KÖZJÁTÉK II.

UZAN-IYA

I.

Ta­nonc­sá­ga har­ma­dik évé­re Ca­rolyn nagy­já­ból meg­fe­led­ke­zett a kin­ti vi­lág­ról. A töb­bi­ek ál­ta­lá­ban ki­jár­tak a ta­nul­má­nya­ik kö­vet­kez­té­ben, vagy leg­alább néha va­ká­ci­ó­ra me­het­tek. Mi­chael az er­dőt vagy az óce­ánt cé­loz­ta be. Da­vid min­den kon­ti­nen­sen em­be­rek tö­me­gét gyil­kol­ta le. Mar­ga­ret kö­vet­te őket az el­fe­le­dett föl­dek­re, Jen­ni­fer pe­dig né­há­nyu­kat vissza­hív­ta.

Ca­rolyn ta­nul­má­nyai nem jár­tak uta­zá­sok­kal. Ami­kor nyelv­gya­kor­lat­ra volt szük­sé­ge, hoz­tak neki anya­nyel­vű em­be­re­ket, és az Is­há­val meg As­há­val töl­tött nyár után egyéb­ként sem ér­de­kel­ték töb­bé a va­ká­ci­ók. Így az­tán a Könyv­tár je­len­tet­te az egész vi­lá­gát, a ta­nul­má­nyok pe­dig a me­ne­kü­lé­sét. Gye­rek­ko­rát egy lám­pa arany fény­kö­ré­ben töl­töt­te, kö­rül­bás­tyáz­va in­ga­tag könyv­hal­mok­kal, ív­la­pok­kal és po­ros, tö­re­de­zett per­ga­me­nek­kel. Egy nap, ami­kor úgy ti­zen­egy éves le­he­tett – leg­alább­is nap­tá­ri idő­szá­mí­tás sze­rint –, rá­jött, hogy már nem em­lék­szik a szü­lei ar­cá­ra. A Könyv­tár­ban más­képp telt az idő.

Va­la­hol az öt­ven kö­rül fel­ha­gyott azon nyel­vek pon­tos szá­mon tar­tá­sá­val, ame­lye­ket fo­lyé­ko­nyan be­szélt – so­sem iz­gat­ták a tró­fe­ák –, de tud­ta, hogy a szám im­már igen­csak ma­gas le­het. Az egyik leg­na­gyobb ki­hí­vás­nak az atul, a hi­ma­lá­jai sztyep­pék egyik tör­zsé­nek nyel­ve bi­zo­nyult. Az atu­lok jó hat­ezer éve ki­hal­tak, és nyel­vé­szi szem­pont­ból tel­je­sen el­szi­ge­tel­ten él­tek. A nyelv­ta­nuk szin­te fel­fog­ha­tat­lan volt, és akadt né­hány egé­szen eg­zo­ti­kus kul­tu­rá­lis szo­ká­suk, mint pél­dá­ul az uzan-iya. Így hív­ták azt a pil­la­na­tot, ami­kor egy ár­tat­lan szív elő­ször ve­szi fon­to­ló­ra egy gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sét. Az atu­lok szá­má­ra maga a bűn el­kö­ve­té­se má­sod­la­gos­nak mi­nő­sült az azt ki­vál­tó kor­rum­pá­ló­dás­hoz ké­pest. Ca­rolyn le­nyű­gö­ző­nek ta­lál­ta ezt a gon­do­la­tot – és an­nak kö­rül­mé­nye­it. Egy szá­raz, nyá­ri na­pon is ezen tű­nő­dött, ami­kor némi bosszú­ság­gal ta­pasz­tal­ta, hogy ko­rog a gyom­ra. Mi­kor evett utol­já­ra? Elő­ző nap? Vagy az­előtt?

Le­ment a kam­rá­ba, de üres­nek ta­lál­ta. Hív­ta Pe­tert, aki­nek a ka­ta­ló­gu­sá­ba az étel­ké­szí­tés is be­le­tar­to­zott. Sem­mi vá­lasz. Az aj­tó­hoz ment, majd ki Gar­ri­son Oaks­ba.

Jen­ni­fer a ve­ran­dán ült, ép­pen ta­nult.

– Hé, Ca­rolyn! Jó a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért ide­kint lát­ni té­ged.

– Van va­la­mi kaja?

Jen­ni­fer fel­ne­ve­tett.

– Szó­val az éh­ség űzött ki? Tud­hat­tam vol­na. Igen, azt hi­szem, né­hány bolt ka­pott a hé­ten egy adag ételt.

– Pél­dá­ul me­lyik?

– A har­ma­dik ház lent.

– Kösz. Hoz­zak ne­ked is va­la­mit?

– Nem, kösz, el­va­gyok. De – Jen­ni­fer su­nyin vé­gig­né­zett az ut­cán – nem árt, ha éj­jel be­né­zel a szo­bám­ba.

– Mi­ért, mi tör­tént?

– Mi­chael ezt hoz­ta vissza a leg­utób­bi út­já­ról. – Fel­tar­tott egy zöld le­ve­lek­kel teli zacs­kót.

– Az meg mi?

– Ma­ri­hu­á­ná­nak hív­ják. Ha el­szí­vod, el­vi­leg na­gyon jól ér­zed ma­gad tőle. Ma éj­jel pró­bál­juk ki.

Ca­rolyn meg­fon­tol­ta az aján­la­tot.

– Nem le­het, hol­nap tesz­tem van. – Ami­kor leg­utóbb el­ron­tott egy kér­dést, Apa tíz kor­bács­ütés­sel bün­tet­te.

– Ó, rend­ben. Ak­kor leg­kö­ze­lebb?

– Min­den­kép­pen. – Ca­rolyn el­gon­dol­ko­dott. – De Mar­ga­re­tet meg­kér­dez­het­néd. Sze­rin­tem jót ten­ne neki egy kis szó­ra­ko­zás. – Mar­ga­ret sze­ren­csé­re már nem éb­redt si­kol­toz­va éj­sza­kán­ként, de foly­ton rá­jött va­la­mi ide­ges kun­co­gás, ami leg­alább olyan rossz volt.

Jen­ni­fer el­fin­to­ro­dott.

– Meg­kér­de­zem. Nem tűnt bol­dog­nak.

– Mi a baj? Ti ket­ten min­dig jó­ban vol­ta­tok.

