13. fejezet
Énekelj, énekelj, énekelj!

Úgy egy hó­nap­pal ké­sőbb Ca­rolyn le­sé­tált a lép­csőn a Könyv­tár­ból a há­ló­ter­mek­be. Egy jó­ko­ra kar­ton­do­bozt ci­pelt ma­gá­val, ak­ko­rát, hogy nem is lá­tott tőle. Min­den lé­pé­sét a láb­uj­ja­i­val ta­po­gat­ta ki maga előtt.

A do­boz egy pop­cor­nos tá­lat, két pa­lack tö­mény szeszt és fél kar­ton Marl­bo­rót tar­tal­ma­zott. A piát és a ci­git Ste­ve kér­te, de a pop­corn Ca­rolyn öt­le­te volt. Nem iga­zán re­mény­ke­dett ben­ne, hogy a fér­fi há­lás lesz érte, de bí­zott ben­ne, hogy leg­alább tűr­he­tő mo­dor­ral fo­gad­ja.

Gon­dolt rá, hogy fel­hív­ja, hogy se­gít­sen neki, de az­tán in­kább nem tet­te. Ste­ve nem sze­ret­te a lép­csőt. Za­var­ta, hogy csak úgy a le­ve­gő­ben le­beg, azt mond­ta, „ki­ké­szí­ti”.

Ca­rolyn ezen nem le­pő­dött meg. Azon dol­gok lis­tá­ja, ame­lyek ki­vív­ták Ste­ve el­len­ér­zé­sét, egy­re csak nőtt és nőtt. Kö­zé­jük tar­to­zott maga a Könyv­tár („Hogy lóg­hat­nak a bú­to­rok csak úgy a mennye­zet­ről? Ez őrü­let”), a já­de­pad­ló („A já­dé­nak nem kel­le­ne ra­gyog­nia”), a gyógy­szer­te­rem („Az meg mi a pöcs? Na, én húz­tam in­nen”), a fegy­ver­rak­tár ( Da­vid tró­fe­á­i­tól el­hány­ta ma­gát), a pe­la­pi nyelv („Olyan a hang­zá­sa, mint­ha ci­cák har­col­ná­nak”), Ca­rolyn kön­tö­sei („Eze­ket a Ha­lál­tól köl­csö­nöz­ted?” Nem tőle köl­csö­nöz­te), és per­sze maga Ca­rolyn.

Csak kér­dezd őt meg. Majd ő jó­óóóóól meg­mond­ja, de meg ám.

– A kön­tö­se­im? – mo­tyog­ta, mi­köz­ben pró­bált ki­ku­kucs­kál­ni a do­boz mö­gül, hogy lás­sa, hová lép. – Mi a baj a kön­tö­se­im­mel? Csak kön­tö­sök, az ég sze­rel­mé­re.

Ca­rolyn ho­má­lyo­san még em­lé­ke­zett rá, mi­lyen­nek ta­lál­ta ele­in­te a Könyv­tá­rat – a fő­csar­nok ha­tal­mas te­re­i­re, a fur­csa, fel­fog­ha­tat­lan ér­zés­re, hogy min­den­től, amit ad­dig is­mert, meg­fosz­tot­ták. Per­sze za­var­ba ejtő él­mény. De azt hin­néd, hogy egy hó­nap el­tel­té­vel már Ste­ve is kezd al­kal­maz­kod­ni hoz­zá.

Csak­hogy nem tet­te. A pent­hou­se ide­szál­lí­tá­sa ma­ce­rás volt, de most már örült, hogy időt és ener­gi­át szánt rá. Ste­ve ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy ott ver­jen tá­bort.

Fi­a­ta­labb ko­rá­ban, ami­kor ter­vez­ge­tett és fel­ké­szült, Ca­rolyn gyak­ran ál­mo­do­zott róla, hogy mi min­dent csi­nál­nak majd ők ket­ten, ha vég­re együtt lesz­nek – pik­ni­kez­nek, kis va­ká­ci­ók­ra men­nek, együtt ol­vas­nak a tűz mel­lett. Ehe­lyett a fér­fi foly­ton be­rú­gott, és vi­deo­já­té­kok­kal ját­szott.

Na jó, nem foly­ton. Néha fel­jött Na­gá­val, és macs­kás já­té­kot ját­szot­tak a könyv­hal­mok közt, az ár­nyé­kok­ban rej­tőz­ve, és on­nan ug­rál­va egy­más­ra. Ma pe­dig épp­hogy vissza­tér­tek egy há­rom­na­pos út­ról a Se­ren­ge­ti­be. Ste­ve Ca­rolynt is hív­ta, de ami­kor azt mond­ta, nem ér rá, szin­te ta­pin­ta­ni le­he­tett a meg­könnyeb­bü­lé­sét. Jen­ni­fer lágy és szá­na­ko­zó hang­já­ra gon­dolt: szén­szí­ve van. És ami még rosszabb: az ilyes­mi so­sem úgy ala­kul, ahogy el­kép­ze­led.

– Ba­szódj meg, Jen­ni­fer – mond­ta. – Majd ki­ta­lá­lok va­la­mit. Mint min­dig.

A há­ló­ter­mek fo­lyo­só­já­nak sima fém­fe­lü­le­te még min­dig ott­ho­nos­nak tűnt az ame­ri­kai sző­nye­ge­ken és asz­fal­to­kon el­töl­tött hó­na­pok után. Ste­ve per­sze ezt is utál­ta.

A fér­fi szo­ba­aj­ta­já­nak fé­nye­zett fa­bo­rí­tá­sa és gon­dos vo­na­lai ide­gen­nek ha­tot­tak a fo­lyo­só or­ga­ni­kus egyen­le­tes­sé­gé­hez ké­pest. Ca­rolyn le­tet­te a do­bozt, és meg­néz­te a tü­kör­ké­pét az egyik pa­lack­ban. Az egyik holt­tal meg­csi­nál­tat­ta a ha­ját. Ak­kor jó öt­let­nek tűnt, de…

Hát… olyan más. Úgy dön­tött, az a prob­lé­ma, hogy nem iga­zán tud­ja, ho­gyan kell ki­néz­nie az em­ber ha­já­nak. De nem rossz, ugye? Már­mint… leg­alább ren­de­zett. Nos, ta­lán. Vi­szont úgy érez­te, va­ló­ság­gal vi­lág­gá kür­tö­li a szán­dé­ka­it. És ha ez sem mű­kö­dik, ak­kor mi­hez kez­desz, Ca­rolyn? Ak­kor mi lesz?

– Gon­dos­ko­dom róla, hogy mű­köd­jön – mond­ta is­mét.

De nem hang­zott va­la­mi ma­ga­biz­to­san.

Meg­sza­gol­ta a hón­al­ját – leg­alább azt rend­ben ta­lál­ta –, az­tán fel­só­haj­tott, és mo­soly­ba ren­dez­te az ar­cát. Kopp-kopp.

Ste­ve hosszú idő után nyi­tot­ta ki az aj­tót, és ak­kor is csak rés­nyi­re.

– Hel­ló.

– Hel­ló. Be­jö­he­tek?

