6. fejezet
Rohadtul kurva sok hantás hazugság

I.

Ste­ve va­la­mi­kor 1987-ben éb­red­he­tett fel.

Egy ti­né­dzser há­ló­szo­bá­já­ban. Eb­ben az egy­ben elég­gé biz­tos volt. A fa­la­kat olyan éne­ke­sek posz­te­rei dí­szí­tet­ték – Wham!, The B-52s, Boy Ge­or­ge és má­sok –, ame­lyek­re még kö­zép­is­ko­lá­ból em­lé­ke­zett. Az ággyal szem­ben egy vi­deo­ka­zet­tás polc állt, mel­let­te pe­dig egy po­la­ro­id­kol­lázst lá­tott. Ko­pott far­me­ro­kat és bő nad­rá­go­kat vi­se­lő ti­né­dzser srá­cok vág­tak po­fá­kat a ka­me­rá­nak – ál­ének­lés, be­fe­szí­tés, ilyes­mik. Az egyik po­la­ro­i­don két fiú csó­ko­ló­zott.

Ste­ve döb­ben­ten pis­lo­gott. Hol a franc­ban va­gyok? Em­lé­ke­zett a bör­tön ká­pol­ná­já­ra és a bü­dös tü­tüs fic­kó­ra, aki meg­öl­te Dornt és az őrt. A tüt­üvel és a po­la­ro­i­don csó­ko­ló­zó fi­úk­kal a fe­jé­ben egy ször­nyű gon­do­lat me­rült fel ben­ne: Le­het, hogy a tü­tüs fic­kó va­la­mi­fé­le szex­rab­szol­gát akar csi­nál­ni be­lő­lem? Mint az a csá­vó a Pony­va­re­gényben?

De ez túl bor­zal­mas es­he­tő­ség­nek tűnt, hogy fon­to­ló­ra ve­gye. Gon­dol­kozz, gon­dol­kozz. Em­lé­ke­zett, hogy le­ütöt­ték a ká­pol­ná­ban, és pár má­sod­perc­cel ké­sőbb már a fic­kó vál­lán uta­zott át a fo­lyo­són, és úgy ör­vény­let­tek kö­rü­löt­te a be­lek és a le­vá­gott vég­ta­gok, mint­ha egy csúcs­ka­te­gó­ri­ás vi­dám­park Kur­va­szar-vas­út­já­ra vál­tott vol­na je­gyet.

Előt­te egy kar he­vert a pad­lón – csak a kar, sem­mi más. Meg­le­pő­en nor­má­lis­nak tűnt – alig lá­tott raj­ta vért, az iz­mok mint­ha va­la­mi or­vo­si raj­zok let­tek vol­na. Pár lé­pes­sel ar­rébb meg­pil­lan­tot­ta egy má­sik őr nagy ré­szét: az idő­sebb, öt­ven kö­rü­li fic­kót szé­pen ket­té­vág­ták a köl­dö­ke fö­lött. Ezt meg mi csi­nál­hat­ta? – Em­lé­ke­zett Ste­ve sa­ját ér­tet­len­ke­dé­sé­re. Egy óri­ás olló? Az őr ar­cá­nak az a fele, amit ő lá­tott tel­je­sen vér­te­len és sér­tet­len volt, még a sze­me is nyit­va volt. Ste­ve em­lé­ke­zett, hogy fel­is­mer­te, em­lé­ke­zett, hogy vo­nag­la­ni kez­dett…

És az­tán itt éb­red­tem.

Az éj­je­li­szek­ré­nyen álló éb­resz­tő­óra nagy­já­ból 1987-ből szár­maz­ha­tott. Már sen­ki nem csi­nál ilyes­mit fa­rost­le­mez­ből, ügyel De az óra nem is mű­kö­dött. Va­la­ki rá­ta­po­sott, és kör­be­raj­zol­ta va­la­mi­vel, ami ku­ko­ri­ca­liszt­nek tűnt.

Ste­ve ér­tet­le­nül pis­lo­gott, és pró­bál­ta el­kép­zel­ni, még­is mi­ért csi­nál­na bár­ki is ilyet.

Fel­ült, és ki­ku­kucs­kált az ágy lá­bá­nál le­hú­zott re­lu­xa kö­zött, össze­rez­zen­ve a fé­mes hang­tól, ame­lyet ki­ad­tak. Fájt a feje. A nap vagy le­nyu­god­ni, vagy fel­kel­ni ké­szült. Ele­in­te nem tud­ta el­dön­te­ni, de az­tán pár ház­zal len­tebb egy fic­kó épp ha­za­ért a mun­ká­ból, és be­le­né­zett a pos­ta­lá­dá­já­ba. A kert­jé­ben gye­re­kek lab­dáz­tak. Ak­kor hát nem haj­nal van. Át­alud­tam az egész na­pot.

Most, hogy kér­dé­sei meg let­tek vá­la­szol­va, Ste­ve hagy­ta vissza­zá­ród­ni a re­lu­xát. Ha tud­ta vol­na, hogy ez a nap­nyug­ta lesz az utol­só, ame­lyet va­la­ha lát, va­ló­szí­nű­leg még él­ve­zi a lát­vá­nyát pár má­sod­per­cig.

Még min­dig a bör­tön ke­zes­lá­ba­sát vi­sel­te. Ez ki­csit meg­nyug­tat­ta, már an­nak fé­nyé­ben, hogy at­tól tar­tott, seg­grab­szol­ga lesz be­lő­le, de azért per­sze jobb is le­he­tett vol­na a hely­zet. A szek­rény­ről meg­le­pő mó­don ki­de­rült, hogy tele van ko­pott far­me­rok­kal, bő nad­rá­gok­kal meg ilye­nek­kel. Némi tur­ká­lás után fel­vett egy fe­ke­te me­le­gí­tőt és egy szür­ke kon­cert­pó­lót. A He­art nevű ban­da lo­gó­ja a mell­ka­son írt, élénk­na­rancs, pa­rázs­ként ra­gyo­gó be­tűk­ből állt.

Ste­ve kö­vet­te a kint­ről be­szű­rő­dő han­go­kat a fo­lyo­só­ra. Ott me­le­gebb volt, mint a há­ló­szo­bá­ban, és kel­le­mes il­lat ter­jen­gett a le­ve­gő­ben, va­la­mi fris­sen sült cuc­cé… ke­nyé­ré, eset­leg sü­tié? Meg­kor­dult a gyom­ra.

De a kel­le­mes il­lat va­la­mi rossz sza­got lep­le­zett, ame­lyet nem iga­zán tu­dott azo­no­sí­ta­ni. És va­la­mi fé­mes zajt is hal­lott. Kling. Serc. Katt. Va­la­hogy is­me­rős­nek tűnt. Kling. Serc. Katt.

Ste­ve óva­to­san be­pil­lan­tott a sa­rok mö­gül a nap­pa­li­ba. A nagy­da­rab, tü­tüs fic­kó a pad­lón, a tévé előtt aludt. A ké­szü­lé­ket le­né­mí­tot­ták, de a náci tü­zér­ség ép­pen Észak-Af­ri­kát so­roz­ta a His­to­ry Chan­ne­len. Ste­ve ezen el­me­ren­gett. Tévé? De hát el­vi­leg nem is be­szél an­go­lul. A kép­er­nyőn Rom­mel emelt a sze­mé­hez egy táv­csö­vet. De azt le­fo­ga­dom, hogy a tan­ko­kat bír­ja. A tü­tüs fic­kó mel­lett egy tá­nyér fé­lig el­pusz­tí­tott süti he­vert. Bar­na mor­zsák ra­gad­tak a baj­szán és a mell­ka­sán meg­szá­radt vér­hez. Az a lán­cos, bronz kar­di­zé­je az ujj­he­gye­i­nél he­vert.

A szo­bá­ban még fél­tu­cat­nyi majd­nem ugyan­ilyen fur­csa fér­fi és nő ült. Kü­lö­nö­sebb ér­dek­lő­dés nél­kül néz­tek Ste­ve-re, ahogy be­sé­tált.

A ka­na­pé mel­lett egy hi­va­ta­los, bar­na ru­há­za­tot vi­se­lő fér­fi állt, térd­nél dur­ván le­sza­kí­tott nad­rág­ban, mely­nek egyik szá­ra pár cen­ti­vel hosszabb­ra nyúlt a má­sik­nál. Csu­pasz mell­ka­sát tu­cat­nyi há­rom­szög-te­to­vá­lás dí­szí­tet­te, úgy, hogy a ki­seb­bek a na­gyob­ba­kon be­lül he­lyez­ked­tek el, egé­szen egy apró fe­ke­te pon­tig a szegy­csont kö­ze­pén.

Ami­kor meg­lát­ta Ste­ve-et, ke­zét a ka­na­pén ülő, ha­nya­gul rö­vid­re vá­gott, pisz­kos­sző­ke hajú nő vál­lá­ra tet­te. A nő mint­ha egy egy­ré­szes, fe­ke­te für­dő­ru­hát vi­selt vol­na, ame­lyet egy­faj­ta sport­mell­tar­tó­vá vág­tak. Ke­zét a fér­fi­é­ra tet­te, és uj­ja­it az övéi közé fűz­te.

