12. fejezet
A Könyvtár

I.

Mi­után lát­ta Ca­rolynt egy szem­pil­lan­tás alatt el­tűn­ni a tá­vol­ba, Ste­ve szá­mí­tott… va­la­mi­re. Egy erős rán­tás­ra, egy érez­he­tő­en gyors moz­gás­ra. Va­la­mi­re. De sem­mi ilyes­mi nem tör­tént. Sö­tét­ség­be lé­pett be, és a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már szá­raz, ős­ré­gi töl­gyön állt. Ca­rolyn szét­tárt kar­ral vár­ta, hogy ha kell, el­kap­has­sa.

– Hát, ez nem is volt olyan… – az­tán meg­lát­ta, hol van, és ne­ki­tán­to­ro­dott a mö­göt­te álló fal­nak. – Jééé-zus fa­sza.

– Ja – bó­lin­tott nyu­god­tan Ca­rolyn. – Nagy­já­ból én is így re­a­gál­tam rá. Te leg­alább nem ájul­tál el. So­kan el­ájul­nak. – Meg­tá­masz­ko­dott egy köny­ves­polc­ban, és el­kezd­te le­há­moz­ni ma­gá­ról a láb­me­le­gí­tőt.

– Mi a… már­mint… Jé­zus… mi ez a hely?

– Ez Apa Könyv­tá­ra. – Fel­me­rült ben­ne egy gon­do­lat. – Il­let­ve… gon­do­lom, most már az enyém. – Pis­lo­gott pá­rat. – Hmm. Az enyém.

– Könyv­tár – mond­ta Ste­ve szín­te­len han­gon. Mel­let­te fel­nyü­szí­tett Naga. Ste­ve meg­pas­kol­ta a vál­lát. – Tu­dom, édes. Én is. – Le­ve­gő­ért kap­kod­va né­zett kö­rül. – Jé­zus fa­sza – is­mé­tel­te, ez­út­tal ko­moly tisz­te­let­tel.

A Könyv­tár ha­tal­mas volt.

Nem­csak hogy ha­son­ló­an nagy épít­mény­ben nem járt soha, de nem is hal­lott ek­ko­rá­ról, nem is kép­zel­te, hogy bár­mi ek­ko­ra le­het. A köny­ves­pol­cok ad­dig nyúj­tóz­tak vé­gig a pad­lón, amed­dig csak a szem el­lá­tott. A feje fö­lött egy fény­gömb vi­rí­tott – már­mint egy fel­hő­kar­co­ló te­te­jé­nek ma­gas­sá­gá­ban –, és va­la­hol afö­lött le­he­tett a mennye­zet. De meg­tip­pel­ni sem tud­ta vol­na, hogy mi­lyen ma­ga­san – több száz mé­ter­re? Ki­lo­mé­te­rek­re? A he­lyi­ség, amely­ben állt, ma­ga­sabb­ra nyúlt, mint a Su­per­do­me, és szé­le­sebb­re ter­pesz­ke­dett, mint az at­lan­tai re­pü­lő­tér-ter­mi­nál.

– Itt egy gép is fel tud­na száll­ni – je­gyez­te meg. – Ta­lán nem egy 737-es, de egy Cess­na… si­mán. Ta­lán egy Lear is.

– Ja, gon­do­lom. – Ca­rolyn hang­ját ruha tom­pí­tot­ta.

Ste­ve oda­né­zett, és lát­ta, hogy a nő ép­pen le­ve­szi a pu­ló­ve­rét. El­ta­kar­ta ke­zé­vel a sze­mét.

– Te meg mit csi­nálsz?

– Csak meg­sza­ba­du­lok ezek­től a rö­he­jes ru­hák­tól. Kérsz egy kön­töst? Egyet­len mé­ret jó min­den­ki­nek, és mind tisz­ta. – Ru­ha­da­rab esett lágy puf­fa­nás­sal a föld­re.

– Hogy? Nem, én meg­va­gyok így. – Ste­ve egy egé­szen ki­csit ki­ku­kucs­kált az uj­jai mö­gül. Ca­rolyn le­tol­ta a bi­cik­lis-rö­vid­nad­rá­got a bo­ká­já­ra. A fér­fi há­tat for­dí­tott neki, és ki­nyi­tot­ta a sze­mét. Egy pil­la­nat­ra rá Ca­rolyn be­lé­pett a lá­tó­me­ze­jé­be egy szür­kés­zöld, dur­va anyag­ból ké­szült, eny­hén szer­ze­tessze­rű kön­tös­ben. Job­ban állt neki, mint a ka­rá­cso­nyi pu­ló­ver.

– Nem vagy éhes? – kér­dez­te Ca­rolyn. – Ne­kem majd ki­lyu­kad a gyom­rom.

– Hogy mi?

– Kaja. – A nő meg­dör­zsöl­te a ha­sát. – Hir­te­len megint na­gyon meg­éhez­tem. Gye­re ve­lem, jó? Kör­be­ve­zet­lek.

– Hát… – Ste­ve pis­log­va idéz­te fel a sze­rény há­zat és an­nak le­har­colt ve­ran­dá­ját. Ami­kor Ca­rolyn azt mond­ta, „rej­tett”, Ste­ve va­la­mi föld alat­ti bun­ker­re gon­dolt, olyas­mi­re, mint egy atom­biz­tos me­ne­dék. De ez… – Na­gyon nagy. Hogy le­het ez ek­ko­ra?

– Nem annyi­ra nagy ez. Egy­szer kör­be­sé­tál­tam. Egy-egy szé­le alig több mint há­rom ki­lo­mé­te­res.

– Szé­le?

– Igen. Egy pi­ra­mis­ban va­gyunk. Lá­tod? – fel­fe­lé mu­ta­tott.

Az ujja irá­nyát kö­vet­ve Ste­ve ki­szúr­ta a pi­ra­mis csúcs­pont­ját, ahol há­rom egyen­lő ol­da­lú há­rom­szög ta­lál­ko­zik össze le­he­tet­le­nül ma­ga­san.

– Ó. Vi­lá­gos. De én úgy ér­tet­tem – vég­zett némi gyors szá­mo­lást a fe­jé­ben –, hogy a há­rom ki­lo­mé­te­res hossz elég nagy alap­te­rü­le­tet je­lent ezen a kör­nyé­ken. Nem szegsz meg vele épí­té­sze­ti elő­írá­so­kat? Vagy fi­zi­kai tör­vé­nye­ket?

– Épí­té­sze­ti elő­írá­so­kat va­ló­szí­nű­leg igen. Az elekt­ro­mos ve­ze­té­kek nin­cse­nek le­föl­del­ve. De a fi­zi­kai tör­vé­nyek itt nem ér­vé­nye­sek.

– Mi a fa­szom­ról be­szélsz, Ca­rolyn drá­ga?

– Nem tud­nál séta köz­ben ki­akad­ni? Légy­szi… – Tü­rel­met­le­nül meg­ráz­ta a ci­pő­fű­zőt, mire a mos­tan­ra szin­te tel­je­sen fe­ke­te­ség­be ve­szett Da­vid meg­in­gott a má­sik vé­gén a le­ve­gő­ben.

A pad­lót fő­leg szé­les és sima, lak­ko­zat­lan desz­kák al­kot­ták – több­hold­nyi. Ca­rolyn já­dén állt, egy az egész te­rem hosszán vé­gig­fu­tó fő­já­rat – út? – vég­pont­ján. A já­rat olyan szé­le­sen hú­zó­dott, mint egy há­rom­sá­vos or­szág­út, és szé­pen, gon­do­san rak­ták ki já­de­csem­pé­vel. Kis­sé ra­gyo­gott a lába alatt. Ca­rolyn gyors tem­pó­val in­dult meg az úton, és meg sem vár­ta, hogy Ste­ve kö­ve­ti-e.

A fér­fi utá­na­si­e­tett.

– Az mi? – kér­dez­te, és köz­te meg a tá­vo­li fal kö­zött rá­mu­ta­tott va­la­mi­re, ami úgy né­zett ki, mint­ha egy égbe nyú­ló, vé­kony és te­ker­gő DNS len­ne. A te­te­jét egy já­de­ko­rong zár­ta le. Ta­lán va­la­mi ki­lá­tó­hely? Mint egy fel­hő­kar­co­ló te­te­jén? A plat­form fö­lött las­san egy fé­nyek­ből álló fel­hő for­gott, amely me­leg, gyer­tya­sze­rű ra­gyo­gás­ba bo­rí­tot­ta a csar­no­kot.

– Oda me­gyünk.

– Nem mon­dom, ez a hely az­tán óri­á­si. Le­het­sé­ges, hogy va­la­mi­kép­pen még min­dig a ház­ban va­gyunk?

– Nem. A ház nem fon­tos. Csak a be­já­ra­ti aj­ta­ja szá­mít, az az egyik olyan hely, ahol a Könyv­tár és a nor­mál tér egy­más­ba csú­szik. Véd­he­tő foj­tó­pont, ér­ted? Apa na­gyon ke­ve­sek­nek mu­tat­ta meg a mű­vét.

– Hogy ér­ted, hogy a „mű­vét”?

Ca­rolyn szét­tár­ta a kar­ját, mint­ha csak ma­gá­hoz akar­ná ölel­ni a vég­te­le­nül so­ra­ko­zó köny­ves­pol­co­kat.

– A mű­vét.

– Ezt mind egyet­len em­ber írta? Itt le­het vagy, nem is tu­dom… több mil­lió könyv.

– Bi­zony. Mint mond­tam, Apa öreg volt. Min­den­nap írt pár ol­dalt, néha egy adott té­má­ban, néha egy má­sik­ban. Az idők so­rán ez lett be­lő­le.

– Ejha. – Itt-ott a já­de­fo­lyo­són nagy könyv­hal­mok in­ga­doz­tak, pa­pír­te­ker­csek he­ver­tek kis tál­cá­kon és ív­la­pok kis­szek­ré­nye­ken. Naga épp az egyik ilyet sza­gol­gat­ta. Il­let­ve… A vi­sel­ke­dés arra em­lé­kez­tet­te Ste­ve-et, ami­kor Pe­tey épp ké­szült meg­gya­láz­ni a sző­nye­get. Oda­si­e­tett az orosz­lán­hoz, és meg­pas­kol­ta a vál­lát. – Ne pi­sild le a má­gi­kus könyv­tá­rat, édes, jó?

Ca­rolyn, aki csak sé­tált to­vább, hát­ra­szólt a vál­la fö­lött.

– Má­gia nem lé­te­zik, Ste­ve.

– Ha te mon­dod. – Ste­ve kö­rül­né­zett, majd fel, a feje fölé. Meg­le­pet­ten pis­lo­gott. A fen­ti csúcs­ba futó há­rom­szö­gek­ből szin­tén köny­ves­pol­cok nyúl­tak ki. Oda van­nak szö­gez­ve a mennye­zet­re, vagy mi? Mind­ez vagy nyolc­száz mé­ter­re nyúlt a feje fölé, elég messzi­re, hogy át­lás­sa az itt-ott kis üres he­lyek­kel teli frak­tál­min­tát. Ha hu­nyor­gott, pont ki tud­ta ven­ni az ap­rócs­ka ka­na­pé­kat és asz­ta­lo­kat, ame­lye­ket a je­lek sze­rint egy­ál­ta­lán nem ér­de­kelt a gra­vi­tá­ció. A mennye­zet geo­met­ri­ai kö­zép­pont­já­ból há­rom szé­les ru­bi­n­út ága­zott el. Mint­ha egy lan­dol­ni ké­szü­lő re­pü­lő­ről né­zett vol­na le­fe­lé.

