4. fejezet
Mennydörgés

I.

Er­win Char­les Lef­fing­ton szo­kat­lan fic­kó volt, és ezt tud­ta is ma­gá­ról.

Elő­ször is ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy min­den­ki Er­win­nek hív­ja. Nem fo­gad­ta el sem a Char­lest, sem az E. C. – t, a Chuc­kot meg az­tán fő­leg nem. Gye­rek­ko­rá­ban vagy hét évig Chuck­nak szó­lí­tot­ták. Az­tán el­kez­dett a ko­rá­hoz ké­pest két év­vel fel­sőbb osz­tály­ba jár­ni, mert­hogy annyi­ra okos­nak bi­zo­nyult, és a ta­nár szá­ján ki­csú­szott a tel­jes neve. Úgy­hogy on­nan­tól a McC­lus­ky ik­rek azt ri­kol­toz­ták, hogy „Errrrrrrrrrr­wiiiiiiiiii­in”, ami­kor rá­ron­tot­tak óra után, azt, hogy „Er­wiiiiiiiii­innnnnnnnnnn!”, ami­kor be­le­töm­ték a szá­já­ba a csil­la­gos ötös al­geb­ra­dol­go­za­tát, azt, hogy „Errrrrrrrrr­winnnnnnnnn!”, ami­kor arra kény­sze­rí­tet­ték hogy meg­rág­ja, és azt, hogy „ERRRRRRRR­WIIIIIIIIII­INNNNNNNNNNNN!”, ami­kor le­nye­let­ték vele, és azt, hogy „Er­win”, ilyen nor­mál, már-már ba­rát­sá­gos hang­nem­ben, mi­köz­ben ad­dig ver­ték, amíg mo­so­lyog­va meg nem kö­szön­te ne­kik. Ami­kor fel­nő­ve ke­mény­kö­té­sű fic­kó lett be­lő­le, fon­tol­gat­ta, hogy meg­lá­to­gat­ja az ik­re­ket, de az­tán el­ve­tet­te az öt­le­tet. Fon­tos lec­két ta­ní­tot­tak neki az élet­ről még kis­ko­rá­ban, és ezért min­dent össze­vet­ve há­lás le­he­tett ne­kik.

Er­win har­cos ter­mé­sze­tű­vé vált, és úgy ala­kul­tak a dol­gok, hogy jó nagy­da­rab szar­há­zi­vá nőtt. A tö­meg az Er­win ne­vet skan­dál­ta, ami­kor el­ső­éve­sen át­tört az el­len­fél vé­del­mi so­rán, és ha­zai pá­lyán be­vit­te a dön­tő touch­downt. Er­win­nek hív­ták a Fort Bragg­ben, az első nap­tól – leg­alább­is majd­nem –, hogy be­állt ka­to­ná­nak, egé­szen a nyug­dí­ja­zá­sá­ig. Már csak azért is, mert ez a sok „törzs­őr­mes­te­re­zés” meg „pa­rancs­nok­sá­gi fő­törzs­őr­mes­te­re­zés” kur­va sza­rul hang­zott, és nem akar­ta en­nek ki­ten­ni az em­be­re­it. De leg­in­kább azért, mert sze­ret­te azt mon­da­ni a tisz­tek­nek, hogy hív­ják Er­win­nek, él­vez­te, ahogy né­há­nyuk sze­me meg­reb­ben a ké­ré­sé­re, de az­tán még­is tel­je­sí­tik azt.

Er­win már nem szol­gált a had­se­reg­nél. Ti­zen­há­rom év után – a har­ma­dik af­ga­nisz­tá­ni szol­gá­la­tát kö­ve­tő­en – úgy dön­tött, hogy elég em­bert ölt meg. Nem szen­ve­dett posztt­ra­u­ma­ti­kus stressz­ben vagy ilyes­mi. És még min­dig sze­ret­te az em­be­re­it. És még min­dig úgy vél­te, hogy az el­len­ség segg­fe­jek gyü­le­ke­ze­te. Egy­sze­rű­en csak ele­ge lett be­lő­le. Egy ked­di na­pon lát­ta, ahogy egy Apache he­li­kop­ter lé­nye­gé­ben atom­ja­i­ra bom­laszt egy ti­zen­hat éves idi­ó­tát. En­nek így kel­lett tör­tén­nie, és há­lás is volt érte az Apache pi­ló­tá­já­nak – a kö­lyök egy kis­sé ütött-ko­pott, de na­gyon is mű­kö­dő­ké­pes Dra­gunov mes­ter­lö­vész­pus­kát ló­bált, és va­ló­szí­nű­leg nem kecs­kék­re va­dász­ni ment a dom­bok közé. Ha­son­ló hely­zet­ben ő maga is öröm­mel le­ka­szál­ta vol­na a kis ro­ha­dé­kot. Csak már nem akart ef­fé­le hely­ze­tek­ben len­ni.

Úgy­hogy nem sok­kal ké­sőbb le­sze­relt, és ki­ment a nagy­vi­lág­ba, ahol vé­gül mű­vé­sze­tet kez­dett ta­ní­ta­ni egy kö­zép­is­ko­lá­ban. Na, ez az­tán kur­vá­ra meg­nyug­ta­tó­nak bi­zo­nyult. Nem egé­szen ilyen mun­ká­ra szá­mí­tott, de mint ki­de­rült, sem­mi­lyen el­len­ér­zést nem táp­lál a tem­pe­ra­fes­ték irá­nyá­ban, és ki­fe­je­zet­ten sze­ret agyag­edé­nye­ket for­mál­ni. Sőt döb­ben­ten jött rá, hogy még jól is csi­nál­ja. A köly­kök pe­dig imád­ták és tisz­tel­ték. Soha nem kel­lett fel­emel­nie a hang­ját egyik kis sza­ros mi­att sem. Bár az iga­zat meg­vall­va, a leg­töb­ben mint­ha ki­csit fél­tek vol­na tőle. És ami azt il­le­ti, a ta­ná­rok is. Meg néha az is­ko­lai ta­nács is. Ta­lán pa­rázs­ló hul­la­he­gye­ket lát­tak, ami­kor a sze­mé­be néz­tek? Szel­le­mek kí­sé­re­té­ben sé­tált vol­na vé­gig a fo­lyo­són? Nem tud­ta. De ami­kor rá­jöt­tek, hogy sem a tor­ku­kat nem fog­ja el­vág­ni, sem fel­rob­ban­ta­ni nem akar­ja őket, le­nyu­god­tak. Hát, leg­alább­is egy ki­csit. A leg­töb­ben.

Egy idő után ő maga is le­nyu­go­dott. Olyan hév­vel sze­ret­te a gye­re­ke­ket – meg­en­ged­te ma­gá­nak, hogy sze­res­se őket –, ami­lyen­re már rég nem érez­te ké­pes­nek ma­gát. Ami­kor vissza­tért a há­bo­rú­ból, meg­le­he­tő­sen két­sé­ges­sé vált, tud-e még sze­ret­ni egy­ál­ta­lán – csak rá kel­lett néz­ni há­zas­sá­ga füs­töl­gő rom­ja­i­ra, eset­leg meg kel­lett kér­dez­nie fé­lig el­fe­lej­tett csa­lád­ját. A ci­vi­li­zált vi­lág­ban sok­kal hal­kab­ban üvöl­tött, de még min­dig üvöl­tött. Ezt tud­ta is, épp csak sem­mit sem te­he­tett az ügy­ben. Át­fu­tott az agyán, hogy rá­ha­rap a pus­ká­ja csö­vé­re, de mi­után ki­csit gon­dol­ko­dott a dol­gon, úgy dön­tött, ad ma­gá­nak még egy esélyt. Még­is, mit ve­szít­he­tett vol­na? Így az­tán egy­szer, ami­kor raj­ta­kap­ta azt a Das­he­an Mor­ning Flo­wer Me­nen­dez nevű kis fic­kót – so­sem fog­ja el­fe­lej­te­ni azt a ne­vet; mi a fa­szért ten­ne bár­ki ilyet egy gye­rek­kel? –, hogy úgy sze­mez az asz­ta­lán lévő saj­tos tész­tás mű­anyag tá­nyér­ral, ahogy anno a szo­má­li­ai csont és bőr gye­re­kek a fej­adag­já­val, fél­re­von­ta őt, gon­dol­ván, hogy sze­gény­ség­ben él, vagy az any­ja dro­gos, vagy va­la­mi ha­son­ló szar­ság. Hát még­is ki a fa­szom­nak nincs pén­ze egy kur­va szend­vics­re? Ez Ame­ri­ka, a fe­né­be is!

De ki­de­rült, hogy a kis Das­ha­en ma­má­já­nak na­gyon is van pén­ze. Vér­vé­tel­lel fog­lal­ko­zott, vagy va­la­mi ilyes­mi. Nem a pénz je­len­tet­te a prob­lé­mát. Ha­nem az, hogy a kö­lyök apja el­me­rült va­la­mi hip­pi­val­lás­ban, és olyas­fé­le szar­sá­go­kat ta­ní­tott a kis Das­ha­en­nek, hogy az erő­szak rossz, a prob­lé­má­kat pe­dig meg­be­szé­lés­sel kell meg­ol­da­ni. Egy ta­nár-szü­lő ér­te­kez­le­ten Er­win ki­fej­tet­te, hogy ez ba­rom­ság, mire az őrült fasz Gan­dhi­val jött neki. A fic­kó­nak nyil­ván el­men­tek ott­hon­ról, és en­nek a kis Das­ha­en itta meg a le­vét. Er­win, aki maga is tu­dott egy s mást az őrült szü­lők­ről, meg­saj­nál­ta. Mint ki­de­rült, nem volt ő sem koc­ka, sem sem­mi ef­fé­le, egy­sze­rű­en csak be­le­rok­kant a rossz ne­vel­te­tés­be. Csak egy kis út­mu­ta­tás kel­lett neki. Amint Er­win erre rá­jött, el­mor­molt egy kö­szö­neti­mát Is­ten­nek, aki­ben nem is hitt iga­zán, és hoz­zá­lá­tott ah­hoz az út­mu­ta­tás­hoz. Meg­ta­ní­tot­ta Das­ha­en­nek, ho­gyan rúg­ja tö­kön a töb­bi kis szar­rá­gót, ho­gyan ver­je be az or­ru­kat, ho­gyan lo­pa­kod­jon mö­gé­jük, és tap­sol­jon rá két kéz­zel a fü­lük­re – szó­val az ala­po­kat. Iga­zá­ból ez utób­bi­val le­het, hogy ki­csit túl­lőtt a cé­lon. Das­ha­en túl­zás­ba vit­te a dol­got, és az egyik kö­lök ma­ra­dan­dó hal­lás­ká­ro­so­dást szen­ve­dett. De on­nan­tól min­den­ki ked­vel­te Das­ha­ent, és sen­ki sem lop­ta el a ka­ja­pén­zét, úgy­hogy min­den jó, ha jó a vége. A kis Das­ha­en a kö­vet­ke­ző év­ben kö­zép­is­ko­lá­ba ment, és Er­win azt hit­te, nem lát­ja töb­bé. De az­tán egy esős de­cem­be­ri na­pon épp ki­lé­pett az iker­há­za pos­ta­lá­dá­já­hoz – min­den­re tö­ké­le­te­sen em­lé­ke­zett. Szom­bat volt, ti­zen­nyol­ca­di­ka, az is­ko­lát a téli szü­net ide­jé­re be­zár­ták. A szom­szé­dok, Mi­chael­se­nék a két gye­re­kük­kel együtt dí­szí­tet­ték a ka­rá­csony­fá­ju­kat. Dél­után ket­tő­re járt. Er­win ad­dig­ra nyolc po­hár skót whis­kyt gu­rí­tott le. Hal­lot­ta a fa­lon túl­ról a ka­rá­cso­nyi éne­ke­ket a jó Ven­cel ki­rály­ról, a ha­rang­csi­lin­ge­lés­ről meg a nagyi­ról, akit el­gá­zolt a kur­va rén­szar­vas. Nem za­var­ta. Nem volt fél­té­keny a Mi­chael­se­nek­re. Örült, hogy bol­do­gok. Nem érez­te úgy, hogy el­basz­ta vol­na az éle­tét. Az apo­ka­lip­ti­kus ka­rá­cso­nyi le­ré­sze­ge­dést csak af­fé­le nor­mál agg­le­gény­szo­kás­nak tar­tot­ta. Nem gon­dolt a szek­ré­nye sar­ká­ban álló pus­ká­já­ra sem. Egy­ál­ta­lán nem. Az­tán ki­nyi­tot­ta a pos­ta­lá­dá­ját, és mi­ra­bi­le visu, a kis Das­ha­en kül­dött neki egy ka­rá­cso­nyi üd­vöz­lő­la­pot. Re­me­gő kéz­zel fog­ta meg, ki­nyi­tot­ta a bo­rí­té­kot, és már ott, a pos­ta­lá­da mel­lett el­ol­vas­ta. Ez állt ben­ne:

