KÖZJÁTÉK V.

TITÁN

I.

Ca­rolyn ter­mé­sze­te­sen új­já­élesz­tet­te Ste­ve-et. Be­le­telt neki pár hét­be.

Kez­dett be­le­jön­ni a gyó­gyí­tás­ba, de az égés­ha­lál ke­ze­lé­se elég trük­kös. Ste­ve két újabb üveg szeszt kért tőle. Ca­rolyn azt mond­ta, nem ta­lált töb­bet. Egy hét­tel ké­sőbb hol­tan ta­lál­ta a fér­fit a für­dő­kád­ban, mel­let­te egy pen­ge he­vert. Ca­rolyn­nak be kel­lett nyug­ta­tóz­nia Na­gát, hogy hoz­zá­fér­jen a holt­test­hez. Ez­út­tal csak úgy egy nap­já­ba telt, hogy vissza­hoz­za, de rossz vér­tí­pus­sal dol­go­zott – ama­tőr hiba, a zak­la­tott­sá­ga szám­lá­já­ra írta –, és Ste­ve szin­te azon­nal újra be­le­halt egy szív­ro­ham­ba. A bo­rot­vát ki­cse­rél­te elekt­ro­mos­ra, és ne­gyed­szer is vissza­hoz­ta a fér­fit, de más­nap este, va­cso­rá­nál meg­is­mé­tel­te a kis be­szé­dét – egy­ál­ta­lán mi a szart je­lent az, hogy „hogy vi­sel­tess együtt­ér­zés­sel”? –, majd le­hú­zott a sült­jé­hez egy po­hár le­fo­lyó­tisz­tí­tót. Ez­u­tán Ca­rolyn már nem hoz­ta vissza. Nem tud­ta el­vi­sel­ni. Töb­bé már nem. Ez több mint egy hó­nap­ja tör­tént. Most tel­je­sen a ta­nul­má­nya­i­nak szen­tel­te ma­gát. Egy nap a re­a­li­tás­ví­ru­sok el­mé­le­ti szer­ke­ze­tét ta­nul­má­nyoz­ta, ami­kor vé­let­le­nül be­le­bot­lott egy rossz polc­ra he­lye­zett könyv­be. Egy bar­na dosszi­é­ra a sá­padt ibo­lya ma­te­ma­ti­ka­kö­te­tek kö­zött. Mint ki­de­rült, az als­haq shab­bo­leth lét­re­ho­zá­sá­ról szól.

Ez min­dent meg­vál­toz­ta­tott.

Ön­ma­gá­ban az als­haq shab­bo­leth egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tott kü­lö­nö­seb­ben ér­de­kes­nek. Szer­ke­ze­ti­leg a könyv­jel­zőn ta­lált tech­ni­ká­hoz kö­tő­dött, ah­hoz, amellyel Ca­rolyn lát­ha­tat­la­nul tu­dott mo­zog­ni a Könyv­tá­ron be­lül. Az egyet­len elő­nye az asl­haq ur­kunhoz ké­pest az volt, hogy gyor­san, egyet­len szó­val elő le­he­tett hív­ni. Lát­ta már hasz­ná­lat­ban – egy­szer.

– Az Örök­be­fo­ga­dá­si Nap – mond­ta hal­kan, de a Könyv­tár ha­tal­mas te­rei be­fo­gad­ták és fel­han­go­sí­tot­ták a sza­va­it. Le­né­zett a ke­zé­ben tar­tott per­ga­men­re.

 

Míg ta­nul­má­nyo­zám az egy Igaz Be­szé­det, amely Mind­nek Pa­ran­cso­lá, ki­dol­go­zám als­haq shab­bo­leth For­té­lyát, mely en­ge­de a las­sút gyor­sul­ni.

 

Még pár cen­ti­vel kij­jebb haj­to­gat­ta a te­ker­cset. Ős­ré­gi da­rab volt, ab­ból a kor­ból, ami­kor Apa még nem érte el ere­jé­nek tel­jét. Pusz­tán al­kal­mi hasz­nú, ap­róbb fo­lya­ma­to­kat írt le. Ca­rolyn akár éve­ket – vagy év­szá­za­do­kat – is el­tölt­he­tett vol­na anél­kül, hogy be­le­bot­lik. Vé­let­len len­ne? Ta­lán, de gya­nak­vó te­kin­tet­tel né­zett min­den vé­let­len­re, amely­nek Apá­hoz köze le­he­tett.

Azt akar­ta, hogy ta­lál­jam meg.

Az ol­da­lát kéz­zel al­ko­tott raj­zok dí­szí­tet­ték. Az egyik egy em­bert áb­rá­zolt, ahogy le­hagy fut­va egy vil­lám­lást, a ke­vés­bé ko­pott má­sik pe­dig ugyan­azt az em­bert, ahogy lán­gol és üvöl­tö­zik. Ca­rolyn arca el­sö­té­tült.

– Als­haq shab­bo­leth – mond­ta, íz­lel­get­ve a sza­va­kat.

 

De ret­teg­ve hasz­náld als­ha­qot! A leg­jobb kö­rül­mé­nyek közt is ve­szé­lyes

For­tély, és bár szük­ség­ben nagy ba­rát le­het, ha­lá­los el­len­ség­gé is vál­hat!

Csak a böl­csek…

 

A sá­padt, ős­ré­gi tin­ta mel­lé ezt fir­kál­ták go­lyós­tol­lal:

 

Ca­rolyn,

Ónyx-7-5-12-3-3.7

– Apa

 

Egy ka­ta­ló­gus he­lye – ónyx szint, he­tes su­gár, ötös ága­zat, ti­zen­ket­tes szek­rény, hár­mas polc, bal­ról a har­ma­dik. He­te­dik fe­je­zet. Vér pum­pált a fü­lé­ben. Na­gyon hal­kan, sut­tog­va szó­lalt meg:

– Apa?

Nem ér­ke­zett vá­lasz.

Az­tán Ca­rolyn üvölt­ve dob­ta le a bar­na ív­la­pot a könyv­hal­mok­ra. Egy por­tör­lő­vel fog­la­la­tos­ko­dó holt szó­ra­ko­zott, álom­sze­rű fé­le­lem­mel cso­szo­gott ar­rébb.

Az Örök­be­fo­ga­dás Nap­ja. Így hív­ták azt a na­pot, ame­lyen a szü­lei meg­hal­tak, ők pe­dig meg­szűn­tek ame­ri­ka­i­ak­nak len­ni, és könyv­tá­ro­sok­ká, Apa vi­lá­gá­nak ré­sze­i­vé vál­tak. Az­előtt Gar­ri­son Oaks csak egy la­kó­park volt a sok kö­zül. Az­előtt Apa, amennyi­re az em­be­rek tud­ták, csak Adam Black volt, egy öreg­em­ber, aki az utca vé­gén élt.

Rá­tá­mad­tak. Nem túl oko­san, de hir­te­len és na­gyon nagy erő­vel. Meg­lep­ték Apát, vagy leg­alább­is Apa el­hi­tet­te ve­lük, hogy meg­lep­ték őt. Ca­rolyn sze­rint akár még esé­lyük is le­he­tett rá, hogy meg­öl­jék. Ta­lán nem nagy esély, de ak­kor is va­la­mi. Ez a gya­nú és az eb­ből kö­vet­ke­ző gon­do­la­tok ad­tak neki bá­tor­sá­got a cse­lek­vés­hez. Apa még­sem volt min­den­ha­tó. Meg le­he­tett lep­ni. És ha meg le­he­tett lep­ni, ak­kor ta­lán ár­ta­ni is le­he­tett neki.

Min­den más eb­ből in­dult ki.

Ca­rolyn zsib­bad­tan, ér­zé­ket­le­nül kó­vály­gott le a fő­fo­lyo­só já­de­pad­ló­ján a pi­ra­mis ónyx­szint­jé­re, ahol ha­tal­mas, üres te­re­ken át sé­tált oda az Apa je­löl­te könyv­höz. A gyógy­szer­ter­mi he­lyen ta­lál­ta, Jen­ni­fer ka­ta­ló­gu­sá­ban. A kö­te­ten a Hasz­nos eli­xí­rek osz­tá­lyo­zá­sa cím állt. A 7. fe­je­ze­te: A tö­ké­le­tes em­lé­ke­zet for­rá­sa.

 

INST­RUK­CI­ÓK

Mi­után a le­ír­tak­nak meg­fe­le­lő­en elő­ké­szí­tet­ted a fo­lya­dé­kot, vo­nulj vissza egy ma­gá­nyos hely­re. Ott kezdd az el­mél­ke­dé­se­det. Rá fogsz jön­ni, hogy a for­mu­la fel­szín­re hoz­za ben­ned a leg­ap­róbb em­lé­ke­det is. Olyan lesz, mint­ha is­mét ott len­nél a múlt­ban a sa­ját hús-vér va­lód­ban, és friss szem­mel él­néd át.

 

Le­vet­te a köny­vet, majd, mi­után szét­né­zett a kör­nye­ző pol­co­kon, vett hoz­zá még né­há­nyat – egyet a ké­mi­á­ról, egyet a la­bo­ra­tó­ri­u­mi tech­ni­kák­ról. Le­ment a gyógy­szer­te­rem­be, és el­kezd­te össze­gyűj­te­ni a hoz­zá­va­ló­kat.

II.

Ca­rolyn­nak nem ment va­la­mi jól a ké­mia. Csak az, há­rom fruszt­rá­ló nap­já­ba telt, hogy meg­ta­nul­ja az ala­po­kat, és meg­ért­se, mi­hez kell egy­ál­ta­lán kez­de­nie a for­mu­lá­val. Utá­na egy tel­jes hosszú, szin­te ál­mat­lan he­té­be ke­rült, hogy ki­főz­zön egy meg­fe­le­lő­en tisz­ta ada­got, amely nem ölte meg a kí­sér­le­ti ege­re­ket.