Még pár má­sod­per­cig bá­mul­ta a lát­ványt, az­tán be­le­szé­dült. Meg­tá­masz­ko­dott egy ra­kás könyv­ben. Fog­ta a leg­fel­sőt, egy túl­mé­re­te­zett, lila bőr­be kö­tött da­ra­bot, és a meg­le­pő tem­pó­ban ha­la­dó Ca­rolyn után si­e­tett. A könyv túl ne­héz­nek bi­zo­nyult, sem­hogy me­net köz­ben ki tud­ta vol­na nyit­ni, de be­le­pil­lant­va lát­ta, hogy az egé­szet kéz­zel ír­ták.

– Szó­val ha ezek itt nem má­gi­á­ról szól­nak, ak­kor még­is mi­ről?

– Kü­lön­fé­le dol­gok­ról. Ti­zen­két fő ka­ta­ló­gus van. – Rá­né­zett. – Az ibo­lya­szí­nű­ek a ma­te­ma­ti­ká­ról szól­nak… azt hi­szem, az ott a ke­zed­ben egy be­ve­ze­tő az al­ter­na­tív geo­met­ri­á­ba.

Ste­ve rés­nyi­re nyi­tot­ta a köny­vet, és be­le­kém­lelt.

– Kö­zép­ko­ri­nak tű­nik. Mint azok a, hogy is hív­ják őket… hó­rás­köny­vek.

– Az a könyv leg­alább húsz­ezer éves, és ha az ink­vi­zí­ció meg­ta­lál­ta vol­na ná­lad, már ké­szí­tet­ték is vol­na a hü­velyk­szo­rí­tó­kat.

– Tény­leg? – Ste­ve most már na­gyon kí­ván­csi lett, ezért meg­állt a kö­vet­ke­ző könyv­ha­lom­nál, és arra fek­tet­te rá a kö­te­tet. Vé­let­len­sze­rű­en nyi­tot­ta ki. Ol­da­la­it vas­tag per­ga­me­nek al­kot­ták, és az ék­írá­sos­hoz vagy ta­lán a hi­e­rog­li­fák­hoz ha­son­ló­an gon­dos ver­ti­ká­lis so­rok­ba ren­de­zett pik­to­gra­mok­kal ír­ták tele. Nem tud­ta el­ol­vas­ni, de még csak a nyel­vet sem tud­ta meg­tip­pel­ni. Pár la­po­zás után ta­lált egy két­ol­da­las il­luszt­rá­ci­ót – sá­padt, ara­nyo­zott tin­tá­val, kéz­zel raj­zol­ták, és már meg­fa­kí­tot­ta az idő. Fur­csa esz­té­ti­kai él­mény volt, fé­lig tech­ni­kai di­ag­ram – gon­do­san hú­zott vo­na­lak­kal, ki­szá­mí­tott szö­gek­kel, cir­kal­mas je­lek­kel, ame­lyek va­ló­szí­nű­leg egyen­le­tek le­het­tek –, fé­lig csa­ta­je­le­net. A vo­na­lak és pa­ra­le­log­ram­mák rend­sze­ré­ben egy had­se­reg­nyi hosszú nya­kú, nagy fogú lény igye­ke­zett ki­fe­lé egy égen nyílt lyuk­ból. Alat­tuk az erdő tele volt a tár­sa­ik holt­tes­té­vel. Pár túl­élő – egy ki­csit a zsi­rá­fok­hoz ha­son­lí­tot­tak – egy fe­ke­te kön­tös­be öl­tö­zött alak előtt ku­por­gott.

Ste­ve tar­kó­ján ég­nek áll­tak a szőr­szá­lak. Az Apja műve.

Naga fel­mor­dult mel­let­te, és a nya­kát nyúj­to­gat­va vizs­lat­ta a pol­cok kö­zöt­ti ár­nyé­ko­kat.

A te­kin­te­tét kö­vet­ve Ste­ve mint­ha moz­gást lá­tott vol­na a sö­tét­ség­ben. Meg­ve­re­get­te Naga nya­kát, leg­alább annyi­ra nyug­tat­va vele sa­ját ma­gát, mint őt. Az orosz­lán iz­mai meg­fe­szül­tek és meg­re­meg­tek.

Ste­ve vé­gig­né­zett a já­de­fo­lyo­són. Ca­rolyn nem állt meg. Most már egy fut­ball­pá­lyá­nyi tá­vol­ság­ra járt tő­lük, a fe­ke­te lab­da meg csak le­be­gett utá­na a ci­pő­fű­ző vé­gén.

– Ca­rolyn?

A nő nem vá­la­szolt.

– Ca­rolyn? – Ste­ve ott­hagy­ta a köny­vet a ha­lom te­te­jén, be­le­tö­röl­te az in­gé­be az uj­ja­it, ame­lyek­kel meg­érin­tet­te, és Ca­rolyn után fu­tott. Gyor­sab­ban utol­ér­te, mint azt le­het­sé­ges­nek gon­dol­ta vol­na. Fel­me­rült ben­ne, hogy a já­de­pad­ló va­la­hogy se­gí­tett neki, mint va­la­mi moz­gó­jár­da a re­pü­lő­te­re­ken.

– Azt hi­szem, ott há­tul lát­tam va­la­mit – mond­ta kis­sé zi­hál­va.

– Hmm? Ja igen, va­ló­szí­nű­leg tény­leg lát­tál. Van­nak ház­ve­ze­tő­ink. Em­lék­szel a fű­nyí­rós fic­kó­ra? Olya­nok, mint ő. El­in­té­zik a min­den­na­pi te­en­dő­ket… port tö­röl­nek, pol­cok­ra pa­ko­lász­nak, ilyes­mik. Ami­kor iga­zi em­be­rek van­nak a kör­nyé­ken, igye­kez­nek ész­re­vét­le­nek ma­rad­ni.

– Hát, ez kur­vá­ra ré­misz­tő. És mire vél­jem azt a kép… – el­ha­rap­ta a szót.

– Baa­asz­ki. – Messzebb jöt­tek, mint hit­te vol­na. A DNS-spi­rál im­már ép­pen előt­tük ma­ga­so­dott, és in­nen már lát­ta, hogy bár­mi­lyen óri­á­si is, va­ló­já­ban egy lép­cső. A le­ve­gő­ben ló­gott, több száz mé­ter ma­ga­san, de min­den tá­masz vagy fel­füg­gesz­tés nél­kül, és egy ha­tal­mas fény­fel­hő­be ve­ze­tett a fe­jük fö­lött. – Az meg mi?

Ca­rolyn fel­mu­ta­tott a fel­hő­re.

– Az uni­verzum. Már­mint a nor­má­lis. Amely­ben fel­nőt­tél.

– Szó­val mint egy pla­ne­tá­ri­um­ban, vagy…

– Nem. Ez az iga­zi uni­verzum. Az ere­de­ti.

– Ez le­he­te­ti… – megint el­ha­rap­ta a mon­da­tot, és fel­só­haj­tott. – Ho­gyan? Ho­gyan le­het­sé­ges ez?

– Is­me­red a „tar­tal­ma­zó hal­maz” ki­fe­je­zést?

– Nem. Nem tu­dom. Ta­lán. Nem iga­zán. – Meg­dör­zsöl­te a ha­lán­té­kát. – Nagy­já­ból is­me­rős­nek hang­zik.

Ca­rolyn meg­ve­re­get­te a vál­lát.

– Ne légy szi­go­rú ma­gad­dal. Sok ez egy­szer­re, fő­leg első ne­ki­fu­tás­ra. Én is ugyan­így érez­tem ma­gam.

– Szép tő­led, hogy ezt mon­dod.

– A Könyv­tár egy kü­lön uni­verzum, egy tar­tal­ma­zó hal­ma­za an­nak, amely­ben fel­nőt­tél. Van némi egy­más­ba csú­szás, de nem sok.

– Egy kü­lön uni­verzum?

– Bi­zony. Van pár na­gyon ve­szé­lyes, nos hát… em­ber, aki bár­mit meg­ten­ne, hogy meg­ka­pa­rint­sa Apa mű­vét. Apa min­den­fé­le föl­di erő­dít­ménnyel pró­bál­ko­zott. Tor­nyok­kal, vá­rak­kal, pár igen­csak fej­lett vé­del­mi me­cha­niz­mus­sal. De amit be le­het zár­ni, azt ki is le­het nyit­ni. A té­tek óri­á­si­ak, és akadt pár me­leg hely­zet. Vé­gül lét­re­hoz­ta ezt a he­lyet.

– De… – Ste­ve fel­né­zett a feje fö­lött le­be­gő fény­fel­hő­re. – Úgy ér­tem… az uni­verzum, hát, szó­val, az elég nagy, nem?

– Igen és nem. A mé­ret men­tá­lis kon­cep­ció. A tér össze­té­te­lé­től függ. Az ajtó, ame­lyen át­jöt­tünk, egy át­já­ró, de egy­faj­ta át­vál­tó funk­ci­ót is el­lát. Nem té­ved­nél, ha azt mon­da­nád, hogy az át­vál­tón való át­ha­la­dás után na­gyobb let­tél.

– Én ugyan­ak­ko­rá­nak ér­zem ma­gam.

– Nos… iga­zad sem len­ne, ha ezt mon­da­nád. Ez elég­gé ma­te­kos do­log.

Ste­ve a sze­mét for­gat­ta, de az is le­het, hogy csak erőt kér­ve né­zett fel az égre.

Nem hi­szem, hogy szán­dé­ko­san be­szél ért­he­tet­le­nül. És mint­ha an­gol nyel­vet hasz­nál­na…

– Gon­dolj úgy a Könyv­tár­ra, mint a cso­ma­go­lás­ra, amely­ben a Big Ma­cet ad­ják.

– Oké. Mi a Big Mac?

– Az uni­verzum. A má­sik.

– Ez tény­leg se­gít. Kö­szö­nöm. Amíg még ér­tel­me­sen ma­gya­rá­zol, itt egy má­sik kér­dés: mi dol­gunk oda­fent?

– Fel kell akasz­ta­nom Da­vi­det. – Meg­rán­gat­ta a ci­pő­fű­zőt, Da­vid pe­dig súly­ta­la­nul úszott a le­ve­gő­ben. A fe­ke­te lab­da nőtt, mi­köz­ben sé­tál­tak. Mos­tan­ra csak a fér­fi egyik tal­pá­nak az alsó fele lát­szott ki be­lő­le, a sző­rös nagy­láb­ujj­ra kö­tött ci­pő­fű­ző­vel.

– Fel­akasz­ta­ni?

– Igen. És hagy­tam egy kis ka­ját is a hű­tő­ben. És van­nak ker­ti szé­kek meg egy gril­le­ző is. Gon­dol­tam, tart­hat­nánk egy pik­ni­ket. Sze­re­ted a pik­ni­ke­ket?