 

Ked­ves Er­win,

Bol­dog Ka­rá­csonyt! Tu­dom, hogy ez nem menő, de azért el akar­tam kül­de­ni ma­gá­nak ezt a la­pot, hogy tuggya, min­den rend­ben ve­lem. A kö­zép­is­ko­la po­csék, de köz­ben azért elég menő is, ha érti, mire gon­do­lok. De val­szeg maga nél­kül nem így fog­nám fel. Azt akar­tam, hogy ezt tuggya. Meg akar­tam kö­szön­ni. Szí­ve­sen meg­hív­nám a ka­rá­cso­nyi va­cso­ránk­ra, de asszem, apa még min­dig dü­hös ma­gá­ra.

 

Das­ha­en

 

Ui.: Lett egy ba­rát­nőm. Az ott ő a ké­pen. Dö­gös, mi?

 

Mi­után el­ol­vas­ta, Er­win vissza­ment az iker­ház ál­ta­la el­fog­lalt fe­lé­be, és fel­nőt­téle­té­ben most elő­ször el­sír­ta ma­gát. Egy jó órá­ig foly­tak a könnyei, az­tán le­gu­rí­tot­ta a ma­ra­dék skót whis­kyt, be­kap­csol­ta a té­vét, és Char­lie Brownt né­zett. Mi­előtt le­fe­küdt, össze­haj­to­gat­ta az üd­vöz­lő­la­pot, és be­tet­te a tár­cá­já­ba. Ha­lá­lá­ig ott is ma­radt.

Nem sok­kal az­u­tán kezd­te job­ban érez­ni ma­gát, kez­dett is­mét ön­ma­ga len­ni, és újra el tud­ta vé­gez­ni azt a mun­kát, amely­hez a leg­job­ban ér­tett. Az is­ko­lai év vé­gén fel­mond­ta a ta­ná­ri ál­lá­sát. A leg­töb­ben et­től meg­könnyeb­bül­tek, bár túl ud­va­ri­a­sak vol­tak, hogy bár­mit is mond­ja­nak. Vagy túl ide­ge­sek.

II.

De kit ér­de­kel?

Most, egy na­pos ok­tó­be­ri reg­ge­len, a vir­gi­ni­ai nyár utol­só le­he­le­té­vel a le­ve­gő­ben, be­ka­nya­ro­dott köl­csön­zött au­tó­já­val – egy ki­csi, szar Ford Tau­russzal – a par­ko­ló egy üres he­lyé­re, és ka­vi­cso­kat spric­cel­ve le­fé­ke­zett. Erre fel­fi­gyelt a bör­tö­n­épü­let sar­ká­nál ci­ga­ret­tá­zó és ha­zug­sá­go­kat cse­ré­lő két zsa­ru. Er­win rá­juk vi­gyor­gott, és oda­in­tett ne­kik. Szart rá­juk.

Ki­szállt a ko­csi­ból, kö­rül­né­zett, és kö­pött egyet a ME­GYEI BÖR­TÖN táb­la irá­nyá­ba. Oda­szólt a ci­gi­ző zsa­ruk­nak:

– Meg fog­tok dög­le­ni at­tól a szar­tól. – Meg­emel­te a ka­lap­ját, és rá­juk vi­gyor­gott. – Csak mon­dom.

A fi­a­ta­labb rend­őr úgy bá­mult rá Er­win­re a nap­szem­üve­ge fö­lött, mint­ha nem hin­né el, amit lát. Az idő­sebb csak ne­ve­tett.

– Majd ész­ben tar­tom. – Ami azt il­le­ti, Er­win té­ve­dett. A zsa­ruk­nak már két óra sem ma­radt az éle­tük­ből, de a ci­gi­nek eh­hez nem lesz sem­mi köze.

A bör­tön elő­csar­no­ka pont úgy né­zett ki, mint min­den kor­mány­za­ti épü­let, ame­lyet az utób­bi húsz év­ben emel­tek: vi­lá­gos­bar­ná­ra vagy sö­tét­szür­ké­re vagy ilyes­mi­re fes­tett sa­lak­kő fa­lak, li­nó­le­um­pad­ló – ol­csó, de ro­had­tul fé­nyes – és hú­gy­ízű, me­leg vi­zet fel­kö­pő, szür­ke ivó­kút. Er­win en­nek el­le­né­re ivott be­lő­le. Szom­jas volt, és egyéb­ként is ivott már rosszab­bat.

Ahogy szét­né­zett a csar­nok­ban, lá­tott vagy fél­tu­cat­nyi, az el­szállt­ság kü­lön­bö­ző fá­zi­sa­i­ba ká­bult dro­gost, két ré­sze­get és egy vö­rös hajú köly­köt, aki Er­win vé­le­mé­nye sze­rint kur­vá­ra ski­zof­rén le­he­tett.

Az­tán oda­sé­tált a lá­to­ga­tói re­giszt­rá­ció fel­ira­tú ab­lak­hoz, és elő­vet­te a jel­vé­nyét.

– Er­win va­gyok – mond­ta. – A Nem­zet­biz­ton­ság­tól. Jöt­tem, hogy…

Az egyik zse­bén a vir­gi­ni­ai bün­te­tés-vég­re­haj­tá­si in­té­zet fel­irat­tal, a má­si­kon a Ro­gers név­vel dí­szí­tett, zöld egyen­ru­hát vi­se­lő, kö­vér­kés őr fel sem né­zett rá.

– Ezt kell ki­töl­te­nie – tolt át egy nyom­tat­ványt az üveg ha­sí­té­kán.

– Le­het­ne, hogy…

– Tölt­se ki, az­tán be­szél­he­tünk.

Er­win fel­só­haj­tott. A nyom­tat­vány össze­sen hat ol­dal­ból állt. Mire vég­zett vele, tisz­tes sor ala­kult ki előt­te az ab­lak­nál. Be­állt egy ko­szos lábú, da­gadt nő és egy ti­zen­hat kö­rü­li, rosszul ki­vi­te­le­zett Lynyrd Skynyrd te­to­vá­lás­sal dí­szí­tett, véz­na lány mögé. Er­wint kis­sé meg­lep­te a te­to­vá­lás. Ron­ni van Zant már leg­alább tíz éve a föld alatt le­he­tett, mire ez a kö­lyök meg­szü­le­tett. De, gon­dolt bele, egy bi­zo­nyos nép­cso­port­nak a Skynyrd ugyan­úgy időt­len, ahogy El­vis vagy Szűz Má­ria. Bár­mek­ko­ra le­he­tett is az a nép­cso­port, ezek ket­ten biz­to­san be­le­tar­toz­tak. A da­gadt nő­nek volt egy Billy nevű fia, akit egy te­her­au­tó­nyi sajt el­lo­pá­sá­ért ül­tet­tek le.

Sajt?

Ki­de­rült, hogy Billyt már har­mad­szor kaszt­niz­ták be lo­pá­sért, úgy­hogy hosszú hű­sö­lés­re szá­mít­ha­tott. Anyu­ci fo­lya­ma­to­san és han­go­san sír­do­gált, és idő­ről idő­re olya­no­kat mon­dott, hogy „Én jól ne­vel­tem a fi­ja­i­mat!” A véz­na lány elő­bá­nyá­szott egy cso­mag pa­pír zseb­ken­dőt. Néha olyas­mik­kel egé­szí­tet­te ki any­ja pi­tyer­gé­sét, hogy „Nem tu­dom, mi lel­te őt”, majd óvón meg­ta­po­gat­ta a po­cak­ját. Er­win úgy sej­tet­te, hogy nagy­já­ból fél év múl­va egy újabb sze­ren­csét­len idi­ó­ta ve­szi át Billy he­lyét a la­kó­ko­csi­park­ban.

Ti­zen­öt könny­áz­tat­ta perc­cel ké­sőbb vég­re oda­ju­tott az ab­lak­hoz. Meg sem pró­bált be­szél­ni, csak vissza­ad­ta az őr­nek a nyom­tat­ványt, és vár­ta az íté­le­tet. A had­se­reg bü­rok­rá­ci­á­já­nak ti­zen­há­rom éves ve­te­rán­ja­ként fo­gad­ni mert vol­na rá, hogy he­lye­sen töl­töt­te ki a pa­pí­ro­kat, de a segg­fe­jek egy bi­zo­nyos faj­tá­já­nál so­sem le­het­tél iga­zán biz­tos sem­mi­ben.

A kö­vér­kés zsa­ru gon­do­san át­fu­tot­ta a nyom­tat­vány mind a hat ol­da­lát, az­tán bó­lin­tott.

– Úgy tű­nik, rend­ben van. – érez­he­tő csa­ló­dott­ság csen­gett a hang­já­ból.

– Két azo­no­sí­tó ira­tot kér­nék… – Hir­te­len el­hall­ga­tott, és a nyom­tat­vány­ra hu­nyor­gott. – Lef­fing­ton? Er­win Lef­fing­ton? – most elő­ször né­zett föl Er­win­re.

– Az va­gyok – tar­tot­ta fel Er­win a jel­vé­nyét.

– Maga… Maga nem az az Er­win Lef­fing­ton, ugye?

Ó, a pi­csá­ba, gon­dol­ta Er­win. Már megint. Ha volt, amit bánt éle­té­ben – már­pe­dig volt –, ak­kor az az, hogy hagy­ta an­nak a fasz­ka­lap­nak, hogy köny­vet ír­jon róla. Ak­ko­ri­ban ár­tal­mat­lan do­log­nak tűnt, de a könyv­ből az­tán film is ké­szült, és ami­kor azt be­mu­tat­ták, már basz­hat­ta.

– Val­szeg nem.

– Er­win Lef­fing­ton pa­rancs­nok­sá­gi fő­törzs­őr­mes­ter? B szá­zad, má­so­dik zász­ló­alj?