Ami­kor vég­re vi­szony­lag biz­tos volt ben­ne, hogy si­ker­rel járt, vissza­ment a szo­bá­já­ba, ha­tal­ma­sat la­ko­má­zott, és ti­zen­két órát aludt. Más­nap reg­gel – vagy ta­lán este, ki tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, és hát kit ér­de­kelt? – vissza­tért a csar­nok­be­li asz­ta­lá­hoz, és ülve né­ze­get­te a mun­ká­ja gyü­möl­csét tar­tal­ma­zó kis üveg­fi­o­lát. Óva­to­san, ne­hogy ki­önt­se, ki­csa­var­ta be­lő­le a du­gót, és le­tet­te az asz­ta­li ita­tós­ra. Négy­fe­lé vá­gott egy cit­ro­mot, és a da­ra­bo­kat a dugó mel­lé he­lyez­te.

A fi­o­la nagy­já­ból két evő­ka­nál­nyi bar­na, ke­se­rű, kön­ny­il­la­tú fo­lya­dé­kot tar­tal­ma­zott. Úgy dön­töt­te le gri­ma­szol­va, akár egy fe­lest, az­tán be­le­ha­ra­pott az egyik cit­rom­da­rab­ba, hogy el­ve­gye a lötty ízét.

Ott kezdd az el­mél­ke­dé­se­det.

– Na jó – szó­lalt meg. – Rend­ben.

Az Örök­be­fo­ga­dás Nap­ja, ahogy em­lé­ke­zett, va­la­mi­lyen ün­nep­re esett. Éle­te egyik for­du­ló­pont­ja volt, sőt, va­ló­szí­nű­leg a for­du­ló­pont­ja, de már sok éve nem gon­dolt rá. A nyár vé­gén jár­tunk úgy­hogy a nap­pa­lok még me­le­gek vol­tak, de ha éj­jel ki­men­tél az ut­cá­ra, oly­kor már érez­het­ted a tél első sze­lét észak­ról. Az is­ko­la egy hete kez­dő­dött, és em­lé­ke­zett is rá, hogy ezt bu­ta­ság­nak tar­tot­ta. Mi­nek el­kez­de­ni az is­ko­lát, ha egy hét múl­va újra va­ká­ció jön? Bu­ta­ság, hogy…

– A Mun­ka Ün­ne­pe – mond­ta ki han­go­san. Va­ló­ban tö­ké­le­tes em­lé­ke­zet. Egy órá­val ez­előtt ak­kor sem tud­ta vol­na fel­idéz­ni, ha az éle­te mú­lik raj­ta.

A Mun­ka Ün­ne­pe, 1977. Nagy­já­ból nyolc­éves le­he­tett. A szü­lei há­zá­nak há­ló­szo­bá­já­ban éb­redt. Egy ki­tö­mött ál­lat he­vert mel­let­te az ágyon, egy béka ala­kú zöld baba. Ker­mit, gon­dol­ta. Ker­mit, a béka. Mel­let­te Miss Röfi ült. Ca­rolyn a szo­ká­sos­nál to­vább aludt, mert elő­ző este so­ká­ig néz­te a té­vé­ben A Wal­to­nokat.

Em­lé­ke­i­ben Ca­rolyn le­sé­tált a lép­csőn. Any­ja, egy csi­nos, sző­ke nő, aki ak­kor annyi idős le­he­tett, mint most Ca­rolyn, a kony­há­ban fog­la­la­tos­ko­dott. A polc­hoz lé­pett, és le­vett róla egy do­boz ku­ko­ri­ca­pely­het a lá­nyá­nak – Ca­rolyn túl ala­csony volt, hogy el­ér­je –, az­tán fő­zött to­vább.

Ca­rolyn már nem em­lé­ke­zett tisz­tán az any­ja ar­cá­ra. Csak be­nyo­má­sai ma­rad­tak róla – ne­ve­tés, kas­mír, haj­lakk.

Mos­ta­ná­ig. Szia, anya, gon­dol­ta. Örü­lök, hogy ta­lál­kozunk. A Könyv­tár ma­gá­nyá­ban ülve hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

De azért meg­könnyeb­bült, hogy a nő arca to­vább­ra sem tűnt is­me­rős­nek a szá­má­ra. Nem tud­ta, mit tett vol­na, ha ki­de­rül, hogy az any­ja a hol­tak egyi­ke. Örült, hogy en­nek nem kell ki­de­rül­nie. Igye­ke­zett be­vés­ni az ar­cát az agyá­ba. Saj­ná­lom, anya. Ez­út­tal nem fog­lak el­fe­lej­te­ni.

1977-ben, ami­kor a kis Ca­rolyn vég­zett a ku­ko­ri­ca­pe­hellyel, az any­já­val egy nagy adag krump­li­s­a­lá­tát ké­szí­tet­tek a ké­sőb­bi pik­nik­re – krump­lit főz­tek, hoz­zá­va­ló­kat da­ra­bol­tak, és az egé­szet össze­ke­ver­ték egy tál­ban. Ami­kor vé­gez­tek, az iga­zi apja ha­za­tért a ház­tar­tá­si bolt­ból. Jó­ké­pű fér­fi volt, pár év­vel idő­sebb Ca­rolyn any­já­nál. A haja már őszült a ha­lán­té­ká­nál. Ca­rolyn nem „apá”-nak, ha­nem „apu”-nak szó­lí­tot­ta, ami ra­gyo­gó­an ben­ső­sé­ges­nek hang­zott a fel­nőtt Ca­rolyn szá­má­ra. A kis Ca­rolyn ar­con csó­kol­ta aput, a bo­ros­tá­ja szúr­ta az aj­ka­it. Apu még nem für­dött, így iz­zad­ság­tól és eny­he, teg­na­pi Old Spi­ce-tól bűz­lött.

Ami­kor a krump­li­s­a­lá­ta el­ké­szült, Ca­rolyn le­ta­kar­ta mű­anyag fó­li­á­val, és be­tet­te a „hű­tő­be”. Ca­rolyn se­gí­tett az any­já­nak fel­ta­ka­rí­ta­ni, az­tán vissza­ment a szo­bá­já­ba, hogy el­üs­sön pár órát. A pik­nik majd csak dél­ben kez­dő­dik. Most, ne­gyed év­szá­zad­dal ké­sőbb, Ca­rolyn na­gyon sze­re­tett vol­na ott ma­rad­ni a kony­há­ban, hogy még egy­szer utol­já­ra a szü­le­i­vel le­hes­sen, de az em­lé­ke­ket nem le­he­tett meg­vál­toz­tat­ni. Ca­rolyn már az­előtt is va­ló­sá­gos könyv­moly­nak szá­mí­tott, hogy Apa be­lé­pett vol­na az éle­té­be. Leg­szí­ve­seb­ben a szo­bá­já­ban ol­vas­gat­va töl­töt­te az ide­jét.

Rö­vid­del dél előtt mind­hár­man be­ken­ték ma­gu­kat nap­olaj­jal, és át­vág­tak az ut­cán a há­zak mö­göt­ti kis park felé. Apu fe­lé­je nyúj­tot­ta a ke­zét, Ca­rolyn pe­dig meg­fog­ta, és kis uj­ja­it apja nagy uj­jai közé fon­ta. Em­lé­ke­zett a fér­fi te­nye­ré­nek dur­va­sá­gá­ra. Nyil­ván a ke­fé­vel dol­go­zott. De pon­to­san mit? Ám az­nap nem gon­dolt erre, mos­tan­ra pe­dig az em­lék el­tűnt, akár­csak a neve, a tör­té­ne­tek, ame­lye­ket me­sélt, és az egyéb al­kal­mak, ame­lye­ket együtt töl­töt­tek.

A fér­fi szó­ra­ko­zot­tan mo­soly­gott le rá. Ca­rolyn­nak er­ről eszé­be ju­tott, hogy olyan ked­ves arca volt. És ak­kor könnyek szök­tek meg a sze­mé­ből, és foly­tak vé­gig az ar­cán, anél­kül, hogy ész­re­vet­te vol­na.

A park­hoz ve­ze­tő leg­rö­vi­debb út az Adam Black né­ven is­mert fér­fi kert­jén át ha­ladt. Black a hát­só te­ra­szán állt rö­vid­nad­rág­ban, kö­tény­ben és egy séf­sap­ká­ban, egy bika for­má­jú, ex­cent­ri­kus és ha­tal­mas bronz­gril­le­ző mel­lett. Ca­rolyn em­lé­ke­zett rá, hogy gye­rek­ként ez a gril­le­ző na­gyon le­nyű­göz­te. Egy­szer, egy vi­ha­ros dél­utá­non be­set­ten­ke­dett a fér­fi kert­jé­be, és apró ke­zé­vel meg­érin­tet­te a bika sima lá­bát, mi­köz­ben ra­gyo­gó ha­sá­ról a sa­ját tü­kör­ké­pe né­zett vissza rá. A bika orr­lyu­ka­i­ból most füst kí­gyó­zott elő.

– Hel­ló, Adam – kö­szönt neki apu. – Nem gond, ha át­vá­gunk a ker­te­den?

Adam üd­vöz­lés­re emel­te a ke­zét.

– Nek­tek is hel­ló! – an­go­lul be­szélt, tel­je­sen el­nyom­va szo­ká­sos pe­la­pi ak­cen­tu­sát. – De­hogy, gyer­tek csak.

Egy perc­re meg­áll­tak cse­veg­ni vele. Ez a jó­szom­szé­di vi­sel­ke­dés, idéz­te fel Ca­rolyn. Két év­ti­zed­del ez­előtt Apa ugyan­úgy né­zett ki, mint ami­kor utol­já­ra lát­ta.

– Ez az­tán a re­mek il­lat – je­gyez­te meg apu. – Mit sütsz?