Kling. Serc. Katt. A szo­ba leg­sö­té­tebb sar­ká­ban, tér­dét az áll­hoz fel­húz­va egy nő ült. Csont­váz­ka­rok lóg­tak ki egy apo­ka­lip­ti­ku­san ko­szos szür­ke ruha ma­rad­vá­nya­i­ból. A feje kö­rül fél­tu­cat­nyi légy züm­mö­gött. Ahogy Ste­ve fi­gyel­te, le­pat­tin­tot­ta egy Zip­po te­te­jét. Kling. Meg­gyúj­tot­ta. Serc. Újra le­csuk­ta. Katt.

So­sem vet­te le a sze­mét on­nan, ahol a láng elő­tört. Ste­ve im­már elég nyug­ta­lan­ná vált, hogy össze­rán­dul­jon, ami­kor még va­la­ki be­lé­pett a szo­bá­ba. Azon­nal fel­is­mer­te a ka­rá­cso­nyi pu­ló­vert és a bi­cik­lis-rö­vid­nad­rá­got.

– Te. – Apró por­cok rop­pan­tak, ahogy a keze ököl­be szo­rult.

Ca­rolyn az aj­ka­i­hoz emel­te az uj­ját.

– Sss. – És rá­mu­ta­tott a kés meg a sü­tik közt fek­vő vé­res, tü­tüs, alvó fér­fi­ra, majd nagy­uj­já­val a vál­la fö­lött a kony­ha felé in­tett.

Ste­ve nyi­tot­ta a szá­ját, hogy rá­üvölt­sön, de az­tán a csi­csi­ká­ló gyil­kos­ra pil­lan­tott, és in­kább csak bó­lin­tott. Olyan hal­kan ke­rül­te meg a ka­na­pét, ahogy csak tud­ta. A pár fel­állt róla, és kö­vet­te őt. A nő és az ön­gyúj­tó­ja azt mond­ták, kling, serc, katt.

Más­va­la­ki is volt a kony­há­ban, egy idő­sebb, tész­tát da­gasz­tó nő. Ste­ve eny­he meg­le­pe­té­sé­re nor­má­li­san öl­tö­zött: ki­csit ki­fa­kult, de tisz­ta, pad­ló­ig érő há­zi­kön­töst és pa­pu­csot vi­selt.

– Hel­ló! – kö­szön­töt­te Ste­ve-et fé­lig sut­tog­va. – Eu­ni­ce Mc­Gil­li­cutty va­gyok. Kér egy fa­hé­jas sü­tit? Most vet­tem ki a sü­tő­ből.

– Ste­ve Hodgson. Öh, örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem. – Meg­le­pet­ten tu­da­to­sult ben­ne, hogy ez tény­leg így van. A töb­bi­ek­kel el­len­tét­ben ez a nő nem olyas­va­la­ki­nek tűnt, aki a pin­cé­jé­ben ver­ne lánc­ra va­la­kit. Fon­tol­gat­ta, hogy ezért kö­szö­ne­tet mond neki, de mi­vel nem tud­ta vol­na kel­lő­en vissza­fo­got­tan meg­fo­gal­maz­ni, in­kább le­tett róla. – Per­sze. Egy fa­hé­jas süti re­me­kül jön­ne.

Az idős hölgy elé­ge­det­ten el­mo­so­lyo­dott, és a sü­tő­tál­cá­ra mu­ta­tott.

– Ká­vét pe­dig ott ta­lál. – Ste­ve le­vett egy csé­szét egy fa­szög­ről, és töl­tött ma­gá­nak.

– Hel­ló, Ste­ve – kö­szön­töt­te Ca­rolyn alig sut­tog­va.

– Hel­ló! – vá­la­szol­ta egy ki­csit túl lel­ke­sen.

– Ez itt Mrs. Mc­Gil­li­cutty. Be­szél an­go­lul.

– Igen. Egy­ér­tel­mű­en.

Ca­rolyn a mö­göt­te álló pár­ra mu­ta­tott.

– Ők itt Pe­ter és Ali­cia. Ők nem be­szél­nek an­go­lul, leg­alább­is nem so­kat.

– Mi van a nap­pa­li­ban fek­vő nagy­da­rab fic­kó­val?

– Az Da­vid. Az ő an­gol­ja is elég va­cak.

– És a má­sik? Aki az ön­gyúj­tó­já­val ját­szik?

– Az Mar­ga­ret.

– Ő sem be­szél an­go­lul?

– Ő in­kább se­hogy nem be­szél. Szin­te so­sem szó­lal meg.

– Kér­dez­he­tek va­la­mit?

– Per­sze.

– Tudsz mon­da­ni bár­mi­lyen okot, ami­ért ne szúr­jak egy vil­lát a ki­ba­szott nya­kad­ba itt és most?

Ca­rolyn az aj­ka­it csü­csö­rít­ve gon­dol­ko­dott.

– Még a vé­gén össze­vé­rez­néd a fa­hé­jas sü­tit.

– Csak fé­lig szán­tam vicc­nek.

– Na, jó. Jo­gos kér­dés. Meg­ér­tem, hogy kis­sé zak­la­tott vagy.

Ste­ve dühe fel­lán­golt. A ké­sek­re pil­lan­tott, és már szin­te egy­ál­ta­lán nem vic­celt.

– Kis­sé zak­la­tott? – szi­szeg­te. – Rám ken­tél egy gyil­kos­sá­got! Egy ki­ba­szott zsa­ru­ét! A ha­lál­bün­te­tést em­le­ge­tik, Ca­rolyn! Ha­lá­los. Ki­ba­szott. In­jek­ci­ót. Meg élet­fogy­tig­lant! Már ha sze­ren­csém lesz!

– Hal­kítsd le ma­gad egy ki­csit. Jobb, ha nem éb­resz­ted fel Da­vi­det.

Igen, gon­dol­ta Ste­ve, fel­idéz­ve a bör­tön ká­pol­ná­ja előt­ti mennye­zet­ről lógó-fi­cán­ko­ló bel­ső­sé­get. Va­ló­szí­nű­leg tény­leg jobb.

– Rend­ben – mond­ta dü­hödt sut­to­gás­sal. – Jo­gos. Mi len­ne, ha szép csend­ben el­ma­gya­ráz­nád, mi­ért tet­ted ezt ve­lem? Még­is, mi­vel bosszan­tot­ta­lak fel?

Ca­rolyn ki­csit össze­rez­zent.

– Sem­mi­vel. Nem va­gyok dü­hös rád. A leg­ke­vés­bé sem. – Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. – Ha et­től job­ban ér­zed ma­gad, na­gyon is ra­ci­o­ná­lis okok­ból tet­tem, amit tet­tem. Nem me­he­tek bele a rész­le­tek­be, de na­gyon saj­ná­lom. Meg­ér­tem, hogy ez egy kis­sé… nyug­ta­la­ní­tó.

– Nyug­ta­la­ní­tó – is­mé­tel­te Ste­ve döb­ben­ten, és alig akart hin­ni a fü­lé­nek. – Hát, így is le­het fo­gal­maz­ni. Meg még úgy is le­het­ne fo­gal­maz­ni, hogy tel­je­sen és vég­le­ge­sen tönk­re­tet­ted az éle­te­met. Ne­kem ez a ver­zió tet­szik job­ban.

Ca­rolyn el­húz­ta a szá­ját.

– Ne légy ilyen me­lo­drá­mai. Már nem vagy bör­tön­ben, igaz? – a tál­cá­ra mu­ta­tott. – Egyél még fa­hé­jas sü­tit. Na­gyon fi­nom.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty hát­ra­pil­lan­tott a vál­la fö­lött.

– Csak nyu­god­tan, drá­ga.

Ste­ve-nek mint­ha forrt vol­na a szí­ve.

– Me­lo­drá­mai? – A keze ön­kén­te­le­nül is meg­in­dult a kony­hai kés­tá­ro­ló felé. – Me­lo­drá­mai?

– Nyu­godj meg. Nem olyan rossz a hely­zet.

– Hogy ér­ted, hogy nem olyan…

– Csend, Ste­ve. Fogd be egy perc­re, és el­ma­gya­rá­zom. Van egy ter­vem. Ha meg­te­szel ne­kem va­la­mit, el­in­té­zem, hogy min­den egyes prob­lé­mád, amit em­lí­tet­tél, egy­sze­rű­en el­tűn­jön.

– Csak nem?

– De. – Ca­rolyn ke­res­gélt egy ki­csit a hű­tő­ben, majd elő­vett egy mű­anyag pa­lac­kos na­rancs­lét. Le­te­ker­te a te­te­jét, és a szá­já­hoz emel­te.

– Ott van­nak a po­ha­rak, drá­ga – szó­lalt meg nyo­ma­té­ko­san Mrs. Mc­Gil­li­cutty.

– Bo­csá­nat. – Ca­rolyn ma­gá­hoz vett egy po­ha­rat.

Ste­ve el­gon­dol­ko­dott.

– El tudsz tün­tet­ni egy gyil­kos­sá­gi vá­dat? Egy ha­lál­bün­te­té­ses ügyet?

Ca­rolyn meg­töl­töt­te a po­ha­rát, és meg­húz­ta.

– Be­zony.

– És ezt még­is hogy ter­ve­zed, már ha sza­bad kér­dez­nem?

– Adj egy olyan fa­hé­jas sü­tit, húzz ide egy szé­ket, és meg­mu­ta­tom.

II.

Ca­rolyn fel­állt, és le­ment a ház alsó ré­szé­be. Ste­ve ad­dig be­né­zett a hű­tő­be egy kó­lá­ért. A pol­co­kon csak di­é­tá­sat ta­lált, de a zöld­ség­tá­ro­ló­ban ki­szúrt va­la­mit, ami a vö­rös ugyan­olyan ár­nya­la­tá­ban ját­szott, mint a nor­mál kóla.

