5. fejezet
A világ legszerencsésebb csirkéje

I.

– Hűha – cso­dál­ko­zott Ali­a­ne. – Nem vic­cel­tél. Tény­leg orosz­lá­no­kat tar­tasz a ker­ted­ben.

– Bi­zony – mond­ta Mar­cus. – Mint A seb­he­lye­s­ar­cúban! – El­vi­gyo­ro­dott, ki­mu­tat­va fo­gai arany­ko­ro­ná­it, ame­lyek ér­té­két Ali­a­ne nagy­já­ból húsz­ezer bra­zil re­ál­ra be­csül­te.

Az dol­lár­ban mennyi le­het? Biz­to­san több, mint amennyit Ali­a­ne any­ja egy­év­nyi pad­lós­ú­ro­lás­sal meg­ke­res. Ali­a­ne csak hal­lo­más­ból is­mer­te A seb­he­lye­s­ar­cút, de Mar­cus hang­sú­lyá­ból érez­te, hogy il­le­ne pad­lót fog­nia.

– Óóóó, bébi – mond­ta mo­so­lyog­va, és uj­já­val vé­gig­si­mí­tott a fér­fi al­kar­ján.

Még min­dig hal­lot­ta a pár száz mé­ter­rel mö­göt­tük zaj­ló bu­lit – a dü­bör­gő basszust, a ne­ve­té­se­ket, a me­den­cé­ben pan­cso­lást –, de már elég tá­vol vol­tak, hogy ne tud­ja ki­ven­ni a fák kö­zött Mar­cus kú­ri­á­ját. Egy be­to­n­úton áll­tak két mély, ál­szik­lák­kal és bok­rok­kal töl­tött, meg­vi­lá­gí­tott gö­dör kö­zött. Mar­cus szem­be­for­dult vele, kis­sé át­lép­ve a lát­ha­tat­lan csak-ba­rá­tok-va­gyunk ha­tárt.

– A nagy hí­met Drez­dá­nak hív­ják, azt ott pe­dig – mu­ta­tott a bal ol­da­li nős­tény­re – Na­ga­sza­ki­nak. Rö­vi­den Na­gá­nak.

– Azt hit­tem, az orosz­lá­nok­nak van sö­ré­nyük.

Mar­cus meg­ráz­ta a fe­jét.

– Csak a hí­mek­nek. Nem né­zed a Dis­co­very Chan­nelt?

Ali­a­ne ma­gá­ra eről­te­tett egy mo­solyt. Nagy sze­gény­ség­ben nőtt fel, nem volt té­vé­je.

– Túl ki­csi is.

– Még két­szer ek­ko­rá­ra fog nőni. Sze­rin­tünk a hím lá­nya.

Ali­a­ne meg­for­dult, és a má­sik gö­dör­be né­zett, ahol a hí­met tar­tot­ták. A be­szé­dük fel­ri­asz­tot­ta ál­má­ból, és im­már ébe­ren, pis­lo­gás nél­kül für­kész­te a lányt sár­ga sze­mé­vel. Ali­a­ne meg­bor­zon­gott, és ki­csit kö­ze­lebb lé­pett Mar­cus­hoz.

– Na­gyon nagy.

– Ná­lam min­den a nagy­ság­ról szól. – Mar­cus be­le­pö­fé­kelt a szi­var­já­ba, és szé­les­re tár­ta a kar­ját, be­fo­gad­va öle­lé­sé­be az orosz­lángöd­rö­ket, a negy­ven hold­nyi föld­te­rü­le­tet és az azt le­zá­ró, há­rom mé­ter ma­gas be­ton­fa­lat. Mar­cus – vagy hip-hop szak­ér­tők­nek Litt­le Z – egy con­nec­ti­cu­ti bir­to­kon élt, amely egy­kor egy hed­ge fund me­ne­dzser hét­vé­gi me­ne­dé­ke­ként mű­kö­dött. Át­ka­rol­ta Alia­nét, és elő­rébb húz­ta, hogy kö­ze­lebb­ről lás­sa a hí­met.

– Hé, aka­rod, hogy a nős­tényt is fel­éb­resszem?

– Nem! – vág­ta rá Ali­a­ne egy ki­csit túl gyor­san. – Nem… Már­mint hagyd csak. Hadd alud­jon. – A nagy orosz­lán le­tet­te a föld­re a fe­jét, és le­huny­ta a sze­mét. Ali­a­ne kö­ze­lebb hú­zó­dott a fér­fi­hez, és el­nyo­mott egy ci­ga­ret­ta­füs­tös tüsszen­tést.

– Mi a baj?

– Sem­mi. – De ami­kor le­né­zett az alvó orosz­lán­ra, va­la­mi mé­lyen meg­moz­dult ben­ne. Mi­előtt mo­dell lett, egy kis fa­lu­ban élt Bra­zí­li­á­ban, a Pan­ta­nal kö­ze­lé­ben. A ja­gu­ár­tá­ma­dá­sok nem men­tek rit­ka­ság­szám­ba, egy ne­gye­di­kes osz­tály­tár­sa is abba halt bele. Egy­szer lá­tott egy far­mert, aki­nek a skalp­ja úgy ló­gott le a vé­res ar­cá­ról. – Nem tud­nak… hát, tu­dod, ki­jut­ni on­nan?

Mar­cus meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ki­zárt. Az a gö­dör öt mé­ter mély, és bár in­nen nem lát­ha­tod, de a fa­lak be­fe­lé dől­nek. Szó­val nem tud­nak meg­ka­pasz­kod­ni raj­ta vagy ilyes­mi. Nincs az az is­ten, hogy ki­mássza­nak on­nan.

– Ó. Hát… ak­kor jó – mond­ta, és pró­bált nyu­godt­nak hang­za­ni. – Hű, bébi. Ez na­gyon menő. Most már vissza­me­he­tünk a bu­li­ba?

– Egy perc. Meg kell etet­nem őket – vi­gyor­gott Mar­cus. – Akarsz ha­lász­ni?

– Ha­lász­ni?

– Gye­re ve­lem. – Meg­ke­rül­te a göd­röt egy ol­dal­só úton, amely mé­lyebb­re ve­ze­tett az er­dő­be.

– Nem tu­dom, Mar­cus… elég sö­tét van. – Vissza­san­dí­tott a ház­ra. A buli tel­jes erő­vel dü­bör­gött, a hang­fa­lak­ból Mar­cus leg­utób­bi dala, a „Pimp Hand” üvöl­tött. – És a bo­rom is el­fo­gyott.

– Egy perc, és szerzünk ne­ked után­pót­lást. Gye­re már, ezt lát­nod kell. Ez a leg­vic­ce­sebb do­log a vi­lá­gon.

A Mar­cus mö­göt­ti erdő vak­sö­tét­nek tűnt, de a fér­fi kar­ján egy Pa­tek Phi­lip­pe óra dí­szel­gett. És be­tesz majd az egyik klip­jé­be. Ta­lán.

– Na, jó – mond­ta. – Jö­vök.

II.

