3. fejezet
A pusztító tagadás

I.

Más­nap reg­gel, az­u­tán, hogy má­sod­szor is meg­öl­te Mi­ner nyo­mo­zót, Ca­rolyn Mrs. Mc­Gil­li­cutty nap­pa­li­já­ban éb­redt. Ki­csi­vel haj­nal után járt az idő. Szo­ká­sá­hoz hí­ven elő­ször csak moz­du­lat­la­nul, le­hunyt szem­mel fe­küdt, vi­gyáz­va, ne­hogy bár­mi je­lét adja, hogy éb­ren van. Min­dig is a reg­ge­le­ket vi­sel­te a leg­ne­he­zeb­ben. Amennyi­re meg tud­ta ál­la­pí­ta­ni, sen­ki – sem Apa, sem Da­vid, de még Emily sem – tu­dott be­le­lát­ni egy alvó el­mé­jé­be, így az­tán ki­zá­ró­lag ál­má­ban szőt­te az iga­zi ter­ve­it. De köz­vet­le­nül éb­re­dés után ne­he­zé­re esett meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy az igaz­ság össze­ke­ve­red­jen tu­da­tos el­mé­jé­nek ha­zug­sá­ga­i­val, és az ujj­be­gyei gyak­ran meg­re­meg­tek.

Be­le­sza­golt a szo­ba le­ve­gő­jé­be, hogy ily mó­don tud­ja meg, amit le­het. Mi­chael el­tűnt. Még nap­kel­te előtt el­ment, ahogy meg­egyez­tek. Majd ké­sőbb ta­lál­koz­nak a bronz­bi­ká­nál.

A töb­bi­ek nagy ré­sze még a kö­zel­ben aludt. A hát­só há­ló­szo­bá­ból eny­hén ér­zé­kel­te a fa­nyar iz­zad­sá­got és a friss vért – Da­vid. Mind­eb­be bar­na föld és rot­ha­dó hús ke­ve­re­dett – Mar­ga­ret. Ali­cia kö­ze­lebb volt, nem­rég tért vissza a tá­vo­li jö­vő­ből, és me­tán­tól szag­lott. Mrs. Mc­Gil­li­cutty a kony­há­ban fő­zött – kávé, fok­hagy­má­ban sülő bur­go­nya és va­la­mi­lyen szósz.

Ca­rolyn a le­he­tő leg­ki­sebb rés­nyi­re nyi­tot­ta csak ki a sze­mét. Ez az ame­ri­kai szo­ba még min­dig ide­gen­ként ha­tott neki, mint­ha egy fé­lig fel­idé­zett álom­ban járt vol­na. A nap­tá­ri évek sze­rint Ca­rolyn a har­min­ca­dik évét töl­töt­te, de a nap­tá­ri évek nem pon­to­sak. Mire fel­me­rült ben­ne, hogy hány éves is le­het iga­zá­ból, már csak dur­ván meg­sac­col­ni tud­ta. Ér­tett az összes nyel­ven – múlt­bél­in és je­len­le­gin, em­be­rin és ál­la­tin, iga­zin és el­kép­zel­ten. A leg­töb­bön be­szél­ni is tu­dott, bár né­me­lyik ese­té­ben ez kü­lön­le­ges fel­sze­re­lést igé­nyelt. Hány nyelv­ről is le­het szó össze­sen? Tíz­ez­rek­ről? Száz­ez­rek­ről? És mi­óta ta­nul­ja őket? Még ma­nap­ság is majd­nem egy he­té­be telt, hogy el­sa­já­tít­son egy újat. Ami­kor a tü­kör­be né­zett, még egy fi­a­tal nőt lá­tott. Apá­tól ka­pott esz­kö­zö­ket, ame­lyek­kel ja­vít­hat­ta az em­lé­ke­ze­tét, és ame­lyek­től gyor­sab­ban mű­kö­dött az agya. De az is igaz, hogy a Könyv­tár­ban más­képp mű­kö­dik az idő, és Ca­rolyn, a töb­bi­ek­kel el­len­tét­ben, itt töl­töt­te az egész éle­tét.

Így az­tán az egy­kor ott­ho­na­ként szol­gá­ló Ame­ri­ka most eg­zo­ti­kus­nak tűnt. A „ka­na­pé­nak” ne­ve­zett bú­tor, bár ké­nyel­mes­nek bi­zo­nyult, túl ma­gas volt, sok­kal ma­ga­sabb, mint a pár­nák, ame­lyek­hez hoz­zá­szo­kott. A sa­rok­ban egy te­le­ví­zió vagy tévé nevű do­boz állt, amely moz­gó ké­pe­ket mu­ta­tott, de nem le­he­tett be­le­lép­ni, vagy meg­érin­te­ni ben­ne dol­go­kat. Nem ta­lált sem gyer­tyá­kat, sem olaj­lám­pá­so­kat, és így to­vább.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty egy élő ame­ri­kai nő volt, aki a sa­ját sza­bad aka­ra­tá­ból fo­gad­ta be őket. Nos… töb­bé-ke­vés­bé. Lisa ugyan el­be­szél­ge­tett vele, de en­nek ha­tá­sai csak ide­ig­le­ne­sen tar­tot­tak ki. És per­sze Jen­ni­fer adott neki egy kis kék port, amely­től ke­vés­bé kí­ván­csis­ko­dott az ex­cent­ri­kus vi­sel­ke­dé­sük mi­att. De mind­ezen túl az igaz volt, hogy Mrs. Mc­Gil­li­cutty mint egye­dül élő öz­vegy sze­ret­te a tár­sa­sá­got.

Nagy­já­ból hat hete lak­tak nála. A Gar­ri­son Oaks­ból és a Könyv­tár­ból való szám­űze­té­sük má­so­dik éj­sza­ká­ján egy­ér­tel­mű­vé vált, hogy bár­mi zár­ta is ki őket Gar­ri­son Oaks­ból, nem fog csak úgy el­tűn­ni. Pe­ter és még né­há­nyan mor­go­lód­tak az al­vá­si kö­rül­mé­nye­ik mi­att. Min­den­ki éhe­zett. El­me­het­tek vol­na Apa egyik ud­va­ron­cá­hoz is, de Da­vid ezt nem tar­tot­ta bölcs öt­let­nek.

– Amíg nem tud­juk, ki áll a do­log mö­gött, jobb, ha csak ma­gunk­ban bízunk.

A ho­ri­zon­ton Ame­ri­ka fé­nyei ra­gyog­tak.

Így az­tán mind el­in­dul­tak ke­let felé a 78-as or­szág­út nyu­gat­nak tar­tó sáv­já­ban. Nagy­já­ból más­fél ki­lo­mé­ter­rel az­u­tán, hogy el­hagy­ták a völ­gyü­ket, fel­sé­tál­tak egy domb­ra, el­ér­ték az első la­kó­öve­ze­tet, és vé­let­len­sze­rű­en be­ko­pog­tak egy aj­tón. Az óra épp éj­félt ké­szült ütni. Ca­rolyn állt elől, Da­vid egy lán­dzsá­val a ke­zé­ben tor­nyo­sult mö­göt­te.

Az öz­vegy Mrs. Mc­Gil­li­cutty, aki­nek egyet­len fia so­sem te­le­fo­nált, az ott­hon­ká­já­ban nyi­tott aj­tót.

– Hel­ló! – kö­szön­töt­te Ca­rolyn vi­dá­man. – Kül­föl­di cse­re­di­á­kok va­gyunk! Volt va­la­mi ka­va­ro­dás a prog­ram­ban, és ezért most nincs hol alud­nunk! Nem tud­na eset­leg be­fo­gad­ni min­ket éj­sza­ká­ra?

Ca­rolyn a ka­puc­nis ki­mo­nó­ra ha­son­lí­tó, szür­ke-zöld, pa­mut ta­nu­ló­kön­tö­sét vi­sel­te, egy se­lyem­öv­vel a de­re­kán. A töb­bi­ek is ha­son­ló­képp öl­töz­tek. Egy­ál­ta­lán nem néz­tek ki kül­föl­di cse­re­di­á­kok­nak.

– Mo­so­lyog­ja­tok – sut­tog­ta Ca­rolyn pe­la­pi nyel­ven. Mind mo­so­lyog­tak, de Mrs. Mc­Gil­li­cuttyt nem győz­ték meg.

Na, mind­egy, gon­dol­ta Ca­rolyn. Azért egy pró­bát meg­ért. Sok kul­tú­rá­ban lé­te­zett az ide­ge­nek el­szál­lá­so­lá­sá­nak ha­gyo­má­nya. De úgy tű­nik, Ame­ri­ká­ban nem lé­te­zik.

– Öh… azt hi­szem, az út vé­gén van egy fo­ga­dó – mond­ta Mrs. Mc­Gil­li­cutty. – Bal­ra.

– Aha – vá­la­szol­ta Ca­rolyn. – Az va­ló­szí­nű­leg nem fog men­ni. – Majd pe­la­pi nyel­ven: – Lisa, meg­ten­néd…?

Lisa elő­re­lé­pett, és meg­érin­tet­te Mrs. Mc­Gil­li­cutty ar­cát. Az idős nő erre elő­ször össze­rez­zent, de ahogy Lisa be­szél­ni kez­dett hoz­zá, el­lá­gyul­tak a vo­ná­sai. A Lisa ál­tal ki­adott han­gok­ban Ca­rolyn sem­mi­lyen nyel­vet nem is­mert fel, és ha volt ben­nük va­la­mi­lyen nyelv­tan vagy akár bár­mi­fé­le min­ta, nem tűnt fel neki. Bár­ho­gyan be­szélt is, az kí­vül esett az ő ka­ta­ló­gu­sán. Vi­szont az idős nőn épp­úgy mű­kö­dött, mint min­den más ame­ri­ka­in. Egy pil­la­nat­tal az­u­tán, hogy be­fe­jez­te, Mrs. Mc­Gil­li­cutty így szólt:

– Hát per­sze, drá­gám. Gyer­tek csak be.

Be­men­tek.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty ele­in­te még Lisa akár­mi­jé­nek a ha­tá­sa alatt is ri­de­gen vi­sel­ke­dett ve­lük. Ca­rolyn lát­ta raj­ta, hogy fél. So­kat kér­de­zett, és Ca­rolyn vá­la­szai nem nyug­tat­ták meg. Az­tán fel­me­rült az étel té­má­ja.

– Éhe­sek vagy­tok? – kér­dez­te Mrs. Mc­Gil­li­cutty. – Ko­mo­lyan?

– Igen. Ha nem túl nagy ké­rés, eset­leg tud­na ké­szí­te­ni ne­künk…

– Las­ag­nét! – vi­gyo­ro­dott el az idős nő, ta­lán évek óta elő­ször. – Nem is, két las­ag­nét! El­vég­re még nö­vés­ben vagy­tok! Egy perc az egész!