Ca­rolyn köz­ben vissza­jött, és oda­lé­pett mögé.

– Ste­ve, ez…

– Vár­junk csak – sza­kí­tot­ta fél­be Ste­ve a tá­ro­lót bá­mul­va. – Az ott egy szív? – Az biz­tos, hogy nem egy doboz kóla.

Ca­rolyn nem vá­la­szolt azon­nal.

– Hogy mon­dod?

– Eb­ben a zsák­ban. A hű­tő­ben. Az ott egy szív? Egy em­be­ri szív? Mert úgy néz ki, hogy egy em­be­ri szív van a hű­tőd­ben, Ca­rolyn.

– Áh… nem. Vagy­is igen, az egy szív. De nem egy em­be­ré, ha­nem egy te­hé­né. Egy bi­káé. Da­vid egy hors d’oe­uv­re-t akart ké­szí­te­ni egy ven­dég­nek, de az vé­gül nem tu­dott el­jön­ni.

– Ja, hát… nem. – Ste­ve meg­for­dult. – Az ott kö­zel sem olyan nagy, hogy egy bika… hó!

Ca­rolyn mel­lett egy sző­ke nő állt, akit Ste­ve még nem lá­tott ko­ráb­ban. Há­rom néma és sá­padt gye­rek ka­pasz­ko­dott a de­re­ká­ba, és az egyik­nek, egy kis­fi­ú­nak nagy lila zú­zó­dá­sok ék­te­len­ked­tek a nya­kán. A mel­let­te álló lány­nak egy jó­ko­ra be­mé­lye­dés csú­fí­tot­ta a hom­lo­kát.

Ste­ve le­tér­delt elé­jük.

– Jól vagy­tok, srá­cok? Nem… sé­rül­te­tek meg? – meg akar­ta érin­te­ni a krá­tert a lány ko­po­nyá­ján, de az el­hú­zó­dott tőle.

– Csak az any­juk­kal be­szél­nek – ma­gya­ráz­ta Ca­rolyn. – Ste­ve, ez itt Ra­chel.

– Hát ez kur­vá­ra bi­zarr. Mi a franc tör­tént a lány fe­jé­vel?

– Egy öö… bal­eset volt. El­esett. Le­esett a bi­cik­li­jé­ről. – Majd szi­szeg­ve: – Ne mondj sem­mit, Ste­ve. Kí­nos hely­zet­be ho­zod.

– És mi van a fi­ú­val?

– Fo­ci­zott – mond­ta Ca­rolyn fa­arc­cal. A fiú ki­ku­kucs­kált az any­ja de­re­ka mö­gül, és ap­rót bó­lin­tott.

– Hmm. – Me­ren­gett Ste­ve, majd Ra­chelre mu­ta­tott. – Na és ő? Ő sem be­szél an­go­lul?

– Nem. – Ca­rolyn és Ra­chel vál­tot­tak pár szót va­la­mi fur­csán dal­la­mos nyel­ven, amely úgy hang­zott, mint­ha egy ci­ca­harc és a vi­et­na­mi tör­vény­te­len le­szár­ma­zott­ja len­ne.

– Ak­kor mit ke­res itt?

– Ra­chel ért a tit­kok­hoz. – Ca­rolyn fel­emel­te Mrs. Mc­Gil­li­cutty te­le­fon­kagy­ló­ját, és le­tet­te a kony­ha­asz­tal­ra. – Még min­dig sze­ret­néd, ha meg­ol­da­nám a jogi prob­lé­má­i­dat, igaz?

Ste­ve a zöld­ség­tá­ro­ló­ban lévő szív­re né­zett, szó­ra nyi­tot­ta a szá­ját, majd fo­ga­i­nak egy csat­ta­ná­sá­val be­zár­ta. Be­csuk­ta a hű­tő­aj­tót.

– Igen, kér­lek.

– Ak­kor ál­lítsd han­gos­ra – mu­ta­tott Ca­rolyn a te­le­fon­ra.

– Mi­cso­da?

– Hogy min­den­ki hall­ja.

– Ó. Jó, per­sze. – Ala­po­san meg­néz­te a kagy­lót, majd le­nyom­ta a ki­han­go­sí­tó gom­bot.

– Most ál­lítsd in­for­má­ci­ó­ra.

– Mi van?

– Arra, ahol be­mon­dod a ne­vet, és ők meg­ad­ják ne­ked a szá­mot.

Ste­ve be­ütött há­rom szá­mot.

– Me­lyik vá­rost kéri? – kér­dez­te egy au­to­ma­ta hang.

– Wa­shing­ton DC-t – vá­la­szol­ta Ca­rolyn.

– Me­lyik szá­mot?

– A Fe­hér Ház te­le­fon­köz­pont­ját.

Ste­ve fel­von­ta a szem­öl­dö­két. A gép el­so­rol­ta a szá­mo­kat. Ami­kor meg­kér­dez­te, hogy to­váb­bi öt­ven cen­t­ért kap­csol­ja-e, Ca­rolyn igent mon­dott. Az ope­rá­tor a har­ma­dik csen­gés­re vet­te fel.

– A ne­vem Ca­rolyn. Ké­rem, kap­csol­ja az el­nö­köt.

Ste­ve tá­tott száj­jal bá­mult rá.

– Mi a ve­ze­ték­ne­ve?

Ca­rolyn hom­lok­ra rán­cok­ba fu­tott.

– Nem is tu­dom. Fon­tos ez?

Az ope­rá­tor unott­nak hang­zott.

– Saj­ná­lom, asszo­nyom. Az el­nök je­len­leg nem el­ér­he­tő. Ha sze­ret­ne hagy­ni neki egy üze­ne­tet, gon­dos­ko­dom róla, hogy…

– Ve­lem be­szél­ni fog – sza­kí­tot­ta fél­be Ca­rolyn. – Ké­szül­jön fel a hi­te­le­sí­tés­re. A mai jel­szó „vil­lám­csa­pás”.

– Ó! Vár­jon. Rög­tön kap­cso­lom.

– Nem So­pas­ki? – kér­dez­te Ste­ve, fel­idéz­ve, amit Er­win­től hal­lott.

– Ho­gyan?

– A ve­ze­ték­ne­ved. Nem So­pas­ki?

Ca­rolyn ezen el­gon­dol­ko­dott.

– Ami azt il­le­ti, de. Ez tény­leg…

Egy fér­fi hang­ja szó­lalt meg a vo­nal­ban.

– Da­vis őr­mes­ter be­szél. Ké­rem, hi­te­le­sít­se ma­gát.

Ca­rolyn Ra­chelre pil­lan­tott, és kér­dőn fel­von­ta a szem­öl­dö­két. Ra­chel in­tett egy ko­szos, szür­ke nyá­ri ru­hát vi­se­lő kis­lány­nak, aki be­le­sut­to­gott va­la­mit a fü­lé­be. Ra­chel az­tán ezt to­vább­ad­ta Ca­rolyn­nak azon a dal­la­mos nyel­ven.

– A kód „med­ve 723 séta 22 744 haj­nal” – for­dí­tot­ta a kagy­ló­ba Ca­rolyn.

– Ké­rem, tart­sa. – Bil­len­tyű­zet hang­ja hal­lat­szott, az­tán a fér­fi így szólt: – Kap­cso­lom Mr. Ha­mann iro­dá­ját.

Ste­ve a név­me­mó­ri­á­já­ban ku­ta­tott, és el­ke­re­ke­dett a sze­me.

– A ka­bi­net­fő­nök?

– Sss! – szólt rá Ca­rolyn. Egy per­cig sem­mit sem hal­lot­tak… sem ze­nét, sem au­to­ma­ta üze­ne­te­ket. Csak a csen­det. Az­tán:

– Itt Bryan Ha­mann.

Most szó­ra­ko­zol, baz­meg? Ste­ve vett egy nagy le­ve­gőt, és pró­bált nyu­godt­nak lát­sza­ni. Nem tud­ta, si­ke­rül-e, de sej­tet­te, hogy ro­had­tul nem.

– Mr. Ha­mann, ké­rem, adja ne­kem az el­nö­köt – mond­ta Ca­rolyn. – Kö­szö­nöm.

– At­tól tar­tok, az le­he­tet­len, Miss, áh… – Pár egér­kat­tin­tás hal­lat­szott. – Ca­rolyn. Az el­nök ép­pen ér­te­kez­le­tet tart. Van va­la­mi, ami­ben tu­dok ön­nek…

– Hoz­za ki az ér­te­kez­let­ről.

Egy pil­la­na­tig sem­mit sem hal­lot­tak a vo­nal má­sik vé­gé­ről. Ste­ve gya­ní­tot­ta, hogy a fér­fi­nak egy­sze­rű­en csak ne­he­zé­re esik el­hin­ni a hal­lot­ta­kat. Át­érez­te a hely­ze­tét. Ca­rolyn adott neki egy per­cet.

– Höl­gyem, egé­szen pon­to­san há­rom em­ber van a boly­gón, akik fel van­nak ha­tal­maz­va en­nek a kód­nak a hasz­ná­la­tá­ra, és vé­let­le­nül tu­dom, hogy ön nem tar­to­zik kö­zé­jük. Szó­val vagy el­mond­ja, hogy ki ön pon­to­san, és ho­gyan ke­rül­tek a bir­to­ká­ba ezek a kó­dok, vagy ha­ma­ro­san rend­kí­vül nagy baj­ban ta­lál­ja ma­gát. Akár­hogy is, en­nél ma­ga­sabb­ra már nem jut a táp­lá­lék­lán­con. – Halk kat­ta­nás hal­lat­szott a vo­nal­ban.