– Mi ér­tel­me, hogy egy­ál­ta­lán meg­kér­dezd? – nya­kán lát­ha­tó­an pul­zált az ütő­ér. Ca­rolyn fé­le­lem sza­gát érez­te raj­ta. – Si­mán be­jö­het­nél. Úgy­sem tud­ná­lak meg­ál­lí­ta­ni, nem? Sen­ki sem tud­na.

– Én… én nem ten­nék ilyet. Ve­led nem. – El­ne­he­ze­dett a szí­ve. Hát tény­leg fél tő­lem? Meg­ráz­ta a fe­jét. Nem, per­sze hogy nem. Ez bu­ta­ság. Hagy­ta, hogy nyo­mo­rú­sá­ga kis­sé meg­mu­tat­koz­zon az ar­cán.

Ste­ve erre ki­csit meg­eny­hült.

– Aha. Jól van. Oké. Gye­re be.

Ahogy be­lé­pett, el­nyom­ta ma­gá­ban a kész­te­tést, hogy el­fin­to­rod­jon. A szo­ba ál­lott füst­től és orosz­lán­vi­ze­let­től bűz­lött. Ca­rolyn be­ho­zott egy gye­rek­me­den­cét és több rak­lap­nyi macs­ka­al­mot, de mire rá­vet­ték Na­gát, hogy pró­bál­ja ki, a sző­nyeg már ment­he­tet­len­né vált.

– Fog­lalj he­lyet. – Ste­ve le­hup­pant.

– Kösz. – Ca­rolyn a nagy szó­fa el­le­né­re kö­zel ült le a fér­fi­hoz. Naga arany­szí­nű va­dász­szem­mel für­kész­te őt az ár­nyé­kok­ból.

– Mi­lyen volt Af­ri­ka?

– Sö­tét. Mit gon­dol­tál, mi­lyen lesz?

– Ste­ve, én…

A fér­fi fel­emel­te az egyik ke­zét.

– Bocs. Fe­lejtsd el. A lé­nyeg, hogy Naga na­gyon jól érez­te ma­gát. Ta­lál­ko­zott egy nagy­nén­jé­vel, és et­tünk egy kis gnút is.

– És az hogy tet­szett?

– Naga imád­ta. Ré­szem­ről rá­fért vol­na egy kis sü­tö­ge­tés, de na­gyon, na­gyon friss volt.

– Várj… el­vit­tek té­ged va­dász­ni?

– Aha. Ami azt il­le­ti, ra­gasz­kod­tak hoz­zá, hogy ve­lük tart­sak.

– Ejha.

– Mi az?

– Ez ha­tal­mas meg­tisz­tel­te­tés, Ste­ve. – Mi­chael két évig élt a sza­van­nán, mi­előtt ta­nít­vá­nyul fo­gad­ták… pe­dig No­bu­nun­ga köz­ben­járt az ér­de­ké­ben. – Ha­tal­mas.

– Tény­leg? Hát ez re­mek.

Ca­rolyn várt, de Ste­ve nem rész­le­tez­te a dol­got. Ma­gá­ban vál­lat vont. Rend­ben. A do­hány­zó­asz­ta­lon egy nagy, nyi­tott irat­gyűj­tő he­vert a túl­tö­mött ha­mu­tá­lak kö­zött.

– Hogy megy a ta­nu­lás?

– Ha­la­dok. – Ste­ve hát­ra­for­dult, és Na­gá­hoz szólt a va­dá­szat nyel­vén:

– Kö­szö­nöm, hogy ma sem et­tél meg.

Naga vá­la­sza a sö­tét­ség­ből:

– Kö­tő­dé­sed nem je­len­ték­te­len szá­mom­ra, pu­hány em­ber. Majd egy má­sik na­pon fog­lak fel­fal­ni.

– Nem rossz – bó­lin­tott Ca­rolyn. Ste­ve erős ak­cen­tus­sal be­szélt, vi­szont sok­kal jobb ki­ej­tés­sel, mint ami­re szá­mí­tott vol­na. – Azt hi­szem, van ér­zé­ked hoz­zá. A macs­ka­dia­lek­tu­sok elég trük­kö­sek. – Az irat­gyűj­tő­re né­zett. Ste­ve már a fe­lén is túl járt. – Mi­kor lesz szük­sé­ged a kö­vet­ke­ző­re?

– Azt hi­szem, úgy egy hét múl­va.

– Oké. Ne­ki­ál­lok a má­so­dik kö­tet­nek. Az tet­sze­ni fog, a va­dá­szat­ról szól. – Mi­chael szö­ve­ge­i­nek leg­alább a fele di­ag­ra­mok­ból állt, így re­la­tí­ve könnyen ment a for­dí­tá­suk. Vi­szont még ennyi időt se na­gyon en­ged­he­tett vol­na meg ma­gá­nak.

– Kösz.

– Szí­ve­sen.

Kí­nos csend te­le­pe­dett rá­juk.

Ez­út­tal Ste­ve tör­te meg.

– Szó­val… mi ez a Far­rah Faw­cett-stí­lus?

– Hogy… mi? Bo­csá­nat, nem ér­tem, ez mit je­lent.

Ste­ve a nő fe­jé­re mu­ta­tott.

– Far­rah Faw­cett? A csaj a posz­ter­ről? A ha­jad… – Lát­va Ca­rolyn arc­ki­fe­je­zé­sét, el­hall­ga­tott. – Á, fe­lejtsd el. – Fel­só­haj­tott. – Csak, khm, csi­nos vagy, ez min­den.

Ca­rolyn tud­ta, hogy ha­zu­dik, de nem hang­zott ke­gyet­len ha­zug­ság­nak.

– Kö­szö­nöm – mond­ta, mert ezt a vá­laszt érez­te biz­ton­sá­gos­nak. – Kérsz egy kis pop­cornt? – Le­vet­te a Tup­per­wa­re fe­de­let a tál­ról, és felé nyúj­tot­ta.

Ste­ve csak né­zett rá.

– Pop­cornt?

– Per­sze. Nem sze­re­ted?

– Nem er­ről van szó, csak… – ha­bo­zott. – Csak nem hit­tem, hogy pop­cor­nos csaj vagy, ennyi.

– Hát… jó rég et­tem utol­já­ra. Anyu­kám gyak­ran csi­nált gye­rek­ko­rom­ban. Erre em­lék­szem. Gon­dol­tam, szí­ve­sen eszel va­la­mit, ami, tu­dod, is­me­rős.

– Ja, per­sze.

Ca­rolyn le­tet­te a tá­lat a do­hány­zó­asz­tal­ra. Ste­ve vett be­lő­le egy ma­rék­kal.

Egy da­ra­big csend­ben rág­csál­tak.

– Gon­dol­kod­tál azon, ami­ről be­szél­tünk? – Ste­ve ezt amo­lyan laza, tár­sal­gá­si hang­nem­ben kér­dez­te, de sen­kit sem vert át vele.

Ca­rolyn gon­do­lat­ban a sze­mét for­gat­ta. Ste­ve min­den­kép­pen ra­gasz­ko­dott ah­hoz, hogy Da­vid fé­nyét va­la­hogy sár­gá­vá kell vál­toz­tat­ni. Va­la­hány­szor együtt töl­töt­tek egy kis időt, min­dig fel­hoz­ta, leg­alább egy­szer.