Iga­zá­ból órák­ba telt, vi­szont ké­szí­tett előt­te amo­lyan üd­vöz­lő­fa­la­to­kat, vagy­is amuse-bouche-t is, ami annyit je­len­tett, hogy „a száj szó­ra­koz­ta­tó­ja”, és Ca­rolyn­nak na­gyon tet­szett ez a név. Ezek egy­ha­ra­pás­nyi cse­me­gék vol­tak sajt­tal, olí­va­bo­gyó­val, sza­lá­mi­val, olaj­ban és fok­hagy­má­ban sült ke­nyér­rel és ef­fé­lék­kel. Bort is fel­szol­gált ne­kik. Több­ször is kör­be­járt Jen­ni­fer ezüst­pi­pá­ja. Haj­na­li há­rom­ra, ami­kor el­ké­szült a las­ag­ne, már mind fel­sza­ba­dul­tan, át­me­ne­ti­leg gond­ta­la­nul ne­vet­gél­tek és be­szél­get­tek.

Egyet­len rossz pil­la­nat akadt. Ami­kor Da­vid vég­zett az olí­va­bo­gyók­kal, a pult­hoz ment, hogy bort tölt­sön ma­gá­nak. Be­le­mé­lyí­tet­te az uj­ját a sajt­már­tás­ba, és fel­szür­csölt egy adag masszát. Erre Mrs. Mc­Gil­li­cutty rá­csa­pott a ke­zé­re.

Min­den­ki meg­der­medt.

Ó, a pi­csá­ba, gon­dol­ta Ca­rolyn. Pe­dig olyan jól ala­kul­tak a dol­gok.

Da­vid arca el­sö­té­te­dett. Az idős nő fölé tor­nyo­sult. Mrs. Mc­Gil­li­cutty ki­hí­vó­an meg­dön­töt­te a fe­jét, és áll­ta a te­kin­te­tét. Mos­tan­ra tud­ta, hogy a ven­dé­gei nem be­szé­lik az an­golt, leg­alább­is nem túl jól. Meg­ráz­ta az uj­ját Da­vid arca előtt. Da­vid sze­me el­ke­re­ke­dett.

Ca­rolyn fél­re­né­zett, és fel­ké­szí­tet­te ma­gát a vér lát­vá­nyá­ra.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty a mo­so­ga­tó­ra mu­ta­tott. Da­vid za­var­tan né­zett rá. Iga­zá­ból min­den­ki za­var­tan né­zett… de leg­alább az idős nő még min­dig élt.

– Khm… Da­vid? – szó­lalt meg Ri­chard.

Da­vid rá­me­redt.

– Sze­rin­tem azt akar­ja, hogy nyisd meg a csa­pot. És mosd meg a ke­zed. – Pan­to­mim­ként mí­mel­te a moz­du­la­to­kat.

Da­vid ezen el­gon­dol­ko­dott, az­tán bó­lin­tott. Oda­lé­pett a mo­so­ga­tó­hoz, és meg­eresz­tet­te a vi­zet. Jaj, ne, gon­dol­ta Ca­rolyn két­ség­be­eset­ten. Bele fog­ja foj­ta­ni. Le fog­ja for­ráz­ni. Vagy va­la­mi ilyes­mi.

De nem tet­te. Egy­sze­rű­en csak meg­mos­ta a ke­zét: elő­ször hagy­ta, hogy a tisz­ta víz le­öb­lít­se róla a rá­szá­radt koszt és vért, az­tán be­szap­pa­noz­ta egy Pal­mo­li­ve nevű va­la­mi­vel. Ami­kor vég­zett, a keze és az al­kar­ja alsó fele ra­gyo­gott a tisz­ta­ság­tól. Meg­mu­tat­ta az ered­ményt Mrs. Mc­Gil­li­cutty­nak.

– Jó fiú vagy – mond­ta az an­go­lul. – Hogy hív­ják őt, drá­ga?

– Da­vid­nek – vá­la­szol­ta Ca­rolyn. Aj­kai mint­ha el­zsib­bad­tak vol­na. – Da­vid­nek hív­ják.

– Jó fiú vagy, Da­vid.

Da­vid rá­mo­soly­gott. Az­tán meg­tör­tént az egyik leg­fan­tasz­ti­ku­sabb do­log, ame­lyet Ca­rolyn va­la­ha lá­tott. Da­vid be­nyúlt em­lé­ke­zet­nek ős­ko­ri mély­sé­gé­be, és elő­állt egy an­gol ki­fe­je­zés­sel:

– Kösz… mam­ma.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty el­vi­gyo­ro­dott.

Da­vid is el­vi­gyo­ro­dott.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty oda­for­dí­tot­ta neki az ar­cát.

Da­vid, szin­te de­ré­kig le­ha­jol­va, nyo­mott rá egy pu­szit.

Jen­ni­fer pis­log­va né­zett le a pi­pá­já­ra, majd vissza a je­le­net­re.

– Ti is lát­já­tok ezt?

– Lát­ni lát­juk – vá­la­szol­ta Pe­ter.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty fo­gott egy tisz­ta ka­na­lat, és ki­mert vele egy kis saj­tos-to­já­sos masszát. Meg­etet­te vele Da­vi­det, majd a ka­nál­lal le­tö­röl­te a szá­ja szé­lén el­ke­nő­dött ma­ra­dé­kot. Da­vid meg­dör­zsöl­te a po­cak­ját, és „mmm” han­go­kat hal­la­tott.

Ca­rolyn vé­gig­né­zett Mrs. Mc­Gil­li­cutty asz­ta­la kö­rül. Mást sem lá­tott, csak tág­ra nyílt sze­me­ket és le­esett ál­la­kat.

Da­vid meg­töl­töt­te a bo­ros­po­ha­rát, majd vissza­ült az asz­tal­hoz.

– Most mi van? – kér­dez­te, ahogy rá­juk né­zett. – Jaj, ugyan már. Min­dig úgy csi­nál­tok, mint­ha va­la­mi ogre len­nék.

II.

Most, alig egy hó­nap­pal ké­sőbb, Ca­rolyn fel­kelt, és láb­ujj­he­gyen el­lo­pa­ko­dott az al­vók kö­zött Mrs. Mc­Gil­li­cutty szent he­lye felé. A sü­tőn némi sár­ga szósz bu­gyo­gott a hoz­zá­va­lók – tej­szín, to­jás, vaj – mel­lett. Mrs. Mc­Gil­li­cutty a ha­tal­mas fű­szer­gyűj­te­mé­nye előtt állt, és el­gon­dol­kod­va pas­kol­ta uj­já­val az ál­lát.

– A fris­sek már el­fogy­tak – ló­bált meg el­né­zést ké­rőn egy kis mű­anyag cit­ro­mot.

Ca­rolyn el­mo­so­lyo­dott. Mrs. Mc­Gil­li­cutty gyen­géd te­rem­tés volt. Csak annyit akart az élet­től, hogy le­gyen va­la­ki­je, aki­re főz­het. És na­gyon jól csi­nál­ja. A reg­ge­li egy úgy­ne­ve­zett Be­ne­dek-to­jás lett. Az éte­lek iránt ál­ta­lá­ban kö­zöm­bös Ca­rolyn két­szer is sze­dett be­lő­le. Ami­kor már nem tu­dott töb­bet enni, el­ván­szor­gott mo­sa­kod­ni.

Ami­kor ki­lé­pett a für­dő­ből, lát­ta, hogy Pe­ter el­ke­re­ke­dett szem­mel bá­mul­ja őt. A lány csend­ben fel­emel­te az uj­ját, és egy adott szög­ben a mell­ka­sá­ra mu­ta­tott vele. Ez azt a ma­gas­sá­got je­lez­te, ame­lyen a nap dél­előtt tíz­kor lesz az égen.

Ak­kor fog ta­lál­koz­ni Pe­ter­rel és Mi­chael­lel a bi­ká­nál.

Ra­chel szel­lem­gye­re­kei sze­rint No­bu­nun­ga va­la­mi­kor ma ér­ke­zik meg. Idő­vel min­den­ki­vel ta­lál­koz­ni fog, de Ca­rolyn úgy in­téz­te, hogy Mi­chael­nek, Pe­ter­nek és Ali­ci­á­nak le­he­tő­sé­ge le­gyen egye­dül be­szél­ni vele. Pe­ter csen­des egyet­ér­tés­ben bó­lin­tott. Ali­cia még nem éb­redt fel, de Pe­ter majd át­ad­ja neki az üze­ne­tet.

Ami­kor Ca­rolyn vissza­ment a kony­há­ba, Jen­ni­fer már az asz­tal­nál ült, előt­te egy csé­sze for­ró fe­ke­te­ká­vé gő­zöl­gött.

– Jó reg­gelt – üd­vö­zöl­te Jen­ni­fer pe­la­pi nyel­ven.

– Jó reg­gelt. Jól alud­tál? – Me­le­gen és őszin­tén mo­soly­gott, de, noha ma­guk vol­tak, nem mu­tat­ta meg azt a je­let Jen­ni­fer­nek, amit az előbb Pe­ter­nek. Ked­vel­te Jen­ni­fert, de a No­bu­nun­gá­val való ta­lál­ko­zá­su­kon élet-ha­lál kér­dé­sek­ről lesz szó, már­pe­dig Ca­rolyn úgy érez­te, hogy Jen­ni­fer hosszú évek­kel ez­előtt be­le­ful­ladt a füst­jé­be és a fé­lel­mé­be. Nincs hasz­nunk­ra.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty hát­ra­né­zett a vál­la fö­lött Ca­rolyn­ra.

– Meg­kér­dez­néd a ba­rá­to­dat, hogy éhes-e?

– Igen, eszik va­la­mit. – Az­tán Jen­ni­fer­hez for­dult. – Re­mé­lem, éhes vagy.

Jen­ni­fer fel­nyö­gött.

– Még min­dig tele va­gyok a va­cso­rá­val. Ennyi­re jó?

Ca­rolyn ko­mo­lyan bó­lin­tott.

– Rö­he­je­sen az. Fo­gal­mam sincs, ho­gyan csi­nál­ja.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty vi­dá­man meg­ke­vert egy edény gő­zöl­gő vi­zet, és be­le­tört egy to­jást.

Jen­ni­fer fel­só­haj­tott.

– Na jó. – Ki­nyi­tot­ta a kis bőr­er­szé­nyét, amely­ben a drog­ja­it tar­tot­ta, és is­mét fel­só­haj­tott. Majd­nem üres volt. – Gon­do­lom, nem ju­tott eszed­be, hogy…

– De – sza­kí­tot­ta fél­be Ca­rolyn. – Ami azt il­le­ti, eszem­be ju­tott.

Jen­ni­fer fel­ra­gyo­gott.

– Én hő­söm!

Ca­rolyn elő­vett a tás­ká­já­ból egy könyv­mé­re­tű, fó­li­á­ba cso­ma­golt tég­lát, és oda­dob­ta Jen­ni­fer elé.

– Tes­sék, Füs­tös.

Jen­ni­fer ke­zé­be vet­te a tég­lát, és két­ked­ve mé­re­get­te.

– Ez meg mi?

– Ha­sis­nak hív­ják. Sze­rin­tem tet­sze­ni fog. Ugyan­az az anyag, amit ál­ta­lá­ban hasz­nálsz, csak kon­cent­rál­tabb, vagy ilyes­mi.