– Öh… per­sze. A pik­nik jó do­log. Gon­do­lom.

Ca­rolyn rá­mo­soly­gott, és Ste­ve meg­döb­be­né­sé­re fel­kun­co­gott. Az­tán meg­in­dult a lép­csőn.

– Kaja!

Ste­ve ré­mül­ten né­zett fel. Még ha fél­re is tet­te a ma­gas­ság­tól való fé­lel­mét, és a tényt, hogy a lép­cső min­den­fé­le tá­masz­ték nél­kül csüng a le­ve­gő­ben, a ha­tal­mas spi­rál ak­kor is a leg­na­gyobb em­ber al­kot­ta kép­ződ­mény volt, amit va­la­ha lá­tott – leg­alább ezer mé­ter ma­gas­ra nyúlt. Va­ló­szí­nű­leg több­re. És kor­lát sincs raj­ta. A ko­rong a te­te­jén olyan ki­csi­nek tűnt, hogy ki­ta­kar­hat­ta vol­na a hü­velyk­uj­ja kör­mé­vel.

– Tény­leg fel akarsz mász­ni a te­te­jé­re?

– Igen. Nem olyan rossz, mint ami­lyen­nek tű­nik. – És tény­leg, mind­össze pár má­sod­perc alatt Ca­rolyn va­la­hogy már­is vagy húsz mé­ter ma­ga­san járt.

– Lift nincs?

– Nincs. Apa sze­rint ron­da szer­ke­ze­tek. De fel­rep­tet­het­lek, ha aka­rod.

Ste­ve át­gon­dol­ta.

– Én ezt az egé­szet in­kább ki­ha­gyom. De azért kösz.

– Jaj, ugyan már! Kell egy kis test­moz­gás. – Ug­rált egy ki­csit a láb­uj­ja­in, hogy meg­moz­gas­sa az iz­ma­it. – Így ma­radsz fitt! És fent ste­ak vár!

Ste­ve még min­dig he­zi­tált.

Ca­rolyn mon­dott va­la­mit orosz­lánnyel­ven. Ebéd­del le­he­tett kap­cso­la­tos, mert Naga azon­nal meg­in­dult a lép­csőn, még csak vissza se né­zett.

– Áru­ló! – ki­ál­tott utá­na Ste­ve.

– Van sör is.

– Sör?

– Sör.

– Aha – só­haj­tott fel Ste­ve. – Na jó.

II.

Így is hosszú lép­cső­má­szás várt rá, nagy­já­ból öt nor­mál lép­cső­ház­nak meg­fe­le­lő – de messze nem olyan al­pe­si, pa­kol­junk be szend­vi­cse­ket, mert az úton tölt­jük a hét­vé­gét túra, mint ami­lyen­nek lent­ről fel­néz­ve el­kép­zel­te. Ste­ve meg­em­lí­tet­te a re­pü­lő­té­ri moz­gó­jár­dák­kal kap­cso­la­tos gon­do­la­tát. Ca­rolyn azt mond­ta:

– Olyas­mi. – Az­tán el­ma­gya­ráz­ta, már ha ez rá a meg­fe­le­lő szó, hogy a já­de­fe­lü­le­tek meg­vál­toz­tat­ják a tá­vol­sá­go­kat. Ste­ve re­ak­ci­ó­ja:

– Ó. – Pár újabb lé­pés után le­né­zett, és lát­ta, hogy leg­alább há­rom­száz mé­ter­rel van­nak a föld fö­lött. Im­már zsib­bad­tan csak arra tu­dott gon­dol­ni még sze­ren­cse, hogy egé­szen eny­he szel­lő sem fúj ide­fönt. Ami­kor a láb­iz­mai égni kezd­tek, fel­ér­tek a to­rony te­te­jé­re.

A lép­csőt egy­faj­ta ki­lá­tó­te­rasz zár­ta le. Úgy har­minc cen­ti vas­tag já­dé­ből ké­szült, és ak­ko­ra volt, mint egy fut­ball­pá­lya. Ste­ve-et a ma­gas épü­le­te­ken min­dig a szé­dü­lés ve­szé­lye fe­nye­get­te, de ez in­kább arra ha­son­lí­tott, ami­kor egy re­pü­lőn van. És ez va­la­mi­ért el­vi­sel­he­tő­nek tűnt. Akár­hogy is, úgy érez­te, szik­la­szi­lárd föl­dön áll. Az egyik sa­rok­ban egy gril­le­zőt és fél tu­cat ker­ti szé­ket lá­tott. Meg­kor­dult a gyom­ra.

Az­tán ész­re­vett va­la­mi mást is.

Kis­sé kö­ze­lebb a ko­rong geo­met­ri­ai kö­zép­pont­já­hoz ott csün­gött a fény­fel­hő, olyan ala­cso­nyan, hogy kéz­zel is el­ér­het­te vol­na. Alat­ta egy kis bar­na ku­pac he­vert a pad­lón. Ste­ve hu­nyo­rog­va kö­ze­lebb lé­pett. Ca­rolyn nem kö­vet­te – a fé­nye­ket néz­te.

– Hé, ez meg ki? – mert­hogy a ku­pac va­ló­já­ban egy fi­a­tal nő volt, sőt szin­te még gye­rek. Mag­za­ti póz­ba ku­po­rod­va aludt a föl­dön. – Egy má­sik test­vé­red?

– Mi­cso­da? – rán­col­ta a hom­lo­kát Ca­rolyn. – Nem. Sen­ki más­nak nem kel­le­ne itt len­nie. Állj odébb, Ste­ve. – Hang­ja is­mét je­ge­sen csen­gett, mint nem­rég az au­tó­ban. – Ez biz­tos Mith­ra­gan­hi.

– Ki?

– Mith­ra­gan­hi. Apa egyik fel­szen­telt­je a har­ma­dik kor­ból. Azt hi­szem, No­bu­nun­ga nő­vé­re. Pár órá­val ez­előt­tig ő volt a nap.

– A nap?

– Igen. Em­lék­szel, ami­kor pár órá­ja min­den el­sö­té­te­dett? Ak­kor vál­toz­tat­tam őt vissza.

– Aha… ha te mon­dod. Szó­val mit ke­res ide­fönt?

– Nem tu­dom. Meg kel­lett vol­na hal­nia. – Ca­rolyn meg­ke­rül­te Ste­ve-et, és a lány felé in­dult. – Va­la­hogy le­mász­ha­tott.

– Hon­nan?

Ca­rolyn fel­mu­ta­tott. Ste­ve fel­né­zett, és meg­der­medt. Ed­dig nem vet­te ész­re, de ilyen kö­zel­ről a fel­hő­ben lévő fény­pon­tok nem pusz­tán pon­tok­nak tűn­tek. Most már lát­ta, hogy mind­egyik egy ör­vény­lő spi­rál, majd­nem moz­du­lat­lan, de még­sem. Ga­la­xi­sok? Fel­nyúlt, hogy meg­érint­sen egyet, és…

– Poru sinh Ab­lak­ha? – a lány ma­gas, gye­re­kes han­gon szó­lalt meg. Fel­éb­redt, és a kö­nyö­ké­re tá­masz­ko­dott. Pla­ti­na­sző­ke volt és csi­nos, még ha kis­sé pisz­kos is. Sze­me a szür­ke olyan ár­nya­la­tát vi­sel­te, ame­lyet Ste­ve csak csa­ta­ha­jó­kon lá­tott.

Ca­rolyn le­gug­golt mel­lé, és rá­mo­soly­gott.

– Ha­ma­ro­san együtt le­szel vele. – Jobb ke­zé­vel vé­gig­si­mí­tott a gyer­mek hom­lo­kán. A bal­lal hát­ra­nyúlt a de­re­ká­hoz, és elő­vet­te az ob­szi­di­án­ké­sét.

Mi a szar?

– Ca­rolyn, ne!

Ca­rolyn egyet­len­egy­szer nya­kon szúr­ta a lányt, az­tán meg­le­pő len­dü­let­tel hát­ra­ug­rott. Rög­bis­póz­ban ér­ke­zett a föld­re, ké­szen­lét­ben tar­tott kés­sel, te­kin­te­té­vel a lányt für­kész­ve.

Egy pil­la­nat­ra mind­hár­man meg­me­re­ved­tek. Egy vi­asz­mú­ze­um gyil­kos­sá­gi ki­ál­lí­tá­sa va­gyunk, gon­dol­ta Ste­ve szin­te az ön­kén­te­len kun­co­gá­sig el­bor­zad­va. A lány nya­ká­ból ujj vas­tag­sá­gú vér­su­gár spric­celt ki – egy­szer, az­tán még egy­szer. Csob­ba­nó hang kí­sé­re­té­ben ke­nő­dött el a já­de­pad­lón. Újabb spric­ce­lés. A lány előtt kez­dett ki­ala­kul­ni egy tó­csa.

A lány meg­érin­tet­te a nya­kát. Uj­jai vé­re­sek let­tek. Ca­rolyn felé tar­tot­ta őket.

– Moru panh? Moru panh ka sei­ter?

Ca­rolyn úgy mo­so­lyo­don el, akár egy víz­kö­pő.

– Chah seh Ab­lak­ha.

A lány meg­roggyant. Újabb vér­su­gár spric­celt ki, de ez­út­tal már gyen­géb­ben.

– Jé­zu­som – ki­ál­tott fel Ste­ve. – Ca­rolyn, mit tet­tél? – Oda akart ro­han­ni a lány­hoz, és azon gon­dol­ko­dott, hogy ta­lán a se­bé­re te­het­né a ke­zét, hát­ha va­la­hogy el tud­ja ál­lí­ta­ni a vér­zést. De eh­hez Ca­rolyn mel­lett kel­lett el­ha­lad­nia, és köz­ben va­la­hogy meg­bot­lott. Ke­mé­nyen zu­hant rá a já­de­pad­ló­ra.

– Sem­mi baj, Ste­ve.

Egyik elül­ső fo­gát dur­vá­nak érez­te, le­tört be­lő­le egy da­rab.

– Sem­mi baj? De na­gyon is van baj! Ez a kö­lyök csak egy kö­lyök, Ca­rolyn. Mit ár­tott ő ne­ked? – érez­te maga mel­lett Na­gát, csu­pa izom és erő­szak.

Ca­rolyn ér­ze­lem­men­tes han­gon szó­lalt meg.

– Az a kö­lyök hat­van­ezer éves, és Apá­nak tar­to­zik hű­ség­gel.

– És ak­kor Mi. A fasz. Van? – Ste­ve ke­vés hí­ján üvöl­tött.

Ca­rolyn csak pis­lo­gott.

– Fo­gal­mad sincs, mi min­den fo­rog koc­kán, Ste­ve. Te nem ér­ted Apát, és hogy mennyi­re ve­szé­lyes ez az egész.

– De ő csak egy kö­lyök, Ca­rolyn! – Ste­ve fel­tá­pász­ko­dott, és oda­lé­pett a lány­hoz, aki vé­res ke­zé­vel a me­le­gí­tő­nad­rág­ját szo­ron­gat­ta, és egy olyan nyel­ven kö­nyör­gött, amit a fér­fi nem is­mert. Az aj­kai tel­je­sen el­ké­kül­tek.