– Min­den­fé­lét… most fő­leg ser­tés­la­poc­kát meg bá­rányt. Úgy egy óra múl­va el­ké­szül­nek. Egész éj­jel füs­töl­tem őket. Ami­kor ké­szen lesz a ser­tés, va­ló­szí­nű­leg egy ra­kás ham­bur­gert csi­ná­lok be­lő­le.

– Egy­szer meg­ta­ní­tasz a re­cept­jé­re? Be kell val­la­nom, so­sem et­tem fi­no­mabb bar­be­cue-t an­nál, amit ta­valy csi­nál­tál.

– Per­sze. Mi­ért is ne? Amúgy is ta­ní­tó ked­vem­ben va­gyok mos­tan­ság. – Meg­pisz­kál­ta a húst egy fa­ra­gott fa­vil­lá­val. – Annyi a tit­ka, hogy na­gyon for­ró tűz­zel kell kez­de­ni, még­hoz­zá a le­he­tő leg­for­rób­bal, amit csak gyúj­ta­ni tudsz. Az ugyan­is el­éget min­den tisz­tá­ta­lan­sá­got. És hát van en­nek egy­faj­ta szer­tar­tá­sos jel­le­ge is. A tűz célt ad az em­ber­nek. – Ök­lé­vel vi­gyo­rog­va meg­ko­pog­tat­ta a bi­kát. – Szó­val er­ről van szó. Tűz. Ez az első lé­pés.

– Tény­leg? Ennyi az egész?

– Hát van pár re­mek fű­szer is a hús­hoz… régi per­zsa re­cept sze­rint. – Itt be­le­ke­ve­re­dett a hang­já­ba egy kis pe­la­pi ak­cen­tus: ress­sz­zept.

A nyolc­éves Ca­rolyn fel­kun­co­gott.

– Vic­ce­sen be­szélsz!

– Ca­rolyn! – szólt rá apu.

– Á, sem­mi baj – le­gyin­tett Adam Black. Le­gug­golt, hogy egye­ne­sen Ca­rolyn sze­mé­be néz­hes­sen. A nő em­lé­ke­zett, hogy amint meg­lát­ta a fér­fi sze­mét, be­lé­fa­gyott a kun­co­gás.

– Ne… – mond­ta, és apu lá­bá­ba fúr­ta az ar­cát.

– Ne félj – mond­ta Adam Black, és ki­si­mí­tott egy für­töt Ca­rolyn ar­cá­ból. – Iga­zad van. Néha tény­leg vic­ce­sen be­szé­lek, de a leg­töb­ben nem ve­szik ész­re. Jó fü­led van.

– Kö­szö­nöm. – Ca­rolyn érez­te a hang­szí­né­ből, hogy meg­nyug­ta­tó­nak szán­ja, amit mond, de nem nyu­go­dott meg. Egy­ál­ta­lán nem.

– Ho­gyan kel­le­ne he­lye­sen mon­da­nom, drá­ga?

Ca­rolyn ki­ku­kucs­kált apu lába mö­gül.

– Re­cept.

– Ress­szept.

Ca­rolyn a ko­ráb­bi­ak el­le­né­re is­mét fel­kun­co­gott.

– Nem, „re­cept”!

Black lát­ha­tó elé­ge­dett­ség­gel fo­gad­ta a kun­co­gá­sát, és is­mét szét­te­rült az ar­cán az a lágy mo­soly.

– Hé, nem akar­tok itt ma­rad­ni egy ki­csit, és du­mál­ni ve­lem? Sze­rin­tem még úgy­sem pa­kol­tak ki min­dent a park­ban. A hű­tő­ben van sör, és üdí­tő is a lá­nyod­nak.

Apu le­pil­lan­tott a park­ba, ahol pá­ran ép­pen fel­ál­lí­tot­ták a röp­lab­da­há­lót.

– Iha­tok egyet, apu? – Ca­rolyn a Spri­te-ot sze­ret­te, de ál­ta­lá­ban nem en­ged­ték neki, hogy azt igyon.

Apu meg­gon­dol­ta a dol­got.

– Per­sze. Mi­ért is ne? Hozz egy sört is.

Ca­rolyn ma­gá­val hoz­ta a köny­vét is. Le­ült egy ker­ti fém­szék­be, és amíg a fel­nőt­tek be­szél­get­tek, ő ol­vas­ga­tott.

– Szó­val meg­kér­dez­he­tem, hon­nan sze­rez­ted ezt a gril­le­zőt? – kí­ván­csis­ko­dott apu. – So­sem lát­tam még ha­son­lót.

– Az iga­zat meg­vall­va már nem is em­lék­szem. Azt hi­szem, va­la­hol a Kö­zel-Ke­le­ten. Fi­a­tal ko­rom­ban ar­ra­fe­lé ka­lan­doz­tam.

– Tény­leg? És mit csi­nál­tál?

– Fő­leg ka­to­na­ként szol­gál­tam. Úgy ér­zem, mint­ha an­nak ide­jén át­sé­tál­tam vol­na Ázsia összes domb­ján.

– Ko­mo­lyan? Ejha. Biz­tos tud­nál mit me­sél­ni.

– Van pár szto­rim. – Vár­tak, de Black nem kez­dett bele egy­be sem.

– Most is ka­to­na­ként szol­gálsz? Nem na­gyon lá­tunk er­re­fe­lé.

Black fel­ne­ve­tett.

– Nem, de­hogy. Már évek óta nem. A ka­to­na­ság a fi­a­ta­lok­nak való. Most épp fo­lya­mat­ban van a nyug­dí­ja­zá­som.

– Tény­leg? Ah­hoz egy ki­csit fi­a­tal­nak tűnsz.

– Ked­ves tő­led, de idő­sebb va­gyok, mint gon­do­lod.

– És mi­ből mész nyug­díj­ba? Már ha nem bá­nod a kér­de­zős­kö­dést.

– Egy­ál­ta­lán nem. Egy kis cég ve­ze­tő­je­ként dol­goz­tam. Vagy­is ki­csi, de be­fo­lyá­sos. A könyv­ki­adás­ban va­gyunk, af­fé­le csa­lá­di vál­lal­ko­zás for­má­já­ban.

– Menő. És sze­re­ted?

– Ér­de­kes mun­ka, bár kis­sé ke­gyet­len. Nagy a ver­sen­gés. Az utó­dom ke­mény me­ne­tek­re szá­mít­hat, leg­alább­is az első pár év­ben.

– Á, szó­val már ki­vá­lasz­tot­tad, hogy me­lyik sze­ren­csés fic­kó lép a nyo­mod­ba?

– Ki. És ami azt il­le­ti, egy lány­ról van szó. Sok idő­be telt, hogy meg­ta­lál­jam a meg­fe­le­lő sze­mélyt. Most már csak a ki­ta­ní­tá­sa van hát­ra. – Ca­rolyn nem em­lé­ke­zett rá, hogy an­nak ide­jén bár­mit ész­re­vett vol­na be­lő­le, de ami­kor Black ezt mond­ta, egye­ne­sen rá né­zett. A te­kin­te­té­ben va­la­mi be­ri­asz­tot­ta az any­ja vé­del­me­ző ösz­tö­ne­it, mire át­ka­rol­ta Ca­rolyn vál­lát. Ez lesz az utol­só al­ka­lom, hogy egy­más­hoz ér­nek.

Most, ma, Ca­rolyn le­esett ál­lal ült a Könyv­tár szí­vé­ben. Utód? Ki­vá­lasz­tot­ta?Az nem le­het, hogy…

– És ki a sze­ren­csés csaj? – kér­dez­te Ca­rolyn any­ja, a fér­jét hec­cel­ve. A fe­mi­nis­ta gon­do­la­tok eny­he fe­szült­ség for­rá­sát je­len­tet­ték a há­zas­ság­ban.

– Ca­rolyn­nak hív­ják. Az uno­ka­hú­gom… vagy­is olyas­mi. Iga­zá­ból elég tá­vo­li ro­kon, de so­kat lá­tok ben­ne sa­ját ma­gam­ból.

– Tény­leg? – cso­dál­ko­zott apu. – Fur­csa vé­let­len. A lá­nyun­kat is Ca­rolyn­nak hív­ják.

– Nem mon­dod. – Adam Black egy sze­dő­la­pát­tal for­dít­gat­ta a bor­dá­kat a gril­le­zőn.

Apu ivott egy nagy kor­tyot a sö­ré­ből.

– És mi­ből áll pon­to­san ez a ki­ta­ní­tás?

– Ha nem bá­nod, ezt in­kább nem rész­le­tez­ném. Af­fé­le vál­la­la­ti ti­tok­ról van szó.

– Tény­leg? Per­sze, sem­mi gond, meg­ér­tem. – De nyil­ván­va­ló­an nem ér­tet­te meg.

– De annyit mond­ha­tok, a leg­ne­he­zebb ré­sze az lesz, hogy sér­tet­len szív­vel ke­rül­jön ki a do­log­ból. – Lát­va anya arc­ki­fe­je­zé­sét, Black hoz­zá­tet­te: – Már­mint kép­le­te­sen ért­ve.

– Ke­mény üz­let?

– Az bi­zony. Né­hány ver­seny­tár­sunk iga­zi ször­nye­teg.

Apu köz­be­szólt:

– Ko­mo­lyan? Pon­to­san mi­fé­le…

Adam Black el­néz­te a köz­be­szó­lást, de hang­ja kis­sé meg­acé­lo­so­dott.

– De emi­att nem ag­gó­dom. A lány olyan, mint én, meg­te­szi, amit meg kell ten­nie… mi­után fel­kel­tem a fi­gyel­mét. – El­mo­so­lyo­dott, és meg­for­dí­tott egy ham­bur­ger­húst. A sze­mé­ben tűz lo­bo­gott.