Jen­ni­fer ki­cso­ma­gol­ta a tég­lát, meg­sza­gol­ta, és le­csí­pett be­lő­le egy da­ra­bot. Be­le­mor­zsol­ta a pi­pá­já­ba, és meg­gyúj­tot­ta. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban:

– Azta!

– Tet­szik?

Jen­ni­fer bó­lin­tott. Füst kí­gyó­zott ki az orr­lyu­ka­i­ból. Egy ki­csit fel­kö­hö­gött, az­tán elé­ge­dett só­haj­jal fúj­ta ki a füs­töt.

– Én hő­söm – mond­ta is­mét. Újra be­le­szí­vott a pi­pá­ba, az­tán fel­kí­nál­ta azt Ca­rolyn­nak.

– Nem, kösz. Ne­kem eh­hez még ki­csit ko­rán van.

– Ahogy ér­zed. – Még egy utol­sót szí­vott az anyag­ból, az­tán el­tet­te a cuc­cot az er­szé­nyé­be. Egy da­ra­big szó nél­kül ül­dö­gél­tek, és csak néz­ték, ahogy Mrs. Mc­Gil­li­cutty főz.

– Sze­gény asszony – szó­lalt meg Jen­ni­fer pe­la­pi nyel­ven. Meg­ráz­ta a fe­jét.

– Hogy ér­ted?

– Szén­szí­ve van. Na­gyon erős.

– Mije van?

Jen­ni­fer ér­tet­le­nül né­zett rá.

– Azt hit­tem, min­den nyel­ven be­szélsz.

– Igen is, és nem is. Már­mint ér­tem a sza­va­kat, ame­lye­ket hasz­nál­tál, csak nem je­len­te­nek ne­kem sem­mit. Va­la­mi szak­ki­fe­je­zés­ről van szó? Va­la­mi… a ka­ta­ló­gu­sod­ból? – Az­tán si­et­ve hoz­zá­tet­te:

– De nem ké­rem, hogy ma­gya­rázd meg!

A ka­ta­ló­gu­suk meg­vi­ta­tá­sa szá­mí­tott az egyet­len iga­zán és szi­go­rú­an ti­los do­log­nak. Apa so­sem ma­gya­ráz­ta meg, hogy pon­to­san mi­ért, de na­gyon ko­mo­lyan vet­te a dol­got. Az ál­ta­lá­nos vé­le­mény sze­rint nem akar­ta, hogy bár­me­lyi­kük is túl­sá­go­san nagy ha­ta­lom­ra te­gyen szert, de az­u­tán, ami Da­vid­del tör­tént, sen­ki sem mert rá­kér­dez­ni.

– Sem­mi baj – nyug­tat­ta meg Jen­ni­fer. – Az én ese­tem­ben ki­csit má­sok a sza­bá­lyok. Be­szél­he­tek be­teg­sé­gek­ről, tü­ne­tek­ről, di­ag­nó­zi­sok­ról, vár­ha­tó vég­ki­me­ne­tel­ről, bár­mi­ről, ami a pá­ci­enst jog­gal ér­de­kel­he­ti. Csak a ke­ze­lés rész­le­te­i­be nem me­he­tek bele.

– Tény­leg? Ezt nem is tud­tam. – Jen­ni­fer és ő nem be­szél­tek va­la­mi so­kat az utób­bi évek­ben. – Szó­val… mije van Mrs. Mc­Gil­li­cutty­nak? Rossz egy szív­bil­len­tyű­je, vagy ilyes­mi?

– Nem, nem. Nem fi­zi­kai a prob­lé­ma. A „szén­szív” csak a tü­net neve.

– Na­gyon ki­fe­je­zőn hang­zik.

Jen­ni­fer vál­lat vont.

– Apá­ban van némi köl­tői vo­nás.

Ca­rolyn csak bá­mult rá.

– Ha te mon­dod. Szó­val, mi baja?

Jen­ni­fer csü­csö­rí­tett aj­kak­kal ke­res­te a he­lyes sza­va­kat.

– Bá-ni­kat csi­nál.

– Bá-ni­kat? Úgy ér­ted, brow­nie-kat?

– Igen! – bó­lin­tott Jen­ni­fer. – Azo­kat! Ak­kor hát ér­ted.

– Hát… nem, Jen­ni­fer, saj­ná­lom. Egy­ál­ta­lán nem ér­tem.

Jen­ni­fer el­szon­tyo­lo­dott.

– Brow­nie-kat csi­nál – ma­gya­ráz­ta. – Csak el­ké­szí­ti, de nem eszi meg őket. Egy hé­ten több­ször is.

– Még min­dig nem…

– Néha éne­kel köz­ben. Eb­ből tu­dom. Nem kell sza­vak­nak len­ni­ük. Ha va­la­ki éne­kel, vagy akár csak dú­dol, az­zal min­dent el­mond ne­kem.

– Mi­ről? – kér­dez­te a tel­je­sen el­ve­szett Ca­rolyn.

– A kór­ta­ná­ról. A brow­nie-kat nem ma­gá­nak csi­nál­ja, ha­nem olyas­va­la­ki­nek, akit már na­gyon ré­gen el­ve­szí­tett.

– A fér­jé­nek? – Mrs. Mc­Gil­li­cutty fér­je pár éve halt meg.

– Nem. Nem neki. Há­zas­sá­ga nagy ré­szét vé­gig­dol­goz­ta. Ez ha­tá­roz­ta őt meg. A fér­je pe­dig más asszo­nyok­kal hált. Ami­kor Mrs. Mc­Gil­li­cutty egy­szer be­szél­ni pró­bált er­ről vele, a fér­je meg­ver­te.

– Imád­ni­va­ló.

Mrs. Mc­Gil­li­cutty tá­vol­ba me­re­dő te­kin­tet­tel nyüzs­gött a kony­há­ban.

– Vi­szont is­mert egy­szer egy gye­re­ket. Mrs. Mc­Gil­li­cutty maga sem tud­ja, de neki ké­szí­ti a brow­nie-kat.

– Mi tör­tént?

– A fiú sze­ret­te, ha segg­be basszák. Az ap­ját ez na­gyon dü­hí­tet­te. Egy nap a fe­le­sé­gé­vel jött haza, és a fi­u­kat a ka­na­pén ta­lál­ták, ahogy egy idő­sebb fér­fi, az apa egyik ba­rát­ja épp segg­be bassza. A fiú any­ját nem za­var­ta, nem iga­zán, de az apja tel­je­sen meg­té­bo­lyo­dott. Na­gyon csú­nyán meg­ver­te a fiút, el­tör­te a bal síp­csont­ját és két he­lyen az áll­kap­csát is. A fiú so­ká­ig volt kór­ház­ban, és bár a csont­jai vé­gül meg­gyó­gyul­tak, a lel­két ért kár ka­taszt­ro­fá­lis­nak bi­zo­nyult. Ami­kor a fiú fi­a­ta­labb volt, na­gyon kö­zel áll­tak egy­más­hoz az ap­já­val. A ve­rés össze­tör­te. A dro­gok­hoz me­ne­kült… leg­in­kább am­fe­ta­min­hoz, de hasz­nált bár­mit, ami­re rá tud­ta ten­ni a ke­zét. Be­zár­kó­zott ma­gá­ba, és na­pok­ra tá­vol ma­radt az ott­ho­ná­tól. Az­tán egy nap nem jött haza töb­bé. A szü­lei az­u­tán még egy­szer vagy két­szer be­szél­tek vele… – Jen­ni­fer egy fa­lon lógó esz­köz­re mu­ta­tott.

– Te­le­fon­nak hív­ják – vi­lá­go­sí­tot­ta fel Ca­rolyn. Mi­előtt elő­ször meg­öl­te, rá­vet­te Mi­nert, hogy ma­gya­ráz­za el neki a te­le­fo­nok mű­kö­dé­sét.

– Igen. Azon. Két­szer be­szél­tek vele tel-fon-on, és egy­szer ha­gyott ne­kik egy üze­ne­tet. Egy Den­ver nevű hely­re ment, az­tán egy Mi­a­mi ne­vű­re. Az­u­tán már nem kap­tak több hí­vást. Ez tíz év­vel ez­előtt tör­tént.

– Hol van most a fiú?

Jen­ni­fer meg­ráz­ta a fe­jét.

– Va­ló­szí­nű­leg meg­halt. Sen­ki sem tud­ja biz­to­san. Az any­ja elő­ször ször­nyű kí­no­kat élt át. Min­den hí­vás, min­den ko­po­gás újra fel­tép­te a se­bet. Éve­ken át éb­ren fe­küd­te vé­gig az éj­sza­ká­kat. A fér­je túl­tet­te ma­gát a dol­gon… to­vább­lé­pett, meg­fe­led­ke­zett róla. Az a faj­ta em­ber volt, aki­be so­sem szo­rul­tak sem­mi­fé­le iga­zán mély ér­zé­sek, ahogy Mrs. Mc­Gil­li­cutty ap­já­ba sem. De Eu­ni­ce nem tud to­vább­lép­ni. Éb­ren fek­szik a sö­tét­ben, és vár­ja, hogy a kis­fia ha­za­jöj­jön. Sem­mi más nem ma­radt már neki, csak ez a vá­ra­ko­zás.

Ca­rolyn a kony­há­ban nyüzs­gő, szo­mo­rú nőre né­zett, és va­la­mi meg­moz­dult ben­ne. Együtt­ér­zés volt, bár ez nem tu­da­to­sult ben­ne. Nem érez­te va­la­mi gyak­ran.

– Ó – mond­ta hal­kan. – Ér­tem.

– Úgy gon­dol­ja, ha a fia most ha­za­jön­ne, az olyan len­ne, mint­ha egy álom­ból éb­red­ne fel. Is­mét ké­pes len­ne érez­ni. De a fiú nem fog ha­za­jön­ni, és bár Eu­ni­ce ezt nem akar­ja el­is­mer­ni ma­gá­nak, at­tól még va­la­hol mé­lyen na­gyon is tisz­tá­ban van vele. Ezért brow­nie-kat ké­szít a kis­gye­re­ke em­lé­ké­re. Nem te­het róla… a so­vány vi­gasz is jobb, mint a sem­mi­lyen, tu­dod? Na­gyon hi­deg vi­lág­ban él, és ez­zel me­le­gí­ti meg ma­gá­nak.

Jen­ni­fer a to­jást főző nőre né­zett, és szo­mo­rú­an el­mo­so­lyo­dott.

– Szén­szív.

– Ten­nünk kel­le­ne va­la­mit – ve­tet­te fel Ca­rolyn. Jobb mu­ta­tó­uj­ja egy egé­szen pi­cit meg­re­me­gett. – Ra­chel meg­ke­res­het­né a fiát. Még ha meg is halt már, te…

Jen­ni­fer meg­lep­ve né­zett rá.