– Mar­ga­ret bűz­lik, Ca­rolyn. És már ős­idők óta nem ló­gunk együtt. Gyak­rab­ban kel­le­ne ki­jár­nod.

– Ó. – Most, hogy be­le­gon­dolt, Mar­ga­ret tény­leg elég rossz sza­got ere­ge­tett ma­gá­ból az utób­bi pár al­ka­lom­mal, ami­kor Ca­rolyn ta­lál­ko­zott vele. – Hát… nem iga­zán te­het róla.

– Nem. Tény­leg nem. De ak­kor is bűz­lik.

Ca­rolyn gyom­ra mind­ket­te­jük szá­má­ra jól hall­ha­tó­an kor­dult meg.

– Mu­száj en­nem va­la­mit – mond­ta bo­csá­nat­ké­rő­en. – Ké­sőbb még be­szé­lünk.

Le­si­e­tett az ut­cán. Gar­ri­son Oaks há­zai im­már Apá­hoz tar­toz­tak, ahogy a ben­nük élő dol­gok is. A leg­több épü­le­tet ál­cá­zás­ként hasz­nált hol­tak fog­lal­ták el. Ennyi ma­radt a gye­re­kek tény­le­ges szü­le­i­ből és azok­ból a szom­szé­dok­ból, akik nem por­lad­tak el az Örök­be­fo­ga­dá­si Na­pon. Ca­rolyn nem tud­ta biz­to­san, ho­gyan vál­tak hol­tak­ká, de lett vol­na rá egy tipp­je.

Az el­múlt egy év­ben Apa he­ten­te két­szer vagy há­rom­szor ölte meg Mar­ga­re­tet, kü­lön­bö­ző mód­sze­rek­kel. Az első al­ka­lom­mal mögé lo­pa­ko­dott egy fej­szé­vel va­cso­ra köz­ben, meg­döb­bent­ve min­den­kit, nem utol­só­sor­ban Mar­ga­re­tet ma­gát. Az­tán jött a lő­fegy­ver, a mé­reg, az akasz­tás és egye­bek. Néha meg­le­pe­tés­ként csi­nál­ta, néha nem. Egy­szer egy sti­let­to pen­gé­vel szúr­ta ke­resz­tül a szí­vét, de csak az­u­tán, hogy pon­to­san el­mond­ta neki, mit fog ten­ni, majd le­tet­te elé a kést egy ezüst­tál­ra, és hagy­ta, hogy Mar­ga­ret há­rom na­pon és éjen át el­mél­ked­jen ar­ról, ami rá vár. Ca­rolyn azt fel­té­te­lez­te vol­na, hogy a fej­szés mód­szer a rosszabb, de Mar­ga­ret azt lát­szó­lag könnye­dén vet­te. Ám ami­kor már úgy egy nap­ja sze­me­zett a kés­sel, kezd­tek kun­co­gá­sok fel­tör­ni be­lő­le. És on­nan­tól kezd­ve soha nem is hagy­ta abba iga­zán. Ca­rolyn fel­só­haj­tott. Sze­gény Mar­ga­ret.

De nem is Mar­ga­ret a lé­nyeg. Ami­kor meg­halt, ál­ta­lá­ban egy-két na­pot az el­fe­le­dett föl­de­ken töl­tött, és ka­ta­ló­gu­sa kö­vet­ke­ző lec­ké­jét gya­ko­rol­ta. Az­tán Apa új­já­élesz­tet­te. Mos­tan­ra Ca­rolyn elég sok ilyen fel­élesz­tést lá­tott, hogy tud­ja, két fá­zis­ból áll­nak.

Elő­ször is Apa – vagy az utób­bi idő­ben Jen­ni­fer – meg­gyó­gyít­ja a se­bet, amely a ha­lált okoz­ta, az­tán pe­dig vissza­hív­ja őt a tes­té­be. Egy­szer azon­ban fél­be­hagy­ta a mű­ve­le­tet, hogy ki­men­jen vé­cé­re. Mar­ga­ret meg­gyó­gyult tes­te fel­kelt, jár­kál­ni kez­dett a szo­bá­ban, és vé­let­len­sze­rű­en vett a ke­zé­be tár­gya­kat, majd azt is­mé­tel­get­te, hogy „Jaj, ne”, újra és újra. Mint aki nincs is ott iga­zán.

Ca­rolyn gya­ní­tot­ta, hogy va­la­mi ha­son­ló tör­tént a hol­tak­kal is. Csak a tes­tü­ket tá­masz­tot­ták fel, de nem kel­tet­ték őket élet­re. Rá­né­zés­re nor­má­lis­nak tűn­tek, leg­alább­is egy bi­zo­nyos tá­vol­ság­ból. Vi­szony­lag meg­győ­ző­en jár­ták az ut­cá­kat és a bol­to­kat, de min­den szem­pont­ból, ami iga­zán szá­mí­tott, még min­dig az el­fe­le­dett föl­de­ken ba­ran­gol­tak. In­ter­ak­ci­ó­ba tud­tak lép­ni egy­más­sal, sőt még ame­ri­ka­i­ak­kal is – éte­le­ket vit­tek egy­más­nak, fel­töl­töt­ték a ko­csi­ju­kat ben­zin­nel, piz­zát ren­del­tek, le­fes­tet­ték a há­zat. Mind­ezt au­to­ma­ti­ku­san. Jó szol­gá­la­tot tet­tek, és egy­sze­rűbb volt őket hasz­nál­ni, mint fel­bé­rel­ni va­la­kit, hogy az nyír­ja a fü­vet. Pa­ran­cso­kat is tud­tak kö­vet­ni, ha olyas­mit kér­tek tő­lük, amit ele­ve tud­tak, és ez is igen­csak jól jött. De nem le­he­tett meg­ta­ní­ta­ni ne­kik sem­mi újat.

A leg­fon­to­sabb, hogy egy­faj­ta biz­ton­sá­gi rend­szer­ként mű­köd­tek. Elő­for­dult, hogy egy ide­gen, mond­juk egy uta­zó ügy­nök, egy el­té­vedt Fe­dEx-so­főr vagy egy hit­té­rí­tő be­le­bot­lott Gar­ri­son Oaks­ba, és ko­pog­tat­ni kez­dett az aj­tó­kon. Ezek a jö­ve­vé­nyek több­nyi­re nem fi­gyel­tek fel sem­mi rend­kí­vü­li­re. Egy­szer azon­ban egy be­tö­rő tény­le­ge­sen be­ju­tott az egyik ház­ba, és mi­után lát­ta, mi van oda­bent, nem en­ged­het­ték, hogy vissza­tér­jen a kül­vi­lág­ba. Ami­kor meg­pró­bált ki­oson­ni az ab­la­kon, a hol­tak oda­kint vár­tak rá. Rá­ron­tot­tak, és ca­fa­tok­ra tép­ték. Apa ugyan­azt tet­te vele, mint min­den­ki más­sal, és a haj­da­ni be­tö­rő el­fog­lal­ta a maga he­lyét az egyik ház­ban, mint va­la­ki uno­ka­test­vé­re, Ed. Vagy akár­ki.

