KÖZJÁTÉK III.

JACK

Ste­ve nagy­já­ból ti­zen­két éves ko­rá­ban ár­vult meg. Még most is egész jól em­lé­ke­zett rá, mi­lyen éle­tet élt az iga­zi szü­le­i­vel. De az au­tó­bal­eset, amely őket meg­öl­te, Ste­ve-et pe­dig kó­má­ba ta­szí­tot­ta, tör­lő­dött. Az em­lé­kei a há­rom nap­pal ko­ráb­bi reg­ge­li ku­ko­ri­ca­pe­hely után mind el­vesz­tek. Azt mond­ták, ez meg­szo­kott egy erős agy­sé­rü­lés ese­té­ben. Em­lé­ke­zett rá, hogy éj­sza­ka, egy kór­há­zi szo­bá­ban tért ma­gá­hoz. Tel­je­sen egye­dül volt, bár a nagy­nén­je, Mary úgy egy órá­val ké­sőbb fel­buk­kant, hogy sír­jon és ölel­ges­se őt. A szü­lei meg­hal­tak. Ste­ve kó­má­ba esett.

Csú­nya agy­ráz­kó­dást ka­pott, ami da­ga­na­tot oko­zott az agyá­ban, az pe­dig kó­má­hoz ve­ze­tett. Ha szen­ve­dett is ma­ra­dan­dó ká­ro­so­dást, sen­ki sem ta­lál­ta nyo­mát. Le­szá­mít­va a hosszú szun­di­ját – ki­csi­vel több mint hat hé­tig tar­tott – és pár apró égé­si sé­rü­lést, nem lett sem­mi baja, ami az üt­kö­zés dur­va­sá­gát te­kint­ve fi­gye­lem­re mél­tó. Evek­kel ké­sőbb, vég­zős kö­zép­is­ko­lás­ként Ste­ve le­nyo­mo­zott egy új­ság­fo­tót, amely a roncs­ról ké­szült. Egy után­fu­tós trak­tor fi­gyel­men kí­vül ha­gyott egy stop­táb­lát, ki­ron­tott egy mel­lék­út­ról, és el­kap­ta any­ja Ca­dil­lac­jé­nek ele­jét, lé­nye­gé­ben tel­je­sen össze­la­pít­va a ko­csi elül­ső fe­lét. Ko­cso­nyát csi­nált Ste­ve szü­le­i­ből, őt pe­dig egye­ne­sen ki­lőt­te új, a ko­ráb­ban meg­szo­kot­tól lé­nye­ge­sen kü­lön­bö­ző éle­té­be.

To­váb­bi két­he­tes, az apja élet­biz­to­sí­tá­sát fel­za­bá­ló kór­há­zi tar­tóz­ko­dás után Mary néni ha­za­vit­te Ste­ve-et la­kó­ko­csi­já­ba. Az össze­om­lás szé­lén álló Ste­ve min­den egyes gon­do­la­tá­val be­le­bot­lott ön­nön gyá­szá­ba: va­la­mi-van-a-fo­ga­im-közt-jobb-ha-meg­mo­som-mert-anya-azt-mond­ta, éhes-va­gyok-re­mé­lem-apa-ren­del-egy-piz­zát. A vesz­te­ség úgy lük­te­tett leg­bel­ső én­jé­ben, akár egy fog­fá­jás.

Mary néni nem hagy­ta, hogy mind­ez tönk­re­te­gye a ter­ve­it. Az­nap éj­jel, hogy ha­za­vit­te Ste­ve-et, el­ment egy Lee kri­mó­ja nevű út­szé­li kocs­má­ba, és tel­je­sen le­it­ta ma­gát. Haj­na­li ket­tő­kor ért vissza egy Clem nevű fic­kó­val. Ste­ve, aki ek­kor­ra vég­zett a sí­rás­sal, az ab­la­kon át néz­te a hol­dat, mi­köz­ben hall­gat­ta, ahogy Mary és Clem neki ver­de­sik a fej­tám­lát a vé­kony­ka mű­anyag fal má­sik ol­da­lá­nak.