– Ste­ve, még ak­kor sem tud­nám meg­ten­ni, ha akar­nám. – Pe­dig ezen a pon­ton már szin­te tény­leg akar­ta. Mond­jak le egy bosszú­ról, ame­lyet ti­zen­öt éven át ter­vez­tem? Per­sze! Bár­mit, csak fog­ja be vég­re. – Egy­sze­rű­en tech­ni­ka­i­lag nem le­het­sé­ges. Mi­ért olyan ne­héz ezt fel­fog­nod?

A fér­fi tu­dá­lé­ko­san el­mo­so­lyo­dott, mint­ha Ca­rolyn tit­kol­na elő­le va­la­mit, ő vi­szont túl­sá­go­san okos len­ne, hogy be­dől­jön neki. Ca­rolyn most leg­szí­ve­seb­ben meg­foj­tot­ta vol­na.

– Hát, Ca­rolyn, az utol­só na­punk sár­ga volt, az ég­bolt meg tele van csil­la­gok­kal, ame­lyek, ha jól lá­tom…

– Most má­sok a kö­rül­mé­nyek, Ste­ve. Da­vid lel­ke össze van zúz­va, és a fél feje hi­ány­zik. A kí­non kí­vül bár­mi­lyen más sík­hoz kap­csol­ni őt na­gyon prob­lé­más len­ne.

– De mi len­ne, ha…

– Elég, Ste­ve. – Majd nyu­god­tab­ban:

– Nem fog meg­tör­tén­ni.

Egy da­ra­big csend­ben ül­tek, rág­csál­ták a pop­cornt, és nem néz­tek egy­más­ra.

Ez­út­tal Naga tör­te meg a hall­ga­tást:

– Va­dász Uram. Pre­zen­tál­tad már a kér­dé­se­met a sö­tét em­ber­nek?

– Még nem, édes. De fo­gom. Csak adj egy per­cet, jó? Em­lé­kezz, mi­ben egyez­tünk meg.

Naga le­csu­pa­szí­tot­ta a fo­ga­it.

– Rend­ben.

Ca­rolyn döb­ben­ten né­zett rá­juk.

– Mi van?

– Hal­lot­tad, mi­nek ne­ve­zett té­ged?

Ste­ve meg­ráz­ta a fe­jét.

– Öh… nem. Már­mint hal­lot­tam, de még min­dig hé­za­gos a…

– „Va­dász Uram­nak” ne­ve­zett.

– Óóóó – mond­ta Ste­ve, és meg­va­kar­ta Naga fü­lét. – Kö­szö­nöm, édes. Ez na­gyon ked­ves tő­led. – Az­tán, lát­va Ca­rolyn arc­ki­fe­je­zé­sét:

– Mi az?

– Még min­dig nem ér­ted.

Ste­ve vál­lat vont.

– Mi ezen olyan meg­le­pő?

– A „Va­dász Uram” egy… af­fé­le meg­tisz­te­lő cím. Több an­nál. A rend­kí­vü­li tisz­te­let ki­fe­je­zé­se. Az orosz­lá­nok csak kü­lön­le­ges al­kal­mak­kor hasz­nál­ják.

– Ó. – Ste­ve a hom­lo­kát rán­col­ta. – Szó­val ez va­la­mi nagy do­log?

– Igen, Ste­ve. Ez nagy do­log. Ez az orosz­lán meg­fe­le­lő­je an­nak, hogy az ar­co­dat be­le­vé­sik a Mount Rush­mo­re-ba. És hogy egy em­bert hív­ja­nak így… ejha. So­sem hal­lot­tam még ilyes­mi­ről. Soha. Mit csi­nál­tál?

Ste­ve mo­cor­gott a szó­fán.

– Áh. Sem­mit. Tény­leg sem­mit. – Majd hal­kab­ban:

– Csak be­szél­get­tünk.

– De mi­ről?

– Min­den­fé­lé­ről.

– Naga, mit csi­nált Ste­ve?

Az orosz­lán rá­né­zett.

– A Va­dász Uram lesz az, aki mind­nyá­jun­kat meg­ment. Meg­jó­sol­ták. Ő fog­ja…

– Naga! – vá­gott éle­sen a sza­vá­ba Ste­ve. – Meg­be­szél­tük, hogy ezt én in­té­zem, em­lék­szel?

Naga meg­su­hin­tot­ta a far­kát, és vissza­hú­zó­dott az ár­nyé­kok­ba.

– Mit fogsz in­téz­ni? – kér­dez­te Ca­rolyn szín­lelt de­rű­vel.

Ste­ve le­tet­te a pop­cor­nos tá­lat.

– Néz­ted a hí­re­ket?

Ca­rolyn erre be­lül fel­nyö­gött. Ami­kor leg­utóbb be­szél­tek, meg­ígér­te, hogy be­le­néz a hí­rek­be, és ko­mo­lyan is gon­dol­ta. De az­tán le­fog­lal­ta, hogy utá­na­jár­jon egy plety­ká­nak a Her­ceg­ről, és…

– Saj­ná­lom. Biz­to­san ki­ment a fe­jem­ből.

Ste­ve áll­kap­csa meg­rán­dult, de csak annyit mon­dott:

– Sem­mi baj. Tu­dom, hogy el­fog­lalt vagy. Nem bá­nod, ha most meg­nézzük? Mu­tat­ni aka­rok va­la­mit.

Ca­rolyn ma­gá­ra eről­te­tett egy hal­vány mo­solyt.

– Hát per­sze.

Ste­ve meg­nyo­mott egy gom­bot, és a kép­er­nyő élet­re kelt.

– Tet­szik a te­le­ví­zió? Jó nagy! – Ami azt il­le­ti, in­kább ha­tal­mas. Re­mél­te, hogy ez fel­vi­dít­ja Ste­ve-et, el­vég­re az ame­ri­ka­i­ak sze­ret­ték a ri­kí­tó dol­go­kat, de úgy tűnt, egy­ál­ta­lán nem ér­dek­li.

– Ja, re­mek. – Egy­más után vál­to­gat­ta a csa­tor­ná­kat. – Tes­sék, ez pont jó. Nézd meg ezt.

A kép­er­nyő al­já­ra azt ír­ták ki, hogy Étel­lá­zon­gá­sok Ore­gon­ban. Kézi ka­me­rás fel­vé­telt mu­tat­tak egy szu­per­mar­ket bel­se­jé­ről. A pol­cok üre­sen tá­tong­tak, a pad­lót vér mocs­kol­ta be. Kint, a par­ko­ló­ban kék fé­nyek vil­log­tak.

– Hal­lot­tál er­ről?

– Nem.

– Úgy volt, hogy Kan­sas­ból jön egy bú­zá­val teli vo­nat, de so­sem ér­ke­zett meg. Ta­lán el­té­rí­tet­ték. Sen­ki sem tud­ja, ho­gyan tűn­het el egy egész vo­nat.

– Meg­ke­res­he­tem, ha ez…

– Ked­ves tő­led, de nem ez a lé­nyeg.

Ca­rolyn érez­te, hogy Naga őt fi­gye­li az ár­nyé­kok­ból.