Anya ide­ge­sen el­mo­so­lyo­dott. Apu­nak fel sem tűnt a do­log, csak kor­tyol­gat­ta a sö­rét.

– A trük­kös rész ké­sőbb jön, ami­kor már nyert. Fi­a­tal ko­rom­ban ne­kem a há­bo­rú volt a min­de­nem. – Apa pil­lan­tá­sa va­ló­ság­gal be­le­égett Ca­rolyn­ba.

– Az aka­ra­tom ki­szol­gá­lá­sa köz­ben ki­üre­sed­tem. Csak hosszú, hosszú idő után jöt­tem rá, mit ve­szí­tet­tem el, és ad­dig­ra már nem sze­rez­het­tem vissza.

– Vál­lat vont. – Ta­lán ő böl­csebb lesz. – Ca­rolyn régi, po­ros em­lék­ma­rad­vá­nya­i­ban Apa rá­ka­csin­tott. Most, ma Ca­rolyn meg­szé­dült.

Az any­ja sze­me össze­szű­kült. A ka­csin­tást nem lát­ta ugyan, de ez az utol­só meg­jegy­zés va­la­mi­lyen anyai szö­get ütött a fe­jé­be.

– Nos – mond­ta. – Azt hi­szem, ide­je men­nünk.

– De még… – kezd­te vol­na az apja.

– Nem akar­juk to­vább ra­bol­ni Mr. Black ide­jét, drá­gám. – Hang­já­ból eny­he ri­deg­ség ér­ző­dött.

– Ó. Ah, per­sze. – Rá­mo­soly­gott Adam Black­re. – Hát, kö­szö­nöm a sört. Te is le­jössz majd? Be­száll­hat­nál a röp­lab­da­meccs­be.

Adam Black el­mo­so­lyo­dott.

– Egy perc, és me­gyek, csak még ki­csit meg­ége­tem a húst.

Ca­rolyn szü­lei össze­néz­tek.

– Oké – mond­ta apu. – Ké­sőbb ta­lál­kozunk. – Meg­fog­ta Ca­rolyn ke­zét, és le­in­dul­tak a dom­bon.

III.

Gar­ri­son Oaks­nak ak­ko­ri­ban volt egy kö­zös­sé­gi te­rü­le­te, egy af­fé­le park­ja, ott, ahol most a tó van.

A kör­nyék­be­li há­zak kö­ré­je épül­tek, így egy ki­csit min­den­ki úgy te­kin­tett rá, mint­ha egy há­rom­hol­das kert­je len­ne. A par­kot em­be­rek töl­töt­ték meg. A fel­nőt­tek pik­nik­pa­do­kon ül­tek, és zöld üve­gek­ből iszo­gat­ták a kó­lá­ju­kat vagy a Spri­te-ju­kat, eset­leg ci­ga­ret­tát szív­tak. A gye­re­kek a hin­ták és a fa ját­szó­ház kö­rül nyü­zsög­tek. Adam Black háza a kör­nyék leg­ma­ga­sabb domb­ján állt, így az apja ke­zét fogó Ca­rolyn­nak egy vi­szony­lag me­re­dek lej­tőn kel­lett le­bak­tat­nia a park­ba. Apja gyen­gé­den, de azért szo­ro­san fog­ta őt. Leg­alább egy­szer meg­aka­dá­lyoz­ta, hogy el­es­sen. Ami­kor el­ér­ték a domb al­ját, Ca­rolyn utol­já­ra ráz­ta le ma­gá­ról apu ke­zét.

– Nézd, apu, ott van Ste­ve! – in­te­ge­tett. – Szia, Ste­ve! – Ste­ve egy ki­csit idő­sebb volt nála. Ti­zen­egy éves, vagy ta­lán ti­zen­ket­tő. Egy ra­kás má­sik gye­rek­kel fo­gócs­ká­zott.

Lát­ta Da­vi­det is, aki épp egy el­esett, fi­a­ta­labb gye­re­ket ké­szült fel­se­gí­te­ni a föld­ről.

– Min­den oké, Mike? – kér­dez­te ked­ves han­gon. Ezt hall­va a fi­a­ta­labb fiú, aki már a sí­rás szé­lé­re sod­ró­dott, fel­állt, és el­mo­so­lyo­dott. Da­vid vissza­mo­soly­gott rá, meg­érin­tet­te, és azt mond­ta neki:

– Te vagy a fogó! – az­tán együtt, ne­vet­gél­ve el­sza­lad­tak.

Mar­ga­ret is ott volt. Egy ki­csit idő­sebb­nek tűnt a töb­bi­ek­nél, ki­lenc-, ta­lán tíz­éves le­he­tett. Épp egy sár­ga kré­tá­val a ko­sár­lab­da­pá­lyá­ra raj­zolt ug­ró­is­ko­lán ment vé­gig. Ahogy ug­rált, a copf­jai ide-oda len­ge­dez­tek a nap­fény­ben. Bőre ró­zsa­szí­nűn, élet­tel tel­ve ra­gyo­gott az eről­kö­dés­től.

– Szia, Ca­rolyn! – kö­szönt Ste­ve.

Ca­rolyn­ban va­la­mi meg­moz­dult a hang­já­ra. Ak­ko­ri­ban Ste­ve az utca túl­ol­da­lán élt. A szü­le­ink ba­rá­tok vol­tak. Néha mind együtt va­cso­ráz­tunk. „Édes­nek” tar­tot­tam. Egy­szer, em­lé­ke­zett, fo­gott egy zsír­kré­tát, és egy ró­zsa­szín haj­to­ga­tós pa­pír­ra fel­ír­ta Ste­ve és a sa­ját ne­vét, majd be­ke­re­tez­te őket egy szív­vel. Ezt soha sen­ki­nek sem mond­ta el.

Az apja meg­lep­ve és ta­lán egy egé­szen pi­cit ag­go­dal­ma­san né­zett le Ca­rolyn­ra, majd in­tett Ste­ve-nek.

– Szia!

Ste­ve vissza­in­te­ge­tett.

– Szia, So­pas­ki bá­csi!

– Apu, játsz­ha­tok Ste­ve-vel?

– Ó, drá­gám, Ste­ve nem akar…

– Sem­mi baj – mond­ta Ste­ve, és Ca­rolyn nyolc­éves szí­ve szár­nyalt. – Me­gyünk do­bál­ni a Smu­cig Sík­ság­ra?

– Per­sze!

– Hogy hova? – kér­dez­te apu.

– A ko­sár­lab­da­pá­lyá­ra – vi­lá­go­sí­tot­ta fel Ca­rolyn. – Így hív­juk. – Ste­ve és ő egy cso­mó he­lyet el­ne­vez­tek a kör­nyé­ken. A fe­ke­te asz­falt és dur­va ka­vics ke­ve­ré­ké­vel bur­kolt ko­sár­lab­da­pá­lyát Smu­cig Sík­ság­ra ke­resz­tel­ték. Ca­rolyn tar­tott a szo­bá­já­ban egy kéz­zel, zsír­kré­tá­val raj­zolt tér­ké­pet, ame­lyen más ha­son­ló ne­ve­ket is fel­tün­te­tett. Az út vé­gén kez­dő­dő erdő El­kó­bo­rolt Ku­tyák Föld­je lett, a ben­ne csor­do­gá­ló cser­mely egy szó­ra­koz­ta­tó bal­eset után Macs­ka-csob­ba­nó-pa­tak és így to­vább.

– Ó – mond­ta az apja. – Ér­tem. Hát… jó szó­ra­ko­zást.

Együtt sé­tál­tak a ko­sár­lab­da­pá­lyá­ra, Ste­ve egy lab­dát pat­tog­ta­tott köz­ben.

– Hogy vagy? – kér­dez­te Ca­rolyn kis­sé fé­lén­ken. Hó­na­pok óta nem lát­ta a fiút. A nyá­ri szü­net első nap­ján Ste­ve apja au­tó­bal­ese­tet szen­ve­dett. Mr. Hodgson egy hé­tig he­vert a kór­ház­ban, az­tán meg­halt. Ste­ve és az any­ja a wis­con­si­ni nagy­szü­lők­nél töl­töt­te a nya­rat.

– Jól. Jó újra itt­hon len­ni. – To­vább pat­tog­tat­ta a lab­dát az asz­fal­ton. – A jó öreg Smu­cig Sík­ság.

Nem úgy tűnt, mint aki jól van. Ca­rolyn nem hi­báz­tat­ta érte. Nem na­gyon tu­dott rosszab­bat el­kép­zel­ni az apja ha­lá­lá­nál. Ami­kor pró­bált be­le­gon­dol­ni, hogy mi len­ne, ha vele is va­la­mi ha­son­ló tör­tén­ne, úgy érez­te, mint­ha egy fe­ne­ket­len lyuk nyílt vol­na meg az el­mé­jé­ben.

– Tény­leg?

– Aha. Hát per­sze, szar ér­zés. De al­kal­maz­kodsz a dol­gok­hoz.

Ca­rolyn cso­dá­lat­tal né­zett fel rá. A nyolc­éves kis­lány szá­má­ra ez az utol­só mon­dat tar­tal­ma­zott min­dent, amit tud­ni ér­de­mes a bá­tor­ság­ról.

– Al­kal­maz­kodsz?

Ste­ve bó­lin­tott.

– Ho­gyan?

– Csak úgy. Bár­mi­hez al­kal­maz­kod­hatsz, ha nem adod fel. – Hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott. – Leg­alább­is apa min­dig ezt mond­ta.

– Ó.

– Hé, nem bá­nod, ha in­kább va­la­mi más­ról be­szé­lünk?

– De­hogy. – Ca­rolyn pró­bált egy má­sik té­mát ta­lál­ni, de min­den, ami eszé­be jut­ha­tott vol­na, el­tűnt a fe­ne­ket­len lyuk­ban. Hosszú szü­net után vé­gül fé­lén­ken így szólt:

– Pél­dá­ul mi­ről?