Er­win csak né­zett rá. Hosszú ide­je most elő­ször érez­te is­mét a koszt és a lő­port. Pró­bál­ta a kis Das­ha­en és az ő ka­rá­cso­nyi üd­vöz­lő­lap­ja felé te­rel­ni a gon­do­la­ta­it, de hir­te­len úgy érez­te, hal­dok­lik.

– A ti­zen­ötö­dik dan­dár má­so­dik zász­ló­al­ja?

– Egy ide­je már nem – vá­la­szol­ta na­gyon hal­kan Er­win. – Ha le­het…

– Jim Ro­gers a test­vé­rem – sza­kí­tot­ta fél­be a kö­vér­kés fic­kó.

Er­win erre fel­pil­lan­tott, és a hal­dok­lá­sa is ab­ba­ma­radt.

– Hogy van Ro­gers őr­mes­ter?

– Job­ban, uram. Egy ide­ig elég rosszul men­tek a dol­gok, de most már job­ban van. Ta­valy má­jus­ban szü­le­tett meg a fia.

– Ne hív­jon uram­nak. Hogy van a test­vé­re lába?

– Nagy­já­ból tud­ja hasz­nál­ni. Leg­alább­is most már. Be­le­telt egy idő­be a ve­te­rán­kór­ház­nak, hogy jól hely­re­rak­ják.

A hír, hogy Ro­gers fel­épült, egy ki­csit se­gí­tett.

– A test­vé­re jó em­ber. Mond­ja meg neki, hogy ér­dek­lőd­tem utá­na. És most, ha le­het­ne…

– Uram, a test­vé­rem me­sélt ma­gá­ról. El­mond­ta, mit tett.

Er­win ide­ge­sen to­por­gott. Az ef­fé­le szar­ság­tól min­dig ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát. A csend el­nyúlt.

– A test­vé­re jó em­ber – is­mé­tel­te.

– Ő is ezt mond­ja ma­gá­ról. Nem, ez így nem igaz. Azt mond­ja, hogy maga nagy em­ber. Hogy va­ló­szí­nű­leg maga a leg­jobb ka­to­na, aki va­la­ha egyen­ru­hát vi­selt, rá­adá­sul egy iga­zi fe­ne­gye­rek. – A kö­vér­kés őr bál­vá­nyo­zó te­kin­tet­tel né­zett rá, hang­ja meg­re­me­gett be­széd köz­ben. – Azt mond­ja, meg­men­tet­te az éle­tét, az övét, és min­den­ki má­sét…

– Kö­szö­nöm – mor­dult fel Er­win. Az­tán nyu­god­tab­ban hoz­zá­tet­te:

– Azt az egé­szet, hát, azt egy ki­csit túl­ci­co­máz­ták.

– A test­vé­rem más vé­le­mé­nyen van, uram. – Az­tán mint­ha va­la­mi egé­szen ret­te­ne­tes do­log ju­tott vol­na az eszé­be. – Saj­ná­lom, hogy ki­töl­tet­tem ma­gá­val azt a sok nyom­tat­ványt! Ha tut­tam vol­na, hogy maga az, nem tet­tem vol­na. – Meg­re­meg­tek az aj­kai. – Na­gyon saj­ná­lom.

– Sem­mi baj.

– Ki­hez jött?

– Egy Ste­ve Hodgson nevű fic­kó­hoz.

Az őr arca el­sö­té­tült.

– A rend­őr­gyil­kos­hoz? Mi dol­ga vele?

Er­win oko­san fel­mér­te a hely­ze­tet, és meg­lát­ta a ki­utat.

– Nem be­szél­he­tek róla – ha­zud­ta. – Nem­zet­biz­ton­sá­gi ügy.

– Ko­mo­lyan?

– De még mennyi­re. – Lát­ta, hogy Ro­gers test­vé­re fel­té­tel nél­kül hisz neki, és et­től egy ki­csit rosszul érez­te ma­gát. Annyi­ra nem, mint­ha foly­tat­nia kel­lett vol­na vele a tár­sal­gást, de azért rosszul. – Bi­zony. Kur­vá­ra bi­zal­mas cucc. Mond­ja meg Ro­gers őr­mes­ter­nek, hogy ér­dek­lőd­tem fe­lő­le.

– Úgy lesz, uram. – Az­tán té­to­vá­zott egy ki­csit. – Kér­he­tek… kér­he­tek ma­gá­tól egy au­tog­ra­mot?

Er­win a le­he­tő­sé­ge­it mér­le­gel­te. Az egyik az volt, hogy ájult­ra veri a fic­kót. Ez néha be is vált. De mi­után meg­kap­ják au­tog­ram­ju­kat, ál­ta­lá­ban bé­kén hagy­nak. Rá­adá­sul a csar­no­kot te­le­pa­kol­ták biz­ton­sá­gi ka­me­rák­kal.

– Hát per­sze.

Az őr át­nyúj­tott neki egy üres író­pa­pírt. Er­win alá­ír­ta, és vissza­ad­ta neki. Ro­gers test­vé­re meg­néz­te az au­tog­ra­mot, és re­me­gő kéz­zel el­tet­te a fi­ók­já­ba. – A ká­pol­ná­ba kell kül­de­nem.

– A ká­pol­ná­ba?

– Igen. A lá­to­ga­tó­te­rem tele van, úgy­hogy vár­nia kel­le­ne.

– Jó lesz a ká­pol­na. – A vécé is jó lett vol­na. Csak el akart tűn­ni in­nen, el Ro­gers test­vé­ré­nek kö­ze­lé­ből, el mind­at­tól a vég­te­len, ször­nyű fasz­ság­tól, amely re­meg­ve és áhí­toz­va ólál­ko­dott fe­cse­gé­sé­nek fel­szí­ne alatt.

III.

Ro­gers test­vé­re át­ku­tat­ta Er­win tás­ká­ját, és el­vet­te a fegy­ve­rét, de nála hagy­ta a lap­top­ját és a map­pá­kat. Köz­ben egy má­sik őr sug­do­sott kö­rü­löt­tük. Er­win nem le­pő­dött meg, ami­kor egy má­sik fic­kó – még­hoz­zá egy se­riff – adta át neki a ven­dég­kár­tyá­ját, és kí­sér­te őt vé­gig a ká­pol­ná­hoz ve­ze­tő fo­lyo­són. Va­ló­szí­nű­leg ő a rang­idős tiszt az épü­let­ben, gon­dol­ta Er­win, és fel­ké­szült a leg­rosszabb­ra.

És per­sze, amint el­ér­tek az acé­laj­tó­hoz:

– Én csak… Szó­val ol­vas­tam. Ol­vas­tam a köny­vet, amit ma­gá­ról ír­tak. Hát, leg­alább­is a nagy­ját. Ar­ról, hogy mit tett… Hogy is kell ki­ej­te­ni an­nak a hely­nek a ne­vét?

– Na­tanz – vá­la­szol­ta Er­win.

– Tény­leg igaz, hogy…

– Nem. – Néha he­tek tel­tek el anél­kül, hogy bár­ki fel­is­mer­te vol­na, de akad­tak na­pok, ami­kor úgy tűnt, min­den­ki, aki­be be­le­bot­lik, és aki­nek bár­mi­lyen apró köze van a had­se­reg­hez, ol­vas­ta a köny­vet, vagy lát­ta a fil­met vagy azt a mű­sort a His­to­ry Chan­ne­len. A mai nap is kez­dett ilyen­nek tűn­ni. – Ba­rom­ság az egész. – Le­het, hogy sza­kállt kel­le­ne nö­vesz­te­nem?

– Ó. Nem ol­va­sok va­la­mi so­kat, de…

Er­win be­ro­bo­gott a ká­pol­ná­ba, és be­csap­ta maga mö­gött az aj­tót. Kö­rül­né­zett. A mun­ká­ja oly­kor el­ve­zet­te ugyan egy-egy bör­tön­be, de most elő­ször járt egy ilyen in­téz­mény ká­pol­ná­já­ban. Úgy hét­szer hét mé­te­res le­he­tett, ab­la­kok nél­kü­li te­ré­ben fes­té­kil­lat ter­jen­gett. Er­win össze­hajt­ha­tó fém­szé­kek­re szá­mí­tott – ez il­lett vol­na az épü­let­hez –, ehe­lyett hat, pad­ló­ba épí­tett be­ton­pad­dal ta­lál­ta szem­ben ma­gát, ame­lyek mind­egyi­kén há­rom­négy em­ber fér­he­tett el. Ér­de­kes mó­don egyet­len ke­resz­tet sem lá­tott. Ta­lán po­li­ti­kai kor­rekt­ség? Mar­káns be­ren­de­zé­si tárgy­ként csak a he­lyi­ség ele­jén álló fe­nyő­pó­di­um és egy be­ke­re­te­zett fest­mény szol­gált.

Mi­vel nem volt jobb dol­ga, és se­hogy sem fű­lött hoz­zá a foga, hogy a kö­zép­ko­rú seg­gét a be­ton­pa­don nyug­tas­sa, Er­win a fest­mény­hez sé­tált. Nem rossz, de nem is túl szép mun­ka: a kö­zép­ko­ri iko­no­grá­fia és a bör­tön­te­to­vá­lá­sok egy­sze­rű, szög­le­tes rep­re­zen­tá­ci­ó­ja. A kép kö­ze­pén egy ala­csony, mo­gyo­ró­bar­na bőrű fér­fi – Jé­zus? Mo­ha­med? va­la­ki más? – állt. A nap mö­gü­le sü­tött, arca így ár­nyék­ban ma­radt. Ke­zét ki­tár­va ál­dot­ta meg az ál­la­tok és em­be­rek fény­ben össze­gyűlt, za­va­ros tö­me­gét. A szent csá­vót és a kö­nyör­gő­it sö­tét­ség vet­te kö­rül.

Ki­nyílt a ká­pol­na aj­ta­ja, és egy kö­zép­ko­rú fic­kó sé­tált be raj­ta kha­ki nad­rág­ban és fol­tos pó­ló­ban.

– Maga Lef­fing­ton?

– Ja. Szó­lít­son Er­win­nek.

– Larry Dorn va­gyok.

– Hel­ló. Hol a kö­lyök? – Dorn volt Ste­ve Hodgson ha­tó­sá­gi­lag ki­ren­delt ügy­véd­je.

– Mind­járt jön. Kér­tem, hogy ad­ja­nak ne­künk pár per­cet. Be­szél­ni aka­rok ma­gá­val.

– Hát per­sze, bol­do­gan – ha­zu­dott Er­win. Pár­szor már be­szél­tek te­le­fo­non, és Er­win egy nagy ra­kás szar­nak tar­tot­ta Dornt. De saj­nos ő ha­tá­roz­ta meg, hogy ki fér­het hoz­zá a Hodgson kö­lyök­höz.

Amíg az ügy­véd át­fu­tot­ta a pa­pí­ro­kat, Er­win a fest­ményt ta­nul­má­nyoz­ta. Az em­be­re­ket kör­be­öle­lő sö­tét­ség első lá­tás­ra tel­je­sen fe­ke­té­nek tűnt, de egy bi­zo­nyos szög­ből lát­szott, hogy még­sem az, nem iga­zán. A fes­ték több ré­teg­ből állt, és ha jól meg­néz­ted, ki tud­tad ven­ni a sö­tét­ség­ben ólál­ko­dó fi­gu­rá­kat, ta­lán ör­dö­gö­ket, és…

– Úgy tű­nik, min­den rend­ben – mond­ta Dorn.