– Nem? Hát ak­kor mi?

– A lá­zon­gás. Ezek ré­gen rit­ka­ság­szám­ba men­tek, ta­lán tíz­éven­te egy­szer ke­rült sor rá­juk. Most vi­szont na­pon­ta több is van. És a hely­zet csak rom­lik.

– Tény­leg? Ér­de­kes. – Hosszú szü­net. Ste­ve vá­ra­ko­zón né­zett rá. – Öh, mit gon­dolsz, mi en­nek az oka?

– Hát… az em­be­rek ide­ge­sek. Mind­azok után, ami tör­tént… a Fe­hér Ház fel­gyúj­tá­sa, az el­nök el­tű­né­se és… min­den más.

Da­vi­det nem em­lí­tet­te, de Ca­rolyn tud­ta, hová akar ki­lyu­kad­ni. Egy ki­csit fe­szül­teb­bé vált.

– Az em­be­rek fél­nek – foly­tat­ta Ste­ve. – Dél-Ka­ro­li­ná­ban egy pré­di­ká­tor foly­ton ar­ról be­szél, hogy kö­ze­leg a vég­íté­let. El­gin test­vér­nek hív­ják. En­gem egy ve­szett oposszum­ra em­lé­kez­tet, de so­kan ko­mo­lyan ve­szik. Azt mond­ja, most már ő a kor­mány­zó. El­vi­leg el­sza­kadt az ál­la­mok­tól.

– És ez ko­moly do­log?

– Hát elég ko­moly, ja. Egyik nap tűz­harc tört ki köz­te és a had­se­reg közt. Né­hány tank az ál­la­mi par­la­men­tet lőt­te. El­gin test­vér egy ra­kás egye­te­mi köly­köt lán­colt ki elé em­be­ri pajzs­nak. Pár szá­zan meg­hal­tak. Idő­vel va­ló­szí­nű­leg ren­de­ző­dik a do­log. De pár hét­tel ez­előtt még min­den… tu­dod. Nyu­godt volt. Nor­má­lis.

Pár hét­tel ez­előtt?

– Ohó! Szó­val en­gem hi­báz­tatsz mind­ezért?

– Kel­le­ne?

– Hát per­sze hogy nem! Az em­be­rek egy­sze­rű­en csak túl­re­a­gál­ják a hely­ze­tet.

– Túl­rea… – Ste­ve el­ha­rap­ta a szót, és az asz­ta­lon do­bolt az uj­ja­i­val. – Oké. Ta­lán a te szem­pon­tod­ból ez igaz is. Tu­dom, hogy nem akar­tad, hogy mind­ez meg­tör­tén­jen. Ha jól sej­tem, még csak ész­re sem vet­ted. Iga­zam van?

Ca­rolynt némi in­ge­rült­ség száll­ta meg, de el­nyom­ta ma­gá­ban. Leg­alább igyek­szik, em­be­ri han­gon be­szél­ni. Fel­só­haj­tott. És nem mint­ha nem len­ne iga­za.

– Jó. Iga­zad van. En­nek egy ré­sze tény­leg új a szá­mom­ra. De na­gyon sok dol­gom volt!

– Igen, tu­dom. És meg­ér­tem, tény­leg. Az apád ha­lá­la ala­po­san fel­ráz­ta a dol­go­kat. Az összes régi el­len­sé­ge ké­szül rá­vet­ni ma­gát az új örö­kös­re, ugye?

– Pon­to­san. De előny­ben va­gyok.

– Hogy­hogy?

– Alá fog­nak en­gem be­csül­ni – vá­la­szol­ta Ca­rolyn. A mo­so­lyá­ba Ste­ve tény­le­ge­sen be­le­bor­zon­gott. Pró­bál­ta el­rej­te­ni, de a nő ter­mé­sze­te­sen lát­ta raj­ta. Tény­leg fél tő­lem, gon­dol­ta Ca­rolyn, és ó, mennyi­re fájt neki ez a tu­dat. De ak­kor sem fog sír­ni. So­ha­sem sírt.

De na­gyon fájt.

Ki­út­ban re­mény­ked­ve né­zett a te­le­ví­zi­ó­ra. A kép­er­nyő egyik sar­ká­ban a CNN fel­ira­tot lát­ta, mel­let­te, na­gyobb be­tűk­kel a ne­ut­ró­ni­um­bur­ko­lat sza­va­kat. Fö­löt­tük pe­dig ma­gát a Könyv­tá­rat. Úgy for­gott egy hely­ben, akár egy el­ha­jí­tott do­bó­koc­ka, egy sö­tét pi­ra­mis, na­gyobb, mint bár­mi, amit va­la­ha em­be­ri kéz al­ko­tott. Ter­mé­sze­te­sen sö­tét volt oda­kint, de a ka­me­ras­táb vi­lá­gí­tó­len­csék­kel dol­go­zott, ame­lyek min­dent hát­bor­zon­ga­tó zöld­be bur­kol­tak. A he­li­kop­te­rek úgy tán­col­tak a pi­ra­mis kö­rül, mint a szi­ta­kö­tők a strand­lab­da kör­nyé­kén.

– Az ott mi va­gyunk? – mu­ta­tott Ste­ve a té­vé­re pop­corn­nal teli kéz­zel. – Az ott az az izé, ami át­su­hant az égen az­nap éj­jel, ami­kor Er­win le­lőt­te Da­vi­det? Az a „ki­ve­tí­tés és vé­de­lem” cucc?

– Igen.

– Az a Könyv­tár? Már­mint mi is ott va­gyunk ben­ne?

Ca­rolyn ha­bo­zott.

– Fog­juk rá. Az egy ti­zen­hét di­men­zi­ós uni­verzum négy­di­men­zi­ós ki­ve­tü­lé­se. Olyas­mi, mint egy ár­nyék, vagy mint az a hely, ahol a Venn-di­ag­ram kö­rei össze­ér­nek.

A té­vé­ben a ka­me­ra le­pász­tá­zott a Könyv­tár­tól egy nagy­ka­bá­tot vi­se­lő csi­nos nőre, aki a 78-as or­szág­út út­tor­la­sza előtt állt. Ca­rolyn fel­is­mer­te a he­lyet. A té­vét Ste­ve né­má­ra ál­lí­tot­ta, de Ca­rolyn tu­dott ol­vas­ni a nő aj­ká­ról. Olya­no­kat mon­dott, hogy „har­minc­ket­te­dik nap”, „szo­kat­lan ak­ti­vi­tás” és „a had­se­reg nem re­a­gált”. A fo­gai fe­hé­ren vi­lá­gí­tot­tak. Az­tán szi­go­rú arcú ka­to­nák buk­kan­tak fel mö­göt­te, meg­ke­rül­tek egy tan­kot, és hes­se­ge­tő moz­du­la­tot tet­tek a kar­juk­kal.

– Mit csi­nál­nak? – Ste­ve kör­be­né­zett a táv­irá­nyí­tót ke­res­ve.

– A had­se­reg eva­ku­ál­ja a ri­por­te­re­ket.

– Mi­cso­da? Mi­ért?

– Pár perc múl­va bom­báz­ni kez­de­nek min­ket.

Ste­ve rá­bá­mult.