A nagy orosz­lán min­den éj­jel ugyan­ar­ról ál­mo­dott. Baj­szát arany fű csik­lan­doz­ta. A szél gnú és zeb­ra il­la­tát hoz­ta. A nap ala­cso­nyan csün­gött a ho­ri­zon­ton, a ma­jom­ke­nyér­fák ár­nyé­kai hosszú­ra nyúl­tak.

Ott­hon.

Drez­da ál­má­ban a lá­nya még min­dig ki­csi volt. Mel­let­te lép­ke­dett, az ár­nyé­ká­ban jár­va, ahogy Drez­da an­nak ide­jén a sa­ját ap­já­é­ban. Drez­da meg­ta­ní­tot­ta neki élet­mód­juk alap­ja­it: az ivó­lyu­kak he­lyét, a pré­da szél­lel szem­ben való meg­kö­ze­lí­té­sét, az Er­dő­is­ten irán­ti tisz­te­let ki­fe­je­zé­sét egy ölés után. Jó em­lék, jó álom volt.

De az­tán meg­vál­to­zott.

Drez­da meg­der­medt, egyik mell­ső man­csa a föld fö­lött le­be­gett. A fü­lét he­gyez­ve ha­jolt elő­re, pró­bált ki­ven­ni va­la­mi­lyen hang­fosz­lányt a szél­ből. Naga is fel­fi­gyelt a mély, zúgó hang­ra, ki­csit egy böm­bö­lés­re ha­son­lí­tott, ki­csit meg egy dü­hön­gő méh­fal­ká­ra, ki­vé­ve, hogy még­sem iga­zán ha­son­lí­tott egyik­re sem. Fé­me­sen csen­gett.

Em­be­ri­nek hang­zott.

Várj, mond­ta Na­gá­nak. Fi­gyelj. Naga a far­ka su­hin­tá­sá­val nyug­táz­ta a pa­ran­csot. De Drez­da a szo­ká­sos­nál öre­geb­ben vált apá­vá, és már nagy­részt el­fe­lej­tet­te, mi­lyen volt fi­a­tal­nak és já­té­kos­nak len­ni. Nem vet­te ész­re a csínyt Naga sze­mé­ben. Ott­hagy­ta őt, és las­san, hal­kan, le­la­pul­va meg­in­dult a fű­ben. Ál­má­ban nem félt, ek­kor még nem. De egy ré­sze, amely nem ál­mo­dott, két­ség­be­eset­ten igye­ke­zett va­la­mi mást csi­nál­ni, bár­mi mást, fog­ni a köly­két, és ro­han­ni, vagy tép­ni és sza­kí­ta­ni, szét­cin­cál­ni azo­kat a va­la­mi­ket, amik el­hoz­ták az em­be­rek za­ját a vi­lá­gá­ba. De per­sze sem­mit sem tu­dott ten­ni. Ez az álom már csak így mű­kö­dött.

Drez­da tel­je­sen ki­emel­ke­dett a fű­ből. Sze­me két éles, sö­ré­nyé­nek el­mo­só­dott ár­nya­i­val ke­re­te­zett pont­ként ra­gyo­gott az al­ko­nyat­ban. A ga­zel­la, ame­lyet be­cser­kész­tek, ész­re­vet­te őt, és el­me­ne­kült. Drez­dát nem ér­de­kel­te. Fi­gyel­mét most a zúgó hang és az ah­hoz tar­to­zó bar­na por­fel­hő kö­töt­te le.

Nyug­ta­la­nul fi­gyelt. Tu­dott az em­be­rek­ről, és elég jól ér­tet­te a fegy­ve­re­ik je­len­tő­sé­gét is.

Az­tán a nyug­ta­lan­sá­ga bor­za­lom­ba for­dult. Naga nem várt. Naga nem fi­gyelt. Ehe­lyett az if­jú­ság min­den vak­me­rő­sé­gé­vel meg­kö­ze­lí­tet­te az em­be­re­ket, mire az egyi­kük a vál­lá­hoz emel­te a fegy­ve­rét, és Naga egy puf­fa­nás­sal össze­esett. Drez­da most utol­já­ra, böm­böl­ve ron­tott ke­resz­tül a pusz­tán, nem tö­rőd­ve a ve­széllyel, csak az­zal hogy el­ejt­se a pré­dát, amely bán­ta­ni me­ré­szel­te a köly­két, szét­ha­sít­sa, szét­tép­je, szét­mar­can­gol­ja az éle­tét?

De a ro­ham kö­ze­pén lát­ta, hogy az em­be­rek a vál­luk­hoz eme­lik a bot­ja­i­kat, és rög­tön meg­érez­te a tű­ket a há­tá­ban és a nya­ká­ban, és hir­te­len már áll­ni sem tu­dott to­vább.

Ál­má­ban Drez­da tud­ta, hogy egy tá­vo­li föl­dön éb­red majd fel, egy ma­gas falú csap­dá­ban, amely túl sima, hogy meg­mássza, és túl nagy, hogy át­ugor­ja. Nem lesz me­nek­vés be­lő­le. Egész hát­ra­lé­vő éle­tét lát­ja majd maga előtt, rosszabb lesz, mint egy rém­álom. Rá­adá­sul oda­vi­szik Na­gát is. Cser­ben­hagy­ta a köly­két, és ez a tu­dat kő­ként ne­he­ze­dett a szí­vé­re.

Ő és a köly­ke ide­gen csil­la­gok alatt éb­red­nek majd, és éle­tük min­den nap­ját és éj­je­lét az em­be­rek zaja és sza­ga fog­ja mér­gez­ni.

 

Most, év­sza­kok­kal ké­sőbb és egy óce­án­nal ar­rébb Drez­da egy rán­du­lás­sal hir­te­len fel­éb­redt. Em­be­re­ket lá­tott maga előtt a ver­mé­ben, hár­mat is, na­gyon kö­zel hoz­zá.

Drez­da el­tű­nő­dött raj­ta, hogy még min­dig ál­mo­dik-e. Fel­emel­te a fe­jét, és be­le­sza­golt a le­ve­gő­be. Füst­től bűz­lött. A ho­ri­zont ter­mé­szet­el­le­nes fénnyel ra­gyo­gott. Nem messze gé­pek böm­böl­tek és kat­tog­tak. Ak­kor hát ez a va­ló­ság. Fel­állt, és mell­ka­sa mé­lyé­ről eny­he mo­raj­lás tört fel. Hosszú ide­je elő­ször éb­redt fel ben­ne a ké­pes­sé­ge. Ha csak egy ki­csit is kö­ze­lebb jön­nek hoz­zá, ug­rik. Ha nem, oda­som­po­lyog hoz­zá­juk, úgy tesz, mint­ha…

– Jó es­tét – szó­lalt meg a há­rom em­ber egyi­ke. – Ké­rem, bo­csásd meg a be­to­la­ko­dá­sun­kat. Nem állt szán­dé­kunk­ban tisz­te­let­len­nek len­ni. – A va­dá­szat nyel­vén szó­lalt meg, és tö­ké­le­te­sen be­szél­te, bár ta­lán ke­ve­re­dett bele egy na­gyon eny­he tig­ri­s­ak­cen­tus is. – Te vagy az, akit a Haj­nal Tö­vi­sé­nek ne­vez­nek?