– Azt hi­szem, le­nyo­moz­zák a hí­vást – mond­ta Ste­ve, és ezt fon­tos hoz­zá­já­ru­lás­nak érez­te.

– Csitt – hű­töt­te le Ca­rolyn, majd Ra­chelhez for­dult, és vál­tott vele pár szót. A hang­juk tró­pu­si ma­da­rak har­cát jut­tat­ta Ste­ve eszé­be. – Mr. Ha­mann, ké­rem, bo­csás­sa meg a nyer­se­sé­ge­met. Tisz­tes­sé­ges em­ber­nek tű­nik, en­gem azon­ban szo­rít az idő. Tu­dom, hol tar­tóz­ko­dott az el­nök 1993. már­ci­us 28-án. Tu­dom, mi­ért olyan szót­lan ma­nap­ság Aly­son Ma­jors. Még fény­ké­pek­hez is van hoz­zá­fé­ré­sem. Ha egy per­cen be­lül nem az el­nök­kel be­szé­lek, bon­tom a vo­na­lat, és a kö­vet­ke­ző hí­vá­som a Wa­shing­ton Postnak megy.

Ezt egy kis csend kö­vet­te, ta­lán két má­sod­perc­nyi. Ha­mann nem va­ca­kolt az­zal, hogy vá­ra­koz­ta­tás­ra kap­csol­ja a te­le­font, egy­sze­rű­en csak le­dob­ta a kagy­lót. Ste­ve fal­nak vá­gó­dó ajtó hang­ját hal­lot­ta. Pár má­sod­perc csend és halk, tá­vo­li nyug­ta­lan­ság hal­lat­szott. Az­tán Ha­mann szó­lalt meg:

– Ki­fe­lé. Most. Min­den­ki.

Ez­u­tán egy ajtó csu­kó­dott be, majd:

– Itt az el­nök be­szél.

Ejha! gon­dol­ta Ste­ve. Na, ezt sem hal­lod min­den­nap. Be­le­ha­ra­pott a fa­hé­jas sü­ti­be. Már a har­ma­di­kat ette. Ez tény­leg na­gyon fi­nom.

Ca­rolyn el­mo­so­lyo­dott.

– Hogy van, el­nök úr? Saj­ná­lom, hogy ennyi­re rá­me­nős­nek kell len­nem, de at­tól tar­tok, ezek rend­kí­vü­li kö­rül­mé­nyek. A ne­vem Ca­rolyn So­pas­ki.

Hosszú csend kö­vet­ke­zett.

– At­tól tar­tok, nem tu­dom…

– Az apám Adam Black.

Na­gyon hosszú csend kö­vet­ke­zett.

– Meg­is­mé­tel­né, ké­rem?

Ca­rolyn meg­is­mé­tel­te.

Újabb szü­net, ez­út­tal már rö­vi­debb.

– Sok em­bert hív­nak…

– Igen, de az apám az a bi­zo­nyos Adam Black, akit em­lít az a dosszié, amely az asz­ta­lán vár­ta, ami­kor be­köl­tö­zött az iro­dá­já­ba. Az a bi­zo­nyos sár­gás pa­pír, ta­lán Mr. Car­ter kéz­írá­sá­val, ha jól rém­lik. Em­lék­szik rá?

– Igen – vá­la­szol­ta az el­nök erőt­len han­gon.

– Ki­vá­ló. Gon­dol­tam, hogy fog. Sze­ret­né tud­ni, hogy mi tör­tént a lé­gi­erő 11 807-A1 fel­ira­tú esz­kö­zé­vel? Pon­to­san el tu­dom mon­da­ni. Ott vol­tam.

Az el­nök ki­fúj­ta a le­ve­gőt.

– Ér­tem. – Most már egé­szen gyen­gé­nek hang­zott. – Én… hogy is mond­jam. Úgy tu­dom, a meg­ál­la­po­dás fel­té­te­le az volt, hogy sem­mi­fé­le kap­cso­lat nem lesz…

Ca­rolyn fel­ne­ve­tett.

– Így ne­ve­zik? „Meg­ál­la­po­dás­nak”? Azért ez elég nagy­vo­na­lú önök­től, nem igaz? Én úgy em­lék­szem, az apám meg­hagy­ta Mr. Car­ter­nek, hogy gon­dos­kod­jon róla, töb­bé ne za­var­ják őt. Mr. Car­ter erre azt mond­ta, hogy öröm­mel ele­get tesz a ké­ré­sé­nek, és hogy csak hív­juk ma­gu­kat, ha bár­mi egye­bet te­het­nek ér­tünk. Az apám biz­to­sí­tot­ta, hogy így is lesz. És most így van. Adam Black na­gyon há­lás len­ne, ha ten­ne neki egy apró szí­ves­sé­get. Egy szol­gá­la­tot.

– Egy szol­gá­la­tot?

– Igen. Úgy tu­dom, ha­tal­má­ban áll bűn­ügyi ke­gyel­met adni.

– Va­ló­ban…

– Ki­vá­ló. Ha­ma­ro­san kül­döm a rész­le­te­ket. Kö­szö­nöm, el­nök ú…

– Asszo­nyom, ha le­het… meg… meg­kér­dez­he­tem, hogy mi­lyen vád­ról van szó?

Ca­rolyn sze­me össze­szű­kült. Nem vá­la­szolt azon­nal. Ami­kor vé­gül meg­tet­te, a hang­ja érez­he­tő­en ri­de­geb­ben csen­gett.

– Ugyan mi­ért van en­nek je­len­tő­sé­ge?

– Le­het… le­het, hogy ha­tá­sa van…

Ca­rolyn fel­só­haj­tott.

– A szó­ban for­gó fér­fit még nem vá­dol­ták meg, de úgy tu­dom, ez csak idő kér­dé­se. Az in­ci­dens­nek egy rend­őr­tiszt meg­gyil­ko­lá­sá­hoz van köze, és va­ló­szí­nű­leg kap­cso­ló­dik hoz­zá még né­hány já­ru­lé­kos vád is. Be­tö­rés, rab­lás, ef­fé­lék. Ja, és szö­kés. Teg­nap en­ge­dély nél­kül hagy­ta el a bör­tön te­rü­le­tét. Né­há­nyan meg­hal­tak. Fel­té­te­le­zem, az is va­la­mi­fé­le bűn­nek szá­mít, ugye?

Az el­nök, a Har­vard Law Re­vi­ew egy­ko­ri szer­kesz­tő­je egyet­ér­tett vele, hogy igen, va­ló­szí­nű­leg tény­leg an­nak szá­mít.

– De el­ső­sor­ban a ha­lál­bün­te­té­ses ügy­ről van szó.

– Ha­lál­bün­te­tés – is­mé­tel­te szín­te­len han­gon az el­nök.

– Igen. – Ca­rolyn egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. – Ha et­től egy ki­csit is job­ban érzi ma­gát, tör­té­ne­te­sen tu­dom, hogy a meg­vá­dolt il­le­tő meg­le­he­tő­sen ár­tat­lan. Ab­szo­lút tény­ként tu­dom.

– Meg­kér­dez­he­tem, ho­gyan?

– Úgy, hogy én ma­gam öl­tem meg Mi­ner nyo­mo­zót – vá­la­szol­ta Ca­rolyn. – Mrs. Hodgson is je­len volt, de… ő mind­er­ről sem­mit sem tu­dott. Ha el­te­kin­tünk a jogi for­ma­sá­gok­tól, tel­jes­ség­gel ár­tat­lan.

– Ér­tem – vá­la­szol­ta az el­nök egy kis idő múl­tán. – En­nek el­le­né­re, Ms. So­pas­ki, po­li­ti­ka­i­lag ez rend­kí­vül…

– Úgy tu­dom, hogy ami­kor el­fog­lal­ta a hi­va­ta­lát, töb­bek közt tá­jé­koz­tat­ták egy Hi­deg Ott­hon kód­ne­vű ak­tá­ról is. Az akta sze­gé­lyét kék és vö­rös csí­kok min­táz­ták. Úgy két és fél cen­ti vas­tag volt, és csak úgy da­gadt a meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dé­sek­től. Így van?

Az el­nök egy pil­la­na­tig csend­ben ma­radt.

– Er­ről meg még­is ho­gyan le­het tu­do­má­sa? – szi­szeg­te az­tán.

Ca­rolyn fel­ne­ve­tett.

– At­tól tar­tok, ez is egy meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dés ma­rad. – Rá­ka­csin­tott Ra­chelre. – Akár hoz­zá is ad­hat­ná az ak­tá­hoz. De a tény, el­nök úr, az, hogy igen­is tu­do­má­som van róla. És ha ol­vas­ta a Hi­deg Ott­hon ak­tát, ak­kor van némi el­kép­ze­lé­se róla, mi min­den­re ké­pes az apám. A sa­ját sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­ta­im alap­ján biz­to­sít­ha­tom önt ar­ról, hogy nem akar­ja ma­gá­ra ha­ra­gí­ta­ni. Mind­össze­sen annyit ké­rek ön­től, hogy ír­jon alá egy da­rab pa­pírt. És ha et­től job­ban érzi ma­gát, rend­kí­vül va­ló­sze­rűt­len­nek tar­tom, hogy e tet­te va­la­ha is nyil­vá­nos­ság­ra ke­rül majd.