Ste­ve el­vet­te on­nan a lány ke­zét, hogy meg­vizs­gál­has­sa a se­bet. A nya­ki ve­rő­ere úgy tá­ton­gott fel­nyit­va, akár egy aj­kak nél­kü­li száj.

– Ma­radj nyug­ton – mond­ta a lány­nak. – Majd…

Ca­rolyn a vál­lá­ra tet­te a ke­zét.

– Ne. Egy perc, és vége. – Nem fe­nye­get­te meg Ste­ve-et a kés­sel.

– Nem baj, ha… itt ma­rad­ha­tok vele, hogy fog­jam a ke­zét? – Naga Ca­rolyn elé állt, hogy véd­je tőle Ste­ve-et.

– Nem le­het – vá­la­szol­ta a nő. – Túl ve­szé­lyes.

Ste­ve ha­bo­zott, az­tán még­is meg­fog­ta a lány ke­zét. Hal­lot­ta, hogy Ca­rolyn fo­gai csi­ko­rog­nak, de nem moz­dult meg, hogy köz­be­avat­koz­zon. Mith­ra­gan­hi ki­csi keze szin­te ma­dár­sze­rű­nek tűnt Ste­ve te­nye­ré­ben. A lány kö­nyö­rög­ve né­zett rá szür­ke sze­mé­vel.

– Nem tu­dom, mit te­het­nék – mond­ta neki Ste­ve. – Annyi­ra saj­ná­lom.

– Moru panh? – kér­dez­te a lány is­mét. A hang­já­ból kez­dett ki­vesz­ni az erő.

– Mit mond?

– Azt, hogy „Mi­ért csi­ná­lod ezt?” – for­dí­tott Ca­rolyn.

– Annyi­ra saj­ná­lom. – Ste­ve a lány arca felé nyúlt a ke­zé­vel, de az el­kap­ta tőle a fe­jét. Szem­hé­jai meg­eresz­ked­tek.

Az­tán a lány el­tá­vo­zott.

– Ennyi – je­gyez­te meg Ca­rolyn. – Ez­zel vé­gez­tünk.

Ste­ve le­csuk­ta a lány sze­mét, majd le­né­zett a sa­ját ke­zé­re. Vö­rös volt. Meg­mu­tat­ta Ca­rolyn­nak.

– Igen. Sze­rin­tem is.

Lát­ván Ste­ve arc­ki­fe­je­zé­sét, Ca­rolyn mint­ha is­mét ön­ma­ga lett vol­na. Meg­nyúlt az arca.

– Te ezt nem ért­he­ted.

De nem ám, gon­dol­ta Ste­ve. Bár­mi­lyen jól bá­nik is az­zal a kés­sel, én sok­kal na­gyobb va­gyok nála. És nem va­gyunk olyan messze a ko­rong szé­lé­től.

Ca­rolyn arca el­sö­té­tült. Keze is­mét hát­ra, a de­re­ka felé moz­dult.

– Ne csi­náld.

– Mit? – kér­dez­te Ste­ve ba­rá­ti han­gon.

– Csak ne csi­náld, jó? Nem öl­lek meg, de ha kell, bán­ta­ni fog­lak. Nem akar­lak bán­ta­ni… tény­leg nem… de így fo­gok ten­ni. – Az­tán kér­lel­ve:

– Ste­ve, hadd ma­gya­ráz­zam meg.

– Jó. Ma­gya­rázd meg.

– Le­het, hogy Mith­ra­gan­hi gye­rek­nek tűnt, de nem az volt.

– Ha­nem mi?

Ca­rolyn a ha­lán­té­kát dör­zsöl­te.

– Nem tu­dom biz­to­san. A fel­jegy­zé­sek el­tűn­tek, vagy ta­lán meg­sem­mi­sí­tet­ték őket. De azt tu­dom, hogy fon­tos sze­mély volt. Apa egyik jobb­ke­ze. Ha még min­dig neki tar­to­zott hű­ség­gel, már­pe­dig sem­mi okom, hogy más­képp gon­dol­jam, mó­dot ta­lált vol­na rá, hogy vissza­hoz­za őt.

– Oké. Ér­tem. Vi­lá­gos. De… és ak­kor mi van?

Ca­rolyn döb­ben­ten né­zett rá, és kur­tán fel­ne­ve­tett.

– Mi ket­ten tény­leg nem ugyan­ab­ból a vi­lág­ból szár­ma­zunk, ugye tu­dod?

– Igen. Igen, ez a gon­do­lat már át­fu­tott a fe­je­men egy­szer-két­szer. El tud­nád eset­leg ma­gya­ráz­ni ne­kem? Egy­sze­rű sza­vak­kal?

– Apa… – el­hall­ga­tott, és is­mét ne­ve­tett. – Tu­dod, tény­le­ge­sen is­me­rek min­den egyes szót, ame­lyet va­la­ha ki­ej­tet­tek, de egy sem jut eszem­be, amellyel tisz­tes­sé­ge­sen meg­vá­la­szol­hat­nám a kér­dé­se­det. Apa Apa volt.

– Ez nem nagy se­gít­ség.

– Tu­dom. – Ca­rolyn fel­tet­te az egyik ke­zét. – Adj egy per­cet. – Hosszú má­sod­per­ce­kig csip­ked­te az ál­lát, majd fel­né­zett Ste­ve-re. – Ami­kor az egyik fi­vé­rem úgy ki­lenc­éves le­he­tett, Apa azt a fel­ada­tot adta neki, hogy győz­zön meg egy Mély­sé­gest, hogy fo­gad­ja őt ta­nít­vá­nyá­ul.

– Mély­sé­ges?

– Egy óri­á­si po­lip. Mond­juk.

– Aha.

– Mi­chael pró­bál­ko­zott és pró­bál­ko­zott, de a Mély­sé­ges nem akart be­le­egyez­ni. Vagy az Er­dő­is­ten mi­att, vagy egy­sze­rű­en csak gyű­löl­te az em­be­re­ket. Va­ló­szí­nű­leg pont ez volt a lec­ke lé­nye­ge, de ak­ko­ri­ban még min­dig nem ér­tet­tük Apát. Fi­a­ta­lok vol­tunk. A fi­vé­rem pró­bál­ta el­ma­gya­ráz­ni a hely­ze­tet, de Apát ez nem ér­de­kel­te. Azt mond­ta, a test­vé­rem „nem elég­gé mo­ti­vált”. – Ca­rolyn meg­bor­zon­gott.

– Jól vagy?

– Csak… ha csak meg­hal­lom eze­ket a sza­va­kat…”nem elég­gé mo­ti­vált”. Leg­szí­ve­seb­ben hány­nék, tu­dod?

– Fél­be­hagy­ha­tod a tör­té­ne­tet, ha aka­rod.

– Nem. Kö­szö­nöm, de nem. Ezt meg kell ér­te­ned. – Fel­né­zett a fe­jük fö­lött ra­gyo­gó fé­nyek­re, az erő vissza­tért a hang­já­ba.

– Szó­val… mi tör­tént?

– Apa fo­gott egy for­ró pisz­ka­va­sat, és ki­éget­te vele Mi­chael sze­mét.

– Mi­cso­da? Jé­zu­som! Meg­va­kí­tot­ta a köly­köt?

– Igen. Meg­va­kí­tot­ta. Hát… nem iga­zán úgy, ahogy te ér­ted. Nem vég­le­ge­sen.

– Hogy le­het…

– A fe­hér ka­ta­ló­gus, Jen­ni­fer ka­ta­ló­gu­sa a gyó­gyí­tás­ról szól. Az eg­zo­ti­kus gyó­gyí­tás­ról. Soha egyet­len fi­zi­kai se­bünk sem ma­radt vég­le­ges. Apa min­dent be tu­dott gyó­gyí­ta­ni, Jen­ni­fer pe­dig még nála is job­ban csi­nál­ta.

– Hasz­nos ké­pes­ség.

– Hát… gon­do­lom. Igen, van­nak elő­nyei. De meg­van az ára. Fi­lo­zó­fi­ai ér­te­lem­ben.

– Ezt most már tény­leg nem ér­tem.

Ca­rolyn le­tér­delt a gye­rek vér­tó­csá­ja mel­lé. A há­tát mu­tat­ta Ste­ve-nek, de a vér még nem al­vadt meg, így a fér­fi lát­ta vissza­tük­rö­ződ­ni az ar­cát a sima, ra­gyo­gó fel­szí­nen.

– Ne­künk ez más. Nek­tek, ame­ri­ka­i­ak­nak, ha a dol­gok túl­sá­go­san rosszul ala­kul­nak… hát… min­dig van egy ki­uta­tok.

– Az ön­gyil­kos­ság?

– A ha­lál.

– És… nek­tek nem?

– Nem. Apa ki­éget­te Mi­chael sze­mét. Min­den egyes éj­sza­ka, újra és újra. Ne­künk, töb­bi­ek­nek oda kel­lett gyűl­nünk, és vé­gig kel­lett néz­nünk. Min­den al­ka­lom vagy húsz per­cig tar­tott… az első szem még gyor­san ment, de Mi­chael­nek utá­na… néz­nie… néz­nie. Kel­lett. Egy szem­mel. Néz­nie kel­lett, ahogy Apa, hm, Apa, tu­dod, újra fel­me­le­gí­ti a pisz­ka­va­sat. Más­nap reg­gel pe­dig Jen­ni­fer vissza­nö­vesz­tet­te Mi­chael sze­mét. Mind­ket­tőt. És az­tán is­mét vé­gig­csi­nál­ták az egé­szet. – Ca­rolyn há­tán, a kön­tö­se alatt vas­kos kí­gyó­ként fe­szül­tek és te­ke­reg­tek az iz­mok.

– Mi tör­tént? Ho­gyan ért vé­get?

Ca­rolyn el­vi­cso­ro­dott. A gyer­mek vér­tó­csá­já­ban Ste­ve lát­ta vissza­tük­rö­ződ­ni a ki­vil­lan­tott fe­hér fo­ga­kat.

– Mi­chael mo­ti­vált­tá vált. – Úgy köp­te ki a sza­va­kat, ahogy más a rot­hadt ételt okád­ja ki. – Ti­zen­egy nap­nyi szem­ki­ége­tés után a fi­vé­rem meg­ta­lál­ta a mód­ját, hogy meg­győz­ze a Mély­sé­gest.

Ca­rolyn re­me­gett. Ste­ve oda akart men­ni hoz­zá, hogy meg­fog­ja a vál­lát, és meg­vi­gasz­tal­ja, de nem iga­zán mert.

– En­nél ron­dább dol­got so­sem hal­lot­tam.

– Ez Apa. Még csak nem is volt iga­zán dü­hös. Ez pusz­tán ru­tin­nak szá­mí­tott, egy nor­mál fe­gyel­me­zés­nek. Ér­ted?

Ste­ve át­gon­dol­ta, mi­előtt vá­la­szolt.

– Igen. Azt hi­szem, igen. Leg­alább­is egy ki­csit. És ez a kö­lyök, hogy is hív­ják… My­th­ron­nie?

– Mith­ra­gan­hi.

– Ő a cim­bo­rá­ja en­nek a fic­kó­nak.

– Hát… az volt.

Ste­ve fel­nyö­gött, és meg­szé­dült. A te­rasz szé­lé­hez lé­pett, és le­né­zett.

