Epilógus
Na és mégis mi történt Erwinnel?

A szar­vi­har, amely Er­wint bör­tön­be jut­tat­ta, egyet­len fá­rasz­tó dél­után alatt zaj­lott le, de tíz évé­be ke­rült, ha nem szá­mít­juk a jó ma­ga­vi­se­let mi­at­ti eny­hí­tést. Mind­ez a pi­ra­mis el­le­ni tá­ma­dás után tör­tént, ami­kor az étel ép­pen kez­dett ko­moly hi­ány­cik­ké vál­ni. Ka­pott ugyan tár­gya­lást, de alig egy hé­tig tar­tott, az­tán már vit­ték is a USP Big San­dy­be, egy csúcs­biz­ton­sá­gú, szö­vet­sé­gi bün­te­tő­in­té­zet­be Ken­tu­cky­ban. Nagy meg­le­pe­té­sé­re Er­win­nek nem oko­zott gon­dot a bör­tön­élet.

Elő­ször is, vég­re nem állt nyo­más alatt. Egy-két hé­tig főtt a le­vé­ben, mi­előtt vég­re­haj­tot­ta a túsz­ej­tést, azon tű­nőd­ve, hogy he­lye­sen cse­lek­szik-e, ami­att ag­gód­va, hogy eset­leg, nos, bör­tön­be ke­rül. Most, hogy túl volt raj­ta, most, hogy meg­tet­te, vég­re la­zít­ha­tott. Tény­leg la­zít­ha­tott. Évek óta elő­ször sem­mi­ért sem kel­lett ag­gód­nia.

A Big San­dy­ben fe­gyel­me­zet­ten tel­tek a min­den­na­pok, és ez fé­lig-med­dig az alap­ki­kép­zé­sé­re em­lé­kez­tet­te. Al­kut kö­tött: sen­ki­nek sem po­fá­zik ar­ról, amit tett, cse­ré­be egy vi­szony­lag eny­he bün­te­tést ka­pott. Tíz év sok­nak tűnt, de le­he­tett vol­na sok­kal rosszabb is. Az el­nök biz­to­sí­tot­ta róla, hogy ha bár­mi fasz­sá­got csi­nál, „fel­té­te­les nél­kü­li élet­fogy­tig” vár rá egy szu­per­max lé­te­sít­mény­ben. A bör­tön egyéb­ként meg­le­pő­en ké­nyel­mes­nek bi­zo­nyult. Nem mint­ha egy lu­xus­ho­tel lett vol­na, de a cel­lá­ját új­sze­rű­en és tisz­tán kap­ta, és csak az övé volt. Szin­te min­den­ki lát­ta a Na­tanz-fil­met, vagy ol­vas­ta a köny­vet vagy va­la­mi, úgy­hogy tud­ták, ki ő. Cse­ré­be azért, hogy Er­win néha el­ko­tyog­jon neki egy-egy há­bo­rús tör­té­ne­tet, az egyik őr, egy Blak­ely nevű, hi­te­le­sí­tett Na­tanz-fa­na­ti­kus-cso­ma­go­kat in­té­zett neki a Bar­nes & Nob­let­ól. Das­ha­en, a kö­lyök, akit Er­win har­col­ni ta­ní­tott, már a hú­szas éve­i­ben járt, és si­ke­res köt­vény­ke­res­ke­dő lett be­lő­le. Ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy fi­zes­sen a köny­ve­kért, és min­den hó­nap­ban el­utalt pár száz dol­lárt Er­win tar­ta­lék szám­lá­já­ra. Er­win ér­té­kel­te, hogy ennyit fá­ra­doz­nak érte, és hát öröm­mel töl­töt­te el, hogy van más idő­töl­té­si le­he­tő­sé­ge is a pöcs­ve­rés mel­lett.