Egy má­sod­perc­re rá az el­nök, akit nem le­he­tett vol­na bo­lond­nak ne­vez­ni, így szólt:

– Rend­ben.

– Kö­szö­nöm! Min­den­kép­pen ér­te­sí­tem apá­mat, hogy mi­lyen se­gí­tő­kész volt.

– Ez na­gyon ked­ves ön­től. Ms. So­pas­ki, az ál­lam­igaz­ga­tá­sunk na­gyon sze­ret­ne dia­ló­gust kez­de­ni az ap­já­val. Nyit­hat­nánk…

– Saj­ná­lom, el­nök úr, de at­tól tar­tok, ez nem le­het­sé­ges.

– De…

– Vi­szont meg­te­het ér­tem még va­la­mit. Mi­kor lesz a kö­vet­ke­ző saj­tó­ese­mé­nye?

Ezt a kér­dést egy kis szü­net kö­vet­te, majd va­la­ki a hát­tér­ben azt mond­ta:

– Hol­nap reg­gel.

Az el­nök meg­is­mé­tel­te a te­le­fon­ba:

– Azt hi­szem, hol­nap reg­gel.

Ca­rolyn ezt meg­hány­ta-ve­tet­te ma­gá­ban.

– Saj­ná­lom, de az túl késő. Szer­vez­zen egyet ma es­té­re.

– At­tól tar­tok, az nem…

– Nem ké­rés volt – sza­kí­tot­ta fél­be je­ges han­gon Ca­rolyn.

A vo­nal má­sik vé­gén hosszú csend ho­nolt. Ste­ve le­esett ál­lal bá­mul­ta Ca­rolynt.

– Rend­ben – egye­zett bele vé­gül az el­nök hal­kan.

– He­lyes. Ami­kor meg­tart­ja a be­szé­dét, sze­ret­ném, ha mon­da­na a ked­ve­mért va­la­mit. Mond­juk, hát, nem is tu­dom. Le­gyen az, hogy „régi szép idők”. Gon­dol­ja, be tud­ja csem­pész­ni a gon­do­la­tai közé, anél­kül, hogy túl­sá­go­sa fel­fi­gyel­je­nek rá?

– Azt hi­szem, be tud­nám – mond­ta las­san az el­nök. – Meg­kér­dez­he­tem, mi­ért?

– Mert ab­ban az em­ber­ben, aki­nek ép­pen ke­gyel­met ké­szül adni, va­la­mi­kor a kö­vet­ke­ző pár perc­ben fel­me­rül, hogy ta­lá­áááán nem is ön­nel be­szé­lek, ha­nem csak va­la­ki­vel, aki úgy hang­zik, mint ön. De ami­kor lát­ja önt élő té­vé­adás­ban ki­mon­da­ni, hogy „régi szép idők”, az nagy­ban se­gít majd el­osz­lat­ni a ké­te­lye­it.

– Ér­tem. Rend­ben, azt hi­szem, ez meg­old­ha­tó.

– Ki­vá­ló! Kö­szö­nöm, el­nök úr. Ez min­den.

Az­zal bon­tot­ta a vo­na­lat.

III.

Úgy egy óra múl­va Ste­ve és Ca­rolyn együtt ül­tek a nap­pa­li­ban. Nem sok­kal az­u­tán, hogy Ca­rolyn le­tet­te a te­le­font, a nagy, vé­res fic­kó fel­éb­redt, és evett pár fa­hé­jas sü­tit, az­tán el­vet­te az ön­gyúj­tót a sa­rok­ban ku­por­gó, bűz­lő nő­től. Az erre hir­te­len fel­élén­kült, és a fér­fi­ra mo­soly­gott. Nagy­já­ból ak­kor men­tek át a hát­só há­ló­szo­bá­ba, ami­kor a té­vé­ben fel­buk­kant az el­nök.

Ste­ve sze­re­tett vol­na a saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­ra kon­cent­rál­ni, de nem volt könnyű dol­ga. A nagy­da­rab fic­kó és a sza­gos nő va­la­mi dur­ván epo­szi sze­xet foly­tat­tak oda­át. Nyi­kor­gó ágy­ru­gók­kal kez­dő­dött, de azo­kat ha­ma­ro­san el­nyom­ták a med­ve­han­gok és va­la­mik, amik mint­ha jód­li­zá­sok let­tek vol­na. A ház­ban a szex és a rot­ha­dó hús sza­ga ter­jen­gett. De mint ki­de­rült, Mrs. Mc­Gil­li­cutty ágya nem állt ké­szen az ef­fé­le kasz­kad­őr­szex­re. Épp a nagy fi­ná­lé előtt om­lott össze egy han­gos reccse­nés kí­sé­re­té­ben. Ste­ve né­mi­leg le­nyű­göz­ve kons­ta­tál­ja hogy a bol­dog pár egyet­len üte­met sem ha­gyott ki köz­ben.

Kö­rül­né­zett, hogy Ca­rolyn és a töb­bi­ek ha­son­ló­an jól szó­ra­koz­nak-e, de mint­ha Pu­pák Csen­gő­lá­bon, az idős hölgy macs­ká­ján kí­vül sen­ki tu­da­tá­ban sem lett vol­na a tör­tén­tek­nek. A macs­ka a há­ló­szo­bá­val szom­szé­dos fal mel­lett aludt. Ami­kor oda­bent­ről olyan erő­sen lök­dös­ték, hogy el­kezd­tek po­tyog­ni róla a csa­lá­di fo­tók, az ál­lat oda­cap­la­tott Ste­ve mel­lé a ka­na­pé­ra.

Ca­rolyn meg­ló­bál­ta a ke­zét Ste­ve sze­me előtt, és a té­vé­re mu­ta­tott.

– Fi­gyelj, jó? Nem aka­rom, hogy újra fel kell­jen hív­nom.

– Bocs.

Az utób­bi húsz perc­ben az el­nök va­la­mi tör­vény­ja­vas­lat­ról szá­jalt, ami majd el­vi­leg meg­élén­kí­ti a gaz­da­sá­got. Meg akar­ta emel­ni az adó­kat, vagy ta­lán ép­pen csök­ken­te­ni akar­ta őket. Sen­ki sem tett fel kér­dé­se­ket.

Ste­ve már pár per­ce élén­ken fi­gyel­te a mű­sort, ami­kor a le­pe­dő­be te­kert nagy­da­rab fic­kó át­sé­tált a nap­pa­lin, és be a kony­há­ba. Ma­gá­hoz vett két sü­tit, egy pa­lack ét­ola­jat és – ó, egek – egy kony­hai fo­gót. Az­tán ör­dö­gi vi­gyor­ral az ar­cán vissza­tért a há­ló­ba. Pu­pák Csen­gő­láb kö­vet­te őt a te­kin­te­té­vel. Ste­ve úgy érez­te, ő is a kony­hai fo­gón ér­tet­len­ke­dik. Ami­kor a nagy­da­rab el­tűnt a sa­rok mö­gött, a macs­ka kér­dő te­kin­tet­tel né­zett Ste­ve-re. Az meg­von­ta a vál­lát.

– Most meg­fog­tál, ha­ver – sut­tog­ta. – De őszin­tén szól­va, azt hi­szem, nem is aka­rom tud­ni…

Ca­rolyn meg­bök­te, és Ste­ve el­hall­ga­tott. A té­vén az egyik ri­por­ter az oro­szok­kal ter­ve­zett, kö­zel­gő fegy­ver­kon­fe­ren­ci­á­ról kér­dez­te az el­nö­köt, aki azt vá­la­szol­ta, hogy még nincs fix hely­szí­nük, de ő és az oro­szok is haj­la­nak afe­lé, hogy Reyk­ja­vík­ban tart­sák.

– Ha má­sért nem, hát a régi szép idők ked­vé­ért. – A ri­por­te­rek erre mind el­ne­vet­ték ma­gu­kat.

Ste­ve nem ér­tet­te a po­ént. De ez tény­leg el­nök, vic­cen kí­vül. Ki­csit meg­szé­dült. Mrs. Mc­Gil­li­cutty­nak min­den ká­bel­csa­tor­ná­ra volt elő­fi­ze­té­se, és a saj­tó­tá­jé­koz­ta­tót ket­tőn is élő­ben köz­ve­tí­tet­ték. Ami­kor el­kez­dő­dött, ide-oda vál­to­ga­tott a C-Span és a Fox News kö­zött, gon­dol­ván, hogy ta­lán va­la­mi nagy­sza­bá­sú át­ve­rés­ről van szó, és sze­rez­tek egy szí­nészt, aki…

Ca­rolyn őt fi­gyel­te.

– Oké – bó­lin­tott Ste­ve. – Mond­juk, hogy el­hi­szem, hogy tény­leg rá tu­dod ven­ni az el­nö­köt, hogy ke­gyel­met ad­jon ne­kem. – Meg­le­pe­té­sé­re rá­jött, hogy tény­leg hisz a nő­nek. – Még min­dig van itt egy kis prob­lé­ma.

– Je­le­sül?

– Sem­mi okom azt hin­ni, hogy így is fogsz ten­ni. Ta­lán még em­lék­szel hogy ami­kor leg­utóbb be­le­men­tem, hogy meg­te­szek ne­ked va­la­mit, bör­tön­ben kö­töt­tem ki. Teg­nap­előtt a segg­fej ügy­vé­dem azt mond­ta, és most idé­zem, hogy „va­ló­ság­gal szá­gul­dok a ha­lál­sor­ra.”