– Egy­szer fel­men­tem a World Tra­de Cen­ter te­te­jé­re. Ez ma­ga­sabb.

– Igen. Sok­kal.

– Mond­juk, hogy hi­szek ne­ked. A lánnyal kap­cso­lat­ban.

– Tény­leg hi­szel?

– Nem tu­dom. Ta­lán. Ne­kem ár­tal­mat­lan­nak tűnt. – Vál­lat vont. – De nem va­gyok hoz­zá­szok­va eh­hez a ma­gas­ság­hoz. Ta­lán itt má­sok a sza­bá­lyok. Így van?

– Nem tu­dom, van­nak-e sza­bá­lyok. Győz­tem. Ez az egyet­len sza­bály, amely­ről tu­dok.

– Mi­ért én? – kér­dez­te Ste­ve hal­kan. – Mi­ért va­gyok itt? Nem ér­tem.

– Két­bal­ke­zes vagy, Ste­ve. Kel­lett va­la­ki, aki el­ej­ti a tá­rat. Én nem le­het­tem az, még csak rá sem néz­het­tem. Da­vid meg­lát­hat­ta vol­na az el­mém­ben.

– Ennyi? Ko­mo­lyan higgyem el, hogy azért rán­gat­tál bele ebbe az egész­be, mert ügyet­len va­gyok? Ezért tet­ted tönk­re az éle­te­met?

– Hát, azért most túl­zol.

– Túlz… – Ste­ve el­ha­rap­ta aszót. A lel­ki nyu­ga­lom nem a konf­lik­tus hi­á­nya, ha­nem azon való fe­lül­ke­re­ke­dés ké­pes­sé­ge. Ez egy ki­csit se­gí­tett. – Rám ken­tél egy ki­ba­szott gyil­kos­sá­got, Ca­rolyn, az­tán élve meg akar­tál etet­ni egy fal­ka ki­ba­szott vad­ku­tyá­val. Em­lék­szel? – Meg­ve­re­get­te Naga vál­lát. – Naga em­lék­szik.

Az orosz­lán szo­li­dá­ri­san Ste­ve-hez dör­gö­lő­zött a vál­lá­val. Együtt bá­mul­tak Ca­rolyn­ra.

– Oké, igaz, egy ki­csit több­ről van szó, mint hogy ügyet­len vagy.

– Na­hát. Ez már ha­la­dás. – Ste­ve és Naga egy­más­ra néz­tek. – Kér­lek, foly­tasd. Mi­ért én?

– El­ma­gya­rá­zom. Tény­leg. De elő­ször fel kell akasz­ta­nom Da­vi­det. – Meg­rán­gat­ta a ci­pő­fű­zőt. A fér­fit már tel­je­sen el­nyel­te a fe­ke­te­ség, az utol­só, sző­rös nagy­láb­uj­ja sem lát­szott.

Ste­ve sze­me el­ke­re­ke­dett. A Da­vid kö­rü­li fe­ke­te­ség az utób­bi pár perc­ben is ész­re­ve­he­tő­en meg­nőtt. Ste­ve most más­fél mé­ter­re tőle is érez­te a hő­jét. Mint­ha egy ke­men­ce előtt állt vol­na. Hát­ra­lé­pett.

– Mi tör­té­nik vele?

– Em­lék­szel, ami­kor azt mond­tam, hogy meg­fa­gyott az idő­ben?

– Hát… azt hi­szem. – A Da­vid kö­rü­li fe­ke­te­ség fo­lyé­kony­nak tűnt, a fel­szí­ne fo­lya­ma­to­san ka­var­gott.

– És em­lék­szel, mit csi­nált, ami­kor meg­fa­gyasz­tot­tam?

– Mi ez, egy kvíz?

– In­kább egy ta­ní­tá­si mód­szer. Job­ban meg­ér­ted, ha ki­hú­zom be­lő­led. Szó­val, em­lék­szel?

– Hát… ja, azt hi­szem. Hal­dok­lott, nem? És ka­pott tő­led egy kis elekt­ro­sok­kot az agya fáj­da­lom­köz­pont­já­ba. Azt mond­tad, ez „a szen­ve­dés el­mé­le­ti fel­ső ha­tá­ra”. – Az­tán hal­kan az orra alatt:

– Vagy­is… baz­meg.

– Pon­to­san. De van egy nagy kü­lönb­ség. A szen­ve­dés, már­mint a nor­mál szen­ve­dés mú­lan­dó. Amit ér­ze­lem­ként fo­gunk fel, az csak egy gyors kap­cso­lat a há­rom­di­men­zi­ós tér és az egyik ma­ga­sabb ren­dű fi­zi­kai tér kö­zött… düh, öröm, él­ve­zet, akár­mi. A ha­tá­sai éve­ken át vissz­han­goz­hat­nak, de maga a tény­le­ges kap­cso­lat csak a má­sod­perc egy tört­ré­szé­ig tart. – Is­mét rá­vil­lan­tot­ta azt a víz­kö­pő vi­gyo­rát. – Ál­ta­lá­ban.

– De… ez­út­tal nem?

– De nem ám. – Meg­rán­gat­ta a fe­ke­te göm­böt. – Oda­bent nem te­lik az idő, én meg pont el­kap­tam a meg­fe­le­lő pil­la­na­tot. Da­vid a szín­tisz­ta kín­nal áll kap­cso­lat­ban, és kép­te­len to­vább­lép­ni. – Vá­ra­ko­zón né­zett Ste­ve-re.

Ste­ve ezen hosszan gon­dol­ko­dott, de vé­gül fel­ad­ta.

– Oké. És?

– És a te­rek köz­ti po­ten­ci­á­lis ener­gia to­vább­ra is va­ló­sá­gos ma­rad. Olyan, mint egy vég­te­len töl­té­sű kon­den­zá­tor.

– Ener­gia. – A fe­ke­te­ség­ben tel­je­sen el­ve­szett Da­vid­re né­zett. A lab­da szem­mel lát­ha­tó­an nö­ve­ke­dett, mi­köz­ben be­szél­get­tek, és egy­re na­gyobb hőt adott ki ma­gá­ból. – Úgy ér­ted, ez a fe­ke­te cucc… Ez ener­gia?

– Pon­to­san.

– Mek­ko­rá­ra fog nőni?

– Nem tu­dom biz­to­san. Egy-két mil­lió ki­lo­mé­te­res­re. Ezért jöt­tünk fel ide. Fel kell őt ten­nünk az égre, ahol van elég hely.

– Hogy mi?

– Hol­nap ilyen­kor­ra már Da­vid lesz az új na­punk.

III.

Ca­rolyn fel­nyúlt a csil­lag­fel­hő­be, és hes­se­ge­tő moz­du­la­tot tett a ke­zé­vel. Érin­té­sé­re úgy pör­dül­tek meg a fé­nyek, akár egy kí­nai ét­te­rem for­gó­tá­nyér­ja. Ami­kor meg­ta­lál­ta a meg­fe­le­lő he­lyet, egyet­len ujja fel­eme­lé­sé­vel meg­ál­lí­tot­ta a pör­gést, és rán­tott egyet a fel­hőn. Az űr elzú­gott mel­let­tük, az ará­nyok egy­re kö­ze­led­tek a va­ló­ság­hoz – elő­ször egész ga­la­xi­so­kat lát­tak, az­tán fel­hő­ket, majd csil­la­go­kat, vé­gül boly­gó­kat.

– Fel­is­me­red azt ott?

– Öh… Ju­pi­ter? – el­zsib­bad­tak az aj­kai.

– Nem, az a Sza­tur­nusz. Lá­tod a gyű­rű­it?

– Per­sze. Sza­tur­nusz. Azt akar­tam mon­da­ni.

– Sem­mi baj. Most ma­radj csend­ben egy ki­csit. Össz­pon­to­sí­ta­nom kell. Ste­ve vé­gig­néz­te, ahogy Ca­rolyn a ci­pő­fű­ző­nél fog­va – már csak pár cen­ti ló­gott ki a fe­ke­te­ség­ből – át­ve­ze­ti Da­vi­det a vé­kony memb­rá­non, amely el­vá­laszt­ja a Könyv­tá­rat Ste­ve re­a­li­tá­sá­tól. Da­vid mint­ha össze­ment vol­na köz­ben.

– Tes­sék – mond­ta Ca­rolyn, és szín­pa­di­a­san le­po­rol­ta a ke­zét. – Kész is va­gyunk!

– Mennyi idő, míg át­vál­to­zik a nap­pá?

– Nem tu­dom biz­to­san. Leg­alább pár óra. Ké­sőbb vissza­jö­vök, és hely­re te­szem a ke­rin­gé­si pá­lyá­kat. Nem en­ged­het­jük, hogy azok a kis göm­böcs­kék össze­üt­köz­ze­nek, nem igaz?

Ste­ve, a víz­ve­ze­ték-sze­re­lő ki­szá­radt aj­kak­kal vá­la­szolt.

– De. Gon­do­lom, igaz. Mi­kor vál­to­zik fé­nyes­sé meg sár­gá­vá?

Ca­rolyn arca ki­csit meg­nyúlt.

– Hát… soha.

– Hogy ér­ted? Ilyen fog ma­rad­ni? Ilyen fe­ke­te?

– Aha. Ez még­is­csak a gyöt­re­lem tere.

– Ak­kor hon­nan jön majd a fény?

Ca­rolyn el­fin­to­ro­dott.

– Hát, izé, nem lesz va­la­mi sok. Már­mint fény. Hő, az igen, mert a gyöt­re­lem na­gyon for­ró… meg gam­ma-su­gár­zás meg ilyes­mik, de a lát­ha­tó spekt­rum­ban nem sok min­den­re le­het szá­mí­ta­ni.

– Úgy ér­ted, min­dig sö­tét lesz? Még ak­kor is, ami­kor a nap az égen van? Örök­ké?

– Elég me­leg lesz – mond­ta Ca­rolyn vé­de­ke­zőn. – Meg­fagy­ni sen­ki sem fog. A töb­bi­hez meg majd al­kal­maz­kod­nak az em­be­rek.

– Al­kal­maz­kod­nak.

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Szin­te bár­mi­hez ké­pe­sek vagy­tok al­kal­maz­kod­ni.

Ste­ve csak néz­te, de erre már nem tu­dott mit mon­da­ni.

Hosszú idő telt el, mire a nő is­mét meg­szó­lalt.

– Nos… ez­zel el­ér­kez­tünk a má­so­dik ok­hoz, ami­ért fel­hoz­ta­lak ide.

– A kaja?

– Nem. Vagy­is de. Az is. De a még na­gyobb ok… Ké­szí­te­ni aka­rok ne­ked egy aján­dé­kot, Ste­ve. Tu­dom, hogy nem ér­ted ezt az egé­szet, és még min­dig tar­to­zom a ma­gya­rá­zat­tal… de na­gyon so­kat kö­szön­he­tek ne­ked. Nem vol­na túl­zás azt mon­da­nom, hogy min­dent ne­ked kö­szön­he­tek. Na­gyon rég­óta vár­tam ezt a na­pot, és… azt aka­rom mon­da­ni… szó­val, na­gyon örül­nék, ha va­la­hogy vi­szo­noz­hat­nám, amit ér­tem tet­tél. Azért hoz­ta­lak ide, hogy lásd Da­vid fel­emel­ke­dé­sét. – Ca­rolyn mo­so­lyog­va, de ko­mo­lyan né­zett rá.