– Ja. Őszin­tén szól­va le­sza­rom a maga kis köly­két. Csak azért aka­rok be­szél­ni vele, mert tud­hat va­la­mit egy má­sik üggyel kap­cso­lat­ban.

– Mi­cso­da meg­könnyeb­bü­lés. – Dorn hang­ja csö­pö­gött a szar­kaz­mus­tól.

– Maga sincs odá­ig érte?

– De nem ám. Is­mer­tem Mi­ner nyo­mo­zót. A lá­nya­ink néha együtt ját­szot­tak.

– És nem okoz gon­dot, hogy ma­gá­nak kell vé­de­nie őt a bí­ró­ság előtt?

Dorn vál­lat vont.

– Mi vé­de­ni­va­ló van eb­ben? Ré­sze­gen, tel­je­sen ki­üt­ve ta­lál­ták meg Mi­ner ét­ke­ző­asz­ta­lán. A ke­zé­ben tar­tot­ta a fegy­vert, amely a nyo­mo­zó ha­lá­lát okoz­ta, és tele volt Hodgson ujj­le­nyo­ma­ta­i­val. – Dorn úgy né­zett ki, mint aki meg akar­ja foj­ta­ni a sa­ját ügy­fe­lét. A vé­de­lem ügye nem áll va­la­mi jól.

– Csak az ő ujj­le­nyo­ma­ta­i­val?

– Nem, Mi­ne­ré­i­vel is. És ta­lál­tak egy nagy­ujj­nyo­mot a vil­lany­kap­cso­lón egy har­ma­dik sze­mély­től, akit még nem azo­no­sí­tot­tunk.

De, már azo­no­sí­tot­tuk, gon­dol­ta Er­win. Csak te még nem tudsz róla.

– Van még va­la­mi?

– Mi­cso­da?

– Bár­mi.

Dorn el­gon­dol­kod­va csü­csö­rí­tett, az­tán meg­von­ta a vál­lát.

– Igen. Itt van ez. – Az­zal elő­vett a dosszi­é­já­ból egy kö­teg 8x10-es ké­pet a bűn­tett hely­szí­né­ről.

– Sok ma­rad­vány van azon a kony­ha­szek­ré­nyen – je­gyez­te meg Er­win. – Tud­juk, ki­től szár­ma­zik? Ta­lán Ca­rolyn­tól? Vagy Li­sá­tól?

– Még vár­juk a la­bor­ered­mé­nye­ket.

– De az biz­tos, hogy egy pus­ka műve. Ugyan­az a fegy­ver?

Dorn­nak fel­sza­ladt az egyik szem­öl­dö­ke.

– Jó sze­me van. A tör­vény­szé­ki­ek­nek dol­go­zik?

– Nem iga­zán. – Csak sok em­bert ölt már meg pus­ká­val. – Az ott egy tü­dő­ca­fat­nak tű­nik. És nem az ál­do­za­té­nak, mert az ő tü­de­jé­nek nagy­ja a kony­há­ban van… ez a Ste­ve kö­lyök meg vi­dá­man mász­kál ide-oda, úgy­hogy va­ló­szí­nű­leg nem is az övé. El­gon­dol­kod­tak már ezen?

– Nem iga­zán. Mire cé­loz?

Er­win fel­só­haj­tott. Hogy tud­ta ez a csá­vó el­vé­gez­ni a jogi egye­te­met?

– Utá­na­né­zett va­la­ki a kö­lyök rej­té­lyes csa­já­nak?

– Ki­nek? Aki­vel a bár­ban ta­lál­ko­zott? Azt csak ki­ta­lál­ta.

– Azt hit­tem, szem­ta­núk is lát­ták őket együtt.

– Igen, de ez min­den. Még ha tény­leg járt is Mi­ner há­zá­ban, nem ha­gyott sem ujj­le­nyo­ma­to­kat, sem láb­nyo­mo­kat, még csak egy kó­sza szőr­szá­lat sem. Tud­ja, mi­lyen ne­héz úgy vé­gig­men­ni va­la­ki­nek a há­zán, hogy sem­mi­lyen nyo­mot ne hagy­jon maga után?

– Nem t’om. Gon­do­lom, elég ne­héz. Csak­hogy na­gyon is ha­gyott nyo­mot.

Dorn arca el­sö­té­tült.

– Most szó­ra­ko­zik ve­lem.

– Nem.

– Mire cé­loz, a vil­lany­kap­cso­ló­ra? Az a le­nyo­mat nem sze­re­pel az adat­bá­zis­ban – Dorn az FBI Köz­pon­ti Au­to­ma­ti­kus Ujj­le­nyo­mat-azo­no­sí­tó Rend­sze­rét ér­tet­te ez­alatt.

– Bi­zony – bó­lin­tott Er­win. – Nem sze­re­pel. – Lóg­va akar­ta hagy­ni a le­ve­gő­ben a meg­jegy­zést, an­nak min­den sö­tét uta­lá­sá­val arra, hogy mi­fé­le in­for­má­ci­ók­hoz fér hoz­zá, de ek­kor ki­tá­rult a ká­pol­na aj­ta­ja. Er­wint csa­ló­dott­ság töl­töt­te el. Az idő­zí­tés kur­vá­ra el­ron­tot­ta a já­té­kát.

Egy új őr sé­tált be, egy rö­vid, bar­na hajú, vé­kony fic­kót ve­zet­ve. Er­win a rend­őr­sé­gi fo­tó­ja alap­ján fel­is­mer­te ben­ne Ste­ve Hodgsont. Az őr úgy lök­te oda Er­win felé, ahogy egy zacs­kó sze­me­tet dobsz a kon­té­ner­be.

Er­win vé­gig­né­zett raj­ta. Ez len­ne ő? min­den? Nem volt már kö­lyök, nem iga­zán. Ta­lán a har­min­cas évei ele­jén jár­hat. Egy na­rancs­szí­nű, fakó és a szé­le­in már fosz­ló bör­tö­n­egyen­ru­hát vi­selt. Er­win nem lá­tott raj­ta te­to­vá­lá­so­kat. Nem tűnt dro­gos­nak, te­kin­te­te még­is ri­ad­tan és ta­lán egy ki­csit ká­bul­tan ci­ká­zott ide-oda.

Dorn bic­cen­tett az őr­nek.

– Kösz.

– Be kell zár­nunk ma­gu­kat, Mr. Lef­fing­ton, uram – kö­zöl­te ve­lük az őr. – Na­gyon saj­ná­lom. De meg kell mond­jam, meg­tisz­tel­te­tés, hogy…

– Sem­mi gond – sza­kí­tot­ta fél­be Dorn. – Kö­szön­jük.

Az őr bosszú­san zár­ta be maga mö­gött az aj­tót.

A Hodgson kö­lyök rög­tön va­la­mi Pe­tey-ről kezd­te kér­dez­get­ni Dornt, hogy hal­lott-e va­la­mit fe­lő­le. Ki a fa­szom a Pe­tey? Meg­je­gyez­te a ne­vet, de nem szólt bele a be­szél­ge­tés­be.

Dorn úgy né­zett Hodgson­ra, mint va­la­mi ki­ba­szott idió­tá­ra.

– Tény­leg ez most a leg­na­gyobb gond­ja?

Er­win lát­ta a két­ség­be­esést Ste­ve sze­mé­ben, de a kö­lyök vi­gyá­zott rá, hogy a hang­ja ne árul­kod­jon róla.

– Tu­dom, tu­dom. Csak kí­ván­csi va­gyok, hogy…

– Jó. Oké. Rend­ben. A ba­rát­ja hí­vott. Azt mond­ta, el­ment a ku­tyá­ért. Ez min­den.

Hodgson bó­lin­tott, és egy ki­csit el­mo­so­lyo­dott. A fe­szült­ség szem­mel lát­ha­tó­an el­hagy­ta. Kék bör­tön­pa­pu­csát a ra­gyo­gó li­nó­le­um­pad­lón húz­va cso­szo­gott oda az egyik be­ton­pad­hoz. A lá­ba­it össze­kö­tő lán­cok nem en­ge­dé­lyez­tek neki nor­mál lé­pé­se­ket.

El­ső­fo­kú gyil­kos­ság­gal gya­nú­sít­ják, őt meg csak a ku­tyá­ja ér­dek­li! Ami­kor oda­ért hoz­zá, Er­win ki­húz­ta ma­gát, és ke­zet nyúj­tott neki. Ste­ve-et ez meg­döb­ben­tet­te, de egy pil­la­nat ha­bo­zás után meg­fog­ta Er­win ke­zét, és amennyi­re a lán­cok en­ged­ték neki, meg­ráz­ta.

– Er­win va­gyok.

– Ste­ve Hodgson. – Egy ki­csit el­gon­dol­ko­dott. – Az „örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem” nem len­ne ide­il­lő ki­fe­je­zés, de be­val­lom, kí­ván­csi­vá tett. Mit te­he­tek önért, Mr…

– Csak Er­win. Egy­sze­rű­en csak hív­jon Er­win­nek. – Ste­ve sze­me erre össze­szű­kült. Va­ló­szí­nű­leg azon tű­nő­dik, hogy a „jó zsa­ru” sze­re­pét ját­szom-e. – Re­mél­tem, hogy fel­te­he­tek ma­gá­nak pár kér­dést. Nem bán­ja, ha Ste­ve-nek hí­vom?

– Csak raj­ta. Ahogy tet­szik. – Ste­ve le­ült az egyik pad­ra. – Gon­do­lom, nincs egy ci­gi­je, mi? A kis­jé­zust is meg­nyúz­nám egy Marl­bo­ró­ért.

– Bocs, nem do­hány­zom. Kér egy kis ba­gót? – Er­win­nek fel­tűnt, hogy Ste­ve tett még né­hány lé­pést, hogy hát­tal a fal­nak tud­jon le­ül­ni. Kö­vet­te a pél­dá­ját.

Ste­ve meg­fon­tol­ta a kér­dést.

– In­kább ki­ha­gyom. De azért kösz.

– Ol­vas­tam az ak­tá­ját. Ha igaz, amit ál­lít, ak­kor ma­gát jó ala­po­san át­basz­ták.

Ste­ve szá­ra­zon rá­mo­soly­gott.

– Na igen. Fur­csa­mód ma­gam is erre ju­tot­tam.

– Van bár­mi el­kép­ze­lé­se, mi­ért tet­te ezt ma­gá­val az a nő?

Ste­ve ar­cá­ra is­mét ki­ült a döb­be­net.

– Hisz ne­kem?

– Még nem t’om. Egye­lő­re nem so­kat árult el ne­kem.

Ste­ve ne­hez­te­lő pil­lan­tást ve­tett Dorn­ra. Az ügy­véd nem tit­kol­ta, hogy sze­rin­te a nő, már ha lé­te­zett egy­ál­ta­lán, túl­sá­go­san ké­nyel­mes kiút.

– Ed­dig sen­kit sem ér­de­kelt a mon­dan­dóm. De hogy meg­vá­la­szol­jam a kér­dé­sét, nem. Fo­gal­mam sincs, mi­ért akar­ta vol­na ezt ten­ni ve­lem. Akár ő maga, akár bár­ki más. – De köz­ben va­la­mi meg­vil­lant a sze­mé­ben.