A könyv­tá­ro­sok vi­szont úgy jöt­tek-men­tek, ahogy ked­vük tar­tot­ta. Ca­rolyn most éhe­sen be­nyi­tott an­nak a ház­nak az aj­ta­ján, amely­hez Jen­ni­fer küld­te. Hár­man tar­tóz­kod­tak oda­bent: egy nyolc év kö­rü­li kis­lány, egy ti­né­dzser fiú és egy fel­nőtt nő.

– Adj enni va­la­mit – uta­sí­tot­ta Ca­rolyn az utób­bit.

Mos­ta­ná­ban a misz­ti­kus nyel­vek­re össz­pon­to­sí­tott, így az an­golt fur­csá­nak érez­te. És rosszul is hang­zott. Két­szer is meg kel­lett is­mé­tel­nie, mire a nő vég­re meg­ér­tet­te. Ak­kor az­tán bó­lin­tott, és el­kezd­te össze­szed­ni a fő­zés­hez szük­sé­ges dol­ga­it – egy hal­kon­zer­vet, va­la­mi fe­hér anya­got egy üveg­ből, és va­la­mi ecet­il­la­tú zöld masszát.

Ca­rolyn le­ült az asz­tal­hoz a kis­lány mel­lé, aki ép­pen egy csa­lá­dot raj­zolt: anyát, apát, két lányt és egy ku­tyát. A csa­lád egy park­ban állt.

Va­la­mi ha­tal­mas ra­gyo­gott le rá­juk, ami le­he­tett vol­na a nap is, de nem az volt, mert az izzó ko­rong túl nagy­ra nőtt a kis­lány em­lé­ke­ze­té­ben. Túl­sá­go­san for­rón iz­zott, és túl kö­zel ke­rült a Föld­höz. Ca­rolyn fi­gyel­te, ahogy a gye­rek elő­vesz egy sár­ga kré­tát, és lán­go­kat raj­zol vele az apa há­tá­ra. A fér­fi szá­já­nak vö­rös O-ja, jött rá Ca­rolyn, egy si­kolyt áb­rá­zolt.

Ca­rolyn hir­te­len fel­pat­tant, a hát­ra­lö­kött fa­szék fel­sér­tet­te a li­nó­le­u­mot. Már nem akart itt len­ni. Ki­me­ne­kült a nap­pa­li­ba, ahol egy ti­né­dzser fiú ült le­esett ál­lal egy fé­nyes do­boz előtt. Va­jon így is fel­nő­nek, majd, vagy örök­re ilye­nek ma­rad­nak? Ele­in­te fo­gal­ma sem volt, mit csi­nál a fiú, de az­tán rá­jött. Te­le­ví­zió. Eny­hén el­mo­so­lyo­dott. Em­lék­szem a te­le­ví­zi­ó­ra. Le­ült a ka­na­pé­ra a holt fiú mel­lé. Az mint­ha ész­re sem vet­te vol­na. Ca­rolyn meg­le­gyez­te az arca előtt a ke­zét.

A fiú kü­lö­nö­sebb ér­dek­lő­dés nél­kül né­zett rá, az­tán a te­le­ví­zi­ó­ra mu­ta­tott.

– Mind­járt kez­dő­dik a Trans­for­mers. – Némi nyál csor­dult ki a szá­ja sar­ká­ból.

A kép­er­nyőn ha­tal­mas ro­bo­tok lé­zer­su­ga­rak­kal lőt­ték egy­mást.

Pár perc­cel ké­sőbb be­lib­bent a nő, és át­adott Ca­rolyn­nak egy tá­nyér ételt meg egy vö­rös do­bozt, ame­lyen az állt, hogy Coke. Ca­rolyn ál­la­ti mó­don esett neki. Az üdí­tő édes és is­te­ni volt. Túl gyor­san itta meg, ezért éget­ni kezd­te a tor­kát, de az­tán már el is fe­led­ke­zett róla. A nő fi­gyel­te, ahogy eszik, ar­cán némi nyug­ta­lan­ság su­hant át.

– Hel­ló – szó­lalt meg. – Maga biz­tos… – A nő… a do­log el­hall­ga­tott. – Maga Den­nis egyik ba­rát­ja? Den­nis, ez a nő a… – for­dult a gye­rek­hez, az­tán is­mét el­hall­ga­tott. – Te nem Den­nis vagy – mond­ta a nő… a do­log a fi­ú­nak. – Hol van Den­nis?

Ca­rolyn tud­ta, mi a gond. Ami­kor Apa fel­éb­resz­tet­te a kör­nyé­ket, töb­bé-ke­vés­bé vé­let­len­sze­rű­en osz­tot­ta ki köz­tük a házu­kat. A ka­na­pén ülő fiú tény­leg nem a nő fia volt, ahogy va­ló­szí­nű­leg a lány sem az ő lá­nya, a fér­fi pe­dig, aki­vel es­tén­ként ágy­ba bú­jik, nem a…

– Den­nis?

Ca­rolyn ke­zé­ben a szend­viccsel fel­állt, a tá­nyért pe­dig vissza­ad­ta a nő­nek.

– Kö­szö­nöm.

– Na­gyon szí­ve­sen, drá­ga – vá­la­szolt az szó­ra­ko­zot­tan. – Den­nis?

A te­le­ví­zi­ó­ban fel­üvöl­tött az egyik ro­bot. Ca­rolyn tá­vo­zott a nyá­ri nap­sü­tés­be, és be­csap­ta maga mö­gött a be­já­ra­ti aj­tót. Most, hogy el­jött a kö­ze­lük­ből, le­nyu­god­nak majd.