– Oké. Mi­ért?

– Mert ha leg­kö­ze­lebb lá­tod fel­kel­ni a na­pot, el fo­god hin­ni, hogy ko­mo­lyan gon­do­lom, ami­kor azt mon­dom, bár­mit, ab­szo­lút bár­mit meg­adok ne­ked, amit csak kérsz.

– Úgy ér­ted, egy Ma­se­ra­tit vagy…

– Per­sze, ha arra vágysz. De an­nál töb­bet is. – Kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zá. – Hal­ha­tat­lan­ná te­het­lek. Le­győz­he­tet­len­né. Vagy mind­ket­tő­vé, ha sze­ret­néd. Van­nak anya­gok a gyógy­szer­te­rem­ben, ame­lyek­től oko­sabb le­szel, mint a leg­oko­sabb em­ber, aki va­la­ha élt.

– Áh… – a pil­la­nat el­nyúlt. – Je­len­leg csak egy kis bar­be­cue-ra vá­gyom.

Most elő­ször vet­te ész­re, hogy mi­lyen szép Ca­rolyn, ami­kor ne­vet.

 

– Nem rossz– nyal­ta meg az uj­ja­it Ste­ve. A hű­tő­ben ta­lált stea­ket, de va­la­mi mást is, ami úgy né­zett ki, mint egy óri­ás skor­pió, és egy ki­csit ha­son­lí­tott az íze a disz­nó­é­ra. Ca­rolyn azt mond­ta, még a pleisz­to­cén kor­ban ki­halt, de az az egyik ked­ven­ce. Ste­ve in­kább nem akart job­ban be­le­men­ni. De tény­leg fi­nom volt, amel­lett lak­ta­tó is. Naga egy­ma­ga meg­evett hár­mat, amel­lett két stea­ket és nyolc ham­bur­gert. Az­tán össze­ku­po­ro­dott, akár egy há­zi­macs­ka, és el­aludt. Ste­ve fon­tol­gat­ta, hogy ne­ki­ad­ja a ma­ra­dé­kát, de az­tán in­kább nem éb­resz­tet­te fel. Sze­gény cica. Rá­zós na­pon van túl.

– Örü­lök, hogy íz­lik – mond­ta Ca­rolyn. – Kö­szö­nöm, hogy el­ké­szí­tet­ted.

– De nada. – Bár­mi­lyen egyéb ké­pes­sé­gek­kel di­cse­ked­he­tett is, Ca­rolyn nyil­ván­va­ló­an po­csék sza­kács volt. Mi­után két adag ham­bur­gert ége­tett oda, Ste­ve át­vet­te a gril­le­ző fel­ügye­le­tét. Most elé­ge­dett só­haj­tás­sal dőlt hát­ra a ker­ti szék­ben. Ele­in­te nem szí­ve­sen ült ilyen kö­zel a te­rasz szé­lé­hez, de pár sör után meg­nyu­go­dott. Egé­szen fan­tasz­ti­kus a ki­lá­tás. Az uni­verzum fö­löt­tük for­gott, és me­leg ra­gyo­gást bo­csá­tott az alat­tuk el­te­rü­lő polc­la­bi­rin­tus­ra.

Ca­rolyn be­le­túrt a hű­tő­lá­dá­ba, és ki­emelt be­lő­le egy üve­get.

– Még egy sört?

– Ja, per­sze. Előbb-utóbb sor­ra ke­rül. – Le­gu­rí­tott pár korty Bud Ligh­tot, és hal­kan fel­bö­fö­gött, szá­já­ban a ki­halt skor­pió hú­sá­nak ízét érez­te. – Szó­val… ami azt az aján­dé­kot il­le­ti. Le­het­nék én az el­nök?

– Mi­nek az el­nö­ke?

– Az Egye­sült Ál­la­mo­ké.

– Per­sze, ha sze­ret­néd. Bár el­kép­zel­ni sem tu­dom, mi­ért len­ne jó.

– Igaz. És ha a Föld Csá­szá­ra akar­nék len­ni?

– Csak egy sza­vad­ba ke­rül.

– Hmm. – El­gon­dol­ko­dott. – Le­het­nék gyor­sabb, mint a ki­lőtt pisz­toly­go­lyó, és át­ugor­hat­nék ma­gas épü­le­te­ket? És lő­het­nék lé­zert a sze­mem­ből?

– Lé­zert?

– Hát, azt hi­szem, az iga­zá­ból hő­lá­tás. Ja, és fa­gyasz­tó le­he­let. Tudsz ne­kem fa­gyasz­tó le­he­le­tet adni?

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Per­sze. Be­le­tel­ne pár hét­be, de mind meg­old­ha­tó. Ezt aka­rod?

– Öh… nem. Csak vic­cel­tem.

– Aha. Oké. Nem te­hetsz róla, ér­tem én. De csak hogy tudd, tény­leg ko­mo­lyan gon­do­lom. Ab­szo­lút bár­mit meg­te­he­tek ér­ted. Gye­rek­ko­runk­ban Apa já­ték gya­nánt néha meg­kért min­ket, hogy ta­lál­junk ki neki va­la­mi le­he­tet­len ten­ni­va­lót. Ha nem tud­ta meg­csi­nál­ni, ju­tal­mat kap­tunk. – Ca­rolyn a sze­mé­be né­zett. – Csak­hogy soha egyi­künk sem ka­pott ju­tal­mat. Soha. Egyet­len al­ka­lom­mal sem.

– Ülj fel egy re­pü­lő ali­gá­tor­ra, és re­pessz át vele egy re­pü­lő cho­ri­zó-fán­kon?

– Test­mó­do­sí­tás, gyöngy­szint, hár­mas su­gár, he­tes ága­zat. Gra­vi­tá­ció, ket­tes su­gár, hár­mas ága­zat. Ide tar­to­zik az an­ti­gra­vi­tá­ció is. A hús­ké­szí­tés va­la­hol a tür­kizszin­ten van – mond­ta, köz­ben Ste­ve ar­cát für­kész­te. – Utá­na kell néz­nem.

– Bár­mit. – A fér­fi hang­já­ból most már el­tűnt a vic­ce­lő­dés. – Ab­szo­lút bár­mit.

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Hát ez… ejha. Ezt ne­ve­zem aján­dék­nak, Ca­rolyn. Kö­szö­nöm. – Ki­it­ta a sö­rét, és fel­kap­ta a kö­vet­ke­ző do­bozt.

– Szí­ve­sen. Örü­lök, hogy tet­szik. Nem kap­tál már­is túl sok in­for­má­ci­ót?

– De, na­pok­ra ele­gen­dőt. Mi­ért?

– Mert ha sze­ret­néd, job­ban be­le­me­he­tek a rész­le­tek­be. Hogy mi is tör­tént pon­to­san. Hogy meg­vá­la­szol­jam a kér­dé­se­i­det, ha van­nak. Hogy mi­ért te… ef­fé­lék.

Ste­ve ki­nyi­tot­ta a sö­rét, hi­deg hab spric­celt rá.

– Ez nagy­sze­rű len­ne. De nem fogsz össze­tör­ni tőle, vagy ilyes­mi?

– Hogy mi?

– Ha már nem be­szélsz foly­ton na­gyon-na­gyon za­va­ro­san. Nem fog fáj­ni?

Ca­rolyn fel­mu­tat­ta neki a má­so­dik leg­ki­sebb uj­ját.

– Mit csi­nálsz?

– Azt hi­szem, „be­mu­ta­tás­nak” hív­ják. Rosszul csi­ná­lom?

– Kö­zép­ső ujj.

Ca­rolyn kö­vet­te az inst­ruk­ci­ót.

– Jobb?

– Igen, el­ta­lál­tad. – Ste­ve el­gon­dol­ko­dott. – Oké, van egy kér­dé­sem. Úgy tű­nik, min­dent tudsz, az… izé, a nor­mál vi­lág­ról… ki az el­nök, ho­gyan kell hasz­nál­ni egy te­le­font… az­tán hir­te­len még­sem tudsz min­dent. Em­lék­szem, azon az első éj­sza­kán még a ko­csi­aj­tót is alig tud­tad ki­nyit­ni. Hogy van ez?

Ca­rolyn el­mo­so­lyo­dott.

– Hát… le­het, hogy néha ki­csit sze­re­pet ját­szot­tam. Hogy véd­te­le­nebb­nek tűn­jek, mint ami­lyen va­gyok. Ha va­la­ki fi­gyel­ne, vagy ilyes­mi. A töb­bi­ek mind azt hi­szik, vagy­is hit­ték, hogy tel­je­sen be­gu­bóz­tam, és a nyel­ve­ken kí­vül sem­mit sem tu­dok sem­mi­ről. De akadt pár tény­le­ges hé­zag is a tu­dá­som­ban. Pél­dá­ul azt hit­tem, hogy „Mr. Mo­bil” egy em­ber, aki a fal­ba dug­ha­tó te­le­font csi­nál­ta. Ér­ted, az én gye­rek­ko­rom­ban még nem vol­tak hor­doz­ha­tó ké­szü­lé­kek. – A sze­mét for­gat­ta. – És nem hi­szem, hogy va­la­ha is hoz­zá­szo­kom az öl­töz­kö­dé­se­tek­hez.

– Szó­val tény­leg vol­tál gye­rek? Nem az űr­ből jöt­tél?

– Aha, hát nem. Ez rö­he­jes. Még­is hon­nan vet­ted?

– Nem­tom. Té­vé­ből vagy va­la­mi. Mind­egy… ak­kor… dé­mo­nok száll­tak meg ben­ne­te­ket? Vagy va­la­mi va­rázs­lat­ról van szó?

– Úr­is­ten, fogd be, mi­előtt tel­je­sen meg­alá­zod ma­gad.

– Bo­csá­nat – mond­ta Ste­ve őszin­tén. – Csak… Ca­rolyn, egy­sze­rű­en el sem tu­dom kép­zel­ni, mi ma­gya­ráz­hat­ná meg mind­ezt.

– Nem. Nem dé­mon­ról van szó. És mint mond­tam, má­gia nem lé­te­zik.

– Ak­kor mi­ről van szó?

– Én egy… ahogy azon az első éj­sza­kán mond­tam. Nem ha­zud­tam. Én egy könyv­tá­ros va­gyok.

Ste­ve ezt meg­rág­ta ma­gá­ban.

– Azt hi­szem, nem ugyan­azt ért­jük ezen a szón.

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Va­ló­szí­nű­leg tény­leg nem.

– Ami­kor én azt mon­dom, hogy könyv­tá­ros…

– „Te­á­ra és kel­le­mes rej­té­lyek­re” gon­dolsz?

– Igen. Pon­to­san. Lá­tod? Még­is­csak ér­ted.

– Nem iga­zán. A teát sze­re­tem, de… nem iga­zán tu­dom, mi az a „kel­le­mes rej­tély”. Csak ezt mond­tad azon az első éj­sza­kán a War­wick Hall­ban. Hogy ez jut az eszed­be, ami­kor va­la­ki azt mond­ja, „könyv­tá­ros”. – Úgy né­zett rá, akár egy föld­be ásott lyu­ká­ban rej­tőz­kö­dő kis ál­lat. – De ne­kem nem ezt je­len­ti a könyv­tá­ros – sut­tog­ta. – Egy­ál­ta­lán nem.