– Szó­val tisz­ta a lel­ki­is­me­re­te, mi?

Ste­ve für­ké­szőn né­zett rá.

– Sem­mi sem ke­rü­li el a fi­gyel­mét? Nem, nem tisz­ta. Ré­gen csi­nál­tam egy nagy hü­lye­sé­get, és egy ba­rá­tom meg­sé­rült. A szü­lei va­ló­szí­nű­leg elég­gé gyű­löl­nek érte, hogy ezt te­gyék ve­lem, ha ugyan meg­for­dul­na ef­fé­le do­log a fe­jük­ben, de Ce­li­át hét éve el­vit­te egy szív­in­fark­tus, Mar­tin pe­dig egy évre rá agyon­lőt­te ma­gát.

– Mi­lyen kur­vá­ra szo­mo­rú.

– Most gú­nyo­ló­dik ve­lem?

– Nem. Ami azt il­le­ti, meg­ér­tem ma­gát. Én az­tán jó sok szar­sá­got tet­tem, amit szí­ve­sen vissza­csi­nál­nék. Alud­ni is alig tu­dok mi­at­tuk.

Ste­ve mé­lyen a sze­mé­be né­zett, majd ki­csit meg­nyu­go­dott.

– Jól van. Bo­csá­nat.

– Gon­dol­ja, hogy en­nek a Ca­rolyn­nak köze volt a do­log­hoz?

Ste­ve a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Nem hi­szem. Ugyan­ak­kor egy cso­mó min­dent nem ér­tek vele kap­cso­lat­ban.

– Mi len­ne, ha az ele­jén kez­de­né? – ve­tet­te fel Er­win. – Mond­jon el min­dent, ami­re em­lék­szik. Csak nyu­god­tan. Rá­érek egész nap.

IV.

– Az­tán hal­lot­tam va­la­kit ma­gam mö­gött – mond­ta Ste­ve. Majd­nem egy órá­ja be­szélt. A vizu­á­lis rész­le­tek­re jól em­lé­ke­zett, a be­szél­ge­té­sek­ben el­hang­zott pon­tos sza­vak­ra ke­vés­bé. A nő fura öl­tö­zé­két (bi­cik­lis-rö­vid­nad­rág és láb­me­le­gí­tő?) fi­gye­lem­fel­kel­tő­en és meg­le­pő­en ala­po­san írta le. És Er­win szak­mai vé­le­mé­nye sze­rint igaz­nak hang­zott. Ha a csá­vó ha­zu­dik, hát nem tud róla. Egy­sze­rű­en fo­gal­ma sem volt, mit tet­tek vele, és mi­ért. És ez kur­vá­ra el­szo­mo­rí­tot­ta Er­wint.

– Az­tán a fic­kó, Mi­ner, va­la­mi olyas­mit mon­dott, hogy „Le van tar­tóz­tat­va”. Leg­alább egy­szer el­is­mé­tel­te. Elég fu­rán vi­sel­ke­dett, mint­ha ő sem tud­ta vol­na, mi tör­té­nik. Mint­ha va­la­mi ká­bu­lat­ban lett vol­na, tud­ja?

– És az­tán mi tör­tént?

Ste­ve le­né­zett. Er­win­nek fel­tűnt, hogy te­kin­te­té­vel ke­rül­te a bo­ká­it össze­kö­tő lán­cot.

– Őszin­tén mon­dom, hogy nem em­lék­szem. Csak arra em­lék­szem, hogy azt gon­dol­tam, „ó, a pi­csá­ba, fegy­ver van nála” , és lá­tom ma­gam előtt az ar­cát, szó­val biz­tos felé for­dul­tam. De a kö­vet­ke­ző tisz­ta em­lé­kem az, hogy fel­éb­re­dek a pad­lón. Fo­gal­mam sincs, hol va­gyok, és köz­ben va­la­ki üvöl­tö­zik ve­lem.

– Az Ja­cob­sen nyo­mo­zó lesz – szólt köz­be Dorn. – Ő és Mi­ner ba­rá­tok vol­tak, és az­nap reg­gel hor­gász­ni ké­szül­tek. Ő fe­dez­te fel Mi­ner holt­tes­tét, in­téz­te a le­tar­tóz­ta­tást.

– Kö­szö­nöm – ha­zu­dott Er­win. Le se szar­ta Ja­cob­sent. El­gon­dol­kod­va ütö­get­te a be­ton­pa­dot a tol­lá­val. – Szó­val ta­gad­ja, hogy maga ölte meg? Már­mint Mi­nert?

– Szá­mít va­la­mit egy­ál­ta­lán?

– Val­szeg nem. De kí­ván­csi va­gyok.

– Azt hi­szem, igen. Már­mint ta­ga­dom.

– Azt hi­szi – hi­tet­len­ke­dett Dorn.

Ste­ve vál­lat vont.

– Mint mond­tam, nem em­lék­szem. Az utol­só tisz­ta em­lé­kem az, hogy még él. Ami­kor ma­gam­hoz tér­tem, már ha­lott volt. Én pe­dig sem­mi­fé­le ha­ra­got nem táp­lál­tam irán­ta. – Fel­só­haj­tott. – Bár­csak ha­za­men­tem vol­na in­kább, hogy ágy­ba búj­jak. Nem tu­dom, raj­ta ez se­gí­tett-e vol­na, de én most ott­hon len­nék a ku­tyám­mal.

– Gon­dol­ja, hogy a csaj így is, úgy is meg­öl­te vol­na?

– Öreg – mond­ta Ste­ve iga­zán gran­di­ó­zus őszin­te­ség­gel – kur­vá­ra fo­gal­mam sincs.

Er­win vár­ta a foly­ta­tást, de a kö­lyök vég­zett. Min­dent el­mon­dott. Vé­gig­gon­dol­ta a hal­lot­ta­kat.

– Rend­ben. Azt hi­szem, egye­nes volt ve­lem. Ezt ér­té­ke­lem. A leg­töb­ben, akik­kel be­szé­lek, ha­zud­nak, csak mert jól­esik ne­kik. Úgy­hogy meg­kí­mé­lem ma­gát a tánc­lé­pé­se­im­től. Van némi in­for­má­ci­óm er­ről a nő­ről, nem sok, de va­la­mi, ami ta­lán se­gít­het a maga ügyé­ben. Ta­lán.

Ste­ve pis­lo­gott egyet.

– Foly­tas­sa.

Dorn fel­né­zett a pa­pír­ja­i­ból.

– Meg­le­he­tő­sen biz­tos va­gyok ben­ne, hogy a nőt, aki­vel ta­lál­ko­zott, Ca­rolyn So­pas­ki­nak hív­ják. És amit el­mon­dott, egy­be­cseng az­zal a ke­vés­sel, amit tu­dunk róla.

Ste­ve fi­gyel­mes­nek, sőt po­ten­ci­á­li­san se­gí­tő­kész­nek tűnt. Nem mon­dott sem­mit.

– Hall­ga­tom – szó­lalt meg Dorn.

– Amint már mond­tam, a Nem­zet­biz­ton­ság­nak dol­go­zom. Kü­lön­le­ges ügy­nök va­gyok, vagy­is olyas­mi, mint egy FBI kü­lön­le­ges ügy­nök, csak ne­künk nem kell öl­tönyt húz­nunk, ha nem aka­runk. – Ma egy szür­ke pó­lót és egy cip­zá­ros, ten­ge­rész­kék ka­puc­nis pu­ló­vert vi­selt, és ugyan­olyan mé­re­tű far­mert hú­zott, ami­lyen­ben a kö­zép­is­ko­lai bal­la­gá­sán is meg­je­lent har­minc év­vel ez­előtt.

– Szó­val mit csi­nál pon­to­san?

– Az at­tól függ. Sok­szor csak ér­de­kes vé­let­le­ne­ket nyo­mo­zok le.

– Hogy érti?

– Hát, ma­nap­ság a Nem­zet­biz­ton­ság keze szin­te min­den­ho­vá elér. Ezt tud­ja, nem? Te­le­fo­nos nyil­ván­tar­tá­sok­hoz, in­ter­ne­tes ke­re­sők­höz, könyv­tá­ri köl­csön­zé­sek­hez, ban­ki ada­tok­hoz… min­den­ho­va. Az összes in­for­má­ció egy lég­kon­di­ci­o­nált he­lyi­ség­be fut be Utah-ban. A má­sik ol­da­lon pe­dig egy ra­kás fur­csa vé­let­len jön ki, ami eset­leg fel­kelt­he­ti egy ma­gam­faj­ta csá­vó ér­dek­lő­dé­sét. Szó­val ha mond­juk va­la­ki vá­sá­rol egy zsák trá­gyát ti­zen­öt vagy húsz kü­lön­bö­ző ház­tar­tá­si bolt­ban, azt a rend­szer jó eséllyel ki­szúr­ja. Tud kö­vet­ni?

– Asszem.

– Vagy, mint je­len eset­ben, mond­juk, hogy egy zsa­ru ír egy je­len­tést. Azok a sze­ren­csét­len fa­szok foly­ton csak je­len­té­se­ket ír­nak. A je­len­té­sek el­jut­nak ügy­vé­dek­hez, jo­gá­szok­hoz, vagy ép­pen port gyűj­te­nek ma­gu­kon, de az ef­fé­le nor­mál fasz­ko­dás mel­lett egy-egy má­so­la­tuk be­ke­rül azok­ba a gé­pek­be is Vir­gi­ni­á­ban. És a leg­utób­bi prog­ram­fut­ta­tás­kor az egyik ki­do­bott ügy…

– Az enyém volt? – élén­kült meg Ste­ve hir­te­len. – Ta­lált va­la­mit, ami tisz­táz en­gem?

– Nem. Nem a maga ügye ke­rült elő. Ab­ban nincs sem­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan. A kap­cso­lat, amely az asz­ta­lom­ra ke­rült, egy bank­rab­lás­hoz ve­ze­tett. Egy ki­ba­szot­tul fura bank­rab­lás­hoz.

– Mi olyan fura ben­ne?

– Rész­ben a zsák­mány nagy­sá­ga. A leg­több eset­ben a rab­lók tíz, ta­lán ti­zen­öt­ezer dol­csit ka­szál­nak. Sok­szor még annyit sem. De ez­út­tal több mint há­rom­száz­ezer­nek kelt lába.

– Há­rom­száz­hu­szon­hét­ezer. Kábé – idéz­te Ste­ve a rej­té­lyes kék há­ti­zsá­kos nőt.

Er­win bó­lin­tott.

– Igen, ami azt il­le­ti. Ne­kem is sze­met szúrt. Akár­hogy is, ez már egy igen­csak si­ke­res rab­lás­nak mi­nő­sül. Sok­kal si­ke­re­sebb­nek, mint a leg­több eh­hez ha­son­ló. Egé­szen szo­kat­lan. Úgy­hogy fel­kel­tet­te a szá­mí­tó­gép ér­dek­lő­dé­sét, és az asz­ta­lom­ra köp­te az ada­to­kat. Az egyik ma­gya­rá­zat az le­he­tett vol­na, hogy a bank­rab­lók ki­kép­zést kap­tak.

Ste­ve a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Ki­kép­zést? Úgy érti, kor­mány­za­ti ki­kép­zést?