De az­tán meg­lát­ta, mi vár rá, és azt kí­ván­ta, bár­csak a hol­tak­kal ma­radt vol­na. Ami­kor fél­úton járt a Könyv­tár felé, fe­ke­te fel­hők kezd­tek gyü­le­kez­ni a nap előtt. A lég­nyo­más annyi­ra le­zu­hant, hogy puk­kant egyet a füle. A fák csú­csai szin­te két­rét gör­nyed­tek a hir­te­len szél­ben. Ca­rolyn in­nen-on­nan szá­raz reccse­né­se­ket is hal­lott, ahogy a gyen­gébb ágak meg­ad­ták ma­gu­kat.

Apa ha­za­tért.

II.

A menny­dör­gés­ből a töb­bi­ek is tud­ták, hogy Apa vissza­jött. Az el­vá­rá­sok­nak meg­fe­le­lő­en a Könyv­tár­nál kel­lett ta­lál­koz­ni­uk vele. Mind össze­gyűl­tek a pá­zsi­ton – Mi­chael az er­dő­ből jött, Jen­ni­fer a me­ző­ről, és így to­vább –, ki­vé­ve Mar­ga­re­tet, aki már Apá­val volt.

– Néz­zé­tek – mond­ta Apa. Néz­ték. Mar­ga­ret bal kar­ja csú­nyán el­tö­rött, és élet­te­le­nül ló­gott mel­let­te, bőre alól egy csont ágas­ko­dott ki. Jen­ni­fer in­dult, hogy se­gít­sen raj­ta, de Apa el­hes­se­get­te. – Mi­ért nem sír? – kér­dez­te hal­kan, mint­ha csak a szél­nek be­szél­ne.

Sen­ki sem vá­la­szolt.

– Mi­ért nem sír? – is­mé­tel­te meg a kér­dést, ez­út­tal fe­nye­ge­tőbb hang­szín­nel. – Sen­ki sem fog vá­la­szol­ni? Egyi­kő­tök­nek csak tud­nia kell.

Da­vid mo­tyo­gott va­la­mit.

– Mi­cso­da? Nem hal­lak.

– Azt mond­tam, „gahn ay­ri­al”.

Ca­rolyn el­mé­je meg­ló­dult. A „gahn ay­ri­al” szó sze­rin­ti for­dí­tás­ban azt je­len­tet­te, hogy a szen­ve­dés ta­ga­dá­sa. Ez a ki­fe­je­zés meg­le­he­tő­sen ér­tel­met­len­nek tűnt – a szen­ve­dés lé­te­zik, nézz csak szét ma­gad kö­rül –, de Da­vid úgy ej­tet­te ki a sza­va­kat, hogy az­zal va­la­mi­lyen ké­pes­ség ne­vé­re utalt. Va­la­mi­fé­le ön-fáj­da­lom­csil­la­pí­tó? Ca­rolyn tud­ta, hogy Apa min­den­fé­lét tud az ilyes­mik­ről, a sa­ját seb vér­zé­sé­nek el­ál­lí­tá­sá­ról és a gyó­gyí­tás­ról. De eze­ket csak Da­vid­nek ta­nít­ja. Az­tán las­san éb­re­dő bor­za­lom­mal rá­jött, hogy mi­ről is van szó. Ha Mar­ga­ret tud a gahn ay­ri­alról, ak­kor…

– Va­la­ki a ka­ta­ló­gu­sán kí­vül vég­zett ta­nul­má­nyo­kat.

A fi­a­tal könyv­tá­ro­sok olyan han­got hal­lat­tak, mint­ha holt le­ve­lek zi­zeg­né­nek.

– Nem iga­zán tu­dom okol­ni Mar­ga­re­tet – mond­ta Apa nyu­god­tan. – Ta­nul­má­nyai gyak­ran fáj­da­lom­mal jár­nak, és ugyan ki hi­báz­tat­ná, ami­ért csök­ken­te­ni akar­ja azo­kat? Nem. Nem Mar­ga­ret­ről van szó. – Egyik kör­mé­vel a fo­gát ko­cog­tat­ta. – Ha­nem ki­ről?

– Ró­lam – sut­tog­ta Da­vid. – Én vol­tam.

– Te? – szín­lelt döb­be­ne­tét Apa. – Te? Tény­leg? Ér­de­kes. Mondd csak, Da­vid, sze­rin­ted mi­ért nem ta­ní­tot­tam meg Mar­ga­ret­nek én ma­gam a gahn ay­ri­alt?

– Nem… nem tu­dom.

– Mert nem kí­ván­tam, hogy meg­ta­nul­ja! – menny­dö­rög­te Apa. Min­den­ki össze­rez­zent… Da­vi­det ki­vé­ve. Ő volt Apa ked­ven­ce, és ezt tud­ta is. – Na de… – ha úgy dön­töt­tél, hogy meg­ta­ní­tod neki a gahn ay­ri­al hasz­ná­la­tát, ak­kor bi­zo­nyá­ra te ma­gad is a mes­te­ré­vé vál­tál. Nem is tud­tam, hogy ennyi­re elő­re jársz a ta­nul­má­nya­id­ban. Be kell is­mer­nem, le va­gyok nyű­göz­ve. – Apa in­tett neki. – Gye­re ve­lem.

Mind kö­vet­ték őket, mert fél­tek más­képp ten­ni. Együtt men­tek vé­gig Apa és Da­vid után a kör­nyék fő­ut­cá­ján, túl a hol­tak há­za­in, és ó, mennyi­re bán­ta Ca­rolyn, hogy nem halt meg ve­lük együtt. So­sem lát­ta még ilyen dü­hös­nek Apát. Bár­mi kö­vet­ke­zett is, tud­ta, hogy az csak va­la­mi na­gyon rossz le­het. Kö­vet­ték Apát az út túl­ol­da­lá­ra, majd fel a föld­be vájt, dur­va lép­cső­kön.

Ott, a domb­te­tő tisz­tá­sán meg­lát­ták Apa gril­le­ző­jét. Ca­rolyn em­lé­ke­zett rá, hogy lé­te­zik ez a do­log, de nem iga­zán gon­dolt rá soha. Egy üre­ges te­hén, vagy in­kább bi­ka­for­má­jú bronz­önt­vény volt. Bő egy­cen­tis, sár­gás fém­ből ké­szí­tet­ték, az élet­nagy­sá­gú­nál né­mi­leg na­gyobb­ra. Ami­kor Apa ame­ri­ka­i­nak adta ki ma­gát, a hát­só kert­jé­ben tar­tot­ta. Néha, kö­zös pik­ni­ke­ken vagy ilyes­mi­ken „ham­bur­ge­re­ket” vagy disz­nót sü­tött raj­ta. Ak­ko­ri­ban egé­szen nor­má­lis­nak tűnt. Ho­má­lyo­san még em­lé­ke­zett az em­be­rek­re – ta­lán a szü­le­i­re is? –, ahogy a szo­kat­lan gril­le­ző­re tesz­nek meg­jegy­zé­se­ket, de nem fúj­ták fel a dol­got.