Né­hány rab­nak per­sze mu­száj volt kós­tol­gat­nia. Er­win meg­ér­tet­te. A Ki­ba­szott Mike Ty­sont is kós­tol­gat­ták, ami­kor be­ke­rült. Egy fic­kó el akar­ta ven­ni a pár­na­hu­za­tát, úgy­hogy Er­win ki­ütöt­te a fog­tö­mé­se­it. Pár nap­pal ké­sőbb a fic­kó ha­ver­ja, egy ala­ba­mai súly­eme­lő fel­ke­res­te, hogy meg­du­mál­ják a dol­got. Er­win olyan erő­sen ütöt­te meg, hogy az il­le­tő pár hé­tig azt hit­te, az em­be­rek ol­vas­nak a gon­do­la­ta­i­ban. Va­ló­já­ban vé­gig anél­kül mo­tyo­gott az orra alatt, hogy fel­tűnt vol­na neki. Agy­duz­za­na­tot ka­pott, vagy va­la­mi ha­son­ló szart. Er­win ér­zett némi lel­ki­is­me­ret-fur­da­lást mi­at­ta, de hát a fic­kó sza­bá­lyo­san le­ro­han­ta. Az vi­szont tény­leg egész vic­ces volt, ahogy han­go­san gon­dol­ko­dott. Ami­kor az ét­ke­ző­ben ba­nán­pu­ding­na­pot tar­tot­tak, na­gyon iz­ga­tott lett, és egy ra­kás men­tá­lis em­lé­kez­te­tőt vé­sett be ma­gá­nak ar­ról, hogy kire ver­je ki, ami­kor min­den­ki más a té­vét nézi a kö­zös pi­he­nő­ben. Pár hét után az­tán el­múlt a do­log, és on­nan­tól min­den­ki ud­va­ri­a­san vi­sel­ke­dett Er­win­nel.

Eze­ket le­szá­mít­va bé­ké­sen tel­tek a nap­jai. Épp az­u­tán ér­ke­zett meg Ken­tu­cky­ba, hogy vissza­tért a nap, de az első pár hé­ten még min­dig fej­ada­gon tar­tot­ták a ra­bo­kat. Napi hat­száz ka­ló­ria nem sok ener­gi­át biz­to­sít a szar­ke­ve­rés­hez. Mire ke­nyér kez­dett esni az ég­ből, az őrök és a ra­bok is úgy ha­tá­roz­tak, hogy az a leg­oko­sabb, ha Er­wint bé­kén hagy­ják.

Ami neki pont meg is fe­lelt.

Új rab­ként az első két hó­nap­ban nem lett vol­na sza­bad le­ve­let kap­nia, de az egyik őr is­mer­te őt Af­ga­nisz­tán­ból, egy má­sik pe­dig tény­le­ge­sen ott volt Na­tanz­ban. Vé­let­le­nül be­ej­tet­tek hoz­zá le­ve­le­ket Thor­pe-tól, Das­ha­en­től és má­sok­tól, akik­kel együtt szol­gált. Per­sze nem tud­ták a tel­jes igaz­sá­got, de fel­té­tel nél­kül hit­tek Er­win­ben.

Jól­esett neki.

Úgy­hogy ka­pott le­ve­le­ket, ka­pott köny­ve­ket, és meg­volt a sa­ját fész­ke, ha egye­dül akart len­ni, és tu­dott ki­vel sak­koz­ni vagy akár­mi mást csi­nál­ni, ha tár­sa­ság­ra vá­gyott. Jó, per­sze elég szar ka­ját szol­gál­tak fel, de hát mit le­het ten­ni? Összes­sé­gé­ben elé­ge­dett volt a hely­ze­té­vel.