Más­nap Clem el­vit­te Ste­ve-et an­nak elő­ző ott­ho­ná­ba Mary öre­ge­dő, ro­zo­ga Dod­ge-ában. A bir­tok csőd­be ment – a je­lek sze­rint Ste­ve apja, aki egyéb­ként in­gat­lan­ban uta­zott, ho­zott pár rissz-rossz dön­tést. Egy va­gyon­ke­ze­lő adott ne­kik egy kul­csot, hogy be­me­hes­se­nek. Ste­ve meg­tart­hat­ta a Com­mo­dore 64-es szá­mí­tó­gé­pét, a ru­há­it és egy kép­re­gé­nyek­kel teli do­bozt. Akad­tak még más já­té­kai is, de vá­lo­gat­nia kel­lett, mert Ma­ry­nél nem sok min­den fért el. El akar­ta hoz­ni a te­le­ví­zi­ót is, de Clem azt le­nyúl­ta ma­gá­nak. A va­gyon­ke­ze­lő ki­tes­sé­kel­te őket, mi­előtt az auk­ció el­kez­dő­dött.

Ahogy az könnyen meg­jó­sol­ha­tó volt, Ste­ve-ből dü­hös gye­rek vált. Szó­ba sem jö­he­tett, hogy az új ott­ho­na és a régi is­ko­lá­ja közt in­gáz­zon, így a szü­le­i­vel együtt a ba­rá­ta­it is el­ve­szí­tet­te. Még bő­ven nö­vés­ben volt, de Mary be­vá­sár­ló­lis­tá­ján a vod­ka és a ci­ga­ret­ta jó­val ma­ga­sabb po­zí­ci­ót él­ve­zett a ru­hák­nál. Egy ked­ves an­gol­ta­nár­nak ez fel is tűnt, úgy­hogy el­vit­te őt az Üdv­had­se­reg­hez, és amennyi­re meg­en­ged­het­te ma­gá­nak, vett neki ru­há­kat. Ste­ve gyű­löl­te ezért, fő­leg, ami­kor a töb­bi kö­lyök rá­jött a do­log­ra.

Egy da­ra­big vic­ce­lőd­tek is raj­ta, de nem so­ká­ig. Ami­kor Ste­ve majd­nem be­le­foj­tott egy nagy­szá­jú, jól öl­tö­zött nyol­ca­di­kost egy le­hú­zat­lan vé­cé­be, két hét­re fel­füg­gesz­tet­ték. A gye­rek üvöl­tö­ző, el­vö­rö­sö­dött képű szü­lei azt akar­ták, hogy tar­tóz­tas­sák le. Az­u­tán sen­ki sem tett meg­jegy­zé­se­ket az öl­töz­kö­dé­sé­re. Leg­alább­is szem­től szem­ben nem.

Szin­te azon­nal el­kez­dett bol­tok­ból lop­ni – köny­ve­ket, ka­zet­tá­kat, édes­sé­get, bár­mit –, de csak úgy egy év­vel a szü­lei ha­lá­la után kö­vet­te el az első be­tö­ré­sét. Első kö­zép­is­ko­lai évé­ben, a fo­ci­csa­pat ha­zai meccsé­nek pén­tek éj­sza­ká­ján fel­húz­ta üdv­had­se­re­ges ci­pő­jét, és át­ko­co­gott az er­dőn egy ti­zen­há­rom ki­lo­mé­ter­re lévő, gaz­dag kör­nyék­re. Az­nap éj­jel eny­hén fel­ra­gyo­gott va­la­mi ke­le­ten, ar­ra­fe­lé, ahol gye­rek­ko­rá­ban élt.