– Ez na­gyon ked­ves tő­led, Ca­rolyn. – Meg­ráz­ta a fe­jét. – De nem se­gí­te­ne. Az ilyes­mi so­sem úgy ala­kul, ahogy el­kép­ze­led. A szén­szív­vel az a baj, hogy az em­lé­kek min­dig el­vá­lasz­tód­nak a va­ló­ság­tól. Eu­ni­ce a fia egy ide­a­li­zált ver­zi­ó­já­ra em­lék­szik. Már el­fe­lej­tet­te, hogy önző volt, és sze­re­tett kis sér­té­sek­kel do­bá­lóz­ni. Nem ép­pen vé­let­le­nül kap­ták raj­ta az­zal a má­sik fér­fi­val a ka­na­pén. Ha most vissza­tér­ne, az sem­mit sem se­gí­te­ne. Ha­ma­ro­san is­mét el­men­ne, de ez­út­tal Eu­ni­ce-nak már nem adat­na meg az il­lú­zió nyúj­tot­ta vi­gasz, és ez va­ló­szí­nű­leg el­pusz­tí­ta­ná. Egyéb­ként sem va­la­mi erős.

– Ak­kor? Nem te­he­tünk sem­mit?

Jen­ni­fer meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Ez ügy­ben nem. Vagy ké­pes lesz el­en­ged­ni a fiút, vagy be­le­hal ezek­be az em­lé­kek­be.

– Ér­tem. – Ez­u­tán csend­ben ül­tek. Jen­ni­fer meg­it­ta a ká­vé­ját, és kért egy má­sik csé­szény­it. Ca­rolyn a li­mo­ná­dé­ját kor­tyol­gat­ta.

Las­san a töb­bi­ek is fel­éb­red­tek, és be­szál­lin­góz­tak a kony­há­ba. Ca­rolyn le­for­dí­tot­ta a reg­ge­li ren­de­lé­sü­ket Mrs. Mc­Gil­li­cutty­nak, köz­ve­tí­tet­te a kö­szö­nö­mö­ket, és ami­kor az tűnt he­lyén­va­ló­nak, se­gí­tett mo­so­gat­ni. Az­tán be­je­len­tet­te, hogy el­megy sé­tál­ni, és ki­sur­rant az er­dő­be, nyu­gat és a bika irá­nyá­ba.

Séta köz­ben élén­ken tu­da­tá­ban volt a sa­ját szén­szí­vé­nek. Azon tű­nő­dött, va­jon éne­kelt vagy du­do­rá­szott-e va­la­ha is Jen­ni­fer kö­ze­lé­ben. Az utób­bi tíz év­ben, az­óta, hogy kez­dett össze­áll­ni a ter­ve, egész biz­to­san nem, de hogy ko­ráb­ban tör­tént-e ilyen, arra már nem em­lé­ke­zett. Ha Jen­ni­fer tud­ta, nem mu­tat­ta sem­mi je­lét, de… Még rá­gó­dott a dol­gon egy da­ra­big, az­tán el­hes­se­get­te a kér­dést. Ta­lán tud­ja, ta­lán sej­ti. Ta­lán nem. Nem szá­mít.

Most már túl késő vissza­for­dul­ni.

III.

Egy óra múl­va ott állt a tisz­tás ge­rin­cén, és a lent el­te­rü­lő 78-as or­szág­utat néz­te. A túl­ol­da­lán a meg­vi­selt Gar­ri­son Oaks táb­la nyi­kor­gott a szél­ben. In­gat­lan­jel­ző­ként hi­val­ko­dó­nak szá­mí­tott, de a dom­bo­rú fa­be­tűk mos­tan­ra ezüs­tö­sek­ké és tö­re­de­zet­tek­ké vál­tak. Tö­ké­le­tes. Egyéb ké­pes­sé­gei mel­lett Apa az ál­cá­zás­ban is je­les­ke­dett.

Ca­rolyn egy ki­csit ko­rán ér­ke­zett, ezért meg­állt, hogy össze­szed­je a gon­do­la­ta­it. A bronz­bi­ka mö­göt­te ágas­ko­dott, ra­gyo­gó­an tisz­tán és ret­te­ne­te­sen, épp­hogy lát­ha­tón a fák mö­gött. Ott fog­nak ta­lál­koz­ni, bár Ca­rolyn nem akart több időt töl­te­ni a kö­ze­lé­ben, mint amennyit fel­tét­le­nül szük­sé­ges.

No­bu­nun­gán gon­dol­ko­dott. Élet­be­vá­gó volt, hogy ez a ta­lál­ko­zás jól ala­kul­jon, ezért pró­bál­ta ki­fun­dál­ni, ho­gyan ked­vel­tet­het­né meg ma­gát ne­mes ven­dé­gük­kel. Ide­á­lis eset­ben ma­gá­val hoz­ta vol­na Ste­ve szí­vét – amely je­len­leg Mrs. Mc­Gil­li­cutty hű­tő­jé­nek zöld­sé­ges­lá­dá­já­ban pi­hen egy zacs­kó­ba cso­ma­gol­va –, de az­zal fel­hív­ta vol­na rá Da­vid fi­gyel­mét, hogy a háta mö­gött szer­vez­ked­nek.

Ezen kí­vül sem­mi sem ju­tott eszé­be. So­sem ta­lál­ko­zott No­bu­nun­gá­val, és azon túl, amit Mi­chael­től ha­lott, nem is na­gyon tu­dott róla sem­mit. Sze­ret­te a nyers húst, ahogy Apa min­den mi­nisz­te­re, és ott volt még az a „ke­let menny­dör­gő­je” do­log, de az ré­gen tör­tént. Na­gyon ré­gen, ami azt il­le­ti. Apa ko­rai szö­vet­sé­ge­se­i­nek több­sé­gé­től el­té­rő­en No­bu­nun­ga so­sem vált kegy­vesz­tet­té, so­sem fosz­ta­tott meg a rang­já­tól. Vagy­is hű­sé­ges. Meg­hoz­zá meg­ren­dít­he­tet­le­nül az. De en­nél per­sze több­ről volt szó. Apa és ő el­vi­leg ba­rá­tok vol­tak, már­pe­dig ez kü­lö­nös gon­do­lat. Vi­szont Mi­chael fel­té­tel nél­kül sze­ret­te No­bu­nun­gát, úgy­hogy va­ló­szí­nű­leg tisz­tes­sé­ges alak. És hí­re­sen okos­nak szá­mí­tott. Ta­lán meg tud­juk…

Mö­gü­le, mé­lyen az er­dő­ből el­rop­pa­nó fa hang­ja hal­lat­szott.

Ca­rolyn hir­te­len éber­ré vált, és a zaj irá­nyá­ba dön­töt­te a fe­jét. Ez nagy­nak tűnt. Még épp elég­gé em­lé­ke­zett az Is­há­val és As­há­val töl­tött ide­jé­ből, hogy biz­tos le­hes­sen ben­ne, nem egy ki­dő­lő fa hang­ját hal­lot­ta. Nem. Egy ág ha­sadt ket­té. Még­hoz­zá hall­ha­tó­an va­la­mi meg­le­he­tő­sen nagy sú­lya alatt. Ta­lán Barry O’Shea? Ah­hoz még ko­rán van, hogy…

Meg­pör­dült a szik­lán, hogy jobb szög­ből lát­has­son rá az er­dő­re, és hagy­ta, hogy a sze­me ne fó­ku­szál­jon sem­mi­re. Tel­je­sen át­ad­ta ma­gát a hall­ga­tó­zás­nak. A len­ti úton, kel­le­me­sen tá­vol, el­ro­bo­gott egy ko­csi. Nem messze egy kecs­ke­fe­jő fü­tyült va­la­mit, amit Ca­rolyn nem egé­szen ér­tett. Sür­gős­nek hang­zott. Mi­chael tud­ná.

Reccs.

Ez­út­tal kö­ze­lebb­ről jött.

Le­ug­rott a ván­dor­kő­ről, hir­te­len óva­tos­sá vált. Isha és Asha a med­vék­től való fé­le­lem­ben él­tek. Ca­rolyn maga so­sem lá­tott egyet sem, de Mi­chael meg­erő­sí­tet­te, hogy akad a kör­nyé­ken né­hány, és ta­lál­ni itt ter­mé­szet­el­le­nes lé­nye­ket is – pne­u­mo­vor­ere­ket és ha­son­ló­kat. Ami­kor Apa a kö­zel­ben tar­tóz­ko­dott, nem je­len­tet­tek ve­szélyt, de most… azt hi­szem, ide­je men­nem.

De még így sem iga­zán ag­gó­dott. Bár­mi, ami ter­mé­szet­el­le­nes, ki­sza­gol­ná raj­ta a Könyv­tá­rat, és fél­ne tőle. Va­ló­szí­nű­leg egy éhes med­ve a leg­rosszabb le­he­tő­ség, at­tól pe­dig az el­múlt hét ese­mé­nyei után egy­sze­rű­en nem tu­dott fél­ni.

Újabb reccse­nés.

A kecs­ke­fe­jő is­mét fel­ri­kol­tott. Egy nyúl ron­tott ki a bo­zó­tos­ból, és ira­mo­dott meg ré­mül­ten a me­re­dély felé.

Bár­mi le­gyen is az, egy­ér­tel­mű­en fe­lém tart.

Fel­só­haj­tott, és fut­ni kez­dett a bika irá­nyá­ba. Össze­szed­te min­den hoz­zá­ér­té­sét, azt is, amely Is­há­tól szár­ma­zott, és azt is, ame­lyet sa­ját ere­jé­ből ta­nult meg. Na­gyon gyor­san moz­gott, és egy­ál­ta­lán sem­mi­lyen zajt nem csa­pott köz­ben. Még min­dig nem tu­dott ag­gód­ni. A bika szá­mos sí­kon je­len volt, nem csak a fi­zi­ka­in. Az ál­la­tok ezt job­ban meg­érez­ték, mint az em­be­rek, és ké­nyel­met­len­ség­gel töl­töt­te el őket. Egyet­len ter­mé­sze­tes vad sem fog a kö­ze­lé­be me­rész­ked­ni. Ha Ca­rolyn csak egy kő­ha­jí­tás­nyi­ra jut a bi­ká­hoz, már biz­ton­ság­ban lesz.

Ol­dal­ról hal­kan, de egy­ér­tel­mű­en zi­ze­gést hal­lott. Ez… ez meg­pró­bál be­cser­kész­ni en­gem?

Ki­zárt.

Az­tán úgy száz mé­ter­re, fé­lig a sáf­rá­nyok mö­gött meg­lát­ta az ül­dö­ző­jét.

Egy tig­ris? Ko­mo­lyan? Vir­gi­ni­á­ban?

Ta­lál­ko­zott a te­kin­te­tük. A tig­ris ar­rébb tol­ta egy masz­lag csú­csos le­ve­le­it, ame­lyek fé­lig el­fed­ték a po­fá­ját. Hagy­ta, hogy Ca­rolyn egy pil­la­nat­ra tel­jes egé­szé­ben szem­ügy­re ve­hes­se őt – na­rancs szőr, fe­ke­te csí­kok, fe­hér has –, az­tán ki­lőtt felé. Szin­te hip­no­ti­kus ke­cses­ség­gel ro­hant, zöld sze­me ide-oda vil­lant köz­ben. Orr­lyu­kai ki­tá­gul­tak. Kö­zel egy­mé­te­res far­ka lá­gyan su­ho­gott a nyo­má­ban.