Ste­ve kun­co­gott.

– Mit ol­vas­tál mos­ta­ná­ban?

Ste­ve volt az egyet­len kö­lyök a kör­nyé­ken, aki ugyan­úgy búj­ta a köny­ve­ket, mint ő. Rit­kán ol­vas­ták ugyan­azt – Ste­ve az űr­ha­jó­kat meg a szu­per­hő­sö­ket sze­ret­te, Ca­rolyn pe­dig in­kább az ál­lat­tör­té­ne­te­kért és Be­verly Clea­ry­ért ra­jon­gott –, de mind­ket­ten sze­ret­tek az él­mé­nye­ik­ről me­sél­ni a má­sik­nak, és néha még az is elő­for­dult, hogy ugyan­azt a köny­vet ol­vas­ták el.

– Az Idő­csa­var. Ol­vas­tad?

– Igen! Na­gyon tet­szett. Tud­tad, hogy van egy foly­ta­tá­sa is?

– Hogy­hogy, ugyan­azok­kal a sze­rep­lők­kel?

– Nagy­já­ból igen. El­ho­zom ne­ked, ha aka­rod.

– Kö­szi!

– Sem­mi­ség. – Ste­ve be­nyúlt a zse­bé­be. – De ad­dig is hoz­tam ne­ked va­la­mi mást. Sze­rin­tem tet­sze­ni fog.

Ca­rolyn szem­ügy­re vet­te a bo­rí­tót.

– A Fe­ke­te szép­ség. Ez az, ame­lyik ar­ról a ló­ról szól, ugye?

– Aha.

– Na­gyon szo­mo­rú? Mar­ga­ret azt mond­ta, szo­mo­rú.

– Egy ki­csit. Hát, elég­gé. A vé­gén…

– El ne mondd!

– Bocs. – Ste­ve fel­emel­te a lab­dát, hogy el­dob­ja, de az­tán meg­der­medt, és kis­sé ol­dal­ra dön­töt­te a fe­jét. Hall­ga­tó­zott. – Te is hal­lod?

– Mit? Nem… – Az­tán el­ha­rap­ta a mon­da­tot, mert még­is hal­lot­ta; egy egy­re han­go­sabb, egy­re kö­ze­le­dő fü­tyü­lést a ma­gas­ból. Fel­néz­ve egy vé­kony, hosszú, ív ala­kú kon­denz­csí­kot szúrt ki az égen. Elő­ször na­gyon ma­ga­san lát­ta, de az­tán, ahogy néz­te, egy­re kö­ze­le­dett és kö­ze­le­dett.

– Azt hi­szem, fe­lénk tart – ál­la­pí­tot­ta meg Ste­ve.

Ca­rolyn lát­ta, hogy iga­za van, és ez va­la­mi­ért meg­ijesz­tet­te. Felé nyúlt, hogy meg­fog­ja a ke­zét, és…

…min­den…

…meg­állt…

Ki­dol­go­zám als­haq shab­bo­leth For­té­lyát, gon­dol­ta most Ca­rolyn, mely en­ge­de a las­sút gyor­sul­ni. A gye­re­kek­nek úgy tűnt, mint­ha a vi­lág meg­fa­gyott vol­na. Ca­rolyn lát­ta, ahogy az apja az utca vé­gén Mr. Cra­ig­gel be­szél, de a szá­ja mos­tan­ra meg­der­medt egy mon­dat kö­ze­pén. Mr. Cra­ig ci­ga­ret­ta­füs­töt fújt ki, amely rez­ze­nés­te­le­nül le­be­gett előt­te a le­ve­gő­ben.

A kon­denz­csík ele­je úgy har­minc mé­ter­re a fe­jük fö­lött fa­gyott moz­du­lat­lan­ná. Il­let­ve még­sem tel­je­sen moz­du­lat­lan­ná. Ahogy Ca­rolyn néz­te, las­san, cen­ti­ről cen­ti­re moz­gott.

Fi­a­tal sze­me lát­ta, mi kö­ze­lít fe­lé­jük. Elő­ször azt hit­te, hogy va­la­mi űr­kap­szu­la, mint ami­lyet a té­vé­ben lá­tott, de ahogy job­ban meg­néz­te, rá­jött, hogy nem le­het az. An­nak elő­ször is túl ki­csi, egyet­len em­ber sem fért vol­na el ben­ne. Más­részt nem épí­tet­tek bele ab­la­ko­kat sem. Vi­szont egy­sze­rű fém töl­csér­ként tény­leg olyas­mi for­má­ja volt, mint egy űr­kap­szu­lá­nak. Az ol­da­lán ame­ri­kai zász­ló és va­la­mi­lyen írás vi­rí­tott. USAF-11807-A1. Az alatt élénk­vö­rös kéz­írás­sal egy mo­soly­gó arc és a „Hel­ló, ’Adam’!” sza­vak.

Em­lé­ke­zett, hogy azt gon­dol­ta, neki küld­ték. Adam Black­nek küld­ték. De mit? Most már tud­ta. Da­vid pár év­vel ké­sőbb el­ma­gya­ráz­ta neki.

– Pershing ra­ké­tá­nak hív­ják. Egy fegy­ver. Na­gyon sok van ben­ne ab­ból, amit „ki­lo­ton­ná­nak” hív­nak. Leg­in­kább vá­ro­sok fel­rob­ban­tá­sá­ra hasz­nál­ják. Az ame­ri­ka­i­ak úgy gon­dol­ták, elég erős lesz, hogy meg­öl­je Apát.

Ak­ko­ri­ban vi­szont Ca­rolyn­nak fo­gal­ma sem volt, mit lát – ta­lán tű­zi­já­té­kot? –, de úgy vél­te, bár­mi­lyen show le­gyen is ez, meg­le­he­tő­sen szép. Em­lé­ke­zett, hogy egy kis re­pe­dés je­lent meg a fe­jük fö­lött le­be­gő va­la­min, és be­lül­ről úgy ra­gyo­gott, mint­ha va­la­mi va­rázs­la­tos do­log ké­szül­ne ki­kel­ni egy to­jás­ból.

Ste­ve-re né­zett. A fiú ép­pen mon­dott va­la­mit, vagy leg­alább­is mo­zog­tak az aj­kai, de Ca­rolyn nem hal­lott sem­mit. Túl gyor­sak let­tünk, jött most rá. Az als­haq shab­bo­leth túl­sá­go­san fel­gyor­sí­tott min­ket ah­hoz, hogy hall­juk a han­got.

A re­pe­dés egy­re nőtt a va­la­min, a fény úgy áradt ki be­lő­le, ahogy a nap­kel­te tör ki a hegy­lánc mö­gül. Fel­za­bál­ta a fé­met, amely­re az USA be­tű­ket ír­ták.

Ste­ve le­ta­pasz­tot­ta ke­zé­vel a fü­lét, és fel­né­zett a domb­ra. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már Ca­rolyn is meg­hal­lot­ta. Ko­po­nyá­já­ban Adam Black hang­ja csen­gett. Nem, gon­dol­ta. Már nem Adam Black. Ha­nem Apa.

– Akik élet­ben akar­nak ma­rad­ni, hú­zód­ja­nak mö­gém – nem azon a sze­líd, szó­ra­ko­zott öreg­em­ber­hang­ján be­szélt, ame­lyet apu­nál is hasz­nált, ha­nem az iga­zin, a han­gon, amely he­gye­ket ha­sí­tott szét és fényt csi­holt a sö­tét­ség­ből. Menny­dör­gés­ként rob­bant a gye­re­kek el­mé­jé­ben.

Ca­rolyn erre ösz­tö­nös vé­de­ke­ző­me­cha­niz­mus­sal Ste­ve felé lé­pett. Ek­kor vet­te ész­re, hogy va­la­mi meg­vál­to­zott. Ahogy meg­moz­dult, bő­ré­nek le­ve­gő­vel érint­ke­ző ré­szei fel­for­ró­sod­tak, mint ami­kor egy be­kap­csolt haj­szá­rí­tó elé tet­te a ke­zét, és meg­éget­te az uj­ja­it.

Most, ma már tud­ta, hogy mi tör­tént. Súr­ló­dás. Súr­ló­dás a le­ve­gő­vel. Az als­haq ha­tá­sa alatt olyan gyor­sak­ká vál­tak, hogy még a le­ve­gő is éget­te őket.

Ak­ko­ri­ban azon­ban csak a fáj­dal­mat fog­ta fel. Ste­ve-vel néma bor­za­lom­mal néz­tek egy­más­ra. Öt­ven mé­ter­rel a fe­jük fö­lött egy kis, va­kí­tó nap lob­bant élet­re.

Ca­rolyn az ap­já­ért ki­ál­tott, aj­kai né­mán mo­zog­tak. Meg­in­dult felé, és is­mét azt a fur­csa hő­sé­get érez­te az ar­cán. Az apja még min­dig szo­bor­ként állt, az Adam Black­től ka­pott sört tar­tot­ta a szá­já­hoz.

Köz­vet­le­nül a tűz­lab­da alatt.

Ké­sőbb, ami­kor maga is meg­ta­nul­ta az als­haq shab­bo­leth-et, meg­ér­tet­te, hogy raj­ta mi­ért mű­kö­dött, az ap­ján pe­dig mi­ért nem. Az als­haq elő­ször a hol­tak­ra hat, az­tán a fi­a­ta­lok­ra, és csak az­tán az idő­seb­bek­re. Az ap­ján már nem le­he­tett se­gí­te­ni. Ca­rolyn még ma sem tud sem­mit, ami an­nak ide­jén meg­ment­het­te vol­na.

Ő maga csak egy fok­kal ke­vés­bé volt ve­szély­ben, bár ezt ak­kor még nem tud­ta.