– Te tudsz er­ről?

– Per­sze.

A fér­fi fel­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Nem akarsz, nem is tu­dom… el­tűn­ni?

– Gon­dol­tam, szó­ra­koz­ta­tó lesz vé­gig­néz­ni. Da­vid sze­re­tett bom­bá­kat rob­bant­gat­ni. A fé­nyek elég szé­pek. – El­mo­so­lyo­dott, és fel­tar­tot­ta a tá­lat.

– És van pop­cor­nunk!

Ste­ve csak bá­mul­ta őt.

Az­tán Ca­rolyn­nak le­esett.

– Ó! Nem tud­nak bán­ta­ni min­ket. Ígé­rem.

– Ahha. Hal­lot­tál már az atom­bom­bá­ról?

– Tu­dom, mi az. Nem fog­ják be­vet­ni. Nos… be­szél­tek róla, de azt hi­szem, el­le­ne dön­töt­tek. Er­win és a kí­nai fic­kó be akar­ta vet­ni, de az el­nök foly­ton azt haj­to­gat­ta, hogy „ame­ri­kai föl­dön nem”. Leg­alább­is azt hi­szem. El­un­tam, és el­kap­csol­tam.

Ste­ve ér­tet­le­nül néz­te.

– Hon­nan a po­kol­ból tu­dod eze­ket a dol­go­kat?

– Da­vid ka­ta­ló­gu­sá­ból lop­tam a mód­szert. Ér­zem, ha va­la­ki ter­ve­ket sző el­le­nem. – Na­gá­ra pil­lan­tott. – Olyan, mint­ha visz­ket­ne a fe­jem itt há­tul.

– Meg­ta­po­gat­ta a tar­kó­ja te­te­jét. – És ami­kor meg­érez­tem ezt a visz­ke­tést, ki­hall­gat­tam őket. Most már bár­mi­kor el­kezd­he­tik.

Ste­ve a ha­lán­té­kát dör­zsöl­te.

– Ca­rolyn… ha nuk­le­á­ris fegy­vert nem is vet­nek be, ak­kor is ott van az úgy­ne­ve­zett bun­ker­rob­ban­tó­juk. Meg még va­la­mi, azt hi­szem, ta­lán „daisy cut­ter”-nek hív­ják. Va­la­mi ilyes­mi. Ha­tal­mas bom­bák, majd­nem ak­ko­rák, mint az atom­fegy­ve­rek. – A nő ar­cát für­kész­te. – Biz­tos vagy ben­ne, hogy nem…

– Nyu­ga­lom – sza­kí­tot­ta fél­be Ca­rolyn, fél­re­ért­ve a hely­ze­tet. – Nincs mi­ért ag­gód­ni. Ígé­rem. – A te­le­ví­zió mö­göt­ti fal­ra né­zett. – Ami azt il­le­ti, már­is el­kez­dő­dött. A te­le­ví­zió fel­vé­tel­ről köz­ve­tít­het. Nézd. – A fal egy in­té­sé­re át­tet­sző­vé vált.

Ste­ve hu­nyor­gott a hir­te­len fény­től.

– Vissza­tért a nap?

– Nem, ez csak a rob­ba­ná­sok fé­nye. Várj. – Is­mét in­tett, és a ra­gyo­gás ki­csit el­tom­pult. – Így már jobb.

Amed­dig a szem el­lá­tott, a le­ve­gő har­ci gé­pek­től nyüzs­gött. Ca­rolynt a tél mi­att ván­dor­lás­ra in­dult ma­dár­fal­kák­ra em­lé­kez­tet­ték. Ro­bot­re­pü­lő­gé­pek ha­sí­tot­tak át az éj­sza­kai égen, és na­rancs­szín vi­rá­gok­ként nyíl­tak ki a Könyv­tár fa­lán.

– Lá­tod? Mond­tam, hogy szép lesz. – A szá­já­ba do­bott egy da­rab pop­cornt. – Vagy sze­rin­ted nem az?

– De… gon­do­lom.

Ez­u­tán há­rom nagy bom­bá­zó kö­vet­ke­zett. Ha­su­kon már nyit­va áll­tak a bom­ba­aj­tók, és ahogy kö­ze­lebb ér­tek, ki­okád­ták a ra­ko­má­nyu­kat. Ca­rolyn egy­szer­re lát­ta őket a te­le­ví­zi­ón és a fa­lon át is. Tűz­lab­dák mász­tak fel meg­le­pő­en ren­de­zett so­rok­ban a pi­ra­mis ol­da­lán. Kap­tak egy köz­vet­len ta­lá­la­tot is. Ca­rolyn is­mét ál­lí­tott a fény­erőn.

Ste­ve oda­sé­tált a fal­hoz, és rá­tet­te a ke­zét.

– Még csak nem is ér­zem. Sem­mit sem ér­zek.

– Per­sze hogy nem. – Ca­rolyn a té­vé­ben lát­ha­tó pi­ra­mis­ra mu­ta­tott. – Mint mond­tam, ez csak egy ki­ve­tü­lés. A bom­bák nem tud­nak tény­le­ge­sen el­ér­ni min­ket. Gon­dolj rá így… ha va­la­ki be­le­lő­ne az ár­nyé­kod­ba, az ne­ked nem fáj­na, ugye?

– Hmm. – Ste­ve le­ült, tá­vo­labb Ca­rolyn­tól, mint az előbb volt, és vett egy ma­rok­nyi pop­cornt. – Be kell val­la­nom va­la­mit.

– Mit?

– Tud­tam, hogy le fog­nak bom­báz­ni té­ged. Vagy­is… tud­tam, hogy gon­dol­kod­nak raj­ta.

– Ó. Tény­leg?

– Igen. Be­szél­tem Er­win­nel. És az el­nök­kel is, már­mint az új­jal. Nem a fej­jel. És még né­hány em­ber­rel. – Fel­tar­tot­ta Mrs. Mc­Gil­li­cutty mo­bil­ját.

Ca­rolyn csak le­gyin­tett.

– Ér­té­ke­lem, hogy el­mond­tad, de nem je­lent prob­lé­mát.

– Tud­tad, ugye?

– Igen.

– Ki­hall­gat­tál en­gem?

– So­sem ten­nék ilyet. Ve­led nem.

– Ak­kor hon­nan tud­tad?

– Kü­lön­bö­ző uni­verzu­mok, em­lék­szel? Ah­hoz, hogy a te­le­fo­nod mű­köd­jön, elő­ször fel kel­lett ál­lí­ta­nom egy adó­tor­nyot. Em­lék­szel, hogy az első pár al­ka­lom­mal, ami­kor fel akar­tál hív­ni va­la­kit, sem­mi sem tör­tént?

– Ó. – Ste­ve el­hall­ga­tott. – Nem vagy dü­hös?

– Nincs mi­ért dü­hös­nek len­nem.

– Mond­hat­juk, hogy a meg­ölé­se­det ter­vez­tem. Az sem­mi?

Ca­rolyn meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Va­la­hol ma­gad is tud­tad, hogy nem fog mű­köd­ni.

– Ezt hogy ér­ted?

Meg­ta­po­gat­ta a tar­kó­ja te­te­jét.