Nem sok­kal az­u­tán, hogy Apa ma­gá­hoz vet­te őket, fel­vit­te a gril­le­zőt a tisz­tás­ra. Ca­rolyn so­sem tud­ta, mi­ért, de biz­to­san ok­kal tet­te. Az önt­vény el­ké­pesz­tő­en ne­héz volt. A hol­tak köré gyűl­tek, és együtt, a nyá­ri nap alatt iz­zad­va és eről­köd­ve emel­ték meg. Egy­szer­re csak pár cen­ti­re tud­ták el­moz­dí­ta­ni, és a pa­tái foly­ton be­le­akad­tak a fű­ben meg­bú­jó ba­ráz­dák­ba. Na­pok­ba és leg­alább né­hány élet­re kel­tés­be telt az el­szál­lí­tá­sa.

Most, hogy Ca­rolyn évek óta elő­ször né­zett rá, pusz­tán annyi ju­tott eszé­be róla, hogy: Ó, tény­leg. Az az izé. Leg­in­kább gye­rek­ko­rá­nak par­ti­ja­i­hoz és sü­tö­ge­té­se­i­hez kö­töt­te a bi­kát. A disz­nó­hú­sos szend­vi­csek, idéz­te fel, kü­lö­nö­sen íz­let­tek.

Az­tán egy sö­té­tebb em­lék úszott a fel­szín­re. Ami azt il­le­ti, utol­já­ra a ha­za­té­ré­se­met ün­nep­lő la­ko­mán lát­tam. Em­lé­ke­zett, hogy a gril­le­ző ol­dal­só fe­de­le nyit­va állt, és hi­ko­ri­füst öm­lött ki raj­ta. Em­lé­ke­zett, ahogy el­nyom­ta a si­ko­lyát, ami­kor a füst el­osz­lott, és fel­is­mer­te Asha hát­só fer­tá­lyá­nak ke­cses vo­na­la­it, és meg­lát­ta Isha rá bá­mu­ló, meg­nyú­zott, ki­vájt sze­mű, le­vá­gott fe­jét.

Fel­me­rült ben­ne, hogy ta­lán épp az a pil­la­nat le­he­tett az ő uzan-iyája. Be­zony, gon­dol­ta, va­ló­szí­nű­leg az volt. Egé­szen ad­dig a sokk ural­ko­dott raj­tam.

To­váb­bá az is fel­me­rült ben­ne, hogy a bi­ká­ban nem csak disz­nót le­het­ne süt­ni. Da­vid­re né­zett. Neki is ugyan­ez a gon­do­lat jár­ha­tott a fe­jé­ben. El­ke­re­ke­dett, ré­mült szem­mel bá­mul­ta a bi­kát.

De Da­vid bá­tor volt. Össze­szed­te ma­gát, és Apá­ra vi­gyor­gott.

– Ugyan már. Saj­ná­lom. Nem csi­ná­lok ilyet még egy­szer. Nem akar­tam sem­mi rosszat. – És ár­nyék­bok­szo­lás­ba, egy kö­zös já­té­kuk­ba kez­dett.

Apa a bi­ká­hoz lé­pett, és ki­nyi­tot­ta a fe­de­let az ol­da­lán. A kül­se­jét ugyan bronz­ra po­lí­roz­ták – a hol­tak ál­lan­dó­an fé­nye­sen tar­tot­ták –, de be­lül csak fe­ke­te­ség és fe­ke­te­ség ural­ko­dott. Da­vid, aki ak­ko­ri­ban leg­fel­jebb ti­zen­há­rom le­he­tett, meg­adó­an emel­te fel a ke­zét. Apa a bi­ká­ra mu­ta­tott. Da­vid nem tér­delt le, de meg­re­me­gett.

– Ne. Jaj, ne.

Apa meg­emel­te a szem­öl­dö­két, és vár­ta a foly­ta­tást, de Da­vid el­hall­ga­tott.

Ca­rolyn csak apát gyű­löl­te még Da­vid­nél is job­ban, de ab­ban a pil­la­nat­ban szin­te meg­saj­nál­ta a fiút. A te­kin­te­te, mi­köz­ben be­má­szott a bi­ká­ba, egy má­sik atul mon­dást idé­zett fel ben­ne, azt, hogy „wa­zin nya­ta”, ami az utol­só re­mény ha­lá­lát je­len­tet­te.

A zá­rak, ame­lyek­kel Apa rög­zí­tet­te a fe­de­let, nem bronz­ból, ha­nem vas­tag, ősi, rücs­kös vas­ból ké­szül­tek. Mind­ad­dig Ca­rolyn so­sem tű­nő­dött el a ren­del­te­té­sü­kön – de ak­kor meg­ér­tet­te. A hús, jött rá, nem pró­bál meg ki­mász­ni.

A kö­vet­ke­ző órá­ban ő és a töb­bi­ek fát hur­col­tak oda a kör­nye­ző há­zak kész­le­te­i­ből, egy­szer­re egy hón­alj­nyit. Apa oda­hí­vott né­hány hol­tat – köz­tük azt az anyát és „Den­nist” –, és ők is se­gí­tet­tek. Még maga Apa is be­szállt a mun­ká­ba.

A bika arany­szín­ben ra­gyo­gott a dél­utá­ni nap fé­nyé­ben. Egyen­ként le­tet­ték köré az össze­sze­dett fát – leg­in­kább vas­kos, ned­ve­dző fe­nyőt. Jen­ni­fer egy­szer térd­re esett, és el­sír­ta ma­gát. Min­dig is ő volt köz­tük a leg­ked­ve­sebb. Mi­chael, aki ek­kor­ra in­kább az ál­la­tok, mint­sem az em­be­rek gon­dol­ko­dás­mód­já­hoz kö­tő­dött, anél­kül néz­te a hal­mo­zó­dó fa­ra­kást, hogy meg­ér­tet­te vol­na, mi célt szol­gál. Mar­ga­ret meg egy­sze­rű­en csak kí­ván­csi­nak tűnt.