Drez­da meg­le­pet­ten pis­lo­gott. A Haj­nal Tö­vi­se ne­vet az ap­já­tól kap­ta, és azt hit­te, so­sem hall­ja töb­bé. Le­nyű­göz­ve len­dí­tet­te meg a far­kát. Igen.

– Ak­kor jó. Gon­dol­tam, hogy te vagy az. Én Mi­chael va­gyok. Egy da­ra­big együtt va­dász­tam a Vö­rös Szél büsz­ke­sé­gé­vel. – Szét­né­zett a gö­dör­ben.

– Ott ér­te­sül­tem a prob­lé­mád­ról.

Drez­da hir­te­len meg sem tu­dott szó­lal­ni. A Vö­rös Szél nagy­já­ból egy hosszú fu­tás­ra élt az ott­ho­ná­tól nyu­gat­ra. Va­dak és tisz­te­let­re mél­tó­ak vol­tak. És ez itt ve­lük va­dá­szott? Em­ber lé­té­re? Rö­vid gon­dol­ko­dás után olyan han­got adott ki, mint­ha egy má­sik orosz­lánt lá­tott vol­na meg a tá­vol­ban. Ki vagy? Mit akarsz?

– Ez egy ki­csit bo­nyo­lult. Hadd kezd­jem az­zal, hogy Ab­lak­ha fo­ga­dott fia és No­bu­nun­ga tig­ris ta­nít­vá­nya va­gyok. No­bu­nun­ga sza­gát hor­do­zom, és vele va­dá­szom. Ez a test­vé­rem, Da­vid, az ölés rab­szol­gá­ja, ez pe­dig a nő­vé­rem, Ca­rolyn, szin­tén az Ab­lak­ha-ház­ból. No­bu­nun­gá­ról hozunk hí­re­ket. Meg­kö­ze­lít­he­tünk té­ged?

Ab­lak­ha? Drez­da is­mer­te ezt a ne­vet. Egy eret­nek, az Er­dő­is­ten el­len­sé­ge. No­bu­nun­ga vi­szont más lap­ra tar­to­zott. Ő egy ős­öreg tig­ris, ál­lí­tó­lag a vi­lág összes er­de­jé­nek ural­ko­dó­ja. Drez­da oda­lé­pett az em­ber­hez, és meg­sza­gol­ta, ahogy azt egy orosz­lán­tár­sa ese­té­ben tet­te vol­na. És va­ló­ban tig­rissza­got hor­do­zott ma­gá­val. Hmm.

Drez­da úgy dön­tött, az ud­va­ri­as­sá­gi for­mu­lák­nak meg­fe­le­lő­en cse­lek­szik – ha csak a fele igaz an­nak, amit No­bu­nun­gá­ról hal­lott, ez a leg­böl­csebb meg­ol­dás. Moz­du­lat­lan­ná der­medt, és hagy­ta, hogy őt is meg­sza­gol­ják. A fér­fi gyor­san be­le­szi­ma­tolt a sö­ré­nyé­be, majd el­hát­rált. Egy fi­a­tal va­dász­nak pon­to­san így kel­lett vi­sel­ked­nie az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött.

Drez­da a hom­lo­kát rán­col­ta. Nem iga­zán ked­vel­te az em­be­re­ket, Ab­lak­ha pe­dig Is­ten el­len­sé­gé­nek szá­mí­tott. De min­den éj­jel e kü­lö­nös csil­la­gok alatt imád­koz­ta ma­gát al­vás­ba. Nem si­rán­ko­zott a sor­sa mi­att, nem pa­nasz­ko­dott, ami­ért áhí­ta­tos éle­tét ily mó­don ju­tal­maz­ták. Sem­mit sem kért ma­gá­nak. Csak azért imád­ko­zott, hogy a köly­ké­nek le­gyen esé­lye a ket­re­cen kí­vü­li élet­re. Min­den éj­jel kö­nyör­gött Is­ten­nek, tel­je­sít­se ezt az egyet­len ké­ré­sét, és fo­gad­ja el cse­ré­be az ő éle­tét. Bele sem tu­dott gon­dol­ni, hogy min­den­nek mi köze le­het eh­hez… de már ko­ráb­ban is elő­for­dult, hogy Is­ten meg­lep­te.

Drez­da le­ült a comb­já­ra, fel­emel­te és gyor­san meg­nyal­ta mell­ső lá­bát. Ez tisz­te­let­tel­jes gesz­tus­nak szá­mí­tott, ha nem is fel­tét­le­nül me­leg üd­vöz­let­nek.

Min­den fenn­tar­tá­sa el­le­né­re kí­ván­csi volt, mi mon­da­ni­va­ló­ja le­het az em­ber­nek.

III.

– … és az a kur­va orosz­lán alig két mé­ter­re tő­lem esett össze, nem vic­ce­lek – me­sél­te Mar­cus. – Dü­hös volt. Ha a har­ma­dik lö­vés nem ta­lál­ja el pont a meg­fe­le­lő he­lyen…

– Ko­mo­lyan? – kér­dez­te Ali­a­ne.

– Ko­mo­lyan.

A kis er­dő­sze­let­nek, amely­ben tar­tóz­kod­tak, el­vi­leg vad­nak kel­lett vol­na lát­szód­nia, és tá­vol­ról an­nak is lát­szott, kö­zel­ről vi­szont már ke­vés­bé. Még ha az utat jel­ző ka­rá­csony­fa­fé­nye­ket si­ke­rült is fi­gyel­men kí­vül hagy­nod, va­la­hogy az egész azt üvöl­töt­te, hogy „te­rep­ren­de­zés”. A pál­má­kat túl sza­bá­lyo­san he­lyez­ték el, vagy ilyes­mi. De akár vad, akár nem, Mar­cus be­fa­la­zott er­dő­je azért elég nagy te­rü­le­tet fog­lalt ma­gá­ban. Ali­a­ne in­nen már alig hal­lot­ta a bu­lit.

– Na mind­egy, amint a nagy orosz­lán el­szun­dí­tott, si­mán oda­men­tem a kö­lyök­höz, és fel­kap­tam. Na­gyon pici volt még. Az­tán egy­szer csak böm­bö­lést hal­lot­tam, és most meg mami ug­rott ne­kem.

– Mit csi­nál­tál?

– Hát, le­tet­tem a köly­köt, de az­zal már el­kés­tem. Mami alat­to­mos kis ri­banc volt, sok­kal kö­ze­lebb lo­pa­ko­dott, mint apu, az al­ta­tó­fegy­ve­re­ink pe­dig már ki­ürül­tek. Úgy­hogy az egyik he­lyi fic­kó fog­ta a pus­ká­ját, és le­lőt­te.

– Naaa! Le­lőt­té­tek? Hi­szen csak a ki­csi­ké­jét véd­te.