Ca­rolyn ösz­tö­ne azt súg­ta, hogy áll­jon meg, és fus­son a má­sik irány­ba, ami­lyen gyor­san csak tud. Ehe­lyett a tig­ris felé for­dult, és ön­kén­te­le­nül is gyor­sí­tott az ira­mán, ahogy az ad­re­na­lin ki­fej­tet­te ha­tá­sát. Há­tul­ról elő­húz­ta a tok­já­ban nyug­vó ob­szi­di­án­ké­sét. Most már üvöl­tött, de nem ré­mült, ha­nem har­ci üvöl­tés­sel, mély és bru­tá­lis em­be­ri han­gon.

A tig­ris sze­me egy egé­szen ki­csit ki­tá­gult.

Az­tán hir­te­len el­tűnt Ca­rolyn elől. Egyet­len ug­rás­sal irányt vál­tott bal­ra, és nyo­ma ve­szett egy vas­kos fe­nyő mö­gött. Ami­kor Ca­rolyn már nem lát­ta – és, ami még fon­to­sabb, az sem lát­ta őt –, meg­ira­mo­dott egy má­sik, ki­sebb fe­nyő felé. Ug­rás köz­ben, jó más­fél mé­ter­rel a föld fö­lött ért oda hoz­zá, és rög­tön köré fon­ta mind­két lá­bát és kar­ját. El­kez­dett fel­mász­ni raj­ta. A ké­reg dör­zsöl­te a mell­ka­sát, a ha­sát és a comb­ját. Má­szás köz­ben da­ra­bok po­tyog­tak róla a sze­mé­be.

Pár má­sod­perc­cel ké­sőbb le­né­zett, és meg­lep­ve lát­ta, hogy már majd­nem ti­zen­öt mé­ter ma­gas­ban jár. A ta­laj üre­sen te­rült el alat­ta. Egy pil­la­nat ere­jé­ig el­ját­szott a gon­do­lat­tal, hogy csak kép­zel­te az egé­szet, hogy csu­pán…

Nem, gon­dol­ta, az bi­zony tény­leg egy tig­ris.

Egy­ked­vű­en ol­dal­gott ki a vas­tag fe­nyő mö­gül. Ca­rolyn még úgy sem hal­lott sem­mit, hogy na­gyon he­gyez­te a fü­lét. Az előbb va­ló­szí­nű­leg csak ját­szott ve­lem, gon­dol­ta. Apró za­jo­kat csa­pott, ága­kat tört el, hogy lás­sa, mit lé­pek. Va­ló­szí­nű­leg…

A tig­ris fel­né­zett rá, és böm­böl­ni kez­dett. Ca­rolyn igye­ke­zett nem össze­vi­zel­ni ma­gát. Még fél mé­ter­rel ma­ga­sabb­ra má­szott, annyi­ra, amennyi­re csak mert. A törzs ott már kez­dett el­vé­ko­nyod­ni, és at­tól tar­tott, hogy a sú­lya előbb-utóbb…

A tig­ris le­ült a hát­só lá­ba­i­ra. Fel­emel­te az egyik man­csát, meg­vizs­gál­ta, az­tán meg­nyal­ta.

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban fel­buk­kant Mi­chael.

– Ca­rolyn? – olyan mo­do­ro­san és von­ta­tot­tan be­szélt, ahogy az ál­la­tok­hoz szo­kott. – Mit ke­re­sel a fán?

Ca­rolyn le­huny­ta a sze­mét, és a fo­gát csi­kor­gat­ta.

– Hel­ló, Mi­chael. Csak egy kis friss le­ve­gő­re és test­moz­gás­ra vágy­tam. Gon­dol­tam, jó móka lesz meg­mász­ni egy fát. Te hogy vagy?

– Jól. – Mi­chaelt szem­mel lát­ha­tó­an za­var­ba hoz­ta a Ca­rolyn hang­já­ból csen­gő düh. – Le kel­le­ne jön­nöd on­nan. Hü­lyén fes­tesz.

– Igen. Igen, azt nem két­lem. – El­kez­dett le­eresz­ked­ni a fá­ról.

Ami­kor föl­det ért, Mi­chael és a tig­ris egy pil­la­na­tig csak bá­mul­ták.

Mi­chael a föld felé bic­cen­tett. Ca­rolyn kér­dőn né­zett rá, nem ér­tet­te, mit akar. Mi­chael is­mét a föld­re mu­ta­tott, és meg­pas­kol­ta a ha­sát.

Á, gon­dol­ta Ca­rolyn. Tény­leg. Le­fe­küdt a há­tá­ra, és meg­mu­tat­ta a ha­sát a tig­ris­nek. Az ál­lat oda­jött hoz­zá, és itt-ott meg­szag­lász­ta őt. Ami­kor vég­zett, Ca­rolyn fel­állt.

– Lord No­bu­nun­ga, meg­tisz­tel min­ket a lá­to­ga­tá­sá­val – mond­ta a tig­ris­nek.

Mi­chael for­dí­tott neki, apró mell­ka­sá­ból meg­le­pő­en mély dör­gés tá­vo­zott.

Az­tán Ca­rolyn mel­lé­ke­sen hoz­zá­tet­te:

– Iga­zán szól­hat­tál vol­na, hogy No­bu­nun­ga egy ki­ba­szott tig­ris.

Mi­chael őszin­te ér­tet­len­ség­gel pis­lo­gott rá. Ab­ban a pil­la­nat­ban Ca­rolyn ké­pes lett vol­na rá, hogy meg­fojt­sa, és mo­so­lyog­jon köz­ben.

– Nem tud­tad? Azt hit­tem, min­den­ki tud­ja.

IV.

No­bu­nun­ga en­ge­dé­lyé­vel Ca­rolyn egy ki­csit vissza­bak­ta­tott, hogy ta­lál­koz­zon Pe­ter­rel és Ali­ci­á­val. Sze­ret­te vol­na fi­gyel­mez­tet­ni őket, hogy ne ré­mül­je­nek meg ugyan­úgy, ahogy ő. Így is épp elég ide­ges volt már min­den­ki. Ca­rolyn úgy nyolc­száz mé­ter után, a me­re­dély­nél fu­tott be­lé­jük, együtt sé­tál­tak. Mi­cso­da meg­le­pe­tés.

– Mit mond­ta­tok Da­vid­nek? – kér­dez­te. Pe­ter ka­ta­ló­gu­sa a ma­te­ma­ti­ká­ból állt, Ali­cia pe­dig a jövő per­mu­tá­ci­ó­it vizs­gál­ta. Sem­mi sem ju­tott eszé­be, ami in­do­kol­ta vol­na, hogy együtt kell­jen el­men­ni­ük va­la­ho­vá.

Pe­ter és Ali­cia egy­más­ra pil­lan­tot­tak.

– Hát… – kezd­te Pe­ter, de az­tán el­hall­ga­tott. És el­pi­rult.

Ali­cia meg­fog­ta a ke­zét, és uj­ja­it az övé­i­be fűz­te.

– Már egy ide­je te­szünk kö­zös sé­tá­kat, Ca­rolyn – vá­la­szol­ta szá­ra­zon. – Úgy­hogy ma sem le­pett meg sen­kit. Azt hit­tem, tu­dod.

– Mi­ért ten­né­tek… Ó! Aa­a­ha… Ó. Ér­tem. – Ca­rolyn a hom­lo­kát dör­zsöl­te. – Bo­csá­nat. Mint a túl­csor­du­ló bi­zo­nyí­ték mu­tat­ja, nyi­tot­tabb szem­mel kel­le­ne jár­nom. De ez most mind­egy. No­bu­nun­ga már itt van.

– Tény­leg? Hol?

Ca­rolyn le­mu­ta­tott a 78-as or­szág­út­ra. No­bu­nun­ga ép­pen ke­let felé cap­la­tott raj­ta. Egy autó hú­zott el mel­let­te az el­len­ke­ző irány­ba. Ca­rolyn lát­ta, hogy a so­főr ásí­to­zik. Apa csi­nált va­la­mit, hogy a kör­nyék sose tűn­jön ér­de­kes­nek az ame­ri­ka­i­ak szá­má­ra, bár sen­ki sem tud­ta, hogy mit.

– Az ő? – kér­dez­te Ali­cia.

– No­bu­nun­ga egy tig­ris?

– Bocs, srá­cok – mond­ta Ca­rolyn vi­dá­man. – Azt hit­tem, tud­já­tok! Igen, az ő. Nem sem­mi pél­dány, mi?

– Nem hi­szem, hogy va­la­ha is lát­tam vol­na tig­rist kö­zel­ről – je­gyez­te meg Pe­ter.

– Lát­tál – vi­lá­go­sí­tot­ta fel Ca­rolyn. – És ami azt il­le­ti, én is. Apa szer­ve­zett ne­kem egy la­ko­mát, ami­kor vissza­tér­tem a… ar­ról a nyár­ról. – Az Is­há­val és As­há­val töl­tött nyár­ról. – Szin­te biz­tos, hogy az is ő volt. De én ko­rán tá­voz­tam. Ha be is mu­tat­tak neki, nem em­lék­szem rá.

– Á, tény­leg – bó­lin­tott Pe­ter. – Én már em­lék­szem.

– En­nél… nála ta­nult Mi­chael? – kér­dez­te Ali­cia. – Azt hit­tem, No­bu­nun­ga egy… tu­dod, egy fic­kó. – Ali­cia néz­te a sé­tá­ló tig­rist. – Hűha… Én… Hűha.

– Azt hi­szem, nem csak nála ta­nult – mond­ta Ca­rolyn. – Va­la­hány­szor be­szél­tem vele, min­dig va­la­hon­nan más­hon­nan jött vissza, Af­ri­ká­ból, Kí­ná­ból, Auszt­rá­li­á­ból… de min­dig No­bu­nun­ga mu­tat­ja be min­den­ki­nek. Na­gyon jó híre van.

– Elég vad­nak tű­nik, nem?

Ca­rolyn bó­lin­tott.

– Igen. Iga­zá­ból fo­gal­mad sincs, mennyi­re. – El­hall­ga­tott, majd szin­te szó­ra­ko­zot­tan hoz­zá­tet­te:

– Kí­ván­csi va­gyok, va­jon ő tet­te-e.

– Hogy ér­ted?

Ca­rolyn az orr­nyer­gét masszí­roz­ta.

– Utá­lom el­is­mer­ni, de Da­vid­nek iga­za van. Apa so­sem ma­radt még tá­vol ilyen so­ká­ig. – Mély, je­len­tő­ség­tel­jes pil­lan­tást ve­tett rá­juk. – Na­gyon is el­kép­zel­he­tő, hogy tör­tént vele va­la­mi. Va­la­mi rossz. Akár vég­ze­tes.