Ma éj­jel azon­ban a ta­ka­ro­dó meg­lep­te. Egy új köny­vet ol­va­sott, ame­lyet már rég­óta várt – az új Stepha­nie Plum-ese­tet, A szing­li fej­va­dász ki­len­ce­dik ré­szét –, és el­vesz­tet­te az idő­ér­zé­két. Az őr, Blak­ely szem­öl­dö­ke fel­sza­ladt, ami­kor Er­win meg­kér­te, hogy a köny­vet hoz­za el neki. Er­win el­ma­gya­ráz­ta neki, hogy a Be­csü­let­rend egyik elő­nye az, hogy kur­vá­ra azt ol­vas­hat, amit csak akar. Na mind­egy, a lé­nyeg, hogy ez a ki­ba­szott Ja­net Eva­no­vich ki­be­ba­szot­tul vic­ces. Blak­ely fé­lén­ken meg­kér­dez­te, hogy köl­csön­ve­he­ti-e majd, ha Er­win vég­zett vele. Er­win azt mond­ta, per­sze.

Más­nap akar­ta oda­ad­ni neki, de ma ka­pott egy le­ve­let Das­ha­en­től, és fél órát töl­tött a vá­lasz meg­írá­sá­val, így az­tán még ma­radt a könyv­ből tíz ol­dal, ami­kor le­kap­csol­ták a fé­nye­ket. Fel­me­rült ben­ne, hogy az aj­ta­ja meg­fi­gye­lő­ré­sén át be­szi­vár­gó fény­nél ol­vas­sa to­vább – jó könyv volt, és ép­pen friss ba­gót lö­kött a szá­já­ba –, de az­tán el­ve­tet­te az öt­le­tet. In­kább be­haj­tot­ta az egyik la­pot, és le­tet­te a köny­vet a föld­re, a priccse mel­lé.

Ek­kor va­la­ki el­kap­ta a csuk­ló­ját.

Er­win nem ki­ál­tott fel, de nem so­kon múlt. Meg­for­dult, hogy le­ku­kucs­kál­jon a priccs szé­lé­ről. A ke­vés fény pont elég­nek bi­zo­nyult, hogy lás­sa a pad­ló­ból ki­emel­ke­dő kart.

– Mi­ja­fasz?

Er­win ke­mé­nyen meg­rán­tot­ta, meg­csa­var­ta a ke­zét, pró­bál­ta ki­sza­ba­dí­ta­ni a csuk­ló­ját, de hát­rá­nyos po­zí­ci­ó­ban fe­küdt, és bár­ki – bár­mi – kap­ta is el, igen­csak erő­sen tar­tot­ta. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban egy má­sik kéz buk­kant elő a föld­ből. Úgy ka­pasz­ko­dott meg a be­ton­ban, ahogy az em­ber az úszó­me­den­cé­ből húz­za fel ma­gát.

Egy nő feje emel­ke­dett ki a pad­ló­ból. El­eresz­tet­te Er­win csuk­ló­ját, és ki­tol­ta ma­gát a be­ton­ból. Vé­gül fel­húz­ta a lá­bát is – szép láb, gon­dol­ta Er­win szó­ra­ko­zot­tan –, és fel­állt.

– Hel­ló, Er­win.

Er­win be­le­hu­nyor­gott a sö­tét­ség­be, az­tán fel­só­haj­tott, és hát­ra­dőlt.

– Ó, a pi­csá­ba. Maga az, mi?

– Bi­zony – vá­la­szol­ta Ca­rolyn. – Mit ke­res itt? Vég­te­len­ség­be telt, mire meg­ta­lál­tam.

Er­win­ben fel­me­rült, hogy ugyan­ezt ő is meg­kér­dez­het­né tőle, de in­kább nem tet­te.

– Hát – ült fel – tud­ja, hogy van ez. Ki­csit össze­ver­tem egy csá­vót. Nem na­gyon, csak pár fo­gát tör­tem ki, de – vál­lat vont és ki­kö­pött – rossz né­ven vet­te.

Ca­rolyn za­var­tan rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Nem ér­tem, ez mi­ért olyan nagy do­log. Ez a véd­je­gye, nem?

– Az a bi­zo­nyos csá­vó az el­nök volt. – Lát­va Ca­rolyn arc­ki­fe­je­zé­sét, hoz­zá­tet­te: – Az új el­nök. Nem a fej.

– Á. – Ca­rolyn ezen pár má­sod­per­cig el­me­ren­gett. – Mi­ért ütöt­te meg?