Vé­let­len­sze­rű­en ki­vá­lasz­tott egy sö­tét há­zat, ki­jött az er­dő­ből, és át­má­szott a me­den­ce kö­rü­li ke­rí­té­sen. Vitt ma­gá­val ka­la­pá­csot és csa­var­hú­zót, de vé­gül egyi­ket sem kel­lett hasz­nál­nia. A hát­só aj­tót nyit­va ta­lál­ta. Ami­kor Ste­ve át­lé­pett a kü­szö­bön, régi éle­té­nek el­szá­radt bur­ka le­hullt róla, és ő vég­leg maga mö­gött hagy­ta. Egy por­tyá­zó hun vad örö­mé­vel ment vé­gig az üres há­zon. Ho­zott ma­gá­val egy fe­ke­te pár­na­hu­za­tot, hogy tud­ja mibe pa­kol­ni a zsák­má­nyát – moz­gás köz­ben az új or­szá­gá­nak zász­la­ja­ként li­be­gett a ke­zé­ben.

Ste­ve azt lop­ta el, amin éret­len gye­rek­sze­me meg­akadt. Egy do­boz Mil­ky Wayt. Né­hány Ata­ri já­té­kot. Mag­nó­ka­zet­tá­kat. Az­tán a szü­lői há­ló­szo­bá­ban rá­buk­kant va­la­mi­re, ami új irányt adott éle­té­nek: egy la­ko­zott, ék­sze­res fa­do­boz­ra. Ste­ve em­lé­ke­zett rá, mennyi­re el­ké­pedt, ami­kor ki­nyi­tot­ta. Úgy csil­lo­gott a tar­tal­ma, akár egy sár­kány kin­cses hal­ma: ezüst­lán­cok, gyé­mánt fül­be­va­lók, arany­gyű­rűk. El­lo­pá­suk köz­ben úgy re­me­gett a keze, ahogy egy friss papé re­meg­het, ami­kor ki­töl­ti a ku­pát az első ál­do­zá­sá­ra.

Ké­sőbb, ami­kor egye­dül ma­radt egy­so­ros ott­ho­ná­nak szo­bá­já­ban, Ste­ve ki­te­rí­tet­te az ara­nyat ro­zo­ga ágyá­ra, és mo­so­lyog­va el­sír­ta ma­gát. Ott és ak­kor egy­ál­ta­lán nem hi­á­nyoz­tak neki a szü­lei.

Pár hó­nap­pal ké­sőbb, tu­cat­nyi be­tö­rés­sel a háta mö­gött már ve­te­rán­nak szá­mí­tott, és nem volt töb­bé olyan sze­gény sem. Leg­in­kább a sze­ren­csé­nek kö­szön­het­te, de ta­lált egy iga­zi or­gaz­dát. A kö­vér, cu­kor­be­teg Csen­des Lou egy bel­vá­ro­si zá­log­ház leg­sö­té­tebb sar­ká­ban bújt meg, ar­cát alul­ról vi­lá­gí­tot­ta meg a ka­me­rák­ra kö­tött té­vék fé­nye. Sok zá­log­ház-tu­laj­do­nos töb­bé-ke­vés­bé tisz­tes­sé­ges üz­le­tet bo­nyo­lí­tott, de Lou nem tar­to­zott kö­zé­jük. Ste­ve és ő so­sem vál­tak ba­rá­tok­ká, de meg­ér­tet­ték egy­mást.

De nem min­den ke­rült Louhoz, amit Ste­ve el­lo­pott. Néha meg­tar­tott va­la­mit, ami kü­lö­nö­sen meg­tet­szett neki – ami per­sze alig­ha okos do­log, még­sem ütött vissza rá soha. Az egyik, amit meg­tar­tott, egy bőr­ka­bát volt, bé­lelt és ne­héz, na­gyon vas­tag és pi­pa­do­hány­tól sza­gos. Ste­ve sa­ját ma­gá­nak akar­ta.

Egy hét­tel ké­sőbb ta­lál­ko­zott Jack­kel. Az­nap reg­gel az is­ko­lá­ban, a fi­ú­vé­cé­ben pi­silt, és a szo­ká­sos­nál is job­ban el­ké­sett. Csak egyet­len má­sik fiú ci­gi­zett ott ti­tok­ban. Ste­ve lá­tás­ból is­mer­te őt a kö­zös tor­na­órá­juk­ról, de Jack el­ső­éves és gaz­dag volt, így a köz­tük ágas­ko­dó sza­ka­dék akár a Grand Canyon is le­he­tett vol­na… ki­vé­ve, hogy Jack­be, két áj­ta­tos mor­mon sar­já­ba szin­tén szo­rult némi vad­ság.