De Ste­ve rá­jött. Meg­ráz­ta Ca­rolyn vál­lát, és ki­tá­gult szem­mel mu­ta­tott fel a tűz­lab­dá­ra. Az­tán pe­dig Adam Black­re – Apá­ra –, aki a domb­ol­da­lon várt rá­juk.

Ca­rolyn fel­né­zett az égi tűz­go­lyó­ra. Egy­re nőtt. Vég­re meg­ér­tet­te, bó­lin­tott, és Ste­ve-vel a domb felé in­dul­tak.

A fő prob­lé­ma azon­nal nyil­ván­va­ló­vá vált szá­muk­ra. Las­sú ko­co­gás­sal ha­lad­tak, de Ca­rolyn már két lé­pés után né­mán fel­sírt, és meg­állt.

Ste­ve a fo­ga­it csi­kor­gat­ta, de nem sírt. Fel­né­zett az égre. Ca­rolyn kö­vet­te a te­kin­te­tét. Ha a tűz to­vább­ter­jed, el­nyel min­ket.

Ca­rolyn lát­ta Ste­ve-en, hogy ő is tud­ja. A fiú arca el­vö­rö­sö­dött, haja kis­sé füs­tölt. Fé­le­lem­től és fáj­da­lom­tól el­ke­re­ke­dett szem­mel né­zett vissza rá, majd tett egy fél lé­pést elő­re, las­san és gyen­gén mo­zog­va a ke­gyet­len­né vált le­ve­gő­ben.

Ca­rolyn utá­noz­ta őt. Így is érez­te a me­le­get ha­la­dás köz­ben, de már nem annyi­ra, mint ami­kor fu­tott, sem­mi­kép­pen sem annyi­ra, mint ami­kor el­sír­ta ma­gát.

Apa a domb­te­tő­ről néz­te őket. Nem szólt hoz­zá­juk egy szót sem.

Együtt óva­kod­tak elő­re a domb irá­nyá­ba. A töb­bi gye­rek, akik­re ugyan­így ha­tott az als­haq, ugyan­ez­zel a prob­lé­má­val küsz­kö­dött. Né­há­nyan ret­teg­ve le­der­med­tek, vagy sír­va térd­re bo­rul­tak. Egy nyolc kö­rü­li fiú pá­nik­ba esett. Jimmy­nek hív­ták, em­lé­ke­zett Ca­rolyn. Nem va­la­mi okos. Jimmy az any­ja felé ro­hant – tény­le­ge­sen ro­hant, nem csak ko­co­gott, ahogy ők pró­bál­ták. Pár lé­pés után a bőre fel­hó­lya­go­so­dott. Erre fel­si­kol­tott, de az nem ju­tott eszé­be, hogy meg­áll­jon. Há­rom újabb lé­pés után már lán­golt a pó­ló­ja. Ca­rolyn ak­kor el­for­dí­tot­ta róla a te­kin­te­tét.

Ste­ve-vel olyan gyor­san ha­lad­tak, ahogy csak fáj­da­lom nél­kül tud­tak, vagy­is nem va­la­mi gyor­san. Sze­rez­tek egy kis előnyt a mö­göt­tük hízó, túl­fű­tött plaz­ma­go­lyó­hoz ké­pest, de nem so­kat.

Né­hány gye­rek­nek na­gyobb sze­ren­csé­je volt. Da­vid és Mi­chael rög­tön­zött fo­gócs­ká­ja kö­ze­lebb vit­te őket a domb al­já­hoz. Ca­rolyn lát­ta, hogy bő­ven az­előtt biz­ton­ság­ba ér­nek, hogy a tűz­go­lyó a kö­ze­lük­be ke­rül­het­ne. El­len­ben ő és Ste­ve köz­vet­le­nül a ra­ké­ta alól in­dul­tak. Le­het, hogy idő­ben oda­ér­nek az Adam Black ígér­te biz­ton­ság­ba, de az is le­het, hogy nem.

A fény­go­lyó gyor­san ter­jesz­ke­dett, és kezd­te be­ér­ni őket. Mire oda­ér­tek a domb al­já­hoz, már el­ju­tott a föl­dig. Ott újabb ál­do­za­tot sze­dett, egy ti­zen­hat éves lányt, aki jó po­zí­ci­ó­ban lett vol­na, csak­hogy már ki­nőtt ab­ból a kor­ból, amely­ben még hat­ha­tott vol­na rá az als­haq. Ő lesz az első em­ber, akit Ca­rolyn lát meg­hal­ni. Ahogy kö­ze­le­dett hoz­zá a fény, a bőre el­pá­rol­gott, sze­me kín­tól tá­gult ki, szá­ja néma si­koly­ra nyílt.

Ez a pil­la­nat még éve­kig kí­sért majd Ca­rolyn rém­ál­ma­i­ban. Egy ki­csit gyor­sí­tott a tem­pó­ján, majd még egy ki­csit, ahogy a ret­te­gé­se fe­lül­ír­ta a fáj­dal­mát.

Most már majd­nem ko­co­gott, mit sem tö­rőd­ve az ége­tő kín­nal. A pó­ló­ja füs­tölt. Égő haj sza­gát érez­te, de nem tud­ta, hogy az övét vagy Ste­ve-ét. Olyan kö­zel járt már a domb­hoz. Meg tu­dom csi­nál­ni!

És ak­kor meg­bot­lott.

Egy laza kő ki­for­dult a lába alól. Maga alá tet­te a ke­zét, hogy tom­pít­sa az esé­sét, és a kő meg­vág­ta a te­nye­rét. Még en­nél is rosszabb volt, hogy hosszú, ér­té­kes cen­ti­ket csú­szott vissza a domb­ol­da­lon.

Ste­ve köz­ben el­ér­te a te­tőt, el­ér­te a biz­ton­sá­got. Szin­te mo­so­lyog­va for­dult meg, de a mo­so­lya le­fa­gyott, ami­kor meg­lát­ta Ca­rolynt. Szá­ja szó­lás­ra nyílt, de a lány nem hal­lott sem­mit. Ste­ve in­tett neki, hogy jöj­jön már. Ca­rolyn le tud­ta ol­vas­ni az aj­ka­i­ról, hogy kelj föl.

De nem tu­dott. Le­hor­zsol­ta a ke­zét és a tér­dét. Az any­ját akar­ta. Félt. Meg­re­me­gett az ajka. Em­lé­ke­zett, hogy azt gon­dol­ta, túl ne­héz, azt gon­dol­ta, fel­adom.

Ste­ve erre vissza­ug­rott a domb­ol­dal­ra. Arca le­he­tet­len fénnyel ra­gyo­gott, meg­vi­lá­gí­tot­ta a tűz­lab­da, amely most már alig öt mé­ter­re járt Ca­rolyn­tól.

Ste­ve két ha­tal­mas, ugró lé­pés­sel ért oda hoz­zá, meg­ra­gad­ta a csuk­ló­ját, és fel­rán­tot­ta. Ahogy Ca­rolyn talp­ra állt, lát­ta, hogy Ste­ve pó­ló­ja és haja is be­gyul­ladt, és a kis láng­nyel­vek egy­re nö­ve­ked­tek.

Égve, a de­re­ká­nál fog­va kap­ta fel Ca­rolynt. A tűz­lab­da már egy mé­te­ren be­lül járt. Ca­rolyn vál­lá­ba fáj­da­lom nyi­lallt a hir­te­len rán­tás­tól, de a tü­zet nem érez­te; Ste­ve a sa­ját tes­té­vel véd­te. A lán­gok csak őt nyal­dos­ták. Pó­ló­já­nak bal ol­da­la egy csa­pás­ra le­éget­te a bő­rét… De most már el­ér­ték a domb­te­tőt.

Pár cen­ti­vel a tűz­lab­da előtt jár­va si­et­tek be a töb­bi gye­rek közé. Ca­rolyn a jövő ar­ca­it lát­ta – Da­vi­det, Mar­ga­re­tét, Mi­chae­lét, Li­sá­ét, Pe­te­rét, Ri­char­dét és má­so­két, aki­ket még nem is­mert. Apa mö­gött nyü­zsög­tek bor­za­lom­tól tág­ra nyílt száj­jal, túl gyor­san si­kolt­va ah­hoz, sem­hogy a le­ve­gő hor­doz­ni tud­ná a hang­ju­kat.

Ami­kor az ener­gi­a­lab­da el­ér­te a domb te­te­jét, Apa fel­tar­tot­ta egyik ke­zét, és ahogy a fény hoz­zá­ért, a fér­fi össze­rez­zent… De nem égett meg. Da­vid ké­sőbb el­ma­gya­ráz­ta Ca­rolyn­nak, hogy har­minc „ki­lo­ton­na” volt ab­ban a rob­ba­nás­ban. Ezt lát­ha­tó­lag le­nyű­gö­ző mennyi­ség­nek tar­tot­ta, és va­ló­szí­nű­leg az is volt. De mi­kor a négy­száz ki­lo­ton­nás lö­kés­hul­lám el­ér­te Adam uj­ja­it, meg­állt… Egy pil­la­nat­ra meg­re­me­gett… Az­tán el­kez­dett össze­men­ni.

A zsu­go­ro­dó tűz­lab­da egy tö­ké­le­te­sen ke­rek krá­tert ha­gyott maga után ott, ahol ad­dig a park és a há­zak több­sé­ge állt. A krá­ter szé­le vö­rö­sen ra­gyo­gott. Ca­rolyn vé­gig­kö­vet­te a te­kin­te­té­vel, amíg olyas­va­la­mit lá­tott, amit fel­is­mert: egy pos­ta­lá­dát, raj­ta arany be­tűk­kel a „305” szám és a „La­fa­yet­te” név. A La­fa­yet­te-ek a köz­vet­len szom­széd­sá­guk­ban lak­tak. A házuk fele még min­dig állt, a de­to­ná­ció ta­ka­ro­san fel­nyi­tot­ta. Be­lá­tott Di­a­ne La­fa­yet­te há­ló­szo­bá­já­ba, aki­nek volt egy olyan Bar­bie-álom­há­za, ami­lyen után Ca­rolyn is só­vár­gott. A sa­ját háza, ahol az any­já­val krump­li­s­a­lá­tát ké­szí­tet­tek, pár mé­ter­rel a krá­te­ren be­lül le­he­tett.