– Naná, hogy le­lőt­tük! Meg akar­ta za­bál­ni a seg­ge­met. És még sze­ren­cse, hogy le­szed­tük. Az egyik hord­árun­kon esett össze, és mi­előtt meg­halt, tel­je­sen fel­szag­gat­ta a kar­ját. Ké­sőbb hal­lot­tam, hogy am­pu­tál­ni kel­lett.

Ali­a­ne ér­zé­se­i­nek egy ré­sze ki­ül­he­tett az ar­cá­ra.

– Sem­mi baj. Ad­tam neki egy kis pénzt. – Mar­cus rá­né­zett. – Mi van?

– Sem­mi. – Az­tán, re­mél­ve, hogy té­mát vált­hat­nak:

– Mi­kor tör­tént mind­ez?

– Hmm… ta­lán egy hó­nap­pal a kon­cert­kör­út után, szó­val las­san egy éve. Naga, a kö­lyök na­gyon so­kat nőtt az­óta. A ház­ban van egy ké­pem, amin a ka­rom­ban tar­tom, mi­köz­ben az egyik lá­bá­val az ap­ján ál­lok. Mos­tan­ra las­san ki­lenc­ven ki­lót nyom, és még fé­lig sem nőtt fel.

– Azta. És az apja mek­ko­ra?

– Vagy száz­nyolc­van kiló le­het. Négy em­ber kel­lett, hogy meg tud­ják emel­ni. Ti­zen­két órá­val ké­sőbb már mind egy Con­nec­ti­cut­ba tar­tó gé­pen ül­tünk.

– Hagy­ták, hogy be­hozd az orosz­lánt?

– Van rá en­ge­dé­lyem. Ez itt egy ál­lat­kert.

Ali­a­ne kör­be­né­zett, és meg­bor­zon­gott. A fű kezd­te érez­tet­ni a ha­tá­sát, de nem jó ér­te­lem­ben. A te­rep­ren­de­zett erdő na­gyon sö­tét­nek és na­gyon mély­nek tűnt. Szin­te már egy­ál­ta­lán nem hal­lot­ta a buli za­ja­it. Va­la­mi­ért Mae-re, az any­já­ra gon­dolt, és az utol­só ve­sze­ke­dé­sük­re. Ali­a­ne ha­za­uta­zott, hogy meg­lá­to­gas­sa, de nem vitt ma­gá­val elég dro­got. Két nap után rosszul lett. Le­gyen­gült, és el­ve­szí­tet­te az ural­mát a bél­mű­kö­dé­se fö­lött. Azon a mat­ra­con ku­por­gott iz­zad­va és resz­ket­ve, ame­lyi­ken gye­rek­ként is aludt. Mae ho­zott neki egy tál fe­ijo­a­dát, egy po­hár vi­zet és egy hi­deg ta­ka­rót, lágy és együtt érző vo­ná­sa­it gyer­tya­fény vi­lá­gí­tot­ta meg. Ali­a­ne em­lé­ke­zett Mae ar­cá­ra, ami­kor ki­ütöt­te a tá­lat a ke­zé­ből. Nem akart enni. Nem étel­re volt szük­sé­ge. Más­nap reg­gel bú­csú­zás nél­kül tá­vo­zott, és el­re­pült Sao Pa­u­ló­ba, a fé­nyek­be, az éj­sza­kai klu­bok­ba, a fér­fi­ak­hoz, akik szí­ves­sé­get tesz­nek neki, ha ő is szí­ves­sé­get tesz ne­kik. Nem bán­ta. An­nál min­den jobb, hogy egy kis lyuk­ban nő­jön fel a Pan­ta­nal szé­lén, és el­vesz­te­ges­se az éle­tét, aho­gyan Mae tet­te. De itt, az ár­nyé­kok­ban is­mét fel­de­ren­gett neki az any­ja arca.

– Men­jünk vissza – kér­te Ali­a­ne. – Én… fá­zom.

– Egy perc. Mind­járt ott va­gyunk.

Né­hány lé­pést kö­ve­tő­en az út egy kis tisz­tás­ba tor­kol­lott. Mar­cus fel­nyi­tott egy pa­nelt va­la­min, ami egy fá­nak tűnt, és a tisz­tást hir­te­len fény árasz­tot­ta el.

– Hűha – pis­lo­gott Ali­a­ne. – Mi az az épü­let? – Úgy né­zett ki, mint egy ker­ti fé­szer, épp csak cö­lö­pö­kön állt.

– Csir­ke­ket­rec. Az ál­lat­ker­ti fic­kó azt mond­ta, hogy ide te­gyük őket, ne­hogy a csir­kék ki­sza­gol­ják az orosz­lá­no­kat. Az csak fel­iz­gat­ja őket.

Ahogy a tö­rül­kö­ző­kön és a már­vány­fo­lyo­só­kon, eze­ken is ott áll­tak Mar­cus ne­vé­nek kez­dő­be­tűi, még­hoz­zá vi­rá­gos óan­gol be­tűk­kel. Egy csir­ke­ket­re­cen?

– Pal­ha­co – mond­ta, han­go­sab­ban, mint akar­ta.

– Mi?

– Sem­mi. – Rá­vil­lan­tot­ta a leg­szebb cím­lap­lány­mo­so­lyát.

Mar­cus vissza­mo­soly­gott.

– Ezt fogd meg – az­zal át­nyúj­tott neki egy hosszú bam­busz­ru­dat, egyik vé­gén egy vé­kony kö­tél­lel.

– Ez meg mire kell?

– Mond­tam, ha­lász­ni me­gyünk – vi­gyor­gott. – Va­ló­szí­nű­leg jobb lesz, ha itt vársz. Oda­bent nagy a bűz. – A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban Ali­a­ne vad ka­ko­fó­ni­át hal­lott a ket­rec­ből, négy­ötöd­részt dü­hös csir­kék­től, egy­ötöd­részt egy ir­ri­tált rap­sz­tár­tól.

– Gye­re már ide, te kis szar­da­rab!

Vij­jo­gás, szárny­csap­ko­dás, kot­ko­dá­cso­lás.

– Az­is­te­nit­már!

Pár perc múl­va ki­nyílt az ajtó, és Mar­cus egy két csir­két tar­tal­ma­zó drót­ket­rec­cel a ke­zé­ben buk­kant fel. A ma­da­rak erő­sen csap­kod­tak a szár­nyuk­kal, de egyéb­ként a kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest elég nyu­godt­nak tűn­tek.

– Add­ide – mond­ta Mar­cus.

Ali­a­ne oda­ad­ta neki a bam­busz­ru­dat, Mar­cus pe­dig úgy ve­tet­te a vál­lá­ra, akár egy hor­gász­bo­tot. A má­sik ke­zé­ben tar­tott ket­rec egy hor­gász­do­boz­ra em­lé­kez­tet­te Alia­nét. Mar­cus lasszót csi­nált a rúd vé­gén lógó kö­tél­ből, és rá­erő­sí­tet­te az egyik csir­ke lá­bá­ra.

És Ali­a­ne hir­te­len meg­ér­tet­te, mire ké­szül.