– Ja – dőlt hát­ra Ste­ve. – Erre kez­dek rá­jön­ni. De ak­kor el­ma­gya­ráz­hat­nád, hogy mit je­lent. Hogy ne te­gyek fel annyi os­to­ba kér­dést.

Ca­rolyn hossza­san, a tá­vol­ba ré­ved­ve gon­dol­ko­dott. De vé­gül bó­lin­tott.

– Rend­ben. Egy ré­szem egyéb­ként is el akar­ja mon­da­ni. Tény­leg. – Ki­nyi­tot­ta a szá­ját, majd hom­lo­kát rán­col­va be­csuk­ta.

– De…?

– Csak… min­dig el kel­lett rej­te­nem, mire gon­do­lok, és mit ter­ve­zek. Min­dent el kel­lett rej­te­nem, még ma­gam előtt is. Min­dig. Meg tu­dod ezt ér­te­ni? – olyan kér­le­lő hang­nem­ben be­szélt, ami­lyen­hez ha­son­lót Ste­ve még so­sem ta­pasz­talt tőle.

– Azt hi­szem, nem – vá­la­szol­ta lá­gyan.

– Nem. Per­sze hogy nem. Ho­gyan is ért­het­néd? – Is­mét bó­lin­tott ma­gá­nak. – Nem is tu­dom, hol kezd­jem.

– Az ele­jén?

– Rend­ben. – Vett egy nagy le­ve­gőt, és ami­kor újra meg­szó­lalt, vissza­tért a hang­já­ba az erő. – Az ele­jén. Gye­rek­ko­rom­ban, ami­kor úgy ki­lenc- vagy tíz­éves le­het­tem, az er­dő­ben töl­töt­tem a nya­rat. Ez egy év­vel az­u­tán tör­tént, hogy Apa be­fo­ga­dott min­ket a szü­le­ink ha­lá­la után. Össze­ba­rát­koz­tam két őz­zel, Is­há­nak és As­há­nak hív­ták őket, és…

 

Ca­rolyn órá­kig be­szélt. Ste­ve úgy érez­te, pár do­log fö­lött el­sik­lott – mit ért­he­tett „szén­szív” alatt? –, de ez­zel együtt is ren­ge­te­get el­mon­dott neki. Me­sélt Da­vid­ról és a bi­ká­ról. Me­sélt az őrü­let­ről, amely ap­rán­ként emész­tet­te fel Mar­ga­re­tet, míg­nem egy nap már azt ta­lál­ta szó­ra­koz­ta­tó­nak, ha ha­lott em­be­rek ar­cá­ról nya­lo­gat­hat­ta le a könnye­ket. Egy ki­csit ar­ról is me­sélt, ho­gyan kez­dett Mi­chael vad, kí­sér­te­ti­es szem­mel néz­ni az épü­le­te­ken be­lü­li vi­lág­ra. Tá­vol­ság­tar­tón, kli­ni­kai rész­le­tes­ség­gel idéz­te fel, mi min­dent tett vele Da­vid, és meg­mu­tat­ta neki a tin­ta­fol­to­kat az al­kar­ján, ahol a fér­fi a tol­la­i­val szö­gez­te őt az asz­ta­lá­hoz.

A kora haj­na­li órák­ban vé­gül el­ju­tott Er­win­hez és az ő ke­let fe­lől ér­ke­ző menny­dör­gé­sé­hez.

– Nos – gu­rí­tot­ta le az utol­só korty bo­rát Ca­rolyn –, ak­kor hoz­zám vá­god, hogy mek­ko­ra segg­fej va­gyok?

Ste­ve meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Má­sok le­het, hogy meg­ten­nék, de én nem.

Ca­rolyn várt a foly­ta­tás­ra, de hi­á­ba:

– De?

– De sem­mi. Én csak egy sza­ros, ama­tőr budd­his­ta va­gyok, Ca­rolyn, de az egyik első, amit meg­ta­ní­ta­nak ne­ked, hogy igye­kezz együtt­ér­zés­sel te­kin­te­ni má­sok­ra. Ne „szá­na­lom­mal”, ha­nem együtt­ér­zés­sel, bár­mi­lyen ne­héz le­gyen is kü­lönb­sé­get ten­ni, leg­alább­is kez­det­ben. A te ese­ted­ben ez nem ne­héz. Én va­ló­szí­nű­leg öt perc­cel az­u­tán főbe lőt­tem vol­na ma­gam, hogy vé­gig­né­zem, amint élve meg­sü­tik azt a köly­köt. Szó sze­rint el­kép­zel­ni sem tu­dom, mi­lyen ér­zés le­he­tett.

– Pe­ter meg­tet­te – mond­ta hal­kan Ca­rolyn. – És azt hi­szem, Jen­ni­fer is.

– Mit?

– Főbe lőt­ték ma­gu­kat. A bika után. Il­let­ve Jen­ni­fer mér­get hasz­nált. – El­ve­szet­ten né­zett Ste­ve-re. – Apa vissza­hoz­ta őket, az­tán bün­te­tést kap­tak… azt hi­szem, öt­ven kor­bács­ütést. Már nem em­lék­szem.

– De te so­sem tet­ted?

– Mit?

– So­sem pró­bál­tad meg­öl­ni ma­gad? Vagy va­la­mi más mó­don el­me­ne­kül­ni?

– Nem. Soha. – Ca­rolyn sze­me akár a grá­nit, amely­nek puha dol­gok üt­köz­nek, hogy össze­tör­je­nek raj­ta. – Tu­dod, még előt­tem állt a mun­kám.

Most nem játssza meg ma­gát, jött rá Ste­ve. Ilyen, ami­kor nem kell szín­lel­nie. Azt mond­ta na­gyon hal­kan:

– Jé­zu­som. – Élve sü­töt­ték meg a köly­köt? Tel­je­sen el­zsib­badt.

Ca­rolyn le­huny­ta a sze­mét. Ami­kor is­mét ki­nyi­tot­ta, a paj­zsai újra mű­kö­dés­be lép­tek.

– Azt hi­szem, ide­je le­fe­küd­ni.

– Ne, nem akar­tam…

– Sem­mi baj. Tény­leg el­fá­rad­tam. – Hal­vány mo­soly. – Nagy nap volt ez ne­kem. És… én… nem szok­tam so­kat be­szél­ni. Szin­te so­sem be­szé­lek ma­gam­ról. Most olyan… nem is tu­dom…

– Se­bez­he­tő­nek ér­zed ma­gad?

Hosszú szü­net.

– Igen. An­nak.

– Saj­ná­lom.

– Ne saj­náld. Nem a te hi­bád. Csak… nem va­gyok nagy ra­jon­gó­ja… hívd, ami­nek aka­rod.

– A nor­mál em­be­ri érint­ke­zés­nek?

– Akár­mi is az. Ké­nyel­met­len ér­zés. De kér­dez­tél, én pe­dig vá­la­szol­tam, és most már tu­dod.

Ste­ve bó­lin­tott.

– Egy­va­la­mit vi­szont tény­leg saj­ná­lok, még­pe­dig azt, hogy ilyen sok min­de­nen kel­lett ke­resz­tül­men­ned mi­at­tam. Na­gyon za­va­ros le­he­tett az egész. És dü­hí­tő. A te ré­sze­det eb­ben az egész­ben va­ló­szí­nű­leg job­ban is in­téz­het­tem vol­na.

– Ó? Csak nem? Ko­mo­lyan?

– Ste­ve…

– Csak hogy tudd, a jö­vő­re néz­ve, azt a kis ko­co­gást egy eny­he fi­zet­sé­gért is el­vál­lal­tam vol­na. Mond­juk két­száz dol­lá­rért. Az az egész komp­li­ká­ció, hogy rám ken­tél egy gyil­kos­sá­got, elég­gé túl­zás volt. – Tág­ra nyílt szem­mel, szán­dé­ko­san túl­zó gesz­tus­sal bó­lo­ga­tott. – Be­zony. Túl­zás. Ro­had­tul.

– Jó, per­sze, de ha nem élesz­te­lek újra, a hol­tak ott hely­ben…

– Vár­junk csak. Ha mit nem csi­nálsz?

– Ööö… sem­mit.

– Mit mond­tál, Ca­rolyn?

A nő fe­lé­je nyúlt, és épp­hogy nem érin­tet­te meg az ar­cát.

– Ste­ve?

– Hmmm?

– Ha aka­rod, el­mon­dom. De bol­do­gabb len­nél, ha nem tud­nád.

Ste­ve ezt át­gon­dol­ta.

– Na jó. Tő­led ezt haj­lan­dó va­gyok el­fo­gad­ni. – Meg­dör­zsöl­te a ha­lán­té­kát. – És kü­lön­ben is, enyém min­den idők leg­na­gyobb fáj­da­lom­dí­ja.

– Igen. Van már va­la­mi öt­le­ted, hogy mit sze­ret­nél?

– Nem. Nem iga­zán.

– Oké. Hát, gon­dol­kodj raj­ta. Hol­nap be­szé­lünk.

– Hoz­tál há­ló­zsá­ko­kat vagy va­la­mit?

– Mi? Ja, nem. A já­de­pad­ló alatt há­ló­ter­mek van­nak. Egyet elő­ké­szí­tet­tem ne­ked. Ame­ri­kai stí­lus­ban.

– Hogy ér­ted?

– Hát… mond­juk, hogy köl­csön­vet­tem egy pent­hou­se-t. Már­mint egy ho­tel­ből. Hal­lot­tál már az Al Mur­jan­ról? Ál­lí­tó­lag na­gyon szép. Gye­re, meg­mu­ta­tom.

IV.

– Jó éjt – kö­szönt el tőle Ca­rolyn. – Fent le­szek, ha szük­sé­ged len­ne va­la­mi­re.

– Te nem al­szol?

– Még nem. Van pár el­in­téz­ni­va­lóm.

– Kösz. – Ste­ve kis­sé meg­könnyeb­bül­ten csuk­ta be az aj­tót. A já­de­pad­ló alat­ti „csar­nok” olyan be­nyo­mást kel­tett, mint­ha va­la­mi óri­á­si bes­tia fé­mar­té­ri­á­já­ba ke­rült vol­na. De Ca­rolyn nem túl­zott: a pent­hou­se, bár­hon­nan sze­rez­te is, tény­leg szép volt, bár egy ki­csit ta­lán túl eg­zo­ti­kus az ő íz­lé­sé­nek. Va­ló­szí­nű­leg már a ka­na­pé is töb­bet ér, mint az én egész la­ká­som. Vi­szont ké­nyel­mes­nek bi­zo­nyult, Naga rög­tön el is aludt raj­ta. Ste­ve töl­tött ma­gá­nak egy italt, és kör­be­jár­ta a szo­bát, majd le­hup­pant mel­lé. Naga ab­ba­hagy­ta a hor­ko­lást, fel­né­zett rá, és ki­mu­tat­ta az egyik agya­rát.

Ste­ve meg­va­kar­ta a füle kö­zét.

