fed­ték, ame­lye­ken Apa szö­ve­gei és Ca­rolyn jegy­ze­tei pi­hen­tek. Ab­la­kok ter­mé­sze­te­sen nem vol­tak. Va­la­mi dí­szí­tést hasz­nál­ha­tott vol­na – Apa nem til­tot­ta, és a töb­bi­ek leg­alább egy-két fest­ményt fel­akasz­tot­tak va­la­ho­va –, de nem tet­te. Az asz­ta­la je­len­tet­te az egyet­len va­la­mi­re­va­ló bú­tort a he­lyi­ség­ben, és már csak az­zal is ki­ló­gott a kör­nye­ze­té­ből, hogy cse­resz­nye­szí­né­vel, bőr­fe­de­lé­vel és némi asz­ta­los­dí­szí­té­sé­vel túl­mu­ta­tott a szi­go­rú funk­ci­o­na­li­tá­son. Ca­rolyn há­ló­zsák­ja pusz­tán ké­nyel­mi cé­lo­kat szol­gált. A pol­cok vi­szont csor­du­lá­sig tel­tek köny­vek­kel, és itt-ott a pad­lón is tér­dig érő hal­mok emel­ked­tek.

– Mi­chael! – Ca­rolyn meg­ölel­te, mit sem tö­rőd­ve a mez­te­len­sé­gé­vel. – Időt­len idők óta nem lát­ta­lak! Mer­re jár­tál?

– A… – A szá­ja pár­szor ki­nyílt, majd be­csu­kó­dott. Hang nem jött ki raj­ta. Pár má­sod­perc to­váb­bi pró­bál­ko­zás után fruszt­rál­tan maga mögé mu­ta­tott.

– Az er­dő­ben? – ta­po­ga­tó­zott Ca­rolyn.

– Nem. Nem erdő. – Úszást mí­melt.

– Az óce­án­ban?

– Igen. Az. – Mi­chael a se­gít­sé­gért há­lá­san rá­mo­soly­gott. – Be­szé­lek… ta­nu­lok Me­rü­lő Szem­mel. – Me­rü­lő Szem egy ten­ge­ri tek­nős és Apa egyik mi­nisz­te­re volt, lo­já­lis és ősi, egye­dül ural­ko­dott a Csen­des-óce­án fö­lött, és egye­dül vé­del­mez­te azt az Ohotsz­ki-ten­ger lé­nye­i­vel szem­ben. Mi­chael meg­érin­tet­te Ca­rolyn ar­cát egyik sós ke­zé­vel. – Hi­á­nyoz­tál.

– Te is hi­á­nyoz­tál ne­kem. Mi­lyen a kül­vi­lág? – Ca­rolyn szin­te min­den ide­jét a Könyv­tár­ban töl­töt­te, csak néha járt ki, hogy le­tesz­tel­je egy új nyelv­tu­dá­sát.

Mi­chael arca prob­lé­mák­tól ter­hes­sé vált.

– Más. Nem olyan, mint itt. Az óce­án na­gyon mély.

Ca­rolyn ezen el­gon­dol­ko­dott, de nem tu­dott mit mon­da­ni rá.

– Igen. Va­ló­ban az.

– Itt mi­lyen?

– Ho­gyan?

– Mi­lyen… hogy men­nek itt a dol­gok?

– Á! Hát, nagy­já­ból ugyan­úgy. Az utób­bi idő­ben ta­lán egy ki­csit rosszab­bul. Mar­ga­ret foly­ton min­den­kit fel­éb­reszt a si­kol­to­zá­sa­i­val. Sze­rin­tem kezd meg­őrül­ni. Biz­tos azok mi­att a bor­zal­mas, pók­há­ló­lep­te köny­vek mi­att van, ame­lye­ket Apa ol­vas­tat vele. Mos­ta­ná­ban meg­győ­ző­dé­se, hogy Apa ha­ma­ro­san meg­öli őt. – Ca­rolyn a sze­mét for­gat­ta. – Olyan me­lo­drá­mai tud len­ni.

– Ó. Ez szo­mo­rú. És Da­vid? – Mi­chael és Da­vid jó ba­rá­tok vol­tak, ami­kor még ame­ri­ka­i­ak­ként él­tek. Néha még most is együtt ját­szot­tak, ha tud­tak.