– Jaj, Mar­cus, ne…

A fér­fi rá­vil­lan­tot­ta le­mez­bo­rí­tó-vi­gyo­rát, arany­fo­gai ra­gyog­tak fe­hér arca kö­ze­pén.

– Gangsz­ta, bébi. Gye­rünk. – Arra in­dult el, amer­ről jöt­tek. Ali­a­ne kö­vet­te, majd hir­te­len meg­állt.

– Mar­cus?

– Mi van?

– Mint­ha ar­ra­fe­lé lát­tam vol­na mo­zog­ni va­la­mit.

Mar­cus be­le­hu­nyor­gott az éj­sza­ká­ba.

– Egy ma­jom le­he­tett. Tar­tunk né­há­nyat a fá­kon. Nem fog­nak za­var­ni min­ket. Gye­re.

Ali­a­ne ment, de rosszul érez­te ma­gát. A csir­kék mint­ha egy­re ide­ge­seb­bek let­tek vol­na, ahogy kö­ze­led­tek az orosz­lán­ver­mek­hez. Bár csak egy ki­csit. Ha en­gem ké­szül­né­nek meg­etet­ni az­zal a nagy­macs­ká­val, én a fe­je­met is le­vij­jog­nám, gon­dol­ta. Sze­ren­csé­jük, hogy ilyen os­to­bák.

Úgy egy perc múl­va meg­ér­kez­tek a kis tisz­tás­ra. Mar­cus fel­sé­tált a két gö­dör kö­zött hú­zó­dó híd­ra, és le­ló­gat­ta a csir­két a szé­lé­ről. Az ál­lat el­bor­zad­va vij­jo­gott, és hasz­ta­lan csap­do­sott a szár­nyá­val.

– Jaj, Mar­cus, ne csi­náld…

– Csak fi­gyelj! – kun­co­gott a fér­fi. – Szen­zá­ci­ós. – Meg­ráz­ta a bot vé­gé­ről lógó csir­két. – Gye­re, Drez­da. Gye­re, nagy­fiú! Va­cso­ra­idő.

– Bébi, kér­lek, men­jünk vissza a… – hir­te­len el­hall­ga­tott. Mar­cus már nem mo­soly­gott. – Mi a baj, bébi?

– Drez­da? Gye­re, Drez­da. – Ide-oda né­zett a ve­rem­ben. Ali­a­ne kö­vet­te a te­kin­te­tét. A gö­dör ová­lis ala­kú volt, de nem ki­fe­je­zet­ten nagy. A leg­szé­le­sebb ré­szén úgy ti­zen­há­rom mé­ter át­mé­rő­jű le­he­tett. Az al­ját fű, né­hány be­ton­tömb és pár ter­mé­sze­tes­nek szánt, de per­sze nem an­nak lát­szó, le­fű­ré­szelt fa­törzs töl­töt­te ki. On­nan, ahol áll­tak, az egé­szet be le­he­tett lát­ni.

– Hol van az orosz­lán? – kér­dez­te Ali­a­ne.

Mar­cus csak né­zett rá. A sze­me tel­je­sen ki­ke­re­ke­dett. A csir­ke dü­höd­ten, vij­jog­va rán­ga­tó­zott a kö­tél vé­gén. Mar­cus le­ej­tet­te a ru­dat. A ma­dár vagy két mé­tert zu­hant, a hu­rok le­jött a lá­bá­ról. Egy kis szárny­csap­ko­dás­sal ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát, az­tán mér­ge­sen ko­dá­csol­va fut­ká­ro­zott kör­be-kör­be.

Sem­mi sem jött elő a nagy csin­nad­rat­tá­ra.

– Mar­cus, hol van az orosz­lán?

– Ss­s­ss – emel­te ma­ni­kű­rö­zött uj­ját az aj­ka­i­hoz a fér­fi. A hom­lo­ka rán­cok­ba sza­ladt. Há­tul meg­emel­te a pó­ló­ját, és elő­hú­zott egy gyöngy­be­ra­ká­sú 9 mil­li­mé­te­res au­to­ma­tát.

– Azt aka­rod mon­da­ni, hogy ki­ju­tott? – sut­tog­ta Ali­a­ne. – Hogy jut­ha­tott ki? Azt mond­tad, ki­zárt, hogy…

– Sss! – Mar­cus ar­cát el­tor­zí­tot­ta a fe­szült­ség. A nagy sö­tét­ség­ben nem so­kat lá­tott, de hal­la­ni azért még hal­lott. Ali­a­ne is hall­ga­tóz­ni kez­dett.

Tücs­kök. Az or­szág­úton el­ha­la­dó au­tók halk vissz­hang­ja. Nagy csob­ba­nás, ahogy fent, a ház­nál va­la­ki be­le­esett a me­den­cé­be. Ne­ve­tés.

Az­tán va­la­mi­vel kö­ze­lebb­ről – ami azt il­le­ti, egy­ál­ta­lán nem messzi­ről – egy ág reccse­né­se.

– Mar­cus?

A fér­fi meg­for­dult, és rá­né­zett. Meg sem kel­lett szó­lal­nia. Az arc­ki­fe­je­zé­se min­dent el­árult.

A gö­dör üres volt.

A gö­dör üres volt, és va­la­mi moz­gott előt­tük az éj­sza­ká­ban.

IV.

– Mar­cus, o que é que é?

– Nem tu­dom. – Mar­cus nem be­szélt por­tu­gá­lul, de most őszin­tén, Ali­a­ne csak­is egy­va­la­mi­ről kér­dez­het­te. És a hely­zet az, hogy na­gyon is tud­ta. A kö­zel­ben el­rop­pant egy ág, még­hoz­zá egy nagy. Hát­ra­húz­ta a csúsz­kát a pisz­to­lyon, ki­biz­to­sít­va azt. Tá­vo­labb, a ház­ban csak rö­hö­gött a sok in­gyen­élő segg­fej. Az al­bum mos­tan­ra a har­ma­dik szá­mot ját­szot­ta, va­la­mi „Mo­ney Shot” cí­műt, amit a ki­adó­ja na­gyon bírt, és á, sem­mi, csak köz­ben va­la­mi moz­gott ide­kint az éj­sza­ká­ban.

– Mit te­gyünk?

Mar­cus a „Mo­ney Shot” rit­mu­sá­ra in­gat­ta a fe­jét, és gon­dol­ko­dott. Az­tán rá­jött:

– A Te­nyész­tő­szo­ba. – Az ál­lat­ker­ti fic­kó mu­tat­ta meg neki. Egy na­gyon szi­lárd föld alat­ti he­lyi­ség a két orosz­lán­ve­rem közt, be­ton­fa­lak­kal és acé­laj­tók­kal. A fa­lá­ban volt egy vá­gat egy fém­csúsz­ká­val, mint a bör­tön­cel­lák­ban, azon át le­he­tett szem­mel tar­ta­ni a göd­rök­ben lévő orosz­lá­no­kat. – Be­me­gyünk oda, és… – És mi? Fel­hív­nak va­la­kit? El­rej­tőz­nek? Nem szá­mí­tott. A lé­nyeg, hogy biz­ton­ság­ban lesz. – Gye­re.