– Hi­szi vagy sem, úgy ér­tem. A KGB pon­to­san ilyen kurzu­so­kat tar­tott a het­ve­nes évek­ben. Lá­za­dó­kép­zés, vagy mi a szar­nak hív­ták. Mi is csi­nál­tunk ilyet a zöld­sap­ká­sok Q kép­zé­sé­ben. Már rég be­szün­tet­tük, de az ab­ból ki­ke­rült em­be­rek jó ré­sze még min­dig él és vi­rul az ak­kor meg­szer­zett tu­dá­sá­val együtt. Min­den­eset­re ezért hív­tak be en­gem. Nagy­já­ból pár ha­von­ta van egy ilyen ügyünk, de ál­ta­lá­ban ki­de­rül, hogy nincs mö­göt­te sem­mi. És úgy tű­nik, ez is egy ilyen eset, leg­alább­is sem­mi okunk azt fel­té­te­lez­ni, hogy Ms. So­pas­ki va­la­mi­fé­le ter­ro­ris­ta szar­ság­ban utaz­na. Az vi­szont már ke­vés­bé vi­lá­gos, hogy ak­kor mi­ben is uta­zik. Már­mint a bank­tiszt­vi­se­lők se­gí­tet­tek neki ki­ra­bol­ni a kur­va ban­kot. Az meg hogy le­het?

– Ezt hogy érti? – kér­dez­te Dorn.

Er­win meg­von­ta a vál­lát.

– Úgy, ahogy mond­tam. Dél­után há­rom kö­rül Ms. So­pas­ki, a maga Ca­rolyn­ja és egy má­sik, azo­no­sí­tat­lan csaj be­sé­tált a Mid­west Re­gi­o­nal Oak Street-i fi­ók­já­ba Chi­ca­go bel­vá­ro­sá­ban. Fel­vet­te őket az elő­tér ka­me­rá­ja. Jó há­rom per­cig vá­ra­koz­tak a sor­ban rend­sze­re­tő kis ügy­fe­lek mód­já­ra. Ami­kor sor­ra ke­rül­tek, együtt oda­lép­tek a tiszt­vi­se­lő­höz, Ms. – Er­win be­le­hu­nyor­gott a jegy­ze­te­i­be – Am­ri­ta Krish­na­mur­ti­hoz. Az azo­no­sí­tat­lan nő tel­jes nyu­ga­lom­mal be­szélt hoz­zá har­minc­hét má­sod­per­cen át. Az­tán… á, hagy­juk. Néz­ze meg a sa­ját sze­mé­vel.

Er­win be­kap­csol­ta a lap­top­ját, el­in­dí­tot­ta a Mic­ro­soft akár­mit-akár­mennyit, pár má­sod­per­cet el­va­ca­kolt a por­nók be­zá­rá­sá­val, az­tán meg­nyom­ta a le­ját­szó­gom­bot.

– A biz­ton­sá­gi ka­me­ra fel­vé­te­le a bank­ból – ma­gya­ráz­ta.

Ste­ve az egyik be­ton­pad­ra he­lyez­te a lap­to­pot. Dorn a vál­la fölül fi­gyel­te a kép­er­nyőt.

– Mi­ért van így öl­töz­ve az a nő? – kér­dez­te. Ca­rolyn töb­bé-ke­vés­bé tűr­he­tő­en fes­tett, még ha far­mer-fér­fi­ing-me­zít­láb kom­bó­ja di­vat­ja­múlt­nak szá­mí­tott is, de a má­sik nő egy für­dő­kö­penyt és egy cow­boy­ka­la­pot vi­selt.

– Kur­vá­ra lö­vé­sem sincs. Elő­ször arra tip­pel­tem, hogy met­hen pö­rög, de nem hi­szem, hogy er­ről len­ne szó. Túl­sá­go­san ál­mos­nak tű­nik.

– És még meg­van az összes foga – ér­tett egyet Dorn. – Az vi­szont le­het, hogy LSD-t vett be.

Er­win és Ste­ve rá­néz­tek. Dorn meg­von­ta a vál­lát.

– Az LSD-től el­száll­tak nagy­já­ból fe­lét für­dő­kö­peny­ben tar­tóz­tat­ják le. Mint­ha va­la­mi di­vat len­ne.

Ezen el­gon­dol­kod­tak egy ki­csit, az­tán Er­win vissza­bic­cen­tett a lap­top­ra.

– Most kezd ér­de­kes len­ni. – A für­dő­kö­pe­nyes nő Am­ri­ta Krish­na­mur­ti­val be­szélt. Ca­rolyn adott neki egy kék sport­tás­kát, olyat, ami­lyen­nel az em­be­rek az edző­te­rem­be jár­nak. Ms. Krish­na­mur­ti oda­in­tet­te a két má­sik tiszt­vi­se­lőt, mire azok köré gyűl­tek. A für­dő­kö­pe­nyes nő be­szélt még pár má­sod­per­cig, az­tán mind­egyik­nek meg­érin­tet­te az ar­cát.

Ek­kor a bank­tiszt­vi­se­lők szét­vál­tak, és el­kezd­ték össze­gyűj­te­ni a pénzt. Gyor­san dol­goz­tak, csak azért áll­tak meg, hogy meg­sza­ba­dul­ja­nak a fes­ték­bom­bák­tól és egy-egy bank­jegy­től.

– Azok a jel­zett bank­je­gyek? – kér­dez­te Dorn.

Er­win bó­lin­tott.

A vi­deó még úgy há­rom per­cig fu­tott. Ami­kor vé­get ért, Ste­ve vissza­ad­ta a lap­to­pot Er­win­nek.

– Mind se­gí­tet­tek ne­kik – je­gyez­te meg az ügy­véd.

– Bi­zony. – Er­win le­küzd­te a kész­te­té­sét, hogy tisz­te­leg­jen Nyil­ván­va­ló Ka­pi­tány­nak. Még szük­sé­ge lesz rá. – Mind. Az a Krish­na­mur­ti nő volt a, hogy­is­hív­ják, a fi­ók­ve­ze­tő. Ő úgy két éve dol­go­zott ott, a má­sik ket­tő meg nagy­já­ból egy-egy éve. Egyi­kü­ket sem fe­nye­get­te anya­gi csőd vagy bár­mi ha­son­ló, és ele­ve nem kap­hat­ták vol­na meg ezt az ál­lást, ha lett vol­na bár­mi­lyen pri­u­szuk. És még­is szin­te alig vár­ták, hogy meg­tölt­sék azt a tás­kát, nem igaz?

Dorn bó­lin­tott.

– Na­gyon fura.

Er­win azt gon­dol­ta, de ki azért nem mond­ta, hogy „Olyan fur­csa, mint egy csá­vó, aki tíz évig tisz­ta, az­tán hir­te­len úgy dönt, ide­je be­tör­nie va­la­ho­vá, és ki­nyír­nia egy zsa­rut?” Le­het, hogy nem. De ezt majd ké­sőbb veti fel.

– Na igen, én is erre ju­tot­tam. Úgy­hogy egy ki­csit el­be­szél­get­tem ve­lük. Ked­ves­nek tűn­tek. Mind em­lé­kez­tek, hol van­nak a ri­asz­tó­gom­bok, és nem is es­tek pá­nik­ba, vagy ilyes­mi, az­tán még­se nyom­ta meg egyi­kük sem.

– Mond­ták hogy mi­ért nem?

– Elő­ször nem. Ki­ját­szot­ták az ügy­véd­kár­tyát. De mi­után meg­győz­tem őket, hogy nem ke­rül­nek bör­tön­be, az egyik fi­a­ta­labb be­szél­ni kez­dett.

Azt mond­ta, azért nem kap­csol­ta be a ri­asz­tót, „mert túl­sá­go­san el vol­tam fog­lal­va az­zal, hogy meg­ta­lál­jam a fes­ték­bom­bá­kat és a rá­dió­adó­kat”. Ilyen tény­sze­rű­en, ér­tik? Meg­kér­dez­tem, még­is mi­ért ten­ne ilyet, és azt vá­la­szol­ta, hogy fo­gal­ma sincs. Én meg va­la­hogy hi­szek neki. – Er­win kény­sze­re­det­ten el­mo­so­lyo­dott. – Őszin­te le­szek: kur­vá­ra el­akad­tam. Ezért va­gyok itt.

– Hogy érti? – kér­dez­te Ste­ve.

– Re­mél­tem, hogy ma­gá­nak majd lesz va­la­mi nagy öt­le­te.

– Ne­kem?

Er­win bó­lin­tott.

– Több időt töl­tött az­zal a nő­vel, mint bár­ki más. Nem tűnt fel ma­gá­nak va­la­mi azon a fel­vé­te­len? Nem ráz­ta egy ki­csit fel az em­lé­ke­it? – Er­win adott neki egy per­cet, hogy vé­gig­gon­dol­ja a dol­go­kat. A te­kin­te­te megint arra az el­ba­szott fest­mény­re té­vedt. A sö­tét­ség­ben lévő, egy­mást fedő for­mák mind fe­ke­ték, de ha jól meg­nézd…

– Maga sze­rint a bank­tiszt­vi­se­lők nem vol­tak ben­ne, ugye?

– Nem ám. Egy­ál­ta­lán nem. Meg is tet­tem ér­tük, amit tud­tam. A mun­ká­ju­kat el­ve­szí­tet­ték, de nem hi­szem, hogy bí­ró­ság elé kell áll­ni­uk.

– És biz­tos ben­ne, hogy az a nő a fel­vé­te­len Ca­rolyn?

– Az ujj­le­nyo­ma­tok stim­mel­nek.

– Hon­nan vet­te a ne­vét? Az ujj­le­nyo­ma­tok össze­kö­tik ugyan a két ese­tet, de a név­hez va­la­mi más is kell.

Okos kö­lyök.

– Szü­le­té­si anya­köny­vi ki­vo­nat. Kór­ház.

Dorn sze­me össze­szű­kült.

– Nem tud­tam, hogy ez tech­ni­ka­i­lag le­het­sé­ges.

Er­win vál­lat vont.

– Min­den­nap ta­nul va­la­mi újat az em­ber, nem? Én töb­bé-ke­vés­bé maga va­gyok a Nagy Test­vér. El se hin­né, hogy mennyi min­den­hez van hoz­zá­fé­ré­sem. És a szá­mí­tó­gé­pes em­be­re­ink is elég jók, de még min­den­nek el­le­né­re sem ta­lál­tunk róla sok in­for­má­ci­ót. Hogy is hív­ják ezt, adat­bá­nyá­szat? – tet­tet­te ma­gát hü­lyé­nek Er­win. Cik­ke­ket pub­li­kált az adat­bá­nyá­szat­ról.

– Hal­lot­tam már róla – mond­ta Dorn. Er­win meg mert vol­na es­küd­ni rá, hogy ha­zu­dik.

– Mind­egy. A lé­nyeg, hogy azok a koc­kák min­dig elő­ás­nak va­la­mit. Min­dig, ki­vé­ve most. És nagy­já­ból meg va­gyok győ­ződ­ve róla, hogy azért nem ta­lál­tak sem­mit, mert egy bi­zo­nyos ko­ron túl egy­sze­rű­en nincs mit ta­lál­ni Ms. So­pas­ki­ról.

– Hogy érti, hogy „egy bi­zo­nyos ko­ron túl”? – kér­dez­te Ste­ve.