– Hát, is­me­red Da­vi­det. Egy nagy bo­hóc, imá­ááád min­den­kit. – Ca­rolyn el­fin­to­ro­dott. – Jó fej, de min­dig olyan vi­dám. Ha­mar rá le­het unni.

– Igen. A far­ka­sok­nak van egy mon­dá­suk… – Mi­chael itt far­kas­han­go­kat hal­la­tott.

– Aha. Igen.

– Azt je­len­ti, hogy, hát, „túl nagy szí­ve van a va­dá­szat­hoz”. Ta­lán Da­vid túl ba­rát­sá­gos? Túl ked­ves, hogy harc le­gyen?

– Azt hi­szem, a „har­cos” szót ke­re­sed – ja­ví­tot­ta ki Ca­rolyn gyen­gé­den. – De le­het, hogy iga­zad van. Apa is va­la­mi ha­son­lót mon­dott pár hét­tel ez­előtt.

– És te?

– Le­het­ne rosszabb is. – Ez igaz volt, bár ezt ak­kor még maga sem tud­ta. Azt hit­te, ha­zu­dik. Az­tán, hogy té­mát vált­son, így szólt: – Mid van ott? – mu­ta­tott a fi­ú­nál lévő pa­pír­ra.

Mi­chael maga elé tar­tot­ta, és össze­rán­colt hom­lok­kal bá­mul­ta a tar­tal­mát.

– Ca­rolyn lát­ta, hogy cu­nei­form, és nem pe­la­pi nyel­ven ír­ták.

– Apa azt mond­ja… – Mi­chael le­gyin­tett a ke­zé­vel a pa­pír fö­lött, és át­ad­ta neki.

– Hát per­sze. – Meg­szo­kott­nak szá­mí­tott, hogy Apa el­kül­di hoz­zá va­la­me­lyik gye­re­ket, hogy for­dí­tást vé­gez­zen neki, és Mi­chael már alig em­lé­ke­zett a pe­la­pi sza­vak­ra. Ta­nul­má­nyai nagy ré­szét az er­dők és azok la­kói tet­ték ki, nem pe­dig a köny­vek. Ca­rolyn el­vet­te a pa­pírt, és vé­gig­né­zett raj­ta. – Ol­vas­sam ne­ked fel az egé­szet?

Mi­chael ar­cá­ra fáj­dal­mas ki­fe­je­zés ült ki.

– Nem tud­nád… – össze­csap­ta a ke­zét, és re­mény­te­le­nül né­zett a lány­ra.

– Én nem… most sza­vak ne­he­zek. Ne­kem.

– Tu­dom – vá­la­szol­ta lá­gyan Ca­rolyn. – Össze­fog­la­lom ne­ked. – Mi­chael szem­mel lát­ha­tó­an nem ér­tet­te. – Ke­ve­sebb szó. Adj egy per­cet. – Gya­kor­lott szem­mel fu­tott vé­gig a pa­pí­ron. – Ez régi – ál­la­pí­tot­ta meg. – Iga­zá­ból egy má­so­lat. De egy csa­tá­ról van ben­ne szó, amely a má­so­dik szá­zad­ban esett meg, ta­lán hat­van­öt­ezer év­vel ez­előtt. – Mi­chael ezt sem ér­tet­te. Ca­rolyn újra pró­bál­ta. – Na­gyon, na­gyon ré­gen. Sok tél­lel, sok élet­tel ez­előtt.

– Á – bó­lin­tott. – Igen.

– Ez egy… hmmm. Adj egy per­cet. – Oda­lé­pett a hát­só fal­hoz, és le­vett a polc­ról egy ősi, po­ros te­ker­cset. Gyor­san át­fu­tot­ta, és meg­ke­re­sett ben­ne va­la­mit. Az­tán bó­lin­tott. – Ez töb­bé-ke­vés­bé Apá­ról szól.

– Apa?

– Töb­bé-ke­vés­bé. Az áll itt, hogy, hmm, a haj­na­lo­dás ere­de­ti­leg nem a ter­vek­nek meg­fe­le­lő­en ala­kult. – „A haj­na­lo­dás”-nak a har­ma­dik kor vé­gét je­lö­lő csa­tát hív­ták. Az­u­tán már min­den a ne­gye­dik kor ré­szé­nek szá­mí­tott, a mos­ta­ni­nak, Apa ural­má­nak. – Az első nap­kel­te mű­kö­dött, és a, hm, a Csen­de­sek, mert azt hi­szem, Csen­de­sek­nek hív­ták őket, be­ű­zet­tek az ár­nyék­ba. De ami­kor Apa meg­in­dí­tot­ta a vég­ső tá­ma­dást a Csá­szár el­len… Hűha! Itt azt írja, hogy Apát „le­ver­ték és össze­tör­ték”. – Fel­vont szem­öl­dök­kel pil­lan­tott Mi­chael­re. Az ki­fe­je­zés­te­len arc­cal né­zett vissza rá.