Ca­rolyn a hom­lo­kát rán­col­ta, és hát­ra­si­mí­tot­ta a ha­ját.

– Saj­ná­lom, hogy így ala­kult. Tény­leg. El­ke­rül­he­tet­len volt. De ha ezt meg­te­szed ne­kem, tu­dok és fo­gok is se­gí­te­ni. – Az­zal be­nyúlt a ka­na­pé mögé, és oda­dob­ta neki a pénz­zel teli sport­tás­kát, ame­lyet még a bár­ban mu­ta­tott. – Egyéb­ként meg itt a pén­zed.

Ste­ve le­né­zett a tás­ká­ra, majd vissza a nőre. A ha­nyag­ság, ahogy oda­ve­tet­te, több dol­got is je­lent­he­tett. Egy­részt azt, hogy 327 000 dol­lár kur­vá­ra nem je­lent neki sem­mit. Más­részt azt, hogy tud­ta, Ste­ve-nek úgy­sem lesz al­kal­ma el­köl­te­ni. Akár­hogy is, mond­ta ma­gá­nak, nem mint­ha sok vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­ged len­ne.

Már vagy egy órá­ja néz­ték a té­vét. A hir­te­len be­je­len­tett saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó előtt a bör­tön­ből való „szö­ké­se” volt az egyik ve­ze­tő hír – Ste­ve sze­rint az „em­ber­rab­lás” he­lye­sebb ki­fe­je­zés lett vol­na a tör­tén­tek­re, de hát őt sen­ki sem kér­dez­te. Több mint har­min­can hal­tak meg. A CNN spe­ku­lá­ci­ó­ja sze­rint Ste­ve egy ed­dig is­me­ret­len drog­kar­tell feje le­he­tett. A Fox egy ter­ro­ris­ta­szer­ve­zet tag­já­nak tip­pel­te. Ab­ban min­den­ki egyet­ér­tett, hogy na­gyon, na­gyon ve­szé­lyes em­ber. Úgy tíz­per­cen­ként mu­to­gat­ták a le­tar­tóz­ta­tá­sa­kor ké­szült arc­ké­pét.

A nagy­da­rab is­mét elő­jött a szo­bá­ból. Már nem vi­gyor­gott. Ami­kor el­sé­tált mel­let­te, olyan fe­nye­ge­tőn né­zett rá, hogy Ste­ve ha­tá­ro­zot­tan fesz­tült­té vált. A nagy­da­rab fo­gott az ét­ke­ző­asz­tal­ról két gyer­tyát, és az orra alatt mo­tyog­va is­mét el­tűnt szem elől.

Ami­kor tá­vo­zott, Ste­ve Ca­rolyn­hoz for­dult:

– Mit mon­dott?

– Hmm? Ki­cso­da?

– Tü­tü­csá­vó. Foly­ton ki­jár min­den­fé­le cuc­co­kért. Csak kí­ván­csi va­gyok… mit mon­dott?

– Ó. – Ca­rolyn szó­ra­ko­zot­tan pró­bál­ta fel­idéz­ni a sza­va­it. – Azt mond­ta, hogy „Nem tu­dom el­ér­ni. Töb­bé már nem. Egy­sze­rű­en nem megy.”

– Aha. – Ste­ve ér­tet­le­nül me­ren­gett a dol­gon. – Van róla bár­mi fo­gal­mad, hogy érti azt, hogy…

– Kér va­la­ki egy sü­tit? – kér­dez­te Mrs. Mc­Gil­li­cutty.

Ste­ve azt ké­szült mon­da­ni, hogy „Nem, kö­szö­nöm”, de az jött ki a szá­ján, hogy:

– Még szép, hogy ké­rek! – Há­rom­he­ti bör­tön­koszt után tu­dott enni, rá­adá­sul a sü­tik rö­he­je­sen fi­no­mak vol­tak. Mrs. Mc­Gil­li­cutty te­jet is ho­zott neki. Ami­kor vég­zett vele, Ca­rolyn­hoz for­dult. – Nincs vé­let­le­nül egy ci­gid?

– De­hogy­nem. – A nő vé­gig­ta­po­gat­ta a pu­ló­ve­rét, és elő­hú­zott be­lő­le egy cso­mag Marl­bo­rót, amely­ben né­hány gyu­fa­szál is pi­hent a ce­lo­fán­ré­teg mö­gött. – Most már fi­gyel­nél? Kér­lek szé­pen…

– Oké, rend­ben. – Egy­mást für­kész­ve gyúj­tot­tak rá. – Szó­val mit is akarsz pon­to­san?

– Mi­lyen ked­ves tő­led, hogy meg­kér­dez­ted. Vég­re. Azért sza­ba­dí­tot­tunk ki a bör­tön­ből, mert sze­ret­nénk, ha ko­cog­nál egyet.

Ste­ve ér­tet­le­nül pis­log­va ha­muz­ta le a ci­ga­ret­tá­ját.

– Hogy mi?

– Szok­tál ko­cog­ni, nem? – Ste­ve-nek hal­vá­nyan rém­lett, hogy em­lí­tett va­la­mi ilyes­mit, ami­kor a bár­ban be­szél­get­tek. – Na, hát sze­ret­nénk, ha ko­cog­nál egyet.

– Ennyi az egész?

– És köz­ben el kell hoz­nod va­la­mit.

Na tes­sék, gon­dol­ta.

– Mi­fé­le va­la­mit?

– Nem iga­zán tud­juk. Azt na­gyon pon­to­san tud­juk, hogy hol van, de ki­néz­het bár­hogy.

– Oké… De mi­ről van szó tény­le­ge­sen? Drogról? Rob­ba­nó­anyag­ról? – Egy bor­zal­mas gon­do­lat me­rült fel ben­ne. – Nem va­la­mi nuk­le­á­ris szar­ról be­szé­lünk, ugye?

Ca­rolyn ve­tett rá egy ne-légy-hü­lye pil­lan­tást, és le­gyin­tett.

– Nem, nem. Per­sze hogy nem. Sem­mi ilyes­mi. Ez egy… hogy is mond­jam… gon­dolj rá úgy, mint va­la­mi rend­kí­vül fej­lett ha­tár­vé­del­mi esz­köz­re.

– Hoz­zak el nek­tek egy ak­nát? Nem. Ami azt il­le­ti, kur­vá­ra nem. In­kább be­vál­la­lom a bör­tönt.

– Nem ak­ná­ról van szó. Még csak nem is va­la­mi ha­son­ló­ról. Ez in­kább olyan… hm… tu­dod, mi az a gra­vi­tá­ci­ós kút? Na, ez is olyas­mi, il­let­ve an­nak a for­dí­tott­ja, és csak bi­zo­nyos em­be­re­ken mű­kö­dik.

– Fo­gal­mam sincs, hogy mi­ről be­szélsz.

– Hmm. Na jó, fi­gyelj. Tu­dod, ho­gyan mű­köd­nek a mik­ro­hul­lá­mok?

– Nem.

– Mert mik­ro­hul­lá­mo­kon alap­szik.

– Várj csak, eszem­be ju­tott. Tu­dom, ho­gyan mű­köd­nek a mik­ro­hul­lá­mok, szó­val tu­dom, hogy hü­lye­sé­ge­ket be­szélsz.

– Oké. Szó­val nem mik­ro­hul­lá­mok­kal mű­kö­dik. De nem is szá­mít, hogy ho­gyan mű­kö­dik.

– Ha úgy­sem szá­mít, mi­ért nem mon­dod el?

– Mert na­gyon fej­lett esz­köz. Nincs meg hoz­zá a kel­lő hát­tér­tu­dá­sod. Kér­lek, bízz ben­nem, jó?

– Egy ló­faszt. Szó­val ak­kor… mi­ről is be­szé­lünk? Va­la­mi­fé­le fegy­ver­fej­lesz­tők vagy­tok? – Ez még ta­lán hi­he­tő­nek is hang­zott. A „bo­ga­ras pro­fesszo­rok” tí­pus sok min­dent meg­ma­gya­rá­zott vol­na. – Nézd, még csak po­én­ból sem fon­to­lom meg az aján­la­tod, amíg el nem mon­dod, egé­szen pon­to­san mit kell el­hoz­nom.

– Úgy­sem ér­te­néd…

– Tégy egy pró­bát.

Ca­rolyn fel­só­haj­tott.

– Re­is­sak ay­ri­alnak hív­ják. Lé­nye­gé­ben egy ma­te­ma­ti­kai szer­ke­zet, egy ön­ma­gá­ra uta­ló ta­u­to­ló­gia, ame­lyet a meg­bá­nás te­ré­ben szen­tel­tek fel. A re­is­sak mű­kö­dik, mert a cél­pont­já­nál van a ki­ol­dó, mert a re­is­sak mű­kö­dik. A fi­zi­kai jel­kép, ame­lyet el kell hoz­nod, a re­is­sak ki­ve­tü­lé­se a nor­mál tér­be. Ér­ted?

Ste­ve csak bá­mult rá.

– Ezt az izét te ta­lál­tad fel?

– Nem. Én in­kább egy nyel­vész va­gyok. Vissza­ka­nya­rod­hat­nánk a lé­nyeg­hez?

Ste­ve el­fin­to­ro­dott.

– Hát per­sze. – Le­ál­lí­tott egy kis tech­nob­lab­lá­val.