– Nem visz­ke­tett.

– Á. – Ste­ve ezen el­gon­dol­ko­dott, majd össze­né­zett Na­gá­val. Vé­gül bó­lin­tott. – Aha – mond­ta hal­kan. – Oké. – Majd Ca­rolyn­nak: – Tölt­he­tek ne­ked egy italt? Va­la­mi­ről be­szél­ni sze­ret­nék ve­led.

– Per­sze. – Egy ital na­gyon el­kel­ne. – Mi jár a fe­jed­ben?

– Hát, elő­ször is az a bi­zo­nyos kí­ván­ság.

– Tu­dod, mit akarsz? – pró­bál­ta el­lep­lez­ni a buz­gal­mát. Ta­lán vé­gül még­is­csak ész­hez tér!

– Igen. Ki­ta­lál­tam va­la­mit. Em­lék­szel, a ku­tyám­ra, aki­ről me­sél­tem? A coc­ker spá­ni­el­re?

– Öö…

– Az első éj­sza­kán, a bár­ban.

– Ó. Hát per­sze – ha­zud­ta Ca­rolyn.

– Meg tud­nád ke­res­ni őt? És gon­dos­kod­nál róla? Pe­tey a neve.

– Igen, per­sze. Meg­te­he­tem. De Ste­ve, ez sem­mi. Ha van…

A fér­fi ko­mo­lyan né­zett rá.

– Meg­íg­éred?

– Per­sze. Meg­ígé­rem. Nem na­gyon ér­tek a ku­tyák­hoz, de ki­ta­lá­lok va­la­mit.

Ste­ve vissza­ült, és bó­lin­tott.

– Kö­szö­nöm, Ca­rolyn. Ezt nagy­ra ér­té­ke­lem.

El­hall­ga­tott. Ca­rolyn hosszú szü­net után tett egy tü­rel­met­len bökd már ki gesz­tust.

– Ste­ve?

– Mhm. Bocs. Hogy mond­jam ezt el? – az aj­ka­i­val csü­csö­rí­tett. – Nézd, elő­ször is, sze­ret­ném, ha tud­nád, hogy so­kat gon­dol­kod­tam azon, amit a múlt­kor mond­tál. Hogy mi tör­tént ve­led. Hogy ho­gyan vál­tál azzá, aki vagy… bár­mi le­gyen is az.

– Már mond­tam, csak egy könyv­tá…

Ste­ve fel­tar­tot­ta egyik ke­zét.

– Mind­egy. Csak sze­ret­ném, ha tud­nád, hogy na­gyon igyek­szem be­le­kép­zel­ni ma­gam a hely­ze­ted­be. Hogy meg­ért­sem, mi­ért te­szed mind­azt, amit te­szel. Sőt az­óta szin­te mást sem csi­nál­tam.

Volt va­la­mi a hang­já­ban, ami nem tet­szett Ca­rolyn­nak.

– Tény­leg? És most már van­nak… el­kép­ze­lé­se­id?

Ste­ve be­le­túrt a ha­já­ba.

– Ar­ról, amit tet­tél? Da­vid­del és Mar­ga­ret­tel? Nem. Sze­mély sze­rint igyek­szem tá­vol ma­rad­ni az ilyes­mik­től, a bár­mi­fé­le erő­szak­tól. Ugyan­ak­kor en­gem még soha sen­ki nem szö­ge­zett hoz­zá egy asz­tal­hoz, szó­val ho­gyan is ítél­het­né­lek el?

Jég­koc­kák csö­rög­tek egy po­hár­ban. Ca­rolyn szí­vé­ről le­esett egy nagy súly.

– Kö­szö­nöm.

– Va­la­mi más­ról vi­szont van vé­le­mé­nyem.

– Mi­ről?

– Ar­ról, hogy mind­ez mit tett ve­led.

– Hogy ér­ted?

– Hát… pél­dá­ul a leg­több em­ber, akit is­me­rek, nem unna el és hagy­na ott egy be­szél­ge­tést, amely­ben épp meg­vi­tat­ják, hogy a fe­jé­re dob­ja­nak-e egy atom­bom­bát. Még ha biz­to­sak len­né­nek is ben­ne, hogy túl­élik, ak­kor is túl­sá­go­san kí­ván­csi­ak len­né­nek, hogy csak úgy annyi­ban hagy­ják a dol­got. – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Ki­vé­ve té­ged. Szá­mod­ra mind­ez nem tűnt elég ér­de­kes­nek.

– Nem na­gyon ér­tem, mire akarsz ki­lyu­kad­ni.

– Elő­ször azt hit­tem, egy­sze­rű­en csak kur­vá­ra őrült vagy. És ta­lán va­la­mi­lyen or­vo­si szem­pont­ból tény­leg az vagy, de most úgy vé­lem, nem az őrült rád a jó szó.

– Ha­nem mi? – Ca­rolyn aj­kai el­zsib­bad­tak, mint­ha va­la­mi mér­get vett vol­na be.

– Nem tu­dok rá jó szót. Mint­ha va­la­mi egé­szen más mér­ték­egy­sé­gek sze­rint él­nél, mint mi, töb­bi­ek. A nor­mál dol­gok, a fé­le­lem, a re­mény, az együtt­ér­zés, ezek fel sem me­rül­nek ben­ned.

– Ez… oké. Le­het. Le­het, hogy mon­dasz va­la­mit. – Óva­to­san be­szélt. Ste­ve nem akar­ta bán­ta­ni, ha akar­ta vol­na, ar­ról tud­na, de ak­kor is volt ben­ne va­la­mi…

– És en­nek így kell len­nie. De tény­leg. Hogy más­hogy ma­rad­hat­tál vol­na élet­ben? De a hely­zet az, hogy en­nek az érem­nek is két ol­da­la van.

– Ste­ve, ki kell bök­nöd, hogy mi jár a fe­jed­ben.

– Jó, jó. Oké. Pró­bál­ko­zom. – Ki­töl­tött más­fél cen­ti szeszt Ca­rolyn po­ha­rá­ba, az­tán fel­hí­gí­tot­ta na­rancs­lé­vel. Az üveg ma­ra­dé­kát ki­ön­töt­te egy acél­edény­be. – Hadd le­ve­gőz­zön. – Oda­lé­pett Ca­rolyn­hoz, és át­ad­ta neki a po­ha­rat.

Ca­rolyn be­le­kor­tyolt, és el­fin­to­ro­dott.

– Nem íz­lik?

– Elég erős. – Azért meg­it­ta.

– Az. – A szá­já­hoz emel­te a po­ha­rát, majd fél­re­tet­te. – Mint mond­tam, so­kat néz­tem mos­ta­ná­ban a hí­re­ket. Tisz­tá­ban vagy vele, hogy me­ző­gaz­da­sá­gi prob­lé­mák is adód­tak? Az új nap mi­att?

– Mi­fé­le prob­lé­mák?

– Hát… a leg­több nö­vény hal­dok­lik. Iga­zá­ból szin­te mind­egyik. Fa, fű, búza, rizs, az Ama­zo­nas-me­den­ce… szin­te min­den. Ez egy kis­sé ag­gaszt pár em­bert.