Nem sok­kal nap­nyug­ta előtt Apa meg­gyúj­tott egy gyu­fát. A fa­ra­kás jól égett. Gyor­san fel­lob­bant, és a pár apró láng­nyelv­ből né­hány perc alatt kész tá­bor­tűz lett. Füst szö­kött ki a bika orr­lyu­ka­i­ból – elő­ször csak egy csík­nyi, az­tán egy ára­dat.

Egé­szen nap­nyug­tá­ig táp­lál­ták a tü­zet, és vé­gig arra szá­mí­tot­tak, hogy Da­vid nem­so­ká­ra fel­ki­ált, de annyi­ra erős volt. A for­ró­ság ak­ko­rá­ra nőtt, hogy mire be­sö­té­te­dett, Ca­rolyn már nem tu­dott há­rom mé­ter­nél kö­ze­lebb men­ni a bi­ká­hoz. On­nan dob­ta a lán­gok közé a ma­ra­dék fa­da­ra­bo­kat, amennyi­re pon­to­san csak tud­ta – és a hő még így is meg­per­zsel­te a szőr­szá­la­kat a ke­zén. A hol­tak gond­ta­la­nul, vö­rös és fel­hó­lyag­zott bőr­rel foly­tat­ták las­sú mun­ká­ju­kat.

De Da­vid annyi­ra erős volt. Csak ami­kor már tel­je­sen be­sö­té­te­dett, és a bika hasa tom­pa na­rancs­szín­ben ra­gyo­gott, csak ak­kor kez­dett el üvöl­te­ni.

Va­la­hány­szor Ca­rolyn fel­idéz­te Apa ar­cát, min­dig ez az al­ka­lom ju­tott eszé­be, ahogy ott állt a tűz fé­nye mel­lett.

Olyan rit­kán mo­soly­gott.

III.

Más­nap haj­nal előtt még min­dig halk han­gok szi­vá­rog­tak ki a bi­ká­ból, fő­leg a fe­jé­ből és a nya­ká­ból. Ca­rolyn ezen el­tű­nő­dött, amíg rá nem jött, hogy a bika orr­lyu­kai tény­le­ge­sen lyu­kak; kür­tő­ként funk­ci­o­nál­tak a bent­re he­lye­zett szén­nek. A raj­tuk be­áram­ló le­ve­gő vi­szony­lag hű­vös le­he­tett, és alig­ha­nem ez volt min­den ke­gye­lem, amely Da­vid vi­lá­gá­ban meg­ada­tott. Hogy­hogy még nem halt meg?

Ter­mé­sze­te­sen a ka­ta­ló­gu­sa mi­att. Apa arra ké­pez­te ki, hogy vég­ze­tes se­be­ket is túl­él­jen, és to­vább har­col­jon. Ezen­kí­vül kü­lön­fé­le ita­lok, to­ni­kok és in­jek­ci­ók is se­gí­tet­ték. Mint mind­nyá­juk, Da­vid is Apa te­remt­mé­nye volt, így az­tán bár­mennyi­re meg kel­lett is vol­na hal­nia, élet­ben ma­radt.

Dél­re azon­ban sze­ren­csé­re így is el­hall­ga­tott. Apa ez­u­tán még egé­szen sö­té­te­dé­sig táp­lál­ta a tü­zet. Da­vid, mond­ta, élet­ben van. Ca­rolyn nem ké­tel­ke­dett ben­ne, hogy va­la­mi­kép­pen tény­leg tud­ja.

Apa a má­so­dik nap al­ko­nya­ta előtt szólt ne­kik, hogy ne rak­ja­nak több fát a tűz­re, amely éj­fél­re el is aludt. A har­ma­dik nap reg­ge­lé­re a bika elég­gé le­hűlt, hogy ki­nyit­has­sák, bár a fém még min­dig olyan for­rón iz­zott, hogy ami­kor Ca­rolyn hoz­zá­ért, fel­hó­lyag­zott tőle a keze.

Amit oda­bent ta­lál­tak, nem volt olyan rossz ál­la­pot­ban, mint ami­lyen­re a lány szá­mí­tott. Da­vid el­hi­va­tot­tab­ban ta­nult, mint a leg­több­jük. Ké­pes­sé­gei már­is na­gyon erős­nek mu­tat­koz­tak, egye­dül Apá­hoz nem ért fel.

Majd­nem a csont­já­ig el­égett, mi­előtt meg­halt.

Ca­rolyn és Mi­chael se­gí­tet­tek Jen­ni­fer­nek ki­ven­ni őt on­nan. Da­vid ma­rad­vá­nyai meg­le­pő­en könnyű­nek, szá­raz­nak és tö­ré­keny­nek bi­zo­nyul­tak. Rá­fek­tet­ték egy va­sa­ló­desz­ká­ból össze­tá­kolt hord­ágy­ra, és el­hur­col­ták az egyik len­ti ház­ba. Ott egy nagy, föld­szin­ti szo­bá­ba he­lyez­ték, amely­nek egyik sar­ká­ban po­ros, mál­ló bú­to­rok áll­tak ha­lom­ban. Ezt ne­ve­zik ame­ri­ka­i­ak nap­pa­li­nak, gon­dol­ta Ca­rolyn, itt zaj­lik az „élet”, és fel­kun­co­gott. Mar­ga­ret is el­mo­so­lyo­dott. A töb­bi­ek fur­csán néz­tek rá.

Mar­ga­ret meg­vizs­gál­ta Da­vid ko­po­nyá­já­nak el­sze­ne­se­dett ma­rad­vá­nya­it, a tűz hője kö­vet­kez­té­ben bok­szo­ló­póz­ba me­re­ve­dett ke­zét, és utol­só si­ko­lyát meg­örö­kí­tő, nyi­tott szá­ját.

– Na­gyon mé­lyen lesz – for­dult Mar­ga­ret Apá­hoz. – Csat­la­koz­ha­tok hoz­zá? Hogy se­gít­sek neki meg­ta­lál­ni a vissza­utat?

Apa meg­ráz­ta a fe­jét.

– Hadd bo­lyong­jon csak.