– Foly­ton vo­nag­lott. Fél­tem, hogy el­sül a pisz­toly.

– Pisz­toly? Ak­kor meg­öl­te?

– De­hogy, csak a foga bán­ta. És hát úgy há­rom vagy négy órán át túsz­ként tar­tot­tam fog­va.

– Ó. És az­tán mi tör­tént?

– Be­pun­cult. Tud­tam, hogy ez lesz. – Er­win a csé­szé­jé­be kö­pött. – Nyá­pic alak.

– Hogy érti, hogy be­pun­cult?

– Hát, azt hi­szem, mond­hat­juk, hogy meg­zsa­rol­tam. Kö­zöl­tem vele, hogy ha nem lő ki pár ra­ké­tát, ki­loccsan­tom az agyát arra a szép fa­bur­ko­lat­ra. Ezen egy ki­csit el­gon­dol­ko­dott, az­tán ki­lőt­te a ra­ké­tá­kat.

– Kire?

– Hát… ma­gá­ra.

– Rám? Tény­leg? Mi­ért?

Er­win fel­ült a priccsén, és rá­né­zett. A sze­me mos­tan­ra hoz­zá­szo­kott a sö­tét­ség­hez.

– Ste­ve el­mond­ta, mit fog ten­ni, ha a bom­bá­zás nem vá­lik be. És, hát, nyil­ván nem vált be. Utá­na még vár­tam egy he­tet, hát­ha meg tud­ja győz­ni ma­gát, hogy hely­re­kúr­jon min­dent, úgy, ahogy volt, de hi­á­ba. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. – Tény­leg vé­gig­csi­nál­ta? A szesszel és… tud­ja.

– Az ön­gyúj­tó­val. Igen. Vé­gig­csi­nál­ta.

– Pi­csá­ba. – Er­win egy da­ra­big csend­ben ma­radt. – Hát… vé­gig­csi­nál­ta vagy sem, nyil­ván­va­ló­an nem mű­kö­dött, szó­val nem tud­tam, mi mást te­het­nénk. Csak­hogy az el­nök nem ér­tett egyet ve­lem. Azt mond­ta, „más le­he­tő­sé­ge­ket fon­tol­gat”. És ta­lán iga­zat mon­dott. De azért én elég­gé biz­tos va­gyok ben­ne, hogy csak at­tól tar­tott, nem vá­laszt­ják újra. – Vál­lat vont. – Egy idő után el­un­tam a vi­tát.

Ca­rolyn rá­bá­mult.

– Szó­val fel­rob­ban­tot­ta az Égett-he­gyet? Ato­mot do­bott rá?

– Mit rob­ban­tot­tam fel?

– Ho­gyan?

– Azt mond­ta, fel­rob­ban­tot­tam…”Égett-he­gyet”?

– Tény­leg?

– Aha.

– Na­hát. – Ca­rolyn hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Hát, nem va­gyok kép­ben.

– Mi­cso­da? Ó, bo­csá­nat. Gye­rek­ko­runk­ban Ste­ve és én min­den­re be­ce­ne­ve­ket ag­gat­tunk. Tit­kos ne­ve­ket, tud­ja, ahogy a köly­kök­nél szo­kás. Még egy tér­ké­pet is raj­zol­tunk hoz­zá. Smu­cig Sík­ság, Macs­ka-csob­ba­nós pa­tak, ilyes­mik. Apa háza az Égett-hegy ne­vet kap­ta.

– Mi­lyen ok­ból?

– Hát, tud­ja, erre már nem is… – hir­te­len cset­tin­tett az uj­ja­i­val. – De, ami azt il­le­ti, még­is em­lék­szem. Ste­ve me­sélt ma­gá­nak Apá­ról, ugye?

– Va­la­mennyit.