Csak ek­kor ju­tott eszé­be, hogy oda­néz­zen, ahol a szü­lei vol­tak.

Ami­kor utol­já­ra lát­ta őket, még a park­ban áll­tak. A he­lyü­kön most egy har­minc mé­ter mély lyuk tá­ton­gott, az al­ján lá­va­ként ra­gyo­gott az el­ol­vadt ho­mok. Anyu és apu az el­sők kö­zött le­het­tek, aki­ket el­nyelt a tűz­go­lyó. Ca­rolyn tud­ta, hogy meg­ár­vult.

Tá­vo­labb, ahol a röp­lab­da­meccset ren­dez­ték, to­váb­bi fel­nőt­tek he­ver­tek hol­tan, hú­suk le­mál­lott ró­luk, kro­mo­szó­má­ik szét­sza­kad­tak. Őket is fel­is­mer­te. A hol­tak.

Apa csi­nált va­la­mit, és az als­haq ha­tá­sa el­múlt. Az idő újra nor­má­li­san telt. Most már le­he­tett hal­la­ni a gye­re­ke­ket. Mint­ha hir­te­len fel­han­go­sí­tot­tak vol­na egy ad­dig le­né­mí­tott rá­di­ót. De Ca­rolyn csak Ste­ve-et hal­lot­ta.

– …m tu­dom, mit gon­dol­tál – mond­ta. – So­sem ad­ha­tod fel, Ca­rolyn. So­sem áll­hatsz le. Soha az élet­ben.

Ca­rolyn el­ke­re­ke­dett szem­mel né­zett rá.

Az­tán, le­rúg­va egy ké­sőb­bi la­vi­na első kő­da­rab­ját, Ste­ve hoz­zá­tet­te:

– Erős­nek kell len­ned.

IV.

Adam Black a gye­re­kek­hez for­dult, és nyu­godt, sö­tét szem­mel né­zett vé­gig raj­tuk.

– A szü­le­i­tek ha­lot­tak – kö­zöl­te ve­lük. Né­há­nyan sír­tak, má­sok ká­bán és ér­tet­le­nül bá­mul­ták. – Leg­töb­be­tek­nek nincs más csa­lád­ja. Ame­ri­ká­ban ez azt je­len­ti, hogy el­visz­nek ben­ne­te­ket. Egy ár­va­ház­ban él­né­tek, mert vagy túl idő­sek vagy­tok, vagy túl csú­nyák. Nem lel­né­tek új ott­hon­ra. Sen­ki sem sze­ret­ne ti­te­ket. Sen­ki sem akar­na ti­te­ket.

– De ez itt nem Ame­ri­ka – foly­tat­ta Adam Black. – Itt úgy mű­köd­nek a dol­gok, ahogy ré­gen, az ősi idők­ben. Az ott­ho­nom­ba fo­gad­lak, és a sa­ját­ja­im­ként ne­vel­lek fel ben­ne­te­ket. Pe­la­pik lesz­tek.

– Mik le­szünk? – em­lé­ke­zett Ca­rolyn a kér­dé­sé­re.

– Pe­la­pik. Ez egy régi szó. Nem lé­te­zik an­gol meg­fe­le­lő­je. Azt je­len­ti, hogy „könyv­tá­ros”, ugyan­ak­kor azt is, hogy „ta­nít­vány”, vagy ta­lán „ta­nu­ló”.

– Pe­la­pi – ej­tet­te ki Ca­rolyn a szót elő­ször. Ak­ko­ri­ban azt hit­ték, mind­nyá­juk­hoz be­szél, de Ca­rolyn most már ér­tet­te, hogy va­ló­já­ban csak neki szán­ta a mon­dan­dó­ját. Egye­dül a Könyv­tár­ban, éle­te má­sik vé­gén, is­mét fel­tet­te a kér­dést:

– Mit akarsz ta­ní­ta­ni ne­künk?

– A nyelv­vel kezd­jük majd. Azt is pe­lap­i­nak hív­ják. Mind meg fog­já­tok ta­nul­ni.

– Mi­ért?

– Mert a leg­több lec­két­e­ket is ezen a nyel­ven ír­ták. Ezért az­tán el­en­ged­he­tet­len az is­me­re­te.

– Mi­fé­le lec­kék? – kér­dez­te Ca­rolyn.

– Te, azt hi­szem, nyel­ve­ket fogsz ta­nul­ni.

– Mint pél­dá­ul? Fran­ci­át és ilye­ne­ket?

– Igen. Azo­kat és má­so­kat is.

– Mennyit?

– Min­det.

El­fin­to­ro­dott.

– És ha nem aka­rom?

– Nem szá­mít. Így is, úgy is rá fog­lak kény­sze­rí­te­ni.

Ca­rolyn erre nem mon­dott sem­mit – kez­dett rá­jön­ni, hogy Adam Black meg­ré­misz­ti –, de em­lé­ke­zett, ho­gyan hív­ták élet­re ezek a sza­vak a lá­za­dás első szik­rá­it a gyom­rá­ban. Mos­tan­ra, mára azok­ból a szik­rák­ból nagy, fe­ke­te tűz lett, amely lán­gok­ra bo­rí­tot­ta a föld he­gye­it és völ­gye­it.

– És én? – kér­dez­te Da­vid.

– Te? Hmm. – Apa le­gug­golt Da­vid elé, meg­ta­po­gat­ta az al­kar­ját. – Erős kis fic­kó vagy. Egy­ko­ri ön­ma­gám­ra em­lé­kez­tetsz. Sze­ret­nél meg­ta­nul­ni har­col­ni?

Da­vid el­vi­gyo­ro­dott.

– Igen! Az na­gyon va­gány len­ne.

Apa is­mét meg­szó­lalt, de ez­út­tal na­gyon gyor­san be­szélt, és nem an­go­lul. Ak­ko­ri­ban Ca­rolyn nem ér­tet­te, mit mond. Zagy­va­ság­nak tűnt, és ha­mar meg is fe­led­ke­zett róla. Ma azon­ban, ahogy em­lé­ke­zett rá, rög­tön fel­is­mer­te a pe­la­pi nyel­vet. Olyan lesz, mint­ha is­mét ott len­nél a múlt­ban a sa­ját hús-vér va­lód­ban, állt az eli­xír­hez csa­tolt inst­ruk­ci­ók­ban, és friss szem­mel él­néd át.

– Te le­szel az, amely­től min­den­nél job­ban fél, és ame­lyet le­győz majd – mond­ta Apa pe­la­pi nyel­ven, és gyen­gé­den, iga­zi sze­re­tet­tel érin­tet­te meg Da­vi­det. – Na­gyon ne­héz, na­gyon ke­gyet­len sors vár rád. Bor­zal­mas dol­go­kat kell ten­nem ve­led, hogy ször­nye­teg­gé vál­hass. Saj­ná­lom, fiam. Azt hit­tem, le­hetsz te az utó­dom, de nem vagy elég erős hoz­zá. A lányt kell vá­lasz­ta­nom.

Ak­ko­ri­ban mind azt hit­ték, hogy Da­vid Cra­igék bio­ló­gi­ai fia, azo­ké a Cra­igé­ké, akik­kel Ca­rolyn szü­lei be­szél­get­tek, mi­előtt a tűz­lab­da el­ér­te őket. Most, ma Ca­rolyn azt gon­dol­ta: A fia? A sa­ját fi­á­val mű­vel­te mind­ezt? Az­tán a kö­vet­ke­ző, még rosszabb gon­do­lat: És ér­tem tet­te?

– És én? – kér­dez­te Mar­ga­ret.

Apa hoz­zá for­dult.

– Szia Mar­ga­ret.

– Hon­nan tu­dod a ne­ve­met?

– Sok min­dent tu­dok ró­lad. Rég­óta fi­gyel­lek. Mondd csak, sze­retsz fel­fe­de­ző­utak­ra men­ni?

Mar­ga­ret vál­lat vont.

– Azt hi­szem.

– Ak­kor jó, mert is­me­rek egy na­gyon kü­lön­le­ges he­lyet. Szin­te sen­ki sem tud róla raj­tam kí­vül. Oda­küld­het­né­lek, és fel­fe­dez­het­néd ma­gad­nak.

– Kel­le­mes hely?

Apa csü­csö­rí­tett az aj­ka­i­val.

– Mond­juk in­kább, hogy ka­lan­dos. Mit szólsz hoz­zá? Na­gyon kü­lön­le­ges­sé vál­nál tőle. – Az­tán Ca­rolyn­ra né­zett, és pe­la­pi nyel­ven el­ha­dar­ta:

– Ami­kor el­jön az idő, Mar­ga­ret lesz az utol­só fi­gyel­mez­te­té­sed.

Ca­rolyn em­lé­ke­zett rá, hogy Mar­ga­ret „úr­nő­nek” hív­ta, és azt mond­ta, most már olyan vagy, mint én, meg azt, hogy nő­vé­rek va­gyunk. Hogy le­het, hogy nem fi­gyelt fel ezek­re a sza­vak­ra? Je­len­té­sük most egé­szen a csont­já­ig ha­tolt.

Apa vé­gig­ment a gye­re­kek so­rán, be­szélt mind­egyi­kük­kel, míg vé­gül el­ju­tott Ste­ve-hez.

– És ve­lem mi lesz?

– Lát­tam, mit tet­tél – mond­ta neki Apa. – Na­gyon bá­tor fiú vagy.