– Egy ló­faszt – mond­ta mö­göt­te Ali­a­ne. – Vissza­me­gyek a… – el­hall­ga­tott, és le­ve­gő­ért kap­ko­dott. – Mar­cus?

Volt va­la­mi a hang­já­ban, ami­től a fér­fi­nak mu­száj volt meg­for­dul­nia. Az orosz­lán, akit meg akart mu­tat­ni a lány­nak, ott állt, alig két mé­ter­rel előt­te. Po­fá­ja, ame­lyet rán­cok­ba gyű­rőd­ve hú­zó­dott vissza vas­kos, sár­ga agya­ra­i­ról.

Ali­a­ne Mar­cus­hoz for­dult, ar­cán álom­sze­rű ki­fe­je­zés ült.

– Mondd meg Mae-nek, hogy…

Drez­da rá­ve­tet­te ma­gát. Együtt es­tek a föld­re por- és ka­vics­fel­hő kí­sé­re­té­ben. Ali­a­ne feje vissza­pat­tant a ta­laj­ról. Vo­nag­lott ki­csit, de az orosz­lán lap­át­mé­re­tű man­csok­kal fog­ta le őt. Az­tán már a nya­kán volt az áll­kap­csa. Ali­a­ne feje pont olyan szög­ben állt, hogy egye­ne­sen Mar­cus­ra né­zett. Be­le­tö­rő­dő­nek, sőt bé­kés­nek tűnt.

Pár má­sod­perc­cel ké­sőbb Mar­cus egy meg­le­he­tő­sen exk­lu­zív klub tag­já­vá vált. Nem tud­ta, hány em­ber lát­ha­tott va­la­ha nem is egy, de rög­tön két orosz­lán­tá­ma­dást, de sej­tet­te, hogy ke­ve­sen. Gangsz­ta, baby, gon­dol­ta, és össze­pi­sál­ta ma­gát.

Úgy két­száz mé­ter­rel ar­rébb to­vább dü­bör­gött a buli. Va­la­mi csaj épp azt is­mé­tel­get­te vas­kos bron­xi ak­cen­tu­sá­val, hogy „Ó! Is-te-nem!”, újra és újra. Mint­ha csak jég­csá­kány ha­so­gat­ná Mar­cus fü­lét. Kur­vá­ra utá­lom a ba­rá­ta­i­mat. A pi­csá­ba egésszel. Ennyi volt. Elég eb­ből a rap­sz­tár fasz­ság­ból. Hol­nap­tól el­kez­dem a pi­ló­ta­is­ko­lát. So­sem érez­te iga­zán ma­gá­é­nak ezt a rap­per élet­mó­dot, egy­sze­rű­en csak be­le­csöp­pent egy kö­zép­is­ko­lai te­het­ség­ku­ta­tó után. Ha Da­vid Lee Roth­ból le­he­tett men­tős, ak­kor be­lő­lem meg le­het pi­ló­ta.

Az orosz­lán fel­né­zett rá össze­vér­zett sö­ré­nyé­vel, és el­böm­böl­te ma­gát.

Mar­cus fel­si­kol­tott. Hir­te­len súlyt ér­zett az al­só­ga­tyá­já­ban. Le­adott há­rom gyors lö­vést a pisz­to­lyá­val, de csak a föl­det ta­lál­ta el, messze az ál­lat­tól. Ürü­lé­ké­nek bűze ott csün­gött a me­leg éj­sza­kai le­ve­gő­ben.

Mar­cus nyö­szö­rög­ve gon­dolt a Te­nyész­tő­szo­bá­ra. A be­já­ra­ta az orosz­lán­ver­mek túl­só ré­szé­nél he­lyez­ke­dett el, egy szek­rény­mé­re­tű sa­lak­kő épít­mény­ben, amely tá­vol tar­tot­ta az esőt a lép­csők­től. Az abba ve­ze­tő aj­tót tö­mör acél­ból ké­szí­tet­ték. Nincs az az orosz­lán, ame­lyik át­jut­na raj­ta.

Ott biz­ton­ság­ban le­szek.

Mar­cus gon­dol­ko­dás nél­kül for­dí­tott há­tat Alia­né­nak, és sprin­telt le az ös­vény­ről, bele a sö­tét­ség­be. Az utat jel­ző kis fé­nyek íz­lé­se­sen pis­log­tak mö­göt­te. A lép­cső­ház be­já­ra­ta jó­val az ös­vé­nyen túl he­lyez­ke­dett el, egy ma­gas sö­vény mö­gött, bo­zó­tos­sal kö­rül­vé­ve. Mar­cus nem vet­te ész­re idő­ben, így az­tán ne­ki­ro­hant a fém­aj­tó­nak, és fel­sza­kí­tot­ta az aj­kát. Még csak fel se tűnt neki. A szá­já­ba ha­sí­tó fáj­dal­mat el­nyom­ta egy bor­zal­mas kép – a kulcs­cso­mó­ja, ahogy egy kony­hai szög­ről lóg.

– Jaj, ne – mond­ta. – Ne, ne, ne, ne.

Meg­rán­tot­ta a ki­lin­cset, biz­to­san ben­ne, hogy zár­va lesz, de könnyen el­for­dult a ke­zé­ben.

– Kö­szö­nöm, Jé­zu­som – sut­tog­ta, mi­köz­ben ki­nyi­tot­ta az aj­tót. – Kö­szö­nöm, kö­szö…

Az­tán fel­üvöl­tött, leg­alább annyi­ra a meg­le­pe­tés­től, mint a bor­za­lom­tól.

Egy fér­fi állt az ajtó túl­ol­da­lán, a lép­cső te­te­jén. El­áll­ja az uta­maaaa­at, gon­dol­ta Mar­cus. Mos­tan­ra már a gon­do­la­tai is nyö­ször­gés­sé vál­tak. Az idő mint­ha na­gyon le­las­sult vol­na. A fic­kó mind ma­gas­sá­gát, mind izom­za­tát te­kint­ve ro­busz­tus volt, de – mi a fa­szom? – egy le­ven­du­la­szín tü­tüt vi­selt.

Hogy a pi­csá­ba ju­tott be? Egy tütü? Egy pil­la­nat­ra el­gon­dol­ko­dott raj­ta, hogy ta­lán ál­mo­dik. De nem szá­mít. Csak az szá­mí­tott, hogy el­áll­ta az út­ját. Mar­cus fel­emel­te a bal ke­zét, hogy fél­re­lök­je a fér­fit, a jobb­ját pe­dig, hogy meg­fe­nye­ges­se a pisz­to­lyá­val. A nagy szart fo­gom én fe­nye­get­ni. Si­mán ke­resz­tül­lö­vöm, ha…

Hir­te­len nagy, vil­lám­gyors moz­gás töl­töt­te ki a lá­tó­te­rét. Va­la­mi­fé­le nyo­mást ér­zett a fegy­vert tar­tó uj­ja­in, az­tán egy­szer csak a seg­gén ült a por­ban. Le­né­zett, és lát­ta, hogy a két leg­ki­sebb ujja fur­csa szög­ben fi­tyeg. Az egyik­ből egy csont­szi­lánk állt ki. Amint ezt ész­re­vet­te, meg­ro­han­ta az első fáj­da­lom­hul­lám is.