– Nem gon­dol­ha­tod ko­mo­lyan, hogy…

– Csak azt mond­tam, „el­kép­zel­he­tő”. – Ujj­he­gyei is­mét meg­re­meg­tek. Be­le­nyom­ta őket a te­nye­ré­be. – De… azt hi­szem, egyet­ér­tünk, hogy azon lé­nyek lis­tá­ja, akik árt­hat­nak Apá­nak, vi­szony­lag rö­vid. Így hir­te­len csak hár­man jut­nak eszem­be: Da­vid, a Her­ceg és No­bu­nun­ga.

– Le­het­nek még má­sok is – vi­tat­ko­zott Ali­cia. – Né­há­nyan, aki­ket rit­káb­ban lá­tunk. Ta­lán Q-33 Észak? – De már ő is el­gon­dol­kod­va néz­te No­bu­nun­gát.

– Ő az a csá­pos?

– Nem, az Barry O’Shea. Q-33 Észak olyan, mint egy jég­hegy lá­bak­kal, em­lék­szel? Fent, Nor­vé­gi­á­ban él.

– Ja, tény­leg.

– Én még min­dig azt mon­dom, hogy Da­vid tet­te – mond­ta Pe­ter. – Em­lé­kez­tek rá, hogy…

– Em­lék­szünk – sza­kí­tot­ta fél­be Ca­rolyn. – Be­le­gon­dol­va, azt hi­szem, egyet­ér­tek. Bi­zo­nyos szem­pont­ból neki kel­lett len­nie. Ezért ve­tet­tem fel, hogy ta­lál­kozzunk. Ha Da­vid Apa el­len for­dult, ak­kor ki­ter­velt va­la­mit No­bu­nun­ga el­len is, és neki er­ről tud­nia kell. Le­het, hogy csap­dá­ba sé­tál.

– No­bu­nun­ga már öreg – je­gyez­te meg Ali­cia. – Egye­sek sze­rint hat­van­ezer éves. Má­sok sze­rint sok­kal több. Én még a har­min­cat sem töl­töt­tem be, Ca­rolyn. Az ő sze­mé­ben gye­re­kek is alig va­gyunk. Biz­tos vagy ben­ne, hogy tő­lünk van szük­sé­ge ta­nács­ra?

– Apa is öreg volt – vá­la­szol­ta Ca­rolyn. – És mi lett vele? – Várt, de erre sen­ki sem tu­dott mit mon­da­ni. – Gye­rünk – mond­ta vé­gül. – Nem kés­he­tünk el.

A me­re­dély szé­le men­tén meg­in­dul­tak a bika felé, köz­ben mind­hár­man le­nyű­göz­ve fi­gyel­ték No­bu­nun­gát. A tig­ris le­lé­pett a lép­cső­ről, és át­vá­gott az úton, majd meg­állt a Gar­ri­son Oaks táb­la alatt. A 78-as or­szág­úton egy kis­te­her­au­tó hú­zott el. A há­tul ülő ku­tya meg­eresz­tett pár vad uga­tást, de a so­főr mint­ha ész­re se vet­te vol­na.

No­bu­nun­ga elő­re-hát­ra lép­delt a táb­la előtt – egy­szer, két­szer, há­rom­szor. Pe­tert va­ló­ság­gal el­va­rá­zsol­ta a lát­vá­nya, Ali­ci­á­nak úgy kel­lett vissza­húz­nia a me­re­dély szé­lé­ről, ne­hogy le­es­sen.

Ami­kor úgy két­száz mé­ter­re ér­tek hoz­zá, No­bu­nun­ga egy nagy böm­bö­lés­sel ma­gá­hoz hív­ta Mi­chaelt. A fér­fi le­si­e­tett a lép­csőn, majd át az úton, hogy mes­te­re szol­gá­la­tá­ra áll­jon. Egy da­ra­big gesz­tu­sok­kal és mély mor­gá­sok­kal kom­mu­ni­kál­tak egy­más­sal, de Ca­rolyn nem iga­zán tud­ta ki­ven­ni, hogy mi­ről. Az­tán No­bu­nun­ga hoz­zá­dör­göl­te a vál­lát Mi­chael mell­ka­sá­hoz.

Mi­chael lát­ha­tó­lag fel­há­bo­ro­dott, és va­dul ha­do­nász­ni kez­dett. A tig­ris egy pil­la­na­tig hagy­ta, az­tán rá­böm­bölt. Mi­chael el­hall­ga­tott. Vissza­ment az úton, és le­ült a bi­ká­hoz ve­ze­tő lép­cső­sor al­já­ra, fe­jét bú­san a ke­zé­be te­met­te.

Ez meg mi le­he­tett?

No­bu­nun­ga há­tat for­dí­tott az or­szág­út­nak. Most Gar­ri­son Oaksszal szem­ben állt, és egyik ha­tal­mas man­csát a Könyv­tár­hoz ve­ze­tő útra he­lyez­te.

Las­san és ki­mér­ten meg­in­dult elő­re.

– Vár­junk csak… mit csi­nál?

– Sze­rin­ted? – kér­dez­te Ali­cia. – Megy meg­ke­res­ni Apát.

– De ha… – ha­bo­gott Pe­ter. – Az a… bár­mi le­gyen is az…

– Igen – ér­tett egyet Ca­rolyn. – Ez bi­zony baj. – Oda­ki­ál­tott Mi­chael­nek. – Mi­chael, szól­tál neki a…

– Csen­det, Ca­rolyn! – üvöl­töt­te Mi­chael. Ca­rolynt egy kis­sé ag­gasz­tot­ta, hogy sír­ni lát­ja. – Ma­radj csend­ben! Kon­cent­rál­nia kell!

Ca­rolyn ko­mo­ran bó­lin­tott.

– Tény­leg erre ké­szül. Megy meg­ke­res­ni Apát.

A la­kó­park be­já­ra­tát jel­ző táb­la egy­ben azt a ha­tárt is je­löl­te, amely tá­vol tar­tot­ta őket a Könyv­tár­tól. Ha csak egy-két lé­pést tet­tek a táb­la után, már kezd­ték is érez­ni a ha­tá­sa­it – fej­fá­jás, zsib­ba­dás, lég­zé­si prob­lé­mák, iz­za­dás, ef­fé­lék. Min­den­ki­ből mást vál­tott ki, leg­alább­is min­den­ki­ből, aki­re ha­tott. Mert­hogy nem ha­tott min­den­ki­re. Lé­leg­zet-vissza­fojt­va fi­gyel­ték, hogy No­bu­nun­ga va­jon az im­mú­ni­sak közé tar­to­zik-e. Ca­rolyn, aki­nek ujj­he­gyei re­meg­tek ha­zug­sá­gai sú­lyá­tól, úgy tett, mint­ha ő is a töb­bi­ek­kel iz­gul­na.

No­bu­nun­ga las­san el­sé­tált a táb­la mel­lett, és sem­mi­lyen lát­ha­tó prob­lé­mát nem oko­zott nála.

– Tény­leg meg­csi­nál­ja – szó­lalt meg le­nyű­göz­ve Ali­cia. Ami­kor ő pró­bál­ta meg, két lé­pés­re ju­tott a táb­lán túl. Ott el­kezd­tek vé­rez­ni a szem­go­lyói. Rög­tön vissza­for­dult, és bár Jen­ni­fer el­ál­lí­tot­ta a vér­zést, Ali­cia utá­na még na­po­kig nem lá­tott.

Da­vid ju­tott a leg­to­vább – nyolc lé­pést tu­dott meg­ten­ni. Az­tán vissza­for­dult, fü­lé­ből, sze­mé­ből, or­rá­ból vér szi­vár­gott. Nem si­kol­tott fel – Da­vid nem si­kolt fel akár­mi­től –, de az utol­só lé­pés­nél, mi­előtt meg­for­dult vol­na, egy szen­ve­dő ál­lat hang­ján nyö­gött fel.

Né­hány hosszú lé­pés után No­bu­nun­ga már­is túl járt azon a pon­ton, ahol Da­vid­nek már meg kel­lett áll­nia.

– Úgy tű­nik, nincs rá ha­tás­sal – je­gyez­te meg Pe­ter.

– Le­het­sé­ges – bó­lin­tott Ca­rolyn.

A Könyv­tár ta­lán há­ro­mut­cá­nyi­ra te­rült el a be­já­rat­tól. No­bu­nun­ga min­den lát­ha­tó prob­lé­ma nél­kül tet­te meg az első ut­cá­nyi tá­vol­sá­got. Az első ke­resz­te­ző­dés­nél meg­állt, és a vál­la fö­lött vissza­pil­lan­tott Mi­chael­re.

– Ez a re­is­sak ay­ri­al – szó­lalt meg. Nem a tig­ri­sek nyel­vén be­szélt, a kö­zön­sé­ges pe­la­pit hasz­nál­ta. Hang­ja kis­sé mor­gó­san, de tö­ké­le­te­sen ért­he­tő­en csen­gett. – Most már ér­tem. Ab­lak­ha aka­ra­tá­ból le kell va­dász­nom a jel­ké­pet… és ha mó­dom­ban áll, el kell pusz­tí­ta­nom.

– Tud be­szél­ni? – kér­dez­te Pe­ter.

– Mi az a re­is­sak ay­ri­al? – így Ali­cia.

– Azt je­len­ti, hogy a „pusz­tí­tó ta­ga­dás” – vá­la­szol­ta Ca­rolyn. – Sss! Lát­ni aka­rom.

No­bu­nun­ga tett egy újabb lé­pést.

– Tény­leg im­mú­nis – je­gyez­te meg Ali­cia egy­re re­mény­te­libb han­gon. – Tud­tam. Úgy tű­nik, vég­re még­is ha­za­me­he…

– Nézd – sza­kí­tot­ta fél­be Ca­rolyn.

Há­rom lé­pés­sel az első ke­resz­te­ző­dést jel­ző táb­la után No­bu­nun­ga meg­tor­pant. Fel­emel­te egyik ha­tal­mas man­csát. Ca­rolyn, aki­nek na­gyon jó sze­me volt, lát­ta, hogy re­meg.

No­bu­nun­ga is­mét Mi­chael felé for­dult. Im­már vér­csep­pek foly­tak ki zöld sze­mé­ből, és csu­rog­tak vé­gig a po­fá­ján.

– Ne! – ki­ál­tott fel Mi­chael, az­tán mon­dott va­la­mit a tig­ri­sek nyel­vén. Ro­han­ni kez­dett.

– Mi­chael! – üvöl­tött rá Ca­rolyn. – Ne! – ret­te­gés­sel el­tel­ve fi­gyel­te, ahogy Mi­chael Gar­ri­son Oaks felé sprin­tek Azt hit­te, ké­szen áll arra, ami tör­tén­ni fog, arra, amit ten­nie kell, de…

Mi­chaelt ne. Még ne.

Utá­na­ira­mo­dott. Gyor­san moz­gott – gyor­sab­ban, mint bár­me­lyi­kük, ki­vé­ve Da­vi­det –, de Mi­chael túl nagy előny­re tett szert. Ca­rolyn a me­re­dé­lyen vág­ta­tott le, majd­nem el is esett köz­ben, azon­ban mire oda­ért az asz­falt­hoz, Mi­chael így is át­ju­tott az út túl­ol­da­lá­ra.