– Szép ka­bát – je­gyez­te meg Jack, el­nyom­va a por­ce­lán­ban csen­gő vi­ze­let hang­ját.

Ste­ve fel sem né­zett.

– Kösz.

– Hon­nan van, ha sza­bad kér­dez­nem?

Ste­ve meg­ráz­ta a füty­kö­sét, és fel­húz­ta a slic­cet.

– A bolt­ból.

– Tény­leg? Me­lyik­ből?

– Nem em­lék­szem. – Ste­ve érez­te lük­te­tő pul­zu­sát a nya­ká­ban és a ha­lán­té­kán.

– Gon­do­lom, nem a „Ma­ur­ley-ház” bolt­ból, ugye? Csak mert is­me­rek va­la­kit Ken­ne­dyn, és az ő apja pont egy ilyen ka­bát­ban járt, ugyan­ilyen folt­tal a kö­nyö­kén meg min­den. Pár hete va­la­ki ki­ra­bol­ta a házu­kat, és el­vit­te a ka­bá­tot is.

Ste­ve meg­for­dult, és Jack­re né­zett. A fiú vi­gyo­ra le­her­vadt.

– Nyu­gi, ha­ver, nem fo­gok köp­ni. A kö­lyök amúgy is egy segg­fej.

– Kösz.

– Mon­dok va­la­mit… mi len­ne, ha ta­lál­koz­nánk órák után? El­me­het­nénk a plá­zá­ba, vagy va­la­mi. És el­me­sél­het­néd, ho­gyan sze­rez­ted azt a ka­bá­tot. Eset­leg szí­vunk is va­la­mit.

Óva­tos mo­soly vil­lant Ste­ve ar­cán.

– Igen?

– Igen.

Vé­gül úgy ala­kult, hogy nem egy, ha­nem két spang­lit is el­szív­tak a plá­zá­ban, és to­tál be­tép­ve lóf­rál­tak a bol­tok­ban. Az­nap még nem úgy men­tek haza, hogy előbb te­le­pa­kol­ták Jack cso­mag­tar­tó­ját szaj­ré­val, de más­nap már igen, és sok azt kö­ve­tő na­pon is.

Jack laza, rom­lott fic­kó­nak bi­zo­nyult, amo­ra­li­tá­sa más­hon­nan szár­ma­zott, mint Ste­ve-é. Int­ro­ver­tált ter­mé­sze­té­ből adó­dó­an Ste­ve rég fel­is­mer­te sa­ját pszi­cho­ló­gi­á­já­nak alap­ja­it. Jack ezt so­sem tud­ta meg­ér­te­ni. Szü­lei a tisz­tes­sé­ges, temp­lom­ba járó em­be­rek közé tar­toz­tak, és lát­szó­lag bol­dog éle­tet él­tek, már­pe­dig Ste­ve elég ala­po­san meg­vizs­gál­hat­ta ezt a lát­sza­tot. Jack test­vé­re egy egy­há­zi if­jú­sá­gi cso­port­ba járt.

Jack sok­szor vi­sel­ke­dett nyer­sen és dü­hö­sen, és ki­szá­mít­ha­tat­la­nul, min­den előz­mény nél­kül be tu­dott kat­tan­ni. Ste­ve egy­szer lát­ta, amint a szart is ki­ve­ri va­la­ki­ből egy mozi mö­gött, mert ki­bo­rí­tot­ta a pop­corn­ját – nem Jack­re, még csak nem is va­la­ki más­ra, ha­nem csak a pad­ló­ra. Ste­ve-vel is jó pár­szor egy­más­nak ug­rot­tak, be­da­gadt sze­mek és vér­ző or­rok ta­nús­kod­tak róla. Ál­ta­lá­ban Jack kezd­te a bal­hét, de min­dig ő ment az­tán vissza Ste­ve-hez, hogy szé­gyen­kez­ve bo­csá­na­tot kér­jen. Ez odá­ig fa­jult, hogy Ste­ve már elő­re meg­so­dor­ta a spang­lit Jack ér­ke­zé­sé­re szá­mít­va, és egy le­gyin­tés­sel el­in­téz­te a bo­csá­nat­ké­ré­sét.