– Ne fe­led­je, ak­ko­ri­ban még azt hit­tük, Apa csak egy át­la­gos fic­kó. Néha lát­tuk az ut­cán, de nem na­gyon ba­rát­ko­zott má­sok­kal. Most már ér­tem, de még mennyi­re, hogy ér­tem, vi­szont ak­ko­ri­ban fu­rá­nak tűnt. Ami­kor az em­be­rek meg­hív­ták ma­guk­hoz a jó öreg Mr. Blac­ket, hogy igyon ve­lük egyet, min­dig ugyan­azt mond­ta: „Me­gyek, csak még ki­csit meg­ége­tem a húst.” Min­dig. A fel­nőt­tek ki­gú­nyol­ták érte. És a háza egy elég me­re­dek domb te­te­jén állt. Úgy­hogy Ste­ve és én el­ne­vez­tük Égett-hegy­nek. Ez még a Könyv­tár előtt… és min­den más előtt tör­tént. Gyer­mek­ko­runk­ban… tud­ja… ak­ko­ri­ban még min­den rend­ben volt. – Ca­rolyn el­mo­so­lyo­dott. Er­win úgy lát­ta, só­vá­rog va­la­mi után, még­sem iga­zán bol­dog­ta­lan. Az­tán a nő össze­szed­te ma­gát. – Hát, an­nak ide­jén jó öt­let­nek tűnt. Kí­ván­csi len­nék, mi jut­tat­ta most eszem­be. Em­ber­em­lé­ke­zet óta nem hív­tam így azt a he­lyet.

– Nem t’om – mond­ta Er­win, bár lett vol­na tipp­je.

– És maga fel­rob­ban­tot­ta? Ato­mot do­bott rá?

– Hát, ja. – Er­win rá­né­zett. – Ész­re sem vet­te? Csu­pa köz­vet­len ta­lá­la­tot ka­pott. Össze­sen húsz me­ga­ton­nát. Két ál­lam­mal odébb is le­he­tett lát­ni a gom­ba­fel­hőt.

– Bo­csá­nat, de nem. El­ke­rül­te a fi­gyel­me­met. – El­né­zést ké­rőn né­zett rá. – Na­gyon sok dol­gom volt.

– Sem­mi vész. – Er­win a hom­lo­kát rán­col­ta. – Azt hit­tem, azért jött, hogy meg­öl­jön. Bosszú­ból, vagy ilyes­mi. De ezek sze­rint ta­lán még­sem.

– Hogy meg­öl­jem? Ne le­gyen ne­vet­sé­ges.

– Ak­kor mi­ért?

– Azért jöt­tem, hogy mun­kát ajánl­jak ma­gá­nak, Er­win.

– Hogy mond­ta?

– Ed­dig is na­gyon so­kat se­gí­tett, és még bő­ven akad ten­ni­va­ló.

– Kö­szö­nöm, de azt hi­szem, ele­gem van ab­ból, hogy em­be­re­ket lő­jek le.

– Nem is ilyes­mi­re gon­dol­tam. Na jó, nem mon­dom, hogy biz­to­san nem kéne soha em­be­re­ket le­lő­nie, de nem ez a mun­ka lé­nye­ge.

– Ha­nem?

– Min­den­fé­le ten­ni­va­ló. Ügy­in­té­zé­sek, ame­lyek­ben én nem va­gyok jó.

– Mint pél­dá­ul?

– Az első, amit meg­te­het­ne, hogy elő­ke­rít ne­kem egy ku­tyát.

– Egy ku­tyát? Az or­szág kur­vá­ra tele van ku­tyák­kal.

– Nem, úgy ér­tem, egy konk­rét ku­tyát. Min­den­kép­pen meg kell ta­lál­nom, mert meg­ígér­tem, de én és a ku­tyák nem jö­vünk ki túl jól egy­más­sal.

– Ó. Mi­lyen ku­tyá­ról van szó?

– Pe­tey-nek hív­ják. Egy coc­ker spá­ni­el.

– Nem is­me­rek Pe­tey nevű coc­ker spá­ni­elt.

– Va­ló­szí­nű­leg már nem él.

Hosszú szü­net.

– Most ba­sza­ko­dik ve­lem?