– Ne!

Mi­chael túl gyor­san tet­te meg a nagy­já­ból hét mé­tert a Gar­ri­son Oaks táb­la és az út kö­zött, sem­hogy Ca­rolyn köz­be tu­dott vol­na avat­koz­ni. A len­dü­let utá­na még bő két mé­tert vit­te elő­re.

– Ne!

Az­tán úgy esett össze, mint­ha főbe lőt­ték vol­na. Moz­du­lat­la­nul fe­küdt.

– Mi­chael! – si­kol­tott is­mét Ca­rolyn, iga­zi fáj­da­lom­mal a hang­já­ban. Fel­vil­lant előt­te a nap, ami­kor a fér­fi arany­szí­nű­re bar­nult kéz­zel, só­tól il­la­tos bőr­rel tért vissza az óce­án­ról, hogy meg­lá­to­gas­sa. Egy arany BMW szá­gul­dott felé, esze­ve­szet­ten du­dál­va. Ca­rolyn vi­cso­rog­va üvöl­tött rá. A so­főr ki­fa­rolt a pad­ká­ra, és épp­hogy nem ve­szít­ve el ural­mát a ko­csi fö­lött, ka­vi­cso­kat maga mögé spric­cel­ve re­pesz­tett to­vább. Ca­rolyn má­sod­per­cek alatt tet­te meg a köz­te és Mi­chael közt lévő bő har­minc mé­tert, át­vág­ta­tott a ha­tá­ron, és pon­to­san ugyan­úgy, ahogy Mi­chael – leg­alább­is re­mél­te –, arc­cal rázu­hant a be­ton­ra.

De míg Mi­chael fek­ve ma­radt, Ca­rolyn meg­moz­dult.

Elő­ször kö­nyök­re tá­masz­ko­dott, majd térd­re állt. Az orra el­tört, és min­den­fé­le vá­gá­sok­ból csur­gott a vér az ar­cá­ról. Eset­le­nül, ne­héz­ke­sen moz­gott, mint­ha az ideg­rend­sze­re meg­szűnt vol­na meg­fe­le­lő­en mű­köd­ni. Úgy vél­te, meg­győ­ző ala­kí­tást nyújt. Szín­lelt rán­ga­tó­zá­sai meg­kü­lön­böz­tet­he­tet­le­nek vol­tak az iga­zi­ak­tól, és ez­zel még az ujj­he­gyei tel­je­sen va­lós re­me­gé­sét is el­lep­lez­het­te.

Har­ma­dik lé­pés. Még egy, és el­éri Mi­chael bo­ká­ját.

Meg­ra­gad­ta, az­tán ki­hányt egy nagy adag li­mo­ná­dét és to­jást. Mi­chael bo­ká­ját szo­ron­gat­va meg­for­dult, és a fér­fit maga után von­szol­va meg­in­dult a főút felé.

Cen­ti­ről cen­ti­re küz­döt­te ma­gu­kat biz­ton­ság­ba. A vas­ka­pun kí­vül, ahol a ha­tá­ron be­lü­li ha­tá­sok meg­szűn­tek, ki­me­rül­tén has­ra vá­gó­dott. Az­tán las­san, óva­to­san oda­jött hoz­zá Pe­ter és Ali­cia.

– Jól vagy? – kér­dez­te utób­bi.

Ca­rolyn a ha­sán fek­ve ök­len­de­zett, de már sem­mit sem adott ki ma­gá­ból. Az ar­cát min­de­nütt vér bo­rí­tot­ta.

– Majd jól le­szek, leg­alább­is azt hi­szem. Mi­chael…?

A fér­fi kö­hö­gött, ful­la­do­zott.

– For­dít­sá­tok… for­dít­sá­tok az ol­da­lá­ra. Ne­hogy meg­ful­lad­jon. – Így tet­tek. Mi­chael to­vább kö­hö­gött, és vért kö­pött fel.

– El kell vin­nünk Jen­ni­fer­hez – mond­ta Ca­rolyn. Egyik re­me­gő uj­já­val ki­tö­röl­te a vért a sze­mé­ből. – Mi van No­bu­nun­gá­val? Hol…

Pe­ter el­né­zett a tá­vol­ba, és meg­ráz­ta a fe­jét.

– Úgy más­fél ut­cá­ig ju­tott, mi­előtt össze­esett. Az ol­da­lán he­ver. A mell­ka­sa még moz­gott egy da­ra­big, de… – le­né­zett Ca­rolyn­ra. – …már an­nak is vége.

Ca­rolyn le­huny­ta a sze­mét.

– Ebn el shar­moo­ta! – fa­kadt ki ara­bul. Az­tán:

– Bassza meg! Neik! Mer­de! Az át­ko­zott ló­sza­ros min­de­nit! – az ol­da­lá­ra for­dult, és ülő­po­zí­ci­ó­ba tor­náz­ta ma­gát. Oda­né­zett az ut­cá­ra, és lát­ta, hogy Pe­ter­nek iga­za van. Még csak meg sem rán­dul. El­nyo­mott ma­gá­ban egy hát­bor­zon­ga­tó kis mo­solyt. – Még ha be is tud­nék jut­ni oda, ami szin­te ki­zárt, ak­kor is túl ne­héz len­ne ne­kem. Meg sem tud­nám moz­dí­ta­ni. Egye­dül nem.

Pe­ter a cso­dá­lat és a bor­za­dály ke­ve­ré­ké­vel né­zett rá.

– Van olyan szó, amely egy­szer­re je­len­ti azt, hogy „bá­tor”, és azt, hogy „os­to­ba”?

– Van – bó­lin­tott Ca­rolyn. – Nem is egy. – Kis­sé ir­ri­tál­ta Pe­ter meg­jegy­zé­se, ezért fel­me­rült ben­ne, hogy el­ma­gya­ráz­za neki, a „tö­ket­len” szó ép­pen­ség­gel rá il­le­ne. De nem tet­te. Cél­sze­rűt­len lett vol­na. In­kább oda­kú­szott Mi­chael­hez, és ki­ta­pin­tot­ta a pul­zu­sát. Az érin­té­sé­re meg­reb­bent a sze­me.

– Ca­rolyn? Ca­rolyn, hol…

A vá­laszt ki­ol­vas­ta a sze­mé­ből, és fel­nyö­gött. Tu­dott vol­na be­szél­ni, de nem jött ki más hang a tor­kán. Gyá­sza sza­vak­kal le­ír­ha­tat­lan volt.

– Ssss – nyug­tat­ta Ca­rolyn a ha­ját si­mo­gat­va. – Ssss, Mi­chael. Ssss. – Sem­mi más nem ju­tott eszé­be.

V.

Egy órá­val ké­sőbb vi­lá­gos­sá vált, hogy Mi­chael rend­be jön – leg­alább­is fi­zi­ka­i­lag. A szí­ve azon­ban össze­tört. Egy kis­gye­rek spon­tán, őszin­te könnyei po­tyog­tak a sze­mé­ből. Ca­rolyn el akart men­ni va­la­ho­vá, ahol ke­vés­bé ér­zik ma­gu­kat véd­te­len­nek – az út kö­zel­sé­ge ide­ges­sé tet­te –, úgy­hogy fel­se­gí­tet­ték Mi­chaelt a bika tisz­tá­sá­hoz ve­ze­tő lép­csőn. De ahe­lyett, hogy ma­gá­hoz a bi­ká­hoz men­tek vol­na, az erdő felé vet­ték az irányt. Az volt Mi­chael iga­zi ott­ho­na.

Nem messze egy pa­tak bugy­bo­ré­kolt át fi­no­man egy kis szir­ten. Ca­rolyn em­lé­ke­zett erre a hely­re az Is­há­val és As­há­val töl­tött nya­rá­ból. Ami még jobb, hogy in­nen nem le­he­tett el­lát­ni a kör­nyé­kük­re, nem le­he­tett lát­ni No­bu­nun­ga holt­tes­tét. Hár­man együtt oda­se­gí­tet­ték Mi­chaelt a pa­tak mel­lé – ma­gá­tól nem iga­zán tu­dott jár­ni –, és le­fek­tet­ték a part­já­ra.

Pe­ter és Ali­cia ta­lán fél­re­ér­tet­te a dol­got, mert ma­guk­ra hagy­ták őket. Ca­rolyn és Mi­chael nem vol­tak sze­re­tők. Egy­szer – mi­kor is? –, ta­lán a késő hú­szas éve­ik­ben meg­pró­bál­tak azok len­ni. Ez úgy egy év­ti­ze­de le­he­tett, bár több­nek tűnt. Ca­rolyn­nak úgy rém­lett, az az éj­sza­ka az ő öt­le­te volt, bár el­kép­zel­ni sem tud­ta, mi jár­ha­tott a fe­jé­ben. So­sem ér­de­kel­te iga­zán a szex, a Da­vid­del tör­tén­tek óta meg fő­leg nem. Le­het, hogy az az egy éj­sza­ka a két­ség­be­esé­sé­nek a tü­ne­te volt? Vagy egy­sze­rű­en a ma­gá­nyos­sá­gáé? Nem tud­ta.

Egy éj­jel, ami­kor a töb­bi­ek el­men­tek, el­csá­bí­tot­ta Mi­chaelt. Töb­bé-ke­vés­bé. Mond­juk in­kább, hogy meg­pró­bál­ta el­csá­bí­ta­ni. Rossz vége lett. Ca­rolyn so­sem ér­tet­te meg, mi­ért, de Mi­chael se­hogy sem tu­dott tel­je­sí­te­ni. Pe­dig akart, ezt tud­ta ab­ból, ahogy meg­csó­kol­ta, ab­ból, ahogy mo­hón vé­gig­ta­po­gat­ta, mi­után rá­jött, mi tör­té­nik. De bár­mit csi­nált is Ca­rolyn, Mi­chael pé­ni­sze pety­hüdt ma­radt a lány ke­zé­ben; sőt a szá­já­ban is. Kí­nos pró­bál­ko­zá­sok hosszú so­ro­za­ta után Mi­chael gyen­gé­den el­lök­te ma­gá­tól. Az­nap éj­jel együtt alud­tak a tűz mel­lett, de nem ér­tek egy­más­hoz. Ami­kor Ca­rolyn fel­éb­redt az éj­sza­ka kö­ze­pén, hal­lot­ta, hogy Mi­chael sír ál­má­ban. A fér­fi még haj­nal előtt tá­vo­zott, és Ca­rolyn az­u­tán egy­re rit­káb­ban lát­ta.

De azért az­óta is ba­rá­tok ma­rad­tak, még ha már nem is áll­tak olyan kö­zel egy­más­hoz. Egyi­kük sem táp­lált sem­mi­fé­le ha­ra­got a má­sik iránt, és ami­kor tud­ták, meg­véd­ték egy­mást. A pe­la­pik kö­zött ez so­kat szá­mí­tott. Ca­rolyn az­nap egész dél­után az ölé­ben dé­del­get­te őt, és olya­no­kat mon­dott neki, hogy „na­gyon saj­ná­lom” és „tu­dom, hogy ba­rá­tok vol­ta­tok”. A sza­vak mint­ha ha­mu­vá vál­tak vol­na a szá­já­ban. Is­mert min­den szót, ame­lyet va­la­ha ki­ej­tet­tek, de nem ju­tott eszé­be sem­mi, ami­vel eny­hít­het­né Mi­chael gyá­szát. Csak annyit te­he­tett, hogy az ujj­he­gye­i­vel le­tör­li a könnye­it.