Fel­né­zett. A tü­tüs fér­fi Mar­cus pisz­to­lyát vizs­gál­gat­ta. Ki­vet­te be­lő­le a tá­rat, és úgy pör­get­te az uj­jai kö­zött, mint­ha egy hosszú bű­vész­trük­köt zár­na le vele.

Rá­vi­gyor­gott Mar­cus­ra. Fo­gai na­gyon sö­té­tek, csak­nem fe­ke­ték vol­tak. Ki­lé­pett a lép­cső­ház­ból, meg­ke­rül­te Mar­cust, és mögé állt, köz­ben be­ejt­ve az üres pisz­tolyt az ölé­be.

Ek­kor egy má­sik, tel­je­sen mez­te­len fér­fi má­szott elő a lép­cső­ház sö­tét­jé­ből.

– A bu­li­ra jöt­te­tek? – Mar­cus­ban fel­me­rült, hogy va­la­ki te­he­tett va­la­mit a bo­rá­ba. Ez az! Le­fo­ga­dom, hogy Wil­son adott egy kis PCP-t a Bay­berry pezs­gőm­höz. Jó öreg Wil­son. Ké­sőbb majd jót rö­hög­nek ezen.

– Re­mé­lem, nem va­la­mi segg­be kú­rás folyt itt! Nem tű­rök el sem­mi­lyen buzu­lást az én…

– Ssss – szó­lalt meg egy nő hang­ja a sö­tét­ség­ből. – Oda­kint orosz­lá­nok van­nak.

Mar­cus szó­ra nyi­tot­ta a szá­ját, de az­tán be­csuk­ta. A nő nem mon­dott hü­lye­sé­get. Ami­kor is­mét meg­szó­lalt, már hal­kab­ban be­szélt.

– Ki a fa­szom vagy?

A nő elő­re­lé­pett.

– A ne­vem Ca­rolyn. Ez itt Mi­chael, az ott pe­dig a test­vé­rem, Da­vid.

– Aha, hel­ló, örü­lök­hogy­meg­is­mer­het­lek­meg­min­den, de most se­gít­se­tek vissza­men­ni a…

A nő meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem.

– Hogy­hogy „nem”? – Ek­kor be­le­ha­sí­tott egy gon­do­lat. – Hé­é­é­éé… Ti en­ged­té­tek ki az orosz­lán­ja­i­mat?

– Igen.

– De hát mi a fa­szért… Meg­őrül­te­tek? A peta tag­jai vagy­tok?

A nő is­mét a fe­jét ráz­ta.

– Fo­gal­mam sincs, mi az, de nem.

– Hagy­juk a pi­csá­ba. Csak tűn­je­tek az utam­ból.

– Nem.

– Ahogy aka­rod. – Bal ke­zé­vel meg­tá­masz­ko­dott a föl­dön, hogy fel­áll­jon. Ha ez a ri­banc az utam­ba áll, én bi­zony szét­ve­rem a…

Egy ár­nyék bo­rult rá. Mar­cus fel­né­zett.

– Ha meg­pró­bálsz le­men­ni in­nen, Da­vid bán­ta­ni fog – kö­zöl­te vele a nő. – Ta­lán csak egy ki­csit, ta­lán na­gyon, de jobb, ha nem tu­dod meg.

Mar­cus vé­gig­mér­te a nagy­da­rab fic­kót, és az esé­lye­it la­tol­gat­ta. Meg­roggyant a vál­la.

– Mit akar­tok? – min­den küz­de­lem ki­ve­szett a hang­já­ból.

Da­vid el­mo­so­lyo­dott.

– Át kell ne­ked ad­nom egy üze­ne­tet – vá­la­szol­ta a nő.

– Ki­től?

– Drez­dá­tól.

Mar­cus egy pil­la­na­tig azt hit­te, a vá­ros­ra gon­dol.

– Te most az orosz­lán­ról be­szélsz? Ar­ról a Drez­dá­ról?

– Igen. Mi­ért így hí­vod őket?

– Már­mint Drez­dá­nak és Na­ga­sza­ki­nak? Hát, tu­dod, a há­bo­rú után…

Ne­ve­tést hal­lott maga mel­lől. Oda­for­dult. A nagy­da­rab fic­kó, Da­vid rob­ba­nás hang­ját mí­mel­te. Mind­két ke­zét fel­tar­tot­ta a le­ve­gő­be, és szét­húz­ta őket, mint­ha egy tűz­go­lyó nö­ve­ked­ne köz­tük.

– Ja – bó­lin­tott Mar­cus. – Bumm.

A nagy­da­rab fic­kó to­vább kun­co­gott, és meg­ve­re­get­te a vál­lát. Mar­cus hal­vány, de őszin­te mo­sollyal re­a­gált. Vég­re. Va­la­ki érti. Mint rö­vi­de­sen ki­de­rült, ez a pil­la­nat volt a nap csúcs­pont­ja.

A nő le­gug­golt, hogy egy szem­ma­gas­ság­ban le­gyen vele.

– Né­zel te­le­ví­zi­ót?

Kel­lett egy pil­la­nat, hogy fel­fog­ja a kér­dést.

– Mi a fa­szért ér­de­kel az té­ged?

A nő tü­rel­me­sen meg­is­mé­tel­te:

– Né­zel te­le­ví­zi­ót?

– Hát… – Mar­cus te­kin­te­te ki­utat ke­res­ve ci­ká­zott ide-oda. De a dzsun­gel egy­re in­kább kö­rül­zár­ta. Te­gyél ked­vük­re az őrül­tek­nek. – Ja, per­sze, né­zek té­vét.

– Lát­tál már ben­ne va­dá­sza­tot? Af­ri­ká­ban? Ami­kor egy orosz­lán el­kap egy zeb­rát vagy egy gnút?

Mar­cus­nak nem tet­szett a be­szél­ge­tés irá­nya.

– Hát… ja… asszem. – Bár nem zeb­rát lá­tott, ha­nem ga­zel­lát. Egy­re megy.

– He­lyes. Amit lát­tál, azt úgy hív­ják, hogy… – a nő csi­cser­gett va­la­mit a mez­te­len fic­kó­nak, aki­nek va­la­mi­lyen mo­raj­lás tört fel mé­lyen a mell­ka­sá­ból. Pon­to­san úgy hang­zott, mint egy orosz­lán. Mar­cus tar­kó­ján ég­nek áll­tak a szőr­szál­lak.

– A va­dá­szat nyel­vén ez a szó az ölés egy sa­já­tos for­má­ját írja le – mond­ta a nő. – Ez a tisz­te­let­ről szól. A va­dász ál­ta­lá­ban nem akar­ja bán­ta­ni a pré­dá­ját. Egy­sze­rű­en csak éhes, ez a dol­gok rend­je. Ami­kor néz­ted a te­le­ví­zi­ót, fel­tűnt, hogy egy bi­zo­nyos pont után a zeb­ra már nem áll el­len?