– A nö­vé­nyek? – Ca­rolyn őszin­tén össze­za­va­ro­dott. Az ame­ri­ka­i­ak foly­ton öl­ték egy­mást, bár­mer­re néz­tél, egy újabb há­bo­rút lát­tál. – Mi­ért ér­de­kel­nék őket a nö­vé­nyek?

– Mert így egy idő után nem lesz mit enni.

– Ja! Tény­leg. Mi sem egy­sze­rűbb. Ren­ge­teg-féle hu­musz és gom­ba van, ami meg­él a fe­ke­te nap alatt. Van­nak róla köny­ve­im. Amint lesz egy kis időm, le­for­dí­tom őket, és…

– Ez ked­ves tő­led, és tu­dom, hogy az em­be­rek ér­té­kel­ni fog­ják. De a prob­lé­ma egy­re sür­ge­tőbb.

Ca­rolyn ké­nyel­met­le­nül fész­ke­lő­dött.

– Meg­lá­tom, tu­dok-e rá időt sza­kí­ta­ni jövő hé­ten.

– A CNN egy egész ri­port­so­ro­za­tot kö­zöl ar­ról, ho­gyan le­het táp­lá­ló anya­go­kat ki­von­ni olyan dol­gok­ból, ame­lyek­re nor­mál eset­ben sen­ki sem gon­dol­na étel­ként – foly­tat­ta Ste­ve. – Bőr­ci­pő ki­fő­zé­se. Re­cep­tek há­zi­ál­la­tok­hoz. Ef­fé­lék.

– Hmm. Most, hogy be­le­gon­do­lok, a bolt­ból tény­leg el­fo­gyott a gu­a­ca­mo­le.

– Nem tűnt fel az ár­cé­du­la a sze­szen?

– Nem iga­zán.

– Üve­gen­ként hét­ezer dol­lár egy ki­csit ma­ga­sabb ár a nor­má­lis­nál. Va­ló­szí­nű­leg ele­ve csak azért ta­lál­hat­tál be­lő­le, mert leg­alább annyi­ra ipa­ri ve­gyi anyag, mint amennyi­re élel­mi­szer. Sze­rin­tem kö­zép­is­ko­lás köly­kö­kön kí­vül sen­ki sem issza, és ők is csak azért, mert elég hü­lyék hoz­zá.

– Most, hogy em­lí­ted, tény­leg elég üres­nek tűn­tek a pol­cok.

– Le me­rem fo­gad­ni. – Ste­ve lát­ha­tó­lag el­gon­dol­ko­dott. – Egyik nap lát­tam va­la­mit a hí­rek­ben, és eszem­be ju­tot­tak az őze­id, Isha és…

– Asha.

– Igen. Múlt hé­ten egy ti­zen­hat kö­rü­li köly­köt raj­ta­kap­tak, amint egy gaz­dag fic­kó bir­to­kán őzre va­dá­szik. Ez mos­tan­ra fő­ben­já­ró bűn­nek szá­mít, és a köly­köt pont bi­zo­nyí­ték­kal a ke­zé­ben kap­ták el. Szó sze­rint. Ép­pen a ve­lőt szív­ta ki egy őz­su­ta comb­csont­já­ból. Az­zal vé­de­ke­zett, hogy az őz amúgy is éhen halt vol­na, szó­val mi­ért ne nyújt­ha­tott vol­na táp­lá­lé­kot va­la­ki más szá­má­ra? Ne­kem ra­ci­o­ná­lis érv­nek hang­zott.

Ca­rolyn­nak be­ug­rott egy reg­gel, ame­lyet pá­rás ló­he­rék maj­szo­lá­sá­val töl­tött Asha ol­da­lán, mi­köz­ben a ta­va­szi haj­nalt cso­dál­ták. Ez fel­tá­masz­tott ben­ne egy szik­ra… va­la­mit… de el­foj­tot­ta.

Ste­ve me­red­ten bá­mul­ta.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te Ca­rolyn tö­ké­le­te­sen nor­má­lis han­gon.

Ste­ve még egy hosszú pil­la­na­tig csend­ben ma­radt, mi­előtt hal­kan vá­la­szolt:

– Így is fel­akasz­tot­ták. Ez­u­tán újabb lá­zon­gá­sok tör­tek ki. Mint mond­tam, ezek már min­den­na­pos ese­mé­nyek.

– Ó. – Ca­rolyn ki­ürí­tet­te a po­ha­rát.

– Még egy italt? – kér­dez­te Ste­ve erő­sebb han­gon.

– Per­sze.

A fér­fi vissza­sé­tált a kony­há­ba, és ki­nyi­tot­ta a má­so­dik üve­get. El­ké­szí­tet­te Ca­rolyn ita­lán – ez­út­tal két és fél cen­ti szeszt töl­tött bele –, a ma­ra­dék al­ko­holt pe­dig ki­ön­töt­te az edény­be, hoz­zá az első üveg tar­tal­má­hoz.

– Na, mind­egy. Van­nak más prob­lé­mák is az éh­ín­ség mel­lett. Pél­dá­ul a föld­ren­gé­sek. Szin­te min­den nap­ra jut egy új. San Fran­cis­có­ból nem sok ma­radt. To­kió el­tűnt a föld szí­né­ről. Me­xi­kó­vá­ros sem járt sok­kal job­ban. És úgy tű­nik, va­la­mi­lyen vul­kán mo­raj­lik a Yel­lows­to­ne alatt. Még nem tör­tént sem­mi, de a geo­ló­gu­sok ag­gód­nak. – Ca­rolyn sze­mé­be né­zett. – Sze­rin­tük ez a hely okoz­za.

– A Könyv­tár?

– Bi­zony. Mert úgy tű­nik, hogy a Gar­ri­son Oaks fö­lött le­be­gő pi­ra­mi­si­zé meg­le­he­tő­sen ne­héz. Azt mond­ják, nagy­já­ból annyit nyom, mint a hold, és mo­zog­nak tőle a tek­to­ni­kus le­me­zek. – Be­le­kor­tyolt a nő ita­lá­ba, majd oda­ad­ta neki. – Er­ről sem hal­lot­tál?

Ca­rolyn meg­ráz­ta a fe­jét.

– Aha – bó­lin­tott Ste­ve. – Gon­dol­tam. Az apád el­len­sé­ge­it fi­gye­led, ugye? És ta­nu­lod a töb­bi… hogy is hív­tad őket?

– Ka­ta­ló­gu­sok. A ka­ta­ló­gu­so­kat ta­nul­má­nyoz­tam és ren­dez­get­tem. És fel­ké­szül­tem bi­zo­nyos óv­in­téz­ke­dé­sek­re. Biz­tos, ami biz­tos.

– Per­sze. Hát per­sze. Óva­tos vagy. Sok min­den jár a fe­jed­ben. Ab­ban a vi­lág­ban élsz, azt a vi­lá­got is­me­red.