Úgy hat hó­na­pon be­lül Jack csa­lád­ja fé­lig-med­dig adop­tál­ta Ste­ve-et. Heti há­rom éj­sza­kát töl­tött a házuk­ban, Jack szo­bá­já­nak pad­ló­ján, vagy a fo­lyo­só végi há­ló­ban alva. Jack szü­lei so­sem szól­tak egy szót sem, de Ste­ve-nek az az ér­zé­se tá­madt, hogy tud­ták, mi­lyen kö­rül­mé­nyek közt él, és ta­lán meg­saj­nál­ták. Ste­ve ezt ele­in­te zo­kon vet­te, de Mar­tin és Ce­lia olyan ré­gi­mó­di­an ked­ve­sek vol­tak, hogy egy­sze­rű­en nem tud­ta nem ked­vel­ni őket. A kur­va élet­be is, hi­szen aján­dé­kot vet­tek neki a szü­le­tés­nap­já­ra.

Ste­ve ad­dig­ra több­tu­cat­nyi be­tö­rést haj­tott vég­re, ele­get ah­hoz, hogy már az új­sá­gok is meg­ír­ják. Jack hét ilyen be­tö­rés­re kí­sér­te el. Az utol­só ket­tő után Ste­ve úgy érez­te, Ce­lia és Mar­tin kez­dik gya­ní­ta­ni, hogy va­la­mi nem stim­mel, de so­sem kér­de­zős­köd­tek. Ste­ve sze­rint fél­tek, hogy mi min­den­re de­rül­het­ne fény.

És ta­lán még böl­cseb­bek is vol­tak, mint hit­ték. A leg­utób­bi be­tö­ré­sü­kön Jack azt ja­va­sol­ta, hogy lo­csol­ják le ben­zin­nel a ga­rázst, és éges­sék le a he­lyet.

– Gyújt­sunk fel min­dent! Tün­tes­sük el a nyo­ma­in­kat!

Ste­ve, a be­tö­ré­se­ik vá­lasz­tott ve­ze­tő­je ezt meg­vé­tóz­ta. Az­nap éj­jel hosszú ide­je elő­ször aludt Mary ott­ho­ná­ban. Majd­nem haj­na­lig fe­küdt éb­ren a hold­fény­ben, ide-oda for­go­ló­dott az ágy­ban, és azon tű­nő­dött, hogy a ba­rát­ja ta­lán őrült. Két hét­tel ké­sőbb Jack rá­szart egy idős hölgy ágyá­ra, az­tán a régi, sár­gás es­kü­vői fo­tó­já­val tö­röl­te ki a seg­gét.

Jack a zá­log­há­zas pro­fit egy ré­szét egy kis mel­lék­üz­let­be fek­tet­te: fü­vet vá­sá­rolt egy fic­kó­tól, akit Ste­ve is is­mert, ore­gán­ó­val hí­gí­tot­ta, és el­ad­ta más kö­zép­is­ko­lá­sok­nak. Egyen­le­tes, bár je­len­ték­te­len mennyi­sé­gű pénz­ről volt szó. Az­tán az egyik ve­vő­jü­ket, egy el­ső­éves lányt el­kap­ták anyag­gal a tás­ká­já­ban, és a csaj könnyek kö­zött el­árul­ta, hogy ki­től vet­te. Jack há­zá­nál fel­buk­kan­tak a rend­őrök, és át­ku­tat­ták a fiú szo­bá­ját. Jack meg­bi­lin­csel­ve tá­vo­zott ve­lük.