Mar­cus­nak ez nem iga­zán tűnt fel, el­len­ben em­lé­ke­zett há­rom orosz­lán­ra, ahogy egy ga­zel­la be­le­i­ben da­go­nyáz­nak. Azt hit­te, az ál­lat már dög­lött, de az­tán fel­emel­te a fe­jét, vé­gig­né­zett azon, amit vele tet­tek, és el­for­dult. Mar­cus ezt be­szí­va lát­ta, és annyi­ra ki­akasz­tot­ta, hogy át kel­lett vál­ta­nia egy má­sik csa­tor­ná­ra.

– He­lyes. Szó­val tu­dod. A pré­da azért nem mo­zog, mert nem érez fáj­dal­mat. Az orosz­lán egy bi­zo­nyos mó­don ér hoz­zá, és meg­sza­ba­dít­ja a kín vi­lá­gá­tól. Ez a va­dá­szok ké­pes­sé­ge. Ami­kor így öl­nek, az orosz­lá­nok azt mond­ják… – bic­cen­tett a mez­te­len fér­fi­nek.

Az is­mét hát­bor­zon­ga­tó orosz­lán­sze­rű­ség­gel mo­raj­lott fel.

– A nőd így halt meg, már ha ez je­lent va­la­mit szá­mod­ra. Egy­ál­ta­lán nem szen­ve­dett.

Mar­cus a ka­me­rá­ba bá­mu­ló ga­zel­lá­ra gon­dolt, és a fény­re, ahogy ki­ve­szik Ali­a­ne zöld sze­mé­ből.

– De van az ölés­nek egy má­sik for­má­ja is. Erre ak­kor ke­rül sor, ami­kor az orosz­lán nem éh­ség­ből, ha­nem gyű­lö­let­ből va­dá­szik. Ilyen­kor a nagy­macs­kák érin­té­se nem el­ve­szi, ha­nem fo­koz­za a szen­ve­dést. Ez­zel az érin­tés­sel a kín vi­lá­gá­hoz kö­tik a pré­da szel­le­mét. A fáj­da­lom a ful­la­dás­hoz ha­son­ló. A szel­le­mük sok­szor olyan­nyi­ra ká­ro­so­dik, hogy nem ké­pes vissza­tér­ni az el­fe­le­dett föl­dek­re, ezért aki­ket így öl­nek meg, azok örök­re el­vesz­nek. Mint­ha soha meg sem szü­let­tek vol­na. – Össze­szű­kült a sze­me. – Ed­dig egy­szer lát­tam ilyet. Bor­zal­mas volt. – A nő iga­zi együtt­ér­zés­sel érin­tet­te meg Mar­cus kar­ját. – Az orosz­lán sze­ret­né, ha tu­dat­nám ve­led, hogy te is ily mó­don fogsz meg­hal­ni.

Mar­cus sze­me ide-oda ci­ká­zott hár­mó­juk kö­zött, és a vic­ce­lő­dés je­le­it ku­tat­ta raj­tuk. A nő ar­cán ha­lá­los ko­moly­ság ült. A tü­tüs fic­kó mo­hón, élénk és ke­gyet­len te­kin­tet­tel fi­gyel­te. Mar­cus nem tud­ta el­dön­te­ni, me­lyik a rosszabb.

– Szó­val… csak úgy me­ge­tet­tek en­gem az­zal az izé­vel?

– Igen, így van.

– De mi­ért? – sut­tog­ta Mar­cus. – Mi­ért ten­né­tek ilyet?

– Mert a va­dász ezt kí­ván­ja. Tu­dod, kö­töt­tünk vele egy meg­ál­la­po­dást. Ez volt az ára.

A nagy­da­rab tü­tüs rá­mo­soly­gott Mar­cus­ra, lán­dzsá­já­nak pen­gé­jé­ről hold­fény ve­rő­dött vissza.

– Ha ki­sza­ba­dít­juk a lá­nyát, és meg­ad­juk neki az időt, hogy a kí­ván­sá­ga sze­rint öl­jön meg té­ged, se­gít ne­künk. Úgy védi majd az ügy­nö­kün­ket, mint­ha a sa­ját köly­ke len­ne – a nő vál­lat vont, és fel­állt. – Egy­ál­ta­lán nem kér so­kat. Tisz­tes­sé­ges alku.

– Tisz­tes­sé­ges?… De…

– De mi? – A nő le­né­zett rá, arca nagy­részt ár­nyé­kok­ba bo­rult. Az együtt­ér­zés, ame­lyet Mar­cus ko­ráb­ban lá­tott raj­ta, to­va­tűnt. – Be­ron­tot­tál az orosz­lán ott­ho­ná­ba. Meg­gyil­kol­tad a pár­ját, a köly­ke any­ját. El­ra­bol­tad őt és a lá­nyát, és le­ve­tet­ted őket egy ve­rem­be. Vagy té­ved­nék va­la­mi­ben?

– Nem, de… úgy ér­tem…

– És mi­ért tet­ted mind­ezt? Mi­lyen ok­ból? Azért ra­bol­tad el az éle­tü­ket, hogy a kur­vá­id szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra mo­rog­ja­nak és böm­böl­je­nek?

– Hát… asszem, igen. De lát­tad A seb­he­lye­s­ar­cút, nem? Az a film…

– Elég. – A nő olyan nyel­ven szólt a mez­te­len fér­fi­hoz, ame­lyet Mar­cus nem ér­tett. A fér­fi vá­la­szolt neki va­la­mit, az­tán fan­tasz­ti­kus mó­don úgy böm­böl­te el ma­gát, mint egy iga­zi orosz­lán. – Kér­lek, bo­csáss meg. In­kább nem sze­ret­ném vé­gig­néz­ni.

– Várj! – ki­ál­tot­ta Mar­cus. – Na­gyon sok pén­zem van! Mi len­ne, ha…

A nő és a mez­te­len fér­fi el­tűnt a lép­cső­ház­ban, és meg­in­dul­tak a Te­nyész­tő­szo­ba felé. Be­zár­ták ma­guk mö­gött az aj­tót. A nagy­da­rab fic­kó a tü­tü­ben le­mo­soly­gott Mar­cus­ra.

– Hé, öreg, se­gíts – kér­te Mar­cus. – Nem akarsz be­ke­rül­ni a show­bu­si­ness­be? Én be tud­lak…

A nagy­da­rab mo­so­lya ki­szé­le­se­dett. El­mu­ta­tott Mar­cus vál­la fö­lött, az erdő irá­nyá­ba.

Mar­cus meg­for­dult, bár na­gyon nem akart. Drez­da és a lá­nya mö­göt­te áll­tak, kö­ze­lebb, mint azt le­het­sé­ges­nek tar­tot­ta vol­na. Va­la­hol, kép­te­le­nül tá­vol az éj­sza­ká­ban, Mar­cus hal­lot­ta, ahogy a bron­xi csaj azt mond­ja, „Ó. Is-te-nem.”

A csir­ke oda­lent vij­jo­gott a ve­rem biz­ton­sá­gá­ban és nyu­gal­má­ban.