Ca­rolyn ezen el­tű­nő­dött. Úgy tűnt, Mar­ga­ret sze­rint Da­vid az „el­fe­le­dett föl­dek” mé­lyén van, ahol, amennyi­re tud­ta, a szü­le­té­sed előt­ti és a ha­lá­lod utá­ni időt töl­töd. De azért len­ne mé­lyen, mert még so­sem halt meg ko­ráb­ban, vagy azért, mert olyan bor­zal­mas kö­rül­mé­nyek közt szen­ve­dett ki? Vagy ta­lán…

Apa rá­me­redt. Ami­kor lát­ta, hogy fel­kel­tet­te Ca­rolyn fi­gyel­mét, je­len­tő­ség­tel­je­sen fél­re­né­zett. Ca­rolyn kö­vet­te a te­kin­te­tét fel a dom­bon, a bika felé. A kér­dés, ame­lyen a lány töp­ren­gett, ter­mé­sze­te­sen kí­vül esett a ka­ta­ló­gu­sán. Tud­ja, gon­dol­ta két­ség­be­eset­ten. Hon­nan tud­hat­ja, mi jár ép­pen a fe­jem­ben? Fél­re­tet­te a gon­do­la­tot, de Apa még min­dig őt bá­mul­ta. Sze­mé­nek pu­pil­lá­ja a bika bel­se­jé­nek mocs­kos fe­ke­te­sé­gé­re em­lé­kez­tet­te. Te­kin­te­té­től meg­ba­bo­náz­va egy pil­la­nat­ra el­kép­zel­te ma­gát az önt­vény bel­se­jé­ben, ahogy cseng a füle a be­csa­pó­dó fe­dél­től. Az egyet­len lát­ha­tó fény az orr­lyu­ka­kon be­áram­ló, sá­padt vagy na­ran­csos ra­gyo­gás len­ne, mi­köz­ben a hő­ség egy­re nö­vek­szik. Elő­ször csak me­leg len­ne, majd ké­nyel­met­len­né vál­na, és az­tán…

– Soha! – szi­szeg­te két­ség­be­eset­ten. So­sem gon­do­lok újra erre! Soha, soha!

Apa csak ek­kor vet­te le róla a te­kin­te­tét. Ca­rolyn mint­ha va­la­mi fi­zi­kai nyo­más­tól sza­ba­dult vol­na meg. Így érez­he­ti ma­gát a me­zei egér, ami­kor át­su­han raj­ta egy héja ár­nyé­ka.

– Jen­ni­fer. Gye­re ide – szó­lalt meg Apa.

Jen­ni­fer, aki a gyó­gyí­tás ka­ta­ló­gu­sát ta­nul­ta, fel­állt, és oda­lé­pett hoz­zá.

– Hozd vissza. Ál­lítsd hely­re.

Jen­ni­fer ad­dig fő­leg ál­la­to­kon haj­tot­ta vég­re az új­já­élesz­tést, és csak épp­hogy ha­lot­ta­kon – olya­no­kon, aki­ket el­gá­zol­tak, vagy ha­son­ló sors­ra ju­tot­tak.

– De…

– Te­gyél meg min­dent – mond­ta Apa eré­lyes han­gon. – Ti pe­dig se­gít­se­tek. Hoz­za­tok ide neki bár­mit, amit kér.

Jen­ni­fer mun­ká­hoz lá­tott. Elő­túrt a hol­mi­jai kö­zül há­rom, szí­nes por­ral teli zsá­kot, és le­he­lyez­te azo­kat Da­vid holt­tes­te köré. A töb­bi­ek hoz­ták, ami­re szük­sé­ge volt – fő­leg vi­zet, de más dol­go­kat is: sót, mé­zet, kecs­ke­pé­niszt és több­mé­ter­nyi mag­nó­sza­la­got. Jen­ni­fer össze­rág­ta a sza­la­got, amíg szét nem mál­lott, az­tán bar­nás anya­got kö­pött Da­vid szem­göd­ré­be. Ca­rolyn­nak fo­gal­ma sem volt, mind­ez mire jó. Ek­kor eszé­be ju­tott Apa te­kin­te­te, és meg­til­tot­ta ma­gá­nak, hogy Jen­ni­fer mun­ká­ján tű­nőd­jön.

A lány az egész éj­sza­kát vé­gig­dol­goz­ta. Mar­ga­ret ott ma­radt vele, de Ca­rolyn és a töb­bi­ek nyu­go­vó­ra tér­tek.

Ami­kor reg­gel fel­éb­red­tek, Da­vid kez­dett vissza­nő­ni a csont­ja­i­ra. Tes­té­nek el­sor­vadt húsa kis­sé fel­puf­fadt. A nagy fe­ke­te­ség­ben itt-ott im­már fel le­he­tett fe­dez­ni némi ró­zsa­szín ár­nya­la­tot. A ne­gye­dik nap dél­után­já­ra vissza­nőtt a bőr a kar­já­ra, majd pe­dig a lá­bá­ra is, este pe­dig ki­ve­he­tő­vé vált a tü­de­je, az­tán a szí­ve, még ha egye­lő­re nem is do­bo­gott. Az ötö­dik nap­ra tes­te nagy ré­szét már be­fed­te a hús, bár még fe­ke­te és el­sze­ne­se­dett ál­la­pot­ban.

A ha­to­dik na­pon fel­nyö­gött. Jen­ni­fer el­küld­te Mar­ga­re­tet, hogy kér­dez­ze meg Apát, könnyít­het-e Da­vid fáj­dal­mán. Mar­ga­ret olyan gyor­san ment tel­je­sí­te­ni a ké­ré­sét, hogy Ca­rolyn egé­szen elér­zé­ke­nyült tőle. Egy bó­lin­tás­sal tért vissza. Jen­ni­fer meg­érin­tet­te Da­vid hom­lo­kát egy er­szé­nyé­ből vett esz­köz­zel, és a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban a fiú ab­ba­hagy­ta a nyög­dé­cse­lést. Nem kö­szön­te meg a lány­nak, mert va­ló­szí­nű­leg még nem is tud­ta vol­na, de ami­kor rá­ve­tet­te szem­héj nél­kü­li te­kin­te­tét, Ca­rolyn há­lát lá­tott ben­ne.

A he­te­dik nap reg­ge­lé­re Ca­rolyn­nak úgy tűnt, Da­vid tel­je­sen meg­gyó­gyult. Ta­lán té­ve­dett, de ha így is volt, nem sok­kal. A fiú aludt, mell­ka­sa las­sú, egyen­le­tes lég­zés­sel emel­ke­dett és süllyedt. Jen­ni­fer is aludt, öt nap­ja most hajt­hat­ta elő­ször iga­zán álom­ra a sze­mét. Lát­va, hogy Ca­rolyn fel­éb­redt, Mi­chael az aj­ka­i­ra il­lesz­tet­te az egyik uj­ját. Ca­rolyn bó­lin­tott, és le­ült mel­lé.