Ste­ve mell­ka­sa da­ga­do­zott a büsz­ke­ség­től, de ami­kor a bőr meg­fe­szült raj­ta, össze­rez­zent. Fel­ső­tes­te el­vö­rö­sö­dött és fel­hó­lya­go­so­dott a tűz­től, he­lyen­ként még fe­ke­tél­lett is. Még­sem sírt.

Apa le­tér­delt, és meg­vizs­gál­ta az égés­nyo­mo­kat.

– Fáj?

– Egy ki­csit – vá­la­szol­ta el­foj­tott han­gon.

Far­mer­ja zse­bé­ből Apa elő­vett egy zár­ha­tó mű­anyag ta­sa­kot, ki­pré­selt be­lő­le egy kis sá­padt zöld ke­nő­csöt, és na­gyon óva­to­san fel­vit­te Ste­ve mell­ka­sá­ra. Ste­ve elő­ször össze­rez­zent, és el­hát­rált Apa ke­zé­től – az­tán el­ke­re­ke­dett a sze­me, és in­kább kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zá.

Ami­kor Apa vég­zett, fel­állt, és le­po­rol­ta a far­mer­ját.

– Így már jobb?

– Igen – mond­ta Ste­ve nyil­ván­va­ló há­lá­val a hang­já­ban. – Sok­kal jobb. Kö­szö­nöm!

Apa hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott, még vál­lon is ve­re­get­te Ste­ve-et. A fiú most már meg se rez­zent.

– Szí­ve­sen. Szé­pen meg­gyó­gyulsz majd. – Az­tán a mo­so­lya le­lo­hadt. – De at­tól tar­tok, el kell kül­de­nem té­ged. Nem tud­lak hasz­nál­ni.

– Mi­cso­da? – kér­dez­te Ca­rolyn és Ste­ve egy­szer­re.

Apa meg­ráz­ta a fe­jét.

– Csak ti­zen­két ka­ta­ló­gus van, és már mind­egyik­hez ta­lál­tam ta­nít­ványt. Saj­ná­lom.

Ste­ve úgy né­zett rá, mint aki nem tud­ja el­dön­te­ni, ko­mo­lyan be­szél-e. Apa el­hes­se­get­te a ke­zé­vel.

– Menj. Azt hi­szem, Mary nagy­né­néd be­fo­gad majd. El­in­tézzük, hogy úgy tűn­jön, mint­ha az anyád az apád­dal együtt halt vol­na meg ab­ban az au­tó­bal­eset­ben. Te is na­gyon meg­sé­rül­tél, és az­óta is kór­ház­ban fe­küd­tél. Nem is em­lék­szel sem­mi­re… ugye?

– Mi­cso­da? – Ste­ve za­vart­nak tűnt. – Én…

– Csak menj. – Majd pe­la­pi nyel­ven hoz­zá­tet­te: – Szám­űze­tés­be kell kül­de­nem té­ged, hogy te le­gyél Ca­rolyn szén­szí­ve. Sem­mi, ami va­ló­sá­gos, nem le­het olyan tö­ké­le­tes, mint az em­lék, neki pe­dig szük­sé­ge van va­la­mi tö­ké­le­tes­re, hogy élet­ben ma­rad­jon. Ami­kor nem lesz neki sem­mi más, a te em­lé­ked fog­ja haj­ta­ni és vi­gasz­tal­ni.

Ste­ve a tar­kó­ját masszí­roz­va sé­tált vé­gig a Gar­ri­son Oaks be­já­ra­tá­hoz ve­ze­tő úton. Ott meg­állt, hát­ra­né­zett a vál­la fö­lött, és in­tett Ca­rolyn­nak. A lány iga­zi vá­gyó­dást lá­tott az ar­cán.

Vissza­in­te­ge­tett neki.

Az­tán anél­kül, hogy bár­mit is mon­dott vol­na, Ste­ve ki­lé­pett Gar­ri­son Oaks­ból, be Ame­ri­ká­ba. A nyolc­éves Ca­rolyn fel­né­zett Apá­ra.

– Biz­tos nem ma­rad­hat? Ő a leg­jobb ba­rá­tom.

– Saj­ná­lom. Tény­leg na­gyon saj­ná­lom. De csak ez az egy mód­ja van. – Majd szén­szí­vét be­gyújt­va hoz­zá­tet­te:

– De ta­lán ta­lál­koz­tok még.

Ca­rolyn csur­gó könnyek­kel az ar­cán, el­tö­kél­ten bó­lin­tott.

Ami­kor Ste­ve el­tűnt, Apa le­tö­röl­te Ca­rolyn könnye­it. Akik­nek meg­ma­radt a házuk, azok vissza­me­het­tek, hogy el­hoz­zák a já­té­ka­i­kat, a ru­há­i­kat, vagy bár­mit, amit akar­tak – de csak annyit, amennyit egy oda-vissza út­tal el­bír­tak. Az ik­rek egy G. I. Joe-fi­gu­rák­kal teli, fé­lig meg­égett tor­na­zsák­kal tér­tek vissza. Mi­chael egy vö­rös kis­ko­csi­ba pa­kol­ta a ru­há­it, azt húz­ta vé­gig az ut­cán.

Ca­roly­nék háza el­por­ladt, úgy­hogy ő nem tu­dott mit össze­pa­kol­ni. Neki csak a vi­selt ru­hái és a Ste­ve-től ka­pott Fe­ke­te szép­ség könyv ma­radt. Apá­val vissza­sé­tált a hát­só te­rasz­hoz.

– Jó len­ne, ha igye­kez­né­nek – szó­lalt meg Apa, és az ut­cát für­kész­te a vissza­té­rő gye­re­kek után. – Nem érek rá egész nap. Nem­so­ká­ra va­cso­ra­idő, és még Le­May el­nö­köt is meg kell bün­tet­nem.

– Meg kell bün­tet­ned az el­nö­köt? Mi­ért?

– Nos, ő küld­te a bom­bát. Nem gon­do­lod, hogy bün­te­tést ér­de­mel érte?

– Ó, de­hogy­nem. – Any­ura és apu­ra gon­dolt. Alsó ajka meg­re­me­gett. – Ho­gyan fo­god meg­bün­tet­ni?

– Elő­ször is töb­bé nem lesz el­nök.

– Tény­leg el tu­dod in­téz­ni?

– De még mennyi­re, hogy el tu­dom.

– Ho­gyan?

– Nos… majd ké­sőbb el­mon­dom. Most ma­rad­junk annyi­ban, hogy a múlt tér­det hajt előt­tem.

– En­nek sem­mi ér­tel­me.

Apa vál­lat vont.

– Ta­lán nincs. De igaz. Mondd, sze­rin­ted kit kel­le­ne a he­lyé­re ül­tet­nem? Car­tert? Mor­ris Udal­lt? Jerry Brownt?

– Me­lyi­kük a leg­ked­ve­sebb? Apu sze­rint Le­May el­nök al­jas em­ber.

Apa ezen el­gon­dol­ko­dott.

– Azt hi­szem, Car­ter a leg­ked­ve­sebb.

– Ak­kor le­gyen ő az el­nök.

– Te­hát Car­ter. Sze­ret­néd lát­ni, ahogy meg­vál­toz­ta­tom a múl­tat?

Ca­rolyn igent mon­dott. Meg akar­ta kér­dez­ni, hogy ez min­den? Hogy Le­May összes bün­te­té­se anyu és apu ha­lá­lá­ért annyi, hogy töb­bé nem lesz el­nök? De so­sem tud­ta fel­ten­ni a kér­dé­sét. Bár Apát is­mer­ve két­lem, hogy ennyi­vel in­téz­te el a dol­got. Épp szó­ra nyi­tot­ta a szá­ját, ami­kor Da­vid vissza­tért egy csak­nem ak­ko­ra bő­rönd­del, mint ő maga. Apa meg­di­csér­te, hogy mi­lyen erős kis fic­kó. Da­vid vi­gyor­gott.

Ami­kor mind vissza­jöt­tek, Apa kör­be­ve­zet­te őket az elül­ső ve­ran­dá­hoz, és ki­nyi­tot­ta előt­tük a Könyv­tár aj­ta­ját. A gyep­ről elég nor­má­lis­nak tűnt a ház, a fé­lig nyi­tott aj­tón át a bel­ső tér va­la­hogy még­is fe­nye­ge­tő­nek tet­szett. Na­gyon sö­tét volt oda­bent.

– Gyer­tek – mond­ta Apa. – Mire vár­tok? Ide­je meg­kez­de­ni a ta­nul­má­nya­i­to­kat.

Egy­más után lép­tek be az aj­tón – elő­ször Da­vid, az­tán Mar­ga­ret, Pe­ter és Ri­chard, Ja­cob, Emily, Jen­ni­fer, Lisa, Mi­chael, Ali­cia és Ra­chel. Ca­rolyn min­den­kit elő­re­en­ge­dett, és még ak­kor is ha­bo­zott a kü­szöb előtt.

– Ne félj. Vé­gül min­den jóra for­dul. Gye­re. Men­jünk be együtt, jó? – Apa mo­so­lyog­va felé nyúj­tot­ta a ke­zét.

Ca­rolyn még min­dig téb­lá­bolt.

– Na, gye­rünk már – ráz­ta meg a ke­zét Apa egy amo­lyan ne hagy­jál lóg­va gesz­tus­sal. – Gye­re szé­pen.

Egy hosszú pil­la­nat után Ca­rolyn meg­fog­ta Apa vas­kos, dur­va uj­ja­it. Vo­na­kod­va tet­te, de vég­té­re is a sa­ját aka­ra­tá­ból. Együtt lép­ték át a kü­szö­böt.

– Lépj be ve­lem a sö­tét­ség­be, gyer­me­kem. – Ak­kor, egyet­len­egy­szer, Apa iga­zi sze­re­tet­tel né­zett rá. – Is­tent csi­ná­lok be­lő­led.