– Igen. – Ca­rolyn ide­ge­sen be­le­túrt a ha­já­ba. – Fi­gyelj, Ste­ve, ki­ta­lá­lok va­la­mit a föld­ren­gé­sek­re meg az éh­ín­ség­re meg a töb­bi­re. De más dol­gok is tör­tén­nek, ame­lyek­ről nem tudsz. Q-33 Észak el­tűnt, nem ta­lá­lom se­hol. Ha Li­e­sel vagy ta­lán Barry O’Shea úgy dön­tött, hogy el­le­nem for­dul, az min­den­ki­nek…

– Rossz len­ne. Mind­annyi­unk­nak. A nor­mál em­be­rek­nek is. Ér­tem én. És tu­dom, hogy ezek ko­moly prob­lé­mák. Egyet­len má­sod­per­cig sem két­lem. – A már­vány­asz­ta­lon do­bolt az uj­ja­i­val. – De mind­ez azt je­len­ti, hogy ne­kem is van egy prob­lé­mám.

– Mi­cso­da?

– Meg­be­szél­tem a dol­got Er­win­nel. A töb­bi­ek­kel is, az el­nök­kel meg a had­se­reg ve­ze­tő­i­vel, de sze­rin­tem Er­win az egyet­len, aki tény­leg meg­ér­tet­te.

– Mit ér­tett meg?

– Hogy nem tu­dok hat­ni rád. – Las­san, te­nyér­rel fel­fe­lé ki­tár­ta a ke­zét. – Be­szél­tem ve­led min­den­fé­le­kép­pen, ahogy csak tu­dok, és mint­ha meg sem hal­la­nál. El­mond­tam Er­win­nek, és sze­rin­te ez azért van, mert nem ugyan­azt a nyel­vet be­szél­jük.

Ca­rolyn sze­me össze­szű­kült.

– Elég jó az an­go­lom.

– Én is ezt mond­tam, de nem így ér­tet­te. El­me­sél­te, hogy ami­kor vissza­tért a há­bo­rú­ból, min­den­ki azt haj­to­gat­ta neki, hogy lép­jen to­vább, hogy ta­lál­jon va­la­mit, ami bol­dog­gá te­szi, és csi­nál­ja azt. Azt mond­ta, hal­lot­ta a sza­va­kat, még ér­tel­mes­nek is ta­lál­ta őket, de egy­sze­rű­en nem je­len­tet­tek szá­má­ra sem­mit. Az­tán el­me­sél­te, hogy volt egy kö­lyök, egy kö­lyök, akin va­la­hogy se­gí­tett. És ab­ból jött rá, hogy tény­leg le­het­sé­ges to­vább­lép­ni. És az­u­tán már meg­ér­tet­te azo­kat a sza­va­kat.

– Das­ha­en – mond­ta Ca­rolyn. – Em­lék­szem rá.

– Szó­val azon kezd­tem gon­dol­kod­ni, hogy te is be­zár­kóz­tál ma­gad­ba. Hi­deg­nek kel­lett len­ned, nem igaz? Hogy fel tudd dol­goz­ni, hogy egy kis­gye­rek­nek bal­tá­val vág­ják szét a fe­jét, egy má­si­kat meg élve meg­süt­nek.

Ca­rolyn nem vá­la­szolt.

– Hi­deg­nek. Bi­zony. – Ste­ve megint őt bá­mul­ta. – De még nem fagy­tál be tel­je­sen. Nem egé­szen. Egy ap­ró­ság még meg­ma­radt, ugye? A szén­szív. Er­ről van szó, ugye? Az utol­só ma­rad­vány.

Egy hosszú pil­la­nat után Ca­rolyn a le­he­tő leg­kur­táb­ban bic­cen­tett.

– Gon­dol­tam. Ja. És az lesz az egyet­len mód­ja, hogy va­la­ki hat­ni tud­jon rád. Az egyet­len mód­ja, hogy… fel­éb­redj. Hogy ne le­gyél töb­bé hi­deg.

Ca­rolyn nem vá­la­szolt.

Ste­ve bó­lin­tott ma­gá­nak, majd el­mo­so­lyo­dott.

És ez a mo­soly va­la­hogy más volt. Mi vál­to­zott?

– So­sem mond­tad el, hogy mi is az pon­to­san, de azt hi­szem, rá­jöt­tem. Már­mint a szén­szív. – Oda­sé­tált az edény­hez, köz­ben to­vább mo­soly­gott.

Be­le­telt egy pil­la­nat­ba, de az­tán Ca­rolyn rá­jött, mi­ről van szó. Tel­jes nyu­ga­lom jár­ja át. Ez az a más­ság ben­ne. Ami­óta is­me­rem, most elő­ször lá­tom iga­zán bol­dog­nak.

A pult­nál áll­va, vál­to­zat­la­nul mo­so­lyog­va, Ste­ve a ke­zé­be vet­te a na­rancs­lét.

– Még egy italt?

– Nem – vá­la­szol­ta Ca­rolyn re­ked­ten. – Mit csi­nálsz?

– Annyi­ra örü­lök, hogy meg­kér­dez­ted. Kö­szö­nöm, hogy el­vi­se­led a fe­cse­gé­se­met. Biz­tos nem kérsz még egy italt?

Ca­rolyn meg­ráz­ta a fe­jét.

– Jól van, sem­mi baj. – Fel­emel­te a szesszel teli edényt, és a tel­jes tar­tal­mát rá­ön­töt­te a fe­jé­re.

A szo­ba meg­telt a 90 szá­za­lé­kos etil­al­ko­hol kar­cos, ké­mi­ai sza­gá­val. Ez így, ér­tet­te meg hir­te­len Ca­rolyn, rend­kí­vül gyú­lé­kony.

Ste­ve Na­gá­hoz szólt:

– Most, édes.

Ca­rolyn na­gyon gyor­san moz­dult, hogy meg­ál­lít­sa, de Naga még gyor­sab­ban áll­ta el az út­ját.

Ste­ve nyu­god­tan és ba­rát­sá­go­san mo­soly­gott rá a nőre.

– Mi­előtt kö­ze­lebb ke­rü­lök az ál­ta­lam vi­zi­o­nált Budd­há­hoz, tisz­te­let­tel meg­kér­né­lek rá, hogy vi­sel­tess együtt­ér­zés­sel e vi­lág apró te­remt­mé­nyei iránt.

Le­huny­ta a sze­mét. Va­la­hogy a ke­zé­be ke­rült Mar­ga­ret ön­gyúj­tó­ja.

Kling. Serc. Katt.

Az­tán hir­te­len az egész fen­sé­ges, örök­ké­va­ló je­len egyet­len kék láng­gá vált. Naga kar­mok és agya­rak át­hi­dal­ha­tat­lan dü­he­ként áll­ta el az utat Ca­rolyn és Ste­ve kö­zött. A nő­nek te­he­tet­le­nül kel­lett vé­gig­néz­nie, ahogy a lán­gok izzó faggyú­vá és fe­ke­te füst­té for­mál­ják Ste­ve-et. A nor­mál em­be­rek, gon­dol­ta most elő­ször, meg­le­pő­en gyor­san ég­nek el. Ke­ve­sebb mint egy per­cen be­lül Ste­ve ha­lott volt. Ta­lán eb­ben ta­lál­juk meg Is­ten ke­gyel­mét. Azon túl a kül­ső sö­tét­ség van.

Az egye­dül ma­radt Ca­rolyn Isha és Asha te­kin­te­tét érez­te ma­gán.

Va­la­ki si­kol­tott.