– Aludj to­vább, mor­ci.

A táv­irá­nyí­tón min­den ara­bul volt, de a be­kap­cso­ló­gom­bot nem olyan ne­héz meg­ta­lál­ni. A tévé osz­tott kép­er­nyőt is tu­dott, úgy­hogy egy kis bab­rá­lás után Ste­ve egy­szer­re néz­het­te a CNN-t, a Fo­xot és az Al Ja­ze­erát.

Úgy tűnt, Da­vid el­kár­ho­zá­sa a ter­vek­nek meg­fe­le­lő­en ha­lad. Most már sza­bad szem­mel is lát­ni le­he­tett őt. Vir­gi­ni­á­ban még nem vir­radt meg, de az olyan he­lye­ken, mint Syd­ney, Pe­king és Fi­dzsi tö­me­gek tó­dul­tak az ut­cá­ra, hogy le­esett ál­lal bá­mul­ják az új kor sö­tét haj­na­lát. Az ígé­ret­nek meg­fe­le­lő­en Da­vid kel­lő me­le­get árasz­tott ma­gá­ból, és nagy­já­ból nap­mé­re­tű­re nőtt. De még leg­ra­gyo­góbb ál­la­po­tá­ban is csak na­gyon hal­vá­nyan vi­lá­gí­tott, sö­tét­szür­ke ko­rong­ként le­be­gett a csil­la­gok­kal a hát­tér­ben.

A CNN egy ra­kás aszt­ro­fi­zi­kus­sal tar­tott te­le­kon­fe­ren­ci­át. An­der­son Coo­per azt kér­dez­te tő­lük, mi­ért fe­ke­te­dett el hir­te­len a nap. Még­is mi tör­tén­he­tett? Va­la­mi har­var­di fic­kó a sö­tét anyag­ról be­szélt, és ar­ról, hogy mennyi­re nem ért­jük a mi­ben­lé­tét.

Ste­ve pár per­cig hall­gat­ta, majd tisz­tel­gett neki a scotch­já­val.

– De­rék pró­bál­ko­zás.

Úgy egy órá­ig vál­to­gat­ta a csa­tor­ná­kat, egy­re ré­sze­geb­ben, de túl iz­ga­tot­tan, sem­hogy alud­ni tu­dott vol­na. Az MTV a Beavis és Butt-Head új epi­zód­ja­it ve­tí­tet­te. Ter­mé­sze­te­sen min­den­hol be­ját­szot­ták a lán­go­ló Fe­hér Há­zat és a fel­rob­ba­nó Ca­pi­tol­lu­mot. Tör­tént egy kis föld­ren­gés is Ka­li­for­ni­á­ban – de iga­zán nincs mi­ért ag­gód­ni! A fe­ke­te nap­ról is mu­tat­tak egy szép fel­vé­telt, ame­lyet a Nem­zet­kö­zi Űr­ál­lo­más kis ku­po­la­i­zé­je ké­szí­tett. Az al­el­nök egy tit­kos, biz­to­sí­tott hely­szín­ről kor­mány­zott. Né­hány nor­vég snow­bo­ar­dos azt ál­lí­tot­ta, hogy lát­ták, amint egy gleccser egy ré­sze fel­áll, és el­sé­tál. Ez nyil­ván rö­he­jes volt, bár az előt­te és utá­na ké­szült fo­tó­kon lát­szott, hogy a szó­ban for­gó gleccser egy ré­sze va­ló­ban hi­ány­zik. A hold pe­dig mint­ha ki­csit in­gott vol­na az égen. Azt gya­ní­tot­ták, hogy a nap­pal kap­cso­la­tos in­ci­dens mi­at­ti gra­vi­tá­ci­ós ano­má­li­ák okoz­hat­ják…

– Aha. Pi­csá­ba ez­zel. – Ki­ment a pent­hou­se dup­la aj­ta­ján, és nyit­va hagy­ta azt, ha eset­leg Naga nyug­ta­lan­ná vál­na. – Ca­rolyn? – ki­ál­tott fel.

A há­ló­ter­mek fém­fo­lyo­só­ját ar­té­ria­sze­rű­en ke­rek­re for­máz­ták, és vagy száz mé­ter hosszú­ra nyúlt. Min­dent sö­tét­ség bo­rí­tott.

– Ca­rolyn?

Sem­mi vá­lasz. Azért csak ment to­vább, a zok­ni­já­ban lép­ke­dett az egye­net­len fém­fe­lü­le­ten. Sok­kal job­ban be­rú­gott, mint hit­te, de úgy tűnt, ha meg­fon­tolt tem­pó­ban ha­lad, meg tud­ja tar­ta­ni az egyen­sú­lyát. A fo­lyo­só túl­só vé­gén szám­ta­lan csu­pasz lé­pés­sel si­má­ra csi­szolt, le­ke­re­kí­tett tölgy­fa lép­cső le­be­gett a le­ve­gő­ben. Ste­ve fel­ment a Könyv­tár­ba.

Tar­tott tőle, hogy a ha­tal­mas he­lyi­ség­ben ne­he­zen ta­lál­ja majd meg a nőt, de té­ve­dett. Ca­rolyn pár száz mé­ter­rel a pad­ló fö­lött le­be­gett, és úgy pör­gött egy hely­ben, akár egy pi­ru­et­tet vég­re­haj­tó mű­kor­cso­lyá­zó. Két kar­ját V alak­ban tar­tot­ta a feje fölé, kön­tö­sé­nek tág, lógó uj­jai va­dul lo­bog­tak. Teli to­rok­ból ki­a­bált egy ide­gen nyel­ven, ame­lyet Ste­ve nem ér­tett, és még min­dig Da­vid vére bo­rí­tot­ta, im­már szá­rad­tan és al­vad­tan. Könnyek csu­rog­tak vé­gig az ar­cán. Ste­ve nem tud­ta meg­mon­da­ni, hogy sír vagy ne­vet. Ta­lán mind­ket­tő? Alat­ta ra­gyo­gott a já­de­pad­ló. Fel­néz­ve Ste­ve az ál­ta­la is­mert uni­verzu­mot lát­ta le­beg­ni a Könyv­tár kö­ze­pén. Ca­rolyn ár­nyé­ka fe­ke­te szár­nyak­ként ve­tült rá.

Ste­ve egy ide­ig csak néz­te a lát­ványt. Azért jött ki, hogy be­szél­jen vele, hogy el­ma­gya­ráz­za neki, mi­lyen rossz a hely­zet oda­kint, hogy el­mond­ja, hi­bát kö­ve­tett el. Utá­na ne­vet­tek vol­na egy jót. De ezt lát­va már nem tud­ta, mit mond­hat­na neki. Vé­gül meg­for­dult, vissza­me­ne­kült a fém­fo­lyo­són a „pent­hou­se”-ba, és be­vág­ta maga mö­gött az aj­tót. Naga fel­kap­ta a fe­jét a zaj­ra.

Ste­ve be­ment a für­dő­szo­bá­ba, és ezt az aj­tót is be­vág­ta maga után, az­tán a vécé fölé gör­nyedt, és el­hány­ta ma­gát – egy­szer, két­szer, és újra. Sűrű nyá­lat kö­pött a kagy­ló­ba. Ola­jos iz­zad­ság gyön­gyö­zött a hom­lo­kán. Ca­rolyn­ra gon­dolt, ahogy pö­rög és gá­gog, arra, ahogy ér­zé­ket­le­nül, csak in­for­má­ci­ót köz­lök hang­nem­ben me­sél va­cso­ra alat­ti fej­szés gyil­kos­sá­gok­ról és élve meg­sü­tött gye­re­kek­ről.

Ami­kor azon az első éj­je­len meg­lát­ta őt a bár­ban, ter­mé­sze­tes mó­don azt gon­dol­ta, hogy a nő olyan, mint ő. De most már tud­ta, mek­ko­rát té­ve­dett.

Vissza­ment a nap­pa­li­ba. Naga ébe­ren vár­ta őt, sze­mé­ben őszin­te ag­go­da­lom ült. Ste­ve fel­bon­tott egy pa­lack vi­zet, és meg­pas­kol­ta az orosz­lán hát­só­ját.

– Sem­mi baj. Jól va­gyok.

De nem volt jól. Kezd­te ér­te­ni a dol­go­kat, és nem volt jól. Ma­gunk va­gyunk, gon­dol­ta. Nincs se­gít­sé­günk. Nem jön sen­ki más.

– Mit fo­gunk ten­ni, hm? Mit fo­gunk ten­ni?

Naga nem vá­la­szolt.

A CNN-en An­der­son Coo­per egy élénk, kék sze­mű, idős nő­vel be­szélt. A feje alatt a „Gretl Abend­roth” és a „Lu­ca­si ma­te­ma­ti­ka pro­fesszo­ra” sza­vak áll­tak. Épp An­der­son egy kér­dé­sé­re vá­la­szolt, vagy leg­alább­is pró­bált. Ful­dok­ló ne­ve­tés­sel, csur­gó könnyek­kel fej­te­get­te, hogy a töb­bi pro­fesszor mind bo­lond, és hogy egyet­len lé­te­ző el­mé­let sem ké­pes meg­ma­gya­ráz­ni a fe­ke­te nap je­len­sé­gét. Ki­rö­hög­te őket, és azt mond­ta:

– Is­mer­jék be. Sem­mi­vel sem tud­nak töb­bet ná­lam. A tu­dá­sunk kész rö­hej. Min­dig is az volt.

Né­hány be­szél­ge­tő­part­ner erre meg­sér­tő­dött. Egyi­kük azt mond­ta neki, hogy úgy be­szél, mint va­la­mi ba­bo­nás pa­raszt. Egy má­sik va­la­mi olyas­mit mon­dott, hogy „Oké, le­het, hogy nem sö­tét anyag­gal van dol­guk; de ha ez a nő olyan ro­had­tul okos, mi­ért nem ma­gya­ráz­za el ne­kik, hogy ak­kor mi­vel?” An­der­son Coo­per ag­go­dal­ma­san bó­lin­tott.

Abend­roth el­csen­de­se­dett. Ste­ve, a lel­kes talk show-néző úgy lát­ta, a könnye­i­vel küsz­kö­dik, de ami­kor meg­szó­lalt, meg­le­he­tő­sen nyu­godt­nak tűnt.

– Ta­lán Is­ten be­dü­hö­dött.

Ste­ve hir­te­len na­gyon meg sze­ret­te vol­na hív­ni dr. Abend­rot­hot egy ital­ra. Az egész vi­lá­gon ő volt az egyet­len raj­ta kí­vül, aki fel­fog­ta, mi tör­té­nik.

– Nos. Nem té­ved. De en­nél rosszabb a hely­zet. – Su­nyi, pa­ra­no­id pil­lan­tást lö­vellt az ár­nyé­kok­ra. – Azt hi­szem, kur­vá­ra meg­örült.

Hall­va sa­ját sza­va­it, egy sem­mi­ből jött gon­do­lat for­má­ló­dott a fe­jé­ben: Egy ilyen lény szó­kin­cse más, mint ami­hez én hoz­zá­szok­tam, más, mint amit én is­me­rek.

És eb­ben a pil­la­nat­ban vég­re kezd­te meg­ér­te­ni, hogy mit kell ten­nie.