Rö­vid­del nap­kel­te előtt Mi­chael fel­állt. Meg­mos­ta az ar­cát a pa­tak­ban, és hív­ta Pe­tert és Ali­ci­át. Pár perc múl­va jöt­tek is. Mind­ket­ten ki vol­tak pi­rul­va, és Ali­cia ki­for­dít­va vi­sel­te a kön­tö­sét.

– No­bu­nun­ga mon­dott va­la­mit, mi­előtt tá­vo­zott. – Mi­chael néha gye­re­ke­sen vi­sel­ke­dett, de sem­mi­kép­pen sem gyá­ván. Hang­ja a gyász el­le­né­re nyu­god­tan, erő­tel­je­sen csen­gett. – Mind­nyá­ja­tok­nak hal­la­no­tok kell.

– Saj­nál­juk, Mi­chael – nyúlt Ali­cia Mi­chael felé, de az el­hes­se­get­te ma­gá­tól.

– Mind tud­já­tok, hogy No­bu­nun­ga több, mint… több volt, mint ami­nek lát­szott, ugye? Ősi és bölcs volt. Azt mond­ta, tud­ja, mi tör­té­nik. Azt mond­ta, Apa nem hagy­ná, hogy bár­mi baja es­sen, bár úgy tű­nik, eb­ben té­ve­dett – vissza­in­tett a kör­nyé­kük felé. – De at­tól még os­to­ba­ság len­ne el­vet­nünk a töb­bi gon­do­la­tát.

– Mit mon­dott?

– Tud­ta, hogy mi az. Az a do­log, ami nem en­ged be min­ket. Lá­tott már ilyet ko­ráb­ban, a har­ma­dik kor­ban hasz­nál­tak ilyes­mi­ket. Re­is­sak ay­ri­al­nak hív­ják őket.

– Igen, hal­lot­tuk, ami­kor No­bu­nun­ga ki­mond­ta ezt a ne­vet. Mi az?

– Azt je­len­ti, hogy a „pusz­tí­tó ta­ga­dás” – ma­gya­ráz­ta Ca­rolyn.

– Igen, Ca­rolyn – mond­ta Pe­ter. – De mi az?

Ca­rolyn vál­lat vont, és „szén­szí­vek­re” gon­dolt.

– Köl­tői sza­bad­ság?

– Én tu­dom – szó­lalt meg Ali­cia.

– Tény­leg?

– Igen. Nem akar­tam mon­da­ni sem­mit, mert a ka­ta­ló­gu­som ré­sze. – Ali­cia ka­ta­ló­gu­sa a tá­vo­li jövő volt.

– Ez eset­ben ne… – kezd­te Pe­ter.

Ali­cia a kar­já­ra tet­te a ke­zét.

– Sem­mi baj. Tény­leg. Ez a re­is­sak itt és most tör­té­nik.

– Mit tudsz róla? – kér­dez­te Ca­rolyn. – Már­mint mi az, amit el­mond­hatsz róla?

– Nos… – Ali­cia vé­gig­gon­dol­ta ma­gá­ban. – A rész­le­tek­be nem na­gyon me­he­tek bele. Én nem tud­nék ilyet csi­nál­ni, de tu­dom, hogy egy­faj­ta ha­tár­vé­del­mi me­cha­niz­mus. Lé­nye­gé­ben egy gömb a meg­bá­nás te­ré­hez rög­zít­ve. Köze van hoz­zá va­la­mi­fé­le jel­kép­nek…

– Jel­kép­nek? – sza­kí­tot­ta fél­be Pe­ter. – Mi­lyen jel­kép­nek?

– Bár­mi le­het. Egy tény­le­ges fi­zi­kai tárgy­nak kell len­nie, de a lé­nyeg, hogy rög­zí­tő funk­ci­ót lát el. Mi­nél kö­ze­lebb vagy a jel­kép­hez, an­nál erő­seb­bek a ha­tá­sok.

– Ez passzol – je­gyez­te meg Ca­rolyn me­di­ta­tiv han­gon.

– Várj, lesz még jobb is. Van egy ki­ol­dó is.

– Nem ér­tem.

– Kell egy em­ber, aki a re­is­sak ay­ri­alt fó­kusz­ba hoz­za.

– Ho­gyan?

– A ki­ol­dó olyas­va­la­mi, ami be­lül­ről fa­kad… egy ér­ze­lem, egy ta­pasz­ta­lat, egy em­lék… – Ali­cia vál­lat vont. – Va­la­mi ilyes­mi. Azok, akik osz­toz­nak ben­ne, ér­zik a re­is­sak ay­ri­al ha­tá­sát. Min­den­ki más szá­má­ra olyan, mint­ha nem is lé­tez­ne.

Pe­ter ezt meg­rág­ta ma­gá­ban.

– Ez is passzol – ál­la­pí­tot­ta meg.

– Ki tud­hat­ja kö­zü­lünk, ho­gyan kell ilyes­mit lét­re­hoz­ni? – kér­dez­te Ca­rolyn. – Da­vid?

– Ne­e­em… nem. Da­vid nem. A re­is­sak nyil­ván­va­ló­an vé­del­mi cé­lo­kat szol­gál, nem olyas­mi, mint egy lán­dzsa. Na­gyon is komp­lex.

Ca­rolyn gya­nak­vón pil­lan­tott rá.

– Azt mond­tad, ezek a dol­gok elég­gé ál­ta­lá­no­sak a jö­vő­ben. Eset­leg árul­ják is őket, vagy… va­la­mi ilyes­mi? Ha sze­rez­ni akar­nál egyet, mennyi­re len­ne ne­héz dol­god…

– Nem én vol­tam! – vá­gott köz­be Ali­cia. – És nem. Lo­ká­li­san kel­le­ne mó­do­sí­ta­nod hoz­zá a tér­időt. A te­ret és az időt. Na­gyon egye­di ké­szí­té­sű. Nem zsá­kol­hatsz be csak úgy egyet a pi­a­con, még a jö­vő­ben sem.

Ca­rolyn to­vább für­kész­te.

– Ugyan már, Ca­rolyn – szó­lalt meg Pe­ter. – Tud­juk, hogy nem…

– Ja, oké – bó­lin­tott Ca­rolyn. – Haj­lok rá, hogy higgyek ne­ked. – Ami­kor a ha­tár, a re­is­sak ay­ri­al elő­ször meg­je­lent, mind meg­pró­bál­tak át­jut­ni raj­ta. Ali­cia dur­va bel­ső vér­zés­sel ke­rült ki be­lő­le. Ez ugyan nem vált azon­nal nyil­ván­va­ló­vá, de pár nap múl­va min­de­ne egyet­len nagy zú­zó­dás­sá vált, és he­te­kig úgy is ma­radt. Bár­mi volt is a ki­ol­dó, mű­kö­dött nála.

– Ha nem Da­vid, ak­kor ki? – kér­dez­te Pe­ter.

Ali­cia együtt­ér­zőn né­zett rá.

– Utá­lom ki­mon­da­ni drá­gám, de a leg­nyil­ván­va­lóbb je­lölt… nos, te vagy.

– Én? Ali­cia ugyan már, tu­dod, hogy nem…

Ali­cia fel­tar­tot­ta a ke­zét.

– Én tu­dom, de Ca­rolyn és Mi­chael nem biz­tos. – Hoz­zá­juk for­dult. – A re­is­sak leg­in­kább egy ma­te­ma­ti­kai kép­ződ­mény. – És mint olyan, ré­sze Pe­ter ka­ta­ló­gu­sá­nak. – Saj­ná­lom, drá­ga.

– Srá­cok, én soha még csak nem is hal­lot­tam er­ről a do­log­ról – vé­de­ke­zett Pe­ter. – Vagy hisz­tek ne­kem, vagy nem, de…

– Jól van – emel­te fel a ke­zét Ca­rolyn. – Em­lék­szem. Hi­szek ne­ked. – Az­nap, ami­kor meg­je­lent a re­is­sak, és ami­kor Apa el­tűnt, Pe­ter két lé­pés­sel ju­tott túl a táb­lán, az­tán el­kez­dett füs­töl­ni. Mire vissza­ért, tel­je­sen fel­hó­lyag­zott a bőre.

– Ak­kor ki tet­te? – kér­dez­te most Pe­ter.

– Nem tu­dom, de van egy öt­le­tem. Ez a bi­zo­nyos ki­ol­dó… ki­de­rít­het­jük, hogy mi is az pon­to­san?

– Amennyi­re tu­dom, nem. Mi­ért?

– Azért, mert a ha­lot­tak még min­dig kap­nak cso­ma­go­kat, és va­la­ki min­dig fel­buk­kan, hogy hoz­zon egy olyan nagy saj­tos-ke­nye­res kört, ami­ért Da­vid úgy oda­van.

– Piz­zát? – pon­to­sí­tott Pe­ter. – Azt én is sze­re­tem. És jó öt­let. Ha a re­is­sak mű­köd­ne az ame­ri­ka­i­a­kon, mos­tan­ra hal­mok­ban áll­ná­nak a hul­lá­ik az úton.

– Pon­to­san – bó­lin­tott Ca­rolyn. – Én is erre gon­dol­tam. Azt mond­tad, a jel­kép bár­mi le­het, de a ha­tó­kö­re egy gömb. Ha így van, fel­tér­ké­pez­het­jük a ha­tár­vo­na­lát, és elég pon­to­san meg­ál­la­pít­hat­juk, hol van a jel­kép. Ugye?

Pe­ter el­vi­gyo­ro­dott.

– És ha tud­juk, hol van…

– Ke­res­he­tünk va­la­kit, aki el­moz­dít­ja – fe­jez­te be Ali­cia szin­tén vi­gyo­rog­va. – Ca­rolyn, zse­ni vagy! Jö­vünk már, Könyv­tár!

– Na jó, azért még egy ki­csit ko­rai len­ne ün­ne­pel­ni. Hogy mást ne mond­jak, még min­dig szük­sé­günk van egy ame­ri­ka­i­ra. Is­mer­tek va­la­kit?

Együtt ráz­ták meg a fe­jü­ket.

– Ezt ne­ked kell in­téz­ned, Ca­rolyn. Egyi­künk sem be­szé­li a nyel­vü­ket.

– Ér­tem. Rend­ben, ez igaz. Ki­ta­lá­lok va­la­mit. És be­szél­nünk kell az őr­sze­mek­ről is.

Bő­ven sö­té­te­dés utá­nig ter­vez­get­tek. Ca­rolyn kez­det­ben úgy csi­nált, mint aki el­le­ne van az öt­let­nek, de vé­gül hagy­ta ma­gát meg­győz­ni róla, hogy Da­vi­det is be kell von­ni­uk.