– Én nem… Én ezt nem…

– Ez azt je­len­ti, hogy Apa seg­gét szét­rúg­ták.

– Apá­ét? – A fiú döb­bent­nek tűnt.

Ca­rolyn meg­von­ta a vál­lát.

– Itt ez áll. Szó­val Apa seg­gét szét­rúg­ta ez a Csá­szár. – Ca­rolyn hal­lott már a Csá­szár­ról ko­ráb­ban, de azon túl, hogy lé­te­zett, és, hogy ő ural­ta a har­ma­dik kort, nem so­kat tu­dott róla. De nem akár­mi­lyen fic­kó le­he­tett, ha csak úgy le­ver­te Apát. – Bla-bla-bla… ve­rés, ve­rés… elég rosszul áll­nak a dol­gok Apa szá­má­ra… az­tán… – Ca­rolyn el­hall­ga­tott.

– Mi van?

A lány fel­né­zett.

– Bo­csá­nat. – Han­go­san foj­tat­ta. – És az­tán ke­let fe­lől menny­dör­gés hal­lat­szott. És a zaj­ra Ab­lak­ha fel­emel­ke­dett… Apát szó­lí­tot­ták így ré­gen. És ke­let felé néz­ve Ab­lak­ha lát­ta, hogy a menny­dör­gés egy fér­fi hang­ja volt, és hogy ő is­mer­te ezt a fér­fit. Ő volt a… hm, nem tu­dom, mit je­lent ez a szó. „Ő volt a Csá­szár va­la­mi­je-akár­mi­je és bi­zal­ma­sa. De most meg­lát­ta a böl­cses­sé­get Ab­lak­ha har­cá­ban, és mel­lé állt. És lát­ván ezt, Ab­lak­ha…” hmmm, dühe? Nem, nem dühe. Har­cos szí­ve.

– „Lát­ván ezt, Ab­lak­ha har­cos szí­ve új élet­re kelt, és Ab­lak­ha fel­emel­ke­dett. És vele együtt fel­emel­ked­tek a se­re­gei, ame­lye­ket ko­ráb­ban szét­ver­tek”… gon­do­lom, azt je­len­ti, hogy meg­öl­ték őket. „Új­ként emel­ked­tek fel.” Bla-bla-bla… ve­rés, ve­rés, ve­rés…” Így kez­dő­dött hát a vi­lág ne­gye­dik kor­sza­ka, vagy­is Ab­lak­ha kor­sza­ka.” – Vissza­ad­ta a pa­pírt Mi­chael­nek. – Van en­nek bár­mi ér­tel­me szá­mod­ra?

A fiú bó­lin­tott.

– He­lyes. Szó­val mire kel­lett mind­ez?

Mi­chael vál­lat vont.

– Hol­nap ta­lál­koz­nom kell ez­zel az alak­kal. Ő fog ta­ní­ta­ni.

– Ó. – Ca­rolyn szí­ve el­ne­he­zült. Mi­chael állt a leg­kö­ze­lebb ah­hoz, hogy a ba­rát­já­nak ne­vez­hes­se. Fel­me­rült ben­ne, hogy meg­kér­di, med­dig lesz tá­vol, de úgy­sem tud­ná. Hát, gon­dol­ta, leg­alább a ma éj­sza­ka itt van ne­künk. A Könyv­tár­ban ak­kor ra­gad­tad meg a jó pil­la­na­to­kat, ami­kor csak tud­tad.

– Név – mond­ta Mi­chael. – Mi a neve?

– Apá­nak?

– Nem. A ke­le­ti menny­dör­gő. Az ő neve.

Ca­rolyn le­né­zett a kis ke­zé­ben tar­tott, már­is szá­raz és tin­tá­val össze­ko­szolt pa­pír­ra.

– No­bu­nun­ga. A neve No­bu­nun­ga.