– Hát, úgy nyolc­éves ko­rá­ig épp­úgy sze­re­pel az adat­bá­zi­sok­ban, mint min­den­ki más. Szü­le­té­si ira­tok, ol­tá­sok, is­ko­la… – Be­le­túrt a dosszi­é­já­ba, és ki­tett az asz­tal­ra egy 8x10-es fo­tót. – Ez Mrs. Gil­les­pie má­so­dik osz­tá­lya. Ca­rolyn a hát­só sor­ban ül.

Ste­ve ala­po­san meg­néz­te a ké­pet.

Er­win vár­ta, hogy le­es­sen neki va­la­mi, de hi­á­ba.

– Sem­mi más nem tű­nik fel ma­gá­nak azon a ké­pen?

– Kel­le­ne?

– Ta­lán nem. Vé­gül is ne­kem sok­kal több időm volt szösz­mö­töl­ni vele. És le­het, hogy csak kép­ze­lő­döm, de néz­ze csak azt a lányt ott a má­so­dik sor­ban, jobb ol­dal­ról a har­ma­di­kat. Nem em­lé­kez­te­ti va­la­ki­re?

Még kel­lett pár má­sod­perc, hogy Ste­ve meg­lás­sa a kap­cso­la­tot.

– Ez… az a kö­lyök úgy néz ki, mint az a má­sik nő a bank­rab­lás­ból. Aki be­szélt a tiszt­vi­se­lők­kel. Ugyan­az az orr, ugyan­azok az arc­vo­ná­sok…

– Be­zony. Én is erre ju­tot­tam. A köly­köt Lisa Gar­zá­nak hív­ják. Pró­bál­tunk rá­jön­ni, mi­vel tölt­het­te az el­múlt ne­gyed­szá­za­dot. – Ki­fe­je­zés­te­le­nül né­zett Ste­ve-re és Dorn­ra. – Róla sem ta­lál­tunk sem­mit. Ab-szo-lút sem­mit.

Dorn füttyen­tett egyet.

Lát­ván, hogy fel­ké­szül­tek, Er­win elő­ás­ta a pi­é­ce de ré­sis­tance-t, egy új­ság­ból ki­vá­gott fény­ké­pet. Ez a fel­irat állt alat­ta: „A nyá­ri hő­ség le­győ­zé­se! A hét­éves Ca­rolyn So­pas­ki le­sik­lik a csúsz­dán.” A fo­tón ép­pen egy hi­á­nyos első fog­sor­ral vi­gyor­gó lány csú­szott le egy hosszú mű­anyag csö­vön, spric­ce­lő víz­zel a nyo­má­ban. A hát­tér­ben gye­re­kek egy kis cso­port­ja várt to­po­rog­va a so­rá­ra.

– Na és mit szól­nak eh­hez? – kér­dez­te Er­win. – Lát­nak raj­ta bár­mi… – el­hall­ga­tott. Be­le­szi­ma­tolt a le­ve­gő­be. Elő­ször nem tud­ta azo­no­sí­ta­ni a sza­got, de az­tán si­ke­rült. Vér. Hir­te­len újra Af­ga­nisz­tán­ban volt. A nem lé­te­ző Ml6-osa felé ka­pott.

A tá­vol­ban egy si­kol­tó nő, majd egy el­sü­lő fegy­ver hang­ja hal­lat­szott. Az­tán még két lö­vé­sé és egy mély, dör­gő ne­ve­té­sé.

Az­tán si­kol­tá­sé.

V.

Fél perc múl­va Er­win a zár­ba csú­szó kulcs hang­já­ra fi­gyelt fel.

Ó, a pi­csá­ba.

Ki­vá­gó­dott az ajtó. Ro­gers őr­mes­ter test­vé­re le­ko­nyu­ló fej­jel tér­delt mö­göt­te, ar­cán könnyek csu­rog­tak. Bal ke­zé­vel Ste­ve-re mu­ta­tott. Er­win lát­ta, hogy a jobb­ját leg­alább két he­lyen el­tör­ték.

– Ő az – mond­ta Ro­gers őr­mes­ter test­vé­re. – Ké­rem. Van egy kis­ba­bám…

Er­win épp­hogy fel­fog­ta a sza­va­kat, ami­kor az őr feje szét­rob­bant. A tes­te a pad­ló­ra esett, rö­vid, os­to­ba éle­te vég­re vé­get ért. Az­tán a hul­lá­ján át be­lé­pett a ká­pol­ná­ba a leg­őrül­tebb kül­se­jű fasz­fej, akit Er­win va­la­ha lá­tott.

Egy fe­hér, ma­gas, iz­mos fér­fit lá­tott, egy „ki­fej­lett pél­dányt”, ahogy an­nak ide­jén mond­ták. Er­win első gon­do­la­ta az volt, hogy a csá­vó vö­rös test­fes­té­ket kent ma­gá­ra, mint azok a ko­lum­bi­ai tör­zsek. Nem, nem fes­ték. Ha­nem vér. A láb­uj­já­tól a fe­jé­ig vér bo­rí­tot­ta. Itt-ott kis hús­da­ra­bok is rá­ra­gad­tak. A vál­lá­ról va­la­ki be­lé­nek egy pár cen­tis da­rab­ja len­ge­de­zett.

A nagy­da­rab fic­kó egy pi­ra­mis for­má­jú súlyt pör­ge­tett egy hosszú lánc vé­gén. A má­sik vé­gén egy ma­che­te mé­re­tű kést erő­sí­tet­tek bele egy sár­ga fém­szár­ba. Az bronz len­ne? És… Mi a fa­szom? Er­win elő­ször nem akar­ta el­hin­ni, amit a sze­me kö­zöl vele, de a csá­vó tény­leg, vic­cen kí­vül egy tü­tüt vi­selt. Hmm, gon­dol­ta Er­win. Azért ez nem egy min­den­na­pi lát­vány.

– Ess­te­e­e­eve? – szó­lalt meg a nagy­da­rab. Sze­me ide-oda ci­ká­zott Er­win, Ste­ve és Dorn közt, és Er­wint ez az Apache or­rá­ba sze­relt üteg­re em­lé­kez­tet­te. Kü­lö­nös ak­cen­tus­sal be­szélt, Er­win nem tud­ta hová ten­ni. Az sz-t in­kább „s”-nek ej­tet­te, és túl hosszan húz­ta az e-t.

– Öh… Ste­ve? – kér­dez­te Dorn. – Ste­ve-et ke­re­si?

– Ügy­véd úr, ne – fi­gyel­mez­tet­te Er­win.

A nagy­da­rab Dorn sze­mé­be né­zett.

– Ess­te­eve?

– Ő az! – mu­ta­tott Dorn Ste­ve-re.

A fic­kó szé­le­sen, bar­na fo­gak­kal mo­soly­gott az ügy­véd­re.

– Ess­te­e­eve?

Dorn ko­mi­kus lel­ke­se­dés­sel bó­lo­ga­tott, egy pil­la­nat­ra úgy né­zett ki, mint aki egy me­tál­kon­cer­ten van.

– Aha – mu­ta­tott to­vább­ra is Ste­ve irá­nyá­ba. – Ő az!

– Ügy­véd úr, nem hi­szem, hogy…

A nagy­da­rab egy puma gyor­sa­sá­gá­val ter­mett Ste­ve mel­lett. Egyik ke­zé­vel át­ka­rol­ta, és a kés pen­gé­jé­vel vé­gig­si­mí­tot­ta az ar­cát. Er­win értő sze­mé­nek fel­tűnt, hogy a pen­gét kéz­zel for­máz­ták. Ez sem min­den­na­pi lát­vány. Na­gyon éles­nek tűnt.

– Ess­te­e­eve?

– Áh… aha – vá­la­szol­ta Ste­ve. – Az va­gyok.

A nagy­da­rab to­vább ci­ró­gat­ta Ste­ve ar­cát a kés­sel, épp csak annyi­ra, hogy ne ont­son vért. Az­tán a lánc sú­lyo­zott vége olyan gyors moz­du­lat­tal csa­pott le, hogy Er­win sze­me nem is tud­ta kö­vet­ni, és Dorn alsó áll­kap­csa meg­sem­mi­sült. Szó sze­rint el­tűnt. Egy ré­sze va­ló­szí­nű­leg vissza­nyo­mó­dott a fér­fi tor­ká­ba, a ma­ra­dé­ka meg szer­te­szét re­pült.

– Jó fiú – mond­ta a nagy­da­rab Ste­ve-nek. – Jössz.

Dorn te­kin­te­té­ből lát­szott, hogy tud­ta, tör­tént va­la­mi, azt azon­ban nem, hogy pon­to­san mi. Fel­emel­te a ke­zét, és óva­to­san meg­ta­po­gat­ta ar­cá­nak alsó fe­lét. Mire rá­jött, hogy va­la­mi­je hi­ány­zik, az első vér­csep­pek is el­kezd­tek le­hul­la­ni az in­gé­re. El­ke­re­ke­dett a sze­me.

– aa­agh! – ki­ál­tot­ta. – Aaaaaa­agh! – úgy ug­rált a pa­don, akár egy kis­gye­rek, aki­nek vé­cé­re kell men­nie. – aa­agh! aaaaa­agh!

Ste­ve és a nagy­da­rab is Dornt néz­ték, Ste­ve el­bor­zad­va, a nagy­da­rab pe­dig eny­he, elé­ge­dett mo­sollyal, amely ki­emel­te a göd­röcs­ké­ket az ar­cá­ban. Az­tán egy­szer csak utá­noz­ni kezd­te Dorn ug­rá­lá­sát. Úgy san­dí­tott Ste­ve­re és Er­win­re, mint olyas­va­la­ki, aki ép­pen a ba­rá­ta­i­val rö­hög egy na­gyot. Dorn­ra mu­ta­tott, és így szólt:

– Aagh! Aagh!

Ste­ve-nek mind­ez fel se tűnt. Nem tud­ta le­ven­ni a sze­mét Dorn el­pusz­tí­tott ar­cá­ról. A nagy­da­rab mo­so­lya kis­sé el­hal­vá­nyult. Most Er­win­re né­zett, de az sem tet­szett neki, amit raj­ta lá­tott. Le­her­vadt a mo­so­lya, és meg­ráz­ta ma­gát. Egy tö­re­dék­pil­la­nat múl­tán ki­lőtt a lánc má­sik vé­gé­nek lán­dzsá­ja, és a mar­ko­la­tá­ig be­le­állt Dorn szem­üre­gé­be. A he­gyes vége sár­gán és vé­re­sen ló­gott ki Dorn ko­po­nyá­já­nak hát­só fe­lé­ből. Er­win­nek épp­hogy volt ide­je szem­ügy­re ven­ni a szép ezüst­lán­cot, amely a mar­ko­lat­tól a nagy­da­rab fic­kó ke­zé­ig fu­tott, az­tán már rán­dult is vissza. Dorn elő­re­esett, feje tom­pa dör­re­nés­sel csa­pó­dott neki a be­ton­pad­nak. Sze­mé­ből vér és vi­ze­nyős nedv szi­vár­gott egy nö­vek­vő tó­csá­ba.

A csend na­gyon han­gos­nak tűnt.

A nagy­da­rab egy pil­la­na­tig még ki­él­vez­te a két fér­fi arc­ki­fe­je­zé­sét. Er­win­re ka­csin­tott, majd is­mét pör­get­ni kezd­te a lánc sú­lyo­zott vé­gét.