A jogi prob­lé­ma egy­ál­ta­lán nem bi­zo­nyult sú­lyos­nak – fi­a­tal­ko­rú­ak bí­ró­sá­ga, pri­usz el­tör­lé­se, bla­b­la­bla –, de Jack csa­lád­ja szá­má­ra akár az Ar­ma­ged­don is le­he­tett vol­na.

Ce­lia és Mar­tin ter­mé­sze­te­sen Ste­ve-et hi­báz­tat­ta. És, gon­dol­ta mai fej­jel Ste­ve, eb­ben le­he­tett is va­la­mi. Ak­ko­ri­ban vi­szont ször­nyű igaz­ság­ta­lan­ság­nak fog­ta fel. Jack­nek meg­til­tot­ták, hogy ta­lál­koz­zon vele, és ki­til­tot­ták őt a házuk­ból, szám­űz­ték vissza, Mary la­ká­sá­ba.

Per­sze Jack és Ste­ve et­től még min­dig együtt lóg­tak, csak most már óva­tos­nak kel­lett len­ni­ük. Nem me­het­tek töb­bé a plá­zá­ba, leg­alább­is sem­mi­kép­pen sem Jack ko­csi­já­val. Ste­ve erre el­kezd­te sa­ját autó be­szer­zé­sén tör­ni a fe­jét, és tol­lal a ke­zé­ben für­kész­te a hir­de­té­se­ket. De a szá­mok egé­szen le­súj­tot­ták. Va­ló­szí­nű­leg el tud­na lop­ni egy ko­csit – nem erre spe­ci­a­li­zá­ló­dott, de egy­re job­ban ér­tett a zá­rak­hoz. Az el­lo­pott jár­gány re­giszt­rá­lá­sa azon­ban már más lap­ra tar­to­zott. Egy tisz­tes­sé­ges da­ra­bé nagy­já­ból 2000 dol­lár­ba ke­rül­ne, öt­ször annyi­ba, mint amennyit Ste­ve szán­ni tu­dott vol­na rá. El­ment Csen­des Louhoz. Szá­mok­ról be­szél­get­tek. Lou gyógy­szer­tá­ra­kat em­le­ge­tett.

Egy hó­nap múl­va Ste­ve és Jack be­tört egy füg­get­len gyógy­szer­tár­ba egy gyé­mánt­he­gyű kör­fű­résszel, ame­lyet ál­ta­lá­ban be­ton­vá­gás­ra hasz­nál­nak. Csen­des Lou jó áron adta el ne­kik, és meg­ígér­te, hogy ha már nem lesz rá szük­sé­gük, vissza­vá­sá­rol­ja tő­lük. A szer­szám za­jo­san mű­kö­dött, de el­vé­gez­te a dol­gát. Há­rom gyors moz­du­lat­tal ki­vág­tak vele a te­tő­ből egy fe­ke­te há­rom­szö­get. Ha ez­zel be is in­dí­tot­ták a ri­asz­tót, nem je­lez­te sem­mi.

Ste­ve láb­tar­tó hur­ko­kat kö­tött egy erős, hu­szon­négy mé­te­res nej­lon­kö­tél­re, azon mász­tak le a pol­cok közé egy­más után, hal­kan, akár a kí­sér­te­tek. A há­zak ki­rá­mo­lá­sa­kor Ste­ve rend­sze­re­sen fel­kap­csol­ta a vil­lanyt – a sö­tét épü­le­tek­ben vil­lo­gó zseb­lám­pa­fény fel­kel­te­né a szom­szé­dok fi­gyel­mét –, de ezt itt nem te­het­te meg. So­sem tud­ta meg biz­to­san, de úgy vél­te, a zseb­lám­pá­ik fé­nye árul­ta el őket. Ta­lán egy szom­széd vet­te ész­re? Vagy egy el­ha­la­dó autó? Ki tud­ja?