– A re­is­sak ne­xu­sa­ként szol­gá­ló jel­kép oda­kint van va­la­hol, va­ló­szí­nű­leg a nyílt te­re­pen. Le­het, hogy egy kó­lás­do­boz, egy Mc­Do­nald’s-zacs­kó vagy egy pos­ta­lá­da az, le­het, hogy akár­mi más. És a leg­töb­bek szá­má­ra, és va­ló­szí­nű­leg te is kö­zé­jük tar­to­zol, Ste­ve, nem is több an­nál, ami­nek lát­szik.

– De?

– De nem min­den­ki szá­má­ra. Az enyé­im szá­má­ra olyan, mint a mé­reg. Mi­nél kö­ze­lebb ke­rü­lünk hoz­zá, an­nál na­gyobb fáj­dal­mat okoz, an­nál na­gyobb kárt tesz ben­nünk. Ha elég kö­zel me­gyünk hoz­zá, be­le­ha­lunk.

– Szó­val ra­dio­ak­tív? Én nem ho­zok el sem­mi­lyen ra­dio­ak­tív szart.

– Nem. Nem ra­dio­ak­tív.

– És ha nem hi­szek ne­ked?

– Hát, ak­kor gon­do­lom, mész vissza a bör­tön­be, nem igaz? – vá­la­szol­ta Ca­rolyn vi­dá­man.

Ste­ve a fo­ga­it csi­kor­gat­ta.

– Nem ra­dio­ak­tív. Ígé­rem – szi­pá­kolt Ca­rolyn kis­sé meg­bánt­va. – Sok­kal ki­fi­no­mul­tabb an­nál.

– Hon­nan tu­dod, hogy ez az izé, akár­mi le­gyen is, raj­tam nem fog mű­köd­ni?

– Nos… nem tud­juk, hogy nem fog. Nem biz­to­san. De úgy tű­nik, csak olya­nok­ra van ha­tás­sal, aki­ket va­la­mi­lyen kap­cso­lat fűz Apá­hoz. Hoz­zád ha­son­ló em­be­rek, Fe­dEx-so­fő­rök, piz­za­fu­tá­rok, át­la­g­ame­ri­ka­i­ak ál­lan­dó­an jön­nek-men­nek er­re­fe­lé, és szem­mel lát­ha­tó­an nin­csen rá­juk sem­mi­lyen ha­tás­sal.

– Ezért tet­ted ve­lem ezt az egé­szed? Csak úgy vé­let­len­sze­rű­en ki­vá­lasz­tot­tál? Mert egy át­la­gos fic­kó va­gyok?

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Igen, nagy­já­ból er­ről van szó.

– Ló­faszt.

A nő fel­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Nem egé­szen ér­tem, hogy mit…

– Úgy ér­tem – sza­kí­tot­ta fél­be Ste­ve mo­so­lyog­va –, hogy kur­vá­ra ha­zudsz ne­kem, te mocs­ko­sul ha­zug han­tás.

– Ste­ve, biz­to­sít­hat­lak róla, hogy…

– Kí­mélj meg.

– Ho­gyan?

– Ne fá­radj. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy na­gyon szép ha­zug­sá­gok­kal tud­nál trak­tál­ni, de ne fá­radj. Meg­csi­ná­lom.

Ca­rolyn szem­öl­dö­ke is­mét meg­emel­ke­dett.

– Azt a pénz­zel teli há­ti­zsá­kot le­szá­mít­va, amellyel két­lem, hogy hagy­nál csak úgy ki­sé­tál­ni in­nen, nincs pén­zem, nincs au­tóm, nin­cse­nek ira­ta­im, és nincs sen­kim, aki­vel kap­cso­lat­ban akár csak fel­me­rül­het­ne, hogy se­gít­sé­gért for­dul­jak hoz­zá. Úgy tip­pe­lem, nagy­já­ból hu­szon­négy órá­ig húz­nám oda­kint egye­dül, az­tán vagy vissza­ke­rül­nék a bör­tön­be, vagy, ami még va­ló­szí­nűbb, le­lő­né­nek, ami­ért el­len­áll­nék a le­tar­tóz­ta­tás­nak. – És ha ne­met mon­dok, va­ló­szí­nű­leg szólsz an­nak a nagy­da­rab­nak, hogy vág­ja el a tor­kom, vagy va­la­mi. Nem hi­szem, hogy bár­mi­fé­le prob­lé­mát je­len­te­ne neki a do­log.

– Nos – mond­ta Ca­rolyn – ak­kor ez jó hír.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy lá­tod is a bol­dog­sá­got a sze­mem­ben. De azért van még egy­pár kér­dé­sem.

– Csak raj­ta.

– Mi­ért kell ko­cog­nom? Mi­ért nem me­he­tek be ko­csi­val? Gyor­sabb len­ne, és ha ez az akár­mi túl ne­héz­nek bi­zo­nyul, hogy kéz­ben el­hoz­zam…

– Noss­ss… ez egy af­fé­le biz­ton­sá­gi óv­in­téz­ke­dés.

– Igen? – Ste­ve va­dul vi­gyo­rog­va ha­jolt elő­re. – Vi­lá­go­síts fel.

– Ha – Ca­rolyn fel­tar­tot­ta egy uj­ját – ha ki­de­rül, hogy még­is fo­gé­kony vagy a, hm, a ha­tár­vé­del­mi esz­köz ha­tá­sa­i­ra, jobb, ha nem egy au­tó­val ve­zetsz be. Az­zal a se­bes­ség­gel még az­előtt vég­ze­tes tá­vol­ság­ra ke­rül­nél, hogy egy­ál­ta­lán fel­fog­nád, mi tör­té­nik. Gya­log egy­sze­rű­en csak meg­for­dul­hatsz, ha kez­ded rosszul érez­ni ma­gad.

– Rosszul, ho­gyan?

– Min­den­ki­re más ha­tás­sal van. Da­vi­det bru­tá­lis fej­fá­jás kí­noz­ta. Az én ar­com vé­rez­ni kez­dett. Pe­ter láng­ra lob­bant. A lé­nyeg, hogy ha egy da­ra­big min­den gond nél­kül ha­ladsz elő­re, az­tán hir­te­len fáj­dal­mat ta­pasz­talsz, for­dulj vissza, mi­előtt rosszab­bod­na a do­log.

– És mi van, ha tény­leg ki­de­rül, hogy fo­gé­kony va­gyok az esz­köz ha­tá­sa­i­ra? Ak­kor is meg­ka­pom a ke­gyel­met és a pénzt? – Úgy­sem fog­ja el­hin­ni a nő vá­la­szát, de már csak kí­ván­csi­ság­ból is hal­la­ni akar­ta.

– Meg­ka­pod a ke­gyel­met, per­sze. Csak annyit ké­rünk, hogy pró­báld meg. A pénz pe­dig, mint mond­tam, már­is a tiéd.

– Ez iga­zán meg­győ­ző.

Ca­rolyn meg­dör­zsöl­te a hom­lo­kát.

– Ste­ve, nem tu­dom, mit mond­jak, hogy…

– Fe­lejtsd el. Azt mond­tad, tud­já­tok, hol van ez az izé, de azt nem, hogy mi az? Meg tu­dod ezt ma­gya­ráz­ni ne­kem?

– Per­sze. Az esz­köz mű­kö­dé­sé­ből ki­fo­lyó­lag az érin­tett te­rü­let egy gömb alak­ját ve­szi fel. Lé­nye­gé­ben fog­tunk egy tér­ké­pet, és kör­be­jár­tuk a te­rü­let szé­lét. Az esz­köz an­nak a kö­zép­pont­já­ban lesz.

Ste­ve ezt vé­gig­gon­dol­ta.

– És mi van, ha egy fá­ban van, vagy el­te­met­ték, vagy ilyes­mi? Nem kell a föl­dön len­nie.

– Jó meg­lá­tás, de ezt is tesz­tel­tük.

– Ho­gyan?

– Na­gyon óva­to­san. Nézd, be­le­me­he­tünk a mód­sze­re­ink­be, ha aka­rod, de biz­to­sít­hat­lak róla, hogy az esz­köz a Gar­ri­son Dri­ve 222.-nél van, ti­zen­hét mé­ter­re a ka­nyar­tól, úgy fél mé­ter­rel a ta­laj fö­lött.

– Fél mé­ter­rel a ta­laj fö­lött? Le­beg, vagy mi?

– A ve­ran­dán van.

– És fo­gal­mad sincs, hogy mi ez a tárgy?

Ca­rolyn meg­ráz­ta a fe­jét.

– Bár­mi le­het. Va­ló­szí­nű­leg va­la­mi ki­csi és ár­tal­mat­lan. A ve­ran­da pe­dig ál­ta­lá­ban üres.

– Hon­nan tu­dod?

Ca­rolyn meg­emel­te a fe­jét, azon tű­nő­dött, ho­gyan vá­la­szol­jon.

– On­nan, hogy az a mi házunk.

– A ti há­za­tok?

– Mi­ért vagy ennyi­re meg­lep­ve?

– Az öl­tö­zé­ked­ből ítél­ve azt hit­tem, haj­lék­ta­lan vagy.

Ca­rolyn el­fin­to­ro­dott.

– Hát nem va­gyok. A ház Apáé, de mind­nyá­jan ott élünk.

– Kik mind­nyá­jan?

A nő vé­gig­mu­ta­tott a szo­bán.

– A csa­lá­dom.

– Aha… foly­ton a csa­lá­dod­ként utalsz ezek­re az em­be­rek­re, pe­dig nem iga­zán ha­son­lí­to­tok egy­más­ra.