– Ilyet soha, de soha nem ten­nék, Er­win.

Ek­kor egy fér­fi hang­ja szó­lalt meg a rozs­da­men­tes acél vé­cé­ből:

– Ne­e­em ten­né. Ca­rolyn ked­vel té­ged.

– Mi a fa­szom?

– Ez a test­vé­rem, Mi­chael­nek hív­ják. – Majd hal­kan hoz­zá­tet­te:

– Nem va­la­mi jó az an­gol­ja, de pró­bál­ko­zik. Le­gyen vele tü­rel­mes, jó?

– Ja, per­sze – sut­tog­ta vissza Er­win, majd nor­mál han­gon:

– Hát szí­ve­sen kö­rül­né­zek a cel­lám­ban, de ha­csak nincs pont itt, val­szeg nem le­szek nagy se­gít­ség. – A cel­la­aj­tó­ra mu­ta­tott. – Tud­ja, az ott zár­va van.

– Ne le­gyen ilyen fa­jan­kó, Er­win. Ter­mé­sze­te­sen ki­vi­szem in­nen. Ezt még ak­kor is meg­te­szem, ha nem vál­lal­ja el a mun­kát. Ennyi­vel tar­to­zom. De más elő­nyök­kel is szol­gál­ha­tok. Meg­ta­nít­ha­tok ma­gá­nak dol­go­kat.

– Dol­go­kat?

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Ér­de­kes dol­go­kat. Még­hoz­zá elég so­kat. Most már sa­ját könyv­tá­ram van. Er­win ezen el­rá­gó­dott.

– Ta­lán el­mond­hat­ná, mi a faszt ke­re­sett ab­ban a bank­ban. Hogy érte el, hogy a tiszt­vi­se­lők olyan se­gí­tő­ké­szek le­gye­nek?

– Per­sze, ha…

A fér­fi­hang is­mét meg­szó­lalt, ez­út­tal pör­gő tem­pó­ban, egy olyan nyel­ven, ame­lyet Er­win nem is­mert fel.

– Cha­guay – mond­ta Ca­rolyn.

– Aru penh ta…

– Cha­guay – is­mé­tel­te Ca­rolyn kis­sé szi­go­rú­ban. A vécé el­csen­de­se­dett.

– Ez meg mi volt?

– Azt mond­ja, jön­nek.

Er­win mo­raj­lást hal­lott oda­kint­ről, olyas­fé­le han­gos zajt, ami­lyet a World Tra­de Cen­ter össze­om­ló tor­nyai csap­tak. Ezt si­ko­lyok kö­vet­ték. Az ab­lak­ré­sen át szür­ke ha­mu­fel­hőt lá­tott go­mo­lyog­ni a fo­lyo­són.

Ca­rolyn el­fin­to­ro­dott.

– Dönt­sön, Er­win. Bár­mit kér, meg­te­szem, de men­nem kell. Ve­lem jön? Er­win úgy fél má­sod­perc alatt vé­gig­gon­dol­ta.

– Naná, bassza meg. Ír­jon fel.

– Akar hoz­ni va­la­mit?

– Nem. Hát – fel­kap­ta az Eva­no­vich-köny­vet –, csak ezt.

Ca­rolyn el­mo­so­lyo­dott.

– Jó he­lye lesz köz­tünk. Jöj­jön, fog­ja meg a ke­zem.

Er­win így tett. Kint, a fo­lyo­són meg­gör­bü­lő acél nyö­gé­se hal­lat­szott.

– Szó­val… azt mond­ta, „jön­nek”. Kik azok az „ők”?

– Még nem tu­dom biz­to­san. Apá­nak vol­tak el­len­sé­gei, és né­há­nyan az én el­len­sé­ge­im is. Most meg­in­dul­tak el­le­nem.

– Ve­szé­lye­sek? Már­mint olyan ve­szé­lye­sek, mint maga?

– Né­há­nyuk igen.

– Hmmm.

– Ne ag­gód­jon – mond­ta Ca­rolyn. – Van egy ter­vem.