Nem is­mer­ték a gyógy­szer­tár el­ren­de­zé­sét, így idő­be telt, míg rá­lel­tek az üveg­csék­re, ame­lyek­re Lou foga fájt. Szét­vál­tak, és pár­hu­za­mo­san ha­lad­va ku­tat­ták vé­gig a pol­co­kat. Ste­ve szí­ve va­dul za­ka­tolt. Jack fü­työ­ré­szett. Szép sor­ban meg­ta­lál­ták, ami­kért jöt­tek: vá­li­um, Xa­nax, Vi­co­din, mor­fi­um-szul­fát, kö­hö­gés­el­le­nes szi­rup, már­kás és ál­ta­lá­nos, sok adag, sok pa­lack. Ste­ve még min­dig a fe­ke­te pár­na­hu­za­tot hasz­nál­ta. Ha­ma­ro­san da­ga­do­zott a szaj­ré­tól.

Nagy­já­ból ti­zen­öt perc után Ste­ve úgy dön­tött, ele­get zsák­má­nyol­tak. Le­het, hogy Lou zsu­go­ri egy alak, de so­sem pró­bál­ta át­ver­ni őket. Ste­ve ré­sze­se­dé­se bő­ven két­ezer dol­lár fö­lött lesz, és az­zal már sze­rez­het ma­gá­nak egy au­tót. Jack­nek ezt ugyan nem mond­ta, de rá néz­ve is je­len­tett va­la­mit a do­log. Sa­ját ko­csi­val Ste­ve nem lesz töb­bé arra utal­va, hogy Jack fu­ri­káz­za. Akár el is vál­hat­nak az út­ja­ik.

Ste­ve má­szott vissza a kö­té­len elő­ször. Jack, még min­dig a sö­tét­ben áll­va, rá­hur­kol­ta a pár­na­hu­za­tot a kö­tél vé­gé­re, Ste­ve pe­dig fel­húz­ta a szaj­rét.

Épp le­ol­doz­ta, ami­kor meg­lát­ta a tá­vol­ban tán­co­ló kék fé­nye­ket. Szi­ré­nák nél­kül jöt­tek. Egy hosszú per­cig re­mény­ke­dett ben­ne, hogy csak vé­let­len­ről van szó, de ahogy kö­ze­led­tek a fé­nyek, mé­lyen be­lül már tud­ta, hogy té­ve­dett.

– Zsa­ruk – szi­szeg­te Jack­nek.

– Mi? Mi­lyen messze?

– Nem messze. Si­ess.

– Ó, a pi­csá­ba.

Egy perc múl­va Jack fél­úton járt a kö­té­len.

– Öreg – szó­lalt meg Ste­ve. – Már csak két­ut­cá­nyi­ra van­nak.

Jack a hold­fény­ben sá­padt arc­cal né­zett fel rá. Nyu­godt­nak tűnt, mint­ha egy­ál­ta­lán nem ag­gó­dott vol­na. Ste­ve úgy­is félt mind­ket­te­jük he­lyett.

– Menj – mond­ta Jack. – Majd utol­ér­lek.

– Ko­mo­lyan?

– Ko­mo­lyan.

Ste­ve egy pil­la­na­tig még té­pe­lő­dött, az­tán le­lé­pett. A zsá­kot a te­tőn hagy­ta. Még évek­kel ké­sőbb is úgy fek­szik majd éb­ren a sö­tét­ben, hogy azon tű­nő­dik, mi­ért. Már nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, fon­to­ló­ra vet­te-e egy­ál­ta­lán, hogy a szaj­ré­val a ke­zé­ben hagy­ja ott Jac­ket. Egy­sze­rű­en nem em­lé­ke­zett rá.

Az­tán a kék fé­nyek már olyan kö­zel ér­tek, hogy csak a me­ne­kü­lés ma­radt. Le­ló­gat­ta ma­gát a tető szé­lé­ről, és ug­rott, ki­hagy­va az eresz­csa­tor­nát, ame­lyen Jack­kel ko­ráb­ban fel­mász­tak. Vagy más­fél má­sod­perc­cel az­előtt tűnt el a be­vá­sár­ló­ut­ca mö­göt­ti ár­nyé­kok­ban, hogy a fé­nyek be­for­dul­tak a par­ko­ló­ba. Egy sze­me­tes­kon­té­ner mö­gött vár­ta ki az első ko­csi pró­ba­kö­rét. Ste­ve hal­lot­ta a rend­őr­sé­gi rá­di­ót a nyi­tott ab­la­kon át.