Apa a reg­gel kel­lős kö­ze­pén tár­ta ki az aj­tót, és egy pil­la­nat­ra meg­va­kí­tot­ta Ca­rolynt a be­ára­dó nap­fénnyel. Oda­sé­tált Da­vid­hez, és rug­do­sás­sal kel­tet­te. Da­vid fel­pat­tant, még­hoz­zá a szo­ká­sos gyor­sa­sá­gá­val, bár ki­csit még szé­dül­ten és pis­log­va. Apa mon­dott neki va­la­mit az ölés nyel­vén, ame­lyet Ca­rolyn még nem ér­tett. Da­vid egyet­len pil­la­na­tig he­zi­tált, az­tán térd­re eresz­ke­dett. Apa kér­de­zett tőle va­la­mit. Da­vid vá­la­szolt. Ca­rolyn nem tud­ta, mi­ről esett szó köz­tük, de a fiú hang­ja tö­ké­le­tes alá­zat­tal és tö­ké­le­tes tisz­te­let­tel csen­gett.

Ek­ko­ra Apa pe­lap­i­ra vál­tott.

– És töb­bet nem aka­rok hal­la­ni ar­ról, hogy meg­oszt­já­tok egy­más­sal a ka­ta­ló­gu­sa­i­to­kat. – Kör­be­né­zett a szo­bá­ban. – Vi­lá­gos? Meg­ér­tet­té­tek?

Mind­nyá­jan bó­lin­tot­tak. Ca­rolyn biz­tos volt ben­ne, hogy ki­vé­tel nél­kül mind ko­mo­lyan is gon­dol­ják. Ő biz­to­san ko­mo­lyan gon­dol­ta.

Apa elé­ge­det­ten bó­lin­tott. Anél­kül tá­vo­zott, hogy be­csuk­ta vol­na az aj­tót. Ami­kor el­ment, Mar­ga­ret oda­lé­pett Da­vid­hez. Fé­lén­ken, fi­tye­gő ka­rok­kal állt előt­te, vé­gül át­ölel­te ma­gát. Az­tán, mind­nyá­ju­kat meg­lep­ve, oda­ha­jolt a fi­ú­hoz, és be­le­ha­ra­pott a fü­lé­be, csak annyi­ra, hogy épp ne ont­son vért.

– Olyan gyö­nyö­rű­en éne­kel­tél! – mond­ta, majd el­pi­rult, és el­sza­ladt.

– Azt hi­szem, tet­szel neki – je­gyez­te meg Jen­ni­fer fa­arc­cal. Mind el­ne­vet­ték ma­gu­kat.

Da­vid ezt kö­ve­tő­en csen­de­seb­bé, vissza­fo­got­tab­bá vált, ke­ve­seb­bet vi­gyor­gott, és rit­káb­ban vic­ce­lő­dött. Úgy egy hó­nap­pal ké­sőbb el­tör­te Mi­chael kar­ját, mert ál­lí­tá­sa sze­rint csalt ket­te­jük íjász­ver­se­nyé­ben. Mi­chael meg­es­kü­dött rá, hogy sem­mi ilyes­mit nem tett. Jen­ni­fer egyet­len szó nél­kül hely­re­hoz­ta a kar­ját. Mi­chael és Da­vid az­u­tán nem sok időt töl­töt­tek együtt.

A kö­vet­ke­ző hó­nap­ban meg­lá­to­gat­ta őket a vég­ső Monst­ru­wa­ken, Apa egyik ud­va­ron­ca. Ér­ke­zé­sét la­ko­má­val ün­ne­pel­ték. Ca­rolyn meg­könnyeb­bül­ve lát­ta, hogy a disz­nót már ele­ve dög­löt­ten he­lyez­ték a gril­le­ző­be. Ezek a la­ko­mák fon­to­sak vol­tak, még az ő szá­má­ra is, ha má­sért nem, hát azért, mert jó­kat le­he­tett enni. De ez­út­tal úgy érez­te, a töb­bi gye­rek ün­nep­lé­se né­mi­leg vissza­fo­gott. A bika ha­sát nyal­do­só lán­gok rossz em­lé­ke­ket idéz­tek fel ben­nük.

Egy­szer, egyet­len pil­la­nat­ra, a sze­me sar­ká­ból ész­re­vet­te, hogy Da­vid na­gyon sa­já­to­san bá­mul­ja a tü­zet. Da­vid­nek nem tűnt fel, hogy Ca­rolyn fi­gye­li őt, ahogy a mel­let­te álló Mar­ga­ret­nek sem. Ca­rolyn nem mond­ta ki han­go­san, hogy „uzan-iya” még csak nem is gon­dolt rá va­la­mi tisz­tán – kez­dett ta­nul­ni –, de az éj­sza­ka hát­ra­lé­vő ré­szé­ben ez a ki­fe­je­zés foly­ton ott ólál­ko­dott a fe­jé­ben. Azon­nal fel­is­mer­te a vil­la­nást Da­vid te­kin­te­té­ben. Sok­szor lát­ta már tük­rö­ződ­ni sa­ját szí­vé­nek fe­ke­te me­den­cé­jé­ben.

A gyer­mek, aki be­fe­küdt a bi­ká­ba, ag­resszí­van, néha pe­dig egye­ne­sen ke­gyet­le­nül vi­sel­ke­dett ve­lük. Apát azon­ban iga­zán sze­ret­te. Csak­hogy Ca­rolyn im­már tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal tud­ta, hogy ez a sze­re­tet a múl­té. Uzan-iya, így hív­ták ezt a hi­ma­lá­jai sztyep­pé­ken hat­ezer év­vel ez­előtt. Uzan-iya – a pil­la­nat, ami­kor a szív elő­ször for­dul a gyil­kos­ság felé.

Da­vid egy nap meg­pró­bál­ja majd meg­öl­ni Apát. Ca­rolyn­nak fo­gal­ma sem volt, hogy az a nap mi­kor fog el­jön­ni, de tud­ta, hogy el­jön.

Most elő­ször tű­nő­dött el raj­ta, hogy ta­lán hasz­nát ve­he­ti Da­vid­nek.

Ezen az­tán hó­na­po­kon át rá­gó­dott.