– Örök­be fo­gad­tak min­ket.

– Mind­nyá­ja­to­kat?

– Igen. Apa ak­kor vett ma­gá­hoz min­ket, ami­kor a szü­le­ink meg­hal­tak.

– Re­mek fic­kó­nak tű­nik.

– Ezért sze­ret­nénk annyi­ra meg­győ­ződ­ni róla, hogy jól van-e – mon­da Ca­rolyn szá­ra­zon.

– Szó­val… mit gon­dolsz? Va­la­ki ki akart űzni a sa­ját há­za­tok­ból?

– Na­gyon úgy tű­nik, igen.

– Van bár­mi öt­le­ted, hogy mi­ért?

– Apa fon­to­sabb em­ber, mint ami­lyen­nek mu­tat­ja ma­gát. Ő egy… af­fé­le ki­rály­csi­ná­ló. Na­gyon be­fo­lyá­sos ba­rá­tai van­nak.

Ez, dön­töt­te el Ste­ve, alig­ha­nem szin­tén igaz. Az el­nök két­ség­kí­vül ug­rott, ami­kor a fic­kó lá­nya füttyen­tett.

– És be­fo­lyá­sos el­len­sé­gei?

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Igen. Né­há­nyan va­ló­szí­nű­leg öröm­mel vé­gig­men­né­nek Apa ház­ban tar­tott cuc­ca­in. A köny­ve­in.

Szó­val… ki apa? A maf­fia köny­ve­lő­je? Egy olyan Me­yer Lans­ky-féle fic­kó?

– Mi­fé­le em­be­rek­ről be­szé­lünk? Ha va­la­mi drog­kar­tell­ről van szó, azt hi­szem, in­kább ma­ra­dok a…

Ca­rolyn fel­hor­kan­tott, és el­ne­vet­te ma­gát.

– Mi olyan vic­ces?

– Csak pró­bá­lom el­kép­zel­ni Apát egy drog­üz­let­ben. Nem. Nem er­ről van szó.

– Ha­nem?

– Ezt iga­zán nem árul­ha­tom el – vá­la­szol­ta ri­deg mo­sollyal.

– Hát per­sze – só­haj­tott fel Ste­ve. – Szó­val sze­rin­ted apád egyik el­len­sé­ge be­sur­rant, és fel­ál­lí­tot­ta ezt a ha­tár­vé­del­mi rend­szert?

– Va­ló­szí­nű­leg. Va­la­ki­nek oda kel­lett ten­nie. Ami­kor az­nap reg­gel el­jöt­tem, a ve­ran­da még üre­sen állt. Eb­ben egé­szen biz­tos va­gyok. Csak annyit tu­dunk, hogy nem lát­tuk Apát, ami­óta a ha­tár­vé­del­mi rend­szer be­kap­csolt. – Ki­vett egy meg­gör­bült Marl­bo­rót a do­boz­ból, és lak­ko­zott kör­mén meg­gyúj­tott egy gyu­fa­szá­lat. A láng meg­reb­bent ki­csit, ami­kor oda­tar­tot­ta a ci­ga­ret­ta vé­gé­hez, fel­na­gyít­va ke­zé­nek egy alig ész­lel­he­tő re­me­gé­sét.

– Ta­lán ő maga kap­csol­ta be. Erre gon­dol­tál már?

Ca­rolyn a hom­lo­kát rán­col­ta.

– El­kép­zel­he­tő. Bár fo­gal­mam sincs, mi­ért ten­ne ilyet, de… le­het­sé­ges. Ha így tör­tént, sze­ret­nénk be­men­ni, és na­gyon ud­va­ri­a­san meg­ér­dek­lőd­ni tőle, hogy mi­ért csi­nál­ta. A lé­nyeg, hogy be kell jut­nunk a Könyv­tár­ba, hogy kö­rül­néz­hes­sünk. To­váb­bá van­nak oda­bent re­fe­ren­cia­anya­gok, ame­lyek­re szük­sé­günk le­het. Ha se­gí­tesz ne­künk, ga­ran­tá­lom, hogy sér­tet­le­nül, gaz­da­gon és min­den­fé­le bűn­ügyi bo­nyo­dal­mak­tól men­te­sen sé­tál­hatsz el.

– Csi­nál­junk úgy egy perc­re, mint­ha hin­nék ne­ked. Van még va­la­mi?

Ca­rolyn le­ha­jolt, és ki­nyi­tot­ta a sport­tás­kát. Egy pisz­toly volt ben­ne.

– Erre szük­sé­ged le­het.

– Ó.

– Prob­lé­mát je­lent?

– Nem. Ami azt il­le­ti, fur­csa­mód meg­nyug­ta­tó. Mind­ed­dig ez az egész túl jól hang­zott, hogy igaz le­gyen. Mit gon­dolsz, kit kel­le­ne le­lő­nöm oda­bent?

– Nos… is­mét csak… va­ló­szí­nű­leg sen­kit. De mint mond­tam, Apa be­fo­lyá­sos em­ber, és van­nak… test­őrei is. Le­het­sé­ges, nem va­ló­szí­nű, de le­het­sé­ges, hogy meg­lát­ják, amint ott ko­cogsz, és fe­nye­ge­tés­ként te­kin­te­nek rád. Ez eset­ben – meg­von­ta a vál­lát – in­kább le­gyen ná­lad fe­les­le­ge­sen, mint hogy ne le­gyen, és ké­sőn de­rül­jön ki, hogy szük­sé­ged len­ne rá.

Ste­ve a fegy­ver­re pil­lan­tott. Egy 9 mm-es, fél­au­to­ma­ta hk.

– Há­rom tár? Az jó sok go­lyó.

– Hát­ha po­csé­kul cél­zol.

– Ami azt il­le­ti, úgy. Ergo eny­hén szól­va nem szí­ve­sen ke­ve­red­nék tűz­harc­ba pro­fi test­őrök­kel.

Ca­rolyn szó­ra nyi­tot­ta a szá­ját, he­zi­tált, majd in­kább be­csuk­ta.

– Mi az?

A nő meg­ráz­ta fe­jét.

– Mi az., Ca­rolyn?

– Ha va­la­mi­fé­le… nyílt konf­lik­tus­ba ke­ve­redsz az őrök­kel… nem le­szel egye­dül.

– Tény­leg? És kér­lek, vi­lá­go­síts fel, ki fog se­gí­te­ni ne­kem?

– A test­vé­rem ba­rá­tai. Ígé­rem, na­gyon rá­ter­met­tek. Ha arra ke­rül a sor, ők meg tud­nak és meg is fog­nak vé­de­ni. Biz­ton­ság­ban le­szel.

– Nem két­lem, hogy rá­ter­met­tek. – És va­ló­szí­nű­leg ro­had­tul fu­rák is. – Nem bá­nod, ha szem­ügy­re ve­szem a fegy­vert?

Ca­rolyn oda­csúsz­tat­ta hoz­zá a tás­kát az asz­ta­lon. Ste­ve ki­vet­te a pisz­tolyt, és meg­vizs­gál­ta. Be­csúsz­ta­tott egy tá­rat, ki­biz­to­sí­tot­ta, és rá­fog­ta a nőre.

– Mi van, ha egy­sze­rű­en le­lő­lek, és el­vi­szem a pénzt?

Ca­rolyn szé­le­sen rá­mo­soly­gott.

– Ak­kor, gon­do­lom, szá­mom­ra vé­get ér ez a rém­álom, a test­vé­rem, Da­vid pe­dig meg­öl té­ged. És va­ló­szí­nű­leg nem si­e­ti el. És az­tán ta­lá­lunk va­la­ki mást, aki el­vég­zi a mun­kát.

Még csak egy ki­csit sem tűnt ide­ges­nek. A hát­só szo­bá­ból ki­szű­rő­dő szex­han­gok el­né­mul­tak. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a nagy­da­rab fic­kó, Da­vid ku­kucs­kált ki a sa­rok mö­gül. Rá­mo­soly­gott Ste­ve-re. Mon­dott va­la­mit Ca­rolyn­nak azon az ő ma­dár­dal­nyel­vü­kön. A nő ugyan­úgy vá­la­szolt.

Ste­ve me­le­gen és meg­nyug­ta­tó­an vissza­mo­soly­gott.

– Csak úgy kér­dez­tem. – Le­eresz­tet­te a pisz­tolyt. Da­vid egy da­ra­big még fi­gyel­te őt, az­tán fo­gott még egy sü­tit, és megint el­tűnt a szo­bá­ban. – Van még va­la­mi?

– Nem… hát… nem.

– Mi az?

– Csak… Jó len­ne, ha va­la­hogy kap­cso­lat­ban tud­nánk ma­rad­ni ve­led, mi­köz­ben oda­kint vagy. A ko­co­gá­sod köz­ben. Csak nem jut eszem­be sem­mi, ami­vel… – el­hall­ga­tott. – Mi van?

Mert­hogy Ste­ve me­red­ten bá­mul­ta. Arra gon­dolt, hogy „Ez a nő… nem konk­ré­tan őrült, de… va­la­mi más?” Han­go­san azt mond­ta:

– Nem hal­lot­tál még a mo­bil­te­le­fo­nok­ról?

– Ó. – Ca­rolyn el­ke­re­ke­dett szem­mel bó­lin­tott, és Ste­ve biz­tos volt ben­ne, hogy kur­vá­ra hü­lyí­ti őt. – De. Per­sze. Több­ször is.