Er­win rá­jött, hogy meg fog hal­ni. Az­tán az agya – az ő okos kis agya, amely éve­ken át olyan jól szol­gál­ta – újra mű­kö­dés­be lé­pett. Vé­gig­né­zett a nagy­da­rab rö­he­jes öl­tö­zé­kén – a bar­na pa­pucs­ci­pőn, amely­re lyu­ka­kat vág­tak a láb­uj­jak­nak, a lila tü­tün (tü­tün, baz­meg!), a va­ló­szí­nű­leg iz­ra­e­li ka­to­nai dzse­kin és a vö­rös nyak­ken­dőn. A nőre gon­dolt, aki egy für­dő­kön­tös­ben és egy cow­boy­ka­lap­ban ra­bol­ta ki a ban­kot.

– Mondd csak – szó­lalt meg –, nem is­mersz vé­let­le­nül egy Ca­rolyn nevű csajt?

A nagy­da­rab­nak meg­le­pet­ten fu­tott fel a szem­öl­dö­ke.

– Ca­rolyn? – A lánc pör­gé­se né­mi­leg le­las­sult.

Er­win, aki­nek ösz­tö­ne­it hi­va­tá­sos gyil­ko­sok­kal való év­ti­ze­des is­mert­ség csi­szol­ta el­ké­pesz­tő­en éles­re, azt gon­dol­ta: Most az a lé­nyeg, hogy ne mu­tas­sak fé­lel­met. Ha fé­lel­met ész­lel, at­tól be­in­dul.

– Aha – vá­la­szol­ta la­zán. – Ca­rolyn. Meg Lisa.

– Mim­mond Ca­rolyn?

– He? – Er­win fü­lé­hez tet­te a ke­zét. – Hogy mon­dod, öreg?

– Mi… mond… Ca­rolyn? – És a nyo­ma­ték ked­vé­ért meg­ló­bál­ta a kést.

Gyom­rá­ban olyan görccsel, amely arra az egyet­len al­ka­lom­ra em­lé­kez­tet­te, ami­kor mély­ten­ge­ri ha­lá­szat­ra ment, és ki­fo­gott egy „nad­da­ra­bot”, Er­win azt mond­ta:

– Ó, per­sze Ca­rolyn és én naaaa­a­gyon rég is­mer­jük egy­mást. Ha nem mond­ta ezer­szer, ak­kor egy­szer sem, hogy „Er­win, ha va­la­ha szük­sé­ged van va­la­mi­re, egy­ál­ta­lán bár­mi­re, csak mondd ki a ne­ve­met, mondd, hogy Ca­rolyn, és már ro­ha­nok is.” Na­gyon jó ba­rá­tok va­gyunk, Ca­rolyn és én.

A nagy­da­rab erre za­var­tan mor­zsol­gat­ta az ar­cát.

– Ca­rolyn?

– Bi­zony – bó­lin­tott Er­win. – Ca­rolyn.

A nagy­da­rab gya­na­kod­va für­kész­te őt.

– No­bu­nun­ga?

– Aha. No­bu­na­ga. Vele is, bi­zony.

Azon­nal rá­jött, hogy el­szól­ta ma­gát. Nem Nobu-nag-a, ha­nem Nobu-nun-ga. Ó, a pi­csá­ba. A nagy­da­rab sze­me össze­szű­kült. To­vább pör­get­te a pi­ra­mi­sát. Er­win gon­dol­ko­dott. Ha meg­len­dí­ti, el­ha­jo­lok jobb­ra… El­ha­jo­lok jobb­ra, és ha tu­dom, el­ka­pom a lán­cot, csak az a baj, hogy olyan kur­vá­ra gyors…

A nagy­da­rab pis­log­va, össze­rán­colt hom­lok­kal dőlt elő­re. Az­tán tel­je­sen el­ke­re­ke­dett a sze­me, és Er­win­nek er­ről az ju­tott eszé­be, hogy mi­lyen ké­pet vá­gott Ro­gers test­vé­re, ami­kor fel­is­mer­te Er­win ne­vét a nyom­tat­vá­nyon. A nagy­da­rab rá­mu­ta­tott.

– Te… Er­win?

– Öhh…

– Na­tanz? – A nagy­da­rab úgy emel­te a ke­zét a vál­lá­hoz, mint­ha meg­sé­rült vol­na, az­tán egy gép­pus­kát mí­mel­ve moz­gat­ta a kar­ját jobb­ra-bal­ra, mint­ha egy­ma­ga ver­ne vissza egy óri­á­si túl­erő­vel tá­ma­dó el­len­sé­get.

Er­win, te­kin­tet­tel a fic­kó iz­ra­e­li dzse­ki­jé­re és nyil­ván­va­ló őrü­le­té­re, nem iga­zán tud­ta, ho­gyan re­a­gál­jon. Á, a pi­csá­ba vele, gon­dol­ta vé­gül.

– Aha. Na­tanz.

A nagy­da­rab vett egy nagy le­ve­gőt. Ab­ba­hagy­ta a pi­ra­mis pör­ge­té­sét, és majd­nem pon­to­san úgy állt vi­gyázz­ba, mint egy ame­ri­kai ka­to­na – csak majd­nem, mert a lá­bát ki­csit túl­sá­go­san szét­tet­te, a mell­ka­sát pe­dig túl­sá­go­san ki­dül­lesz­tet­te. Az­tán, mi­köz­ben a lán­dzsát tö­ké­le­te­sen pár­hu­za­mo­san tar­tot­ta a bal ke­zé­vel – pa­rá­dés nyu­gal­mi ál­lás? –, fel­emel­te a jobb ök­lét, és meg­dön­get­te vele a mel­lét. Mon­dott va­la­mit egy nyel­ven, ame­lyet Er­win még so­sem hal­lott ko­ráb­ban.

Er­win­nek esze ágá­ban sem volt vi­szo­noz­ni a tisz­tel­gést – en­nek a csá­vó­nak az­tán nem –, de is­mét bó­lin­tott. Ez egy ilyen nap.

A fo­lyo­só vé­gé­ről csem­pe­pad­ló­ra hul­ló go­lyók, halk ká­rom­ko­dás és egy ka­ra­bély ki­biz­to­sí­tá­sá­nak hang­ja ütöt­te meg a fü­lét. Val­szeg egy AR-15-ös. A zsa­ruk még nem ad­ták fel a har­cot. Er­win és a nagy­da­rab is ki­néz­tek az aj­tón. Utób­bi el­fin­to­ro­dott, nem tet­szett neki, amit oda­kint lá­tott. Az­tán hir­te­len ál­lon vág­ta Ste­ve-et. A kö­lyök ká­bán meg­roggyant, bár az esz­mé­le­tét nem ve­szí­tet­te el. A nagy­da­rab a vál­lá­ra kap­ta, és el­tűnt vele a fo­lyo­són.

Er­win fegy­ver­tü­zet, majd si­ko­lyo­kat, az­tán mély, dör­gő rö­hö­gést hal­lott. Annyi­ra mé­lyen érez­te, hogy él, mint Af­ga­nisz­tán óta soha. Erei ener­gi­á­val lük­tet­tek. Fel­kelt, és fegy­ver után né­zett.

A ka­ra­bély, ame­lyet a fo­lyo­són hal­lott – tény­leg egy AR-15-ös volt –, tel­je­sen meg­haj­lott. Ta­lált egy pisz­tolyt az egyik öl­tö­ző­ben, de a nagy­da­rab ad­dig­ra fel­szí­vó­dott. Ste­ve-vel együtt. Er­win kö­vet­te a fo­lyo­són a csu­pasz lá­bak vé­res nyo­ma­it. A biz­ton­sá­gi ajtó nyit­va állt, el­tor­la­szol­ta a kö­vér, pisz­kos lábú nő holt­tes­te. Egy ök­löm­nyi lyuk tá­ton­gott a mell­ka­sán, Er­win lá­tott ben­ne egy tel­je­sen szét­szag­ga­tott, nagy vér­csa­tor­nát is, va­ló­szí­nű­leg egy ar­té­ri­át.

A véz­na Skynyrd-te­to­vá­lá­sos lány lát­szó­lag sér­tet­le­nül tér­delt mel­let­te, és üres arc­ki­fe­je­zés­sel bá­mult rá.

– Bev? – szó­lí­tot­ta. – Bev?

Er­win­ben fel­me­rült, hogy köz­li vele, Be­verly már Ron­ni van Zant­tal és El­vissz­el van, de nem tud­ta, ho­gyan fo­gad­ná a dol­got a csaj. Meg­elé­ge­dett annyi­val, hogy meg­pas­kol­ja a vál­lát.

Az elő­csar­nok va­ló­ság­gal úszott a vér­ben. A szé­kek­ről, a fény­csö­vek­ről, a pul­tok­ról bel­ső­sé­gek lóg­tak. A pad­lón vas­kos go­lyó­ál­ló­üveg-szi­lán­kok szó­ród­tak szét. Er­win csak egy­szer lát­ta szét­tör­ni ezt az anya­got, ami­kor egy ira­ki li­mu­zint el­ta­lált egy A-10 Thun­der­bolt gyen­gí­tett urá­ni­um­lö­ve­dé­ke. Pul­zu­so­kat ke­res­ve és nem ta­lál­va ha­ladt át a csar­no­kon. Az idő­sebb zsa­rut, aki oda­kint ci­gi­zett, le­fe­jez­ték – és ha a feje meg is volt még va­la­hol, Er­win nem lát­ta.

Egy per­cig el­gon­dol­kod­va, aj­ka­i­val csü­csö­rít­ve állt a ha­lott rend­őr fö­lött. Nyu­ga­ti irány­ban va­la­mi­lyen fény vil­ló­dzott. A csar­nok­ban va­la­ki fel­si­kol­tott. Er­win le­ha­jolt, és ki­vett a ha­lott zsa­ru zse­bé­ből egy cso­mag Marl­bo­ro Light­sot meg egy el­dob­ha­tó ön­gyúj­tót, az­tán vissza­in­dult a ká­pol­ná­ba.

Oda­ér­ve be­zár­ta az aj­tót, és ke­re­sett egy he­lyet, ahon­nan a föld­ről ülve lát­hat­ta a fest­ményt. A flu­o­resz­ká­ló fé­nyek egy hul­la kö­rül nyüzs­gő légy­fel­hő­re em­lé­kez­tet­ték. Pár perc múl­va jön­nek a szi­ré­nák, a men­tő­au­tók, a SWAT-csa­pa­tok, a je­len­té­sek. Fo­gott egy ci­ga­ret­tát, meg­gyúj­tot­ta, és mé­lyen be­szív­ta a füst­jét, ki­él­vez­ve a ni­ko­tin áram­lá­sát.

Az előt­te lévő pa­don ott he­vert a kép a csúsz­dán sik­ló Ca­rolyn­ról. A hu­szon­öt éves fotó hát­te­ré­ben egy olyan tíz­éves fiú is várt a so­rá­ra, aki fel­tű­nő­en ha­son­lí­tott Ste­ve Hodgson­ra. A pi­csá­ba, gon­dol­ta Er­win. Pe­dig na­gyon kí­ván­csi vol­tam, erre mit mon­dott vol­na. A fa­lon Jé­zus – vagy akár­ki – szét­tárt ka­rok­kal tar­tot­ta tá­vol a sö­tét­sé­get. Er­win im­már kö­ze­lebb­ről hal­lot­ta azt a zajt ke­let fe­lől.

Menny­dör­gés.