– A gya­nú­sí­tot­tat őri­zet­be vet­tük. – A ko­csi meg­for­dult, és vissza­gu­rult a gyógy­szer­tár­hoz.

Ez­út­tal nem lesz fi­a­tal­ko­rú­ak bí­ró­sá­ga, sem tár­gya­lás előt­ti be­avat­ko­zás. Az a hajó el­ment. Jac­ket mint fel­nőt­tet vá­dol­ták meg be­tö­rés­sel. Ha be­kö­pi Ste­ve-et, ta­lán ki­sebb bün­te­tést kap, de nem tet­te. Mar­tin és Ce­lia vi­szont jó ügy­vé­det sze­rez­tek neki, és vé­gül le­al­kud­ták az íté­le­tet há­rom évre, an­nak le­he­tő­sé­gé­vel, hogy jó ma­ga­vi­se­let mel­lett ti­zen­nyolc hó­nap után sza­ba­dul­hat. A kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest ez nem egy hosszú idő, de Ste­ve már az első lá­to­ga­tá­sa­kor lát­ta, hogy rosszul men­nek a dol­gok. Jack ugyan kö­ze­pes biz­ton­sá­gi fo­ko­za­tú bör­tön­be ke­rült, ám fi­a­ta­lon, vi­szony­lag jó­ké­pű­ként és fe­hér­ként. Csen­des Lou el­ma­gya­ráz­ta Ste­ve-nek, hogy oda­bent ő lesz a fő­nye­re­mény, és azt is el­ma­gya­ráz­ta, hogy ez mit je­lent. Mind­össze há­rom nap benn­tar­tóz­ko­dás után Jack már­is meg­tört te­kin­tet­tel né­zett a ba­rát­já­ra.

Há­rom hó­na­pig bír­ta, az­tán fel­akasz­tot­ta ma­gát az al­só­ne­mű­jé­vel. Ste­ve nem ment el a temp­lo­mi te­me­té­sé­re, de a sír­nál meg­je­lent, ami­kor a föld­be tet­ték öt. Egy fa mö­gül, száz mé­ter­ről néz­te vé­gig a szer­tar­tást, de Ce­lia még így is ki­szúr­ta. Mi­után el­te­met­te leg­idő­sebb fiát, úgy ron­tott rá Ste­ve-re, ahogy egy héja csap le egy me­zei egér­re. Nem szólt egy szót sem. A nő, aki­től an­nak ide­jén az egyet­len ti­zen­ötö­dik szü­le­tés­na­pi aján­dé­kát kap­ta, ke­mé­nyen po­fon vág­ta az egyik, majd a má­sik ol­dal­ról is, és csak utá­na kö­zöl­te az íté­le­tet.

– Te… te kis… te segg­fej.

Ce­lia sírt. Ste­ve nem ál­lí­tot­ta meg, és nem pró­bált meg­szó­lal­ni. Sem­mit sem tu­dott vol­na mon­da­ni.

Ahogy múl­tak a na­pok és a he­tek és az év­sza­kok, foly­ton ezt a sem­mit is­mé­tel­get­te, pe­dig nem akar­ta. Vé­gül las­san rá­jött, hogy ez a bi­zo­nyos sem­mi az egyet­len, amit mon­da­ni tud. Cel­lák­ban és ko­pot­tas la­ká­sok­ban kán­tál­ta, úgy is­mé­tel­get­te, mint egy li­tá­ni­át, ca­fa­tok­ra szag­gat­ta ma­gát éles, ron­da po­é­ti­ká­ján. Vé­gig­vissz­hang­zott éle­te ko­szos fo­lyo­só­in és el­té­ko­zolt pil­la­na­ta­in, ez volt a vá­lasz min­den kér­dés­re, ez volt a szö­ve­ge min­den dal­nak.